„Delhi és London között Zebegény a világ közepe” / Amrita Sher Gil

(Budapest, 1913 – Lahor, 1941)

Amrita Sher-Gil rövid, szenvedélyes élete alatt többek között megújította az indiai festőművészetet. De vajon mi köze lehetett Zebegényhez? Mit festett itt és nyugalomra lelt-e ebben a környezetben? Kövessük útján!

1913. január 30. - Budapesten megszületik Amrita Sher-Gil, magyar keresztnevén Dalma 

Édesanyja, Gottesmann Marie-Antoinette felvilágosult nevelésben részesült, szerette a művészeteket, kiválóan tudott zongorázni. Egy európai útja során jelentkezett egy szíkh hercegnőhöz társalkodónőnek. Vele érkezett 1911-ben Pandzsábba, ahol megismerkedett Umrao Shergillel, Szimla rádzsájának fiával. Hamarosan egymásba szerettek és összeházasodtak. Első lányuk, Amrita már Budapesten született. Egy évre rá újabb leánygyermekkel, Indirával bővült a család.  

Habár nem tervezték a magyarországi letelepedést, az első világháború miatt nálunk rekedtek. Budapesti otthonukból a magyar feleség és édesanya Gottesmann Marie-Antoinette egyik testvére, Ella (Szepessy Lajosné) családjához költöztek, ahol a helyiek állítólag turistalátványosságként mutogatták a sokat jógázó szikh férfit. Később szintén a Szepessy családot követték Zebegénybe...  

Umrao tudományos tevékenységét Magyarországon töltött évei alatt is folytatta. Mint a Kelet képviselője, nemcsak a keleti témák iránt mutatott nagy érdeklődést, hanem kereste a kapcsolatot a magyar orientalistákkal is. Baktay Ervin (aki szintén Marie-Antoinette testvére volt) India iránt való elköteleződésére döntő hatással volt. Baktay A hajnal leánya című Bain-kötet harmadik kiadásához írt ajánlását ezekkel a szavakkal zárta: „Végül ezen a helyen akarok köszönetet mondani Sirdar Umraosingh Shergilnek, amiért megismertetett engem a Kelet szellemének e gyöngyszemeivel és hivatott útmutatásával nagy mértékben segítségemre volt, hogy az indiai gondolat lényegébe behatolhassak, ami nélkül lehetetlen a hindu világnézetből sarjadt alkotásokat tolmácsolni.”

Cserébe a régebben festőnek készülő Baktay Ervin itt kezdte el rajzolni tanítani Amritát a nagybányai iskola - elsősorban Hollósy Simon elvei alapján.  Fennmaradt az a könyv, amelyet 1920 karácsonyán ajándékozott unokahúgának a következő felirattal: „Shergil Amrita írásai és rajzai”, a könyvet a kislány pedig tele is írta és rajzolta. A kislány már ekkor akvarelleket is festett az egyébként depresszióban szenvedő édesanyja biztatására. Amrita és Indira nem jártak iskolába, házitanítójuk tanította meg őket írni és olvasni magyarul, ebben az időben csak magyarul beszéltek.

1921-ben a család Indiába utazott. A Csandigártól északra fekvő Simla városában a Himalája tövénél telepedtek le. Innen Amrita már saját alkotásait küldte a nagyanyjának. 

A fotózással is foglalkozó Umrao több rendezett élőképben is megörökítette lányait. Ugyanekkor Petőfi verseit fordította angolra. A következő levelet Jászai Marinak írta 1921-ben:

"Nagy megtiszteltetés számomra, hogy elküldte nekem kedves levelét Petőfi Ítélet című versével. Időközben már le is fordítottam, és valószínűleg megjelenik majd a barátom, Jogendrasingh  East & West című folyóiratában, ha az nem szűnik meg időközben. Ehhez a levélhez mellékelem a magazin novemberi számának egy példányát, amely több régebbi Petőfi-fordításomat tartalmazza. Ezeket a szerény képességeim birtokában készítettem, amelyek nem érnek fel Petőfiéhez, de az elkészült szövegek talán némi elképzelést adnak Petőfi szelleméről indiai angol olvasóközönségnek."

"Petőfi versei Sirdar Umraosingh Shergil fordítá­sában jelennek meg Indiában"
(Egri Népujság, 1922) 

1923-ban Marie megismerkedett egy olasz szobrásszal, aki udvarolni kezdett neki. Umrao Singh nagyon féltékeny ember volt, de Marie-Antoinette a szobrász jelenlétét Amrita tanításával magyarázta, ezért belenyugodott, hogy náluk lakik. 1924-ben a szobrász visszatért Olaszországba és Marie a gyermekekkel követte. Amrita Firenzében kezdett tanulni, de nem sokáig bírta a kolostori szigort. Nem sokkal később visszatértek Umraohoz.

1927-ben  Baktay Ervin meglátogatta őket Indiában, és örömmel látta, hogy az utóbbi években milyen nagy művészi fejlődésen ment keresztül a lány. Javasolta neki, hogy dolgozzon élő modellel, amit addig még nem próbált ki. A modellek a családtagokból és a család körüli emberekből álltak. Baktay Ervin kritikus szemmel vizsgálta a műveket és sok jó tanáccsal látta el. 

1929-ben a gyerekek művészeti tanulmányai érdekében az egész család Párizsba költözött, ahol Amrita azonnal tanulni kezdett az Academie Grand Chaumiere-ben, Gauguin egykori műtermének tőszomszédságában, Pierre Vaillant-nál. 1933-ban az aranyéremmel kitüntetett „Lányok” című képével a Grand Salon tagja lett.

 1930-ban a Színházi  Élet így számolt be róluk: 

Amritáékkal egyidőben Dunaharasztiban élt az édesanya nővére, Blanka is, aki egy Magyarországon letelepedett ír nemesi család katonatiszt fiához ment hozzá. Az O’Egan-ből Eganná egyszerűsödött nevű família  idővel magyar nemességet is szerzett. Blanka gyerekei, Viola és Viktor hasonló korúak voltak, mint unokatestvéreik, ezért már akkor nagyon sok időt töltöttek együtt. A családi emlékezet szerint Amrita már ekkor nagyon vonzódott a nála három évvel idősebb Viktorhoz. 

A családi találkozókat ekkor már a zebegényi Szepessy villában tartották, ahol Szepessy Lajosné Gottesmann Ella élt. 

(Mai állapot: https://vizitkartya.blogspot.com/2018/07/iskola-forrasvideken.html?fbclid=IwAR1sb4WlFyvkFJso4UKdeMV64CBXrfeP2pN4bOn7WPTZofU5irpYOn6yKkQ)

Ezen a képen Bakty és a Sher-Gil lányok mellett valamelyik arab maga Szepessy Lajos. Mirkovszky Mária indiánlány így számol be erről a beöltözős alkalomról: "Ez volt az egyik telephely, a Szepessyéké Zebegényben, orvos, a gyógyszerész, szóval az intelligencia, azok is csinálták, (...) de ők fehérbe öltöztek, arabnak."

Amrita és Indira Sher-gil 1931-ben Nógrádverőcén

Amrita Sher-Gil Nógrádverőcén fest - Kinszki Imre fotója

Amrita zebegényi fotói

Baktay ebben az időben indiántáborokat rendezett a környéken, amelyekben Amrita és Egan Viktor rendre részt vett. Szüleik tiltakozása ellenére 1938. július 16-án az unokatestvérek összeházasodtak. 

Férjét katonaorvosnak osztották be 1938-ban Kiskunhalasra, aki valószínűleg a kerékpáros zászlóalj katonájaként szolgált. Amritára nagyon nagy hatással volt a mezővárosi, vidéki környezet. Itt festette meg többek között a Vidéki piac című képét, ami a legdrágábban elkelt, indiai által festett kép lett. ...és a következő, Fák című képén is feltűnik a helyi templom.

Viktor doktorátusának megszerzése után és a világháború kitörése előtt  Indiába költöztek a családi otthonukba, Uttar Prades állam Gorakhpur városába. Viktor Egan itt Amrita nagybátyjának Sundar Singh Majithianak cukorgyárában helyezkedett el orvosként, pedig festéssel töltötte az idejét.

Baktay Ervin így írt képeiről:

(Uj Idők, 1937)

„Csak Indiában tudok festeni. Máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é és másoké. India csak az enyém." - vallotta.

1941 szeptemberében a házaspár tovább költözött lahoréba. Férje itt rendelőt nyitott, ő pedig műtermet rendezett be. Nappali fénynél festett, kerülte a mesterséges megvilágítást. Első nagy kiállításának megnyitójára készülődtek, amikor Amrita megbetegedett. Rövidesen kómába esett és 1941. december 5.-én váratlanul meghalt. Másnap a hagyományos indiai rítus szerint testét elégették és a Ravi folyóba szórták, így a betegség és a halál valódi oka rejtély maradt. A korabeli pletykák szerint Amrita állapotos volt, és a nem kívánt terhesség megszakítása okozta hashártyagyulladás végzett vele.

Amrita emléke ma is él. 2001-ben két indiai művész, Geeta Kapur és Vivan Sundaram fotómontázs-sorozatot szentelt neki. Az első, ténylegesen Verőcén készült képre például indiai gyerekeket montázsoltak. Nézzétek meg őket, zseniálisak (van olyan, amit már erdetiként tálaltak azóta a neten)!

Ezek a képek itt elérhetők:

https://aaa.org.hk/en/collection/search/archive/geeta-kapur-and-vivan-sundaram-archive-re-take-of-amrita-20012002

Nagymaros, 1938 (Fortepan)

Az első kétkeréken közlekedő turisták már a XIX. században eljutottak Budapestről a Dunakanyarba...

Turisták a múlt vasárnap városunkon keresztül futottak kerékpárjukon egész Rétságig, sőt Balassa-Gyarmatig is. Volt is sensatio, úgy hogy bizonyos palócz igy csodálkozolt a veloczipédező fiatal ember fölött: „Na, né, édes anyáóm, mebbolondaut a niemet köszörűs." Azt gondolta persze, hogy a szerszámján nyargal.

Váczi Közlöny, 1890

1896-ban a Kerékpárosok Szövetsége pedig már a vonaton való szállítás díjszabásának mérséklését kérvényezte.

...és a századfordulón létrejött az első kerékpáros pihenőhely egy eseményhez kapcsolódva:

1902-ben épült meg Gödön a Biciklista Nagyvendéglő, amely nevét az abban az évben rendezett Budapest - Vác kerékpárversenyről kapta. Bejárata a mai József Attila utca felé nézett, vagyis az akkori országútra. (Göd Régen)

Ez az egyetlen hiteles fényképünk Janák Vendel nógrádverőcei fényképészről (1900 körül?) - kerékpármintás garbót visel! (Ami nagyon modern viselet lehetett akkoriban, mert én még egyetlen ilyet sem láttam a korabeli fotókon - lehet, hogy ő találta fel a nyomtatott pólót. )

Kik kerékpároztak a Dunakanyarban?

1. Betelepülők és nyaralók

2. A nagymarosi képeslapon pedig egy helyi biciklista látható

Kerékpáros kirándulás. A Budapesti Kerékpár-Egyesület augusztus hónapban a következő kirándulásokat rendezi: 5-ikén: Budapest—Martonvásár—Ercsi—Budapest. 81 km., délután Ercsi; 12-én: Budapest—Verőce—Budapest, 96 km-, délután Vác és vissza 66 km-; 15-én: Budapest—Esztergom—Budapest, 96 km., délután Piliscsaba és vissza 50 km.; 26-án: Budapest—Hidegkút—Solymár —Vörösvár—Csobánka—Budapest, 51 km., délután Margitliget és vissza, 44 km. Indulás reggel hat órakor a Reklám-kávéházból

(Budapesti Hírlap, 1906)

A katonasághoz is jól jött a bicikli:

A kerékpáros tartalékosok figyelmébe. Az 1908. év őszén fegyvergyakorlatra bevonuló azon tartalékosok, akikek kerékpárjuk van és azzal szogálatot teljesíteni óhajtanak, szándékukat a katonai ügyosztálynál jelentsék be. A kerékpár után külön 15 korona dijat kapnak. 

(Váci Hirlap, 1908)

Kinszki Imre fotói dunakanyari nyaralóként (1930-as évek)

Megjelentek az első kerékpártolvajok:

A Kerékpárbajnok baja. Sváb Pál Budapestről a napokban biciklin felkerekezett Vácra és utána Kúria portásának eladta a gépet 32 koronáért. A rendőrség neszét vette a vásárnak, és kérdőre vonta Svábot. Mikor megmotozták, egy csomó álkulcsot is találtak nála és arról, hogy a biciklit hol vette, nem tudott felvilágosítást adni. Mindig csak arról beszélt, hogy egy budapesti vendéglőssel fogadott, hogy Vácra két óra alatt felkerekezik. s ezt meg is csinálta, a mit a postahivatal bélyegzőjével igazolt! A rendőrség azonban Svábot ott tartotta és Budapestre kísértette le, hogy a fővárosi rendőrség állapítsa meg, a gyors kerékpároshoz miként kerültek az álkulcsok és az eladott bicikli. 

(Váci Hirlap, 1914) 

Vácon pedig ki akarták tiltani a  kerékpárosokat a Dunapartról:

Zene, a tömeg és a biciklisták - Nagyon kedves szórakozása a közönségnek, ha a városi kioszkban szól a zene, ellepi a korzót. Olyan tömeg van lenn a Dunaparton, hogy a sűrű padoknak gazdája akad, sőt nemcsak a korzót özönlik el a sétálók, hanem maga a széles úttest is zsúfolva van. Ebbe a nagy tömegbe éktelen csilingeléssel, vagy töfftöfföléssel szoktak beleszórakozni a biciklisták és a motorosok. Számos panaszt hallottunk, hogy nem ez a hely való ilyenkor a sportolásra s ha továbbra is engedik, még szerencsétlenség is előfordulhat. Mi sokak kérését tolmácsoljuk és adjuk tovább az illetékes helyre: zeneestéken, mikor nagy tömeg hullámzik a Dunaparton, ne engedjék meg a kerekes járművek közlekedését!

