Zebegény, 1933 (Fortepan, Zagyva Tiborné)

Már az 1900-as évek elejétől élénk evezősélet zajlott a Dunán. Van olyan cikk, amelyik egyenesen a Dunakanyarból eredezteti a sportot (Népszava, 1937) :

Kós Károly és Jánszky Béla a megépült templom mellett egy vendéglőt is tervezett Zebegénybe csónakkikötővel (A Ház 1909. II. 245.o.) Ezek szerint már abban az időben is élénk vízi élet folyt...

Ekkor már a környéken a sportélet is megindult (Váci Hírlap, 1908):

Nagymaros, 1911

A képeslap elkészültekor már Nagymaroson is rendeztek versenyt (Váci Hírlap, 1911):

Babits Mihály evez (Gizellatelep, 1923)

Török Sophie – GELLÉRT Oszkárnak [Gizellatelep, 1923. jún. közepén]

Kedves Gellérték!

Nyaralásunk nagyon jól kezdődik: lesültünk, 1-1 kilót már híztunk, sokat csónakázunk – azt hiszem Mihálynak is jót fog tenni ez a csönd.
Kérem, írjanak pár sort, mi ujság Pesten?
Gizit szeretettel csókolom,Magát szivélyesen üdvözli
B. Tanner Ilonka
Melegen köszönti
Mihály

Szőnyi István: Evezősök Zebegényben, 1928 (Forrás: mutargy.com)

A dunai evezőséletet zavarta, hogy a vízparton is lezártak területeket. A Szentendrei-szegeten például a Vízmű épített kutakat, és azok mellett nem lehetett kikötni - ma sem (Magyar Hírlap, 1931):

Dunakanyari tábor (saját gy.)

Az evezősök láncba szervezték az ellátásukat:

Évek óta tárgyal víziállomások létesítéséről a MESz—VEO, amely a „szabadevezősöket“ foglalja magában, s garmadával jelennek meg cikkek a szaksajtóban és a napilapokban, a kérdés fontosságát hangsúlyozva, de még semmi sem történt. Ezzel szemben a Magyar Turista Szövetség túraevezős bizottsága a turisták elszállásolási, ellátási és kikötési lehetőségeinek megkönnyítésére a Duna fontosabb kikötési pontjain, 11 helyen létesített az elmúlt évben víziállomást. A medvei révnél, Gönyűn, Nyergesújfalun, Pilismaróton, Nógrádverőcén, Vácott, a monostori szigeten, Ercsiben, Ráckevén a Kerekzátonyszigeten, Duna- földváron és Pakson, két kivétellel kikötőtutaj várja mindenütt a vízivándort. Egy pengőért szállást, 1o fillérért csónakmegőrzést nyújtanak az állomások.

(Vízi Sport, 1935)

Evezősök Nógrádverőcén (saját gy.)

Miközben egy híresség is csónakon érkezett hozzánk:

Albrecht főherceg evezős látogatása Verőcén (Ujság, 1935)

Kapcsolatban múltheti feljegyzésemmel a Duna völgyének festői vidékéről és abban Nógrádverőcéről, szabadjon pótlólag elbeszélnem Albrecht királyi herceg ottani kalandját, mely, mint régi verőcei nyaralók biztosítanak róla, minden legapróbb részletében hiteles és főként az idegenforgalmat illetőleg nem is minden tanulság nélkül való.

A fenséges úr, aki passzionátus regattista, Esztergomból jövet leevezett a Dunán és maga is elragadtatva a táj örök szépségétől, megáldott Nógrádverőcén. Két úgynevezett guruló csónakon érkezett az előkelő társaság, urak, hölgyek, valamennyien diszkrét, ízléses, elegáns fürdőtrikóban. Kikötötték a csónakot és azon a keskeny lépcsőzeten, mely a kertből a Duna partjára vezet, azzal a szándékkal mentek fel a penzióba, hogy ott megebédelnek.

Alig helyezkedtek el azonban az egyik hófehér abrosszal megterített hosszú asztalnál, megjelent a penzió üzletvezetője és közölte a társasággal, hogy náluk nem szokás fürdőtrikóban ebédelni, a házirend az, hogy ebédhez, vacsorához fel kell öltözködni. Amennyiben ragaszkodnak tehát lenge öltözékükhöz, szíveskedjenek átfáradni a szomszédos kocsmába, ahol nem tartják be ezeket az egyébként régen elavult konvenciókat.

A királyi herceg és társasága egyetlen szóval sem szállottak vitába e nagyzási hóborttal, felállottak az asztaltól és nem is a penzió kertjén keresztül, hanem lent a Dunaparton elsétáltak a kijelölt vendéglőbe, ahol kitűnő ebédet szolgáltak fel nekik.

