Szentgyörgypuszta. Lenn patak, fenn mező. 

Itt minden hiúságtól elvonultam.

mind ritkábban szól hozzám a jövő

 mind ékesebben énekel a múltam.

(Magányosság)

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.) költő, műfordító.
Elemi iskoláit Parajdon végezte, középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került.  1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerzett magyar-német szakos képesítést. Nagyenyeden lett tanár. 1911-ben megnősült, Schäfer Idát vette el. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított a „dús hagyományú” városban, e „remete évek” alatt kiállt Ady költészete mellett. 1909-ben Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezett, Kovács Dezső azonban megrótta „modern” hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezett újabb publikálással. Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte az Új Erdélyben.
Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba ment, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerzett. 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostul Kolozsvárra költözött, s a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. A 1929 őszén Budapestre távozott, ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában. .
1943 szeptemberében, miután nem volt hajlandó az iskolájában a zsidótörvények szabta felvételi rendelkezéseket végrehajtani, felmondott, nyugdíjba vonult, s Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le.

Áprily Lajos és leánya, Márta Leányfalun 1933-ban (1929-ben jöttek át Erdélyből) 

Márta levele Kolozsvárról (A levélben Ravasz László erdélyi származású református lelkész szerepel, aki 1921-48-ig volt a Dunamelléki református egyház püspöke. 1908-ban feleségül vette Bartók püspök leányát, Bartók Margitot akitől öt gyermeke született. Boriska lánya a későbbi államminiszter és politikai gondolkodó, Bibó István felesége volt. Leányfalun éltek, végig szoros kapcsolatot ápoltak Áprily Lajossal.)

1933. június 6. kedd, este 8 óra
Jolánka a cipőmért elment, Apuka mandolinoz, Patyi az ablakban csücsül, nagymama a konyhában van, mint mindig. Ma kaptuk meg a leveledet. Nagyon örültünk neki. Én még az ágyban voltam, amikor hozta a postás. Jolánka ott térdelt az ágy előtt és úgy lesett minden szót, amit olvastam. Korszakalkotó rendet csináltunk a könyvszekrényben. Kimentünk Apukával vásárolni. Nekem kellett venni egy sötétkék sapkát 1.28-ért, mert már Borsika is mondta, hogy a fehérben nem járhatok iskolába. Apuka vett egy pár angol és francia könyvet, de ezt előtted titokban kellett volna tartani. Nagyon kérlek, hogy ne is írj róla semmit neki. Tegnap voltam Ravasz nénivel, Bartók Gábor bácsival, Évával és Lacikával a Városligetben. Előkelően, nagy taxiban mentünk ki. Ravasz bácsi rettentő sokat fizetett. Nagyon kedvesek voltak. Apukát is hívták, de ő az enyediek majálisán volt akkor. Most éppen az Ó Tannenbaum-ot percegteti. Máskor írjál Zsolikáról is egy kicsit. Nagyon örvendünk, hogy leküldtünk benneteket a leveled elolvasása után. Az egész Kónya családot üdvözlöm, Téged és Zsolit sokszor csókol: Márta
Kolozsvár

Kökörcsinek (Fotó: Gaál Csaba)

Áprily Lajos Maticska Jenő (akkor már nem élő) erdélyi festő barátjához írta a következő verset már tőlünk:

Hívogató vers

Ha ritkul fönn a Csóványos hava
és kertetekben a mandulafa
fölvette rózsaszínű köntösét,
forsythiátok csupa sárga láng,
langyos széllel köszönt a nap reánk
és jószag száll a völgyben szerteszét,
lenn gurguláz a megduzzadt patak
s rigóink szívfájdítva szólanak:
várlak Jenő. Induljunk, szólanék,
a hegy kökörcsinektől lilakék,
a bükkökön már zsenge rügy fakadt,
jöjj, lássunk rég ízű tájakat.
Diák tréfákat mondanék neked,
dalolgatnánk, szavalnánk verseket,
fiatalságunk fűtené a szót,
mint mikor együtt mondtuk Cyranót,
ha elkószáltunk mámoros vígan
Kolozsvár édes éjszakáiban.
S ha hűs párákat fű a Duna-táj,
szigorúbban néz át a vén Naszály,
a hűlő gyep kikericstől lila,
fölöttük leng október fátyola,
de fényben állnak fönn a sárga fák
és fényben húznak fönn a vadlibák:
várlak, Jenő. Járnánk a réteken
s a finom színt magyaráznád nekem,
a Börzsönyét, mely ködlik messziről,
Nagybányáról szólnál s Ferenczyről,
s ahol hajlásban csöndesül a szél,
kicsi székedre ülnél s festenél,
s egy-egy oromról, mely kéken kinő,
nagyobb hegyekre gondolnánk, Jenő.