(Váci Hirlap, 1927) 

Szokolyai kerékpáros és a "Csoda" bringájának leírása, 1930-as évek

A bicikliket lajstromozni kezdték:

Rend a váci kerékpárok között - Minden kerékpáros jelentkezzék!
Régen várt: rendeletet adott ki tegnapi nappal Panajoth-Fejér rendőrfőtanácsos, a kapitányság vezetője. A modern közlekedés eszköze, a kerékpár háború óta páratlan elterjedésnek indult és ezzel egyidöben a visszaélések sorozata is, mely rendőri beavatkozást von mindenfelé maga után.
Alább közöljük az államrendőrség szinte közérdekű rendelkezését, hisz ma már alig van ház, a melyben kerékpár nem lenne található és ezért figyelmébe ajánljuk minden kerékpárosnak, hogyha a büntetéstől menekülni akar, a rendeletet tartsa meg.
M. kir. állami rendőrség rendelkezése igy hangzik:
1. A váci kerékpártulajdonosok kötelesek kerékpáraikat számmal ellátni és a kerékpárok csakis számmal ellátva közlekedhetnek a közutakon
2. A jelen rendelet életbeléptével a rendőrkapifányság Vác város területén lakó és kerékpárral rendelkező tulajdonosokat összeírja és nyilvántartásba veszi s a sorszámot a kapitányság az egyes kerékpár  tulajdonosokkal közli és intézkedik a sorszámnak a kerékpárra való szerelése tárgyában
Az első összeírást követőleg mindenki, a ki kerékpárt szerez be, vagy kerékpárját eladja, azt a kapitányságnál bejelenteni tartozik Az egyes változások a rendőrkapitányságnál vezetett nyilvántartásba bevezettetnek
3. A kerékpárok sorszámozása 1-től kezdődőleg történik és a sorszám a nyilvántartás tételszáméval egyezik.
4. A kerékpár-kölcsönzők részéről használatra kiadott kerékpárok ugyancsak számozás alá kerülnek, még pedig a kapitánysági meghatározott ismertető jellel. A kerékpárkölcsönzők kötelesek a használatra kiadott kerékpárok számát, a használatra történt kiadás ideiét, valamint az év, hó és nap feltűntdése mellett annak nevét és egy erre a célra vezetett nyilvántartásba pontosan bevezetni, a kinek a kerékpárt időnként használatra kiadják.
5. A ki ezen rendeletet bármi mórdon kijátsza, az kihágást követ el és 40 pengőig terjedhető pénzbüntetéssel, annak behajthatatlansága esetén 5 napig terjedhető elzárással büntetendő.
6. Ezen rendelet a kihirdetést követő 48 óra elteltével lép hatályba és a visszavonásig marad érvényben.
A midőn ezen szabályrendeletet közzéteszem, felhívom a váci kerékpártulajdonosokat, hogy összeírás végett a rendőrkapitányság bejelentő hivatalában jelentkezzenek, a hol bejelentési számot kapnak. A bejelentési számot minden kerékpártulajdonos Nagy Lajos puskaműves (Vásár-tér) váci lakosnál leadja, hol a zománcozott táblát ] kerékpárra 2 pengőért felszerelik
Az összeírást a bejelentő hivatalban 1927 augusztus 6-tól augusztus 13-ig de. 9 órától 12 óráig eszközöljük 1927 évi augusztus 21-ig minden kerékpár számtáblával felszerelhető, ezen időn lúl a számtábla nélkül közlekedő kerékpárlulajdonosok etten a kihágási eljárást indítom meg.
Vác, 1927 augusztus 1 én.
Panajoth-Fejér Gyula m. kir. rendőrfőtanácsos, a rendőrkapitányság vezetője.

A kerékpárosok már külföldre is elindultak:

Egy 1931-es Nógrádverőce - München - Nógrádverőce kerékpártúra története - Moró Ferenc naplója

1931. július 3. Nógrádverőce - Dunakeszi

Utazni! Látni! Tanulni! Egy időre nem látni mást, mint az élet felszínét, nem törődni a bajokkal, csak élvezni azt a sok szépet, amit ilyenkor látunk. Minden nap, minden pillanat egy lap az élet képeskönyvéből. Ezt a képet úgy magyarázni, ahogy én gondolom, ahogy nekem tetszik. Felkészültem a nagy útra. Szomjasan várom mit ad ez az út.

A mai nap végre meghozta az indulás pillanatát. Egész napom nem telt el mással, mint a csomagolással. Délelőtt még megfürödtem a Dunában – hogy frissebb legyek. Ebéd – ünnepi volt, hisz az édesanyám szeretne egy hónapra jóllakatni, hogy az úton ne éhezzek, valahogy. Másról sem beszéltünk, mint az útról. Mi is lesz? Hogy is lesz? Mikor felcsomagolok, és mindenkitől elbúcsúzok, én tudom legkevésbé elhinni magamnak, hogy valóban valóra válik kívánságom és nem veszett kárba az a sok tervezgetés.

D.u. 6 óra van amikor kilépek otthonról és Mogonnyal, ki nálunk volt, elindulunk. Vácig bebizonyul, amitől tartottam, a csomagtartóm nem bírja a hatalmas csomagot. Vácon nem tudok segíteni, majd holnap Pesten. Kitűnő időben kezdő tempóval 1/2 9-kor érkezünk Dunakeszire, ahol Mogony szülei igen szívesen fogadnak. Csomagtartóm végképp alkalmatlannak találom és egy itteni üzletben 3 pengőért egy új csomagtartót veszek. Majd megvacsorázunk, körül sétálunk a faluban és 1/2 12-kor lefekszünk.

Napi kilométer: 30.

Folytatás: http://www.gepszem.hu/moro/1931/frame_body.htm

 

Váci kerékpáros igazolvány, 1937

Kerékpáros futárok jelentek meg a választási küzdelemben:

A községeket egymástól erős csendőrkordonok zárták el. Nagymarosról, ahol a szociáldemokrata párt központi választási irodája volt, egyetlen községet sem lehetett megközelíteni. Pártunk kerékpáros futárjait a csendőrök lefogták, egyik-másik helyen puskatussal széjjelverték a kerékpárokat, kerékpárosainkat levetkőztették, úgy motozták meg, nem-e visznek vagy nem-e hoznak jelentéseket. 

(Népszava)

Kerékpárszerelés egy dunakeszi  villánál (Petanovits, 1940)

Az általános forgalmirend-változás a kétkerekűeket is érintette:

Július 6-án hajnalban át kell térni az úttest túlsó oldalára  (Esztergom és Vidéke, 1941

Bevált külföldi példák szerint nálunk is először vidéken rendelik el a jobbra hajtást. A főváros és közvetlen környéke azonban csak november 9-én illeszkedik be az új közlekedési rendbe. Vidéken, vagyis általában az egész országban, tehát július 6-án hajnali 3 órától kezdve a „jobbra hajts, balra előzz" lesz kötelező. Az áttérés időpontjául azért választották éppen a vasárnapi hajnalt, mert — egyes kirándulóhelyektől eltekintve — vasárnap van mindenütt a legkisebb forgalom, hajnali 3 órakor pedig az előző napi éjjeli forgalom már elcsendesedett, a reggeli közlekedés még alig indult meg. Aki gyalogos, kerékpáros, szekeresgazda, teherautó vagy személygépkocsi ebben az időpontban mégis az utakon halad, baloldalról egyszerűen áthajt majd az út jobb oldalára. A napi közlekedés pedig csak fokozatosan árad el az utcákon és így lassanként, menetelesen könnyebben megtalálja majd mindenki új közlekedési irányát jobboldalon is. Remélhető, hogy ilyen módon az áttérés első nehézségei nem okoznak komolyabb fennakadást. 

Istókovits Kálmán: Nagymarosi faluvég (1956)

Habár a II. világháború után tömegessé vált a kerékpározás, kerékpárutak még mindig nem épültek:

 (Kerékpáros nők a Dunakanyarban - 1962)

Az első dunakanyari kerékpárút-tervek 1987-ben készültek el (a jobbparti út még ma is hiányos):

(Dunakanyar, 1987)

A Dunakanyarban építendő kerékpárút-szakasz gondolata először a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) tervezőiben merült fel, és javasolták, hogy Visegrádon a közút építésekor hagyjanak helyet a később kiépítendő összekötésnek. Első lépésben a Budapest-Omszki-tó szakaszt kezdték kiépíteni 1986-ban. Azután a hangsúly a balparti Vác-Szob vonalra helyeződött, amely 2004-re készült el a mai hosszában. 

Időközben Szentendrén kerékpárszállító kishajók üzemeltetését tervezik - reméljük, egyszer mi is átjuthatunk a túlpartra:

A hazai tervezésben és gyártásában készülő 6 db kerékpárszállító kishajó összekapcsolhatná a Szentendrei-sziget kerékpárútjait a szentendrei és gödi oldal kerékpárútjaival. A 12 fő és 12 kerékpár szállítására alkalmas kishajók taxiként rendelve közlekedhetnének a Dunán keresztül kereszt- és hosszirányban egyiránt. A kishajók hybrid, vagy tisztán elektromos környezetbarát hajtásrendszerrel működnének.

https://index.hu/belfold/2020/05/14/kerekparos_kompot_epitene_szentendre/?fbclid=IwAR0Li1VPK9ENV9v51OGffq8qAoFQrGZuG7uHjI3WzIVLAmiQqV2j2Lpl67Q

Jó kerékpározást!

(Királyrét, 1969)

A gazdasági vasutakat 1876-ban szabadalmaztatta Decanville francia földbirtokos, elterjesztésükben Európa-szerte Arthur Koppel berlini gyáros vállalta a főszerepet. Magyarországon az 1880-as évektől a jogszabályok  is megkönnyítették a „nagyvasutaknál" lényegesen olcsóbban létesíthető és üzemeltethető a kis forgalom mellett is gazdaságos helyi érdekű illetve gazdasági vasutak építését.

A Szokolya község határában fekvő közel 7000 kat.hold területű erdőbirtok 1892-ben egy porosz gróf, Sierstorpff (Franken Siessdorf) Henrik tulajdonába került - a fotón az épp odatartó szekéren áll. Ő építtette meg egy évvel később az erdei iparvasutat Kismaros községből kiindulva Szokolyán és Királyréten (akkori neve: Huta) keresztül az úgynevezett Adolfkuti rakodóig, mintegy 11.5 km hosszban, 600 mm-es nyomközzel.

Az egyre fokozódó kereslet láttán a Roessemann és Kühnemann berlini cég, amely Magyarországra addig vasúti jelző és biztosító berendezéseket szállított 1885-ben üzemet alapított Budapesten és „Koppel Artúr féle" kisvasúti felépítményeket, mozdonyokat, kocsikat kezdtek gyártani.

(Pálmány Béla: Dokumentumok a magyar közlekedés történetéből)

Arthur Koppel (1851-1908)

1876. április 1-jén Benno Orensteinnel együtt alapította meg az Orenstein & Koppel társaságot, terepi vasúti felszerelések fejlesztése és forgalmazása céljából. 1885-ben összevesztek, cégük felosztásakor Orensteinhez a belföldi, Koppelhez a külföldi piac került. 1897-ig a Koppel által kínált sínrendszerek már a világ minden részén bizonyítottak, többek között a cukor- és kávéültetvényeken, valamint a fejletlen területek művelésénél.

Koppel-féle vasút, Erimai ültetvény, Új-Guiniea

Kinek építettek még kisvasutat Magyarországon?

A több száz kilométernyi vasutak közül, melyeket a gyár eddig szállított, kiemelhetők többek közt: ő Fensége Lajos Károly főherczegé, K.-Tapolcsányon, a m kir. erdőkincstáré, herczeg Pálffy Miklósé, Gróf Pálffy Józsefé, Gróf Nádasdy Ferenczé, Harkányi Frigyesé. Seidner Bernáté, hatvani Deutsché, Karsai Alberté, Schaumburg-Lippe herczegé, Gr.Eszterházy Miklósé, Ürményi Pálé stb.

(Az iparosok és kereskedők név- és lakjegyzéke, 1892)

Roessemann & Kühnemann építette erdei vasút, teherszállító kisvasút Szokolya-Hután, 1898

Az iparvasúton kizárólag csak faanyagot szállítottak. A pályafenntartást és a vasútüzemeltetést teljes mértékben a birtokos végeztette saját dolgozóival. A vasút csak egy fafűtésű Jung gyártmányú mozdonnyal rendelkezett, amit Sándor névre kereszteltek.

A hutai birtokon kastély épült, amely helyén régebben kohó és a vashámor volt. Ezeket Esterházy Antal létesítette 1777-ben. A víz energiáját használták a kohó és a vashámor működtetésére. A működtető erővízrendszer a Nagy-Magyarország akkori legnagyobb ilyen vizierőműve volt. Sajnos vízutánpótlás elégtelensége, az uradalom gazdálkodásának ésszerűsítése és a királyi udvar vámpolitikája megpecsételte a szokolya-hutai vasgyártás sorsát, 1792-ben befejezték a termelést. Később a hámort fafűrészelésre használták. A vasmű egyes részei még 1900-ban látszódtak, majd az enyészeté lettek. A hámor megszűnését követően alakítottak ki egy hazánkban páratlan faúsztatási rendszert, melynek maradványai a Szén-patakon a mai napig is megtalálhatóak. 1803-ban több német család telepedett Hutára. 1892-től pedig Francken Sierstorp Henrik gróf a birtoka fakitermelésének leszállítására építtette a kisvasutat. 

Forrás:https://www.kiralyret.hu/kiralyret-tortenete/

A gróf csak kirándulásként, vagy csak vadászati célból, évente egy- két alkalommal látogatta meg birtokát. 1912-ben Nógrádverőcére tervezett költözni, ahol fejlesztésekbe kezdett.

Nagy áramfejlesztő központ a Duna mentén

Siesstorp gróf német nagybirtokos Nagymaros, Kismaros, Nógrádverőcze, Szokolya és Huta községekkel szerződést kötött egy Nagymaroson létesítendő villanytelepre, a mely hivatva lesz a fent mondott községeken kívül Szob, Márianosztra, továbbá a Dunán át sülyesztett kábelek segítségével Visegrád, Leányfalu, Gizellatelep és Dunabogdány községek világítását és erőátvitelét szolgáltatni. A telep 600 lóerős gépegységgel fog rendelkezni, melyre a szerződést már megkötötték, egy millió koronába kerül.

(Az Ujság, 1912. augusztus)

Végül csak a balparti áramellátást biztosította egy ideig... 

1912-ben birtokos-igazgatót állított az erdőgazdaság élére, Paulovits Jenőt. Ő rátermettségével mind a birtokon, mind a vasúton több változtatást, fejlesztést hajtott végre, ami a vasút fejlődését is eredményezte. Az új igazgató Kismarostól Nógrádverőcére, majd Kismarostól a Duna partjáig kiépítette a kisvasutat. Királyrétről - a régi nyomvonaltól eltérve - a vasútvonalat átépíttette a Cseresznyési-rakodóig. Ugyancsak megépíttette a Bajdázói-kőbányáig vezető szárnyvonalat, és megnyitotta az Inóci és a Bajdázói kőbányákat. Paphegyen javítóműhelyt és kőzúzdát hozott létre. Ebben az időben háromszáz ember dolgozott a birtokon. A vasútvonalon több helyen kitérőket létesített és hét gőzmozdony szállította az erdei termékeket, amelyek naponta akár 70 vasúti teherkocsit is megtöltöttek a pályaudvaron. A birtokon a villamostelep áramát használták. 

