Ybl Miklós 1889-ben egy közeli munkatarsának tervezett házat a verőcei Dunapartra. A ház kertjéhez a mester tervei alapján egy támfal is épült, ami oly népszerű lett a helyi villatulajdonosok körében, hogy pár éven belül szinte az egész parthosszban megépült a ma is látható támfalrendszer.

Giergl Kálmán, a Zeneakadémia tervezője 1906-ban vásárolt házat nálunk, amit átépített.

Hogyan találtak ezek a híres építészek ide?

Az első itt tervező Ybl-munkatárs Schmahl Henrik lehetett, aki 1887-ben kapott megbizást pesti gyárostól a villája munkálataira. Mivel az oromzaton korábbi dátum szerepel, így ez valószínűleg egy eredeti épület átépítése volt.

Maecenas. Nógrád-Verőczéről értesítik lapunkat, hogy Swadló Ferencz budapesti lakos gyönyörű fekvésű nyaralóját az ottani plébános folyó hó 21-én egyházi szertartással ünnepélyesen megáldotta. Ennek emlékére Swadló 300 forintot adott át az iskolaszéknek a 2-ik tanosztály felállítása végett, mely szép és valóban nagylelkű adományért ezúton is köszönetet mond az iskolaszék. A szép tett önmagát dicséri. Vajha több ily nemes lelkü tanügybaráttal áldaná meg az Isten vidékünket!

(Váczi Közlöny, 1887)

 Schmahl Henrik (Hamburg, 1846 - Drezda, 1912) az akkor még önálló városállamban, Hamburgban született. Eredetileg kőművesnek tanult, ipariskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Mivel otthon nem talált munkát, így világnak indult, melynek eredményeképp Budapesten kötött ki; az Első Magyar Általános Biztosító székházának építkezésén dolgozott. Ezután a Vámpalota (a mai Corvinus Egyetem központi épülete) 1870-ben indult építkezésén kapott munkát, mint segédpallér. Itt figyelt fel a fiatal német tehetségére a palota tervezője, Ybl Miklós. A szárnyai alá vette és saját költségén kitaníttatta építésznek. Schmahl Ybl irodájában többek között a Budapesti Operaház építésén is munkálkodott, mielőtt önállósította volna magát. Önálló munkáit eleinte reneszánsz stílusban tervezte (pl. a Haggenmacher-palota az Andrássy út 52. alatt), majd egyre több elemet kezdett átvenni a velencei gótikus, illetve a mór építészeti stílusból, amiket a korban népszerű eklektika elvei mentén kevert. Utóbbi tervezései közül kiemelkedik az Uránia mozi épülete (1893), illetve a Belvárosi Takarékpénztárszékháza, a Brudern-ház (avagy Párizsi udvar) a Ferenciek terén.

A legenda szerint az Operaház megalkotójának, Ybl Miklósnak a kedvenc hangversenyterme szabadtéren, a Duna-parton volt. A támfalat a villához kapcsolódva, a terasz kialakításához kezdték építeni. Az építész, Ybl Miklós  ezután még a budai Vár újjáépítésén fáradozott. Ebben unokaöccse, Ybl Lajos is segédkezett: ő tervezte a krisztinavárosi szárnyat. Ybl Miklós ezt a művét már nem tudta befejezni, 1891. január 22-én elhunyt.

Nógrádverőce új vendéglőjét is Ybl Verőcén letelepedő munkatársai, Sturm Ferenc és Liszkay Boldizsár  tervezték 1904-ben díjmentesen. "Az építtetni szándékolt községi vendéglő a község elmaradhatatlan fejlődését biztosítja, s a nyaraló közönség nagy számát ide vonzza... Verőcének oly nagyobb szabású vendéglője nincsen, amely az itt nyaralni szokott úri közönség igényeit teljesen kielégíteni képes legyen, s tekintve azt, hogy a község mint erkölcsi testületnek Dunaparton páratlan kilátással bíró oly nagy telke van, hogy ezen az építkezés akadály nélkül végre is hajtható..." A tervet a megyének is jóvá kellett hagynia, de addig is "a Duna támfal ezen őszén felépítve lesz". (Százados András: Verőcei évszázadok)

1921-ben saját tervezésű házát eladta, s megvette a mellette lévő kisebb parasztházat, megfelelő átalakítás után ez lett a nyaralója. Idős koráig sokat sportolt. Neki volt Magyarországon először motoros siklóhajója, a francia gyártmányú “Ricochet” hajócskát sokszor látták Nógrádverőce és Visegrád között.

Jeles műgyűjtő volt. Utazásai során is gyűjtött számos értékes művészi tárgyat. Így pl. a Művészet c. folyóirat beszámol arról, hogy a Nemzeti Szalon 1903. évi budapesti téli tárlatán Giergl Kálmán megvette Munkácsy Mihály “Alvó nő” és Edvi Illés Aladár “Raguzai táj” c. olajfestményét.

Nógrádverőcei házának kertjében egy oroszlános pad emlékeztetett arra, hogy Hauszmann munkatársaként a királyi vár újjáépítésében is részt vett. Sajnos, ez a szobor a második világháború alatt elpusztult. Sokat utazott külföldön. Sohasem nősült meg. Halála után a nógrádverőcei házat Giergl Imre leszármazottai (a Gelley család) örökölték.

1936-ban Giergl Kálmán tervezte Verőce modernebb, nagyobb méretű kápolnáját az Ybl-házzal szemben álló régi helyére. Az építész annak idején kiharcolta, hogy Róth Miksa készíthesse a Zeneakadémia üvegablakait, cserébe a művész itt is vele dolgozott. 

Sírja a nógrádverőcei temetőben.

---

További híres építészek Verőcén:

Szabó Antal épületszobrász, aki a Puskin mozi épületének díszitését végezte 1895-ben, 1890-től nyaralt nálunk, 1905-től a Migazzi kastélyt bérelte és díszitette fel szfinxekkel, 1919-től költözött az Árpád utcai házába szobraival, ahol 1939-es haláláig élt. 

Kozma Lajos (1884 - 1948) építész, iparművész 1935-ben tervezte ikonikus épületét, az Átrium-házat és a 600 főt befogadó mozi teljes belső kialakítását, a mozi előterének és nézőterének bútorait. 1939 és 1945 között nógrádverőcei parasztházába vonult vissza, ahol főként írással foglalkozott.

A dunai vízierőmű többlépcsős tervezésekor még olyan ötlet is felmerült, hogy a Szent Mihály-hegy tetején felépített víztározó segitségevel egyenlítenék ki a napi áramfogyasztás ingadozását. Blogbejegyzésünkben a nagymarosi vízierőmű történetének járunk utána az ötlet felbukkanásától. 

A dunai vízlépcsőrendszer ötletével valójában már az 1910-es években foglalkoztak az Osztrák-Magyar Monarchiában. A folyó hajózási feltételeinek javítására aztán 1917-ben, Budapesten megalakult a Duna-Majna Szövetség. 

A felső dunai vízlépcső ideájának kifejlődésében az első érdemleges kezdeményezés Viczián Ede nevéhez fűződik. Ez a magyar királyi segédmérnök Magyarország vízerői című, 1905-ben megjelent művében abból az elvből indult ki, hogy „a vízierő volna az energiatermelés soha ki nem fogyó forrása… Mintegy újonnan termeli az energiát egy haszontalanul elfolyó készletből, míg a gőzüzemű gépek elfogyasztják az energiát egy hasznos készletből.”

Mint annyi minden másban, a külföld ezen a téren is előttünk járt, mert „a Niagara nem csak látványosság, hanem az egész környék ipari és gazdasági életének is mozgató ereje, a tízezer lóerőt hasznosító indusztria turbinákra hajtja Svájcban Rheinfeldennél az egész Rajnát”, nálunk viszont a lehetőségek kilenctizedrésze kihasználatlan maradt.

Viczián 1897 és 1903 között felmérte a magyarországi folyókból nyerhető vízi energiát, kutatásai szerint összesen 2 403 000 elméleti lóerőt lehetne kihozni belőlük. Tíz elektromos centrálé megépítését javasolja, ezek sorában a tárgyunkban érintett Pozsony térségét is megemlíti ötvenezer reménybeli lóerővel. Viczián dicséretére legyen mondva, hogy már akkor felveti azokat a kifogásokat, melyeket 70-80 év múlva a síkvidéki tározók ellenzői is hangoztatnak majd: „Ahol folyóink már megközelítik az alföldet és kiszélesedő völgyeik csekély eséssel simulnak a rónaságba, csak nagyon hosszú, kilométerekre nyúló, drága szabályozási művekkel, költséges csatornákkal és nagyméretű fenékgáttal lehetne a turbinák számára szükséges néhány méteres bukást létesíteni…”!

Elképzelései hamarosan követőkre találtak. Schmidthauer Antal mérnök 1911-ben tervet készített a Pozsony és Győr közötti Duna-szakasz vízerejének hasznosítására. Egy jobboldali vezetésű üzemcsatornát kívánt építeni, melyhez a mosoni Duna-ág csatlakozott volna. A vízkivétel szabad beömléssel, vagyis duzzasztás nélkül történt volna. Három vízerőmű létesült volna Oroszvár, Dunakiliti és Mosonkálnok térségében, egyesített évi energiatermelésüket 258,9 millió kilowattórára tervezték. Schmidthauernek sikerült felkeltenie a svájci Buss cég érdeklődését elgondolása iránt, de megvalósításra a háború miatt már nem kerülhetett sor.

1917-ben a budapesti Duna-konferencián megalakult a Duna-Rajna-Majna Szövetség. Ez a társaság a Duna hasznosítását tűzte ki céljául, de felvetette az egyesített csatorna elképzelését is, 25 deciméter merülésű hajókat figyelembe véve. Ezt a szándékot is a háborús körülmények törték derékba.

A trianoni béketárgyalásokon a csehszlovák vezetők kísérletet tettek egy Magyarország területéből kihasítandó szláv korridor létrehozására. A Csorna-Szombathely-Murakeresztúr vonalon keresztül katonai erőik kapcsolatot tudtak volna teremteni szövetségesükkel, a jugoszláv hadsereggel, ilyen módon sakkban tartva minden magyar ellenállási kísérletet. A bíróság nem ítélte oda nekik az óhajtott sávot, de megkapták a magyar történelmi Pozsony vármegye egyetlen jobb parton fekvő települését, Ligetfalut. Ez ugyan alig jelentett többet 800-900 hektárnál, de mintegy tizenegy kilométeres Duna-szakaszt képviselt, így Csehszlovákiának sikerült egy mindkét partra kiterjedő „hídfőállást” kialakítania.

(Moldova György: Ég a Duna)

1917-ben már Vác is vízierőműben gondolkodott, amely HÉV-et, villamost hajtott volna:

Ha majd arról lesz szó, hogy Vác város és környékének polgársága csatlakozzon a vizerőre berendezett váci áramfejlesztő központ megteremtéséhez, ott lesz kicsije, nagygya a törekvésével, a pénzével ez eszme valóraváltásánál. Mert kérdem! Ki lehetne ellensége annak, hogy az Újpesttől Nagymarosig járó villanyos vasutat? a közbeeső községek villanyvilágítását? esetleges ipari és közüzemeit? a majdan Vácon járó mellékágú villanyos vasutat? Vác város tökéletes, akadálytalan villanyvilágítását? ipari és közüzemeit? Verőce, Nagymaros világítását? ipari és esetleges közüzemeit? ne a váci vizerőre berendezett Áramfejlesztő Központ lássa el?

(Váci Hirlap, 1917)

1935-ben Bornemissza Géza ipari miniszter a parlament elé terjesztette a ”Magyarország energiakészletei” című javaslatokat - ebben már a vízierőmű konkrét helyszíneként szerepelt a Dunakanyar.

Az 1934. év végén tehát az ország 3400 városának és községének csak 30.6%-a volt villamos energiával ellátva.
A villamos energiaellátás nagy beruházásokat igényel. A nagy tőkeszükséglet fokozott mértékben előtérbe tolja a gazdaságosság kérdését és ebből következik, hogy a villamosítás fejlesztése során elsősorban a nagyobb jövedelmezőséget biztosító lakott területek, tehát a városok és nagyobb községek kerültek villamosításra.

Az ország közhasználatú villamosművei által termelt energiamennyiség évről-évre emelkedik. Normális gazdasági körülmények között általában évi 8—10%-os emelkedésre lehet számítani. Ez a mai termelési viszonyok mellett évenként cca 70—75 millió kWórát jelent, e szükségletnek megfelelő teljesítőképesség fedezéséről kell tehát előreláthatólag gondoskodni.
Magyarország villamos energiatermelése az ország szénvagyonára támaszkodik. A gazdaságosan kiépíthető vízierőink nagy részét az ország megcsonkításával elveszítettük, a megmaradtak kisebb teljesítőképességűek. Kisesésű vízierőink fajlagos építési költsége aránytalanul magas és így ezek kiépítésére csak igen kedvező körülményiek között lehet számítani.

A növekvő fogyasztás és a teljesítőképesség tekintetében jelentkező szükséglet fedezésére elkerülhetetlen lesz a jövőben új erőtelepek létesítése is. A ma üzemben lévő erőtelepek a szükségletet teljes mértékben fedezik, a gazdasági fellendülés azonban magával fogja hozni a szükséglet emelkedését. Korszerű, nagyobb erőtelep létesítésének előkészítő munkálatai s maga a telep megépítése két-három esztendőt vesz igénybe, ezzel a kérdéssel tehát foglalkozni kell s a telep építésével kapcsolatos feladatokat a nemzetgazdasági érdekek keretei között a fogyasztói érdekeltségekkel való megállapodások alapján kell megoldani. Az építendő új erőtelepek helye tekintetében az az elvi álláspont helyes, hogy a telepeket elsősorban a primér energiák feltalálási helyén, tehát a szénbányák területén és a vízierőknél kell megépíteni.

(A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1935)

Mosonyi Emil mérnök, akit 1942-ben a Vizerőügyi Hivatal vezetőjévé neveztek ki, még abban az évben kidolgozott egy elgondolást a nagymarosi vízerőműre, de Kállay Miklós miniszterelnök kívánságára nem ezzel, hanem a kárpátaljai és északerdélyi völgyzárógátas vízerőhasznosítási lehetőségekkel foglalkozott. Ő mesélte:

Antall József nemcsak kiváló történész, hanem élő lexikon is volt. Tudta jól, hogy 1941-ben állította fel a kormány a M.kir.Országos Vízerőügyi Hivatalt, és azt is, hogy - Benedek Pál halála után - engem neveztek ki a hivatal főnökévé. A sógorommal beszélgettünk a munkáimról, így jól tudta, hogy a dunai és a tiszai vízlépcsők tervezése a vezetésem alatt kezdődött el 1942-ben, a vízerőügyi hivatalban. Tehát tudatában volt annak, hogy a Duna vízerejének hasznosítása nem sztálinista elgondolás. Engem nem a mű elvetésének ténye bánt, hanem az aljas „sztálinista” vád. (...) 

Göncz Árpád, miután átnyújtotta a Magyar Köztársaság Zászlórendje kitüntetést, a dolgozószobájába invitált. A következőt mesélte: „Amikor kikerültem a börtönből, sehol nem kaptam állást, bementem a Műegyetemre, ahol akkor készült a dunai vízierőmű modellje. Felvettél munkásnak, dolgoztam a betonozásnál. Részben én is betonoztam és építettem a dunai vízierőmű nagy szabadtéri modelljét". Meglepődtem: „Elnök úr, most zavarba hoztál!” Ezután jól elbeszélgettünk.