Ahol pihensz, a sík homoksziget
nem Téged őríz, csak részeidet,
versemre nem figyelsz, nem festegetsz -
és nem jöhetsz, Jenő. Jaj, nem jöhetsz.

Áprily Lajos fia, Dr. Jékely Endre mesélte:

Apámmal először a harmincas évek elején jöttünk ki Budapestről Visegrádra. Megnéztük a történeti emlékeket, majd egy erdős részen bekerített bölényeket is felkerestük. A harmincas évek vége felé apám a nyugdíjas éveire gondolt. Azokat szülőföldünkre, Erdélyre, főleg pedig a gyermekkorára, Parajdra emlékeztető környezetben kívánta eltölteni. Ezzel kapcsolatban a Kőszeg közlében lévő Velem község környezetét említette, ahol 1932 év nyarán voltunk. Az ottani kirándulás alkalmával az Írottkőre is felsétáltunk. Csábítást jelentett részére a közelben lévő pisztrángos patak is. Erdélyből kijöveteleünkig a pisztránghorgászat volt egyedüli sportszenvedélye. Bátyám és én akkor már Budapesten állásban voltunk. Apámat az említett tervéről sikerült lebeszélnem arra való hivatkozással, hogy a távolság miatt megnehezül a velük való kapcsolatunk. Aztán 1937. májusában egy visegrádi hajókirándulás alkalmával nyert élménye alapján döntötte el, hogy ezen a környéken kellene letelepedni. A történelmi emlékek és az itteni erdős-völgyes hegyek csábítását – mint említette – fokozta a dunabogdányi cseresznyevirágzásba borult hegyoldal, amelyben jövet és menet is gyönyörködött. Szavaival élve „olyan volt, mint egy nagy virágcsokor”.

Vihar után

Hajnal felé, rejtett üregje résén
- rémülve még - kijött bozontos Ős.
Nagy, búskomor, barlang-sötét szemébe
szélvész csapott, sikoltó, eszelős.
völgyön tompa rengés reszketett át,
a földindulás rémével rokon.
A szürkületben vízcseppek remegtek
a bordás, óriás páfrányokon.
Bölény-felhőkön mennykövek robogtak,
lobos tűz csattant egy magas tetőn.
A szakadékok dörrenő ölében
vizek rohantak szikla-rengetőn.

Állott morajló felleget figyelve,
míg csillapult a zúgó hangzavar,
s bódulva, mint egy szirt-sujtotta állat,
összerogyott a hörgő zivatar.

Mozdult, - kiáltott. Lázasan kereste
riadó társát túl, sziklák között:
a Hangot, mely félelmes éjszakákon
jajára mindig visszaütközött.

Vár, - csend. Kiált. - Csend. - Búgó, bús üvöltés -
Mind mozdulatlan pusztaságba hal.
Meghalt a Hang. Robogó mennykövektől
éjjel ledült a zengő sziklafal.
Rendülve hátrál. Tántorodva érzi:
valami döngve benne is ledül.
S dadogva szót próbál formálni szája,
egy szót, mit így ejt késő unokája
az ember-rengetegben:

egyedül.