(A TRIGLAV-mozdony)

A birtokos 1917-ben bekövetkezett halála után az erdőbirtokot a Kereskedelmi Banknak adták el, akik Jánospusztai Uradalom és Ipartelepek Rt." néven működtették tovább, majd egy cseh embernek adták tovább, aki nem volt gondos gazdája. (Ő hozta magával a TRIGLAV mozdonyt Stájerországból, mely 1920. július 12-én tett műtanrendőri vizsgát az Inóczi Kőbánya és Ipartelepek Rt.-nél.) A tulajdonosról egy uszító hangú cikket találtam:

Csehek Magyarországon - A cseh Csecsovicskától megundorodott a csonka ország

A háború alatt történt, hogy a csehországi Csecsovicska Márton megszerezte a Nógrádverőce mellett fekvő gyönyörű jánospusztai uradalmat. Övé lelt a nagymaros-verőcei villamos mű, két téglagyár, három kőbánya és 7200 hold uradalom roppant erdőségeivel, melyből 28 kilométer hosszú iparvasuton szállították le a kismarosi Dunához az erdőrengetegek termését.
Csecsovicska valószínűleg a cseh zsebrákok leszármazottja, mert az uradalomban olyan rablógazdálkodást kezdett, milyet Nagymagyarországon sem ismertek. Azt  mondják, hogy ha még öt évig ez a notórius cseh marad a birtok tulajdonosa, kő kövön nem marad és évtizedek kellettek volna, hogy helyrehozzák azokat a károkat, melyeket okozott. Rendszer nélkül irtotta a hatalmas erdőket és az ő erkölcsével összefért, hogy a kivágott fát egyszerre négy-öt fakereskedőnek adta el, miből aztán rengeteg pör keletkezett. Most már azt is megértik olvasóink, hogy miért merült fel folyton a Váci Hírlapban a hir, hogy a marosi és verőcei lakosság folyton a váci villamos műből akart áramot kapni. Mert Csecsovicska úr formálisan nyúzta a szegény, de józan, iparkodó népet.
A hutai villannyal világított szép kastélyban, az erdőrengeteg közepén trónolt a cseh zsebrák, azaz Csecsovicska úr. Gyönyörködve nézte, hogyan pusztítják a csonka ország 'megmaradt nemzeti vagyonát és beleegyezését adta mindenbe. Csak akkor ráncolta össze homlokát, ha jöttek a büntetések. Jöttek, még pedig végnélkül. A legutóbb már megszökött tőlük. A szemérmetlen pusztításért legutóbb 130 millió pénzbírságra és három hónapi elzárásra ítélte őt a bíróság.
Ez már több volt, mint a mennyit elbírt a hős cseh. Hamarosan vevőt keresett a jánospusztai uradalomra és meneküli az országból. A vevőt megtalálta Hofer Brúnó (sic!) svájci állampolgárban, vencsellői földbirtokosban, Dessewffy Aladár vejében. A svájci szabadsághős unokája 1.500,000 svájci frankot adott a birtokért, ami bizony nem nagy pénz, ha tudjuk, hogy a 28 kilométeres sinhálózatért magáért milliárdokat lehet kapni. De a csehnek menekülnie kellett s elfogadta az ajánlatot.
Amilyen a gazda, olyan a cselédje; mondja a közmondás. A birtok átvétele múlt hetekben történt meg hivatalosan és a leltárból sok, sok milliós érték hiányzott. Az új gazda nem sokat teketóriázott, hanem az alkalmazottaknál házkutatást rendelt el. És, uram fia micsoda csodával járt. Csecsovicska „jószágigazgatója" valami Lopstokk volt. Ez a derék férfiú mentsünk, amit lehet csatakiáltással gazdája dicstelen elvonulása után fosztogatásba kezdett A hivatalos közegek a jószágigazgató házában három mázsa villamosvezetéket, sok csillárt a hutai kastélyból, egy csomó értékes perzsaszőnyeget, két hatalmas cséplőgépet és más apróságokat találtak és foglaltak le.
Az új tulajdonos azonnal beruházásokat kezdett a szép birtokon, melyet modern gazdasággá akar fejleszteni. A hatezer holdas erdörengeteget pedig Rappensberger Andor miniszteri tanácsosra bízta. Méla akkordul megírhatjuk még azt is, hogy a vételárból félmillió svájci frankot visszatartanak azoknak a pöröknek rendezésére, melyek abból származtak, hogy a kitermelt fát egyszerre 4—5 vevőnek adták el. És a cseh zsebrák ebbe is beleegyezett!

(Váci Hirlap, 1924)

 

Dr. Hofer Kuno svájczi attasé és Gróf Dessewffy Ilona esküvője Tátralomniczon 

Hoffer Kunó földbirtokos és svájci attasé vette meg a birtokot , aki Jánospuszta nevét - annak rossz híre miatt - Királyrétre változtatta. Az új tulajdonos Paphegy és az Inóci bánya között drótkötélpályát építtetet és azon szállította a követ a bányából a paphegyi kőzúzdába, ahonnan vasúti kocsikba ömlesztették. Ő hozta létre Paphegyen azt a két hengerművet is, amely a bitumenes utak megépítéséhez szükséges alapanyagot szolgáltatta. Ezt a zúzalékot még Törökországba is szállították.

Hoffer Kunó építette a kastélyhoz a tavat és a gyönyörű angolparkot, melyet Erzsébet parknak hívtak. A kertészethez pálmaházat építtetett, Benes Mihály volt a főkertész. A tó mellé kápolnát épített, ahol az egyik fiának az esküvőjét tartották. Nagyon szeretett vadászni, foglalkoztatott egy vadászmestert is. A könnyebb közlekedés érdekében komoly kőalappal bíró, úgynevezett grófi utat épített ki a Magastaxi vadászházhoz (Hohe Tax Hütte) és Kóspallagon keresztül Márianosztrára.

A birtokost 1931-ben gyilkolta meg a szeretője Svájcban...

Mit mondanak Szokolyan ?
Bécs, jan. 12. (A Pesti Hírlap tudósitójának távirata.) Dr. Hofer Kunónak nagy érdekeltsége volt egy mezőgazdasági és ipari részvénytársaságban, amely birtokot és kőbányákat kezelt s amelynek központi irodája a szobi járásban fekvő Szokolyán volt. A részvénytársaság titkársága a hozzá intézett kérdezösködésre azt a felvilágosítást adta, hogy Hoferné, amikor Sankt Moritzból történt elutazása után visszaérkezett Magyarországra, azt közölte, hogy férjét kisebb szélütés érte, de közben állapota annyira javult, hogy aggodalomra nem ad okot. Két nappal ezelőtt aztán a santmoritzi Carlton-szálló azt táviratozta Hofernénak, hogy mivel nagy szerencsétlenség történt, utazzék azonnal Sankt Moritzba. Hoferné szombaton elutazott és most már a svájci fürdőhelyen van, ahol szerencsétlen sorsú férjének temetéséről tárgyal. Úgy látszik, hogy a hatóságok beleegyezésével a holttestet Magyarországra fogják hozni. Szokolyán is nyomatékosan hangoztatják, hogy Hofer családi boldogsága zavartalan volt és hogy Hofer soha nem telt semmit, ami Mrs. Boultert megerősítette volna szenvedélyében.

Az örökösök sajnos már nem jól kezeték a birtokot. A bányákat leállították, leszerelték és eladták a kötélpályát, 1941-ben leállították az ipartevékenységet. A hét mozdonyból csak kettő maradt meg, az egyik a híres TRIGLAV.

1946-ban egy máig megvalósítatlan fejlesztés terve fogalmazódott meg:

(Börzsönyliget, 1960)

A kisvasút ugyan újraindult, de gazdasági szerepe csökkent, műszaki állapota romlott. 1954-ben azonban jelentős változás állt be: beindult a személyszállítás Királyrét és Nógrádverőce MÁV-rakodó között. Egy ideig a helybeli, verőcei, kismarosi, szokolyai lakosok vették igénybe, majd egyre több lett a turista.

A kismarosi végállomás

Az állami tulajdonba került erdei vasút kezelője a Váci Erdőgazdaság, később a Börzsönyi Erdőgazdaság lett, végül az Ipolyvidéki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság - a mai Ipoly Erdő Rt. - kezelésébe került, amely aztán 1970-től Királyréti Állami Erdei Vasút néven üzemeltette.

A hetvenes évek közepén úttörővasúttá minősítették át - 1976-ban a Pest megyei gyermek- és ifjúsági szervezetek védnökséget vállaltak felette s a nyári időszakban kétszázötven-háromszáz úttörővasutas adott itt szolgálatot. Az utasforgalom elérte az évi félmilliót, ám ezt már sem a pálya, sem a mozdonyok, sem a kocsik nem bírták. Ekkor ugyan már nyugdíjba vonult a két legendás mozdony, a jó hat évtizedet szolgáló Triglav és Koblav, a pályatest azonban még az eredeti volt. 

A kisvasút felújításáról (Pajtás):

Az életveszélyessé vált vasutat 1978-ban végleg le akarták állítani, ám óriási összefogás alakult ki a vasút megmentésére. Két évig tartó munka és mintegy ötvenmillió forintos beruházás révén új, 760 mm-es nyomvonalon - Ceglédről átszállított síneken -, a Dunakeszi Járműjavítóban felújított kocsikkal és dízelmozdonyokkal, új névvel és emblémával ismét elindulhatott. Az átadás 1981. június 7-én volt . A Börzsönyi Úttörővasútnak négy felújított dízelmozdonya volt, és rendelkezett téli és nyári kocsiparkkal is.

(Ifjusági Magazin, 1981)

Tizenegy évvel később mégis le kellett állítani, ezúttal nem műszaki állapota, hanem gazdaságtalan volta miatt. Amikor 1992. május 18-án, búcsúfütty kíséretében, az utolsó közlekedő szerelvény is beállt a pap-hegyi javítóbázisra, már a derűlátóbbak sem bíztak újbóli megmentésében. Ezúttal a Pest Megyei Gyermek- és Ifjúsági Alapítvány kezdeményezett akciót a kisvasút életre keltésére, és az Országos Idegenforgalmi Hivataltól kapott ötmillió forint támogatásnak köszönhetően, 1992. augusztus végén ismét elindult az első szerelvény Kismarosról Királyrétre. A megmentéséért addig fáradozók azonban nem voltak nyugodtak, mivel a fennállásának századik évfordulójához közeledő gyermekvasút folyamatos működtetése továbbra sem volt biztosított. Ezért a Pest Megyei Gyermek- és Ifjúsági Alapítvány részvételével, Kismaros és Szokolya önkormányzata, a Győri Vasútépítő Kft., valamint Tusnádi Csaba - a kisvasutak ismert fotódokumentátora - létrehozta a Börzsönyi Gyermekvasútért Alapítványt, amely újra működtetni kezdte a kisvasutat.

(Magyar Hírlap, 1993)

Időközben a következő fejlesztések történtek:

- 2002 Kétvágányos mozdonytároló építése Paphegyen

- 2003 Resicai gőzmozdony érkezése

- 2009 Kismarosi állomás felújtása

- 2013 Vili villanyvonat elindulása 

Forrás: http://kiralyret.bloglap.hu/oldalak/a-kisvasut-rovid-tortenete-28542/ 

Az idén új felújításba kezdenek: https://csodalatosmagyarorszag.hu/hirek/itthon/1-milliard-460millio-forintbol-ujul-meg-a-kiralyreti-es-a-kemencei-kisvasut/ 

Reméljük, nemsokára újra utazhatunk együtt!

 "Hát itt élek én már huszadik éve. Rózsahegyi Kálmán hozott ki a Sári bíró idejében. Azt mondta, hogy ez egy olyan szép hely, mint Svájc… Mikor a hajón jöttünk kifelé és látom a nagy szarmata síkságot, a Duna két partján, ami nekem mindennél szebb, mert hasonlít az én szülőföldemhez, éppen olyan ficcfás part, mint a Tiszahát, azt mondtam Kálmánnak: - Hát Kálmán, hol van már az a Svájc?...- Itt van, nézz körül!... Elnézelődtem... - Voltál te már Svájcban?... - Nem.... - Mer én voltam!... " M.Zs.

Móricz még első feleségével, Holics Jankával és gyermekeivel Leányfalun (Vasárnapi Újság, 1917)

Rózsahegyi Kálmán, a Nemzeti Színház tagja javasolta Móricznak, hogy tegyen látogatást  Leányfalun. 1911-ben nyaralóvásárlás szándéval érkezett a faluba.  Egy anekdota szerint a központban, egy főút melletti telken megtetszett neki egy idős diófa, ami gyermekkorát, a tiszacsécsei tájat idézte fel benne. A kiránduló társaság tagjaként a fát meglátva felkiáltott: »Ezt a diófát megvenném!« Végül 1911. június 11-én a Sári bíró című művének honoráriumából, 7600 koronáért vásárolta meg a 2118 négyszögöles telket.
A következő évben megbízta Fehérkuti Bálint építészt, hogy készítse el háza terveit. Fehérkuti Kós Károly csoportjához tartozott, aki – a szájhagyomány szerint – Torockai Wigand Edével és Zrumeczky Dezsővel együtt segítette Móriczot a ház képének kialakításában. 1917-ben a Fáklya hatalmas sikert aratott, ennek bevételéből a meglévő tervek alapján tovább bővítették a házat.
A nehéz háborús időkben Móricz egyik barátja, a híres festő, Kernstok Károly szerzett téglát az építkezéshez Nyergesújfaluról, ahol birtoka és villája volt.

Móricz Zsigmond még Holics Jankával volt házas, amikor megszerezte a birtokot.  Négy gyerekük született, három leányuk (Virág, Gyöngyi, Lili) maradt életben, fiuk meghalt. Házasságuk 1925-ben Janka öngyilkosságával végződött.  

Móricz Zsigmond és Kós barátsága 1912-ben kezdődhetett, amikor Móricz a Sztánán szerkesztett Kalotaszeg című folyóiratának írást adott. Erdélyben először 1914-ben járt, amikor Kós Károly meghívására a Királyhágón túl, a sztánai Varjúvárban vendégeskedett és részt vett a farsangi bálon.
Móricz Virág írja az Anyám regényében: "1914 nyarán Kós és Zrumeczky visszaadták a vizitet – Lányfalun. Bajosan fértek a verandán, rábeszélték a gazdát a ház nagyobbítására. Kós felírta a vasajtóra: „Nőjjön nagyra ez a ház.” Zrumeczky székely várat rajzolt az ajtó negyedmezejére. (Ettől kezdve, aki a verandára lépett, fel kellett írja erre az ajtóra a nevét. Babits Mihály itt kapott rá kedvet, hogy ő is autogramgyűjteményt csináljon az esztergomi ajtaján.)"