(Árpási Zoltán Mosonyi Emil, a vízépítés professzora)

1952-ben magyar kormányhatározat született a nagymarosi vízlépcső beruházásának előkészítéséről.

A bős-nagymarosi vizierőmű kérdésével már az ötvenes évek elején is foglalkoztak. Az akkori kommunista minisztertanács határozata alapján 1952. júniusában kezdődtek a Duna-Morva-torkolat visegrádi szakaszának vízerő- hasznosítására vonatkozó közös magyar-csehszlovák tárgyalások.
Az akkori "mindenható" miniszterelnökhelyettes Gerő Ernő hivatalában az 1953. április 18—i értekezleten készült jegyzőkönyvben ez olvasható:
Gerő Ernő elvtárs: (... ) abból az alkalomból hívtuk össze az elvtársakat, hogy folynak a tárgyalások Csehszlovákiával a Dunán létesítendő vízerőművek kérdésében. Ez a kérdés nem újkeletű, hosszabb idő óta foglalkozunk ezzel a kérdéssel.A legutóbbi tárgyalások során a kérdés úgy vetődött fel, hogy ne csak mi építsünk vízi erőművet a Dunán, ahogy ismeretes Visegrád, Dömös környékén-, hanem a csehszlovákok is építenének, illetve hogy valamilyen formában, így vagy amúgy közösen építsük.
A mi megbízottaink tárgyalásokat folytattak a csehszlovák féllel, és elfogadták a csehszlovák félnek azt az álláspontját, hogy egy olyan csatornát létesítsenek a Dunán, amely a Duna vizét elviszi Csehszlovákiába, és magyarán mondva egy hosszú darabon 5 vagy 6 kilométeren a Duna megszűnne magyar hajózható folyó lenni. Ez az úgynevezett baloldali vezetésű csatorna, amely Bratislava környékén indulna ki, és Győr fölött torkollna vissza a Dunába."(... )

(Új hídfő, 1993)

 Kismaros lakosságát kitelepítették volna a vízierőmű miatt egy Szabad Európa Rádió jegyzet szerint, 1952

1954-ben modellezték a Dunakanyart hogy meghatározzák a vízierőmű helyét:

 A következő cikkben pedig egy fáklyás vízáramlás-kísérletől esik szó:

(Jövő Mérnöke, 1958)

Víz alatti fúrásokat is végeztek:

A vízlépcső terveinek elkészítése céljából kutatásokat végeztek. 1951-ben áramlástani, geológiai, kőzettani kutatásokat folytattak, 14 szelvényen 63 fúrást végeztek a Duna medrében az 1695—1703 folyó- kilométerig terjedő 8 km-es szakaszon.
A fúrások átlagos mélysége 15—25 méter volt. A legmélyebb fúrások 60 méterre terjedtek a mederfenék alá. A fúrások összes hossza 1700 m. Ezek a kutatások igen kedvező geológiai viszonyokat tártak fel.
A kutatások során kiderült, hogy a zebegény — nagymarosi dunaszakaszon a mederfenék, hordaléktakaró nélkül, teljesen beleágyazódott az andezitrétegbe. A műszaki megvalósítás szempontjából kedvező és gazdaságos, ha létesítmények esetén a műtárgyakat tömör sziklakőzetre lehet alapozni, alluviális rétegek: vízáteresztő homok, kavics helyett. Így az alapozás sziklára kerül és az alapozással kapcsolatos hidrológiai problémák egyszerűbbek, mint pl. a Budapest alatti szakaszon volnának, ahol kavics-, illetőleg homokalapokra kellene építeni.

(Természettudományi Közlöny, 1957)

Ekkor merült fel a Szent Mihály hegyen felépítendő víztározó gondolata:

Tájékoztatást kaptunk a szakemberektől a legújabb elképzelésről is. Külföldön mind több újfajta vízierőmű épül. Nagyteljesítményű szivattyúkkal szállítják magas hegyek tetején levő medencékbe a vizet, amely onnan csővezetéken zúdul alá, s energiatermelő berendezést hajt. Mivel a vizet tartalékolni lehet, ezek az erőművek csak a naponta ismétlődő csúcsfogyasztás óráiban működnek, s ezzel tehermentesítik a hőerőműveket. A külföldi tapasztalatok alapján vetődött fel — egyelőre csupán merész elképzelésként — az első újfajta hazai erőmű felépítésének gondolata. Helyét a nagymarosi vízierőmű közelében, a Szent Mihály-hegy lábánál, illetve csúcsán szemelték ki. A Duna-parton épülne fel a gépház, s felette, 350 méter magasban, a hegy tetején lenne a körülbelül egymillió köbméteres, öt hektár területű víztároló.
A szakemberek elgondolása szerint éjszakánkint, amikor viszonylag legalacsonyabb a villamosenergia-fogyasztás, megtöltenék a szivattyúk a medencét. A vizet csöveken, vagy a sziklába vágott alagúton vezetnék a hegyre, s ugyanott zúdítanák a gépek torkába. Az elképzelések szerint az első hazai mű teljesítménye napi 8 órán át több mint másfélszerese lenne az inotai centrálénak.

(Esti Hírlap, 1957)

Itt pedig a megemelt Duna miatt elárasztott területek épületeinek áthelyezését helyezték kilátásba:

(Hétfői Hírek, 1959)

Aztán a 80-as évek elejéig mégsem kezdődött el az építkezés - ennek miértjeiről itt olvashattok:

A VALÓSÁG című folyóirat 1981 novemberi számában közölte Vargha János: Egyre távolabb a jótól — című írását, amely összefoglalta, hogy mi történt az utóbbi negyedszázadban vízierőműveinkkel. A szerző montázs-szerűen rakosgatja az információkat, s gyakorta alkalmazza a tények ütköztetésének módszerét, ezzel is elősegítve, hogy minél tisztábban láthassuk a hatalmas kárt okozó konokság következményeit. Megtudjuk például, hogy 1959-től kezdve delegációk utazgattak Nyugatra, tapasztalatszerzés miatt, s noha azt látták; terveik rosszak, tovább erősködtek. A magyar televízió 1978-ban mutatta be A pusztuló Rajna című filmet, de ugyanabban az évben emelkedett törvényeidre a dunai vízilépcsőrendszerről kötött cseh-magyar államközi szerződés. Az előkészítő munkálatok elkezdése után újabb szakértő ment 1979-ben a Rajnához azt tanulmányozni, hogyan tudja majd a VÍZÜGY az úgymond veszett fejsze nyelét nyugati módszerekkel megmenteni, ha tönkretették a Dunát!

Az eseményeket folyamatosan figyelemmel kísérők, amikor a bős-nagymarosi erőműrendszer körüli huza-vonáról hallanak, gyakorta felteszik a kérdést: ha a Szovjetunióban szerzett példák alapján akarják mindezt megvalósítani, miért Nyugatra utazgatnak a tervezők? Aztán: miképpen lehetséges, hogy 1957-től hangsúlyozták, milyen nagy a megértés e munkálatokat illetően a csehek és magyarok között, ugyanakkor mindkét oldalon szinte szabotálták az építés elkezdését. A hatvanas évektől megjelent cikkek között tallózva komikusan szembetűnő az egymásra mutogatás. A Népszabadság munkatársa interjút készített a CsSzK miniszterelnökhelyettesével, Otakar Simunekkel; milyen haszon származik a közös Duna szakaszon készülő erőműből? A cikkben — amely 1963 szeptember 27-én jelent meg — csupán annyi a konkrétum, hogy a feladat elvégzéséhez a Szovjetunió anyagi és technikai segítségével is számolhatnak. Röviddel később (1963 október 1. és 4. között) Kádár János utazott Csehszlovákiába, ahol ugyancsak szóba került ez a téma.
A magyar pártlap és a többi hazai sajtóorgánum mindig úgy tálalta az ügyet, hogy nincs semmi probléma, a „szomszédos, baráti ország" vezetőivel teljes az egyetértés. Ám, ha fellapozzuk a Smena című cseh napilap 1968 április 13-i, és az Új Szó 1968 április 17-i számát, ott egészen másról tájékoztatnak. Csak néhány kiragadott idézet : A tervet még 1966-ban jóváhagyta a kormány, de ellenezte a CsKP KB elnöksége, s a párt főtitkára, Antonin Novotny nem is engedte szavazásra bocsátani a kérdést, hanem maga diktálta a határozatot, hogy kell az erőmű. Bár a gátrendszer beruházási költségeit 1964-ben a cseh illetékes szervek nem hagyták jóvá, az első titkár megvétózott minden tiltakozást, de ettől függetlenül az építés nem kezdődött el.
A kulisszák mögött nyilvánvalóan komoly harc folyhatott, mert a tömeg- és telekommunikációs eszközök most nem forszírozták a gazdasági együttműködés pontját. Csupán a miskolci Észak- Magyarország 1968 december 15-én megjelent példányában lehet találni egy vitasorozat végét, amelyben Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára válaszolt az egyetemisták kérdéseire. A mérnök- jelöltek afelől is érdeklődtek, hogy mi történik a Visegrádnál tervezett, kooperációban készülendő vízilépcsővel. Íme, a teljes válasz : „Egyelőre nem épül, és le is került a napirendről. És ennek nem az az oka, ami Csehszlovákiában történt. A visegrádi Duna-vízi- lépcső építését a kormány már jóval korábban levette a napirendről. A energiatermelés fokozásával és gazdaságosságával foglalkozó szakemberek ugyanis kiszámították, hogy az atomerőmű építése sokkal olcsóbb. Ezért a Duna-vízilépcső helyett atomerőműveket építünk. Az első, 800 megawattos teljesítménnyel már készül is, szovjet segítséggel. Hozzákezdtünk egy másik, hasonló nagyságú és kapacitású atomerőmű megtervezéséhez is. Ezek korszerűbbek a dunai vízilépcsőnél, és urán-alapanyagunk is van hozzá."
Ebben a néhány mondatban ott rejtőzik az akkori politikai helyzet zanzásított ténye, hiszen az 1968-as cseh megmozdulást, amely „Prágai tavasz" néven ismert, részben magyar katonai segítséggel verték le. A kommunista párt vezetői mindkét oldalon jobbnak látták tehát, hogy most szüneteltetik az együttműködést. S a hazai közvéleményt is nyugtatni akarták, hogy az uránból marad otthon is, nem viszik el mindet az oroszok, bár a szovjet segítség marad, ami a felügyeletet jelenti. 

(Új Látóhatár, 1984 - Hajnal László Gábor: „Habár fölül a gálya…” A bős-nagymarosi vízlépcső építésének vázlatos története)

Vargha János eredeti cikke itt olvasható:  https://danube.org/node/58

A továbbiakban már nem esett szó a víztározóról!

Legközelebbi blogbejegyzésünkben innen folytatjuk a történetet!

Gadányiék akaratuk ellenére szemtanúi lehettek a Kassák és felesége közötti viszony feszültté válásának, ám a baljóslatú jelek ellenére sem gondoltak arra, hogy a Drégelypalánkon együtt töltött nyár valaminek a végét jelentette: egy héttel a Budapestre történt visszatérés után Simon Jolán öngyilkosságot követett el.

1 évvel később meghalt Simon Jolán lánya, Nagy Etel is.

Vas István feleségével, Nagy Etellel és József Attilával kiránduláson Horányban, ahol a gödi Fészekhez hasonló telepet alakítottak ki

Vas István gazdag zsidó gyáriparos családból származott, Nagy Etel viszont annak a Simon Jolánnak a lánya volt, aki Kassák Lajoshoz ment férjhez. Boldogságuknak mégis csak a táncművész Etel betegsége vetett véget. Vas István Szentendrére vitte gyógyulni beteg feleségét, és annak nevelőapját, Kassák Lajost - erről írta:
„Szeptember eleje volt, a legszebb őszelő, amire a magyar klíma képes. … Jártam én korábban is Szentendrén, kamaszkori kirándulások, ifjúkori evezések idején, de csak a Duna-parti sétányát ismertem, vagy csak arra emlékeztem. Ahogy most az állomástól, kezemben a kofferrel, bekanyarodtam a főutcára, kezdtem észrevenni, hogy a parti villasor homlokzata mögött egy ódon vonulat húzódik, és amikor megálltam a Fő tér közepén, az ikonos, bizáncos kereszt (mint később megtudtam, a pestiskereszt) mellett, a térbe torkolló, helyesebben befelé kúszó és csurgó kis utcák között, úgy vettem észre, hogy ez a bizarr kőegyveleg nem hasonlít semmiféle városhoz, amit akár képen vagy moziban láttam."

Nagy Etel mozgásművész  (Radnóti is írt hozzá verset) - Lengyel Lajos fotója

Vas István: Szentendrei elégia (részlet - Nagy Etelhez szól)

A templomokra rávillan az alkony,
a kusza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassú vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az ő korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a múlt felé utaznék.

Vas István felesége 1939-ben halt meg agydaganat következtében - Radnóti így búcsúzott tőle:

Radnóti Miklós: ŐSZ ÉS HALÁL
Nagy Etel emlékének

Hány súlyos őszt és hány halált,
halálok vad sorát értem meg eddig én!
a süppedő avar szagával mindig
tömjén is száll felém.

Száll? inkább csak lejt, szalad,
míg rá nem hull a hó,
földönfutó és tömzsi páros illat,
kettős búcsúztató!

Az alkony most is két emléket ringat,
a földrehulló nyár futó szagát
s egy jámbor illatét...
lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég
tested a hűvös földnek adta át.

*

Az erdő vetkezik
és síkos már a rét,
körötted hét szép csillag ég,
hét csillag ég körötted és
tested körül most hirtelen
suhogó kört szalad
hét bársonyos vakond a föld alatt.

*

Ó, honnan táncoltál a fényre te?
falak tövéből, nyirkos, mély sötétből!
S miféle szárnyas akarat emelt?
mit láthattál, micsoda égi jelt?

S mi lett belőled, mondd?
te lélekűzte test,
te röppenő és dobbanó!
a gyertyák lángja és a friss
lehellet táncol most helyetted s - érted is.

Mi lett belőled lélekűzte test?
te dobbanó és röppenő!
ki könnyű voltál, mint a szellő,
súlyos vagy, mint a kő.

*

Most rejt a föld.
S nem úgy, mint mókust rejti odva,
vagy magvait a televény
csak télen át, -
örökre! mint emlékedet
e tépett költemény.

(1939)

1944 nyarán újra Drégelypalánk vált menedékké Kassák számára. Gadányi hívására ide költözött a Budapestet nap mint nap érő bombázások elől. Gadányi följegyzési tanúsítják, a közös természetélmény - kiegészülve a háború okozta fenyegetettség érzésével - ezúttal is közel hozta őket egymáshoz: „Barátom szenvedélyes halász. Én szenvedélyes szemlélő vagyok. Ő gondolatait kereste a víz csillámló fodrai között - én a színeket és a természet titokzatos mozgását lestem. Barátom letette maga mellé a botot, két térdére könyökölt, és meggondoltan sodorta cigarettáját a kopott pléhskatulyából. Az esti napsugár narancssárgára festette fejét. A táncoló kis sügérek miatt a cigaretta hosszú ideig készült. Végül rágyújtott. A gyufát a vízre hajította, véletlenül egy úszó levélre, lassan forogva, füstölve. Eszembe juttatta a tengeren süllyedő égő hajókat. A háborúról nem beszéltünk a víz felett, csak gondoltunk rá."

