DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308

2020. július 19. 14:25 - fabiane

Víztározó a Szent Mihály-hegy tetején - Bős-Nagymaros I. felvonás

vt_1.png

A dunai vízierőmű többlépcsős tervezésekor még olyan ötlet is felmerült, hogy a Szent Mihály-hegy tetején felépített víztározó segitségevel egyenlítenék ki a napi áramfogyasztás ingadozását. Blogbejegyzésünkben a nagymarosi vízierőmű történetének járunk utána az ötlet felbukkanásától. 

A dunai vízlépcsőrendszer ötletével valójában már az 1910-es években foglalkoztak az Osztrák-Magyar Monarchiában. A folyó hajózási feltételeinek javítására aztán 1917-ben, Budapesten megalakult a Duna-Majna Szövetség. 

felső dunai vízlépcső ideájának kifejlődésében az első érdemleges kezdeményezés Viczián Ede nevéhez fűződik. Ez a magyar királyi segédmérnök Magyarország vízerői című, 1905-ben megjelent művében abból az elvből indult ki, hogy „a vízierő volna az energiatermelés soha ki nem fogyó forrása… Mintegy újonnan termeli az energiát egy haszontalanul elfolyó készletből, míg a gőzüzemű gépek elfogyasztják az energiát egy hasznos készletből.”

Mint annyi minden másban, a külföld ezen a téren is előttünk járt, mert „a Niagara nem csak látványosság, hanem az egész környék ipari és gazdasági életének is mozgató ereje, a tízezer lóerőt hasznosító indusztria turbinákra hajtja Svájcban Rheinfeldennél az egész Rajnát”, nálunk viszont a lehetőségek kilenctizedrésze kihasználatlan maradt.

Viczián 1897 és 1903 között felmérte a magyarországi folyókból nyerhető vízi energiát, kutatásai szerint összesen 2 403 000 elméleti lóerőt lehetne kihozni belőlük. Tíz elektromos centrálé megépítését javasolja, ezek sorában a tárgyunkban érintett Pozsony térségét is megemlíti ötvenezer reménybeli lóerővel. Viczián dicséretére legyen mondva, hogy már akkor felveti azokat a kifogásokat, melyeket 70-80 év múlva a síkvidéki tározók ellenzői is hangoztatnak majd: „Ahol folyóink már megközelítik az alföldet és kiszélesedő völgyeik csekély eséssel simulnak a rónaságba, csak nagyon hosszú, kilométerekre nyúló, drága szabályozási művekkel, költséges csatornákkal és nagyméretű fenékgáttal lehetne a turbinák számára szükséges néhány méteres bukást létesíteni…”!

Elképzelései hamarosan követőkre találtak. Schmidthauer Antal mérnök 1911-ben tervet készített a Pozsony és Győr közötti Duna-szakasz vízerejének hasznosítására. Egy jobboldali vezetésű üzemcsatornát kívánt építeni, melyhez a mosoni Duna-ág csatlakozott volna. A vízkivétel szabad beömléssel, vagyis duzzasztás nélkül történt volna. Három vízerőmű létesült volna Oroszvár, Dunakiliti és Mosonkálnok térségében, egyesített évi energiatermelésüket 258,9 millió kilowattórára tervezték. Schmidthauernek sikerült felkeltenie a svájci Buss cég érdeklődését elgondolása iránt, de megvalósításra a háború miatt már nem kerülhetett sor.

1917-ben a budapesti Duna-konferencián megalakult a Duna-Rajna-Majna Szövetség. Ez a társaság a Duna hasznosítását tűzte ki céljául, de felvetette az egyesített csatorna elképzelését is, 25 deciméter merülésű hajókat figyelembe véve. Ezt a szándékot is a háborús körülmények törték derékba.

A trianoni béketárgyalásokon a csehszlovák vezetők kísérletet tettek egy Magyarország területéből kihasítandó szláv korridor létrehozására. A Csorna-Szombathely-Murakeresztúr vonalon keresztül katonai erőik kapcsolatot tudtak volna teremteni szövetségesükkel, a jugoszláv hadsereggel, ilyen módon sakkban tartva minden magyar ellenállási kísérletet. A bíróság nem ítélte oda nekik az óhajtott sávot, de megkapták a magyar történelmi Pozsony vármegye egyetlen jobb parton fekvő települését, Ligetfalut. Ez ugyan alig jelentett többet 800-900 hektárnál, de mintegy tizenegy kilométeres Duna-szakaszt képviselt, így Csehszlovákiának sikerült egy mindkét partra kiterjedő „hídfőállást” kialakítania.