(Kisoroszi)

Dr, Jékely Endre így folytatta a történetet:

Pár hét múlva apám arra kért, hogy kísérjem el a Dunakanyarba és tekintsük meg a megtetszett környéket. Egy szombaton hajóval Dunabogdányig utaztunk. Onnan gyalog indultunk el Visegrád felé. A két községet elválasztó patak hídján áthaladva a Kisoroszival szemben lévő völgy elé értünk. A völgy szájának jobb oldalán lévő hosszúkás ház az akkor tudtommal már 200 éves Gondűző csárda volt. Visegrád irányában még két ház volt és állnak még ma is – azóta többed magukkal.
Bementünk a völgybe, amelynek oldalai a maihoz képest csaknem kopaszak voltak. A bal oldalán lévő növényzetet a Kisorosziból kompon áthozott kecskék legelték le. A jobb oldalon 6-7 cseresznye és barackfa állott. Ezen kívül az ott húzódó telkek némelyikén szőlőt termeltek. Az egyik telken az út mellett egy jórész romokban lévő gőzmalom volt. A romokból összetákolt helyiségben egy gyógynövényeket gyűjtő férfi tanyázott az élettársával.
A jórészt kopasz völgyoldalakat azonban szemünkben máris pótolta a közelben lévő erdőség. A jobb oldalon, az erdő felé húzódó rész felett sziklás vonulat emelkedik, ami még vadregényesebbé tette a környéket. Nem sejthettük, hogy bármikor újrainduló, magánkézen lévő kőbányák azok. Azoknak kitermelt kőmennyiségéből – az akkori öregek elbeszélése szerint – a Dunáig ökörszekérrel, onnan dereglyével, főleg Vácra házépítéshez szállították az anyagot. Valószinű, hogy a kőbányai robbantások és a zajos kőszállítások okozhatták a gyönyörű völgy lakatlan voltát.
A völgy természeti szépségét fokozta az út mellett folyó patak, amelynek akkor a maihoz képest, kétszeres volt a vízhozama. Nézdegélésünk közben egy falusi asszonnyal találkoztunk. Korsóval a kezében vízért ment a forráshoz és ittunk a vizéből. Az volt a benyomásom, hogy apám lényegében ott döntötte el, hogy a völgyben kell letelepedni. Igen, a forrás, s mintha ezt susogta volna a felettünk lévő erdő is. „A társadalmi élet helyett a produktív munkára lehetőséget adó csendre vágyom” - ezt apám többször hangoztatta.
Az asszonytól tudtuk meg, hogy a telkek a kisorosziak birtokában vannak.
Betértünk a Gondűző csárdába, ahol Pintér János, a csárda tulajdonosa kedvesen fogadott minket. Jól éreztük magunkat és szerettünk volna vasárnap is kint maradni. Pintér bácsi kérésünkre felajánlott egy kétágyas kis szobát közvetlenül az ivóhelyiség mellett. Aludni azonban nem tudtunk, mert egészen reggelig szólt a zene. Egy hegedűs meg egy bőgős folyton-folyvást húzta. A Kisorosziból átjött legények pedig daloltak, kurjongattak. Egyik dalukra még ma is emlékszem. Hej Juliska, Juliska, hol jártál az éjszaka ...stb. A révész csónakja pedig csaknem óránként átjött; hozott és vitt csárdai látogatókat. Hiába kiáltott be: „aki gyün gyün, aki nem gyün marad!”
Apám megtudta a megtetszett telek tulajdonosának nevét. A következő napok valamelyikén kijöttek anyámmal Kisorosziba és a vétel megtörtént. 

Meggyőződésem, hogy ez a természeti környezet emlékeztette apámat leginkább a gyermekkori szeretett falujának, az Udvarhelyszéken lévő Parajdnak erdős, patakos vidékére. Ezt bizonyította az is, hogy míg erejéből telt, idős korában is csaknem minden nap elsétált a völgy erdős domboldalán lévő ösvényen addig a helyig, amíg az egy oldalvöggyel találkozik. Azt a helyet Kétág orrának nevezte el visszaemlékezve a parajdi Kétág orrára, ahol két zúgó patak /kiság és nagyág/ egyesül és Kisküküllő néven folyik tovább. A sétákon nem egyszer szarvasokat látott s volt, hogy kész verssel tért haza és azt anyámnak felolvasta.