(Csaplár Ferenc: Gadányi, Kassák)

Czóbel Béla és Kassák Lajos Szentendrén,Czóbel műtermében,1966 (Fotó : Vattay Elemér)

Kassák a háború után is többször visszajárt a Dunakanyarba szentendrei festőbarátaihoz, vagy épp Leányfaluba.

A helységnek ahol nyárra megtelepedtem
szép neve van
Leányfalu.
Nem tudom ki ajándékozta meg nevével
ki fedezte fel megnyugtató szépségét.
Mögötte dús zölddel borított hegyek.
Előtte a rohanó folyó dorombol
mintha nagybőgőn skálázna valaki.
Ünnepélyesség
tarka cicomák nélkül.
Keresztül-kasul
vadgesztenyefa-allék.
Vaskerítések mögött színes virágtáblák
geometriája.

(Nyári áldás - részlet)

Kassák Lajos, Lengyel Balázs és Kassákné Klári

Az író még házat is birtokolt Nagymaroson, de arról nincs adat, hogy azt lakta volna - új felesége viszont kölcsönadta Pilinszkynek, aki alkotott ott:

Kassák Lajosné 1977-es levele Pilinszky Jánosnak:

Édes Jancsi!
Mi van magával, hol kószál a nagyvilágban? Valahányszor kimegyek Nagymarosra és benyúlok a szekrénybe, azonnal szemembe ütközik szépen rendbe rakott holmija, amit ott felejtett.
1. Szép téli drapp pulóver.
2. Két pár gyönyörűen tisztára mosott zokni.
3. Egy bontatlan írógépszalag.
4. Jutta nadrágban, Jutta fürdőruhában, Jutta nem tudom még miben, de egyik szebb, mint a másik. Hogy volt szíve ezeket a gyönyörű fotókat csak úgy elhagyni? Egyébként én megőrzök mindent és bármikor a rendelkezésére áll. De a büntetés az, hogy ki kell érte jönni Nagymarosra. Hogy mikor leszek Nagymaroson, azt Elemérrel megüzenem, aki ma este jön hozzám, mert megírni hosszadalmas és bonyolult. De hogy ilyen hűtlen legyen valaki, attól nagyon szomorú vagyok. Kijött‐e már az új könyve, remélem sürgősen küldi, nagyon várom.

Addig is sok‐sok csók és szeretet
Kassák Kláritól

Gadányi Jenő festménye

„Művészete csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás” - írta barátjától Kassák. Saját magából pedig pont a kezdeti küzdelmet hiányolja a már elismert íróként a visegrádi MUOSZ alkotóházban írt, a tájat magasztaló versében - megtalált helyette mást:

Visegrád dicsérete

A ház ahol most élek
erődhöz vagy zárdához hasonló
s magába száll a lélek
hogy kiköltse napéj tojásait.

Oly távol a zord világ
miért hát a bánat és gyötrődés
álmodnak itt a költők
ízlelve a dicsőség gyümölcsét.

Énem tört cserepeit
keresem a csönd szunnyadó mélyén
az énemet ki voltam
s aki lehetnék a tiszta fényben.

Hol hagytatok el engem
kohók tüze szidalmak szegénység
hová lett a salakút
nyílt sebeim emlékeznek rátok.

Termékenységem bő forrása
kertem rózsáit lásd hiába tépték
belőlem él e kert és engem gyámolít
ízleld meg piros almáit vándor
ha erre jársz hajszolva tűnt nyugalmad.

Dicsőség néked erő és akarat
ti szültetek engem és edzettetek keményre
dicsőség e csöndes téli tájnak
hol reggelente akár egy gyermek
köszöntöm testvéreim.

Kosztolányi, Kosztolányiné, Hatvany és Hatvanyné, Rozsnyay Kálmán házában Nógrádverőcén (1936)

Amikor Verőcén helytörténeti kutatásba kezdtem, hamar benépesült a táj. Sok író, költő találkozott itt, többek között Karinthy és Kosztolányi. De vajon ők hogyan kerülhettek ide? Az origónak a Rozsnyay Kálmán-Dapsy Gizella házaspár bizonyult, akik viszont Ady szellemét vezérelték ide. 

Rozsnyai Kálmán és Dapsy Gizella (NIL), az Ady gyűjtemény létrehozói Nógrádverőcén (Színházi Élet 1928)

Eredjünk az Ady-gyűjteményük nyomába!

Ady Endre és Kosztolányi Dezső csak az 1920-as évektől itt élő Rozsnyay Kálmán emlékkönyvében találkoztak itt, amelybe Ady még 1905-ben a következő sorokat rótta:

„A nagy Isten legbusább papja,
Rég kiszórt fáradt sugara vagyok...“

Kosztolányi Dezső 1907-ben közvetlenül ez alá az idézet alá írta be nevét s mintegy célzásként ezt is odaírta gyöngybetűivel: „Ó, lámpa fény...“ És egy kis nyilat húzott a megjegyzés után, amely Ady neve felé mutat...

Ady idézete még Nagyváradon kerülhetett a lapra, ahol Rozsnyay Kálmán a Holnap társaság kültagjának számított, s már akkor élénk gyűjtésbe kezdett a csoport íróit illetően. „Ha Juhász [Gyula] vagy valamelyikünk egy félbemaradt vers kéziratát az asztalon felejtette, Rozsnyay gondosan felszedte és féltve rejtette el kopott, nagy havelockja zsebében." - írta róla Dutka Ákos. - "Kiderült aztán, hogy már egy hibátlan, hiánytalan Ady- és Holnap múzeum készül. Összeszedte már az Ady és A Holnap körüli irodalom minden sorát. Bámulatos türelmét és körültekintő figyelmét nem kerülte el egyetlen karikatúra, paródia sem. Felkutatta a pesti nyomdákban kallódó Ady-kéziratok egész halmazát. Ez a jövőbe látó és egyéni hasznot nem ismerő tevékenysége meghatott valamennyiünket. Az általa előlegezett halhatatlanság Juhászt s a többieket is izgatta. A maradandóság ígérete meghatott, s valamennyien megígértük, hogy meglátogatjuk a Rozsnyay-múzeumot.”

Rozsnyay nemcsak az írók relikviáit gyűjtötte, hanem szinte bármit - ő maga volt a Gyűjtő.

Szülővárosában, Aradon kezdett képzőművészetet tanulni, hogy aztán rövid mintarajziskolai tanulmánya után többféle dologba is belefogjon - volt festő, színész és műkritikus is. 1898-tól külföldön tanult és dolgozott, Angliában Sidney Carton néven híres író, van der Hoschke néven híres színész lett, még Oscar Wilde személyi titkáraként is szerepelt, hogy aztán újabb utakra induljon.

"Az se csoda, hogy az egyik piktorból bűnös alak lett, s mikor beajánlották Rodinhez, ellopta a mester szobor-kezét” – írja Tábori Kornél egy éhező magyar festőről, és hát persze, hogy ez az ikonikus darab is Rozsnyaynál tűnik fel.

Meglepő fordulatként 1905. december 24-én házasságra kötött a nála 45 évvel idősebb Prielle Kornélia színésznővel, aki 1906-ban meghalt. Mivel Rozsnyay volt az első, aki felvetette egy színészmúzeum létrehozásának szükségességét, többen ezt a nagy korkülönbségű kapcsolatát is gyűjteményalapítási szándékkal, a Prielle-örökség megszerzésének óhajtásával indokolta, amely ugye egészen Petőfiig nyúlt vissza. A vádak elől Rozsnyay egy ideig újra külföldre menekült, hogy aztán 1905-ben Nagyváradon, Ady társaságában kerüljön újra szemünk elé.

"Szeptember 30.-án éjjel 1/2 3-kor nála voltam." - írja le 1908-as találkozásukat Dapsy Gizella költőnő. - "Ez úgy volt, hogy Horváth Ákossal és feleségével voltunk akkor este kabaréban, kávéházban, s mikor hazakísért, ilyen bolond ötletünk támadt, hogy fölverjük Rozsnyayt, akihez aznap délelőtt ígérkeztünk a lakását megnézni. Nála is maradtunk reggel 6-ig: gyönyörű intim hangulatú éjszaka volt. Annyi szépet és rendkívülit láttam!" A következő két évüket félreértésekből fakadó se veled, se nélküled viszony jellemezte, mígnem 1910. február 22.-én Dapsy a következő elhatározásáról vallott levelében. "...Igen szeretem Rozsnyayt. Jobban, mint a legkedvesebbjeimet, - jobban, mint az álmaimat. Hiszek benne, - és megosztom a sorsomat akármi lesz. Kimondott szó még nem köt hozzá, - de hozzáköt a szívem olyan erősen, hogy ha hívni fog: megyek. A pusztulásba, vagy az új életbe, amely kettőnknek egyformán szép lesz." 30 közös év adatott nekik az asszony haláláig.

De ki volt Dapsy Gizella? Az óvónőként dolgozó több nyelven beszélő költőnő élő írókat gyűjtött. Adyval például úgy, hogy az megbírálta verseit. "Itt van Nil, akinek polgári neve Dapsy Gizella, ha igaz. A lihegő, a nyiharászó nőpoéták után örömmel vettük kezünkbe a könyvét. Ha már nem kaphatunk őszinte tobzódást, fürödjünk egy kis, leányos ártatlan derűben. És Nil, aki „lelkével kívánja a csókot, nem ajkával,” s ezt unalmasan tudatja, mikor nagyot akar dalolni, csalja, könyörgi vissza a kékszemű Adonisz „csókra-vágyó ajkait.” Ezek a nőpoéták bizonyisten egyformák. Kacérkodnak, kívántatják magukat, de verseikben sokkal kevesebb raffinement-nal, mint asszonyok, mikor csak – asszonyok. Szó, szó, sok szó. Rím, rím, sok kipróbált, zengő, lengő, kongó, bongó rím. Dokumentumokat, őszinte és művészi vallomásokat kérünk kedves Nilek, akár bíborvörösek önök, akár hófehérek. Gyász, kacaj, nyögés, turbékolás, könny… Ez új volna és szép volna, ha női és őszinte volna. Majdnem olyan rossz poéták a magyar nőpoéták, mint a férfiak."- írta 1906-ban. Nil ezek után találkozót kért Ady-tól, és az 1909-ben, Kolozsváron létrejött alkalom után hosszú levelezésbe és barátságba keveredtek. Rajta kívűl még Bodor Aladár, Gyóni Géza, Oláh Gábor, Csáth Géza akadt irodalmi hálójába.

Dapsy Gizella és újdonsült férje irodalmi szalont vezetett Szeghalmon. Amikor Tevan Andor bécsi tanulmányai elvégzése után - 1909-ben - átvette és korszerűsítette apja békéscsabai nyomdáját, elsőként a költőnő kötetét adta ki. A képzőművész végzettségű Rozsnyay segített a kiadó arculatának kialakításában, majd ő volt az, aki felvitte Budapestre Tevan Andort, és számos íróval ismertette meg a New York karzatán. A kiadó kortárs műveket jelentetett meg, a Tevan Könyvtár szerzői sorában találjuk többek között Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Karinthy Frigyes és Krúdy Gyula nevét is - voltak közülük olyanok is, akik itt hamarabb jelentek meg, mint Pesten. Később a Rozsnyay-Dapsy házaspárt politikai tevékenységük miatt Nógrádverőcére internálták, ahol számos író barátjuk látogatta meg őket, talán hálából is. "Itt tudom, jól éreznéd magad. A vidék - Duna és hegyek - gyönyörűek. A csend meg épp neked való. Még az én megbomlott idegeim is regenerálódtak!" - invitálta Rozsnyay Juhász Gyula költőt.

Ady Endre 1919-ben hunyt el, addig levelezésben állt Rozsnyayékkal. "Köszöntünk benneteket, de nyáron nem megyünk el a hegyek közül. Ti jöjjetek. Feleségemmel egyetemben szeretettel üdvözlünk benneteket. Ady Bandi" - hangzott a költő utolsó üzenete hozzájuk. Ők a relikviagyűjtésen túl élő kapcsolatot ápoltak Ady családjával, és Csinszkával, valamint Lédával is, akinek Nil állt a halálos ágyánál... (Tehát maga Ady nem járt Nógrádverőcén.)

Ady imádatuk nem mindenkit ragadott magával: "Vasárnap kint voltak Móriczék, Tersánszky és Ascher. Legszerényebb a tenyérni Ady-szobánk és mégis mindenki azzal van elragadtatva. Csak M.Zs. fintorgatta egy kicsit az orrát, láthatóan bosszantotta a "kultusz" - számolt be a házigazda.

Rozsnyay a következőkben "Ady koszorúja" címen kötetet szerkesztett a költőhöz írt versekből, amik közül sokat maga a gyüjtő rendelt meg.

Weöres Sándor is ennek kapcsán jutott el hozzájuk:

Kedves Guszti Bátyám, Nógrádverőcéről írok, Rozsnyay Kálmán bácsiéknál vagyok. Mesés vidék ez, nem is lehet megmondani hogy a vidék kedvesebb-e itt vagy az emberek. ... Minden jót kíván ragaszkodással - Weöres Sanyi

Nógrádverőce, 1933. május 19.

Ugyanő így számolt be a Rozsnyayéknál, Verőcén tett látogatásáról
"Rozsnyay bácsinál csak két napig voltam. Szívesen maradtam volna tovább is, de rövidesen beküldött Pestre Sztraka attasé fogadónapjára, ahol a cseh-magyar barátság nevében jön össze egy csomó író. ... Hanem visszatérek Kálmán bácsiék leírásához, ö is, felesége is nagyon kedves, művelt, széles-látókörű. Lakásuk valóságos múzeum. Az egyik szoba közepén Kálmán bátyánk Rodin-alkotta szoborportréja áll, a falon Isadora Duncan, Görgey, France, Jókai stb. dedikált fényképei és festmények tömege, az íróasztal Carlyleé és Wilde-é volt, az üvegszekrényben hatalmas kerámiai gyűjtemény, egy másik szekrényben Ady összes művei a szerző dedikációjával stb. Legalább egy napra való megszemlélendő dolog. És a vidék, ahol laknak, a visegrádi Duna-szoros, a legszebb, amit eddig Magyarországon láttam. Főként irodalmi és művészeti témákról beszélgettünk, ami külön élvezet volt, mert Kálmán bácsinak nagyon sajátos, egyéni, minden életmoráltól és művészet-moráltól mentes fölfogása van."

Rozsnyay KálmánKosztolányit is invitálta (1933):
„Desiré! Hattyút mi is meggyászoltuk, még talán jobban mint te, ti... Első írásod melyben csak a [szív] dominál, Te tudod hogy nekem ez minden és megérted hogy mért küldök most meleg kézszoritást... Hát mi lesz a régi ígérettel? Verőce vár!”

Kosztolányi Dezső: HATTYÚ HALÁLA (részlet)

"Most elbúcsúzkodom tőle. Mint az ünnepi szónok, utánakiáltok harsányan:

- Hűséges és jóságos. Kölyökkorodtól fogva - tizenhárom hosszú esztendő óta - itt velem egy házban, egy födél alatt jóban-rosszban. Magányom osztályosa. Egyszerű és bölcs. Lélek te, lélek. Eltűntél, mint a lélek. Ez az első hűtlenséged.