(Moldova György: Ég a Duna)

1917-ben már Vác is vízierőműben gondolkodott, amely HÉV-et, villamost hajtott volna:

Ha majd arról lesz szó, hogy Vác város és környékének polgársága csatlakozzon a vizerőre berendezett váci áramfejlesztő központ megteremtéséhez, ott lesz kicsije, nagygya a törekvésével, a pénzével ez eszme valóraváltásánál. Mert kérdem! Ki lehetne ellensége annak, hogy az Újpesttől Nagymarosig járó villanyos vasutat? a közbeeső községek villanyvilágítását? esetleges ipari és közüzemeit? a majdan Vácon járó mellékágú villanyos vasutat? Vác város tökéletes, akadálytalan villanyvilágítását? ipari és közüzemeit? Verőce, Nagymaros világítását? ipari és esetleges közüzemeit? ne a váci vizerőre berendezett Áramfejlesztő Központ lássa el?

(Váci Hirlap, 1917)

1935-ben Bornemissza Géza ipari miniszter a parlament elé terjesztette a ”Magyarország energiakészletei” című javaslatokat - ebben már a vízierőmű konkrét helyszíneként szerepelt a Dunakanyar.

magyarmernok_1935_pages360-360.jpg

 

Az 1934. év végén tehát az ország 3400 városának és községének csak 30.6%-a volt villamos energiával ellátva.
A
villamos energiaellátás nagy beruházásokat igényel. A nagy tőkeszükséglet fokozott mértékben előtérbe tolja a gazdaságosság kérdését és ebből következik, hogy a villamosítás fejlesztése során elsősorban a nagyobb jövedelmezőséget biztosító lakott területek, tehát a városok és nagyobb községek kerültek villamosításra.

Az ország közhasználatú villamosművei által termelt energiamennyiség évről-évre emelkedik. Normális gazdasági körülmények között általában évi 8—10%-os emelkedésre lehet számítani. Ez a mai termelési viszonyok mellett évenként cca 70—75 millió kWórát jelent, e szükségletnek megfelelő teljesítőképesség fedezéséről kell tehát előreláthatólag gondoskodni.
Magyarország
villamos energiatermelése az ország szénvagyonára támaszkodik. A gazdaságosan kiépíthető vízierőink nagy részét az ország megcsonkításával elveszítettük, a megmaradtak kisebb teljesítőképességűek. Kisesésű vízierőink fajlagos építési költsége aránytalanul magas és így ezek kiépítésére csak igen kedvező körülményiek között lehet számítani.

A növekvő fogyasztás és a teljesítőképesség tekintetében jelentkező szükséglet fedezésére elkerülhetetlen lesz a jövőben új erőtelepek létesítése is. A ma üzemben lévő erőtelepek a szükségletet teljes mértékben fedezik, a gazdasági fellendülés azonban magával fogja hozni a szükséglet emelkedését. Korszerű, nagyobb erőtelep létesítésének előkészítő munkálatai s maga a telep megépítése két-három esztendőt vesz igénybe, ezzel a kérdéssel tehát foglalkozni kell s a telep építésével kapcsolatos feladatokat a nemzetgazdasági érdekek keretei között a fogyasztói érdekeltségekkel való megállapodások alapján kell megoldani. Az építendő új erőtelepek helye tekintetében az az elvi álláspont helyes, hogy a telepeket elsősorban a primér energiák feltalálási helyén, tehát a szénbányák területén és a vízierőknél kell megépíteni.

