(Az író kisfiával)

A Krúdy család többször is nyaralt Nagymaroson.

 A Krúdy-család Nagymaroson 1922-ben - A csónakban Krúdy Gyuláné (Rózsa Zsuzsa), Krúdy Zsuzsi, Rózsa Miklós, Tokody László

Rózsa Miklós (1907 – Los Angeles, Kalifornia, 1995.) magyar származású, háromszoros Oscar-díjas amerikai zeneszerző - Hitchcock Elbűvölve (1946), George Cukor Kettős élet (1948), valamint Sam Zimbalist Ben-Hur

Tokody László (1898 – 1964): mineralógus, krisztallográfus, az MTA tagja Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte; 1920-tól a bp.-i műegy. ásvány- és földtani tanszékén , 1924-től 1933-ig adjunktus.

Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum

Döbrössy Mihályné nagymarosi helytörténész írja könyvében: "Krúdyné a fiával és lányával minden vasárnap betért egy fagylaltra az Angyal cukrászdába. Krúdyról az a hír járta, hogy nagyon jól beszél svábul, s amikor jókedve volt, kiállt a kapuba, s táncolt és fütyült".

A bécsi gyorsvonat mentén piroslik a nyaralók tetője és a nagymarosi vashíd alatt kandi pesti nők könnyű pongyoláját libegteti a szél - bocsánat e sablonért, asszonyom, hisz az úgynevezett nyaralás már javában elkezdődött a fővárosi lakosság körében. 

A hamis eskü városrésze (1914)

De Krúdy nemcsak Nagymaroson járt. Többször megemlékezik a verőcei villatulajdonos papról, Hock Jánosról:

Mikor a háború kezdődött, amint önök is emlékeznek, nyár volt. Napfogyatkozás. Dankl. Huszárroham. Magyar dicsőség. – A Dunán csónakáztam Verőce és Nagymaros között, mint egy elátkozott. Ott a hegyek árnyékot vetnek a folyamra, a kőbányák robbantásainak dörgése úgy hangzik, mint Egyiptom történetéből.

– Minden ötszáz esztendőben így volt – szólt rám Hock János egy csónakból a verőcei szőlők alatt. – A történelem nem ismeri a tréfát. Már Krisztus születése előtti időkből van tudomásunk arról, hogy minden ötszázadik esztendőben változik valami a világon, ötszázban a longobárdok, hunok jöttek ismeretlen tájékokról, s felforgatták Európát. Ezerben a királyságok alakultak, a néptörzsek elhelyezkedtek. Ezerötszázban a vallások borították lángba a világot. Most a népszabadság…

Tovább evezett. A Duna kék volt, mint Bécs alatt. Ferenc Jóska katonavonatjai rohantak a töltésen. Gondoltam, Hock, az evezős, annak az új spiritisztatársaságnak az eszméit hirdeti, amelyeket nemrégiben importáltak Indiából, hozzánk: Angliából.

(1918)

Az író ebben az időben máshol is elhíresült az evezései folytán:

Hosszas nyomozás után sikerült csak meg-állapítani, mit csinál mostanában esténként Krúdy Gyula, hová jár, miért nem jön be a városba. A nagy romantikus esténként beül a sziget partján egy csónakba. Isten tudja, hol szerezte azt a rozoga szerszámot! Beül a csónakba, mint Szindbád, a hajós, akinek élete és szerelmei olyan hű krónikásra találtak benne és egymaga átevez csendben, biztosan a túlsó partra. Nem is a pestire, hanem a budaira. Az utolsó evezőcsapásra a ladik felszalad a kavicsos, homokos partra, szépen, simán meg feneklik, Krúdy belefekteti az evezőket, hogy el ne unja magát a csónak, amig- ő odajár, azután felballag a parton nyugodt, lomha járással, mintha maga volna az egyik Zathureczky és beül egy kis óbudai csapszékbe, ahol csendesen iddogál matrózok, meg sváb legények társaságában, Savanykás bort mérnek az óbudai korcsmában, villanylámpa sem ég az asztal fölött, mégis jól érzi magát ott Krúdy.

Mikor aztán üres lesz az üveg, elbúcsúzik szépen, a matrózoktól, a sváboktól meg a korcsmárostól, leballag a Dunapartra, beül az elhagyott csónakba, nagy rúgással belöki magét a csendes vizbe, melyen ezüstösen csillog a decemberi holdsugár.

Ez most Krúdy Gyula mindennapos esti kirándulása. Ezért nem látható mostanában Budapesten. Vannak, akik különcségnek tartják a viselkedését, de a beavatottak csak a vállukat vonják és titkolódzva súgják alighanem uj regény lesz belőle.

(Szinházi Élet, 1919)

Az akkor megírt könyvében is megemlékezik a Dunakanyarról:

A pesti oldalon csónakban ember ül hosszan elnyújtva evezőit, mintha hullákra várakozna, amelyek éjféltájban biztosan megérkeznek a Dunán. „Mi újság Nagymaroson?” – kérdezi a csónakos a hullákat, és azok, mert nem ismerik fel pontosan a hajóállomásokat, amelyek mellett elhaladtak, az esztergomi pletykákkal kedveskednek a halásznak, mert Esztergom tájékán a hullák mindig megállnak darab időre, hogy meghallgassák a Fürdőből hangzó zenekart.

Asszonyságok díja (1919)

...az álomfejtései közt is van idevonatkozó:

Egy verőcei Trianon-álom (Grethen álma) - Hosszabb utazásra készültem, de azért mégis tudtam, hogy csak Verőcére utazom, Vonatra ültem minden podgyász nélkül, vékony nyári ruhában. Nagyon sokáig ment a vonatunk és még egy állomást sem hagytunk el. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a vonatunk letért a vágányokról és végtelen nagy hómezőn futott tovább. Sehol egy ház, vagy fa nem volt. Végre nagy sikitozást, jajgatást hallottunk és megindult a vonat visszafelé. Nem mondta senki, hogy miért, de mégis tudtam, hogy cseh területre értünk, ahonnan siró asszonyok futottak gyermekekkel, (férfi egy sem volt köztük). Visszafelé is tiszta fehér havon mentünk, mig egy állomásra értünk. Mindenki kifutott a vonatból és oda bujt, ahová tudott. Én egy fakerítés mellé feküdtem, de rögtön rámtaláltak a csehek és megkötöztek. A vonatvágányon ült egy cseh ezredes és keservesen sirt, majd odajött hozzám, megsimogatott és megölelt, közben azt mondta: ,Ne félj, kislány, már nem tart sokáig!"

Megfejtés: Szépen elgondolt, elmondott álom, amelynek jelentősége nem sok. Magyarországon mostanában sokan álmodnak ilyen álmokat, akiknek hozzátartozója megszállott területen van. Fakerítés jegye: akadályozás. Megkötözve lenni: megkönnyebbülés. Síró ember: hir, amely jó.

(Színházi élet, 1921)

Krúdy Gyula meghökkentő szellemidéző élményei a Verőcén élő ezoterista pappal, Hock Jánossal  - egyben bizonyíték, hogy az író itt is járt:

Spiritiszta vagy teozófus volt? Nem tudnám megmondani pontosan, mert ezeknek a rejtett tudományoknak még csak templomszolgája se lehetnék, nem pedig nagymestere, amilyen az Ország Papja volt. Tudott bizonyos túlvilágias, rejtelmes dolgokról, amelyeket nekem többnyire hajókázás közben magyarázott el olyan heves, hittérítő meggyőződéssel, hogy én mindig boldognak mondhattam magamat, amikor mindenféle nagyobb baj nélkül kikötöttünk Verőcén, hogy az akkori kövér kocsmárosné felügyelete alá helyezzem magamat a Hock János idézte kínai és mandzsúriai szellemek elől, amelyek, érzésem szerint, a hajamnál fogva húzogattak lefelé a Dunába. Hiszen bevallom – vajon mernék-e mást tenni itt egyedül, az íróasztalom mellett? –, hogy vannak földfeletti erők, amelyeknek hatalmát, végzetszerűségét mindnyájan érezni szoktuk, akik gondolkozunk a lét ünnepélyes és hétköznapi problémái fölött. De én mégis csak amondó vagyok, hogy az a boldog ember, akinek nem adatott meg a kulcs ahhoz, hogy ezeket a földöntúli szellemeket megidézhesse. Legjobb főfájás nélküli, mondjuk, buta embernek lenni, akinek legföljebb annyi az álma, hogy itt vagy amott bemászott egy béka a hasába, amely most ott kuruttyol, de nincsen civódása a tibeti sivatagból megidézett buddhista papok szellemeivel. Mondják rám, hogy műveletlen fráter vagyok, de félelmemet nem küzdhetem le, amikor egy mongolkoponyás, lámaöltözetű idegen kopogtatna az ajtómon, és így szólna hozzám: Hívtál, eljöttem! Nem, én legyek csak inkább teherhordó helóta vagy szamárhajcsár, mintsem kezembe kerüljön az a varázslámpa, amelynek megdörzsölésére olyan lelkek vegyenek körül, amelyek kézzelfoghatólag meggyőznének mostani életem céltalanságáról. H. J. hajókázás közben beszélt nekem valamely indiai nagytiszteletű úrról, aki már jóval a forradalom kitörése előtt felvilágosítást mondott neki választékos sorsáról és a világban való bolyongásairól, amikor is majdnem annyiszor kell neki körülutaznia a földet, mint az ezeregyéjszakai utazónak… Sehogy sincs bátorságom Hock János szellemeit nyugtalanítani még azzal sem, hogy tollamra veszem őket. Gyermekkorom óta nem bújtam el az ágy alatt.

(1925)

(Hock-villa)

(Vasárnapi Ujság, 1909)

Krúdy a Pestre árut vivő kofákról is írt:

Még sötétben indul ez a hajó abból a kanyarodóból, ahol Visegrád és Nagymaros nézegetnek át egymáshoz jó szomszédok módjára. Itt még kéknek mondják manapság is a Dunát, különösen azok, akik a kocsmacégéreket pingálják. De ennek a hajónak az utasai nem sokat törődnek a Duna színével. Félálomban helyezkednek el a hajón batyuikkal, kosaraikkal. Alusznak, mint a káposztafejek. Kendőkbe, szoknyákba burkolóznak, mintha csak ezt az egyféle ágyat ismernék életükben. Nekik ugyan hiába szólal meg a harangszó Óbudán; nekik ugyan tutulhat a kapitány; addig nem jönnek vissza az álmok országából, amíg a hajó nagyot kanyarodva ki nem köt a nagyvásárcsarnok előtt.

A tavasz hajója viszi el a pénzt Pestről (1925)

Az író Verőcén még egy Pestről ismert hírességgel futott össze:

Hát itt, a régi gavallérok és atléták tanyáján, ahol még épen, egészségesen, baj és gond nélkül éldegéltek a régi urak; reccsent föl egyszer Zubovics Fedor hangja. Ez a bizonyos szolgálaton kívüli huszárkapitány mindig úgy beszélt, mintha valakit meg akarna ölni. (...)

Ezenkívül minden esztendőben beszéltetett magáról a lehetetlen afférjai révén, amelyeket a verőcei Migazzi kastélyban rendezett, ahol ugyancsak fantasztikus kvártélyt tartott. Nemegyszer hallatszottak robbanások, földet rázó dördülések a hegyoldali kastély felől, amikor megtudhatta a környék népe, hogy a kapitány laboratóriumában valamely új találmányán dolgozik. Egy katonai uniformisba bújt Edisonnak látta magát, aki fölött nem múlhatott el esztendő, hogy valamely háborús föltalálással emlékbe ne vésse nevét. Ki tudja, ki tudhatná, hogy más életkörülmények között a szenvedélyes föltaláló mily hasznos dolgokat produkálhatott volna, míg így csak különcségeivel, furcsaságaival, kalandosságaival tűnt föl leginkább azok előtt, akik közelebbről nem ismerték… (Én mindig beleegyeztem abba, hogy Magyarországon már vérmérsékletünknél fogva is szükség van az extravagáns emberekre. Nem lehetne itt sokáig tekintélyt tartani annak, aki mindig csak a bibliát vagdosná az ördög fejéhez. Nagyon is szükség van a férfias virtusokra, meglepő cselekedetekre, rendkívüli bátorságokra olyan embernek, aki nem akar a tucatban maradni, de ez a szangvinikus huszárkapitány jó darab időre mindenkit lepipált bravúrjaival. Veszekedett, verekedett, párbajozott, fölrobbant, szolgálaton kívüli viszonyba ment, és egyenruhában járt, mert mint recsegve emlegette a „Fiume” kávéházban: tartsa megtiszteltetésnek Ferenc József, hogy az ő ruháját hordja… És közbámulatra a haja szála se görbült meg, pedig kisebb dolgokért is bezárták az embert. Valóban hóbortos lett volna, mint ezt ellenségei gyakran ráfogták? A zsenik, föltalálók és más ötletességből élő emberek a civil pályán is különböznek azoktól a szürke emberektől, akik szeretnek feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben. Bizonyára a katonai fegyelem se volt elég szigorú ahhoz, hogy ezt az örök rendbontót megtörje. Annyi bizonyos, hogy kalandosságairól még sokáig fognak beszélni azok a régi gavallérok, akik ismerték. És a régi gavallérélethez hozzátartozott, mint a jól szabott kabát, hogy valakinek legalább egyszer életében összetűzése legyen szegény Fedorral (ami nagyon könnyen ment), mert így egy csapásra híres emberré lehetett. És Z. F. nem is igen teregetett ki az elöl, hogy néha egy súlyos lovagias ügy árán is nevezetes fiatalembereket neveljen maga körül. Aki nem akart vele összetűzni, azt összeveszítette másokkal, hogy legalább párbajsegéd lehessen az illető életében. Nem lehet őt kihagyni annak az emlékezetéből, aki a tegnapi ködlovagok, a régi rettenthetetlen gavallérok ügyes-bajos dolgairól gondolkozik… Igen, ebben a boldog korban már az is elegendő volt a nevezetességhez, hogy valaki a „Fiume” kávéházba járjon kapucínerezni! Hát még ha Zuboviccsal ült egy asztalnál.

…Úgy emlékszem, hogy ez a különc, fantasztikus férfiú a békességes, csendes nyaralóhelyen, Visegrádon halt meg, ahol rendes szokása szerint rettegést ébresztett maga körül. Azt mondták, hogy végelgyengülésben van már az öregúr, amikor még javában kilövöldözött a házból, amikor valaki fütyülni merészelt az ablaka alatt. 