Kós Károly így emlékezett:

Alkonyat felé, hogy még volt időnk a vonatunkig, kisétáltunk mind a Duna-partra. Szemben velünk a Dunában sziget, rajta falu, híd nincsen. (...) Pest felől gőzhajó jött felfelé a vízen. Szép fehér dunai hajó, karcsún, kecsesen. A sziget felé haladt, ott akart kikötni.
Itt a parton emberek sétálgattak, mind többen, pesti nyaralók, mert alkonyat volt és szép, csendes nyári idő. S most mindenki állott, és nézte a hajót, amelyik ott túl a szigetnél kikötött volt.
Egyszerre hallom:
- A zászló félárbócon...
S valaki más mondja:
- Hátul fekete lobogó...
- Valaki meghalt...
Ma is emlékszem, hogy egyszerre vége volt az eddigi nyugalomnak ott a parton.Valami érthetetlen izgalom szállott mindenkire. A hajó ott túl a szigetnél megindult újra felfelé a vízen. Félárbócon a nemzetiszínű lobogóval és farán a feketével. S látjuk, hogy ott túl a szigeti parton emberek futkosnak. Aztán egy csónak indul s jön felénk onnan túlról nagy sietve... Egyszerre egy kiáltás, talán a következő csónakból:
- A trónörököst meggyilkolták...
S azt már nem tudom, hogy képzelődtem, vagy valóban hallottam még egy szót.
- Háború!...

(Kós Károly:Találkozásaim Móricz Zsigával Leányfalun)

MAGYAR IRÓK OTTHONUKBAN - MÓRICZ ZSIGMOND 
Önmagáról.
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Itten élek én csendes és egyre izzóbb bánattal, hogy még mindig tart a háború. Az emberiségen olyanforma lelki kór ütött ki, mint volt, olykor efféle tömeges lelki járvány; a vitustáncz, a keresztesháború, stb. Az emberek józan pillanataikban látják, hogy nem helyes, nem emberi, a mit csinálnak, mégis sodorja magával a tömegőrület, mind valamennyiüket.
Aztán elmúlik, a hogy kiég a rét s vége a tarlótűznek.
Leégett minden; új nő helyette.
Maradok Szerkesztő Úr igaz tisztelő hive.
Leányfalu, 1917 október 12.
Móricz Zsigmond.
A szép képek, melyeket Móricz Zsigmondról közlünk, mind Leányfaluban készültek, a hol az írónak szép kis háza, nagy kertje van s a hol az évnek nagyobb részét tölti, csak télire vonulva be a fővárosba, Üllői-úti lakásába. Itt írta az utóbbi néhány évben munkáinak nagyobb részét s nem egy történetén, alakján megérzik a leányfalusi élmény. Innen kerültek novelláiba azok a félig paraszt alakok, a kiket a nagyváros melletti falu élete produkál: gyümölcsös kofák, zöldség-kertészek, munkások, a kik formára, munkára teljesen falusiak, de már benne van minden gondolatukban a nagyváros a maga mindenféle üzleti lehetőségeivel, idegenszerű szellemével, az élelmességet, a kapzsiságot felfokozó lehelletével.

(Vasárnapi Újság, 1917)

A hajóállomástól beérve a kápolna baloldali részén mindjárt, Móricz Zsigmond cserepes tanyája virit, piros tetejével sárgán. Belül a verandán kedves csendélet — féllábú babák tömegében a gyerekek játszanak, és Móriczné harisnyát köt, Móricz Zsigmond nem akarta elárulni, hogy mivel tölti idejét, csak azt kegyeskedte, hogy nem fog rajta még a nap se. Ámde a feleségétől ravaszul megtudtuk, hogy hadimilliomosnak készül, hagymát termelt a kertjében és a termés eredménye 6, azaz hat mázsa.

(Színházi Élet, 1918)

Móricz Zsigmondtól Keszthelyről kaptunk levelezőlapot. A kitűnő magyar iró családjával együtt a keszthelyi strandon nyaral, ahová Leányfaluról látogatott át néhány hétre. Nyaralási programijaiban elárulta Móricz Zsigmond, hogy a nyár egy részét a Balaton mellett tölti.
— Miért lesz hűtlen Leányfaluhoz ? — kérdezte tőle a Színházi Élet.
— Nem leszeik hűtlen Leányfaluhoz, — felelte, — csak pihenni megyek Keszthelyre. Leányfalun ugyanis tölbbnyire dolgozni szoktam, nem pihenni. (1924)

...és összeállításunkban itt szerepel utoljára a képen Holics Janka.

A kép 1917-ben készült, a cikk tíz évvel később. Az író 1926-ban vette feleségül Simonyi Mária szinésznőt, aki nem pártolta a parasztéletet. Móricz így beszél a változásokról:

— Ez itt, amerre a szem ellát, mind szőlő volt — mondja. Kivágattam, mert olyan rossz volt a bor, hogy még a szentlászlói kaszásoknak sem ízlett. Veteményt sem ültettem az idén, mert kiszámítottam, hogy minden darab saját termésű krumpli, egy pengőmbe került. . . Hát nem érdemes. Inkább írok . . . Most virágokat ültettem: virágszőnyeget teritettem a feleségem lába elé. Ez volt az első nyár, amit ő kint töllött Leányfalun. Örülök, hogy jól érezte magát. Egész nap kugliztunk a kertben (látja ott a kuglit a fa alatt). Gyönyörködtünk a virágokban, de sajnos majd minden kiégett a nagy melegben. Mária most a Tátrába ulazott egy kis utópihenésre. 

(Színházi Élet, 1928)

A következő cikkben már Simonyi Mária szerepel feleségként:

— Regény? — Tervezek most valamit. Nagy regényt akarok irni és már gyűjtöm is rá az anyagot.
— Igaz, hogy az Ufa filmgyár meg akarja vásárolni néhàny regényének filmjogát? — Már annyiszor volt szó erről, — feleli Móricz — de mindig megakadt a dolog. Én nagyon szigoru feltételeket szabok.
Simonyi Mária megnyugtat bennünket, hogy a férje a sok dolga mellett — pihen is. Fotografál. Voigtlander-gépe van és most elromlott. Legalább száz felvételt csinált a nyáron.

/Színházi Élet, 1928/

...és itt már látszik, hogy Móricz egy  más életstílust vett fel második felesége hatására. Féja Géza meséli:

— Míg Janka élt, volt kivel elbeszélgetnem — vallotta utolsó éveiben Móricz Zsigmond.
Azt hiszem: az író és a férfi egyedül Janka előtt nyilatkozhatott meg egészen őszintén, életnagyságban. Második feleségével, Simonyi Máriával éppen azért szakadt meg a kapcsolata, mert nem hozott drámai izgalmat életébe. Vádját így fogalmazta meg: egyetlen műhöz sem adott anyagot. Illetve egyhez mégis adott, ez azonban — a Míg új a szerelem — a kiábrándulás könyve. Móricz azt követelte, hogy az asszony nem csupán életének, hanem éltművének is a társa legyen. Janka ezt a követelményt teljesítette, míg bírta, midőn pedig már nem tudta szolgálni Móricz Zsigmond világát, ismét drámai hősnővé növekedett: volt ereje és bátorsága elmenni.

Féja Géza: Huszonöt év múltán (Emlékezés Móricz Zsigmondra)

„Autóbuszon jöttem Visegrádról. [… ] Leányfalun Móricz Zsigmond szállt fel. Vastag kabát, komoly kalap, némi méltósággal, s az arc tömör melegsége: a szépen rajzolt húsos áll, a kitüremkedő haj, a bajusz ágas nyugalma. Amint leült, táskájából könyvet vett elő, franciásan keskeny, elegáns kötetet, és olvasni kezdett. A Lukács fürdőig föl sem nézett belőle. A tördelés sötét foltjaiból, a karcsú oszlopokból látni lehetett, verset olvas. Komolyan, elmerülten, mint egy regényt, mint egy jelentést, mint egy levelet, amit neki címeztek. Fejét körülfogta a pillanat csöndje, akár egy embléma kerete. S amikor egyszer, talán szemét pihentetve, kis időre eltartotta magától a könyvet, látható lett a fedél. Nagyon fáj. József Attiláé. A nemesen szép Cserépfalvi kiadás.” Vészi Endre - 1936. december

Leányfalun bokáigérő sárban gázolok Móricz Zsigmond kúriája felé.
A házigazdát dolgozószobájában találom. Kettő is van belőle, több asztallal és mindegyiken a munka nyomaival, amint alighanem egyiktől a másikig vándorol munkabirodalmának területén. Az egyik szekrény tele az eddiig megjelent Móricz-könyvekkel. (Eddig 76.) Fölötte a szentesi határban kiásott, hitelesen árpádkori harcos koponyája. Móricz a gazdálkodó magyar úr térdnadrágos viseletélben. szívből érkező mosollyal fogad. Szabadkozik, hogy nem tud cigarettával megkínálni.
— Karácsonykor ugyanis letettem a dohányzásrtól, húsvétkora húsevésről, pünkösdkor a tejről és a tojásról. Szóval teljesen, lemondtam állattársaimnak és termékeiknek fogyasztásáról. Fűevő lettem.
— Miért, Zsiga bátyám?
— Kiábrándultam belőlük.
— A gyomrod?
— Ezt csak regényben mondhatom meg. De nem a gyomrom, hanem a szívem. 

 Ady szelleme Nógrádverőcén, Csinszkáé Leányfalun - a fotón szereplő Márffy festette kép története

Rozsnyay levele Verőcéről (1931): "Vasárnap kint voltak Móriczék, Tersánszky és Ascher. Legszerényebb a tenyérni Ady-szobánk és mégis mindenki azzal van elragadtatva. Csak M.Zs. fintorgatta egy kicsit az orrát. láthatóan bosszantotta a "kultusz""
(Rozsnyay Kálmán és Dapsy Gizella gyűjteménye alapozta meg később a nagyváradi Ady Múzeumot.)

Móricz Zsigmond még Ady feleségeként ismerte meg Csinszkát, barátságuk is ekkorra nyúlik vissza. „Szeretted Csinszkát – jegyezte fel Móricz Lili az apjáról szóló visszaemlékezésében – Ő volt az egyetlen nő, akit tegeztél. Úgy szeretted, mint szerelmetes barát, Ady megmaradt kis cicáját. Ez az övé volt. Csinszkán kerested a nagy barát nyomát.”
Móricz végtelen megértéssel volt Csinszka iránt, ismerte hibáit, de elfogadta azokkal együtt. Bár kapcsolatuk sosem lépte át a barátság illendő határait, számára is múzsa volt, róla mintázta Török Katát, a „Tündérkert” égetnivaló kis boszorkányát. Móricz írja a kézirat javítása kapcsán Csinszkáról: „talán az egyetlen alak Török Katalin, akinek alakján egy szemernyit sem változtattam… Ő tudta: mondta is, Török Kata, az én vagyok, he?… zsivány… elloptál. Nem vagyok a tiéd: de imádlak, csak téged imádtalak mindig, a nagy medve fejedet, s nyakamba ugrott, s összecsókolt és gügyögött.”
Ezt a Csinszka portrét, az utolsók egyikét, Márffy (Csinszka második férje) még Csinszka életében küldte ki a Velencei Biennáléra. Mikor felesége halála után, 1935 tavaszán a festő visszatért Pestre bolyongásaiból, lakásán a Velencéből addigra visszaküldött festménykollekciója várta, közöttük a szóban forgó Csinszka-portré. Nagyon megrendítette ez a váratlan viszontlátás, és ezt követően ajándékozta a képet íróbarátjának. Márffy nagyon kevés olajfestményét látta el ajánlással; ezúttal kivételt tett, és a sötét háttérre vérpiros festékkel pingálta fel a dedikációt: „Móricz Zsigának Csinszka emlékével Márffy Ödön"

Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa

...Móricz Zsigmond szerelmet érzett irodalmi modellje iránt, s hogy ezt a szerelmet erősen titkolta, be nem vallotta, bármennyire nyilvánvaló volt is. Ez a szerelem egyre fokozódott, mind nagyobb méreteket öltött, s ki tudja mi lett volna a következménye, ha egy váratlan fordulat be nem áll. Mi lehetett az oka ennek a váratlan fordulatnak, sajnos ezt a mai napig sem tudom. Ez az egyetlen homályos pontja a Csibe-történetnek. Csak annyi biztos, hogy Móricz Zsigmond hirtelen megfordult
Csibével szemben, fellángolása egy csapásra kialudt, érdeklődése megszűnt. Olyan közönyös lett vele szemben, hogy azt még egy-két hónappal ezelőtt el sem lehetett képzelni. Utólag semmi elejtett szóból nem tudtam többé rekonstruálni, mi mehetett végbe. Annyi azonban biztos, hogy mikor május első hónapjaiban, majdnem három hónapos szünet után Zsiga bá’val újra találkoztunk, már nemcsak hogy Csibe nélkül jelent meg a kávéházi találkozón, hanem Csibéről egyáltalán nem is akart beszélni, kérdéseinkre csak kelletlenül válaszolt.

Kedden reggel indulok Erdélybe egy hónapra. Oly nehezen megyek el egy ilyen fáradalmas útra: a vidék kíméletlen a szeretetben, s én jobban szeretnék Leányfaluban lenni, most, mikor a legszebb. - Leányfalu, 1941.

Nyári este járt, a Modern kávéház előterében vacsoráztunk, levest és kis adag főtt tésztát fogyasztott.
— Otthon, Leányfalun tejjel habarták be a főzeléket — mesélte —, egy deka zsír sincsen a kamrában. De ne panaszkodjunk, örüljünk, hogy itt ülünk és nem a Markóban.
Ekkor hallottam először panaszos szót tőle, szemérmesen mondta, szégyenlősen elharapva. Látszott, hogy bár szerette volna, de nem tudta visszafogni.
Utoljára a Pannónia előtt ültünk. Arca és hangja különösen ellágyult:
— Ma jó napom van. Az éjszaka Jankával álmodtam.
Azután kihúzta tárcájából Janka fényképét:
— Mindig magammal hordom.
Magunkba süppedtünk. Alig szólt többet ezen az estén. Nemsokára búcsút vett, elkísértem a közeli villamosállomásig. Felszállott, mosolyogva intett, én pedig csak néztem a távolodó, majd eltűnő villamost. Szorongás lepett el, hogy nem látom többé. A távolba meredtem: Hová tűnik? Merre megy? Csak állottam, mintha gyökeret vert volna a lábam. Utóbb tudtam meg: több ismerősöm haladt el mellettem, szóltak hozzám, de észre se vettem. És ez a pillanat azóta sem vált tűnt idővé. Ma is fáj.

Blogbejegyzésünkben a tervben maradt, vagy csak félig felépült, netán elúszott dolgokat gyűjtöttük össze.

(Nem mindegyik hiányzik...)

Miért nem lett Nógrádverőcén uszoda?  