Forrás: https://www.visegrad.hu/aprily-lajost-1887-1967-

Id. Markó Károly: Visegrád, 1826-1830

Visegrádi vadászat

Bronzos a bükkerdő, köd-kígyó kúszik az aljban,
gyenge novemberi fény játszik a rom-falakon.
Hallgat a sűrü – de hirtelenül hang csattan az ormon:
nyomra talált odafenn s őzeket űz a kopó.
Cseng a szilaj csaholás, nyiffantva csapódik a völgybe,
megkettőzve zaját, csendül a katlanos öl.
S – álom-e? –: megzendül az egész hegy az őszi Dunáig,
mély hangon s magasan vad kutyafalka csahol.
Izgatnak, hajráznak, uszítnak a vári pecérek,
kürtnek üzenget a kürt: rettenetes zenekar.
Néma rigó rebben, csataráz, menekülnek az őzek,
csörtet a vaddisznó, róka buvik ravaszul,
nagy, busa, barna fejét felkapja a távoli dombon
s fúva, riadva fülel társai közt a bölény.
Szarvas iramlik a hajsza elől ki a bükk-ciheresbe,
botlik a holt rönkben s tétova lesz az iram.
Jaj, ha elébe kerül a kopó, mielőtt szabadulna!
Kürtszó búg a tetőn – hallali, hallali szól?
Már ritkulnak a fák s tisztássá tágul az erdő,
s újra feszül a futás. Most! A szügyében a nyíl.
Felszökken magasan s rogyadozva a gyepre ledobban,
súlyos agancsa a dér-verte harasztra ledől.
Már odalobban a cserje közül társával az íjas,
arca hevült, csupa láz, villog a tűz a szemén,
ifju alak, de hatalmas az íj a kemény-inu kézben,
holló képe ragyog szíj-öve érclemezén.
Zúdul a bősz kutya-had, rátörne a vadra dühében,
nyalja a fűben a vért, teste körül szimatol,
ám odaérnek a szélre a fürge királyi pecérek,
van szitok, éles a fütty s szíjra kerül a kopó.
Majd az a hollós int, jelt adva a megpihenésre,
ő meg elindul a völgy: Szentgyörgypuszta felé,
óva, figyelve kíséri a sűrü bozótban a jáger,
ajzottan, hevesen száll le a telkemen át,
szép szattyán csizmáit a sár beborítja bokáig –
– Hol van a víz? – Felség, itt fut az aljban az ér. –
Díszes, aranyveretes tülkét a vizembe meríti,
felszegi büszke fejét s issza lihegve, mohón,
csurran a víz, karján hidegen leszivárog a cseppje,
s csurran a bő veriték homloka bátor ívén.
Nyakra borult haja barnavörös színt villog a fényben,
s fénylik a bükkerdő bronz-koszorúja, körül.

 

Stanislaw Vincenz Nógrádverőcén 1942-ben

Áprily Lajos a menekültként ide kerülő filozófustól tanult lengyelül. A költő átjárt hozzá Visegrádról, össze is barátkozott vele, Vincenz pedig részt vett az 1944-ben kiadott lengyel Áprily-kötet szerkesztésében, sőt tucatnyi versét is lefordította anyanyelvére. Áprily így írt róla:

Egy kitűnő költőnél, akivel a Duna mentén ismerkedtem meg, megértésre találtam, és tudatosíthattam magamban, mi is a magyarság. Egyebek mellett az volt a véleménye, hogy az országa küldetésével tisztában levő magyarnak ismernie kell egy szláv nyelvet, hogy megérthesse Magyarország helyzetét.

Vincenz pedig így festette le a tájat:

Ezen a vidéken a Duna néhány hatalmas kanyar után, sziklakapukon keresztül tör át a hegyeken, aztán, nagy homokdűnét alkotva, két hatalmas ágra szakad szét. E heroikus küzdelemben a folyó olyan idillt hozott létre, amilyen kevés van. A települések, erdők, gyümölcsösök és csendes mellékfolyók együttélése reményt ébresztett a háborúktól sújtott hajótöröttekben.