Zubovics Fedor, aki Pesten is oroszlánokra vadászott (1925)

Krúdy Gyula egy évvel később párbajvétségért ült Vácott, megírta élményeit:

A m. kir. államfogoly nagy úr volt Vácott 

Tréfán kívül el lehet mondani, hogy napjainkban sok sorsüldözött ember cserélne szívesen a régi államfogoly életmódjával. Külön szobája volt, mint valami fogadóban, és puccerje volt, mint egy katonatisztnek. A szoba földszintes volt, és vége folyosóra nyílott, a folyosóról kertbe lehetett menni, amely nyaranta virágágyaktól volt színes, míg télidőben hóembert építettek benne azok a régi tömlöctöltelékek, akik a szomszédos fegyházból az államfoglyok kiszolgálására voltak rendelve. Az úgynevezett cella ajtaja reggel hét órától este hét óráig

nyitva volt, az államfogoly elsétálhatott a folyosó végén lévő

úgynevezett társalkodó szobába, ahol fogadhatta látogatóit abban az órában, amely a pesti vonattal érkezetteknek a visszautazás miatt a legkényelmesebb volt. Az államfoglyot meglátogathatták cellájában szomszédai – nem kellett a falba lyukat ásni, mint If várában Monte Christónak –, kártyázgathattak, vitatkozhattak, tanulgathattak. Különösen az idegen nyelveket, amelyeknek tanulásánál üdvösebb, ha többen vannak a tanítók. Néha egy-egy hosszabb időre elítélt államfogoly – aki egy felhevült Redoute-éjszakának vagy egy cigányos vacsorának köszönhette a párbaját és büntetését – egy egész idegen nyelv új birtokosaként tért vissza a polgári életbe. De ha nem is hozott mindjárt ilyen nagy kincset magával, hozott olvasmányemlékeket, amelyekre soha nem tett volna szert, ha idekint marad a szabadságos életben. Rengeteg könyvet lehetett olvasni a régi államfogházban, különösen télidőben, amikor az öreg, emeritált rabok (akik már szabadon jártak az államfogház és a nagy fegyház között elterülő utcácskában) nagy kötegekben hordták a „cellák” fűtéséhez szükséges fát, a „Kúriá”-hoz címzett vendéglőből a háziszolga mind sűrűbben hozott kolbászos babot az ételes kosarában. Könyvtárnyi könyvet, amelynek olvasásához egyébként sohasem juthatott volna az ember, mert Balkay igazgató úr már akkor se nagyon hasonlított a Denevér operettbéli kollégájához, kezdett életunt lenni, rab a rabok között, és nem nagyon cenzúrázta a könyveket, legfeljebb az államfoglyok leveleire írta fel a maga zsíróját… (Néhány év múlva valóban agyonlőtte magát.) Így tehát az államfogolynak a földszintes épületből mégsem lehetett intézkedni újabb párbajok iránt.

(1926)

Kivel találkozott Vácon Krúdy Gyula? Hát Zubovics Fedorral, aki annak ellenére, hogy a maga is a legnagyobb párbajozó volt, hivatalt szerzett a Becsületbíróságon!

...és egy szomorú hír, amiben újra előkerül Nógrádverőce:

Krúdy Gyula felesége megmérgezte magát. Krúdy Gyuláné Spiegler Bella, az elhunyt író régen elvált felesége, vasárnap délután az Irányi utca 25. szám alatti lakásán gázzal megmérgezte magát. Ott lakott két leányával, Krúdy Ilonával és Krúdy Mária dr. tanárnővel, akik vasárnap Nógrádverőcére utaztak. Fia, ifj. Krúdy Gyula fedezte fel az öngyilkosságot. Az úriasszony a hálószoba sezlonyja mellett a földön feküdt. Beszállították egy szanatóriumba, ahol az esti órákban magához tért. A lakásában búcsúlevelet találtak: „Reménytelenül csatáztam az élettel, — írja — nincs erőm a további küzdelemre, minden céltalan. Más kívánságom "nincsen, minthogy gyermekeim legyenek boldogok. Én elmegyek. Senkinek seni akarok terhére lenni.“

(8 Órai Ujság, 1933.)

Krúdy új családjával, alul ifjabb Gyula, Ilona és Mária

Térjünk gyorsan vissza inkább a kezdetekhez. Krúdy Gyula a Dunakanyarban írta korai Szindbád-novelláját:

A Duna mentén

Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna mentén, és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szívét gyógyította. Idegen embereknél lakott, és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett bemennie.) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténként egy lámpa égett a víz felett, és fehér sugarakat küldött a fekete vízre. Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vízen, meg-megálltak, horgonyt vetettek, és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszú és hallgatag kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.) Délután a bécsi hajó szelte át a vizet, és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek, és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett színesruhájú asszonyok és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön, és kis zsebkendőiket Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehér nadrágos és aranyos sapkájú hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos lépésekkel megy végig a fedélzeten, és hódító pillantásokat vet a nyersselyem ruhás, nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó eltűnt a folyó kanyarulatánál, és Szindbáddal csak a romok maradtak, amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok laktak, és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok (bíborpalástban és nagy sarkantyús csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszúderekú ruhát és arannyal hímzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra ültek, és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nemigen fürödtek, mert az még nem volt divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a vártemplomban, és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát csak egyet mordult, és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár kápolnájában...)

Azután este lett. A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejű parasztházak eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek, és egy kibontott hosszú fehér fátyolt lebegtettek a víz felett, majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben, és erre csend lett a nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova, és elvitték hírét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek – gondolta Szindbád –, elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy kis falu alatt fekete szemű, domború keleti asszony füröszti fehér, gömbölyű térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg áramlat támad, és a meleg hullámok körülfogják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme tapadt.) – Aztán éjszaka lett, és ekkor megérkeztek végre Szindbád barátai – a magas töltésen tovarohanó vonatok…

A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasúti töltésre látott, amely ott húzódott keresztül a falucska közepén, és a töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken sietve gurultak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös fajták, amelyek csupán kötelességtudásból vetődtek erre a tájra. A gyorsvonatok amerikai típusú szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltűntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladtak el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma volna az utolsó napjuk, és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyra becsült látogató lépne a tájra, akit már nem szükséges hosszasan bejelenteni. „I. e.” mondta a vashíd, és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga távírópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol finom nők és urak állnak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villantak meg, a szakács fehér sapkában néz ki a tájra, és a mozdony hídján komolyan és megfontoltan a kormos fűtő. A hosszú kocsik sietve futnak céljaik felé, és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján. (Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemébe, de az ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van...) Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a személyvonat vastag kéménye, és sűrűn ontja fekete füstjét a tájra. Hö-hö-hö... mondja a mozdony, amint átgurul a vashídon, és a mozdonyvezető kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve, elgondolkozva néz előre a síneken. A gőz fehéren, sisteregve repked a kerekeknél, és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak újév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros személyszállító kocsik fáradt egykedvűséggel sorakoznak egymás után, de odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemű gyerekek bámészkodnak a falura, a bőrkanapékon fűző nélkül ülnek kövérkés mamák, és kiterített szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt ereszti le gondosan, míg a vonat végéről víg énekszó hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban, és a legények félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályú kocsik közepén álldogálva. A kalauzok kipedrett bajuszú, jókedvű szemű fiatalemberek, akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek egy fekete ruhás, fehér harisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A széltől megborzolt hajú lányok – talán utazgató nevelőnők vagy tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek – világos blúzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat ablakából, és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját, és úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról, és a vállas kalauzok hetykén állnak meg a lépcsőkön… (Szindbádunk vasúti kalauz szeretett volna ekkor lenni; midőn is fehér kesztyűben lépne a női osztályba, ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemű menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről, indulásáról, és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött...)

És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, míg a lámpások hosszú fénysávot vetnek előre a sínekre, a kocsik tompán görögnek, és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcú és tekintetű külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben, és becsületrend jelvényes urak újságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete hajú és Henry-szakállas hálókocsiellenőr volt, aki aranyos sapkában előkelő nyugalommal nyit be a hálófülkébe, és a szundikáló szép román asszonytól hűvösen, de finomkodva megkérdezi: „Asszonyom, nem parancsol még valamit?” És az expresszvonat tompán gördül tova a síneken, míg az elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest, és nyugalomra tér a házigazda feleségével…

Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva húzódik tova egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe húzott sapkával ül a gépész, és hosszú füstöket szív pipájából…

Nem, a tehervonatra már nemigen gondolt Szindbád, midőn így élt egy nyáron a Duna mentén.

(1911)

Közvetlenül a Dunakanyarban  nincs és nem is volt színház. A múlt évszázad elején azonban divatba jött az amatőr színjátszás, sorra alakultak a műkedvelő társaságok. Vajon milyen darabokat adtak elő? Jött-e tájelőadás erre a vidékre? Hova járhattak még szórakozni abban a korban?

Kismaros, 1919 - A helyi színjátszókör előadása - Mikszáth Kálmán: "A vén gazember"

(Forrás: Kismarosi Falumúzeum)

A kisregény 1904-ben folytatásokban, illusztrálva jelent meg a Vasárnapi Újságban - Mikszáth nagy műveinek sorába tartozik, mintegy a Szent Péter esernyője párdarabja, ha az irodalomtörténet meg is feledkezett róla. Látszólag ugyan ez is habkönnyű, könnyes-mosolyos história egy vén kasznárról, aki egész életén keresztül orcátlanul lopja gazdája, az Inokay bárók könnyelmű-kártyás utódjának gazdaságát, hogy azután végrendeletében a hatalmasra duzzadt vagyonát immáron koldusbotra jutott ura gyermekeire hagyja, ám a kisregénynek legfeljebb felszínét alkotja ez a hihetetlen és az író által elhitetni nem is nagyon kívánt adoma, a mű mélyebb rétegei egészen másról szólnak. Mindenekelőtt arról, hogy pénz és tisztesség összeférhetetlenek, hogy a századvég társadalmi berendezkedése torz és elviselhetetlen, hogy az úri becsület nem egyéb arcátlan hazugságnál, hogy szépség, jóság, igazság csak a mesében létezik, csak a költészetben, csak az álomban. 

(Mikszáth Kálmán fiaival, 1909)

Az író akkoriban már a Nógrád megyei Horpácson élt családjával, sokszor járt a közelünkben. Akkoriban történt, hogy Hieronymi Károly miniszter az akkor épülő, Verőcéről induló Ipolyvölgyi vasútvonalat a Nógrád megyei Horpácson akarta keresztül vezetni, hogy Mikszáth kényelmét szolgálja. De az író elutasította ezt a gesztust, mondván, hogy egyrészt fontosabb neki a nyugalom, másrészt ez nem volna összeegyeztethető az elveivel.

https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-1/horpacs-61C5/mikszath-kalman-es-horpacs-636A/

A kismarosi után 1 évvel Janák Vendel fényképészmesterünk Kisorosziban is készített felvételt egy műkedvelő előadásról. Futaki József helytörténész a következőket mondja róla:

Kisorosziban az 1920-as évektől kezdve vannak adataink műkedvelő színjátszó csoportok létezésére. Ezeket a helyi tanítók, templomi kántorok vezették, ugyanúgy, mint a legtöbb vidéki településen. A csodával határos módon, viszonylag jó állapotbanmaradt fenn egy 1920-as datálású, nátriumszulfidos, szépia színezésű ezüstbromid kép.
A képet Janák Vendel 9x12-es üvegnegatívról hívták elő.
Hol készült a kép? A vizuálantropológiai elemzés eredménye egyértelmű: a református parókia udvarán. A veranda fűrészelt mintái, az ablakok elhelyezkedése mind erre utal. Az első világháború után vagyunk, számos
emberáldozatot gyászol kisoroszi is, de élni akarását bizonytja, hogy a fiatal, 20 éves református tanító: Zsánli Gyula megrendezi ezt a népszínművet.

A fővárosban pedig már 1909-ben játszottak dunakanyari témájú színdarabot - érdekességképpen ez egy bécsi szerzők által, németül írt alkotásának fordítása volt. 

Steinhardt Géza mulatója 1908-tól 18-ig működött a Rákóczi út 63.-ban

A bécsi szerzők műveinek joga azonban később is nála maradt, még 1931-ben is perelt értük:

Steinhardt Géza pöre a Magyar Színház ellen. A bécsi Theater der Komikor társulata nemrégen a Magyar Színházban vendégszerepeit és többek közt előadta Glinger és Taussig bécsi szerzőknek egy bohózatát. Steinhardt Géza, aki annakidején megszerezte a Glinger és Taussig-féle darabok előadási jogát egész Magyarország területére, pört indított a Magyar Színház ellen, mert engedélye nélkül adták elő a darabot. A pörben szerdán délelőtt tartották meg a perfelvételi tárgyalást.

(Magyar Hírlap, 1931)

A Pogány Gábor nem Herczeg Ferenc alkotása, olvassunk bele a tartalmába:

(Huszadik, Század, 1902)

Ha mégis Herczeg Ferenc szintén abban az évben megjelent "Pogányok" című darabját adták, akkor a következőkkel találkoztak egy későbbi kiadású könyv fülszövege alapján:

Herczeg Ferenc Pogányok című történelmi regényéről, mely az István király halála utáni zavaros időkben, a Vata-féle felkelés idején játszódik, Kornis Gyula 1941-ben ilyen emelkedett hangon ír: „Nyugat és Kelet lelkének tragikus összeütközése, az ősmagyar lélek kereszténnyé átváltódásának történeti problémája aligha tehet még szert mélyebb és szebb lélektani keretre, mint Herczegnek ebben a művészi alkotásában. A Pogányok a magyar irodalom regénytájainak egyik legmagasabb hegycsúcsa.”

Herczeg Ferenc népszerű író volt akkoriban, alkotásai a dzsentritársadalmat népszerűsítették. Egyik darabját Kismaroson is előadták:

Herczeg Ferenc: "A Gyurkovics-lányok" színielőadása Kismaroson

Zebegényben külföldi darabot választottak:

A ZEBEGÉNYI DALKÖR MŰKEDVELŐI  - Molière  „A botcsinálta doktor" című színdarabját adták elő nagy művészettel. Szereplők: Schwahn Ágnes, Dörflein Irma, dr. Volle Kálmán főrendező, Forgáts Magda, Schwahn Vera. Puos Mihály, Porteller Emil. Szvoboda Kornél, Porteller Tódor és Dőrflein Feri. A nagyszámú közönség sokat tapsolt a szereplőknek.

(Színházi Élet, 1927)

A nagymarosi színjátszók is a helyi dalkörhöz kapcsolódtak:

(Színházi Élet 1927)

Az angol Brandon Thomas zenés vígjátékát először Londonban mutatták be 1892-ben. Ezen a képen elég szomorúak az előadói...

...és hogy mennyi idő alatt ért le egy operett a fővárosból?

Kertész Dezső-Fejes Teri Ábrahám Pál: Az utolsó verebélylány c. operettjében (1928)

(Színházi Élet, 1929) Tehát csupán egy év kellett neki!