A nógrádverőceieknek múlt héten az volt a szenzációjuk, hogy elúszott egy viharos éjszakán a felállításban levő uszodájuk. Lengyel Mór volt az uszoda gazdája, a ki szomorúan nézte néhány napig a vizen igazán hült helyét vízi alkotmányának. Ámde arca örömet mutatott, mert hirt vittek neki, hogy Vácnál kifogták az uszodát. Rögtön lejött Vácra és azt a két embert, ki a nyári vízi alkalmatosságot kifogta, de a rendőrségnek nem jelentette, ő jelentette fel a bíróságnál.

(Váci Hirlap, 1907)

A játékbank Nógrádverőcére költözik? - Szenzációs hirt kaptunk a szomszédos Nógrádverőcéről. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a margitszigeti játékbank, melynek budapesti üzletét elrontották s úgy megkeserítette a Tisza- kormány a helyzetét, a festői szép Nógrádverőcét szemelte ki megtelepülési helyül. Az elmúlt napokban ugyanis a játékbank megbízottai Szobtól Vácig minden községbe ellátogattak és terepszemlét tartottak. Legjobban megtetszett nekik Nógrádverőce, a hol rögtön Zacskó Rezső főjegyzővel tárgyalást is kezdettek, vajjon nem ütközik-e akadályokba a játékbank felállítása. Mi volt a tárgyalás eredménye, nem szivárgott ki, de tény, hogy a megbízottak a verőcei Péterffy-házra már alkudozásba léptek és hir szerint több dunaparti házat, bizonyára jó áron, meg akarnak vásárolni, hogy azokat az ismert célra lerombolják és a legrafináltabb ízléssel újraépítsék a játékbank palotáját. A vállalkozás, mely a Duna gyönyörű fordulóját zsákmányolja ki, bizonyos, hogy nem remélt fellendülést fog Nógrádverőcének — a magyar Monte-Karlónak teremteni. A főváros közelségét keresték s azt igazán szebb helyen nem találhatták meg. Most már csak az a kérdés, vajjon a Tisza-kormány, mely áthúzta a budapesti üzlet számításait, megfogja-e engedni, hogy a főváros közelében nyissák meg azt a bankot, a mely annyi izgalmat, ekzisztenciák letörését ígéri? Ha igaz az a hir, hogy a kormány felajánlotta a kincstári fürdőket a játékbank céljaira, nem lehetetlen, hogy a nógrádverőcei bankalakitásba is belemegy s akkor a mi Verőcénk néhány év múlva világhírre tesz szert."

(Váci Hirlap, 1913)

Örömmel állapítható meg, hogy a főváros lakossága, felismerve vármegyénk táji szépségeit, mind nagyobb számban keresik fel a vendéglátásra beszervezett községeinket, sokan ott nyaralókat építve, huzamosabb tartózkodásra rendezkednek be.
E tekintetben igen nagy jelentőséggel birt gróf Károlyi Ferencnek szokolyai ingatlanán Börzsönyliget parcellázása, amely gyönyörű erdős hegyoldalakon, mintegy kétezer nyaralótelket parcellázott ki, az egész nyaralótelepet elsőrendű műutakkal hálózva be. Nagy áldozatokkal ugyanezen nyaralótelep részére a Morgó-patak partján nagyméretű úszóversenyek lebonyolítására is alkalmas strandfürdő építését kezdte meg, amely előreláthatólag a jövő évben elkészül. E páratlan szépségű nyaralótelepen ezideig is már mintegy 70 nyaraló felépült, a telkek túlnyomórészben már elkeltek és így remény van arra, hogy az építőanyaghiány megszűntével hatalmas méretű kertváros bontakozik ki e helyen, amely vármegyénk vendégforgalmát hatalmas lépéssel fogja előbbre vinni. 

Bars és Hont K.E.E. vármegyék évkönyve, 1943

VI-NA Visegrád-Nagymaros függővasút 2004

Ez a projekt, mely nem híd, nem alagút, csak egy vékony fonal, mely turisztikai célból, de tájba illően összekötheti a két várost. Ez a képletesen mondott fonal nem más, mint egy drótkötél,

Visegrád és Nagymaros összekötése függővasúttal

- az álmom. Hitem, hogy megvalósulása nemcsak szűkebb hazámat a Dunakanyart szolgálná, hanem újabb lehetőséget biztosítana, mutathassunk minél többet az ide látogatóknak mindabból a természeti csodából, látványból és történelmi kultúrából - mellyel elhalmozott minket itt a teremtő.

2004-ben, immár egy évtizede, hogy megálmodtam. Sokan kérdezik ma is, hogy áll a VINA-projekt? Hogy a kérdésre választ adjak, ezért is fogtam neki az írásnak, meg azért is, mert úgy gondolom, ne adja fel az ember az álmát!

2004-ben támadt az ötletem. Ültem otthon Nagymaroson szokott kis helyemen, a teraszunkon, szemben a gyönyörű Visegrádommal, a Dunával, a várral és bevillant. Az idegenforgalmat szolgáló eszközrendszernek fontos eleme a közlekedési infrastruktúra, melynek fejlettsége, vagy akár a fejlesztés lehetősége egyik városnak sem adatott meg. Híd? - dehogy! - építésére ebben a térségben egyhamar (2004!) biztosan nem kerül sor. Lehet, hogy van olyan közlekedési eszköz, amelyik nemcsak kiszolgálója, de célja is lehet az idegenforgalomnak? Igen, - hát a függővasút, Visegrád és Nagymaros összekötése függővasúttal. Ez is híd, de csak a két város együttműködésének szellemi hídja. Úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy megvalósítható és működtetése a két város, Visegrád és Nagymaros világszínvonalú ismertségéhez, idegenforgalmi fejlődéséhez is nagyságrendű léptékkel hozzájárulhat, hiszen egy ilyen környezet-, táj-, és örökségvédelmi szempontból is ideális idegenforgalmi célt szolgáló közlekedési eszköz önmagában is turisztikai látványosság lenne. Nos, itt kezdődött az álom.

Azt hittem akkoriban, hogy majd mindenki rácsap az ötletre, mindenki látja benne az érdekének megfelelő további járulékos fejlesztési lehetőségeket, mindenkinek tetszik, s akkor kollektív akaratból az álom, az ötlettől a megvalósulásig ripsz-ropsz beteljesül. Persze lehet, hogy egy évtized egy ilyen nagy projekt szempontjából nem is nagy távlat, ahogyan akkoriban is írtam; hogy álom-e ez, vagy a jóslat valósággá válik, majd meglátják unokáink, vagy azok unokái. Nekem nagy idő, akkor még nem volt, ma már van unokám, s kérdés látni fogja-e ezt a függővasutat, vagy csak az ő unokái? S látni fogják-e a visegrádi, nagymarosi 2005-ös rajzverseny - az óta felnőtt - gyerekei, vagy csak nekik is a gyerekei, unokái? Egyszer biztosan megvalósul, ez egy itt is papírra vetett és a későbbiekben bebizonyosodó jóslatom! Lehet, hogy még én is megélem?

Ötletemet a két város polgármestereinek támogatásával, módomban állt előadni 2004 májusában Nagymaroson, a két város együttműködését is célzó, kezdeményezésemre és szervezésemben megvalósult Visegrád és Nagymaros együttes képviselőtestületi ülésen. Nagymaros város képviselőtestülete 2004-ben határozatban fogalmazta meg támogatását a projekt kidolgozására, Visegrád város még ma sem támogatja a projektet.

(az időközben megszűntetett vina.hu oldalról)

Karinthy és Kosztolányi egy hajóúton

Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső, a többi Nyugatos íróhoz hasonlóan rendszeresen járt a Dunakanyarba Móriczhoz és Babitshoz is. Később évekig együtt nyaraltak Nógrádverőcén, és Karinthy Kosztolányi halála után innen indult utána.

Karinthy kiszáll a Dunából Verőcénél

Csónakon voltunk ma délután a visegrádi Duna-katlanban: a svájci tavak világára emlékeztet. Isteni színjátéka a Természetnek - el tudtalak felejteni? Hálás vagyok a nyomorúságnak, mely visszakényszerített kertedbe! Milyen messze vitt Tőled a hóbortos álom... Régi dalokat dúdoltam közben, a hullámok langyos loccsanása duruzsolta a kísérőzenét.

Aztán vagy két kilométert "csurogtunk" lefelé, úszva a Dunán - mekkora távolság, ha kézzel és lábbal kell legyőznöd, meztelenül, ahogy születtél!

A Nagy Álmot pedig tedd el: este van, a csillagok várnak és hallgatnak, van idejük.

Karinthy Frigyes: Levél egy faluból - Nógrádverőce (Pesti Napló, 1932. augusztus 14.)

Karinthy és Kosztolányi Szentendrén (1929)

Az író Budapesten született, mégis szentendreinek vallotta magát a következő cikk szerint:

(Színházi Élet, 1929)

De milyen kapcsolat fűzhette Karinthyt Szentendréhez? Erről így ír:

Hopp, Lacikám! Álljunk meg azonnal! Vigyél a szállodámba — pakkolok, reggel utazom haza.
Mi ütött beléd?
Semmi — csak eszembe jutott végre, amin két napja töröm a fejem — hogy hol volt az a fa, az a felhő, az a katicabogár...
Szentendrén, barátom, Szentendrén, fent a hegyen, a Staravoda mellett... tizennégyéves koromban ... tudod, ott nyaraltunk ...
Délben Pesten vagyok, délután kimegyek, vicinálison, Szentendrére.

Karinthy Frigyes: Naplóm  - Penklub, kongresszus (Pesti Napló, 1929. június)

Karinthy 1903-ban, 14 évesen

Az említett nyaralásról szól Karinthy Szentendrén játszódó, 1911-ben megjelent "Az asszony" című novellája:

Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt sétálgattam Horovetznével, aki mellettünk lakott és megbarátkozott velem. Halvány, kékszemű gyerek voltam, és akkoriban tengerész akartam lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen egyedül volt. Fehérpettyes, világos kék ruha volt rajta, szalaggal a derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van előttem, mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő vonallal alul - egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem és néhány nap múlva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös, rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé. ...

Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebretett kezekkel sétálgattam és fütyörésztem. A kerítésen túl oly mély és ónszínű volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka lélegzett a tompaságban. És egyhangúan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a csillagok zizegnek. 

A teljes novella itt érhető el:

https://epa.oszk.hu/00000/00022/00085/02642.htm

Karinthy Frigyes testvére, Elza is Szentendrén nyaralt, ahogy Dénes Zsófia meséli: 

Ezerkilencszáztizenhetet irtunk és szeptember legeleje volt. Leányfalun hajóra szálltam, a fedélzeten ember ember hátán, gyerek, poggyász, nyugágy, x - szék, ordítás, zsirospapir, túlméretezett vitalitás. Mindenki beszélt és senki se mondott semmit, — amolyan kritikus hurcolkodási nap, amikor az iskolakezdet nyaralásból tereli haza a kispolgárság népes telepeit.
Valakivel összekaptam, hogy hátizsákját tegye a pad alá és családja köpenyeit vegye karjára vagy üljön rájuk, de a velük borított helyet engedje át az utasnak. Azután megadással leültem. Nem, itt nem terem fü. Jaj annak, aki itt csendben ülni és nézni szeretne.
De akkor megláttam valakit, aki épp szemben ült vetem. Asszony? Leány? Nem fontos. Festő. Festő nemcsak azért, mert festékes ládikáját úgy szorítja magáihoz — gondoltam akkor —, mint az orientexpresszen a kokottok az ékszertáskájukat. (Akkoriban ugyanis voltak még félvilági nők, a francia tyukocska-szó, a cocotte, még párisi argóval tapadt is hozzájuk s a nőcskéknek voltak még nagy ékszereik; ma már mindez nincs, divatjamúlt.) Szóval nemcsak a festékes ládika következményeképp festő, gondoltam, hanem azért is, mivel ő sem csinál egyebet, minthogy nézi a vizet. ...

Másnap megírtam ezt az egészet tárcának a „Világ” cimü napilapba. A cikk utolsó sora ez volt: „Ki lehet ez a nő, és hogyan - miért, hogy nem ismerem?”
Harmadnapra választ hozott a posta. A választ Karinthy Frigyes irta. „Kedves Dénes Zsófia” — irta nekem, nem géppel és nem is titkár által, hanem sajátkezűén — „az a nő, akiről a „Világ”-ba irt és akit nem ismer, az én nővérem, Karinthy Elza. Festő. Szentendrén nyaralt, fogalmam nem volt, hogy hazajött, a maga cikkéből tudtam meg, köszönöm. Olyan portré ez róla, hogy millió ember közül rá kell ismerni... (K. E. kisasszony portréjához)

Tehát a Karinthy családnak bevett nyaralóhelye volt ez, és később is visszajárt, amit a Kosztolányival itt készült képei is bizonyítanak.

Karinthy Frigyes és Kosztolányi Móricz Virággal Leányfalun

Móricz Zsigmond Leányfalura költözött, Babits Mihály Esztergomba - Karinthyék többször meglátogatták őket. De miért éppen Nógrádverőcét választották nyaralóhelyükként? Talán az itt élő Rozsnyay Kálmán - Dapsy Gizella házaspárnak is szerepe lehetett benne...

Dapsy Gizella és férje, Rozsnyay Kálmán irodalmi szalont vezetett Szeghalmon. Amikor Tevan Andor bécsi tanulmányai elvégzése után - 1909-ben - átvette és korszerűsítette apja békéscsabai nyomdáját, elsőként a költőnő kötetét adta ki. A képzőművész végzettségű Rozsnyay segített a kiadó arculatának kialakításában, majd ő volt az, aki felvitte Budapestre Tevan Andort, és számos íróval ismertette meg a New York karzatán. (Ő egyébként Nagyváradon a Holnap Társasága kültagjának számított, onnan került a pesti irodalmi vérkeringésbe.) A kiadó kortárs műveket jelentetett meg, a Tevan Könyvtár szerzői sorában találjuk többek között Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Karinthy Frigyes és Krúdy Gyula nevét is - voltak közülük olyanok is, akik itt hamarabb jelentek meg, mint Pesten. Később a Rozsnyay-Dapsy házaspárt politikai tevékenységük miatt Nógrádverőcére internálták, ahol számos író barátjuk látogatta meg őket, talán hálából is.

Karinthy Frigyes ismerte Huszár Pufit, az Amerikából hazatért filmszinészt is, aki itt vásárolt kastélyt... 