(A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1935)

 
mosonyi_emil.jpg

Mosonyi Emil mérnök, akit 1942-ben a Vizerőügyi Hivatal vezetőjévé neveztek ki, még abban az évben kidolgozott egy elgondolást a nagymarosi vízerőműre, de Kállay Miklós miniszterelnök kívánságára nem ezzel, hanem a kárpátaljai és északerdélyi völgyzárógátas vízerőhasznosítási lehetőségekkel foglalkozott. Ő mesélte:


Antall József nemcsak kiváló történész, hanem élő lexikon is volt. Tudta jól, hogy 1941-ben állította fel a kormány a M.kir.Országos Vízerőügyi Hivatalt, és azt is, hogy - Benedek Pál halála után - engem neveztek ki a hivatal főnökévé. A sógorommal beszélgettünk a munkáimról, így jól tudta, hogy a dunai és a tiszai vízlépcsők tervezése a vezetésem alatt kezdődött el 1942-ben, a vízerőügyi hivatalban. Tehát tudatában volt annak, hogy a Duna vízerejének hasznosítása nem sztálinista elgondolás. Engem nem a mű elvetésének ténye bánt, hanem az aljas „sztálinista” vád. (...) 

Göncz Árpád, miután átnyújtotta a Magyar Köztársaság Zászlórendje kitüntetést, a dolgozószobájába invitált. A következőt mesélte: „Amikor kikerültem a börtönből, sehol nem kaptam állást, bementem a Műegyetemre, ahol akkor készült a dunai vízierőmű modellje. Felvettél munkásnak, dolgoztam a betonozásnál. Részben én is betonoztam és építettem a dunai vízierőmű nagy szabadtéri modelljét". Meglepődtem: „Elnök úr, most zavarba hoztál!” Ezután jól elbeszélgettünk.

(Árpási Zoltán Mosonyi Emil, a vízépítés professzora)


1952-ben magyar kormányhatározat született a nagymarosi vízlépcső beruházásának előkészítéséről.

A bős-nagymarosi vizierőmű kérdésével már az ötvenes évek elején is foglalkoztak. Az akkori kommunista minisztertanács határozata alapján 1952. júniusában kezdődtek a Duna-Morva-torkolat visegrádi szakaszának vízerő- hasznosítására vonatkozó közös magyar-csehszlovák tárgyalások.
Az
akkori "mindenható" miniszterelnökhelyettes Gerő Ernő hivatalában az 1953. április 18—i értekezleten készült jegyzőkönyvben ez olvasható:
Gerő
Ernő elvtárs: (... ) abból az alkalomból hívtuk össze az elvtársakat, hogy folynak a tárgyalások Csehszlovákiával a Dunán létesítendő vízerőművek kérdésében. Ez a kérdés nem újkeletű, hosszabb idő óta foglalkozunk ezzel a kérdéssel.A legutóbbi tárgyalások során a kérdés úgy vetődött fel, hogy ne csak mi építsünk vízi erőművet a Dunán, ahogy ismeretes Visegrád, Dömös környékén-, hanem a csehszlovákok is építenének, illetve hogy valamilyen formában, így vagy amúgy közösen építsük.
A
mi megbízottaink tárgyalásokat folytattak a csehszlovák féllel, és elfogadták a csehszlovák félnek azt az álláspontját, hogy egy olyan csatornát létesítsenek a Dunán, amely a Duna vizét elviszi Csehszlovákiába, és magyarán mondva egy hosszú darabon 5 vagy 6 kilométeren a Duna megszűnne magyar hajózható folyó lenni. Ez az úgynevezett baloldali vezetésű csatorna, amely Bratislava környékén indulna ki, és Győr fölött torkollna vissza a Dunába."(... )

(Új hídfő, 1993)

 Kismaros lakosságát kitelepítették volna a vízierőmű miatt egy Szabad Európa Rádió jegyzet szerint, 1952

kism_1.jpg

1954-ben modellezték a Dunakanyart hogy meghatározzák a vízierőmű helyét:

 A következő cikkben pedig egy fáklyás vízáramlás-kísérletől esik szó:

  

fak_3.jpg(Jövő Mérnöke, 1958)

Víz alatti fúrásokat is végeztek:


A
vízlépcső terveinek elkészítése céljából kutatásokat végeztek. 1951-ben áramlástani, geológiai, zettani kutatásokat folytattak, 14 szelvényen 63 rást végeztek a Duna medrében az 1695—1703 folyó- kilométerig terjedő 8 km-es szakaszon.
A
fúrások átlagos mélysége 15—25 méter volt. A legmélyebb fúrások 60 méterre terjedtek a mederfenék alá. A fúrások összes hossza 1700 m. Ezek a kutatások igen kedvező geológiai viszonyokat tártak fel.
A
kutatások során kiderült, hogy a zebegény — nagymarosi dunaszakaszon a mederfenék, hordaléktakaró nélkül, teljesen beleágyazódott az andezitrétegbe. A műszaki megvalósítás szempontjából kedvező és gazdaságos, ha létesítmények esetén a műtárgyakat tömör sziklakőzetre lehet alapozni, alluviális rétegek: vízáteresztő homok, kavics helyett. Így az alapozás sziklára kerül és az alapozással kapcsolatos hidrológiai problémák egyszerűbbek, mint pl. a Budapest alatti szakaszon volnának, ahol kavics-, illetőleg homokalapokra kellene építeni.

(Természettudományi Közlöny, 1957)

 

 

vt.png

Ekkor merült fel a Szent Mihály hegyen felépítendő víztározó gondolata:


Tájékoztatást kaptunk a szakemberektől a legújabb elképzelésről is. Külföldön mind több újfajta vízierőmű épül. Nagyteljesítményű szivattyúkkal szállítják magas hegyek tetején levő medencékbe a vizet, amely onnan csővezetéken zúdul alá, s energiatermelő berendezést hajt. Mivel a vizet tartalékolni lehet, ezek az erőművek csak a naponta ismétlődő csúcsfogyasztás óráiban működnek, s ezzel tehermentesítik a hőerőműveket. A külföldi tapasztalatok alapján vetődött fel — egyelőre csupán merész elképzelésként — az első újfajta hazai erőmű felépítésének gondolata. Helyét a nagymarosi vízierőmű közelében, a Szent Mihály-hegy lábánál, illetve csúcsán szemelték ki. A Duna-parton épülne fel a gépház, s felette, 350 méter magasban, a hegy tetején lenne a körülbelül egymillió köbméteres, öt hektár területű víztároló.
A szakemberek elgondolása szerint éjszakánkint, amikor viszonylag legalacsonyabb a villamosenergia-fogyasztás, megtöltenék a szivattyúk a medencét. A vizet csöveken, vagy a sziklába vágott alagúton vezetnék a hegyre, s ugyanott zúdítanák a gépek torkába. Az elképzelések szerint az első hazai mű teljesítménye napi 8 órán át több mint másfélszerese lenne az inotai centrálénak.

(Esti Hírlap, 1957)

Itt pedig a megemelt Duna miatt elárasztott területek épületeinek áthelyezését helyezték kilátásba:

hetfoihirek_1959_pages91-91.jpg

(Hétfői Hírek, 1959)

Aztán a 80-as évek elejéig mégsem kezdődött el az építkezés - ennek miértjeiről itt olvashattok:

A VALÓSÁG című folyóirat 1981 novemberi számában közölte Vargha János: Egyre távolabb a jótól című írását, amely összefoglalta, hogy mi történt az utóbbi negyedszázadban vízierőműveinkkel. A szerző montázs-szerűen rakosgatja az információkat, s gyakorta alkalmazza a tények ütköztetésének módszerét, ezzel is elősegítve, hogy minél tisztábban láthassuk a hatalmas kárt okozó konokság következményeit. Megtudjuk például, hogy 1959-től kezdve delegációk utazgattak Nyugatra, tapasztalatszerzés miatt, s noha azt látták; terveik rosszak, tovább erősködtek. A magyar televízió 1978-ban mutatta be A pusztuló Rajna című filmet, de ugyanabban az évben emelkedett törvényeidre a dunai vízilépcsőrendszerről kötött cseh-magyar államközi szerződés. Az előkészítő munkálatok elkezdése után újabb szakértő ment 1979-ben a Rajnához azt tanulmányozni, hogyan tudja majd a VÍZÜGY az úgymond veszett fejsze nyelét nyugati módszerekkel megmenteni, ha tönkretették a Dunát!