Persze vendégelőadások is jöttek. A következő cikk egy ilyen előadás problémáiról számolt be 1935-ben:

Hát persze, hogy a magamfajta ismertebb újságíró itt is csak addig lehetett rangrejtve, míg megérkezett a színtársulat, mely a nagyvendéglő tágas tánctermében hirdetett összesen öt előadást. A vándorcirkusz elment, megérkezett a színtársulat. Javarészt tehetséges fiatal színésznők, színészek, akik papirosból ebédelnek, vacsoráznak, ha van mit, ha telik az úgynevezett gázsiból. Egész bizonyos, hogy ezek valamennyien másként képzelték, amikor túlfűtött ambícióval beiratkoztak a színiiskolába és még jóval azután is, hogy megkapták a diplomájukat. Most egész közeiről láthattam azt, amiről évközben olyan sokat és annyi jóindulattal írok: vidéki színészet! Első este a Vadvirágot játszották zongorakísérettel, telt ház előtt. A formás primadonna kedvesen csicsergett, csengőén énekélt, pompásan táncolt, — nagyobb sikere volt, mint Pesten Rökk Marikának, a bonvivan is kitűnő, a többiek mind, az egész előadás, örültem, hogy mindjárt a bemutatkozásuk ilyen jelentős anyagi és erkölcsi sikerrel járt.
Másnapra aztán kiderült, hogy a teli ház bevétele összesen húsz pengő volt, amelyből két pengő a készkiadás. Tudniillik két pengőért engedte át a termet a megértő vendéglős a színészeknek, ebbe a két pengőbe bele van kalkulálva a villamosvilágitás, ami Verőcén háromszor annyiba kerül, mint Pesten, a székek beállítása, a zongora bérlete, a terem díszítése, összesen mondd és írdd: két pengő, amit n vendéglős nem is hajt be a társulaton kérlelhetetlen szigorral.
— De húsz pengő — mondom az igazgatónak — az kevés, tekintettel arra, hogy a nézőtér egészen megtelt!
— Húsz pengő — feleli áradozva —, bár ennyi lenne öt napon át esténként!
Nem egészen értettem.
— Teli volt — magyarázta az igazgató,-—, teli, ingyen vendégekkel, ellenszámlásokkal! Mert a színésznők, színészek nem tudnak fizetni készpénzzel, hát akiknél elhelyezkednek, azoknak kvártélyért és azért a kis kosztért, amit kapnak, színházjegyet adnak. Ez így van az egész országban, a kis vándortársulatoknál, melyek mindegyike végeredményben mégis csak eltart tizenhat művészembert.
Másnap kézzel írott plakátok az Én és a kisöcsém operett előadását hirdették. Na, gondoltam, a pesti nagy siker után erre csak lesz kiadósabb közönség. Volt is! Szorongásig megtelt az egész táncterem és a verőceiek régen mulattak úgy, mint ezen az estén. Majdhogy leszedték tetszésükben a szülészekéit a keskeny összetákolt színpadról. De minden döntő siker dacára, -az igazgató; másnap reggel feltűnően rosszkedvű volt, már nem olyan büszke és vidám, minit az előző napon.
— Nos? — érdeklődtem.
— Fájdalom, hatalmas visszaesés!
-— Visszaesés?
— Szemben az első napi bevétellel, a második este összesen hét pengőt vettünk be!
És a hét pengő ezüst meg nikkelpénzt idegesén csörgetve a kopott nadrágja zsebében, már azon gondolkozott, hogy fogja kielégíteni társulata valamennyi tagját — Thália papjai! — úgy, hogy estére ismét jókedvvel, igyekezettel, lelkesedéssel álljanak a lerongyolt magyar vidéki színészet, a magyar színművészet szolgálatába!

Szomory Emil (Ujság)

Verőcének saját írója is lett időközben:

Sokan tudják nálunk is, hogy Nógrádverőce községnek egyik nevezetessége Kálmán Sándor parasztszinműiró, aki hat holdacskája mellett már egy kis könyvtárt irt össze és nem egy színdarabjával szép sikert aratott. Néhány évvel ezelőtt a nógrádverőcei műkedvelők bejöttek Vácra és eljátszották Kálmán egyik népszínművét igen szép siker mellett. A színdarab szerzője akkor színpadról beszédet intézett a váciakhoz és elmondotta, hogy egyik kezével az ekeszarvát tartja, másikkal a maga és kis társasága gyönyörűségére ír. Azóta nem hallottunk hírt Kálmán Sándorról. Most érkezik a híradás, hogy budapesti színészek kedvesen tisztelték meg a verőcei őstehetséget. Az őstehetségek elismerése valósággal divatba jött és ennek szép példáját adták a Kamara Színház tagjai, akik Kálmán Sándort, a nógrádverőcei parasztírót, akinek több darabját nagyobb színházak is előadták, falujában felkeresték, abból az alkalomból, hogy egy színművét a társulat játszani fogja. Körülbelül harmincán rándultak ki, közöttük Dayka Margit, a Vácon is jól ismert Kovács Terus, Szathmáry Margit, Toronyi Imre, Köpeczi Bócz Lajos, Sala Domonkos, Lengyel József, Ádám Pál, Lengyel Vilmos. Az áldomást a Turáni Kör kertjében ülték, pompás magyaros ebéd mellett, amely alatt Köpeczi Bócz meleg szavakkal adta át Kálmán Sándornak a társulat aranyozott babérkoszorúját, melyet az ünnepelt meghatottan köszönt meg. Az ebéden résztvettek még Nil és Rozsnyay Kálmán is. A társaság a hajnalig maradt együtt, víg poharazás között.
(Váci Hirlap, 1935)

További élettörténetéről egy helytörténész számol be:

Akit pedig nem elégített ki a helyi színházi felhozatal, az elment moziba - mert azt is megtehette a Dunakanyarban:

Nagymaros első moziépülete a baloldali középső  Ritzl-házban volt. 1912-ben bontották e az iskola építése miatt.

A filmnézés azonban nem volt veszélytelen szórakozás:

Mozitűz (Nógrádverőce, 1930) - Elégett Nógrádverőcén a Repülő flotta - Nagy szerencsétlenségből menekült meg Verőce mozilátogató népe vasárnap. A Simonyi-féle moziban tűz ütött ki, mely szerencsére emberáldozatot nem követeli, mert a gépész lélekjelenléte minden bajt megelőzött.

Úgy történt, hogy vasárnap, január 12-én este 8 órakor is jókora közönség gyűlt össze a nógrádverőcei Simonyi-mozgóban. Jó műsort hirdetlek: a Sonny boy híressé vált dalát s azután a Repülő flotta látványos filmet, melyet Budapesten beszélő moziban heteken át nagy érdeklődés mellett adtak. Már javában folyt az előadás, mikor az elsötétített nézőtéren kibírhatatlan bűz kezdett terjeszkedni. A közönség inkább abbahagyta az érdekes kép nézését, de néhányan rosszat is sejtettek, ezért a kijáratok felé lódultak.

A gépházban drámai jelenet játszódott le. A vetítőgép lámpájától egy pillanat alatt lángra lobbant a tekercsdobozon lepergő film. A gépész azonban nem vesztette el nyugalmát: leszakította egy erélyes mozdulattal a lángban álló filmet és kidobta a szabadba. A filmtekercs nagy füstölögve égett, de már nem robbanhatott, mert kellő levegő járta át a hézagokat.

A közönség, mely most már künn volt az utcán, tisztes távolból nézte a kis vagyont kitevő filmtekercs égését, mely a gyors és erélyes fellépésre nem okozhatott még nagyobb balesetet sem. Az összes filmek a gépházban elégtek, sőt maga a vetítő gép is. A derék gépész, ki nagy szerencsétlenségtől mentette meg a mozi közönségét, önfeláldozó hős is volt, mert inkább összeégette kezeit, de a veszélyes, robbanó filmtekercset, mely már égett, puszta kézzel letépte és habozás nélkül kivágta az udvarra.

A Repülő flotta elégett, de a kár biztosítás folytán megtérül.

Arra a kérdésre, hogy miért járt a Dunakanyarba feltűnően sok zsidó nyaraló az 1920-as, 30-as években, Bächer Iván a következő választ adja Verőce példáján: 

Verőce a tizenkilencedik század végétől lett nyaralófalu.

Két tényező találkozott szerencsésen itt: egyrészt a verőcei parasztok – részben a filoxéra szőlőpusztítása nyomán – felhagytak a gazdálkodással, másrészt a jómódra jutó pesti polgárok megunták a pesti koszt.

Kirajzottak a pestiek, és a verőceiek örömest fogadták be őket.

A városi nyaralók jó része még a legszebb békeidőkben is ódzkodott az ingatlanvásárlástól; úgy vélekedvén, hogy errefelé túl gyakran veszik el az ember házát, birtokát, javát. A huszadik századi események azt bizonyították, hogy ez az aggodalom nem volt épp indokolatlan.

Így aztán a verőcei nyaralókolóniának csak néhány tagja bírt saját lakkal: például a mi házunk egykori tulajdonosa, a bankigazgató Makai Ernőék, vagy Huszár Pufi, a legendás színész, vagy éppen Eichelék.

A többség azonban a helyi gazdáknál bérelt szobákat.

A jómódú verőceiek szívesen adták ki házaik egy részét. (Egy szegény faluban erre kevésbé lett volna mód.) Az épületeket célszerűen át is alakították, általában a ház első, tágasabb, polgáribb fertályát adva át a városiaknak, és a múlt század fordulójára kiépült az a Duna-parti strand, amely nyaranta paradicsomi hely ma is.

A nyaralók egymást csábították, hólabdaeffektusként alakult ki az a verőcei társaság, amely Pesten is gyakorta összeverődött, és legismertebb tagjai voltak a Karinthyak, Devecseriék, Vajna Hugó gyógyszerész és két gyermeke, Jancsi és Márta, Rényi Alfréd, a nagy matematikus, a Dorogi család, vagy Weinberg Gyula, Benedek Elek mesekönyveinek legendás kiadója, és sorolom majd őket tovább is.

Feltűnő lehet, különösen manapság, sajnos manapság is, hogy Verőcére sok zsidó származású nyaraló vetődött.

Ennek nem voltak azonban semmiféle vallási vagy származási okai.

A gyönyörű fekvésű Verőce – ellentétben a szintén kies Leányfaluval – vonattal is megközelíthető volt. Ez lehetővé tette, hogy autótlan középosztálybeliek is könnyen eljussanak ide, és megoldotta a dolgozó családfő napi ingázását is.

(Bächer Iván: Zónázó 21. - Eichel-ház)

(Nagymaros, 1929)

A sváb nyaraltatókról így mesél Hámos Imréné, aki családjával Nagymaroson töltötte a nyarakat:

Apám imádott kirándulni, amikor csak tehettük mindig kirándultunk. Ez persze főként nyáron, a nyaralás alatt volt jellemző. Nagymarosra jártunk nyaralni rendszeresen. Úgy jártunk, hogy egész nyarakat töltöttünk lent. Sváboktól vettük ki a házat, nagy barátságban voltunk velük. Általában egy-két hónapra vettük ki. Lementünk teljes háztartással, és akkor volt háztartási alkalmazottunk, ő is jött velünk. A papa vitte addig itt Pesten egyedül a kocsmát. De apám mindig lelkesen le is jött, és akkor mindig mentünk valahova kirándulni. Nagy turista volt. Egész társaságok mentek vele ilyenkor, Zebegénybe, Nagymarosra, Visegrádra. Ezek általában zsidó családok voltak, akkoriban nem nagyon barátkoztunk nem zsidókkal.

A nagymarosi svábokkal nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azokat később kitelepítették. Nekik is volt egy lányuk Marika, és nagyon sokszor jött hozzánk. Tőlük béreltük a házat. Ez a Trip család, egy nagyon nagy család volt.  Ott lakott a nagymama és az egész generáció. Nagy gyümölcsösük is volt, emlékszem. Parasztok voltak, gazdálkodtak, de iparos is volt köztük. Az egyik családtag asztalos volt.  Minden évben tőlük vettük ki a házat, egészen 1939-ig.

Sok zsidó család nyaralt velünk Nagymaroson, akik nagyrészt kereskedők, iparosok voltak. A Fuksékra és a Weiszékre emlékszem, a későbbi férjem szüleire. Volt ott egy isteni strand, és gyönyörű nyaralóhelyek.  Bandi a bátyám, mindennap átúszta a Dunát. Én ott tanultam meg úszni. Volt egy csodálatos strand, és esténként bálok voltak. Bandi a bátyám, szavalt ott gyakran Adyt, Petőfit. Vegyes társaság volt, nem csak zsidók.

Anyámék már nem voltak kóserek. Holzer bácsira emlékszem, ő egy sváb kereskedő volt, mi tőle vásároltunk. De volt Nagymaroson kóser bolt is, lehetett ott mindent kapni, mert volt, aki kóserül főzött ott is. Ezek a nyarak nagyon jót tettek anyáméknak. Vonattal mentünk mindig le, borzalmas, nagy utazókosarakkal. Anyám ott, nagy befőzéseket rendezett. Tettünk el baracklekvárt, szilvalekvárt, mert a ház végében nagyon nagy gyümölcsösök voltak. Rendszeresen ott főztünk be, és hoztuk föl a befőttet Budapestre. Volt olyan is, hogy föl is adtunk a vonattal. Később autóval szállítottuk, mert apám kocsit vett. Ezt az autót még a háború előtt vette, 1935 körül. Vezetni nem tudott, de volt egy söfőrje a Tokaji bácsi, aki nem a mi sofőrünk volt, csak elszerződött időnként apámhoz. Akkor apám kocsival jött le. Később a Bandi vezette ezt az autót. Fiat 1500-as volt, emlékszem. Ez akkor nagy szó volt, autót venni.

 

https://www.szombat.org/tortenelem/a-bikavonat

 

(Dorogi János két barátjával a verőcei Duna-parton)

Dorogiék történetét Bächer Iván egyik Zónázó írásából ismerhetjük meg:

Ha kigördül a vonat a verőcei állomásról, és átmegy a Rákóczi út felett, pár száz méter után, a nagy fenyőfáknál két egymásnak támaszkodó szép, százéves épület tűnik föl. 

Az avatott szem rögtön látja: nyaralóként is szolgált mindkettő egykoron.

A jobboldali volt a Hénap-ház. Ebben kezdte a verőcézést 1924-ben a Dorogi család.

Dorogiék tipikus verőcei nyaralók voltak, nem bírtak saját lakkal, nem is vágytak arra, remekül és otthonosan elaludtak a verőcei gazdák házaiban.

A papa, Dorogi László a Hungária Gumigyár cégvezetője volt. A nagytétényi gyártelep a húszas években alig több mint egy tucat, a negyvenes évek elején 1200 munkást foglalkoztatott. Gyártottak bicikligumit, gumikesztyűt, óvszert, fürdősapkát, gumimatracot, kalucsnit, és elegáns női gumicsizmát - majd mindent, amit gumiból lehetett.

Dorogiék az Izabella utca 87.-ben éltek Pesten, meglehetősen urbanizált vidéken tehát, amiből igencsak jóleső volt a verőcei Duna-partra kiszabadulni.