Karinthy Frigyes - Levél a faluból (Nógrádverőce)

Akár így is kezdhetném, mint Mikes kartárs Rodostóból, "kedves néném". Valamikor ötszáz esztendővel ezelőtt, vagyis 1914-ben nem mertem volna útilevelet írni egy Duna-parti faluból, ha a levél Nagyközönség Nénémhez szólt - akkoriban jöttek divatba a nagy távolságok, s a Holdból és a Marsból keltezett novellák és regények fantasztikumán innen romantikának legalábbis az Északi-sark vagy az ausztráliai sivatag számított: közelebbi helyről egyszerűen telefonált az ember, ha valamit közölni akart. ... Így esett, hogy devizafalak és politikai falak és gazdasági falak és társadalmi falak útvesztőjében nagyon örültem, ha ennyire jutottam el, menekülve a kánikula elől: egyórányira Budapesttől. Ennyire, ahonnan legrosszabb esetben gyalog is vissza lehet kerülni. Mert a vonat nagyon szép találmány, de mit lehet tudni, mikor jön egy vonatrendelet, vonattilalom, sztrájk, rendelkezés, intézkedés, törvény, választás, alkotmánytervezet, pártgyőzelem, abszolút többség, diktátori kisebbség, nemzeti önérzet újjászületése, osztályönérzet retorziója, pápai enciklika, polgári jogszabályozás vagy akármi, amelyből kiderül, hogy barna hajúak és kék szeműek, valamint azok, akiknek a nevük K betűvel kezdődik, holnaptól kezdve nem utazhatnak vonaton, és gyalog is csak fél lábon ugrálhatnak. ...

Ezért okos ember (maga is annak vallja magát) Huszár Pufi, akit tegnap látogattam meg hercegi kastélyában, itt a hegyen, amit potom pénzért vett és kevésbé potom pénzen valóságos paradicsommá varázsolt. Kérlek szépen, magyarázza Pufi, úszónadrágban a filagória emeletén, kérlek szépen, te írtál nemrég egy krokit Letalálás címen, hogy legjobb volna a nagy technikai találmányokat mind visszatalálni: nem is tudod, milyen igazad volt. Nekem ehhez a tizenhét holdhoz mért nincsen autóm, nem fizeti ki magát: két lipicai visz le az állomáshoz, ahol ha néha Pesten akad dolgom, felülök kettőhúszér a harmadik osztályba. Két év múlva ez a kis birtok el fog tartani, aztán már ki se mozdulok innen - visszatérek az ősfoglalkozáshoz: halászat és vadászat. És legfeljebb néha egy hangos film: azt is csak magyar nyelven, házi használatra.

Hát igen. Az Übermenschet nemcsak szárnyas angyal formájában lehet elképzelni. Lehet, hogy inkább fog hasonlítani egy terebélyes fához, aminek esze ágában sincs elmozdulni a helyéről.

 Nógrádverőcei zsidó nyaralókolónia,1930-as évek - (Dorogi János fotója)

Ám a Karinthy család anyagi helyzete folytán (a többi családhoz hasonlóan) nem kastélyban szállt meg: 

Hinnem kell Emilnek, mert Emil egyszerű és igaz lélek, Emil szelíd és béketűrő és Erzsi az ő neje. És ha Emil kivette azt a szobakonyhás nyaralót a verőcei parasztházban, ez is csak azt bizonyítja, hogy Emilben igaz keresztényi alázat és önmegtartóztatás lakozik: mert hiszen Emilnek tudnia kellett, mit és főként mennyit és mégfőkéntebb mekkora hangon fog erről nyilatkozni hű neje, Erzsi, ha meglátja, mit vett ki neki, kéthónapra, csak azért, mert valamivel olcsóbb, mintha a kastélyt bérelte volna, - ezt Emil jól látta előre és ha mégis kivette, ez csak azt mutatja, ismétlem, hogy Emil szándékosan szenvedni és tűrni akarta alázattal és csendesen, amiben hű neje, Erzsi az isteni gondviselés és megpróbáltatás képviseletében részesítette őt, mikor csomagokkal felszerelve megjelentek a verőcei nyaralóban. Ezekről a percekről Emil hallgat, szerényen, mint a gyakorlott, mondhatnám rutinos vértanúk, akik nem szoktak dicsekedni szenvedéseikkel. 

Karinthy Frigyes: Nógrádverőcei legenda (részlet)

 Karinthy Frigyes és Bőhm Aranka

Kinszki Judit néni, Kinszki Imre fotóművész lánya mesélte, hogy a faluban nyaranta a teljes közösség harmóniában élt, hiszen valahogy mindenki értékén kezelte a másikat. A zsidó társaság külön csoportot képezett, amelyben a legnagyobb hullámokat Aranka keltette a mondén viselkedésével...

Karinthy Frigyes viszont jóban volt a gyerekekkel is - a legjobb barátok a Devecseri család gyermekei voltak. Ferenc így emlékezett apja megérkezésére:

Karinthy Frigyes a nógrádverőcei strandon 1937-ben

Karinthy évek múlva visszafizetett hitelből élt a helyi fűszeresnél, Vavrik Gézánál - akit Devecseriné Guthy Erzsébet szerint "Olajbafőtt Szent Wawriknak" neveztek Kosztolányival! Ez ihlette a következő novellát:

Az úszó család

Kétségtelen, hogy a néhány hónap előtt az egész művelt világ figyelmét magára terelő "repülő család" rekordteljesítménye, sportszempontból, nagyobb igényt tarthatott az európai és az amerikai sajtó hasábjaira, de hazai viszonylatban, úgy hisszük, elég szenzációs vállalkozásról számolhatunk be innen a helyszínről, ahol a nyaraló közönség elitjét reggel óta a legnagyobb izgalomban tartja Adós Ágoston magántisztviselő, fürdővendég és családjának vakmerő kísérlete.

Reggel nyolc órakor Adós Ágoston neje és három gyermeke társaságában fürdőtrikóban megjelent a strandon, ami annál is inkább meglepte a szezonvég gyér közönségét, mert köztudomású volt, hogy Adósék tegnap este becsomagoltak, hogy a nyaralást befejezve, visszaköltözzenek a fővárosba. A rejtélyt csakhamar megoldotta Bérváró Zsuzsánna, mindenes, aki három láda becsomagolt nyári holmit gurított taligán, a Dunapart felé és az egészet lerakta, közvetlenül a strand-korlát mellett, a víz közelében. ...

Pontban fél kilenckor jelt adott, az egész család ugyanakkor a vízbe vetette magát, miközben Bérváró Zsuzsánna a három koffert utánuk lökte. A koffertartó zsinegeket a három Adós-gyerek erősítette dereka köré. Maga Zsuzsánna az egyik koffer hátán foglalt helyet.

Az ár azonnal elkapta a társaságot, s a legvidámabb hangulatban indultak el, visszafelé integetve a lelkesült nézőközönségnek.

Kilenc órakor, mikor ezt írom, már eltüntek a láthatáron.

Ugyanakkor megjelentek a strandon a hátramaradottak: a helybeli fűszeres, a mészáros és a parasztház tulajdonosa, akiknél Adósék laktak. Panaszukat egy jelenlévő ügyvéd vette át, aki fenntartja magának a jogot, hogy Adósék képviseletében rágalmazási és kártérítési pert indítson a kósza hírek terjesztői ellen, akik azt állítják, hogy Adóséknak egyszerűen nem volt már pénzük vasútra, azért választották az ingyenes Dunautat...

Milyen hangulatban volt Karinthy ekkoriban? A vidám írások mögött gyakran gondok emésztették. Az agydaganatáról és annak gyógyításáról szóló "Utazás a koponyám" körül című könyve 1937-ben született. 

Szalay Károly írta az utolsó időkről: „A fönnmaradt idő gyorsan pergő hétköznapok, mardosó gondok, félelmek között telt el. A műtét jól sikerült, a vak látó lett, az értelem kitisztult, az alkotókedv újra fölbuzogott. De a sérült agynak, a sérült léleknek nem tett jót a gyilkoló életforma. Az író nem szabadulhatott örökkön szaporodó restanciáitól. Adósságai rohamosabban nőttek, mint megvalósulatlan írói tervei. [...] Ehelyett az újságírói robot emésztette. Kávéházról kávéházra járt. Gyakran rosszkedvű volt és nyugtalan. Egy idő múltán főfájásokról és szédülésekről panaszkodott. Meg-megjelent Leányfalun, Móricz Zsigmondnál. Előbb Tóth Árpád, később Kosztolányi halála amúgy is megviselte. Kosztolányi temetésén annyira elveszítette önuralmát, hogy idegességében cigarettára gyújtott. Móricz a szép és egyre megszépülő múltat jelentette számára, a régi békeidők megmaradt tanújaként.”

Kosztolányi Dezső 1935-ben hunyt el. Karinthy Ferenc Szellemidézés című könyvében egy olyan (fiktív) jelenetet ír meg, amelyben apja átúszik a szigetre, a "Zeusz-liget"-be, és ott találkozik még egyszer barátjával, aki figyelmezteti a halál közeledtére. 

  
Karinthy Ferenc így elevenítette fel apja utolsó útját, ami Verőcéről Leányfalura, Móricz Zsigmondhoz vezetett:

Nyolckor ébredt. Még pára szállt a vizek felett, de a nap szépen sütött. Eszébe jutott, hogy ide nem is messzire barátja, Móricz Zsigmond háza áll Leányfalun. Úgy érezte, sürgősen beszélnie kell vele. Nem is habozott soká, tőlünk elbúcsúzott, s jegyet váltott a tízórás hajóra. A kis móló, amely a kikötőhöz vezetett, fürdött a napfényben. Mikor beszállt a visegrádi hajóba, felülről meg kellett még kerülnie a Szentendrei-szigetet. Sípolás indította útnak a kis gőzöst, s apám a korlátnál kegyes mozdulattal intett felénk, kissé színpadiasan, kissé tréfásan. Világosszürke ruhában állt ott, mindig előrehulló haját most kissé felborzolta a szél, éles profilja a vizes, zöldes háttérbe rajzolódott. Többé nem láttam. 

(Karinthy Ferenc: Szellemidézés)

 "Mit mondjak, Friczi, a legjobbkor" M.Zs. - Móricz Zsigmond így ír búcsúcikkében:

Friczim, hogy még a mult hetekben sem voltam otthon! mikor kint voltál nálam Lányfaluban. A gyerekek azóta mindennap emlegetnek, apró gyerekek, a mi gyerekeink, tehát csak aprók lehetnek, olyan anyácskák s mit számít nekünk ez, hiszen mi valósággal lehetetlenek voltunk az apa szerepben. Mi egyáltalán lehetetlenek voltunk drága Friczim, kezdettől végig csak úgy tettünk, mintha élnénk s mintha komolyan vennénk az életet, egyszer elmondtad a kocsiban, a temetőtől a Kálvin térig a házasságaidat, majd kiestünk a kocsiból, annyit nevettünk mind a ketten, kit is kísértünk ki éppen? Akárki már nem földi rab. Gondoltam akkor, hogy amint hazaérek, leírom szó szerint amit beszéltél, de tudod kész volt az ebéd s le kellett ülni mellé, aztán fel kellett volna állani, a géphez ülni, aztán az ember inkább lefeküdt, hogy majd aztán, de akkor meg más jött már közbe s a fű oly gyorsan benövi a sírt... De hiszen majd elmondod, tíz évvel több időd van az elmondásra, mint nekem a megírásra. És nem is lehet mindent leírni. Akkor kétszer élnénk végig az életet, mikor egyszer is sok.

"A halottaságynál este ketten álltak: Karinthyné és fia, Gábor, a költőnek legobb barátja. Az országúton Siófok felé robogott egy autóban másik fia, Karinthy Frigyes (sic!), a nyolcadikos gimnazista, aki apjában szintén a legjobb barátját vesztette el. Többet, mint apát, pajtását, azt a nagy írót, aki nyáron gyakran meglátogatta fiát Nógrádverőcén, ahol diáktársaival nyaralt s diák volt a diákok között."

Kinszki Imre: Verőcei hajóállomás (1938)

Az Encián Turisták által létrehozott kilátópont - ekkor még Kőrösi Csoma pihenő néven

A Dél-Börzsöny hosszú ideig teljesen elzárt volt a turisták elől. A Magyar Turista Szövetség 1932-ben a koronauradalomtól 10 évre bérbe vette a Börzsöny Hegyestető - Szt. Mihály-hegy - Zebegény - Nagymaros közti területet, hogy megnyissa azt a kirándulók előtt, és átadta az Encián Turisták 1914 egyesület részére egy turista mintaterület kialakítása céljából. Ők építették fel itt 1938-ban a Julianus barátról elnevezett kilátótornyot. A koronauradalom a mintaterület létrehozása után is csak az MTSz igazolvánnyal rendelkezők részére engedélyezte a jelzett utakon a közlekedést.