Hattyúnak hívták. Fiam a kiskorában eleinte így nevezte: "Kosztolányi Hattyú". De miután megtudta, hogy a kutyák, noha állandóan közöttünk vannak, nem családtagok, s a családok vezetéknevét nincs joguk viselni, ő is a rendes nevén szólította.

Én még ezt a nevét se használtam. "Kutya" - mondogattam neki, valahányszor rápillantottam, mert azt éreztem, meg-megújuló ámulattal, hogy ő egy másfajta élőlény, a kutya. "Ember" - gondolhatta ő, amint rám tekintett, mert egész lényén az enyémhez hasonló, soha el nem apadó ámulat tükröződött, hogy egy másfajta élőlényt lát, egy embert.

Körülbelül ez volt közöttünk a viszony. Két teremtmény egymás mellett, ezen a csillagon, két lélegző, elmúló társ. Van polgártárs és embertárs. Arra a nagyobb közösségre, arra a titkosabb kapcsolatra, mely két élőlényt egybefűz, nincs szó."

...a fotó tanúsága szerint Kosztolányi 1936-ban járt nálunk.

 Karinthy Frigyes és Rozsnyayék kapcsolatáról Karinthy Ferenc Szellemidézés című művéből éertesülünk:
"Aznap este mind együtt ültünk a Duna-parti Árpád vendéglő teraszán. Igen világos, holdas éjszaka volt, s messzire láthattunk felfelé meg lefelé a Dunán. Még a szemközti sziget is látszott, haloványan is kissé ködösen. Dél felé, Budapest körül, világos volt az esti ég, még világosabb, mint máshol, a főváros millió fényével messzire mutatott. Fehér bor állott az asztalon, s elég csöndesen telt az idő. Hamar le is feküdtünk valamennyien.
Apám Rozsnyayékhoz ment, ahol erre az éjszakára a vendégszobában ágyaztak. Felvidult, amikor megpillantotta a keményre vasalt ágyneműt, s a dagadtra tömött sok párnát. A ház hamar elszenderült, de apám még nem tudott elaludni, megszokta a késői lefekvést. … Eszébe jutott, hogy valami olvasnivaló után nézzen. Átment a másik szobába, a könyvtárba, lámpát gyújtott, s végigjártatta tekintetét az állványokon. Nagyon szép és gazdag gyűjtemény volt itt, ésszerűen elrendezve. Oldalt a szekrényben helyezték
el a költőket, betűrendben. Középen a prózai szépirodalom, jobbra a tudományos munkák, tudományágak szerint, alul folyóiratok és szótárak. Külön állványon a ritkaságok, meg a szerzők által Rozsnyaynak dedikált munkák, köztük Wilde Oszkár művei. Apám elismerően bólintott. Nálunk ugyanis – odahaza – rengeteg szedettvedett könyv hevert szanaszét, teljesen rendszertelenül. A Háború és béke második és harmadik kötete, egy igen hiányos Goethe, hézagos lexikonok, drága és ritka könyvek első és negyedik kötetei, irodalmi ritkaságok sok kitépett lappal és fedő nélkül. Amikor később barátaimmal felszámoltuk a könyvtárt, nem győztünk bosszankodni, mert hiába próbáltuk összeillesztgetni a részeket, egésszé sehogy se kerekedtek. Amellett roppant mennyiségű szemét gyűlt össze állványainkon, mindenféle álírók, ki tudja, honnan idekerült munkái, rengeteg régi újság, teljesen értéktelen, idejétmúlt orvosi, kémiai, szellemtörténeti, gazdasági, s az ég tudja még, milyen művek! Apám elkedvetlenedett.Halványan arra gondolt, hogy ha hazamegy, mégis újjászervezi végre könyvtárát, persze, ez is régi terve volt. De aztán legyintett, és kivette Mérimée: Lelkek a purgatóriumban című novelláját. Rögtön el is olvasta az egészet. Késő éjjel lett, mire a végére ért. Álmodott is valamit zavarosan Juanról és Garcíáról, meg a salamancai templom tornyáról, ahol saskeselyűk ütik csőrükkel a harangot… "

Rozsnyay levele Bölöni Györgynek Verőcéről Párizsba, könyveket kérve (1936)

            Később a házaspár egyre inkább elszegényedett, és az asszony 1940-ben elhunyt.

NIL (Dapsy Gizella meghívója 30. írói jubileumára - (1932, Nógrádverőce)

Rozsnyaynak meg kellett válnia a gyűjteményétől, az adásvételről így számoltak be 1942-ben:

                 „Rozsnyay Kálmán levelezést kezdett Tabéry Gézával, akivel egyébként valamilyen sógorsági kapcsolatban áll. Ekkor már azt közli, hogy kb. 50 kötet volna Ady műve, az életében megjelentek dedikáltak, vagy legalább is aláírásával bírnak. Közli azt is, hogy kb. 370 kötet az Ady-irodalom. »Aztán vannak képek, fotográfiák, gyászjelentések, rajzok, rézmetszetek, érmek, a pohara, hamutartója, tolla, az ő és Léda haja, stb.«” Rozsnyay azt is „hangsúlyozta, mennyire szeretné, hogy a gyűjteménye Nagyváradra kerüljön, ahol valaha az első feleségének, Prielle Kornéliának igen nagy színpadi sikere volt s ahol aztán a második feleségével, Dapsy Gizellával, vagyis »Nil«-lel ő maga is sok szép napot töltött”. Végül hétezer-ötszáz pengőért adta el Nagyváradnak Ady relikviáit. „A megállapodás megkötésére Tabéry Gézának Nógrádverőcére küldését javasolták, amit ő készséggel vállalt is. A megállapodást ilyen értelemben meg is kötötte Nógrádverőcén, december 4-én. A megvett gyűjtemény átvételéről és hazaszállításáról kellett tehát most intézkedni.” A főispán december 9-én ment Verőcére, ahol „a gyűjteményt leltár szerint darabonként átvévén, mintegy háromórás munkával, a verőcei kis áldomásra is idő telt, a Váradról oda származott Gyöngyössy Ferenc uram »Árpád« vendéglőjében, s este 9 órára már [az] egyik pesti garázsba mehetett az irodalmi jeges tehergépkocsi a váradi Ady-gyűjtemény alapanyagával”.

Született egy cikk, amelyben Tabéry leírja, hogy amikor Rozsnyay ellátogatott Nagyváradra, külön embert állítottak rá, nehogy visszavegye a már átadott dolgokat. Szomorú írás, csak Rozsnyay gyarlóságait említi, nagyságára nem hívja fel a figyelmet.

(Devecseri Gábor karikatúrája)

"Magas, vézna, kopasz, ráncos alak, az elmaradhatatlan pipájával, hangja vékony, sipító, többnyire khaki szinü rövidnadrágban jár" - jellemezte Karinthy Ferenc Rozsnyay Kálmán bácsit  a Verőcei Nyári Hiradó cimű saját újságjukban, ahol "Balzac pattanását spirituszban" társították hozzá, ami egy befőttesüvegbe rajzolt pont volt. Utólag a következőt írta a házaspárhoz főzödően: "Mi az ördögnek kellett nekem - még ha meg is láttam irodalomrajongó fellengzősségeikben a komikumot - kigúnyolnom őket?" 

Rozsnyay 1948. november 17.-én halt meg, elfeledve és magányosan. A maradék gyűjteményét széthordták. A helytörténeti kör a környéki kukákból is mentett a saját maga rajzolt, és általa gyűjtött Ex Libris-ekből.

A házaspár baráti társasága nélkül sokkal szegényesebb lett volna a nógrádverőcei és dunakanyari irodalmi élet, szóval mi hálásak vagyunk nekik.

Ilyen sohasem volt a Migazzi parkja, csak Janák Vendel másolta hozzánk a zugligeti lóvasút-vegállomást

Térkép: 

A Migazzi-kastély vadasparkja sokáig mulatságok helyszínéül szolgált. Hogyan lett közpark a terület? Mikor hozták lére az Expressz Tábort? Mi lesz a terület várható sorsa? A poszt aktualitását egy, a napokban megjelent ingatlanhirdetés adja, amelyben a helyet luxusranchok építésére ajánlják.

1890-ben írták:

A Migazzi kert nem emberemlékezet óta, hanem csak 1848 óta lőn nyitott kertté. 1848. évig, mint teljesen körülkerített vadaskert, a vadak tenyészete végett, a közönség elől el volt zárva. Ezen évben lett a kerítés a félrevezetett nép által széthordva és a vadak a szabadba eresztve. Az ezen év után következett főpap az egyházmegye rendezésével igen el lévén foglalva, ezen helyre csekély gond fordíttatott, s a kert a verőczei lakosok mulató helyévé lett, kik a vasár és ünnepnapok délutánjait az akkori erdész által felállított tekepálya mellett töltötték, mígnem Peitler bold. emlékű volt váczi püspök e helyre figyelmét fordítva, azt lakható állapotba helyezte és használván, Verőcze népsége e kedves hely látogatásától elszokott.

A legelső zajos mulatság 1848. nyarán a váczi nemzeti őrsereg tiszteletére lett rendezve és azontúl, majd a váczi növendékpapság, majd a Budapestről kiránduló vigalmi társaságok által, úgyszólván évenként látogattatott. Ennyit a történelem részéről a Migazzi liget érdekében. A Migazzi kastély és liget a váczi püspökség tulajdona lévén, azt az idő szerinti tulajdonos tetszése szerint használhatja, és ha a közönség elől, illetve csak is a nagy tömegben mulatni jövő kirándulók elől, mert ezek valóban károkat tesznek, — elzárja, ez ellen igazsággal senki fel nem szólalhat. Az azonban püspökünk ő nagyméltósága nemes érzékéről fel nem tehető, hogy a Migazzi liget éltető, gyógyító levegőjét élvezni óhajtó és sétáló közönség elől elzárná. Ő, ki székhelyén nagy költséggel fenntartott kertjét a közönség előtt nyitva tartja és annak élvezését nemcsak megengedi, sőt örvend a látogató közönségnek, azzal beszélget és szórakozik; ő ki ezt egy helyen gyakorolja és megengedi, ugyanazt ligetjénél is bizonyára szívesen engedélyezi, mert megvan benne a szépnek, a nemességnek, az igazságnak érzéke.

A hely több kulturális eseménynek is helyt adott, a pest-budai dalárda például operaelőadást rendezett itt: 

Nem sokára aztán Verőcén szálltunk ki, honnét a nagy falu tömeges kíséretében szintén zeneszóval mentünk a Migazzi kastélyhoz, s annak hajdanta vadas kertjében, azon völgyben, hol a két hegy közt folydogáló csermely partján szép nyílt térség terül el - állitá fel magát a dalárda, s nehány jól előadott ének után bekoronázásúl a katonai zenekar, igen szép meglepetést szerzett egy csataképlettel. Ugyanis: a völgy közepén egy erőteljes gyalog induló véghangjainál a balról fekvő hegyoldalból a vadászoké, közvetlen utána pedig jobbról a lovasságé hangzott, s néhány harci riadó után eleinte a távolróli csatazaj, ágyúzás — a nagy dobbal — majd a harcosok előnyomulása, összeütközése, fegyvercsattogás , s folyvást közelebb közelebb hangzó puskaropogás közt — pisztolyokkal — egy valóságos ütközet sceniroztatott, annyira híven, hogy ki még csatát nem látott, róla fogalmat szerezhetett magának , míg végezetül az ezalatt összeszaladt zenekar játéka egy győzelmi indulóvá (a pest-budai dalárda díszindulója Dubeztől) fejlődött ki, és szűnni nem akaró tapsok, éljenek közt vonult előbbre zászlaja alatt az érdemes énekegylet. Közkívánatra ismételtetett.
Ezután a kastély udvarán tánc kezdődött, léghajó eresztetett, míg a reálisabb irányú rész ozsonnához látott, s minthogy ezen falusias színezetű ünnepély késő estig tartott, már 10-re járt, midőn hajónk Budapest közé érkezett.

(Hölgyfutár, 1857)

1860-ban pedig a nyomdászok rendezték meg Guttenberg-ünnepüket:

Délután négy és öt óra között a hajó Verőcze alatt kikötvén, a társaság az innen egy negyedórányira eső Migazzi-féle kastélyba indult. E kastély bár még egészen ép, mégis a földszint egyes szobáit kivéve, üresen áll. Az épület körül gyep terül el, s a közel erdő terebélyes lombjai árnyékkal kinálkoznak. A szomszéd verőcziek ekkor már nagy számmal gyűltek itt egybe. Hihetőleg azelőtt is jól mulattak, de csak most kezdődött az igazi vigalom, a midőn a pestiek hatalmas muzsikát hoztak magukkal. A meglehetősen letapodott gyep tehát rögtön tánczteremmé alakíttatott, s mint szokás, egyre-másra következének a csárdások, mikben a verőczei csinos menyecskék és leányok is résztvettek. Valóban úgy látszott, e napra Pest Verőczével szoros barátságot kötött; mikor elbúcsuztunk tőlük, elkísérének minket a hajóig, s míg a gyors gőzös messze el nem ragadott minket, folyvást üdvkiáltásokat hangoztatánk egymás felé, a mit végre a kendők lobogtatása s kalappali integetések fejezének be. Verőczén a Guttenberg nevű léghajó, csinosan felszökkent a magasba, s csak akkor égett el, a midőn úgyis közel volt hozzá, hogy elrejtezzék a láthatárt képező hegygerincz háta mögé.

(Vasárnapi Újság, 1860)

Még Verőce első kikötőjét is a Migazziba érkezőknek készitették (képünk csak a másodikról van):

Hajóállomás megnyitása volt f. hó 7-dikén (csütörtökön) Verőczén. Annak idején említettük, hogy a budai zeneakadémia azon okból nem tarthatta meg Migazziba való kirándulását, mert Verőczén nincs gőzhajózó állomás. Ilyen és számos hasonló eset már előzőleg arra bírta Verőcze község képviselőtestületét, hogy áldozatokat kötött le az esetre, ha a Duna- gőzhajózási társaság Verőczén állomást létesít. Hosszas utánjárásra sikerült annyit kivinniök, hogy az esetre, ha 400 frtot készpénzben lefizetnek és a község ingyen kikötést enged, az állomás feltételesen 2 évre létesíttetik, két év múlva azonban, ha ki nem fizeti magát, megszüntethető. A község a 400 frtot elvállalta, Kühn János pedig a saját kőfalánál a kikötést ingyen megengedte. Csütörtökön Balás Ferencz rétsági járási főszolgabíró volt jelen az állomás megnyitásánál, és miután azt rendőrileg kifogástalannak találta, sok szerencsét kívánt a társaság forgalmához, mit Gottschal István hajóskapitány a társaság nevében megköszönt. A hajóállomás ez alkalommal zöld gallyakkal és zászlókkal volt feldíszítve. Az érkező hajó mozsárlövésekkel üdvözöltetett.

(Váczi Hirlap, 1888)

...és jótékonysági eseményeknek is helye került itt :

Junialis. A „Váczi Első Általános Ipartársulat“ 1889. évi junius hó 10-én (Pünkösd hétfőn) a társulat elaggott munkaképtelen iparos segély-alapja javára a kies Migazzi ligetben zártkörű Juniálist rendez. - Belépti-díj tetszés szerint. - Migazziba a vasúttal utazhatni Verőcze állomásig: Délelőtt kéjvonattal 7 óra 30 perczkor, személyvonattal 10 órakor; délután omnibusszal 3 órakor és 5 óra 7 perczkor. A vonat visszafelé indul este: Omnibusz 8 óra 15 perczkor, kéjvonat 9 óra 10 perczkor. — Vasúti menet vagy jövet jegy 23 kr.