Verőcén eleinte Kettleréknél vettek ki szobát a vasútpálya melletti Honi - később Kossuth - utcában. Kettler néni hadiözvegy volt, két gyerekkel. Dorogi - tekintélyét latba vetve - kijárta, hogy vezessék be hozzájuk a villanyt. Erre a következő évben Kettler néni száz pengővel megemelte a bérleti díjat, mondván, hogy emelkedett a ház komfortfokozata.

A Kettler-házra, melynek további neves lakói voltak, mi még visszatérünk, de a Dorogi família nem tért oda vissza; annak tagjai tizenöt éven át a Hénap család vendégszeretetét élvezték nyaranta.

A Hénap ősi verőcei jobbágyfamília, melynek eredeti portáját a vasútépítéskor, 1845-ben az állam vásárolta ki. A papa, Hénap Mátyás földekkel, lovakkal, marhákkal bíró módos gazda volt. A Vasút utcában laktak, a mai Alpári - azelőtt Oroszi - ház mellett. Házuk parasztház volt, amit átalakítottak nyaralóvá. A helyi szokás szerint az utca felöli fronton éltek a vendégek, hátul a háziak.

Dorogiék tehát eleinte itt vettek ki szobát. Májusban a gumigyár teherautója hozta le a pakkot, utazókosarakat, ládákat, az egész háztartást cselédestül. A kiskamasz Dorogi Jánost alig várták már a verőcei gyerekek: ő ugyanis külön neki legyártott, osztályon felüli csúzligumikkal érkezett, amit hasonló minőségű, orgonából kitermelt csúzliágasokért cserélt el.

A családfő természetesen naponta fölvonatozott dolgozni Pestre.

(A család egy verőcei kertben)

A szomszédos házban Oroszi Pál adott ki szobákat Ormos Gusztávnak. Oroszi népet tanított Gödöllőn, és arról volt nevezetes, hogy óráját egyszer megvizitálta Erzsébet királynő, Ormos bácsi viszont győri gyökerű grafikus volt, a pesti Rózsák terén lévő Első Magyar Játékbabagyár tulajdonosa. Egyébként Zuglóban lakott, az Ida utca 2. szám alatti villában, amely a verőcei társaság egyik fővárosi találkozóhelye volt, ma pedig orvosi rendelő. Ormos bácsi majd minden nap kora reggel indult a Dunára horgászni, saját horgászcsónakjával és a kis Dorogi gyerekkel. Ha nem volt kapás, a kismarosi halásztól vettek halat.

(Gyerekelőadás egy kertben, a képen szerepel Kinszki Imre fotóművész felesége is)

A Dorogi család legtöbb nyara azonban nem itt, hanem a közeli Vág utcában, a Klárika-lakban telt el. Klárika Hénap Mátyás unokája volt, akinek apja korán meghalt, anyja Pesten dolgozott házvezetőnőként és ott is lakott kislányával, így saját házát átadta a pestieknek egészen.

Persze egy pesti nyaralónak nem sokat számított a ház.

Abban csak aludt az ember és annak gyereke főleg.

(Apjával a strandon)

Megkezdődött a nyári élet. Ennek központja, a szépen kiépített strand Karácsonyi helyettes államtitkár birtoka volt. A méltóságos úr ott is lakott mellette, a ma is megtekinthető csudás parti házban. Karácsonyi kecskeszakállat viselt és trópusi sisakot, és néha nagy kegyesen lesétált a fürdőzők közé.

A strand a paradicsom volt maga, aminthogy az volt egész Verőce.

A verőcei part más volt, mint a többi, kiépítettebb, szebb, szelídebb, ugyanakkor teli vadregénnyel. A nyaralóközönség éveken, évtizedeken át visszajárt, mindenki mindenkit ismert, teljes volt a belterj, a szokottság, a biztonság. A verőcei nyarak felhőtlenek voltak.

(Bächer Iván - Zónázó 22.)

A Dorogi és a Kinszki család fotóin sokszor ugyanazok a gyerekek szerepelnek a közös baráti társaságból...

A Kinszki család verőcei nyaralásairól külön posztban írtunk:

https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/03/19/kinszki_imre_verocei_fotoi

...és Zebegénybe is eljutottak a zsidó nyaralók:

Minden évben Zebegényben nyaraltunk. Balatonon nem voltunk, és külföldön sem voltunk soha. Kétszer voltam valami távoli rokonnál nyaralni Marcaliban. Azoknak volt egy nagyon kedves lányuk, aki jól zongorázott, és megvolt neki az összes korabeli sláger kottája. Az az egész család odaveszett Auschwitzban. Zebegényben mindig ugyanarra a helyre mentünk, egy parasztházba. Ez nem bent a faluban volt, hanem egy kilométerrel arrébb Vác felé, egy gyönyörű szép erdő közepén, egy tanya. Az egész házat béreltük, a tulajdonosok nem ott laktak. Nem csak mi voltunk ott, a szűk család. Sokszor volt ott Rózsi, anyám testvére,  Berger Józsi is egy párszor, a Róna család. Meg jöttek látogatók minden hétvégén. Általában két hónapot, június-júliusban voltunk ott, de amikor Péter tébécés volt, akkor egész nyáron. Péter négy-öt éves korában tüdő tébécét kapott egy Müller nevű marcali rokontól, és az orvos azt mondta, hogy maximum hat hónapja van még. Akkor anyám levitte Zebegénybe, egész nap zöldséggel meg mindenféle egészséges dolgokkal etette. Rengeteget pihent, anyám állandóan mesélt neki, és valahogy itt kikúrálódott.

https://www.centropa.org/hu/biography/thomas-molnar

...és hogy mi lett ennek a jól kialakult nyaraltatási rendszernek, amelyből barátságok is születtek, a vége?

A zsidótörvények megszületése után már elmaradtak a nyaralások.

Volksbund szervezetet csak Nagymaroson alapítottak, de az sem tartozott a hangosabbak közé.

A verőcei helyzetről Barsi Ödön rendező a következőképpen számolt be Naplójában:

(A helyi szóbeszéd szerint a vezér titkárnője verőcei volt, azért járt itt...)

Verőcéről 38-40 zsidót szállítottak a váci gettóba (közülük 8 tért vissza), de - szintén Barsi ír róla - "a nógrádverőcei körorvos lakásán idönként humanisták üléseztek, akik mindent elkövettek, hogy az üldözöttek szenvedéseit enyhítsék".

...és még találtam egy szép bejegyzést az interneten egy verőceitől:

"Volt még egy "tiszteletbeli" zsidó lakója Verőcének, Dr. Nákó György. A nevét sokan ismerik, pályafutása alatt talán a legnevesebb orr-fül-gége szakorvos volt. Nyaralót vett Verőcén, ahol Várady Hédivel, társával töltötte a szabadidejét.
Nádor Gyuri bácsi (aki helyi születésű zsidó orvos volt) és Nákó Gyuri bácsi a háború alatt megszöktek a deportálás elől. Mindkettőjüket a faluban bújtatták sok helyen az ismerősök, míg 1944 decemberében kérésükre Vácig csempészték őket egy vöröskeresztes lepedővel letakart szekéren barátaik, mivel Budapestre akartak jutni. Bújkálásuk nem volt a faluban nagy titok, ha szükség volt rá, a körorvosnak segítettek ellátni a sérülteket. Amikor rokonomnak a bombázás alatt egy repesz kivitte a szemét, a fiúk segítettek a műtétet elvégezni, mert kórházba nem lehetett menni a harcok miatt.
Nádor Gyuri bácsi húga, amikor visszajött a háború után, a miért kérdésre azt válaszolta: tudod, a szívem visszahúzott.
A két orvos pályafutása alatt a verőceiek háziorvos-féléje lett, akit a falubéliek felkerestek, ha megbetegedtek. 
Büszkék lehetünk, hogy nem volt besúgó a faluban, aki feljelentette volna őket."

1911-ben a következő cikk született:

A híres nagymarosi gesztenyéseket (1. Enumeráció: Nagymaros) a múlt század hetvenes évei előtt meglehetősen elhanyagolták, a terület legeltetve lett s ennek dacára a kincstári gesztenyés évente mégis 400 pozsonyi mérőt termett. 1870. év őszén az egész terület (9'8 k. hold) szórványosan be lett ültetve gesztenyével. E gesztenyés a kincstárnak akkor 20 koronát jövedelmezett holdankint s egy p. mérő az idötájt 16—18 koronáért volt értékesíthető. A nagymarosiak a tulajdonukban lévő gesztenyéseket gondosabban ápolták s így ezek jobban jövedelmeztek, azonban a szőlők térfoglalása folytán évröl-évre kisebb térre szorultak.
A községbeliek gesztenyéseikben a felújítást a következőkép végzik. A kiveszni készülő fák tövén egy-egy erőteljes sarjat hagynak meg, melyet 3—6 éves korban sipolás útján nemesítenek. Ez szépen tenyészik az anyafa mellett s legfeljebb ennek törzse felé hajló ágai maradnak növésben vissza. Midőn az anyafát kivágják, az elmaradt hajtások csakhamar élénken növekednek és a fiatal fa szabályos, terebélyes külsőt kap.

(Erdészeti kísérletek, 1911)

Tán épp a remény s nyomában járó tapasztalat volt az, ami E. visegrádi látogatását a régiektől olyan elütővé tette. Még a lakodalmon megbeszéltük, hogy ha a balatoni nászútjukról megjön, meglátogat kinn Visegrádon. Nagymaroson csomagokkal fölpakoltan vártam, s fölvittem őt a gesztenyés alá, a visegrádi hegyre néző lejtőn. S elmondtam neki, amit a lakodalom óta eltelt két-három hét alatt, mintegy a reményeink elnyomására, kieszeltem. Egy szép viszonyt a legjobb jókor befejezni. Most már kétfelől figyelnek bennünket. Akármilyen tiszta, árnyéktalan volt az a vásárhelyi évek alatt; az ellenőrzés, gyanú vagy bujkálássá tenné, vagy társasági érintkezéssé sekélyesítené. Ő a házasságával most egy más világba került, ahol énrólam egy torzképet forgatnak, s nekem nagyon fájna, ha ezt a torzképet az ő szemében is ott kellene látnom. Töltsük hát el minél szebben ezt a napot, mondjuk el, mit köszönhetünk egymásnak, aztán őrizzük mint emléket, ami mint valóság fenn nem tartható. Tulajdonképpen igazam volt, de keveset tudnék az emberi lélekről, ha utólag nem látnám, hogy nem voltam egészen őszinte. S az ajánlatra csakugyan váratlan könnyzápor volt a válasz. – De hiszen nem voltam én olyan fontos magának, elsőéves korában itt voltam, mint egy elhagyott forrás, sosem próbált a maga javára kimerni. De megvolt a lehetősége – nyomkodta orrát a zsebkendőjével. Természetesen meg kellett adnom magamat. A komp áthozott minket a visegrádi oldalra, s benn a Lepence-patak völgyén, egy tisztáson olvasgatva, beszélgetve töltöttük el a délutánt.
Megkönnyebbedett boldogsága a mohos kövek s öreg fák közt, a közel hozó csönd, jövendő sétáink terve az alkotóházi szoba magányában reménykedő nyugtalansággá alakultak. De mint ebben az időben mindent, ezt a kínálkozó szívet is a Megíratlan Mű javára akartam rögtön értékesíteni.
(Németh László: Magam helyett)

Harmadik napon a nagymarosi gesztenyést nézték meg az erdőművelők. Tizennégy holdon ültettek itt sajátnevelésű gesztenye és tölgyfacsemetéiket az elmúlt év őszén. Éppen a tányérozás folyt. A csemeték 80—90 százaléka megeredt.

Az egyik legelső mészeti szakmunka 1782-ben jelent meg Vácon, írója Veszelski Antal gazdatiszt volt.t.

Méhészeti Múzeum, Szenc - Egyedülálló régimódi kaptárak, rönkök, és kosarak találhatók itt, melyeket már a 17. században is használtak. Az újabb, 19.  és 20. századi kiállított tárgyak közül a legérdekesebbek a figurás kaptárak, de a méhészeti eszközök és a speciális méhészeti segédeszközök és szerszámok is.

Hogyan lehetett megbarátkozni a méhekkel?

A Magyar Méh, 1882 - A méhekre hangolódás... - A kasoknál a méhésznek leginkább van alkalma méheinek állapotát hangnyilvánitások után megítélni, mely irányban azonban ítélőképességét a tapasztalás sokkal jobban gyarapítja, mint a legjobb szakkönyv. A jólétnek és rendnek jele, ha a méhek csendes kedélyes morajt hallatnak, nagy hidegben e moraj sokkal erősebben hangzik, a fázást ellenben erős zsibajjal nyilvánítják. Az anyátlanság felismerhető kezdetben hangos panaszok által, melyek különösen fájdalmasan hangzanak akkor, ha a méhész füstölőjét használja, később a hangnyilvánitások nem oly feltűnők többé és anyátlanság a méhek csak tétlenséggel árulják el. Az éhséget halk rezgő hangokkal jelzi a méh. Egyszóval a méh kedélyi állapotát hangjával igen feltűnően elárulja és a szorgalmas, figyelő méhész igen hamar meg fogja azokat érteni.

Kik méhészkedtek a környéken?

A kisebb termelési ágak közül Hont vármegyében a méhészet érdemel említést, a mely eléggé kedvezően fejlődik, kiváltképpen azért, mert a vármegye leg-több vidékén sok az akáczos és réti virág is elég bőven akad, hogy tavaszszal és őszszel bő legelőt találjanak a méhek. Az akáczvirágzás kedvező voltára nagy befolyással van az is, hogy a vármegye dombos-völgyes déli lejtőin a virágzás jóval korábban kezdődik, mint az éjszakiakon és így a virágzási iclő jelentékenyen tartósabb. Az őszi méhlegelőnek szárazság következtében való ki nem fejlődése, miként az 1904-ben megesett, inkább csak a szakavatatlan méhészeket sújtja. Hont vármegyének Inám községében találjuk a legnagyobb méhtelepet, a melyet Sőtér Kálmán, az országos hírű méhészeti szakíró alapított és fejlesztett a legmagasabb fokig.

(Borovszky: Hont vármegye)

Sőtér Kálmán, a méhészeti világirodalom legterjedelmesebb (2000 oldalnál nagyobb) és egyik legalaposabb szakkönyvének szerzője. A méh és világa című, két kötetes művét ma is a méhészkedők egyik „bibliájaként” tartja számon a szakirodalom. Mézkészítési eljárásának különlegessége a kisméretű mézkeret volt, melybe a lépeket rakták, mindezt közvetlenül a méhkasba helyezték a méhek ki- és berepülésének a nyílásán keresztül, mivel a felső, legömbölyített részt nem emelték le. A mézkészítést a méhkasban pálcára erősített bőrrel vizsgálták.