„Turista-mintaterület” a Hegyestetőn (Turistaság és Alpinizmus, 1932)
A visegrád-dömösi híres Dunakanyar félkörben teljesen körülöleli a Börzsönyi hegység déli szigetszerü nyúlványát, a Nógrádverőce, Nagymaros, Zebegény közé szorult Szentmihályhegy-Hegyestetőt. Budapest környékének ez a régi szép kirándulóhelye az utolsó évtizedekben szigorúan zárt koronauradalmi vadászterület volt.
Most ismét megnyílt a turisták részére a természet e csodás paradicsoma, siker koronázta a szövetség szívós törekvését és Dr. Karafiáth Jenő turista-kultuszminiszternek, még mint OTT elnöknek ügybuzgó fáradozását: Horthy Miklós kormányzó hozzájárult, hogy e terület a MTSz-nek adassék 10 esztendőre bérbe.
Mint legutolsó számunkban röviden beszámoltunk róla, a MTSz a vadászbérletet oly feltételekkel adta albérletbe, amelyek a turistaforgalom szabadságát biztosítják és alkalmasak a vadász- és turistaellentétek mintaszerű kiküszöbölésére. A területet a szövetség egyébként is mintaterületnek tekinti és turistamüszaki munkálatainak végrehajtásával egyik csekély taglétszámú, de alkotó munkára készségéről jól ismert tagegyesületét, az Encián Turistákat bízta meg.
Az Enciánok a néhány tavaszi hónap alatt rengeteg fáradsággal, igazán csekély költséggel, jól irányított munkáscsapattal s minden tagjuk kezemunkájával tényleg mintaszerűt alkottak. Erről tanúskodnak a rendbeszedett, kitakarított, szélesített, sokhelyt újjáépített ösvények s utak, a szabályos átjelzések, útjelzőtáblák, a kényelmes, csinos pihenők, védkunyhók, az ízléses jelmondatos táblák, hulladékgyűjtő kosarak, — az új turistakultúra mindmegannyi példás „mintaobjektumai“, — melyeket most, május 29.-én készen adott át az egyesület a MTSz elnökségének s hatósági kiküldötteknek és ezek révén a turistanagyközönségnek.
A meghivottak kicsiny, de lelkes és szakértő társasága, a meg-megújuló esőtől sem riadva vissza, Nagymarosról a Rigóhegyen át délre ért fel a 487 m magas Hegyestetőre, ahol már várta őket a nagyrészt a Nemzeti Szinház régi művészgárdájából rekrutálódott 6 tagú vadászbérlőtársaság, míg az erdésztársadalmat a tulajdonos koronauradalom erdészein kívül a legfőbb erdész, a földmív. min. erdészeti osztályának vezetője: Papp Béla min. főtanácsos képviselte.
A turista-, vadász- és erdészérdekeltség eme ünnepélyes összejövetelén, a pompás kilátású hegytető új, eső ellen védő kunyhójának gyakorlati főpróbája mellett Dr. Bing György, az Enciánok elnöke ismertette az előzményeket és méltatta a mintaterület jelentőségét.
„A természet örök könyvének forgatása közben szemünk megakadt egy lapon, hol ez állt: Hegyestető. Minden szépet, amit a természet a középhegységben alkotott, megtalálunk itt. Árnyas erdő, pázsitos hegyi rét, csodás kilátás, szegélyezve a Duna ezüst szalagjával. Hálás szívvel, friss energiával láttunk munkához, midőn a szövetség tanácsa azt mondotta: a könyv e lapját rátok bízom. A legragyogóbb színeket kerestük, hogy mint évszázadok előtt a szorgos barátok, a lap iniciáléját megrajzoljuk. Amit künn a tiroli alpesek, Svájc havasai között láttunk és tanultunk, amit természetszeretetünk sugalt, igyekeztünk itt valóra váltani.
Azt akartuk, hogy a kezdő turista, ki eddig a budai hegyekben sétált, önbizalmat nyerve mehessen itt végig és megrészegedve a látott szépségektől, a mi gárdánk fanatikus harcosa legyen. Fel akartunk tárni egy hegyet, hova a Pestre utazó külföldi kijöhessen és egynapi kényelmes túra keretében oly vidéket láthasson, mely felülmúlja a Wachaut és a Rajna legfestöibb szakaszát. És azt akartuk, hogy a társegyesületek a Hegyestetőn, melyet a szövetség mintaterületének nevez, megtaláljanak mintaképen mindent, amivel az ő munkaterületük kultúráját emelhetik, kiválasztva, ami területük jellegének legjobban megfelel . . .
E hármas szempont vezetett munkálkodásunknál, mely munkálkodásnál a terület vadászbérlőivel és a hatóságokkal való összemüködésre igen nagy súlyt helyeztünk.
A terület nyugalmának, békéjének megóvására vasárnaponként ügyeletes szolgálatot rendszeresítettünk. Az ügyeletes udvarias szóval figyelmezteti a turista tízparancsolat ellen vétőket, hogy a szövetség területén vannak és viselkedésük a turistaság ügyét desavuálja. Az ügyeletes részére a szövetség igazolványt adott, melyet a szobi főszolgabíró hivatalosan láttamozott. Ez igazolványnak nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk, mert első eset, hogy hatóság turistarendészetet elismer és úgy érezzük, hogy megtaláltuk a helyes utat, melyen haladva a turistaőrség intézménye gyors ütemben megvalósítható. A turistaérdekek nem térnek el a területtulajdonosok és vadászbérlők érdekeitől. Mindhárman a hegyek, erdők nyugalmát, rendjét akarják és mi turisták tízparancsolatunk első pontjában hirdetjük: áhítattal lépj a természet szentélyébe. De ahogy a vallásra, mely pedig évezredes gyökérrel bír a lélekben, nevelni kell az embereket, ép úgy kell és hiszem teljes meggyőződéssel, lehet nevelni a lármás kirándulókat áhítatos szívű, csendes turistává. Erre kérünk módot és lehetőséget . . .“

Kik voltak az Encián Turisták?

Az Encián Turisták 1914 nevű egyesület 1919. január 28-án nyert felvételt a Magyar Turista Szövetség rendes tagjai sorába. Noha távol állt tőlük a politika, illegalitásba kellett vonulniuk: a Tanácsköztársaság ugyanis betiltotta a polgári egyesületeket, így az Enciánt is. „Turistatevékenységünk azonban – talán éppen a városi viszonyok lezüllése folytán – polgári foglalkozásukban tétlenségre kényszerült tagjaink élénkebb részvétele következtében állandó továbbfejlődésben volt. A gyülekezési tilalom folytán magánlakásokban találkoztunk, hogy túraterveinket megbeszéljük. (…) Elrejtőzve, titokban, bujkálva éltük felfüggesztésre ítélt egyesületünk életét, és midőn a gyászos kommün ideje lejárt, fellélegezve indultunk első szabad túránkra” – emlékeztek vissza később. Az 1919-es trauma még jobban összekovácsolta a társaságot. Ez szintén nem volt példa nélküli abban az időben, az már sokkal inkább – különösen a Tanácsköztársaság akkori és mai megítélésének tükrében –, hogy az Encián tagságának túlnyomó része zsidó származású volt. Az egyesület 1920-ban úgy kapcsolódott be az újjáalakuló, és a korszak politikai irányvonalát teljes mellszélességgel magáénak érző „hivatalos” turistamozgalomba, hogy „faji kérdések” fel sem merültek. (Magyar Narancs)

A mintaterület megnyitása (1932)

Magyar világjárók emléke a hegyestetői mintaterületen (Turisták Lapja, 1932)

Már többízben beszámoltunk a Turista Szövetség mintaterületén eszközölt lelkes munkáról, amely az Encián Turisták ügyszeretetét dicséri. Ennek a munkának során készültek el régebben az igen jól jelzett utak, amelyek Zebegény, Dömös és Nagymaros bájos vidékének legszebb pontjait kötik össze. Ujabban az Enciánok két kilátókorlátot létesítettek (a Hosszúbércen és a Remetekeresztbércen), ahol szép kidolgozású vésett rézlapok a látható panoráma egyes körszelvényeit szemléltetik praktikus módon. Tervezőjük, dr. Strömpl Gábor egyetemi m. tanár, választmányi tagtársunk, aki szakavatott kézzel oldotta meg ezt az érdekes, külföldön nagyon meghonosodott és bevált problémát. — A Hegyestetőn épült kilátó-terasz és védkunyhó ugyancsak gondos és ízléses munka. - Legutóbb négy pihenő is létesült, amelyeknél az Enciánok egy-egy magyar világjáró emlékének állítottak táblát. A Remetekeresztbércen Juliánus barátról, a Hegyestetön Körösi Csorna Sándorról, a Hosszúbércen Benyovszky Móric grófról és a Rigómezön Vámbéry Árminról nevezték el a pihenőket. 
A gondosan ápolt utak, a pontos átjelzések, a jó irányítótáblák és a fentemlített egyéb turistalétesítmények valóban mintaterületté varázsolták ezt a közelmúltban felszabadított hegyvidéket, ahol a vadászok, erdőhatóságok és turisták harmonikus együttműködése azt is kézzelfoghatóan demonstrálja, hogy a „tilos területek" drótakadályait csak félszeg és egyoldalú, mondvacsinált érdekek tartják még fenn...

A Hegyestetőn ekkor még Kőrösi Csoma pihenő szerepelt, később cserélt helyet a Julianussal

Színes térképvázlatot mellékelünk mai lapunkhoz. A Hegyestető új jelzéseivel és a szövetség megbízásából a mintaterületi kezeléssel megbízott Encián Turisták kibővült munkaterületének sematikus rajzával ellátott térképet a Magyar Turista Szövetség felkérésére Kellner Géza mérnök, az „Encián Turisták 1914" műszaki előadó tagja tervezte és készítette el. A kezdő turista térkép nélkül elindul a Hegyestető vagy a Törökmező—Békásirét vidékére, tarsolyában e háromszínű rajzzal és szorosan ragaszkodva az amúgyis előírásos jelzett turistautakhoz, bebarangolhatja a Turista Szövetségnek a Dunakanyarban lévő mintaterületét. A MTSz Hivatalos Értesítője is mellékleteként hozza ez újszerű térképrajzot, mely ilymódon sokezer turista kezébe kerül és még népszerűbbé fogja tenni azokat az útvonalakat, melyeket annyi szeretettel és áldozattal hozott jókarba, gondoz és fejleszti környéküket a kezelő egyesület. Ugyancsak az ő kezdeményezésük folytatásaképen a Magyar Turista Szövetségnek szándékában van időközönként forgalmasabb menedékházak környékét, fontosabb hegyvidékeknek útjelzéshálózatát ugyanebben a kivitelben, fentemlített célok elérhetésére megjelentetni. (Turisták Lapja, 1935)

Dobogókő - az ország két végéről induló Szent István Vándorlás csapatainak találkozása

A börzsönyi turistajelzések felfestését az Encián turisták kezdték meg 1932-ben, ők az akkoriban szokásos kék és piros közül a második színt választották - vesztükre. Ugyanis 1935-ben, amikor az országos túraútvonal egységesítése kezdődött, a kékpártiak győztek, hiszen ebből tudtak többet összekötni. Ekkor az Encián Turistaegyesület tagjai festhették újra a jeleket Zebegénytől Verőcéig.
Az országos Kék-jelzést (aminek eredetileg az Árpád út nevet szánták) végülis 1938-ban avatták fel "Országos Szent István Vándorlás"-sal, amely alatt a két végpontról indulva 800 turista stafétaszerűen váltva egymást, járta be az utat.

A szövetség börzsönyi mintaterületének kibővített részét az Encián T. szeptemberi vándorgyűlésükön adták át a turistatársadalomnak. Az új mintaterület jelzéseit és berendezéseit az agilis egyesület eddigi törzsterületéhez hasonlóan eszközölte. A terület kibővítéséhez a TIT által átengedett Nagymaros-Törökmező-Békásrét-útjelzés árnyasabb útra való áthelyezése is nagyrészt szükségesnek mutatkozott, amit a TIT készsége, valamint a tulajdonos Korona-uradalom szívessége tett lehetővé. A TTE-től átvett Zebegény-békásréti jelzést szintén átjelezték, és az országos kék-jelzést, megfelelően a létesítéskor elhatározott eredeti alapelveknek, keresztülvezették a Hegyestetőn. Ez a régi, kb. 4 éves jelzés-hálózat teljes átdolgozását vonta maga után. (Turisták Lapja, 1935)

Elkészült az új kilátótorony (Uj Magyarság, 1938. július)
A Hegyestetőn, a Nagymaros és Zebegény közötti Dunafélsziget középpontjában, 482 méter magasságban, tehát mintegy 400 méternyire a Duna tükre fölött, teljesen elkészült az új kilátótorony épülete s a nappali órákban, mikor a környező erdőkben a közlekedés meg van engedve, szabadon látogatható. A bástyatoronyszerü épület kapubboltozat fölé emelkedik. A torony belsejében lévő szoba fölött kiszélesített köralakú erkély van, kömellvéddel, ahová a tornyon körülfutó kőlépcsőn lehet feljutni. A kilátás páratlanul szép és változatos, a környéket jól ismerő turistáknak is nyújt újat és meglepőt. A nyugati részen két-három fa ma még elveszi a kilátás egyes részeit, de összel ezeket kivágják, úgyhogy a körkép teljes lesz. Az építtető Encián Turisták címere díszíti a tornyot, amelynek helyéről az esővédő kunyhót áthelyezték kissé dél felé, hogy a pihenő és falatozó közönségnek legyen helye és menedéke a tornyon kívül is. Az enciánosok a torony belső berendezése során itt is megrajzoltatják a torony mellvédjére a panoráma magyarázó vázlatát, mint ahogyan például a Benyovszky Móric-pihenő és a régi Juliánus barát-kilátó számára annak idején Strömpl Gábor tanár oly sikerültén megrajzolta. Ezek a bronzba vésett panorámák a nemturista nagyközönséget is hozzásegítik ahhoz, hogy tájékozottan élvezhesse a megragadó kilátást Az enciánosok egyébként a magyar világjárókról elnevezett többi pihenőnél is gondoskodtak arról, hogy az arrajáró az okosan megszövegezett emléktáblák szövegéből okulást meríthessen a régebbi századok magyar kutatóinak példájából. A torony ünnepélyes felavatásáról a turistaszövetség szeptemberi tanácsülésén határoz.

 A Juliánus-kilátó (Fortepan)

1942. május 8-án a Magyar Turisták Országos Szövetségének tanácsülésén a Magyarországi Kárpát Egyesület és a Magyar Turista Egyesület indítványozta, hogy a szövetség menedékházaiban táblákat helyezzenek el, amelyek figyelmeztetik a zsidó látogatókat arra, hogy jelenlétük nem kívánatos. Az Országos Szövetség útjelző bizottsága javasolta, hogy miután az Encián Turisták Egyesülete a zsidótörvénnyel kapcsolatos igazoltatásnak nem tudott eleget tenni, nem maradhat a Szövetség kötelékében, és a hegyestetői koronauradalmi mintaterület gondozását át kell adnia a Magyarországi Kárpát Egyesületnek.

Kinszki Imre fotografál

4 évvel azelőtt, 1938-ban ugyanez a Magyarországi Kárpát Szövetség fotószakosztályának fogadta be a Modern Magyar Fényképezők Csoportját - ekkor még nem jelentett akadályt a művészek zsidó származása. A természetfotózást is művelő Kinszki Imre, Vadas Ernő és Seiden Gusztáv egy nagyszabású, nemzetközi kiállítást akart létrehozni, aminek engedélyét a minisztérium az utolsó napokban visszavonta, talán a külföldi fotósokkal való kapcsolattartást akarta megakadályozni. A Kárpát Szövetség segítségével mégis megrendezhették azt. 

Tehát utána romlottak el a dolgok...

Olvasd el a következő posztunkat is: https://dunakanyarkult.blog.hu/2021/05/09/a_borzsonyi_turistajelek_festoi

 ...és a szemközti oldalról: Dobogókő - Kilátás a Dunakanyarra (1937)

Márai Sándor - Dobogókő (Négy évszak) "Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias lesz, súlyos és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant volna a mélybe. A tragikus táj fölött összefont karokkal áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi. A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná, hogy nevéhez politikai tervek tapadnak. Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül. Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban. Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az őzek tüzet raktak volna." (1938) 

Az 1930-as évektől komoly turisztikai kampányt indítottak a belföldi utazások felélénkítésére. A Dunakanyar is fókuszba került. A Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. művészek által készített plakátokat is bevetett...

Konecsni György: Utazzunk a M.F.T.R. hajóin (turisztikai kampány plakátterve, 1930)

Konecsni György (1908-1970) A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt. Számos díjjal jutalmazták: idegenforgalmi plakátjaival kétszer nyerte meg a Nemzetközi Idegenforgalmi Kongresszus arany vándorserlegét, 1934-ben Rómában, 1936-ban Luzernban. A Párizsi Világkiállításon (1927) Grand Prix-díjat kapott a nemzetközi Publicité Pavilonban kiállított plakátjaiért. 

Élő BNV (Színházi Élet, 1935)

A Magyar Folyami és Tengerhajózási Részvénytársaságot 1894-ben alapították és a következő évben kezdte meg működését Baross Gábor kezdeményezésére. Számos hirdetését, plakátját a legnagyobb grafikusok tervezték, Konecsni György, Gönczi Gebhardt Tibor, Bánó Endre. Néhány, színes hirdetésük és egyéb kampányfogásuk például a Színház Élet című folyóiratban is megjelent, így buzdítva a színházszeretőket a kirándulásra. 

Az egyik legatraktívabb plakátot talán PÓLYA TIBOR (1886-1931) festő, grafikus készítette a cég számára. A szolnoki származású művész előbb az Iparművészeti Iskola, majd a Mintarajziskola hallgatója volt, később Münchenben és Párizsban is végzett tanulmányokat. Utóbbi városba a neoimpresszionizmus csábította, majd a világháború kényszerítette haza. Részt vett a kecskeméti és a szolnoki művésztelep munkájában, járt New Yorkban és Rómában is. Festmények mellett karikatúrákat, könyvillusztrációkat is készített – például Krúdy Gyula és Karinthy Frigyes műveihez.

Arról, hogy milyen volt egy Budapest-Dunakanyar hajójárat, Lissák Tivadar készített valós képet...

De azért jó elmerengeni a plakátokon is:

Ugyanekkor a Magyar Királyi Államvasutak is hírdetésbe kezdett, nehogy legyőzze a konkurencia. Érdekes, hogy plakátjukról épp a vonat ábrázolása hiányzik!  

A túloldalon viszont (vasút hiányában) a Budapesti Helyi Érdekű Vasút Rt. próbálta a világválság következtében megcsappant jövedelmét az utazásra, kirándulásra buzdító kampánnyal növelni. Először színes plakátokat helyeztek ki az állomásokra, valamint a járművekre, később képeslapok, térképek és „számolócédulákat” is kiadtak, utóbbit a HÉV-vonalak mentén elhelyezkedő vendéglátókban használták, a pincérek ezen vezették a fogyasztást, a cédula másik oldalán sorszámmal ellátott – HÉV-vel jól megközelíthető – kirándulóhely, vagy nevezetesség rajza volt látható. 

De hogyan juthatott el turista hévvel Visegrádra, amikor csak Szentendréig volt meg a vonal?

Ezen a jegyen látszik, hogy a BHÉV Dunabogdány és Szentendre között kapcsolódó autóbuszokat özemeltetett.

1928 A BHÉV visegrádi vonalra beszerzett autóbusza (Fortepan) 

 A HÉV végül nem készült el a Dunakanyarban, de a BHÉV autóbuszai 1948-ig még kijártak oda. 

A Magyar Szovjet Hajózási Részvénytársaságnak (MESZHART) 1946. március 30-án alakult meg. 1945-ben még az MFTR indította újra a hajóforgalmat és kezdte meg az elsüllyedt hajók kiemelését, a sérültek javítását. Nyugatra vitt hajói az új békeszerződés megkötése után 1946/47-ben hazatértek, azokat azonban 1950-ig fokozatosan át kellett adnia a MESZHART-nak. A szovjet fél az új közös vállalkozáshoz a hadizsákmányként birtokába került MFTR hajókat adta. A plakát is a szovjet kliséket használja, előtérben egy nyírfával. 

A Csepel kerékpárt 1928-tól kezdték gyártani grazi licensz alapján. A plakát az ezzel közlekedő csapatos turistákat próbálta a Dunakanyarba vonzani - ami máig az egyik legnépszerűbb közlekedési forma lett itt.

...de térjünk vissza a 30-as évek hajózásához - egy különlegességet szeretnénk még bemutatni: 

Dunaszögletes plakát - Az óceánjáró hajó méretezése miatt csak a fűtengeren tud átvágni, és akkor most tekintsünk el attól (is), hogy arra (jég)hegyek keresztezik az útját! A datáláshoz az adhat segítséget, hogy a Visegrád, Gizella-telep Horthy néven szerepel.

 A vírushelyzet lecsengése után mindenkit szeretettel várunk!

Berda József, a rabelais-i költészet művelője Zebegényben Szőnyi Istvánt, Fóton Németh Kálmán barátját látogatta meg. ...és közben kivonult a természetbe.

Berda József költő és Szőnyi István a zebegényi ház udvarában

"Közben szombatra Zebibe ebédvendégek esedékesek, Berda Jóska és egy ismerőse, tehát megénekelni való ebédnek kellene lenni." Szőnyiné, 1956

A festő és a természetjáró költő Újpestről ismerte egymást. Szőnyi Zsuzsa visszaemlékezése szerint Berda többször megjelent náluk a telek végéből, az erdő felől érkezve, hisz lételeme volt a kirándulás. Szőnyinek sokat jelentett, amikor a költő dícsérte az amúgy csendben lecsengő kiállítását. 

Berda József: RAJONGÁS

(Szőnyi gyűjteményes kiállítására, 1954.)

Nemes borokat élvező italínyencet nem

részegíthet meg úgy a legtüzesebb ital,

ahogy megmámorosodtam, mikor életed

szélesre szabott művét színrö-színre

láttam a szépség igazi valóságaként tündökölni. —

Ó, színekben tobzódó festmények, rajzok, vázlatok

csodálatos változata s formák tengernyi meglepetése!

Egyik bűvöletből a másikba esett ámulatom:

íme, az alkotóláz emberibb arca s ezt

megmutatni az örökkévaló; amiért

érdemes élni még! A mű lenyűgöz. Ez a te

talentumod mindenkit megajándékozó legnagyobb

öröme, Szőnyi István!

(in: Köpöczi Rózsa szerk.: Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960))

...és egy adoma:

"....amikor 1960 nyarának végén Zebegényben Szőnyi Istvánt temették, a gyászolók között megjelent egy oda nem illő figura, rövidnadrágban, borostásan, hátizsákkal. Berda volt. Többen kérdőre vonták, hogy mert a temetésre így odaállítani. Berda azt mondta, lassan a testtel, Szőnyi egyedül őt hívta meg közülük. Elővett egy levelet, amelyben az állt: „Jóska, ha Zebegényben jársz, látogass meg…” – írta az újpesti születésű mester. Az út Berdánál többnaposra sikeredett, számos helyen lelt marasztalásra, kosztra, kvártélyra. Mire Zebegénybe elért, Szőnyi István már nem élt." (Szunyoghy András)

De ki volt Berda József?

1929-ben írta róla a vele egy évben született Illyés Gyula:
„Nem a töprengő ésszel, hanem tüdejével, bőrével, az eleven érzésekkel érzi az élet mozdulatait. Meleg lehelet, friss testillat árad felénk a versekből itt-ott némi rabelais- i bátorsággal: az önmagáért is élni tudó élet erjedése csapja meg az olvasót. Minden él, lélegzik ezekben a versekben: az utcák elevenen zajlanak, mint a vérkeringés; maga a táj is megtestesül, párolog, mint egy roppant szerető. A testével kapcsolódik Berda József a világba; hasonlatai csaknem kivétel nélkül a test működésével vannak vonatkozásban; verseinek ritmusa az öröm és a vidámság szerint változó lélegzethez, a tüdő funkciójához idomul... Régóta nem hallottunk ilyen természetes, egészséges hangot. Lehetne, több szempontból is, kritikával illetni ezt a kamaszos, gáttalan költészetet, de ez csak olyan lenne, mintha magát az életet kritizálnánk, mindkettő azért mégis teljes és élő maradna; Berda József költészetében élet van, eleven nyüzsgés, érthető emberi beszéd, igazi sóhajtás, becsületes káromkodás.”

Aba-Novák Vilmos: Berda József (1936)

...és lexikon-cikként:

"1902-ben született Budapesten. Autodidakta; volt lakatosinas, kifutó, könyvügynök stb. Költői világa egyben valódi környezete is: Újpest. Versei régen főként a Nyugatban, Széphalomban, az Est-lapokban és a Szép Szóban jelentek meg. 1944-ben Baumgarten-díjas. Hosszú évek óta az álláshoz nem kötött, független kenyérkereső életét éli." (A magyar irodalom története 1919-től napjainkig)

Természetjáróként több emlékezetes verset is írt a Börzsönyről

Börzsönyi elmélkedés

Dideregtető ónos eső után a lábat
buktató durva dara szitált reánk az
idegmálasztó csúnya időben s mire
felértünk a Magas Tax oldalába,
már a mennyei fehérség hava
felett ropogott a bakancsunk.
Így békült ki kamaszkodó kedvünk véled
boldogságos Börzsönyünk, mikor
felértünk kedves katedrálisunkba,
kicsinyke hazánk "Jó reménység foká"-ra;
a bűvöletes Nagyhideghegyre. S ahogy
felértünk ezüstben csillogó tetődre; oly
ámulattal teli révületbe estünk, mint
akik sokféle fehér virággal feldíszített
márványoltárt látnak már maguk előtt s égő
szemekkel leborulnak előtte, érezvén: csodák
csodája ez a táj, oly üdvözítő öröm, mely
mindig hadat üzen a hervasztó halálnak.

Magyarkút, 1958

Örökké barangoló; egyedül te élsz még
a lemaradottak közül, ki nem hagyta cserben
ezt a tündéri tájat, mely bő buzgású
forrásával fiatalítja az erre járót.
A többiek, majdnem mind, kuka kispolgárok,
krajzlerosok lettek az idők forgatagában,
bár élő halottként "élnek" még valamennyien.
Három halott barátod emlékét őrzöd még, ha
erre csavarogsz. S ők még mindig veled vannak,
veled tartanak a boldog barangolásban még
akkor is, ha sírhant fedi már tetemüket!
Hát élnek, élnek-e valóban, akik mind-mind
erőszakkal öregítik magukat?!
Meg kell, hogy haljanak, akik így kérődzik
a halált! - - Hát járj, gyalogolj a
végkimerülésig legalább te, ki hisz az
életben és együtt énekel vele mindörökké!

A következő cikkben pedig Balogh Dávid, a fóti Németh Kálmán Emlékház vezetője mesél Berda Józsefről.

Németh Kálmán és Berda József az 1963-as Kálmán napon

Németh Kálmán és Berda József legendás barátsága

(Balogh Dávid)

„Te fába faragod értelmed, érzelmed,
s a meghalt fa kezed által újra éled.
Ne csüggedj, higgy hited szerint; e nélkül nem
élhet, nem loboghat e földön a lélek!”

Berda József: Egy kiváló faszobrászunkhoz

Németh Kálmán (1903-1979) szobrászművész háza egyfajta központja volt a hasonló gondolkodású értelmiségieknek: nyelvészek, költők, írók, irodalmárok, történészek, művészek találkozóhelye volt, ahol gyakran esett szó művészet mellett napi eseményekről, így magáról az életről is. Németh Kálmán egyik legjobb barátja a Fót szerelmeseként is aposztrofált Berda József volt. 

Németh Kálmán és Berda József (1961)

Berda József (1902-1966) József Attila-díjas költő, proletár környezetből indult. Költészete az élet örömeinek – vegetatív funkciók – rövid, tömör, megfogalmazásai. Költeményeiben olykor éles társadalomkritika fogalmazódik meg. Az Elvitte a huzat című verse is ezt fejezi ki, szót emel a mellőzöttség, a hazugság, az árulás ellen, ahogy ezt Németh Kálmán Júdás témájú alkotásaiban is megfogalmazta. Berda szabadverseiben közvetlen hangon groteszk képet fest az elmúlásról és az öregedésről.

Korabeli cikkekből megtudhatjuk, hogy a költő szinte hetente megfordult itt, rajongott a fóti táj szépségeiért. Évente kétszer ellátogatott a Fáy présház romos épületéhez (március 15-én és október 5-én, Vörösmarty Fóti dal című versének évfordulóján): nyelvészekkel, írókkal, költőkkel, természetbarátokkal, akik magukat csak „fóti zarándokoknak” neveztek.

Itt őrizték a reformkor lángjának emlékét: verseket szavaltak, ettek, ittak, mulatoztak. Ezeket az élményeket dolgozza fel, s ezek hangulatát idézi fel A fóti találkozókra című verse. Ebből a kezdeményezésből elevenítette fel a Fáy Vörösmarty Társaság az újkori szüreteket, a Fóti Őszt 1968-ban; azonban Berda ezt már nem érhette meg.

Szinte állandó vendége volt Németh Kálmán múzeummá szentelt hajlékának, s a Kálmán napok hangulatfelelőse. Versesköteteinek bensőséges hangvételű ajánlásaiban tiszteleg Németh Kálmán művészete előtt, melyek ma is megtalálhatóak a könyvtárszobában. Köztük a legszebb az Égni! Elégni! (1964) című kötetben olvasható: „Németh Kálmánnak, a faszobrászat egyedülálló, európai rangú egyéniségének és szívbeli barátomnak kimondhatatlan szeretettel és megbecsüléssel!” 1964.12.27. Berda József

Németh Kálmán Berda József portréja (1960-as évek)

Barátságukat mindkét művész megörökítette a maga művészetének területén, hiszen Berda verseket szentelt Németh Kálmánnak (pl.: Egy kiváló faszobrászunkhoz című rövid emelkedett ódájában tiszteleg művészete előtt, míg Németh Kálmán portrét készített róla, lócába faragott verssel tisztelgett előtte, sőt a borospincében saját hordója volt a költőnek idézetével.) A borospincében szinte minden a költő barátokat idézi: a már említett lóca felirata egy Kónya Lajos versnek az idézete Berdáról, de található itt Erdélyi József és Berda-idézet is Németh Kálmán által faragva. Berda Egy borpince felirataként című epigrammájában emlékezik meg ezekről a pincében zajló baráti beszélgetésekről, eszmecserékről, vidám borozgatásokról. Azonban versében a fenyegető, gonosz halál is megjelenik, melyet a Németh Kálmán-i borral lehet elűzni.

Németh Kálmán: Mulattam a halállal (1960-as évek)

Ez a vers kiválóan rímel Németh Kálmán Mulattam a halállal című „emlékezz a halálra” (memento mori) jellegű alkotására is, melyen az idős művész egy nevető emberi csontvázzal koccint, aki a halált szimbolizálja, egy valóságos Haláltáncra (danse macabre) hívja a művészt. Németh Kálmán széke alatt szintén a halált jelképező bagoly látható.

Németh Kálmán: Berda József emlékére készült dombormű (1960-as évek)

Berda halála után a szobrász készítette el a költő emléktábláját a Fáy présház oldalán (1969-ben), illetve Berda „hommage fejfáját” is megfaragta (mely itt található az emlékház könyvtárszobájában), tisztelegve legendás barátságuk előtt.

Balogh Dávid
művészettörténész-muzeológus
Németh Kálmán Emlékház

Németh Kálmán: Berda József „hommage fejfája” (1960-as évek)

Geri Tamás, a Muharay Színház művésze előadásában Válogatás Berda József Németh Kálmánnak írt leveleiből.