(Váczi Közlöny, 1889)

1890-ben aztán a Püspökség visszavette a parkot, és az egész létesítményt kiadta magánhasználatra. A verőceiek kiálltak a Migazzi kastély kertjének közhasználatáért:

(Egy érdekes pör) Schuster Konstantin váci megyés püspök úr ellen mind sűrűbben érkeztek a panaszok az esztergomi aulához. Most meg a jámbor verőceiek járultak a prímás elé azzal a kérelemmel, csinálna rendet Vácon, mert a jó püspök úr meg akarja enni Verőrét. Verőce község tudniillik nyaralóhellyé vált a fővároshoz való közelsége folytán s körülbelül 600 ember szokott Verőcén és vidékén nyaralni. A múlt évben 100 lakás állt a nyaralók rendelkezésére s ennek a 100 lakásnak a jövedelme átlagban 60 forintjával 6000 forintnak felel meg, a mit a község nehezen nélkülözhetne. A szőlőket elpusztította a filokxéra; a nép tehát főkép a nyaraló és kiránduló fővárosiaknak nyújtott különféle szolgálatokból él s élelmiszerekkel kereskedik. Verőcén azonban tulajdonkép semmi sincs, a mi a nyaraló közönséget oda vonzaná; de ott van Verőce közelében a gyönyörű fekvésű Migazzi kastély s ennek pompás vadaskertje szolgál a verőceieknek sétahelyül s ez a minden természeti szépséggel bővelkedő vadaskert vonzza Verőcére a nyaralóközönséget, mert Vác boldogult püspöke, az áldott emlékű Peitler Antal mindenkit szívesen látott ebben a kertben és szerencséjének tartotta, ha otthonosnak érezte magát a nagyérdemű nyaraló közönség. Most Verőcét a filloxeránál is nagyobb veszedelem fenyegeti. Schuszter püspök pazarlásnak tartja a nyaralást s évi 1300 frt bérért kiadta e nyári kastélyt a hozzá tartozó óriás terjedelmű vadaskerttel, nehány holdnyi szántófölddel, rétekkel és két malommal együtt árendába Zubovics Fedornak. Magától érthető, hogy Zubovics, mint bérlő el fogja zárni, sőt tényleg el is zárta már Migazzit a közönség elől, mihez föltétien és kétségbevonhatlan joga is van; a mint hogy ahhoz sem férhet szó, hogy megtagadta az engedélyt egy fővárosi egylettől, mély ott juniálist kívánt tartani. A park rétjein termő széna mintegy 600 forintnyi értéket képvisel s a bérlő lehetőleg védi a saját érdekét. Már most azonban Verőcéről pusztulnak a nyaralók. Migazzi nélkül a verőcei nyaralás semmit sem ér, mert a vadaskerten kívül nincsen is alkalmas sétahely. Képzelhető tehát, milyen ingerült a hangulat a verőcei jámbor hívek között a kegyes püspök ur ellen, ki 1300 forint évi haszonért Verőcét fő jövedelmi forrásától fosztja meg. A verőceiek azt mondják, hogy ők — ha tudták volna, hogy a püspöknek szabad vagy illik a saját nyárilakát árendába adni — maguk is kibérelték volna Migazzit, sőt jelentékenyen magasabb bérösszeget is ígértek volna, mert a rétek, a szántótöldek és a két malom legalább 1000 frtot jövedelmeznek. Valaki azonban kisütötte, hogy a püspök és Zubovics Fedor közt kötött bérszerződés semmis s a verőceiek deputációt menesztettek a prímáshoz, hogy a kastélynak a a benne levő fölszentelt templomnak árendába adásától a püspök urat tiltsa el. Ezt a kastélyt ugyanis Migazzi bíboros olykép hagyományozta a váci püspökségnek, hogy azt a püspök, a káptalan és a növendékpapok nyári tartózkodásul használják, ha pedig nem használnák, szálljon az vissza a Migazzi grófi családra. Bizonyos tehát, hogy a kastély csakis a püspök személyes használatára rendeltetett és nincs joga azt bérbe adni. A bérleti szerződés tehát, melyet már a püspök is aláirt, igen alaposan megtámadható. A primás — mint nekünk írják — kegyesen fogadta a verőceiek kérelmét s megígérte nekik, hogy határt fog szabni annak a gazdálkodásnak, melyről ma már mesébevaló híreket beszélnek uton-utfélen. Érdekes pörre van tehát kilátás, ha a prímás vétója következtében a szerződés felbomlik és Zubovicsot, kinek e kastéllyal tervei voltak, a takarékos váci püspöknek kártalanítania kell.

(Pesti Hírlap, 1890. június)

Zubovics Fedor 1890-ben bérelte ki a verőcei Migazzi-kastélyt Schuster Konstantin váci püspöktől évi 1340 forintért istállókkal, szántókkal, erdővel együtt. A kastélyban kis múzeumot is berendezett műtárgyaiból és trófeáiból. Folyamatosan meghökkentő tettekkel borzolta a környékbeliek idegeit. Kertjét brazíliai vérebeivel, majmaival, aligátoraival és persze újságírókkal népesítette be. Az idejét robbanószerek kikísérletezésével és afrikai vadászatokkal múlatta, vagy ha egyikhez sem volt épp affinitása, párbajozni járt Hontba és Nógrádba, pedig állítólag nem éppen a kard volt az erőssége. 

A folyamatos hadakozások vadnyugati helyzeteket szültek ittléte alatt:

Merénylet Zubovics ellen a verőcei állomáson (Pesti Hírlap, 1893)
Zubovics Fedornak, a hires sportsmannek és jelenleg a Migazzi- kastély tulajdonosának valami vitája támadt egy verőcei emberrel, ki nem akarta elismerni Zubovics földesúri jogait. Ez az ember széltiben hirdette, hogy lelövi a kapitányt, a hol találja. Zubovics hallott a fenyegetőzésről s tegnap, mikor meglátta ellenségét a verőcei állomáson, odaállott elébe és mellét kiszegezve, kérdőre vonta. A verőcei ember szó nélkül lekapta válláról a puskát s ha a közelben álló emberek meg nem akadályozzák, lelövi Zubovicsot. A fegyver, melyet most corpus delictként őriznek, golyóval volt megtöltve. A merénylő ellen megindították a fenyítő eljárást.
Kiadtuk a múltkor ez ügyre vonatkozólag a verőcei törvénybiró levelét, most Zubovits ur az alábbi válasz közlésére kért föl. Úgy e levelekből, mint más információk utján meggyőződtünk róla, hogy Migazzi bérlője és több verőcei lakos közt a viszonyok annyira elmérgesedtek, hogy nagyon sürgősen kívánatos azoknak orvoslása. Az illető hatóságok kétségkívül fognak találni módot, hogy a mostani elkeseredett ellenfelek közt az előbbi tűrhető viszony ismét helyre álljon.
Zubovits válasza különben igy szól:
Tisztelt szerkesztő ur! Becses lapjában olvasom azon levél kivonatát, a melyet a nógrád-veröcei törvénybíró íratott (mert írni maga nem tud.) A levél göröngyös stílusán annak szellemi tulajdonosát is megismertem. Ezen urnak különben azt ajánlom, hogy jó lesz „csendesen hallgatni“, ne hogy ő is kikerüljön azon helyre, mit famózus levelében emleget, tényleg azonban nagy óvatosan kikerül, az az a „placra“. A mi pedig magát a tényállást illeti, méltóságomon alulinak tartom arra csak egy betűvel is felelni, bízza azt csak úgy a törvénybíró, mint a „placnak“ az írója a törvényszékre és megyénk alispánjára, a hova az ügy fölterjesztetett. Most pedig, hogy ezen sorokra kényszerültem, vegye tudomásul az a törvénybíró, hogy alapján legyilkolásommal fenyegető több rendbeli levélnek és alapján a már csakugyan megtörtént merényletnek, — úgy látszik, hogy engem csakugyan egy felbérelt orgyilkos banda környez, — ki jelentem tehát itt nyíltan, hogy a ki ezentúl utamat állja, és csak egy gyanús mozzanatát is veszem észre, irgalom nélkül lelövöm. Kész tisztelője Zubovits Fedor.

Zubovitsnak 1900-ban kellett mennie Verőcéről, Visegrádra települt. A Migazzi-park viszont már sohasem nyerte vissza közkert jellegét. Egy hír 1925-ből:

A közpark funkcióhoz legközelebb talán az Expressz Tábor idején állt a terület, de helyieknek akkor is csak bekéredzkedni lehetett a programokra, azok nem nekik szóltak elsősorban:

Június 3-tól 6000 munkásfiatal üdül a SZOT nógrádverőcei sátortáborában (Népszava, 1959. május)
Több mint 6000 munkásfiatalnak készítenek elő kalandos, derűs nyaralást a Szakszervezetek Országos Tanácsának illetékes szervei. Az idén első ízben létesítenek sátortábort Nógrádverőce mellett a Börzsöny egyik festői völgyében. A táborozás június elejétől szeptemberig tart és hét kéthetes turnusban 900—900 fiú és lány vehet részt benne.
A tábor lakóit a pompás kirándulási és pihenési lehetőségeken túl számos szórakozási alkalom várja. Gondoskodnak televízióról, rádiókról, lemezjátszókról, gazdagon ellátott könyvsátorról, különféle sport- felszerelésekről, társasjátékokról. Külön zenekara, úgyszintén mozija is lesz a tábornak. Hallanak majd a fiatalok ismeretterjesztő előadásokat az őket legjobban érdeklő témákról.
Több száz külföldi fiatal is tartózkodik majd a táborban, - az Express-iroda csereüdültetési akciójának keretében - a népi demokratikus és a nyugati országokból, így kitűnő alkalom nyílik a magyar ifjúmunkások és a vendégfiatalok összebarátkozására, tartós ismeretségek megalapozására.
A nagyszámú jelentkező közül a szakszervezetek a KISZ-szel közösen választják ki az üzemek, vállalatok legjobb fiatal munkásait és ipari tanulóit. A táborozás üdültetés jellegű, beutalással történik, a napi térítés mindössze 10 forint.

Az Illés együttes fellépése (1965)

A helyhez méltó magatartás leírása egy visszaemlékezésből:

A faházban, ahol laktam, az egyik fiú orosz szakos tanárira járt. Természetes volt, hogy igyekezett hozzácsapódni a táborban nyaraló orosz egyetemisták csoportjához. A nyelvtanulás lehetőségén túlmenően nagyon megtetszett neki az egyik lány. Nagyon nehéz volt közelébe férkőznie, mert szinte mindig csoportosan közlekedtek. Minden este lefekvés előtt beszámolt a fejleményekről. Egyik este feldúltan érkezett. Elkezdte mesélni az okát.
- Képzeljétek. Nagy nehezen végre lepattintom a leányzót a csoporttól. Próbálok finoman közelíteni. Látom rajta, hogy nincs ellenére a dolog. Már éppen átkarolom, amikor hirtelen megmerevedik. Kérdezem, hogy mi a baj? Képzeljétek, ezt válaszolta:
- Hruscsov elvtárs azt mondta a pártkongresszuson, hogy ez nem egy kommunista embertípushoz méltó magatartás.

A tábor területét most épp árulják! Vajon eszébe jut-e bárkinek, hogy a helyi közösség érdekeit is kiszolgálhatná?

Részlet a jelenlegi fejlesztési tervből:

https://ingatlan.com/31547191?fbclid=IwAR0Kv6G6JV1onn2GcfsiauTUVPowBHsfLf3f2VzzsZMZEPi8xO26M5OfTD0

(Fotó: Magvető Kiadó)

Győrffy Ákos nagyon sok szállal kapcsolódik a Dunakanyarhoz. Verseiben, írásaiban teremtő közeggé válik a Börzsöny és a Duna vidéke, amelyek fotóin is megjelennek.

1976-ban született Vácon, Nagymaroson töltötte gyermekkorát, jelenleg Börzsönyligeten él pedagógus-képzőművész feleségével és két kisfiával. Jelenleg a Mandiner című lapnál dolgozik újságíróként. 1996 óta jelennek meg versei, esszéi, prózái és publicisztikái folyóiratokban (Alföld, Magyar Napló, Jelenkor, Vigilia, Új Forrás, Kortárs stb.), napilapokban és antológiákban (Az Év versei, Szép versek stb.) Rendszeres szerzője, tárcaírója volt a Magyar Hírlapnak, a Magyar Nemzetnek, a Litera internetes irodalmi portálnak és a pozsonyi Új Szónak. 

Két zenekarban is játszik. „Anyazenekara” a Bajdázó, amelynek legutóbbi lemeze Boldog a hegy címmel 2017-ben jelent meg, emellett a Horhos nevű formáció alapító tagja, Mons című albumuk 2015-ben látott napvilágot. 

Gyermekkorát Nagymaroson töltötte, jelenleg Börzsönyligeten él. Verseiben, írásaiban teremtő közeggé válik a Börzsöny és a Duna vidéke, amelyek fotóin is megjelennek.

Kötetei:  A Csóványos északi oldala (Accordia, 2000), Akutagava noteszéből (JAK-Ulpius, 2004), Nem mozdul (Magvető, 2007), Havazás Amiens-ben (Magvető, 2010), Haza (Magvető, 2012), A hegyi füzet (Magvető, 2016)

Igen

(…) Sok olyan gyerekkori emlékem hívódott elő ennél az ablaknál ülve, amelyekről réges-rég megfeledkeztem már.

Például a Dunával kapcsolatos első emlékeim. Állok a bokáig érő vízben, és nézem a hullámokat, ahogy végtelen sorban futnak föl a kavicsos partra. Igazából az érzésre emlékeztem vissza, amit a látvány akkor, talán háromévesen előhívott bennem. Hogy van a hatalmas erő, ami mozgatja a vizet, ami mozgatja odafönt a felhőket és a csillagokat, és ami végső soron engem is mozgat. Az érzésben benne volt mindez, és nem volt szükség arra, hogy meg is fogalmazzam. Erre csak most, sok évvel később lenne szükség, de félek, hogy már lehetetlen. Ami az akkori és mostani énem közé ékelődött, homályossá karistolta az egykor még ragyogóan tiszta tükröt, amelyben elmosódó foltokon kívül egyebet már nemigen láthatok.

(A hegyi füzet)

„Nézni, hogy mi történik.”  Egy tizenhárom évvel ezelőtt teleírt noteszem kezdődik ezzel a mondattal. Naponta öt-hat oldalt írtam ebbe a noteszbe, a Nagymaros és Kismaros közötti ártéri erdők maradványaiban bolyongva.
Leültem egy kidőlt fűzfára, és beleírtam, hogy „sehol sem vagyunk itt, a Paradicsomban.” Ültem egy összedőlt kunyhó mellett a füvön, és beleírtam, hogy „madarak úsznak végtelen terekbe.”

Kitaszítottnak éreztem magam, bár azt nem tudtam, hogy miből is vagyok kitaszítva. Láttam, hogy nem vagyok benne, hogy kívül rekedtem valamin, de azt is láttam, hogy mások sincsenek benne, hogy ők is kívül rekedtek, azt viszont nem értettem, hogy ők miért tesznek úgy, mintha nem tudnák.