Oroszy Jenő református lelkész volt a leghíresebb verőcei méhész

Tizenkét éves korától kezdve diákéveiben csak ritkán jut a méhekhez egész addig, míg 1886-ban a nógrádverőcei ref. lelkészi hivatalt elfoglalván, 1887-ben két rajjal megkezdte az önálló méhészkedést. A következő évben már 8 méhcsaládja volt. Ezeknek rajait aztán keretes kaptárakban helyezte el.

Nyilvános szerepléséről meg kell említeni, hogy az Orsz. Magyar Méhészeti Egyesületnek és igazgató-választmányának évek hosszú során át tagja volt. Abban az időben pedig, mikor a hűtlen vezetők által a bukás szélére vitt országos egyesület újra építésén dolgoztak legjobb méhészeink, e munkából ő is kivette részét.

Ezidőre esik az 1907. évben Pécsett tartott országos méhészkongresszuson való szereplése is, melyen »A méz használata a háztartásban s a mindennapi táplálkozásban s a méz mint orvosszer" címen tartott érdekes és értékes előadást.

Ezidőtől kezdve keveset láttuk őt. A német, osztrák és magyar méhészek 1910. évi budapesti vándorgyűlése után csak az Orsz. Magyar Méhészeti Egyesület gyűlésein jelent meg néhányszor, de annál többet volt kedves méhei társaságában s nagy öröme telt benne, ha valakit méhészszé tehetett, kikre aztán, mint tanítványaira, valósággal büszke volt. Legutolsó tanítványa egy tanító volt, ki mint üdülő sebesült az 1915. év nyarát Nógrádverőcén töltötte."

Az egyház így emlékezett meg róla: "mint kezdő lelkész, igen nehéz munkát vállalt Nógrádverőczén. Az egyházközséget nagyon elhanyagolt állapotban találta. Épületei roskadoztak, adósságokkal küzdött; a hívek az adót nem fizették rendesen, a templomot, iskolát kerülték, új rendről pedig hallani sem akartak. „Erős és nehéz feladatok megoldása várt reám — mondá többször — de, Istennek hála! — sikerűlt a hiányokat pótolni". Ritka eréllyel, pásztori lelkesedéssel fogott az építés nehéz munkájához. Egymásután építtette meg a roskadozó parochiát, templomot, iskolát. Új harangokat öntetett, új márványszentasztalt és új szentasztali edényeket készíttetett, végűl pedig orgonát állíttatott a templomba, nagy szorgalommal gyűjtvén és teremtvén elő a szükséges költségeket. Az egyházi élet is rövid idő alatt megjavult; a hívek az iskolát, templomot megkedvelték s a gyülekezet azóta is jó hírben áll e tekintetben, valamint az egyházhoz való áldozatkészséges ragaszkodás tekintetében is.

(Dunántúli Protestáns Lap – 1916)

(Magyar Méh, 1927)

Willoner Géza a Magyar Általános Kőszénbánya Rt igazgatója a Budapesthez közeli, vonattal jól megközelíthető Nógrádverőcén a „Falufölén” földeket, szőlőket, majd 1924. július 2-án a Duna parton építkezésre alkalmas telkeket, ingatlanokat vásárolt. Méhészete is volt a Falufölén... 

Négy-öt évi méhészkedés után engedje meg Szerkesztő úr, hogy előhozzam az én idei téli tapasztalataimat is. Teszem ezt azért, mert valószínűen jól fog esni Önnek, ha egyik tanítványa részéről nem panaszokat, hanem oly kedvező méhészeti jelentést kaphat, amely esetleg megszívlelésre méltó. Szerkesztő úr jól ismeri kaptáraimat, amelyek dupla falúak, úgy a költő-, mint a méztérben, sőt alul is. (A fészekben és mézkamrában egyaránt egyenlő méretű, széles keretű, mozgatható fenekű, alsókijárójú, rakodó rendszerű kaptár. — Szerk.) Dupla falak köze fűrészporral van kitöltve és úgylátszik, a kaptárak annyira tökéletesek, hogy még az elmúlt hideg télen is teljes biztonságot nyújtottak méheimnek.
Amint méltóztatik tudni, a méheimet kint hagytam a nyugati szélnek erősen kitett hegyoldalon és a 24 családból mind a 24 már erős, fedett fiasítással rendelkezik. Méheim húsvétkor — amikor átvizsgáltam őket — már erősen pezsgő életet folytattak, szorgalmasan kint jártak és meglehetős mennyiségű friss mézet gyűjtöttek. A friss mézet egy folyondárszerű gaz apró, fehér virágaiból nyerték, amely szőlőm sorait teljesen befedte, nevét sajnos nem tudom.
Méheim igen jól teleltek, vagyis teljes száz százalékig mind jókarban vannak. Ezt nemcsak a jó kaptárnak tulajdonítom, hanem annak is, hogy méheimnek átlag 10—12 kg. mézet hagytam meg télire. Tehát a melegtartó kaptár és a sok eleség , úgy látszik, meghozta gyümölcsét.
ígéretemhez képest, referálok még Szerkesztő úrnak arról, hogy miképpen vált be a próba azoknál a családoknál, ahol a Hannemann-rácsot elvettem és ezáltal szabaddá tettem az anya részére is a mézkamrába való felmenetelt. Az elmélet az volt eddig, hogy az anya felmegy a melegebb mézkamrába és a méhek felhordják a költőtérből a felhalmozott mézkészletet. A gyakorlat azonban nálam azt mutatta, hogy az anya lennmaradt és a méztérből csak annyi mézet fogyasztottak, amennyi a családnak kellett. Találtam azonban hasonló eljárás mellett olyan családot, ahol lennmaradt az anya az egész családjával, a méztérből abszolút semmit sem fogyasztott, sőt a költőtérben levő mézkészletéből is takarékoskodott. Nyilván elegendő méze volt. Ugylátszik, a méhek szívesebben maradnak alúl, ahol egész nyáron az anya mellett voltak és télen csak akkor mennek fel a mézkamrába, hogyha alul nekik vagy nagyon kevés, vagy abszolúte semmi élelmük nincs.
Nem tudom, hogy fenti megfigyelésem, mások által is észleltetett-e, de kötelességemnek tartottam, hogy fentieket Önnek és ha Ön jónak látja, esetleg a köznek is elmondjam.
Nógrádverőce. Willoner Géza.

Az 50-es években már vándorolni késnyszerültek a méhészek.

Nógrádverőcei vándorméhészek családjaikkal az erdőben (1954)

Jelenleg pedig méheknek való ideális környezet megteremtése folyik, hogy újra egyre többen foglalkozhassanak ezzel a szép mesterséggel.

A romló környezeti feltételek érzékenyen érintik a természeti folyamatok indikátorainak tekintett beporzó rovarokat, főként a házi méheket (Apis mellifera) és az egyéb vadon élő, hártyásszárnyú fajokat. A méhészeti ágazat sok gonddal küzd, a hullámzó terméssel, a szűkülő értékesítési csatornákkal és a méhegészségügyi problémákkal évről évre szembe kell néznie.A hanyatló élettér azt jelenti, hogy egyre több az olyan időszak, amikor a méhek nem, vagy csak nagyon korlátozottan találnak nektár- és pollenforrást. A táplálékot szolgáltató növények sokszínűségén, biodiverzitásán fontos lenne javítanunk. A szántóföldi mézelő kultúrák közül országos jelentőségű vetésterülettel csak a repce és a napraforgó, az erdei méhlegelők közül pedig az akác rendelkezik. Nemcsak a méhcsaládok tavaszi fejlődésénél, hanem a júliusi-augusztusi periódusban is fontos volna, hogy minél folyamatosabban álljanak rendelkezésre hordást adó növények. A lényeg, hogy minél kevesebb hordástalan időszak legyen a méhcsalád életében.

Az élettér csak összefogással javítható. A kiskert tulajdonosok, kertbarátok (méhbarát kert), a park és kertépítők, a zöldfelület fenntartók, a mezőgazdaság szereplői, a nemzeti parkok, az erdőgazdaságok, a vadásztársaságok együttesen sokat tehetnek. A tavaszi, a tavaszi-nyár eleji vegetációs időszakban széles intervallumban intenzíven mézelő fajok között számos félcserje, cserje is szerepel. Nem mindegy, milyen növényekből állítják össze az út menti fásítások, a szélfogó erdősávok, a közterületek, a városi parkok és a családi házak kertjeinek növényanyagát. Társadalmi és élőhelyfejlesztési szempontból se mindegy tehát, hogy a növényültetéseknél, telepítéseknél magas mézhozamú növényeket választunk-e vagy sem. A fő mézelő szántóföldi és erdei kultúrák mellett egyre nagyobb szerep jut a gabonatúlsúlyos vetésszerkezetben az olyan jól mézelő alternatív növényeknek, mint a bíborhere, a facélia (mézontófű), a mustár, az olajretek és a pohánka.

A kimondottan méhlegelőnek telepített területek vetőmagkeverékei általában egy vagy többéves komponensekből állnak és megfelelnek az Agrár-környezetgazdálkodás (AKG) követelményeinek. A méhlegelőnek vetett sávok legideálisabb összetevői olyan évelő növények, amelyek hosszan virágoznak. A keverékek összetétele változó. Az egyéves keverékekben is igyekeznek önfelújító vagy áttelelve megújuló növényeket használni. A több éves keverékek nagy arányban tartalmaznak évelő pillangósokat, mint például fehér és vörös here, lucerna, szarvaskerep. Az erdők tavaszi és nyári hordásnövényei szintén fontos szerepet töltenek be. Az akácon kívüli fontosabb fajok ritkán erdőalkotók, hazánkban inkább elegyes fafajként találkozhatunk velük. Az erdészeti és méhészeti dendrológia a hárs fajokat, a virágos kőrist, a szelídgesztenyét, a zselnicemeggyet és a vadkörtét emeli ki. A cserjék közül a kökény, a som és a galagonya érdemel említést.

A méhek és egyéb beporzó rovarok szerepe a termelésben létfontosságú, nélkülük rengeteg növény termesztése hiúsulna meg. A megporzással létrejött hozzáadott érték fontossága egyre ismertebbé és elismertebbé válik nemcsak a mezőgazdaság, hanem a társadalom számára is. Az Országos Magyar Méhészeti Egyesület érdekképviseleti civil és szakmaközi szervezetként mindig fontosnak tartotta a méhlegelők növelésének, javításának ügyét, az alábbi méhbarát növényeket ajánlja virágzási idő megadásával, főként a kiskertekbe.A méhlegelők multifunkciós területeknek tekinthetők. A méhlegelőnek vagy méhlegelőnek is hasznosított területek gyakran szolgálnak más állatok élőhelyéül, táplálékforrásául.  A vadlegelők, vadföldek, az egyre nagyobb területen vetett takaró- és zöldtrágyanövények, a mezőgazdasági gyakorlat részévé váló köztesnövények egyre jobb lehetőségeket kínálnak a beporzó rovarok számára. A méhlegelők tájkép kialakításában betöltött szerepe szintén nem elhanyagolható tényező.

https://agroforum.hu/szakcikkek/okologiai-gazdalkodas/a-mehlegelokrol-az-eletter-csak-osszefogassal-javithato/

...és egy különlegesség a közelből: Ciszterci Nővérek Méhészete, Kismaros

„Amit ugyanis tudni lehet Istenről, az nyilvánvaló előttük, mert Isten

kinyilvánította nekik. Hiszen az, ami láthatatlan benne: örök ereje és

istensége, a világ teremtése óta alkotásai alapján felismerhető.”

Róm 1, 19-20

 

 

A légi közlekedés előfutárai már a huszadik század elején megjelentek. Érdekesebbnél érdekesebb járművek szelték a Duna felett az eget...

Mikor indult meg a hidroplán-közlekedés?

Mintegy két héttel ezelőtt az Aero-Express Részvénytársaság hidroplánjáratot indított meg Budapest fölött. A társaság úgynevezett sétarepüléseket rendezett, amelyre 6000 koronáért utasokat vettek föl a gépre. Egy-egy sétaröpűlésre 4 utast helyeztek el a röpülőgépen, amely 20 perc alatt körülröpülte a várost, majd visszatért kiindulópontjára, a Ferenc József-hid mellett levő hidroplánállomásra. A sétarepülésre vasárnap délelőtt nagyon sokan jelentkeztek, azonban csak azok szállhattak föl, akik jegyüket előre megváltották. Az első sétarepülés simán bonyolódott le, a második azonban szerencsétlenül végződött. A gép már körülrepülte a várost és visszafelé igyekezett az állomásra, amikor az utolsó kanyarodónál, az összekötő vasúti hid mellett lezuhant, a gép összetört, utasait, a pilótát és a. szerelőt, maga alá temette. Az utasok egyike szörnyethalt. ...A szerencsétlenség után a további röpülést beszüntették, délután megint folytatták és a hidroplánok vígan szelték a levegőt állandóan a város fölött.
(Népszava, 1923. május)

A társaság kiterjesztette a repüléseket a Duna vonalára egészen Bécsig, majd később Münchenig, s repültek Szentendrére, Esztergomba és a Balatonra is.

---

A Migazzi-kastélynál már 1860-ban felemelkedett utas nélküli léghajó..

Verőczén a Guttenberg nevű léghajó, csinosan felszökkent a magasba, s csak akkor égett el, a midőn ugyis közel volt hozzá, hogy elrejtezzék a láthatárt képező hegygerincz háta mögé.

(Vasárnapi Újság)

Milyen légi eszközzel lehetett még eljutni a Dunkanyaba?

Az első távolsági légballon repülés 1902. májusában indult Budapestről! Landolás Verőce (helyett Vác) határában, már csak egy kicsi hiányzott...  

Vácz-Szent-László határában a br. Schossberger-féle uradalom egy buza-táblájában végre megtörtént a rendkivül sima leszállás, a melynél a ballon a nehéz uszálykötél által (140 méter, 68 kiló) mintegy 50 méter magasban egyensúlyba jött, és a kötelet elfogó parasztok által huzatott le a földre.

Pozsony 7000 méter magasságból (1905) - A légifelvételt Anton Schlein osztrák meteorológus készítette 1905-ben, aki Bécsből szállt fel. 

Monoplánok a Duna felett - az 1910-es Budapesti repülőverseny távrepülői (A zsűriben helyett kapott Szinyei Merse Pál, szimplán a "Léghajó című festménye miatt.) Esztergomból jelentik:

Monoplánok a város felett. Ritka élvezetes látványosságban volt részük azoknak, akik a budapesti repülőversenyek távversenyző csapatát figyelemmel kisérték. Június 7-én Dorog és Lábatlan közötti légvonalban délután fél 4 órakor feltűnt Pischoff német aviatikus monoplánja és mintegy 50 méternyi magasságban repült el a nézők feje felett. A monoplán Győr felé repült…13-án ismét 3 aeroplán fog a város felett áthaladni. A repülőgépek ezúttal a Duna felett haladnak és d. u. 3 és 4 óra között a Dunapartról pontosan megfigyelhetők lesznek.