A népszerű királyi herceg azonban nem tudta sokáig megőrizni inkognitoját, valaki felismerte, és futótűzként terjedt el a hír a községben, hogy micsoda nagyúri vendég tisztelte azt meg látogatásával! Mire a társaság ebédjének végére ért, az asztaluk teljes díszben pompázott; ami virág e napon Verőcén nyílott, azt apró fiatal leánykák mind odahordták üdvözlésül a főhercegnek, szeretetük, hódolatuk szerény kifejezése gyanánt.

Albrecht főherceg a maga páratlan közvetlenségével alig győzte megköszönni ezt a nem várt figyelmet, mely láthatólag melyen meghatotta.

Közben természetesen az előkelő penzióban is megtudták, hogy kik voltak fürdőtrikós vendégek és micsoda hibát követtek el azzal, hogy nem szolgálták ki őket, sőt elküldték egy másik kocsmába! A penzió tulajdonosa, személyileg voltaképen ártatlan ez ügyben, gyorsan felvette tehát fekete ünneplő ruháját és rohant a szomszédos vendéglőbe, kimagyarázni a dolgot, bocsánatot kérni.

A királyi herceg, vidám beszélgetésben társaságának tagjaival, még ott ült a virágligetté varázsolt pirosterítékű asztal mellett, amikor a kétségbeesett penziós odaérkezett.

— Nem is tudom, Fenséges úr, — igy kezdte, — hogyan kérjek bocsánatot a félreértésért, amelyben nekem semmi részem sincsen és amely, mondhatnám, boldogtalanná tesz!

Albrecht királyi herceg, beláthatatlan magasságban attól, hogy szivére vette volna a dolgot, ajka körül enyhe mosollyal megnyugtatta a kitűnő embert:

— Sohse izgassa magát jó uram. — felelte, — én értem azt, hogy jól öltözött vendégeik között nem tűrnek meg senkit fürdőtrikóban. Viszonzásul azonban ön se kívánja tőlem, hogy frakkban, lakkban, fehér nyakkendővel, evezzek le Esztergomból Budapestig a Dunán!"

Kisoroszi szigetcsúcsnál, 1936

Sárdi János távevezős meséli "Elindultunk szombaton délben, megkerültük a Csepel-szigetet, és fölmentünk egyhuzamban Zebegénybe, és Zebegényből vissza, vasárnap este érkeztünk meg. Ez körülbelül 260 kilométer. Egyszer másfél órát és egyszer egy fél órát álltunk meg pihenni. Csak eveztünk, mint a güzü. Túrót, csokoládét és vizet vittünk. Júliusban volt, meleg volt. Senki más nem csinálta ezt végig. Ezzel országos bajnokságot nyertünk, a Magyar Evezősszövetség országos bajnokságát." (centropa.org)

Nógrádverőce, 1942

Az evezősélet első aranykora egészen a 40-es évekig tartott, akkor egy sötétebb időszak köszöntött be:

A vízi élet a háború után nemsokára újraindult, az embereknek mindig is fontos maradt a Dunával való kapcsolat.

A 70-es években a Nagymaroson például társadalmi munkában építettek maguknak csónakházat:

 (Képes Sport, 1973)

Gyimesi László évtizedeken át volt edző Nagymaroson. Maga az egyesület 1958-ban kezdte el munkáját, amikor a Melbourne-ben kenu párosban bronzérmet szerző Mohácsi Ferenc hat leselejtezett kajakot, és egy tízszemélyes kenut ajándékozott a helyi klubnak. 1963-ban került Nagymarosra edzőnek az akkor 18 éves Gyimesi László, aki a helyi szülőkkel együtt társadalmi munkában építette fel a klub létesítményeit a Duna-parti településen.

„Mindig azt mondtam: itt van a Duna a szánkban, adja magát a kajakozás, csak csónak és gyerek kell hozzá. Nálunk, Nagymaroson Mohi, Mohácsi Ferenc volt az első, aki letette a névjegyét, én akkor még a Ferences Gimnáziumba jártam Esztergomba, csak hétvégente láttam, ahogy kajakoznak. Aztán az érettségi után teljes erőből beleálltam a munkába, és életre keltettük a vízisportot Nagymaroson. ...Minden nap sétálunk az asszonnyal a Dunánál, amikor látom a gyerekeket kijönni a csónakházból, arra gondolok, hogy az ötletem, a munkám, az életművem nem veszett kárba."

( https://tinyurl.com/y2wkgheb )