Ez most olyan, mintha mégis emlékeznék valakire. Látok valakit, de nem ismerem fel, egy ismeretlen gondolatai és tettei vezettek eddig a pillanatig, hogy ülök és írok. Ez az ismeretlen ül most itt, ez az ismeretlen ír.

(Az omázsok elé (részlet))

Tizenkét évvel ezelőtt olvastam először Hamvast, és azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan. Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomás peronján egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan mindenki szétszéled, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a vasútállomáson. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Azt olvastam, ami körbevett. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok. Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, nem vitás. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta.
https://litera.hu/magazin/tudositas/hamvas-40.html

A kunyhó

Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust, a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák, a zivatarok
szaga megülne ruháimban,
kakukk és fülemüle altatna
el, nézném a növekedést, a
kitárulkozást, nem
gondolkodnék, nem vonnék le
következtetéseket, csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék, és kitörne belőlem
az oktalan sírás, nem, ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem.

Míg a hullámzás kitart

Nem tanítottak meg elmozdulni, a fényből

át a sötétbe, és vissza. Hogy növesszek

zsigerekből és csontokból ketrecet,

és vigyázzak rá nagyon, mert az

én vagyok, mondták azok, akik nem

tanítottak meg elmozdulni, a fényből át

a sötétbe, és vissza.

Hátam mögött zúgnak a folyóparti fák,

zsibongást hallani még, madarat, embert,

bogarat egyszerre, meg az elinduló,

az elmenő és a leálló gépeket.

Az asztalon három mobiltelefon és egy

ébresztőóra. Mind a négy más időt mutat.

Mit lehetne kitalálni még, hogy ne csak

a mozdulatlanságra gondoljak folyton.

A két háztető közötti égen ahogy megjelennek,

átvonulnak és eltűnnek a különböző színű

felhők, megjelennek, átvonulnak és eltűnnek,

ezt a három szót ismételgetem magamban,

és csak egy idő után veszem észre, hogy

hangosan mondom, az ébresztőóra ketyegésének

ritmusára, alig tudom abbahagyni,

és nem is szívesen hagyom abba.

Megfigyelni az alkonyt, aztán figyelni

az éjszakát. És várni azokra, akik majd

számon kérik azt, amire nem tanítottak meg,

hallgatni a hullámzást, a hullámzás ahogy

döngeti a stéget, a vasrudak és a csavarok

nyikorgása néha olyan, mintha zene lenne,

két akkord, míg a hullámzás kitart,

két halkuló akkord a sötét áramlásban.

Néhány kérdés az íróhoz A hegyi füzet idézetei kapcsán

Ma egész nap nem beszéltem, mégis mintha valaki folyton kérdezne, és mintha valaki folyton válaszolna is a kérdésekre. Nem bennem zajlik ez a párbeszéd, és mintha csak úgy vennék részt benne, mint az ajtót kitámasztó gömbölyű hordalékkavics.

- Szerinted kívülről sugalmazott, vagy a lelkedből fakadó gondolatokat jegyzel le?

- Nehéz kérdés. Először is azt kellene tisztázni ehhez, hogy mit jelent a kívül és mit jelent a belül. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember huzamosabb időt tölt viszonylag izolált természeti környezetben, azaz a természetből jövő ingereken kívül nem érik egyéb – zavaró – benyomások, valami különös folyamat indul el benne. Olyasmi ez, mint az álom, tehát nem konkrét tapasztalatokról van szó, hanem inkább sugallatokról. Nehéz az efféle élményekről úgy beszélni, hogy ne keltsük a ködös, ezoterikus rejtélyeskedés látszatát. Miközben szó sincs erről. Inkább egyfajta érzékenység ez, amely mindnyájunkban megvan. Ahhoz a közeghez kerülünk közelebb ilyenkor, amit Carl Gustav Jung „az Isten világának” nevez. Ennek a világnak a gyökerei az emberi tudat mélyrétegeibe nyúlnak. Ha ebben a világban időzhetünk, minden közelivé és élővé válik, a kavicsok épp úgy, mint a felhők vagy a patakok. Tehát az lenne a legpontosabb közelítés erre a kérdésre, ha azt mondanám, egyszerre kívülről és belülről tapasztalom mindezt.

Csak képek maradnak végül...

- Tényleg úgy gondolod, hogy egyszer elfogynak a szavak és ezért fotózol? Esetleg az irodalom és a fotóművészet kiegészítheti egymást?

- Azért azt tisztázzuk, hogy nem vagyok fotóművész. Egyáltalán nem. Kocafotós vagyok, mint oly sokan, legfeljebb a perspektíva lehet az enyém, ahonnan észreveszek valamit. Ha fotográfus, akkor Bartis Attila vagy Nádas Péter, hogy csak írókat említsek. Ők valóban ismerik és értik ezt a szakmát, én csak egy átlagos képességű okostelefonnal lövöldözöm. Régóta készítek fotókat, húsz-huszonöt éve is fotóztam, akkor még egy kelet-német mechanikus géppel. Egy tekercs filmből akkor is kijött egy-két használható darab, nincs ebben semmi különös. A mai, iszonyatos képdömping idején amúgy is óvatosan kellene bánnunk a képekkel. Szóval nincs szó fotóművészetről, csak van bennem egyfajta képi érzékenység is, amit a magam dilettáns módján megpróbálok kifejezni.

Milyen sokszor vált nyomasztóvá az erdő az elmúlt években. A néma, üres erdők, a hegyek közömbössége. A csend elviselésére való képtelenség. Holott azt beszélem be magamnak, hogy épp ezt a csendet keresem mindig.

- Zenéidet a csend megtörésére vagy kifejezésére készíted?

- A valódi zene mindig a csend felé közelít. Aki igazán komolyan veszi a zenét, az tudja, hogy a csendnél nincs magasabb rendű zene. De ennek a csendnek az eléréséhez például vezet egy olyan út, hogy valaki „elzenél” a csendig. Ha odafigyelünk Bachra, Mozartra, Bartókra és a többi hatalmas zenei lélekre, észrevesszük, hogy a zenéjüknek van egy olyan rétege, amely már alig választható el a csendtől. A zene a csendből lesz és csenddé válik végül, hogy ilyen közhelyesen fogalmazzak. A magam zenei kísérletei nyilván nem összehasonlíthatók a fentiekkel, a benne rejlő szándék viszont mégis hasonló. Szeretnék elzenélni a csendig.

Soha nem érdekelt más zene, csak az, aminek köze van ehhez a mélyvilági hömpölygéshez. Minden onnan jön, és minden oda tart. A közbenső idő tulajdonképpen nem számít. Vagy mégis. Nem tudom. Két-három hangot játszani órákon keresztül. Mindenki akar valamit a másiktól. Szeretnék semmit sem akarni, és akkor talán sikerülne megérintenem azt az egyetlen akaratot, ami a világot tartja.

- Buddhistának tartod magad?

- Nem, nem tartom magam buddhistának. Azt tudnám mondani, hogy csetlő-botló keresztény vagyok. A kérdésben idézett sorok egyébként egyáltalán nem állnak távol a keresztény misztikától sem, sőt.

A zenében soha nem a zene érdekelt, sokkal inkább az, hogy mi az, ami a zene által meg akar szólalni. Rég nem tapasztalt, euforikus érzés volt ebben a zajorkánban ülni az elsötétített szobában, és hagyni, hogy maga alá temessen. Csak ezt akarom, semmi mást.

- Boldoggá tesz az alkotás?

- A legegyszerűbb válasz nyilván az lenne, hogy: igen. De azért ennél kicsit bonyolultabban van. Nem a boldogság a megfelelő szó, azt hiszem, inkább a szükségszerűség. Csinálnom kell.

Apponyi Franciska Fóton és Zebegényben is építkezett - míg az első helyen szociális bérháztelep épült jóvoltából, a másodikon vendégházakat húzott fel jótékonykodása anyagi fedezetének biztosítására...

A zebegényi virágházak

(Nemzeti Ujság, 1936)

— Hát nem látta még? Azonnal tessék kimenni Zebegénybe és tessék sürgősen megnézni a Virág-nyaralókat! Óriási!
Hát kimegy az ember és csakugyan óriási.
Tessék csak elképzelni: a szélesen hömpölygő, ezerszinben csillogó Duna, jobbra-balra zöld-bozontú, hatalmas hegyek, elérhetetlenül magas ég és mindenütt az az ünnepélyes titokzatosság, amely előtt önkénytelenül is leemeled a kalapod.
A falu kanyargós utakon szaladt neki a hegynek, a hirtelen emelkedéseknél csak egy- egy házacskát hagyott s azok most is tanácstalanul révedeznek társak után. A naiv, promencli cukor színekre meszelt s virágos paraszti viskók mellett feltűnik egy-egy úri villa, de nem kell félni, arra sem kevesebb a sár, a por, a bukolikus hangulatot nem zavarja vízvezeték.
De egyszerre csak megállasz, ha senki sem figyelmeztet is, tudod, célnál vagy: előtted a virágvillák.

A székelyesen faragott kapuban szép szőke lány fogad, meztélláb, népviseletben, de olyan nyelven ahogy akarod. Ne kérdezd, kicsoda, nem mondja meg, elég ha annyit tudsz, amennyit magad látsz; szép, kedvesen, közvetlen, előkelően előzékeny és valami furcsa virág neve van. Az egyik Alma-rózsa, a másik Művész-rózsa, a főrózsa, — bármilyen különös — Napraforgó... De nemcsak a nevekben, mindenben a virágok szelleme illatozik feléd. A virágvillák szépművészeti kiállításnak is beillő faragvány-remekek. A szobák zsúfolva varrottasokkal, szőttesekkel és színesen és gazdagon, hogy csak úgy vibrál tőlük a levegő. A textíliák vörös-fehér-fekete akkordjai között lágyabb színharmóniákat csendít meg az almáriumokon, falakon, polcokon elhelyezett korsók, csuprok, tányérok sárgászöldje. A falakon köszöntések, verses áldomások, a zugokban egy-egy meglepő faragvány, a nagyobb szobákban búbos kemencék, az első helyiségekben nyílt tűzhelyeken, öles fahasábok pattognak, lángolva világítanak és árasztják a jó gyantaszagot.
Olyan az egész, mint valami édes, szép mese, csak éppen minden szobában villanyvilágítás van, luxus fürdőszobák, angol-francia-német- magyar kézikönyvtár, rafinált kényelem és angol előkelőség. Igenis angol ...mert a magyar népművészet szívderítő báját, fűszeres zamatát még soha így és ilyen szerencsésen össze nem házasították az angol house-ok zárkózott és praktikus eleganciájával.
És valamit a kosztról. Étvágyhangoló mázas tányérokon a legremekebb főúri fogások kerülnek a nemes idegen elé, — belföldi vendég ugyanis jóval kevesebb van, mint angol, amerikai, egyiptomi, ausztrál, bosnyák stb., stb. és hogy mennyire el vannak ragadtatva, arról az emlékkönyvek lelkes sorai beszélnek. Azok, akik csak néhány órára mentek oda, hetekig ott ragadtak. A nászutasok a világ legbűbájosabb „Honymoon Hotel“-jének nevezik és viszik is hírét világszerte.

S amibe kerül: naponta 15—25 pengő. Muzeális értékekkel berendezett csodálatos mesekastélyban, remek ellátással, motorossal, csónakázással, teniszezéssel, kuglizással, lovaglással együtt. Hát mi ez dollárban, fontban ... Ki gondolta el s ki teremtette meg szívvel és pénzzel, ötlettel és áldozattal ezt a kis álomvilágot: Napraforgó. Megmondhatjuk róla, már úgy is mindenki tudja: Károlyi László grófné.
Azért csinálta, mert előbb alapított egy jótékony egyletet: Virágegylet, ez volt a címe. Emelni akarta a környék népének erkölcsi és szellemi színvonalát, szépérzékét, ápolni akarta a népművészet el-elhalványuló szépségeit, A virág-villát először magának tervezte, de minthogy a virágegyletnek a jótékonykodáshoz nem volt elég pénze, a saját villából lett ez a csodálatos nyaralóféle. Az egész Napraforgó és virágegylet közös dolga, az előbbié a befektetés, a munka, a gond és a rizikó, — az utóbbié a siker és a haszon. Ők ketten megtalálták számításaikat, de a legnagyobb hasznot mégis a harmadik tényező húzta — az idegenforgalom.

A vendégek is beöltözhettek népviseletbe...

Somerset Maugham Zebegényben (Daily Mail cikke alapján MTI Napi Hírek, 1936. augusztus 1.)

Magyarország egyik legelőkelőbb asszonyának, Károlyi grófnénak kezdeményezése lehetővé tette az idén, hogy angol látogatók részt vegyenek a magyar falusi élet örömeiben. Egy Duna melletti kedves kis faluban Károlyi grófné telepet létesített, amelynek látogatói szállodai kényelemben élhetnek falusi életet. Sohasem láttam nyugodt vakációra csábítóbb helyet, mint a zebegényi híres babaházakat, hatvan kilométerre Budapesttől északra. Fürdés, napozás, halászat és lovaglás tölti be a napot, este pedig a falusiak, akiket megtanítottak angolul, a folyó partján gyújtott tűz köré gyűlnek és magyar dalokat énekelnek. Az angol nászutasok kezdik már felfedezni Zebegény romantikus lehetőségeit.

Somerset Maugham lánya esküvőjén Angliában, amit már Zebegényben is tarthattak volna 1936-ban...

Az egyik teraszon megtaláljuk végre a vendégkönyveket. Hatvannyolc darab vendégkönyve van a virágtelepnek. Emléksorokat irt bele Price Ward, a Daily Mail szerkesztője, aki már megírta lapjában, hogy az angol nászutasok újabban Zebegénybe járnak. De írtak bele perui, brazíliai és uj- zélandi előkelőségek is. Missis Pice verset is irt bele a Dunáról és Molyneux Eilen, a párisi divatkirály lánya, miután belépett a VEZ-be, már uj nevén, mint „Aricon Rose" írta alá magát. Mellette Myra Princess Dimitrij orosz nagyhercegnő Londonból s a következő oldalon Sommerset Maugham. E lap alján szerepel Woolvort Donalme, aki vasárnap este már nemcsak jött, de visszajött Zebegénybe. Most másodszor van itt. Ugyanezen az oldalon szerepel Hayes Helen, a filmszínésznő és Irving Berlin, a komponista.
(Magyarság, 1936. szeptember)

Apponyi Franciska grófnő 1879-ben született egy magyar arisztokrata család sarjaként, s 1897-ben már férjhez ment is a hasonló származású gróf Károlyi Lászlóhoz. A házaspár a füzérradványi Károlyi-kastélyban élt, gazdag körülmények között.

      Az első világháború alatt s az azt követő válságos időkben Franciska grófnő áldozatos munkával segítette a rászorultakat: vezető szerepet vállalt számos jótékonysági rendezvényen, egyesületben-egyletben, ő alapította az ország első csecsemőotthonát Újpesten, s magyar és nemzetközi adakozásból mintaértékű falut építtetett Fóton a rászorulóknak, mely a „Suum Cuique” (Mindenkinek a magáét) nevet kapta.

      Az 1930-as évek végén Zebegénybe költözött, ahol az egyik házat a másik után vette meg, s hozatta rendbe, majd maga köré gyűjtötte a falubeli gyerekeket, s megteremtett egy varázslatos világot, melynek a „Virágegylet Zebegény” (VEZ) nevet adta. A zebegényi gyermekek mellett a Károlyi s az Apponyi család gyermekei is tagok lettek az egyesületben.