(Esztergom és Vidéke, 1910)

Kóspallag, 1910-es évek - Janák Vendel helyi fényképész felvétele. A repülőgép lehet, hogy csak montázsolt...

Zeppelin a Duna felett 1931-ben - végül a rossz idő miatt Vácnál visszafordult
"Úgy van tervezve, hogy vasárnap délelőtt tizenegy órakor hatórás körrepülésre indul csonka Magyarország felett. Amint Csepelen felszáll, Visegrádnak tart és hat óra alatt megkerüli az országot."

(Vác a jövőben)

A viharnak köszönhetjük, hogy a Zeppelin elIátogatott Vácra is 

Csak egy volt bizonyos: Zeppelint várták vasárnap reggelre Budapestre. De a vasárnapi reggeli fővárosi lapok semmiféle programot nem tudtak adni a Zeppelin magyarországi útjáról. Amelyik adott, arra a tények egy-két óra múlva rácáfoltak. Nemcsak Magyarország fővárosa, de az egész ország népe láztól égett. Csak azt nem tudták a perifériákon, vajjon Zeppelin körútjában melyik utat választja, látják-e a német ipar, szorgalom és dicsőség megtestesülését?
A Zeppelin Budapestre vasárnap korábban érkezett a kitűzött időnél. Nagy vihar volt, s Lehmann kapitány, a léghajó parancsnoka el is határozta, hogy hamarosan indul a magyarországi körrepülésre. Mert a Zeppelinre csak az a veszedelem, ha a földhöz közel van, ha levegőbe úszik, vihar sem árt neki. A léghajó tehát elindult. Szentendrének tartott, itt hirtelen irányt változtatott: Miskolc az irány. Mondják, hogy egy ezüstös szivar alakot több váci vélt felfedezni a levegőben ebben az időtájban. Sőt Csörög táján egész jól kivehettek a gyönyörű léghajót. Jött is a hir, hogy a váciak már nem fogják látni Zeppelint, meg kell elégedniük a rádió jelentéseivel, hogy hol itt, hol ott tűnt fel boszorkányos gyorsasággal ezüstös leste.
*
Délután négy óra. A váciak elfelejtették már Zeppelint, korzóztak, moziztak, szinlházaztak, futbaloztak. Az idő hűvös és igen szeles volt. Márciusnál is hidegebb, csakhogy felhajtott gallérral nem jártak az utcán. A dunai korzón, valaki Sződrákos felé nézett és a másik pillanatban az egész korzó, utána az utcák, az egész város tudta, hogy közeledik a Zeppelin! Csodás látvány volt. A levegőben egy óriási ezüst szivar úszott Vác felé. A vihar tombolt, ez a test mintha úrrá lelt volna még a viharon is : nyílegyenesen a nagytemplomnak tartott. Mindenki az utcán volt és a szemek a soha nem látott látványra meredtek. Már kilehetett venni a parányinak látszó gondolákat, a gondolákban forgó levegőlapátokat. Úgy látszik, nem teljes erővel jött, de mégis oly gyorsan, hogy nem telt bele két perc és a látvány szétfoszlott. Szakértők becslése szerint kétszáz méteren alul úszott a Zeppelin Vác fölött.
A Zeppelin, amint elérte a székesegyházat, felment a fegyházig, megmutatta magát a raboknak is, belenézett a fegyhaz korházba (ejnye, hatszáz fegyencnek ilyen szép kórház, milyen gyönyörű lehet a húszezer lakosé!) és pontosan a kőkapu felett visszafordult, aztán a Duna vonalán úszott vissza Budapest felé. Propellerei alig mozogtak, tisztán a szél ereje vitte a hatalmas testet. Négyóra harminc perckor kikötött Csepelen. A Váci Hírlap tudósítója érdeklődött, miért csinálta meg a Zeppelin ezt a pótkirándulást Vácra és vissza. Az Aéro-szövetség ezt a felvilágosítást adta :
A Zeppelin hamarább fejezte be magyarországi körrepülését, mint tervezte. A vihar hajtotta. Már a visszaérkezés előtt jóval rádiója utján kérte, hogy a kétszáz főnyi kikötő legénységet erősítsük meg. Petrovits kapitány, a kikötő paracsnoka pedig közölte, hogy nem vállal felelőséget a Zeppelinért, ha most kötne ki. Így tehát Zeppelin kényszeredetten még egy óráig a levegőben maradt, várva, hatba az orkán csillapodik. Így jutott el Vácra is. Ha a szél ereje nem csökkken, ki sem kötött volna Budapesten, visszautazott volna Eriedrichshafenbe.
*
Tudják-e önök, ki kormányozta Vác fölött a Zeppelint: Fodor Ferenc! Ez az agilis kereskedő tudvalevőleg minden világnagysággal összeköttetést tart. Mikor megtudta, hogy Zeppelin Budapestre jön, jófajta paprikás szalonnát és kolbászt csomagolt be Eckener és Lehmann kapitányoknak, de nem felejtette el a váci nagytemplom, a szent János-szobor, a fegyház anziktjeit is mellékelni. És valóban a léghajó a nagytemplom a szent János és a kőkapu felett úszott el. Légből kapott értesüléseink szerint, mikor a Zeppelin Vác fölé ért, Lehmann kapitány kezeiben tartotta a három anziktet és nem a térképéről tájékozódott. Most már tudják a verőceiek is, hogy miért nem láthatták a Zeppelint: Fodor nem küldött tájékoztató anziktet.

(Váci Hirlap, 1931.IV.1.)

Szob, Csák-hegyi kőbánya (1949, Fortepan/UVATERV)

A Dunakanyarban a (kő)bányászati tevékenység régóta jelen van, tagadhatatlan kulturális örökséggel, és máig jól látható lenyomatokkal a tájon. Ennek volt egy nagy felpörgése, amikor a Dunakanyart nagyipari igények szolgálatába állították, de ez a korszak jórészt lezárult, maradéka a máig működő szobi és a naszályi bánya, valamint a dunabogdányi kőfejtő és a megmaradt tájsebek. Ma már másképp gondolunk a Dunakanyarra... Most épp Pilismarótra terveznek kavicsbányát, de a brutálisan tájromboló ipari beruházás-elképzelések régóta keselyűkként köröznek szegény, szépséges térségünk felett. Nagyszerű lenne, ha a derék honatyák eldöntenék végre, hogy ez itt egy kiemelt turisztikai övezet avagy egy kiemelt ipari övezet, mert mindkettő egyszerre aligha tud lenni... És akkor megtudnánk végre, hogy a térségre ész nélkül ráömlő turizmus és mellékhatásai vagy az ész nélkül ráömlő vasbeton és mellékhatásai jelentik-e a valódi kihívást. - Blogbejegyzésünkben a dunakanyari bányák történetét, környezetszennyezését és az általuk felvetett kérdéseket illusztráljuk néhány szemelvénnyel...

(Élet és Tudomány, 2014)

Dömösi kőfejtők - 1900-as évek eleje (Forrás: sulinet)

Dömösön a kőbányászat a Prépost-hegy oldalában kezdődött a Kis-Keserűs-hegy irányában az 1800-as évek második felében, sok balesettel – a robbantások szabálytalansága miatt. 1880-ban még nem volt kisvasútja, ezért nehézkes volt a kő Dunához szállítása. A fejtés az 1920-as években szűnt meg, pedig ekkor már jól szervezetten biztosította a szállítást az ipari kisvasút. Az itt kibányászott követ leginkább a Duna szabályozásához használták. A munka irányítására olasz mestereket alkalmaztak. Az ott kibányászott kőből építettek számukra a közelben munkásszállást, ezeket a dömösiek „digóházaknak” nevezték. Az itteni kőbányászat egyik technikai érdekessége az volt, hogy egy fiahordó siklót, „ferde kocsit” alkalmaztak, mellyel négy, kővel megpakolt csillét lehetett egyszerre leengedni a völgyben várakozó tehervagonra. A sínre került szállítmányt a dunai hajókhoz saját súlyánál fogva a Duna partjáig eresztették le, fékezők segítették a biztonságos megérkezést. A parton, ahol már nem lejtett az út, kismozdonnyal, majd az 1920 évek elején páros lófogattal vontatták tovább a rakományt. Később a fa szállításakor is így jártak el: fékezéssel lefelé, felfelé pedig a kismozdony helyett lovakkal húzatták a vagonokat egészen a mohási siklóig.

Kisvasút és teherszállító dereglye

A szemközti oldalon, a Szent Mihály hegy oldalában is volt kőbánya... 

Sikló a Remete-völgyben, a Dömösi átkelés megálló felett (1920)

A siklót 1903-ban építette Hofbauer Jakab és Lehner Sándor építési vállalkozó.  A kőbánya művelését ismeretlen időpontban befejezték, a magára hagyott siklópálya állapota leromlott, így Haltenberger Miklós vállalkozónak teljesen új pályát kellett építenie 1937-ben.

Szob, Csák-hegykőbánya. Az itt fejtett világosszürke dácitról Fehér­bányának is nevezik (1949, Fortepan/UVATERV)

„Szobbtól éjszakra fekvő kőbánya, mely 30-35 év óta már műveltetik, ez előtt Wallenfeld Károly, jelenleg pedig Luczenbacher bérel, kitűnő minőségű szívós Biotittrachit, mely külömböző építési czélokra előnynyel használtatik, könnyen fejthető és megdolgozható” - ezt írja 1885-ben Kátolnai Cseh Lajos, kerületi bányageológus jelentésében. A Luczenbacher család a 18. század első felében Németalföldről, területéről költözött Szobra. A bánya bérlője, Luczenbacher Pál (1818-1900) ekkor már jelentős építőipari vállalkozások tulajdonosa. 1878-ban „Szobi” előnévvel magyar nemességet nyert. Halála után fia, ifj. Luczenbacher Pál irányította a család vállalkozásait, melyek közt jelentős volt a kőbányászat. 1908-ban 760 mm nyomtávú iparvasút megépítésébe kezdett, mely a kőbányákat összekötötte a szobi MÁV állomással. Az iparvasút fővonala a Csák-hegyi („Fehér”) bányába vezetett. Az itt fejtett dácit kőzetből faragott útburkoló kő készült (kis-és nagy kockakő, vékony-és vastag szegélykő, fejkő). Az iparvasút másik vonala az 1900-as évek elején nyitott malomvölgyi („Fekete”) bányáig ment. Az itt bányászott kékesfekete, a dácitnál keményebb andezit kőzetből szintén készült kézzel faragott útburkoló kő, azonban az itteni termelés nagyrészt a MÁV kiépülő fővonalaihoz igényelt zúzott kő előállítására irányult. Az elődök tehetségével meg nem áldott örökösök által irányított Luczenbacher Pál utódai cég 1917-ben eladta szobi kőbányáit, a hozzájuk tartozó területtel, berendezésekkel, ipavasúttal, bérleti jogokkal, 2 000 000 korona vételáron. 1922-ben a bányák tulajdonosa a Magyar Katolikus Vallásalap, a kitermelést bérleti szerződés keretében a Szobi Kőbánya Rt. végezte. Már ebben az évben felmerült a pálya vonalvezetése miatt költséges Dolinka – Csák-hegy vonalszakasz megszűntetése. Kiváltására egy siklópályát terveztek. 1922-ben a sikló már biztosan tervezés alatt állt. Erről ez év március 31-én a Szobi Kőbánya Rt. levélben tájékoztatja az Esztergomi Érsekség jószág-igazgatóságának főerdőhivatalát, annak börzsönyi erdőbirtokairól Szob irányába építendő erdei iparvasútjának tervezett vonalcsatlakozása ügyében.
Mint írják, a Malomvölgy – Ság-hegyi sikló üzembe helyezésével mindkét bányájának szállításai a Malomvölgy-szobi vonalszakaszra fognak koncentrálódni. Ezen kívül a MÁV vonalhoz való csatlakozás is nehézségekkel fog járni, miután Szob határállomássá vált, és az emiatt megnövekedett fogalom helyszűkét okoz. 1926-ra megépült a sikló.

https://kisvasut.hu/view_cikk.php?id=2458

A Csák-hegyi kőbánya siklóvasútja

A kpbányászat nehéz munka volt és nem is fizették meg jól:

(Szabadság, 1935)

Az andezitzúzó munkásai

A szocialista időkben fokozták a kitermelést! (Népszava, 1951) 

Szob, az andezitbánya zúzóműve a vasútállomás és a városközpont felé nézve (1955, Fortepan/UVATERV)

..

Vác, 1960. július 26. Folt Béla mérnök, Nagy Lajos és Bokcn Lajos segítségével teodolit műszerrel felméri a terepet a Naszály hegység oldalában, ahol megkezdték a Váci Cement- és Mészmű mészkőbányájának feltárását. A mérési munkálatok célja, hogy később a leggazdaságosabb helyen készítsék a fúrólyukakat, ahol kis robbanó töltettel nagytömegű sziklát lehet majd meglazítani. - Azóta sajnos a fél hegyet lebányászták, sebet ütve a tájon...

Pilismarót már 1979-ben sem akart bányát (Magyar Hírlap)

1989-ben pedig felmerült az erőmű tervének Pilismarótra tolása:

(Népszabadság)

Pilismaróton most az önkormányzat támogatásával, az üdülőterület mellett közvetlenül 126(!) hektáros kavicsbánya megnyitását tervezik.

Ha a nyilvánosságra került tervek alapján elbányásznák a pilismaróti öböl déli részét, egy lépéssel közelebb kerülnénk a "felvízi átvágáshoz", a kanyar kiegyenesítéséhez, és innen tényleg csak egy tyúklépés elővenni következő elmeroggyant ötletet...  

Ne engedjük!

Civilek peticiót indítottak a kavicsbánya megnyitás ellen. "A falu és az üdülő övezet lakóinak háta mögött szerveződött és most, az utolsó pillanatban került nyilvánosság elé: 1,2 milló négyzetméteren terveznek új kavicsbányát a Dunapartra vezető út mentén balra." - írják a bánya ellenzői.

"Ne engedjük, hogy minimum 25 (átlag 50-150) évre tönkretegyék a gyönyörű erdőt-mezőt, ássanak, fúrják a sódert a nehéz munkagépek és döngessék az egyébként is gondozatlan utakat és érzékeny falusi házakat a tonnás teherautók! Pilismaróton nem lehet újra bánya! Írja alá mindenki, aki szeretne még a nagyöbölnél pecázni, kutyát sétáltatni, élvezni a természetet, gyűjteni a gyerekekkel a hatalmas kagylókat! Védjük meg az itt pihenő és az ide költöző állandó lakosok környezetét!"

1961-től Dunakanyar Intéző Bizottság felügyelte a térséget (nem megfelelő módon, de azért a Dunakanyar periodikában fel lehetett vetni a kérdéseket). Jelenleg nincs se hivatalos, se civil képviselete a Dunakanyarnak...

(Dunakanyar, 1993)

Az együttgondolkodásba itt is bekapcsolódhattok:

Köszönöm ifj. Králl Attilának a blogbejegyzésben nyújtott segítséget! 

 Zebegény, 1933 (Fortepan, Zagyva Tiborné)

Már az 1900-as évek elejétől élénk evezősélet zajlott a Dunán. Van olyan cikk, amelyik egyenesen a Dunakanyarból eredezteti a sportot (Népszava, 1937) :

Kós Károly és Jánszky Béla a megépült templom mellett egy vendéglőt is tervezett Zebegénybe csónakkikötővel (A Ház 1909. II. 245.o.) Ezek szerint már abban az időben is élénk vízi élet folyt...

Ekkor már a környéken a sportélet is megindult (Váci Hírlap, 1908):

Nagymaros, 1911

A képeslap elkészültekor már Nagymaroson is rendeztek versenyt (Váci Hírlap, 1911):

Babits Mihály evez (Gizellatelep, 1923)

Török Sophie – GELLÉRT Oszkárnak [Gizellatelep, 1923. jún. közepén]

Kedves Gellérték!

Nyaralásunk nagyon jól kezdődik: lesültünk, 1-1 kilót már híztunk, sokat csónakázunk – azt hiszem Mihálynak is jót fog tenni ez a csönd.
Kérem, írjanak pár sort, mi ujság Pesten?
Gizit szeretettel csókolom,Magát szivélyesen üdvözli
B. Tanner Ilonka
Melegen köszönti
Mihály

Szőnyi István: Evezősök Zebegényben, 1928 (Forrás: mutargy.com)

A dunai evezőséletet zavarta, hogy a vízparton is lezártak területeket. A Szentendrei-szegeten például a Vízmű épített kutakat, és azok mellett nem lehetett kikötni - ma sem (Magyar Hírlap, 1931):

Dunakanyari tábor (saját gy.)

Az evezősök láncba szervezték az ellátásukat:

Évek óta tárgyal víziállomások létesítéséről a MESz—VEO, amely a „szabadevezősöket“ foglalja magában, s garmadával jelennek meg cikkek a szaksajtóban és a napilapokban, a kérdés fontosságát hangsúlyozva, de még semmi sem történt. Ezzel szemben a Magyar Turista Szövetség túraevezős bizottsága a turisták elszállásolási, ellátási és kikötési lehetőségeinek megkönnyítésére a Duna fontosabb kikötési pontjain, 11 helyen létesített az elmúlt évben víziállomást. A medvei révnél, Gönyűn, Nyergesújfalun, Pilismaróton, Nógrádverőcén, Vácott, a monostori szigeten, Ercsiben, Ráckevén a Kerekzátonyszigeten, Duna- földváron és Pakson, két kivétellel kikötőtutaj várja mindenütt a vízivándort. Egy pengőért szállást, 1o fillérért csónakmegőrzést nyújtanak az állomások.

(Vízi Sport, 1935)

Evezősök Nógrádverőcén (saját gy.)

Miközben egy híresség is csónakon érkezett hozzánk:

Albrecht főherceg evezős látogatása Verőcén (Ujság, 1935)

Kapcsolatban múltheti feljegyzésemmel a Duna völgyének festői vidékéről és abban Nógrádverőcéről, szabadjon pótlólag elbeszélnem Albrecht királyi herceg ottani kalandját, mely, mint régi verőcei nyaralók biztosítanak róla, minden legapróbb részletében hiteles és főként az idegenforgalmat illetőleg nem is minden tanulság nélkül való.

A fenséges úr, aki passzionátus regattista, Esztergomból jövet leevezett a Dunán és maga is elragadtatva a táj örök szépségétől, megáldott Nógrádverőcén. Két úgynevezett guruló csónakon érkezett az előkelő társaság, urak, hölgyek, valamennyien diszkrét, ízléses, elegáns fürdőtrikóban. Kikötötték a csónakot és azon a keskeny lépcsőzeten, mely a kertből a Duna partjára vezet, azzal a szándékkal mentek fel a penzióba, hogy ott megebédelnek.

Alig helyezkedtek el azonban az egyik hófehér abrosszal megterített hosszú asztalnál, megjelent a penzió üzletvezetője és közölte a társasággal, hogy náluk nem szokás fürdőtrikóban ebédelni, a házirend az, hogy ebédhez, vacsorához fel kell öltözködni. Amennyiben ragaszkodnak tehát lenge öltözékükhöz, szíveskedjenek átfáradni a szomszédos kocsmába, ahol nem tartják be ezeket az egyébként régen elavult konvenciókat.

A királyi herceg és társasága egyetlen szóval sem szállottak vitába e nagyzási hóborttal, felállottak az asztaltól és nem is a penzió kertjén keresztül, hanem lent a Dunaparton elsétáltak a kijelölt vendéglőbe, ahol kitűnő ebédet szolgáltak fel nekik.

A népszerű királyi herceg azonban nem tudta sokáig megőrizni inkognitoját, valaki felismerte, és futótűzként terjedt el a hír a községben, hogy micsoda nagyúri vendég tisztelte azt meg látogatásával! Mire a társaság ebédjének végére ért, az asztaluk teljes díszben pompázott; ami virág e napon Verőcén nyílott, azt apró fiatal leánykák mind odahordták üdvözlésül a főhercegnek, szeretetük, hódolatuk szerény kifejezése gyanánt.

Albrecht főherceg a maga páratlan közvetlenségével alig győzte megköszönni ezt a nem várt figyelmet, mely láthatólag melyen meghatotta.

Közben természetesen az előkelő penzióban is megtudták, hogy kik voltak fürdőtrikós vendégek és micsoda hibát követtek el azzal, hogy nem szolgálták ki őket, sőt elküldték egy másik kocsmába! A penzió tulajdonosa, személyileg voltaképen ártatlan ez ügyben, gyorsan felvette tehát fekete ünneplő ruháját és rohant a szomszédos vendéglőbe, kimagyarázni a dolgot, bocsánatot kérni.

A királyi herceg, vidám beszélgetésben társaságának tagjaival, még ott ült a virágligetté varázsolt pirosterítékű asztal mellett, amikor a kétségbeesett penziós odaérkezett.

— Nem is tudom, Fenséges úr, — igy kezdte, — hogyan kérjek bocsánatot a félreértésért, amelyben nekem semmi részem sincsen és amely, mondhatnám, boldogtalanná tesz!

Albrecht királyi herceg, beláthatatlan magasságban attól, hogy szivére vette volna a dolgot, ajka körül enyhe mosollyal megnyugtatta a kitűnő embert:

— Sohse izgassa magát jó uram. — felelte, — én értem azt, hogy jól öltözött vendégeik között nem tűrnek meg senkit fürdőtrikóban. Viszonzásul azonban ön se kívánja tőlem, hogy frakkban, lakkban, fehér nyakkendővel, evezzek le Esztergomból Budapestig a Dunán!"

Kisoroszi szigetcsúcsnál, 1936

Sárdi János távevezős meséli "Elindultunk szombaton délben, megkerültük a Csepel-szigetet, és fölmentünk egyhuzamban Zebegénybe, és Zebegényből vissza, vasárnap este érkeztünk meg. Ez körülbelül 260 kilométer. Egyszer másfél órát és egyszer egy fél órát álltunk meg pihenni. Csak eveztünk, mint a güzü. Túrót, csokoládét és vizet vittünk. Júliusban volt, meleg volt. Senki más nem csinálta ezt végig. Ezzel országos bajnokságot nyertünk, a Magyar Evezősszövetség országos bajnokságát." (centropa.org)

Nógrádverőce, 1942

Az evezősélet első aranykora egészen a 40-es évekig tartott, akkor egy sötétebb időszak köszöntött be:

A vízi élet a háború után nemsokára újraindult, az embereknek mindig is fontos maradt a Dunával való kapcsolat.

A 70-es években a Nagymaroson például társadalmi munkában építettek maguknak csónakházat:

 (Képes Sport, 1973)

Gyimesi László évtizedeken át volt edző Nagymaroson. Maga az egyesület 1958-ban kezdte el munkáját, amikor a Melbourne-ben kenu párosban bronzérmet szerző Mohácsi Ferenc hat leselejtezett kajakot, és egy tízszemélyes kenut ajándékozott a helyi klubnak. 1963-ban került Nagymarosra edzőnek az akkor 18 éves Gyimesi László, aki a helyi szülőkkel együtt társadalmi munkában építette fel a klub létesítményeit a Duna-parti településen.

„Mindig azt mondtam: itt van a Duna a szánkban, adja magát a kajakozás, csak csónak és gyerek kell hozzá. Nálunk, Nagymaroson Mohi, Mohácsi Ferenc volt az első, aki letette a névjegyét, én akkor még a Ferences Gimnáziumba jártam Esztergomba, csak hétvégente láttam, ahogy kajakoznak. Aztán az érettségi után teljes erőből beleálltam a munkába, és életre keltettük a vízisportot Nagymaroson. ...Minden nap sétálunk az asszonnyal a Dunánál, amikor látom a gyerekeket kijönni a csónakházból, arra gondolok, hogy az ötletem, a munkám, az életművem nem veszett kárba."

( https://tinyurl.com/y2wkgheb )

Egy 1930-as években készült képen különös alakok tűntek fel a nógrádverőcei szüreti mulatságon. A filmes stáb Huszár Pufi itt lakó színészhez érkezhetett, a maharadzsa talán Zebegényből kirándult ide.

Szintén Nógrádverőcén a cowboy Baktay indiántáborából szerezhetett ötletet.

Tápiószelére Johnny Depp látogatott el személyesen.

Nyikita Mihalkov a kisbíró szerepére ugrott be.

Chaplin is épp erre járt.

Kampókéz sem maradhatott ki.

Egy automobil is betört az amúgy lovakat felvonultató képre.

De vajon milyen szerepet kaphatott ez a lóvontatta hajó a Balatonon?

Az utánpótlásnevelés is beindult.

A mozgalom világszíntűvé fejlődött.

Ezek pedig már a kommunizmus kísértetei (sic) 1957-ből!

Erre igyunk egyet Kisorosziban!

Szentgyörgypuszta. Lenn patak, fenn mező. 

Itt minden hiúságtól elvonultam.

mind ritkábban szól hozzám a jövő

 mind ékesebben énekel a múltam.

(Magányosság)

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.) költő, műfordító.
Elemi iskoláit Parajdon végezte, középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került.  1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerzett magyar-német szakos képesítést. Nagyenyeden lett tanár. 1911-ben megnősült, Schäfer Idát vette el. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított a „dús hagyományú” városban, e „remete évek” alatt kiállt Ady költészete mellett. 1909-ben Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezett, Kovács Dezső azonban megrótta „modern” hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezett újabb publikálással. Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte az Új Erdélyben.
Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba ment, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerzett. 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostul Kolozsvárra költözött, s a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. A 1929 őszén Budapestre távozott, ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában. .
1943 szeptemberében, miután nem volt hajlandó az iskolájában a zsidótörvények szabta felvételi rendelkezéseket végrehajtani, felmondott, nyugdíjba vonult, s Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le.

Áprily Lajos és leánya, Márta Leányfalun 1933-ban (1929-ben jöttek át Erdélyből) 

Márta levele Kolozsvárról (A levélben Ravasz László erdélyi származású református lelkész szerepel, aki 1921-48-ig volt a Dunamelléki református egyház püspöke. 1908-ban feleségül vette Bartók püspök leányát, Bartók Margitot akitől öt gyermeke született. Boriska lánya a későbbi államminiszter és politikai gondolkodó, Bibó István felesége volt. Leányfalun éltek, végig szoros kapcsolatot ápoltak Áprily Lajossal.)

1933. június 6. kedd, este 8 óra
Jolánka a cipőmért elment, Apuka mandolinoz, Patyi az ablakban csücsül, nagymama a konyhában van, mint mindig. Ma kaptuk meg a leveledet. Nagyon örültünk neki. Én még az ágyban voltam, amikor hozta a postás. Jolánka ott térdelt az ágy előtt és úgy lesett minden szót, amit olvastam. Korszakalkotó rendet csináltunk a könyvszekrényben. Kimentünk Apukával vásárolni. Nekem kellett venni egy sötétkék sapkát 1.28-ért, mert már Borsika is mondta, hogy a fehérben nem járhatok iskolába. Apuka vett egy pár angol és francia könyvet, de ezt előtted titokban kellett volna tartani. Nagyon kérlek, hogy ne is írj róla semmit neki. Tegnap voltam Ravasz nénivel, Bartók Gábor bácsival, Évával és Lacikával a Városligetben. Előkelően, nagy taxiban mentünk ki. Ravasz bácsi rettentő sokat fizetett. Nagyon kedvesek voltak. Apukát is hívták, de ő az enyediek majálisán volt akkor. Most éppen az Ó Tannenbaum-ot percegteti. Máskor írjál Zsolikáról is egy kicsit. Nagyon örvendünk, hogy leküldtünk benneteket a leveled elolvasása után. Az egész Kónya családot üdvözlöm, Téged és Zsolit sokszor csókol: Márta
Kolozsvár

Kökörcsinek (Fotó: Gaál Csaba)

Áprily Lajos Maticska Jenő (akkor már nem élő) erdélyi festő barátjához írta a következő verset már tőlünk:

Hívogató vers

Ha ritkul fönn a Csóványos hava
és kertetekben a mandulafa
fölvette rózsaszínű köntösét,
forsythiátok csupa sárga láng,
langyos széllel köszönt a nap reánk
és jószag száll a völgyben szerteszét,
lenn gurguláz a megduzzadt patak
s rigóink szívfájdítva szólanak:
várlak Jenő. Induljunk, szólanék,
a hegy kökörcsinektől lilakék,
a bükkökön már zsenge rügy fakadt,
jöjj, lássunk rég ízű tájakat.
Diák tréfákat mondanék neked,
dalolgatnánk, szavalnánk verseket,
fiatalságunk fűtené a szót,
mint mikor együtt mondtuk Cyranót,
ha elkószáltunk mámoros vígan
Kolozsvár édes éjszakáiban.
S ha hűs párákat fű a Duna-táj,
szigorúbban néz át a vén Naszály,
a hűlő gyep kikericstől lila,
fölöttük leng október fátyola,
de fényben állnak fönn a sárga fák
és fényben húznak fönn a vadlibák:
várlak, Jenő. Járnánk a réteken
s a finom színt magyaráznád nekem,
a Börzsönyét, mely ködlik messziről,
Nagybányáról szólnál s Ferenczyről,
s ahol hajlásban csöndesül a szél,
kicsi székedre ülnél s festenél,
s egy-egy oromról, mely kéken kinő,
nagyobb hegyekre gondolnánk, Jenő.

Ahol pihensz, a sík homoksziget
nem Téged őríz, csak részeidet,
versemre nem figyelsz, nem festegetsz -
és nem jöhetsz, Jenő. Jaj, nem jöhetsz.