Az eseményeket folyamatosan figyelemmel kísérők, amikor a bős-nagymarosi erőműrendszer körüli huza-vonáról hallanak, gyakorta felteszik a kérdést: ha a Szovjetunióban szerzett példák alapján akarják mindezt megvalósítani, miért Nyugatra utazgatnak a tervezők? Aztán: miképpen lehetséges, hogy 1957-től hangsúlyozták, milyen nagy a megértés e munkálatokat illetően a csehek és magyarok között, ugyanakkor mindkét oldalon szinte szabotálták az építés elkezdését. A hatvanas évektől megjelent cikkek között tallózva komikusan szembetűnő az egymásra mutogatás. A Népszabadság munkatársa interjút készített a CsSzK miniszterelnökhelyettesével, Otakar Simunekkel; milyen haszon származik a közös Duna szakaszon készülő erőműből? A cikkben — amely 1963 szeptember 27-én jelent meg — csupán annyi a konkrétum, hogy a feladat elvégzéséhez a Szovjetunió anyagi és technikai segítségével is számolhatnak. Röviddel később (1963 október 1. és 4. között) Kádár János utazott Csehszlovákiába, ahol ugyancsak szóba került ez a téma.
A magyar pártlap és a többi hazai sajtóorgánum mindig úgy tálalta az ügyet, hogy nincs semmi probléma, a „szomszédos, baráti ország" vezetőivel teljes az egyetértés. Ám, ha fellapozzuk a Smena című cseh napilap 1968 április 13-i, és az Új Szó 1968 április 17-i számát, ott egészen másról tájékoztatnak. Csak néhány kiragadott idézet : A tervet még 1966-ban jóváhagyta a kormány, de ellenezte a CsKP KB elnöksége, s a párt főtitkára, Antonin Novotny nem is engedte szavazásra bocsátani a kérdést, hanem maga diktálta a határozatot, hogy kell az erőmű. Bár a gátrendszer beruházási költségeit 1964-ben a cseh illetékes szervek nem hagyták jóvá, az első titkár megvétózott minden tiltakozást, de ettől függetlenül az építés nem kezdődött el.
A kulisszák mögött nyilvánvalóan komoly harc folyhatott, mert a tömeg- és telekommunikációs eszközök most nem forszírozták a gazdasági együttműködés pontját. Csupán a miskolci Észak- Magyarország 1968 december 15-én megjelent példányában lehet találni egy vitasorozat végét, amelyben Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára válaszolt az egyetemisták kérdéseire. A mérnök- jelöltek afelől is érdeklődtek, hogy mi történik a Visegrádnál tervezett, kooperációban készülendő vízilépcsővel. Íme, a teljes válasz : „Egyelőre nem épül, és le is került a napirendről. És ennek nem az az oka, ami Csehszlovákiában történt. A visegrádi Duna-vízi- lépcső építését a kormány már jóval korábban levette a napirendről. A energiatermelés fokozásával és gazdaságosságával foglalkozó szakemberek ugyanis kiszámították, hogy az atomerőmű építése sokkal olcsóbb. Ezért a Duna-vízilépcső helyett atomerőműveket építünk. Az első, 800 megawattos teljesítménnyel már készül is, szovjet segítséggel. Hozzákezdtünk egy másik, hasonló nagyságú és kapacitású atomerőmű megtervezéséhez is. Ezek korszerűbbek a dunai vízilépcsőnél, és urán-alapanyagunk is van hozzá."
Ebben a néhány mondatban ott rejtőzik az akkori politikai helyzet zanzásított ténye, hiszen az 1968-as cseh megmozdulást, amely „Prágai tavasz" néven ismert, részben magyar katonai segítséggel verték le. A kommunista párt vezetői mindkét oldalon jobbnak látták tehát, hogy most szüneteltetik az együttműködést. S a hazai közvéleményt is nyugtatni akarták, hogy az uránból marad otthon is, nem viszik el mindet az oroszok, bár a szovjet segítség marad, ami a felügyeletet jelenti. 

(Új Látóhatár, 1984 - Hajnal László Gábor: „Habár fölül a gálya…” A bős-nagymarosi vízlépcső építésének vázlatos története)

Vargha János eredeti cikke itt olvasható:  https://danube.org/node/58

vl.jpg

A továbbiakban már nem esett szó a víztározóról!

Legközelebbi blogbejegyzésünkben innen folytatjuk a történetet!

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Nagymaros
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dunakanyarkult.blog.hu/api/trackback/id/tr4916025454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308
süti beállítások módosítása