(Az Est, 1934)

A VEZ 3 éves kortól fogadta be a gyerekeket, egészen addig, míg be nem fejezték az iskolát. Az óvodás kislányokat éneklőmadarakról, az óvodás kisfiúkat ragadozó madarakról, az iskolás lányokat virágokról az iskolás fiúkat, pedig fákról és cserjékről nevezte el – a gyermekeket pedig természetismeretre oktatta. A Virágegylet hivatalosan 1931. június 25-én alakult meg, s a tagok közé felnőttek is bekerültek. A grófnő mesevilágot varázsolt maga köré az egylet tagjainak: rendszeresen sportoltak, sport- és ügyességi versenyeket rendeztek, úsztak, a kicsiknek mesedélutánokat tartottak, a lányok kötni és varrni tanultak s háztartási ismeretekre is oktatták őket, az egylet tagjai táncolni tanultak, táncoltak, énekeltek, sétakocsiztak, kirándultak, színielőadásokat rendeztek s létrehoztak egy botanikai gyűjteményt (herbárium) is. 

A Napraforgóházak ma (Forrás: termeszetjaro.hu)

Apponyi Franciska számtalan más módon is jótékonykodott...

Kölcsönkönyvtár Fóton a művelődés lehetőségének segítésére - Apponyi Franciska adománya

A grófnő fóti karácsonya - Majdnem azt mondhatnám, hogy boldogság Fóton szegény gyermeknek lenni. „Mindent a gyermekért“, ez a jelszava. Akkor boldog, ha a gyereknek szerezhet örömöt. A karácsonyi Jézuska ajándéka nem maradt el egy szegény fóti házból sem, ahol gyermekek vannak. Tündéri látvány volt mikor karácsony estéjén a grófi kastély udvarából négy ajándékokkal megrakott szekér indult el, mindenikben villanyszórókkal feldíszített szép nagy karácsonyfa. A késő órákig járlak a szekerek a szent estén, a falu csendes utcáit elárasztva örömmel, boldogsággal a sok ártatlan gyermeki szívet. Ugyanakkor a fóti Jószivegyesület egy másik nemesszívű fóti úrhölgy bőkezűsége folytán a jóléti bizottsággal karöltve ruhát, csizmát, cipőt osztott ki a szegény gyermekek között.

(Váci Hirlap, 1916)

Balogh Dávid: Gróf Apponyi Franciska, az I. világháború károsultjainak védelmezője

Gróf Károlyi Lászlóné, született Apponyi Franciska (1879–1958)

A háborús évek nemcsak lelkileg, hanem anyagilag is hatalmas terhet róttak az itthon maradt családtagokra. A bizonytalanság és kétségbeesés közepén nyújtott segítséget gróf Károlyi Lászlóné, született Apponyi Franciska, aki életét a jótékonyságnak szentelte. A grófnő kiváló szociális érzékének köszönhetően 1914-ben Tanácsadó Irodát hozott létre, melynek ajtaja minden fóti előtt nyitva állt. A fótiak főként szociális gondjaikkal keresték fel őt: segélyezés, özvegyi nyugdíj, levelek, csomagok küldése a frontra, katonai felmentések és szabadságok intézése, beadványok megírása, okmányok igénylése. A Tanácsadó Iroda felkutatta a bevonult katonákat, az időközben hadifogságba esettek ügyeiről gondoskodott. Mindenről pontos adminisztrációt vezettek az iroda dolgozói.

A Tanácsadó Iroda a kastély kertjében

A grófnő már korán felismerte munkájának fontosságát és szinte az első hadba induló férfiakkal egy időben megszervezte a Fót községi segítő és népjóléti bizottságot, mely többek között a családfő nélkül maradt asszonyok megsegítésére alakult.

Apponyi Franciska a segélyek juttatása mellett munkalehetőséget is biztosított azoknak a fóti asszonyoknak, akiknek férje bevonult katonának. A kastély parkjában 25 hold felszántott földön a rászorultak kertgazdálkodást folytathattak. Emellett a nőknek foglalkoztató műhelyt is biztosított, ahol hadi megrendeléseket teljesítettek (cipőkészítés) pénzbeli juttatásért cserébe.

Apponyi Franciska A háborús évek Fóton (1914-1918) című naplótöredékében a gyakorlati tapasztalatait jegyezte le a háború segélyezésével kapcsolatban, melyet a háború után rendszerezett. A napló 193 oldalból áll, különböző feljegyzésekkel, fényképekkel, grafikonokkal, ábrákkal, táblázatokkal, rajzokkal s nem utolsó sorban a segítségnyújtás során elhangzott érdekes fóti vonatkozású történetekkel egészül ki.

A napló 168. oldalán a következő történetet jegyezték le A szentkép címmel:

Beállít hozzám egy mogyoródi menyecske, fóti sógorasszonyánál járt, annál látott egy kis térképet, mit az irodán kapott, nemzetiszínű zászló jelzi rajta, hogy hol van az ura nagy Oroszországban.

- Tekintetes Grófnő Asszony, mit kóstál az a szentkép, amit Kovács sógorasszonyomnak szíveskedett adni?

- Olyat szívesen adok, jó asszony, de nem szentkép az, hanem térkép, azt mutatja hol van az ura Oroszországban.

- Már csak szentkép azt, megkövetem, a Kovács sógorasszony is gyertyát éget előtte, meg imádkozik előtte az uráért, én is azt tenném, ha megajándékozna eggyel a tekintetes Grófné.

A fentiek során ismertetett történet is jól példázza, hogy az itthon maradt asszonyoknak nemcsak anyagi, hanem lelki támaszt is nyújtott a grófnő és Tanácsadó Irodája ezekben a nehéz időkben. 

A Tanácsadó Iroda kimutatásai szerint az 1920-as évek elején 86 hadirokkant, 20 hadiözvegy, 36 hadiárva volt. Apponyi Franciska továbbfejlesztette és kibővítette szociális rendszerét az 1921-ben elkezdett „Suum Cuique telep” nevű nagyszabású projektjében. A világ számos országának adományából épített hatvan ház segítségével lakhatást biztosított a rászorulóknak: hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák számára. Ezzel a kezdeményezésével teljesedett ki az első világháború károsultjainak megsegítése.

Hegedűs Éva: „Egy falu, melyet az egész világ épít”- Suum Cuique telep Fóton

Gróf Apponyi Franciska Suum Cuique, vagyis „mindenkinek a magáét” elnevezésű kezdeményezésére ország-, majd világszerte gyűjtést szervezett telkek vásárlására. Megkezdődtek az építkezések, s a telep a Fót-Újfalu nevet kapta, majd az idők során egybe írták: Fótújfaluként ma is egy külön városrész. A házakat Bánszky Mihály budapesti építész tervezte, az ezzel járó minden munkát díjazás nélkül ajánlotta fel; Szesztay László műegyetemi tanár a felmérés munkálatait végezte ingyenesen Káromy Justin mérnökkel.

Helybeliekből létrehoztak egy 23 tagú bizottságot a felépült házak odaítélésére (Suum Cuique alap). A tulajdonos, akinek a bizottság juttatta a házat (sokgyermekes, rokkant családfő vagy félárva család) huszonöt évre kapott kamatmentes kölcsönt.

Fót község Segítő és Népjóléti Bizottság (Suum Cuique Alap segítője), 1922

A parcellázást a vasútállomás közelében a Dunakeszire vezető út mellett kezdték meg. Az első 18 ház már 1921-re elkészült, az építkezés 7-8 évig tartott. A házak kétszáz négyszögöles telken álltak; szoba-konyhás, kamrás, kerttel is rendelkező építmények voltak. Két közepes méretű ablakuk az utcára, egy az udvarra nézett. Oldalukon tornác zárta le a tetőt, melyet három oszlop tartott. és az új településrészhez szolgáltató létesítményeket is terveztek.

Fót-Újfalu alaprajza

A „Mindenki a magáét” jelszó a házak ormán is olvasható volt, továbbá a ház falán zöld növényornamentikával díszített kerámia tábla hirdette, hogy az adott ház, melyik ország adományából épült fel. Az adományozó országok közé tartozott: Amerika, Ausztrália, Törökország, Japán, Brazília, Görögország.    

Suum Cuique házat ábrázoló képeslap

A homokos térségen elterülő telep vasút menti oldalán piros cserepes, egyforma házacskák sorakoztak egymás mellett és mindegyiken annak a nemzetnek a zászlója lengett az ünnepélyes avatáson 1922. május 22-én, amelynek áldozatkészségéből a ház felépülhetett. Már az építkezések elején megásták az első kutat a grófné adományából, és az ünnep napjára a porták java része kerítéssel és gémeskúttal is rendelkezett. A nagyszabású népünnepély napjára a házakat vendégfogadókká alakították át. Az ünnepség fényét műsor, versmondás, mise, az énekkar fellépése emelte. A férfiak, a bíróval az élen, népviseletben, csizmában, fehér bő nadrágban és fekete mellényben; a lányok selyemrojtos vállkendővel, a hajukban fehér selyemszalaggal jelentek meg. Az ősi szokásoknak megfelelően az ökörsütés sem maradhatott el.

Suum Cuique telep egyik kerámiatáblája (Fóti Települési Értéktár Bizottság tulajdona)

A legelső házakból alakult utca a telep nemes lelkű megteremtője előtt tisztelegve a Gróf Apponyi Franciska nevet kapta. A „Suum Cuique" alap 1922-ben adománygyűjtő brosúrát adott ki a telep továbbépítéséhez szükséges anyagi források előteremtéséhez. A kiadvány tíz fekete-fehér képes levelezőlapot tartalmaz a fóti szociális létesítményekről, beleértve a Tanácsadó Irodát, a csecsemőotthont, valamint Fót-Újfalu (a „Suum Cuique" telep) tervét és építését. A jól megtervezett, kisméretű füzetben, ami korabeli „PR-kiadványnak" is beillik, a képeslapok előtt rövid ismertető olvasható magyar, francia és angol nyelven Fót község népességének jellemzőiről, valamint a fóti népjóléti intézmények 1914-1920 közötti működéséről, tényadatokkal. A brosúra címszavakban sorolja fel a fóti szociális intézmények szerteágazó tevékenységét, az anya-és csecsemővédelemtől az egészségügyön és a szegényügyön át a Tanácsadó Iroda hatáskörébe tartozó ügyeikig, s emellett több statisztikai adatot is közöl. Az alap célja a hadirokkantak és hadiözvegyek otthonhoz és foglalkozáshoz juttatása, a munkanélküliség csökkentése, a falu kulturális és egészségügyi továbbfejlesztése volt (terveztek hozzá sportpályát, tüdőgondozót, népfürdőt, orvosi rendelőt, szülőotthont, gyermekotthont és kórházat). A foglalkoztatás elősegítésére szövő- és kosárfonóműhelyt, asztalosműhelyt, varrodát és iparművészeti műhelyt hoztak létre.

Suum Cuique telep korabeli felvételen

Hatvan ház készült el (ebből 24 a magyar adakozóknak köszönhetően). A harmincas években, amikor a munkanélküliség nagy méreteket öltött, a kamatmentes kölcsönt sem bírták sokan, kénytelenek voltak megválni házuktól, telküktől; a források is elapadtak. Mindazonáltal, Fót történetének szerves része a nagyszabású terv emléke. Ma mindössze néhány ház hirdeti e nagyszabású összefogást eredeti állapotában, de átalakított formájukban még most is többen lakják őket. A tulajdonosok közül néhányan, a múltra emlékezve a kerámia táblát is házuk falán őrzik.  

Ma is meglévő Suum Cuique ház

Felhasznált irodalom:

Apponyi Franciska: A háborús évek Fóton, 1914-1918, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, kézirat.

A Fóti Suum Cuique Házépítő Alap telepszabályzata: Kézirat. 6.

Egy falu, melyet az egész világ épít: Fót- Újfalu: A Suum Cuique Alap telepe. Budapest, 1929. 95.

Forró Katalin: Fót a XXI. sz. küszöbén, Ceba Kiadó, Budapest, 2002, 61-62.

Hámori Péter: A fóti Suum cuique-telep története, in: Honismeret, 28. évfolyam 1. szám, 2000, 61-68.

Iványi János: A Károlyi-család fóti és újpesti alapítványai és építkezései, in: Újpesti Helytörténeti Értesítő, XVIII. évfolyam 3. szám, 2011. szeptember, 7-9.

Pellei Enikő: Hogyan indult ki a „Suum Cuique” lakótelep gondolat? in: Fóti Szemle, VII. évfolyam 5. szám, 2000. május, 2-3.

Rehák Ferenc: Fót története, Greger-Delacroix, Budapest, 2000.

Suum Cuique.. BársonyFót: Közéleti Polgári Magazin. II. évf. 2000/4. különszám. 12 + [4]

Szabó Lászlóné: Károlyi Lászlóné, sz. nagyapponyi gr. Apponyi Franciska (szerk. Szűcs Mária), in: Fóti arcképcsarnok (Városunk jeles szülöttei, lakói, alkotói), Fót Városi Könyvtár, Vörösmarty Kulturális Egyesület Könyvtári Tagozata, Fót, 2006, 92-95. 

Urbán Jánosné: Helytörténeti kutatás Fóton 1945-ig.: Egy kiemelkedő szociális tevékenységet végzett neves emberről: gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska. [Fót], 2003. 8. + melléklet [22.]

Vadadi Albert: Épül az Uj Magyarország (Fótujfalu ünnepélyes felavatása, in: Független Újság, V. évf. 24. sz. 1922. június 4.,1-8.

Internetes hivatkozások:

Völgyesi Zoltán: Gróf Apponyi Franciska és a fóti jótékonysági intézmények, in: Archívnet XX. századi történeti források.

http://www.archivnet.hu/kuriozumok/grof_apponyi_franciska_es_a_foti_jotekonysagi_intezmenyek.html?oldal=2

http://www.gkrte.hu/public/szmuemlek_show.php?id=13124&ht=&kat=2&musts=1

A Hold a Dunakanyar felett (Fotó: Gaál Csaba)

Vajon hogyan került ez a nagy horderejű kísérlet a Dunakanyarba? Kitől hallhatott a környékről Bay Zoltán?

Szabó Lőrinc (felül a jobbszélső) és Bay Zoltán (bal alsó) részvételével színdarabot adnak elő a debreceni Református Kollégiumban

A későbbi fizikus a híres debreceni református gimnáziumban nyolc évig egy padban ült Szabó Lőrinccel. Életre szóló barátságot kötöttek, amiről a költő Tücsökzene című versciklusában is megemlékezett:

"Első tízpercben a
nagy udvaron, ahol a fiúkat
bámultam, árván, vad játékukat,
jött valaki, s halkan objektíven
így szólt hozzám: "Ha nem játszol te sem,
ne nézzük együtt a többieket?"
Megörültem. Kezeltünk. „A neved?”
„Bay Zoltán.” Szép arca, szeme volt.
Az első barát? Magányom oszolt."

Azt tudjuk, hogy Kodolányi Gyula figyelmét a költő hívta fel Nógrádverőcére. Valószínűleg így történhetett ez Bay Zoltán esetében is.

1942-től több neves kutató, például Simonyi Károly és Bay Zoltán részvételével a honvédség olyan radar kifejlesztésén dolgozott, amely az ellenséges repülőgépeket több mint 60 kilométeres távolságból is észlelni tudta – ez 1944 tavaszára sikerült is. „Meg fogjuk lokátorozni a Holdat!” – adta ki a további célt Bay Zoltán, és támogatókat is szerzett az új feladathoz.