Áprily Lajos fia, Dr. Jékely Endre mesélte:

Apámmal először a harmincas évek elején jöttünk ki Budapestről Visegrádra. Megnéztük a történeti emlékeket, majd egy erdős részen bekerített bölényeket is felkerestük. A harmincas évek vége felé apám a nyugdíjas éveire gondolt. Azokat szülőföldünkre, Erdélyre, főleg pedig a gyermekkorára, Parajdra emlékeztető környezetben kívánta eltölteni. Ezzel kapcsolatban a Kőszeg közlében lévő Velem község környezetét említette, ahol 1932 év nyarán voltunk. Az ottani kirándulás alkalmával az Írottkőre is felsétáltunk. Csábítást jelentett részére a közelben lévő pisztrángos patak is. Erdélyből kijöveteleünkig a pisztránghorgászat volt egyedüli sportszenvedélye. Bátyám és én akkor már Budapesten állásban voltunk. Apámat az említett tervéről sikerült lebeszélnem arra való hivatkozással, hogy a távolság miatt megnehezül a velük való kapcsolatunk. Aztán 1937. májusában egy visegrádi hajókirándulás alkalmával nyert élménye alapján döntötte el, hogy ezen a környéken kellene letelepedni. A történelmi emlékek és az itteni erdős-völgyes hegyek csábítását – mint említette – fokozta a dunabogdányi cseresznyevirágzásba borult hegyoldal, amelyben jövet és menet is gyönyörködött. Szavaival élve „olyan volt, mint egy nagy virágcsokor”.

Vihar után

Hajnal felé, rejtett üregje résén
- rémülve még - kijött bozontos Ős.
Nagy, búskomor, barlang-sötét szemébe
szélvész csapott, sikoltó, eszelős.
völgyön tompa rengés reszketett át,
a földindulás rémével rokon.
A szürkületben vízcseppek remegtek
a bordás, óriás páfrányokon.
Bölény-felhőkön mennykövek robogtak,
lobos tűz csattant egy magas tetőn.
A szakadékok dörrenő ölében
vizek rohantak szikla-rengetőn.

Állott morajló felleget figyelve,
míg csillapult a zúgó hangzavar,
s bódulva, mint egy szirt-sujtotta állat,
összerogyott a hörgő zivatar.

Mozdult, - kiáltott. Lázasan kereste
riadó társát túl, sziklák között:
a Hangot, mely félelmes éjszakákon
jajára mindig visszaütközött.

Vár, - csend. Kiált. - Csend. - Búgó, bús üvöltés -
Mind mozdulatlan pusztaságba hal.
Meghalt a Hang. Robogó mennykövektől
éjjel ledült a zengő sziklafal.
Rendülve hátrál. Tántorodva érzi:
valami döngve benne is ledül.
S dadogva szót próbál formálni szája,
egy szót, mit így ejt késő unokája
az ember-rengetegben:

egyedül.

(Kisoroszi)

Dr, Jékely Endre így folytatta a történetet:

Pár hét múlva apám arra kért, hogy kísérjem el a Dunakanyarba és tekintsük meg a megtetszett környéket. Egy szombaton hajóval Dunabogdányig utaztunk. Onnan gyalog indultunk el Visegrád felé. A két községet elválasztó patak hídján áthaladva a Kisoroszival szemben lévő völgy elé értünk. A völgy szájának jobb oldalán lévő hosszúkás ház az akkor tudtommal már 200 éves Gondűző csárda volt. Visegrád irányában még két ház volt és állnak még ma is – azóta többed magukkal.
Bementünk a völgybe, amelynek oldalai a maihoz képest csaknem kopaszak voltak. A bal oldalán lévő növényzetet a Kisorosziból kompon áthozott kecskék legelték le. A jobb oldalon 6-7 cseresznye és barackfa állott. Ezen kívül az ott húzódó telkek némelyikén szőlőt termeltek. Az egyik telken az út mellett egy jórész romokban lévő gőzmalom volt. A romokból összetákolt helyiségben egy gyógynövényeket gyűjtő férfi tanyázott az élettársával.
A jórészt kopasz völgyoldalakat azonban szemünkben máris pótolta a közelben lévő erdőség. A jobb oldalon, az erdő felé húzódó rész felett sziklás vonulat emelkedik, ami még vadregényesebbé tette a környéket. Nem sejthettük, hogy bármikor újrainduló, magánkézen lévő kőbányák azok. Azoknak kitermelt kőmennyiségéből – az akkori öregek elbeszélése szerint – a Dunáig ökörszekérrel, onnan dereglyével, főleg Vácra házépítéshez szállították az anyagot. Valószinű, hogy a kőbányai robbantások és a zajos kőszállítások okozhatták a gyönyörű völgy lakatlan voltát.
A völgy természeti szépségét fokozta az út mellett folyó patak, amelynek akkor a maihoz képest, kétszeres volt a vízhozama. Nézdegélésünk közben egy falusi asszonnyal találkoztunk. Korsóval a kezében vízért ment a forráshoz és ittunk a vizéből. Az volt a benyomásom, hogy apám lényegében ott döntötte el, hogy a völgyben kell letelepedni. Igen, a forrás, s mintha ezt susogta volna a felettünk lévő erdő is. „A társadalmi élet helyett a produktív munkára lehetőséget adó csendre vágyom” - ezt apám többször hangoztatta.
Az asszonytól tudtuk meg, hogy a telkek a kisorosziak birtokában vannak.
Betértünk a Gondűző csárdába, ahol Pintér János, a csárda tulajdonosa kedvesen fogadott minket. Jól éreztük magunkat és szerettünk volna vasárnap is kint maradni. Pintér bácsi kérésünkre felajánlott egy kétágyas kis szobát közvetlenül az ivóhelyiség mellett. Aludni azonban nem tudtunk, mert egészen reggelig szólt a zene. Egy hegedűs meg egy bőgős folyton-folyvást húzta. A Kisorosziból átjött legények pedig daloltak, kurjongattak. Egyik dalukra még ma is emlékszem. Hej Juliska, Juliska, hol jártál az éjszaka ...stb. A révész csónakja pedig csaknem óránként átjött; hozott és vitt csárdai látogatókat. Hiába kiáltott be: „aki gyün gyün, aki nem gyün marad!”
Apám megtudta a megtetszett telek tulajdonosának nevét. A következő napok valamelyikén kijöttek anyámmal Kisorosziba és a vétel megtörtént. 

Meggyőződésem, hogy ez a természeti környezet emlékeztette apámat leginkább a gyermekkori szeretett falujának, az Udvarhelyszéken lévő Parajdnak erdős, patakos vidékére. Ezt bizonyította az is, hogy míg erejéből telt, idős korában is csaknem minden nap elsétált a völgy erdős domboldalán lévő ösvényen addig a helyig, amíg az egy oldalvöggyel találkozik. Azt a helyet Kétág orrának nevezte el visszaemlékezve a parajdi Kétág orrára, ahol két zúgó patak /kiság és nagyág/ egyesül és Kisküküllő néven folyik tovább. A sétákon nem egyszer szarvasokat látott s volt, hogy kész verssel tért haza és azt anyámnak felolvasta.

Forrás: https://www.visegrad.hu/aprily-lajost-1887-1967-

Id. Markó Károly: Visegrád, 1826-1830

Visegrádi vadászat

Bronzos a bükkerdő, köd-kígyó kúszik az aljban,
gyenge novemberi fény játszik a rom-falakon.
Hallgat a sűrü – de hirtelenül hang csattan az ormon:
nyomra talált odafenn s őzeket űz a kopó.
Cseng a szilaj csaholás, nyiffantva csapódik a völgybe,
megkettőzve zaját, csendül a katlanos öl.
S – álom-e? –: megzendül az egész hegy az őszi Dunáig,
mély hangon s magasan vad kutyafalka csahol.
Izgatnak, hajráznak, uszítnak a vári pecérek,
kürtnek üzenget a kürt: rettenetes zenekar.
Néma rigó rebben, csataráz, menekülnek az őzek,
csörtet a vaddisznó, róka buvik ravaszul,
nagy, busa, barna fejét felkapja a távoli dombon
s fúva, riadva fülel társai közt a bölény.
Szarvas iramlik a hajsza elől ki a bükk-ciheresbe,
botlik a holt rönkben s tétova lesz az iram.
Jaj, ha elébe kerül a kopó, mielőtt szabadulna!
Kürtszó búg a tetőn – hallali, hallali szól?
Már ritkulnak a fák s tisztássá tágul az erdő,
s újra feszül a futás. Most! A szügyében a nyíl.
Felszökken magasan s rogyadozva a gyepre ledobban,
súlyos agancsa a dér-verte harasztra ledől.
Már odalobban a cserje közül társával az íjas,
arca hevült, csupa láz, villog a tűz a szemén,
ifju alak, de hatalmas az íj a kemény-inu kézben,
holló képe ragyog szíj-öve érclemezén.
Zúdul a bősz kutya-had, rátörne a vadra dühében,
nyalja a fűben a vért, teste körül szimatol,
ám odaérnek a szélre a fürge királyi pecérek,
van szitok, éles a fütty s szíjra kerül a kopó.
Majd az a hollós int, jelt adva a megpihenésre,
ő meg elindul a völgy: Szentgyörgypuszta felé,
óva, figyelve kíséri a sűrü bozótban a jáger,
ajzottan, hevesen száll le a telkemen át,
szép szattyán csizmáit a sár beborítja bokáig –
– Hol van a víz? – Felség, itt fut az aljban az ér. –
Díszes, aranyveretes tülkét a vizembe meríti,
felszegi büszke fejét s issza lihegve, mohón,
csurran a víz, karján hidegen leszivárog a cseppje,
s csurran a bő veriték homloka bátor ívén.
Nyakra borult haja barnavörös színt villog a fényben,
s fénylik a bükkerdő bronz-koszorúja, körül.

 

Stanislaw Vincenz Nógrádverőcén 1942-ben

Áprily Lajos a menekültként ide kerülő filozófustól tanult lengyelül. A költő átjárt hozzá Visegrádról, össze is barátkozott vele, Vincenz pedig részt vett az 1944-ben kiadott lengyel Áprily-kötet szerkesztésében, sőt tucatnyi versét is lefordította anyanyelvére. Áprily így írt róla:

Egy kitűnő költőnél, akivel a Duna mentén ismerkedtem meg, megértésre találtam, és tudatosíthattam magamban, mi is a magyarság. Egyebek mellett az volt a véleménye, hogy az országa küldetésével tisztában levő magyarnak ismernie kell egy szláv nyelvet, hogy megérthesse Magyarország helyzetét.

Vincenz pedig így festette le a tájat:

Ezen a vidéken a Duna néhány hatalmas kanyar után, sziklakapukon keresztül tör át a hegyeken, aztán, nagy homokdűnét alkotva, két hatalmas ágra szakad szét. E heroikus küzdelemben a folyó olyan idillt hozott létre, amilyen kevés van. A települések, erdők, gyümölcsösök és csendes mellékfolyók együttélése reményt ébresztett a háborúktól sújtott hajótöröttekben.

Áprily "Az irisórai szarvas" című versét 1943-ben, Nógrádverőcén írta. (Irisóra az erdélyi Szamos egyik mellékfolyója. A Jelentés a völgyből (1965) című kötetében a Szarvasok című versben a következő ideutaló magyarázatot kapjuk: „…de szarvast, szarvast sose láttam. / (Csak sok év múlva, havason, / volt egy csodaszépségű órám: / agancsost láttam, gyönyörűt, / az erdőőrnél Irisórán.)”

Az irisórai szarvas

Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.

A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.

És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.

És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.

Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel borjak között.

És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek...

De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.

S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája -
s a ködbe hördült, mint az orgona.

(Nógrádverőce, 1943)

Áprily Lajos levele fiának, Jékely Zoltánnak - 1945.VI.13.

Néha ezt a címet adom magamnak: a Szentgyörgypuszta rabja. ... Ma én is biciklin jártam meg Visegrádot. Régi, jó érzés volt, kissé felszabadító. A túlsó vonalon, Maroson és Verőcén át napok óta porzik az út a visszavonuló páncélosoktól és egyéb katonai járművektől. A mienk most csendesebb vidék, az öreg Duna kettős karja védi.

1. Az Áprily-ház (Visegrád, Szentgyörgypuszta— 1958); Gajzágó J. felvétele
2. Kós Károllyal Visegrádon 1960 közül

Áprily Lajos hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben, versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra. Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta.

Nemes-Nagy Ágnes mesélte Áprilyról a következő anekdotát:

Egyszer megint meglátogatott minket Visegrádon, az íróházban. Ezúttal különös felszereléssel érkezett. Ovális gyékényszatyor volt nála, a szatyor két füle spárgával összekötve, hogy több legyen benne a hely. Erre a több helyre szükség is volt, mert a szatyorban egy jókora kakas üldögélt, bizalmatlanul méricskélve a külvilágot. Csodálkozva rohantuk meg Áprilyt.
- Honnan való a kakas, Lajos bácsi ? Hova viszed a kakast, Lajos bátyám ? - De őt láthatólag nem vigasztalta heves érdeklődésünk.
- Beszolgáltatás - válaszolta borúsan.
Kiderült, hogy Visegráddal szomszédos, szentgyörgypusztai, erdőbe-bújt lakóházáért természetben is adóznia kell, ezzel-azzal, időközönkint egy-egy eleven tyúkkal. És ez nehéz, nehéz. Mert ők nem tartanak baromfit, a környéken nem kapható, ezt a kakasállatot nagy keservesen, súlyos pénzért szerezték Vácról.
- De hátha nem veszik be? - tűnődött Áprily. - Hiszen nem tyúk. Letagadni se lehet, hogy kakas.
Aztán beszélgettünk Anyeginről, anapesztusokról, s társalkodásunkat kellemesen központozta a kakas helyeslő kotyogása. De nem volt maradásunk a házban, hamarosan^ együtt vonultunk a visegrádi tyúk-átvevőközpont felé.
Áprily bement a tetthelyre. Sokáig maradt, gyanúsan sokáig. Aztán végre kijött, kezében a szatyor, szatyorban a kakas.
- Hát nem vették át - közölte felhősen. - És nemcsak azért, mert nem tyúk. Talán abba belenyugodtak volna. De az átvevő megbillegtette a sarkantyúját és azt mondta, hogy öreg ez, mint az országút. - Áprily eltartotta magától az állatot, úgy szemlélte alaposan figyelmes lemondással. Az meg idegesen pislogott vissza rá. Akkor meghallottuk az autóbuszt.
- Futnom kell - mondta Áprily, gyorsan búcsúzott és futott is. Csakugyan futott, hosszú, nyújtott léptekkel, sportszerűen; futott hetvenévesen, jobbkezében a kakasos szatyorral, viharkabátban. Mire mi odaértünk, ő már fel is lendült a buszra, az ajtó be is csapódott mögötte. Visszanézett ránk, akkor már a hóna alatt tartotta a szatyrot, öreg atléta, kakassal. Még integetett is.

Szentgyörgypusztát a költú halála után, a tiszteletére Áprily-völgynek nevezték át.