Áprily "Az irisórai szarvas" című versét 1943-ben, Nógrádverőcén írta. (Irisóra az erdélyi Szamos egyik mellékfolyója. A Jelentés a völgyből (1965) című kötetében a Szarvasok című versben a következő ideutaló magyarázatot kapjuk: „…de szarvast, szarvast sose láttam. / (Csak sok év múlva, havason, / volt egy csodaszépségű órám: / agancsost láttam, gyönyörűt, / az erdőőrnél Irisórán.)”

Az irisórai szarvas

Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.

A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.

És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.

És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.

Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel borjak között.

És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek...

De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.

S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája -
s a ködbe hördült, mint az orgona.

(Nógrádverőce, 1943)

Áprily Lajos levele fiának, Jékely Zoltánnak - 1945.VI.13.

Néha ezt a címet adom magamnak: a Szentgyörgypuszta rabja. ... Ma én is biciklin jártam meg Visegrádot. Régi, jó érzés volt, kissé felszabadító. A túlsó vonalon, Maroson és Verőcén át napok óta porzik az út a visszavonuló páncélosoktól és egyéb katonai járművektől. A mienk most csendesebb vidék, az öreg Duna kettős karja védi.

1. Az Áprily-ház (Visegrád, Szentgyörgypuszta— 1958); Gajzágó J. felvétele
2. Kós Károllyal Visegrádon 1960 közül

Áprily Lajos hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben, versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra. Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta.

Nemes-Nagy Ágnes mesélte Áprilyról a következő anekdotát:

Egyszer megint meglátogatott minket Visegrádon, az íróházban. Ezúttal különös felszereléssel érkezett. Ovális gyékényszatyor volt nála, a szatyor két füle spárgával összekötve, hogy több legyen benne a hely. Erre a több helyre szükség is volt, mert a szatyorban egy jókora kakas üldögélt, bizalmatlanul méricskélve a külvilágot. Csodálkozva rohantuk meg Áprilyt.
- Honnan való a kakas, Lajos bácsi ? Hova viszed a kakast, Lajos bátyám ? - De őt láthatólag nem vigasztalta heves érdeklődésünk.
- Beszolgáltatás - válaszolta borúsan.
Kiderült, hogy Visegráddal szomszédos, szentgyörgypusztai, erdőbe-bújt lakóházáért természetben is adóznia kell, ezzel-azzal, időközönkint egy-egy eleven tyúkkal. És ez nehéz, nehéz. Mert ők nem tartanak baromfit, a környéken nem kapható, ezt a kakasállatot nagy keservesen, súlyos pénzért szerezték Vácról.
- De hátha nem veszik be? - tűnődött Áprily. - Hiszen nem tyúk. Letagadni se lehet, hogy kakas.
Aztán beszélgettünk Anyeginről, anapesztusokról, s társalkodásunkat kellemesen központozta a kakas helyeslő kotyogása. De nem volt maradásunk a házban, hamarosan^ együtt vonultunk a visegrádi tyúk-átvevőközpont felé.
Áprily bement a tetthelyre. Sokáig maradt, gyanúsan sokáig. Aztán végre kijött, kezében a szatyor, szatyorban a kakas.
- Hát nem vették át - közölte felhősen. - És nemcsak azért, mert nem tyúk. Talán abba belenyugodtak volna. De az átvevő megbillegtette a sarkantyúját és azt mondta, hogy öreg ez, mint az országút. - Áprily eltartotta magától az állatot, úgy szemlélte alaposan figyelmes lemondással. Az meg idegesen pislogott vissza rá. Akkor meghallottuk az autóbuszt.
- Futnom kell - mondta Áprily, gyorsan búcsúzott és futott is. Csakugyan futott, hosszú, nyújtott léptekkel, sportszerűen; futott hetvenévesen, jobbkezében a kakasos szatyorral, viharkabátban. Mire mi odaértünk, ő már fel is lendült a buszra, az ajtó be is csapódott mögötte. Visszanézett ránk, akkor már a hóna alatt tartotta a szatyrot, öreg atléta, kakassal. Még integetett is.

Szentgyörgypusztát a költú halála után, a tiszteletére Áprily-völgynek nevezték át.