Az előzetes számítások biztatóak voltak, de a háborús viszonyok miatt többször is költöztetni kellett a csoport telephelyét és a kísérleti eszközöket. 1944 nyarán az Egyesült Izzó laboratóriumában kezdtek el dolgozni, de Budapest bombázása miatt júniusban egy nógrádverőcei panzióba települtek, ahol magas deszkapalánk mögé állították fel a 3 méteres antennát.

Itt végezték el az adó- és a vevőkészülékek hangolását és próbaüzemeltetését. Nyár végén, szeptember elején már néhány adást sugároztak a Hold felé, de a rendszer nem működött elég megbízhatóan ahhoz, hogy a vétel is sikerüljön. Ha a készülékek közül bármelyik leállt, vagy az áramellátás megszűnt, a kísérlet megszakadt. Bay így nyilatkozott a további eseményekről: "Ősszel visszaköltöztünk Újpestre, de már itt sem folytathattuk munkánkat. A nyilas rendszer nem ismerte el a katonai szolgálat alóli mentességünket, a csoport hadköteles tagjait bevonultatta, engem az ellenállási mozgalommal való kapcsolatomra hivatkozva bevittek a Margit körútra, kihallgattak; utána célszerűnek látszott bujkálnom… A megakasztott kísérleteket 1945 februárjában kezdtük újra, de ekkor az oroszok váratlanul leszerelték az Egyesült Izzót. Hadizsákmányként elvitték a berendezéseket, a műszereket, alig-alig tudtunk valamit megmenteni.

(Fotó: Gaál Csaba)

Végül 1945 nyarán ismét hozzáfogtunk, immár harmadszor, a kísérlet kivitelezéséhez. Decemberre végre együtt állt, összeszerelve a berendezés: a Tungsram Kutató Laboratóriumának tetején a hatalmas vaskeretes irányítható antenna, közvetlenül alatta két szobában az adó és a vevő, valamint a „memóriánk”, a coulométer. Elkezdtük a kísérletezést. Éjszaka dolgoztunk, csendes, zavarmentes időben. A mérési eredmények 1946 januárjában már egyre biztatóbbá váltak, és február 6-án az adatok összegzése, az ellenőrző kísérlet elvégzése után biztonsággal kijelenthettük: célhoz értünk! A jelösszegző berendezésünk a Holdról visszavert jeleket a zavarnívó fölé emelte. Mikrohullámmal megérintettük a Holdat. … Már munkánk végső szakaszában tartottunk, amikor értesültünk arról, hogy az amerikai J. H. De Witt ezredes és kutatócsoportja 1946. január 10-én sikeres holdvisszhang-kísérleteket végzett. Később megtudtam, az ő berendezésük sokkal bonyolultabb, érzékenyebb, fejlettebb volt a miénknél. Az amerikaiak az egyes visszavert jeleket is a zavarnívó fölé tudták emelni. Mi jóval szegényesebb technikánkkal azért érhettünk el hasonló eredményt, mert megtoldottuk a jelösszegzés módszerével."
Simonyinak Ducza Károllyal együtt hangátvitelt is sikerült létesíteni a Verőcei szigeten működő mérőállomással, így ők használtak először rádiótelefont hazánkban. 
(Fizikai szemle_2012)

Más természettudósok a Dunakanyarban

1. Az Endrődi család Nógrádverőcén

Junga Sebestyén (később Endrődi Sebestyén), a családfő 1862­-ben született Aradon. Lovas honvéd százados, zászlóaljparancsnok volt, majd 1908­- ban történt lovasbalesete után nyugdíjazását kérte. Előbb Budapesten, majd feleségével, Schweisgut Valentinával és három gyermekével (Ágoston, Sebő és Aladár) Nógrádverőcén telepedett le. Az apa katonai múltja mellett képzőművészeti adottságokkal is rendelkezett, festményeket készített és restaurált. A régi megöregedett fa műemlékek, táblafestmények megmentésére parafinos eljárást dolgozott ki, és találmányát Magyarországon kívül 1913-ban négy államban: Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában és Oroszországban is szabadalmazták. A nógrádverőcei ház (a mai művelődési ház) egy részét műteremnek rendezték be, és feleségével, aki gyönyörűen gobelinezett, képzőművészeti restaurálásaikkal váltak híressé. Endrődi Sebestyén 1927-ben halt meg Nógrádverőcén.

Középső fiúk, Sebő (1903-1984) entomológus, rovartani szakértő lett.  Aktív résztvevője volt Magyarország bogárfaunisztikai feltárásának is, főleg a közeli Börzsöny hegység faunájával foglalkozott. Az ott gyűjtött anyag feldolgozásának eredményeit 1974–1980 között publikálta.

Gyászcincér lesi a vargánya növekedését (Fotó: Gaál Csaba)

2. Wigner Jenő Gödön

Wigner Antal (a híres tudós édesapja) bőrgyáros és felesége 1917. márciusában szerezték meg Tost belügyminiszter villájaként számon tartott, alsógödi 1600 négyszögöles ingatlant.
Wigner Jenő (1902-1995) a XX. század egyik legjelentősebb magyar származású elméleti fizikusa, gyermekkorában lánytestvéreivel gyakran nyaralt itt. Az 1944-es zsidótörvények hatására vesztették el birtokukat.

A tudós 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.

(Fotó: Gaál Csaba)

3. Rényi Alfréd matematikus (1921-1970) Nógrádverőcén

"A nyaralók egymást csábították, hólabdaeffektusként alakult ki az a verőcei társaság, amely Pesten is gyakorta összeverődött, és legismertebb tagjai voltak a Karinthyak, Devecseriék, Vajna Hugó gyógyszerész és két gyermeke, Jancsi és Márta, Rényi Alfréd, a nagy matematikus, a Dorogi család, vagy Weinberg Gyula, Benedek Elek mesekönyveinek legendás kiadója, és sorolom majd őket tovább is." B.I.

Somlyó György költő (aki szintén sokat nyaralt itt, így emlékezik:

A másik fontos matematikus, akihez viszont nagyon is közöm volt, nem a matematikában ugyan, hanem a barátságban, ez Rényi Alfréd, aki gyerekkori barátom, sőt gyerekkori baráti körömnek az egyik legfontosabb tagja... Ennek a társaságnak – amelynek kis része még ma is létezik, és ma is összetart – Rényi igazán fontos tagja volt. Ha csak matematikus lett volna, akkor talán kevésbé lett volna, mert ez inkább irodalmi érdeklődésű társaság volt, ellenben ő minden iránt nemcsak érdeklődött, hanem például nagyszerű zenész is volt, remekül zongorázott. Szombat esténként gyűltünk össze, és majdnem minden szombat esti találkozónkhoz hozzá tartozott, hogy Rényi zongorázik, és tudom, hogy a matematikai munkái közben is állandóan zongorázott. Imádta a zenét és nagyszerű, képzett zenész is volt, de az irodalomban is nagyon művelt volt és egyáltalában nem tudott róla kevesebbet mint mi. 

Karinthy Márton az "Ördöggörcs" című családregényében írt róla - „A Kvázi Goldbach-sejtés című epepe”: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/humor/ordoggorcs-buba.html

Tücsköt evő gólya (Fotók: Gaál Csaba)

4. Gánti Tibor (1933-2009) Nagymaroson

Vegyészprofesszor és természetkutató, a kemotonelmélet megalkotója volt. Vácon született. Kutatói pályáját a természet szeretete és kutatása határozta meg. Vegyészként és az elméleti biológia professzoraként is munkássága két fő irányba mutatott. Egyrészt az élet mibenlétének megismerésére, a sejt működésének modellezésére irányult. Másrészt a természetvédelemre, az élővilág megőrzésére irányult.

A Börzsöny peremén, a Rigó-hegy oldalában bújik meg ez a különleges panorámapont, ahol hajdanán dr. Gánti Tibor vegyészmérnök sokszor megpihent, gondolataiba feledkezve gyönyörködött a tájban. A Dunakanyarért rajongó, természetet kedvelő tudós különös területen kutatott: munkásságával megalapozta az élet mesterséges előállításának alapjait. Emléktáblája mellől Pazar panorámát kapunk az alattunk hömpölygő Dunára, mögötte a tájból kiemelkedő Visegrádi-hegységre, a kettő között pedig Lepence házaira. 

(Fotó: Gaál Csaba)

5. Grandpierre Attila Zebegényben

2009-es zebegényi interjú Grandpierre Attila csillagász-író-énekessel:

- Mióta élsz a Dunakanyarban?
- Ötödik éve. Már régebben szerettem volna elköltözni a fővárosból, nálam jobban csak a feleségem akarta ezt. Végül a gyermekeink adták meg a végső lökést, mert amint megtanultak beszélni, felkelés után az volt az első mondatuk, hogy menjünk ki a szabadba.
- Zebegény melletti döntésetek összefüggésben áll-e azzal, hogy a község beleesik a Dunakanyar területére rajzolható, spirituális energiájú háromszögbe?
– Igen. Rendkívüli élményt jelent ebben a szellemi erőtérben élni, amiben ráadásul a mi kis községünk külön művészközpont. Ezt a vidéket átjárja a természeti erő. A Börzsöny körzete ősidők óta a Pilis erőközpontjának párja.
- Logikus a természet kapcsán természeti erőről beszélni, de megfigyeltem, hogy Téged szinte bármiről kérdezzenek is, amikor válaszodban a mélységekig jutsz, végül mindig erről a bizonyos erőről beszélsz, amiről azt vallod, hogy nem csak a fákat, hanem a zenét és a világegyetemet is mozgatja. Mi ez az erő? Isten?
– Csak akkor, ha Isten alatt magát az Élő Világegyetemet értjük. Ez a csodálatos, láthatatlan, örök szervezőerő mozgatja az embert és a csillagokat egyaránt. Bartók fedezte fel, hogy az igazi népzenét is ez a természeti erő hozza létre, ami pedig azt jelenti, hogy a Világegyetem lényegét nemcsak a fizikai természeti erők adják, mert a zenei természeti erők ugyanúgy hozzátartoznak. Ezért képes a zene repíteni, és úgy elragadni, hogy teljes lényeddel át tudd adni magad a szárnyalásnak.

(Fotó: Gaál Csaba)

A trianoni döntést megelőző hónapokban még a Cseh Légió dunakanyari betörésétől is terjedtek rémhírek, majd végül az Ipoly lett a kijelölt határfolyó.

Trianon után épített mozdonyfordító a szobi Ipoly-hídnál

A 100 éve aláírt békeszerződés szerint a történelmi Magyarország területének kétharmadát veszítette el, és a magyar nemzetiségű lakosság egyharmada a határokon túlra, a szomszédos államok fennhatósága alá került. 

A kor eseményeit korabeli újságcikkekből válogatva mutatjuk be.

Cseh és magyar katonák a hídnál - még egyetértésben

Trianon előtt - az 1919-es cseh betörés

Váci híradás ugyanezekből a napokból ("a hírek szerint a csehek Nógrádverőcéig jönnek"):

A forradalom idején sem volt akkora izgatottság, mint most. Az idegek végsőkig feszültek. Mindenki rémeket lát s a kinek helyén az esze és szive, azt is megzavarják a „biztos hírek“. Növeli az izgalmakat, hogy most egy ismeretlen ellenség közeledik a város felé, a kiről a legellentétesebb hírek kerülnek forgalomba, mert a fővárosi lapok is a legellentétesebb híradásokkal szolgálnak a csehekről, akik - a különböző beállítások szerint - egyszer rendet teremtenek, másszor elviszik az utolsó tyúkot is. Az érsekújvári ellenállásban való csalódás után terjedtek el az izgató hirek, melyek nem elégedtek meg azzal, hogy a demarkacionális vonalat, az Ipoly hidját, Szobnál elérték a csehek, de már Nagymaroson láttak páncélvonatot, sőt a duna-ipolyvölgyin a váci állomásra is berobogott a cseh katonákat hozó vonat. Ezek a. híresztelések teljesen valótlanoknak bizonyultak és bár a telefonunk hihetetlenül rossz, összeköttetést szinte lehetetlen kapni, hitelesen megállapítást nyert, hogy a megszálló cseh-csapatok az Ipoly befolyását nem lépték át. Amikor csütörtökön a Nemzeti Tanács foglalkozott a cseh-előnyomulással, akkor még csak Párkánynána állomásra futott be páncélos vonatuk és a Katonák délre, a párkányi hídhoz siettek. A Tanácsban kialakult az egyetlen helyes álláspont: ha a csehek Vácot is meg akarnák szállni, úgy reguláris csapatok minden ellenállás nélkül vonulhatnak be a városba, ellenben ha a csapatok előtt izgatók, fosztogatók jönnek, a nemzetőrség és a polgárság fegyvereket fogja használni!  (...)

A város megszállásáról terjesztett hírek azért nem akarnak megszűnni, mert nem tudnak hinni a cseh csapatokban, hogy a demarkacionális vonalat tartják. Ez pedig az Ipoly. Hodzsa Milán, a budapesti cseh követ azt mondja, hogy a „Duna hajlásáig“ jönnek. Ez Nógrádverőce. Tehát Vácra nem vonulnak be. De megerősíti a hivalos értesítés is ezt és tegnap Illés őrnagy, a magyar vasútezred parancsnoka a hadügyminisztériumból hozta a hírt, hogy a csehek egyelőre nem szándékoznak Vácra bevonulni, csupán az esetben folytatják előnyomulásukat. ha a közrend és a fegyelem és közbiztonság követeli ezt. (...) Szombaton délben sikerült összeköttetést kapni telefonon és megállapítottuk a megszálló cseh csapatok állását. Hitelesen jelenthetjük, hogy ez ideig nem hogy nem voltak Nagymaroson, de még Szobra sem érkeztek be és a csehek a Garam hídjánál, Garamkövesden állanak. A vonatok Nagymarosig közlekednek. 

(Váci Hírlap, 1919.I.12)

(Nemzeti Újság, 1920.III.)

1920-ben Hont vármegye északi, nagyobb része Csehszlovákiához került, a déli rész továbbra is Magyarországon maradt, és Nagymaros székhellyel működött 1923-ig. Utána Hont és Nógrád vármegye összeolvadt.

A társadalmi életnek külön színt adnak a megyei urak. Igen, mert Nagymaros megyeszékhellyé avanzsált. Itt van az Ipolyságról elmenekült Hont megye székhelye. A megyeháza: a régi iskola földszintes épülete, amelyben Czompó Ede alispánnal együtt harmincöt tisztviselő szorong.

(Pesti Napló, 1923)

A trianoni határt az Ipoly folyó középvonalában jelölték ki:

Egyesek tudni vélték, hogy maguk a csehszlovákok mutogattak Párizsban fotókat a hajózható Ipolyról, ez azonban nem valószínű, a cseh memorandumok ugyanis nem tartalmaztak se az Ipoly, se a Rogyva hajózhatóságára vonatkozó megállapítást. Annál is inkább, mert a csehszlovák-magyar határt ennél jóval délebbre képzelték el. Javaslataik értelmében a Szigetköztől – amelynek egy része szintén csehszlovák kézbe került volna – Kisorosziig a Duna lett volna a határ, és ez utóbbi terület sem maradt volna magyar kézen.

(A hajózhatóvá tett Ipoly legendája - urbanlegends.hu)

Beszámoló a trianoni határkijelölő bizottság munkájának eredményéről 1927-ből: