Az idei poétaválasztást augusztus 15-én tartottuk Verőcén, a Dunavirág Ünnep keretében. Köszönjük a sok értékes verset! A zsűri – Bethlenfalvy Gergely, Makáry Sebestyén és Farkas Arnold Levente – három poétát választott: Rusvay Balázst, Pápay Esztert és Likó Szilárd Balázst.

Több alkotó is kiemelt díjban részesült a szponzorok jóvoltából: Börzsöny Múzeum, Duna Múzeum, Szőnyi Múzeum, Gorka Múzeum, Tragor Múzeum, Dunakanyar Színház és Verőce önkormányzata. 

A Dunakanyarkult blog számára öröm bemutatni azt a sokszínű irodalmi közeget, amelyben ideszületettekk és beköltözők egyaránt helyet kapnak.

Jövőre újra találkozunk! 

Rusvay Balázs

1977-ben születtem Vácon, és azóta is ebben a városban élek. Két évtizede a kismarosi Vilcsek Gyula Általános Iskola magyartanára vagyok.

 A versek, balladák világa már gyerekkoromban megfogott. Középiskolás korom óta írok, első sorban a magam örömére. Inkább a kötött formájú művekben érzem magam otthon, kedvenc műfajom a ballada. Verseimet internetes oldalakon publikálom, de nyomtatott antológiákban is jelentek meg írásaim. Alapító tagja vagyok a Váci Költők Baráti Társaságának.

Személyiségem nagyon fontos része a Dunához, a Dunakanyarhoz való kötődés. Már kisgyerekként megtanultam szeretni és tisztelni a folyót, és nem tudom máshol elképzelni az életemet, csak a Duna partján. Szülővárosom és a Duna rendszeresen felbukkannak írásaimban is.

Arany-híd

 

A marcafánkból pár falat maradt még,

azt majszolta a Kapcsos könyv fölött.

A folyón át az ólómmá dagadt ég,

mint szív bénító kis Juliska-emlék,

a „nagyon fáj…” lapokra költözött.

Üres lapok. Már tíz nap óta semmi.

„Jaj, hogy lesz ebből végül Őszikék?

Estvé lettem, csak haza kéne menni,

aludni kéne, végre megpihenni,

földdel takarni szívem nyílt sebét.”

 

Nem volt éjfél. A négy város harangja

csendben lapult a baglyos tornyokon.

Olajláng gyúlt a hídon, és alatta

-arcát homály és hídpillér takarta-

mint rémalak, egy furcsa árny osont.

„Hiszen csak árnyék, talán egy madáré,

mi éjre bújik Szent Margit szívén.

Egy vén költőnek minden rém ajándék,

ha esti órán vissza-visszajár még,

egy vén költőnek minden árny remény.”

 

És mindeközben lelkek szálltak útra

születvén az ősöreg Dunából:

a hold felé angyalok milliója

repült, s hullott a tiszta, bölcs folyóra,

ki holtukból majd életet varázsol.

S a tölgyfák gyantás átkaik zihálták:

„Egy fiú áll a hídon, mentsd meg őt,

(Álmodhattál holt apródokból strázsát,

hogy vigyázzák a harmadik bárd átkát…)

vagy meg ne állj az Úristen előtt!”

 

Egy vén költőnek minden árny sajátja:

„Hó-hahó” - hörögte rossz tüdővel,

és felfigyelt a kintornás kutyája

s talán a gém a szürke sárban állva.

Távolabb egy hó-hahó nem ér el…

A Kapcsos könyvét hóna alá csapta,

és lassan-lassan végre talpra állt,

vaksi szeme úgy ráfeszült a hídra,

hogy elfeledte, sajog bele, gyomra,

hogy elfeledett vénséget, halált.

 

És elindult a bajszán fánkmorzsákkal

a híd felé a hallgatag öreg

- kussolt a víz, nem vijjogott sirálydal –

és megtorpant, hol bajnok Mikolának

a nagyfalusi fejét tűzte meg.

„Vagy őt is csak én álmodtam valóra?

Én álmodtam Piroskát, Hunyadit?

Csak bennem élnek, s rekedt kakasszóra

köddé válnak, ha egyet üt az óra?

Ki Juliskám, suttogd, hogy Te vagy Itt!”

 

Egy ifjú állt az új híd kőkorlátján,

alatta burvány, zsakettjében szél,

eltökélten, a karjait széttárván,

mint sziklaszent, babonás ősi bálvány,

ki vezényszóra repülni remél.

Téboly-szeme a kérészrajba olvadt,

mely szellemtáncként körülvette őt,

mely összemosott olajlámpát, holdat,

ezüsthidat és pilácsos hajókat,

a vízbölcsőt s a hullám-temetőt.

 

A fehér fény ajkát mosolyra húzta:

a mennyországot látta meg talán,

és imbolygott, és megbicsaklott újra,

s hogy véget ért az esti vándorútja,

hát belépett Szent Péter ajtaján.

Csobbant a víz. Megkapta végre jussát,

Az óriásgyomor végre jóllakott.

„Egy élet volt, egy csobbanásnyi hullám.

Hatvan évem, jaj, hullámként borul rám.

A nagy Petőfi úszni is tudott…”

 

Sokáig várt ott, az örvényekre gondolt,

hogy belőlük a srác majd útra kél

arkangyalként a burványos pokolból.

Szárnyakat bont, ki egyszer elbitangolt,

s jobbján Juliska újra, újra él…

Éjfél volt már. Felvánszorgott a hídra,

és Pestnek indult nagykabát, kalap.

Alatta lenn a halászok ladikja.

Előtte szél kergetve, ostorozva

egy ócska sál és néhány kártyalap.

 Pápay Eszter

 Vácott születtem, 1967-ben, Szent Mihály napján. Gyerekként nagy hatást gyakorolt rám az extrém mennyiségben elolvasott mese, Attila véres szárszói inge és a felismerés, miszerint nem mindenki látja értelmét a hangyák etetésének. Korán kezdtem írni, s az elmúlt évtizedek alatt sokféle formában műveltem ezt a dolgot: írtam riportot, publicisztikát, forgatókönyvet, dalszöveget, bohózatot, miegymást. A művészetekhez való vonzódásom az egyik legmeghatározóbb tényező az életemben; a szavakkal való alkotáson túl a zene és a képi kifejezés különösen közel áll hozzám. Szemlélődő és kutató természetem elsősorban az emberi lélek rezdüléseire kíváncsi . Ez foglalkoztatott illetve foglalkoztat pedagógusként, újságíróként, szerkesztő-riporterként, költőként és mintegy másfél évtizeddel ezelőtt ezért indultam hivatás szintjén is a pszichológia irányába. Írói feladataim mellett alternatív terápiákkal, elsősorban művészetterápiával foglalkozom. Azon barátaim és kollégáim akik igazán ismernek, a világ egyik legrealisztikusabb misztikusaként gondolnak rám. Akik nem ismernek, - nos, azok számára is van még esély.

Opálos égboltra

(Augusztus)

 

Még násztáncot lejt a kerge kérész,

s virágot hint a vén Dunán,

de csónakját oldja már a révész,

s ólmosabb mind a délután.

 

Az emlékek könyvén újabb pecsét.

Bár van még, ki mámort inna ma,

lanyhul a tűz a tündék hegyén.

S tompul a rózsák illata.

 

A sétányon lassú, lomha fénnyel

búcsúzik egy-egy pillanat.

Tétován bólint: menni kell már,

s megfakul, hogyha itt ragad.

 

Opálos égboltra száll a hajnal,

s szénaszagú a héthatár,

fárad a nyár, a mindig hangos,

a holt-ágban csönd, meg békanyál.

Likó Szilárd Balázs

29 éves vagyok, Budapesten élek. Az ELTE Földtudományi Doktori Iskolájában szereztem a doktori fokozatomat, jelenleg egy bankban dolgozom. Szabadidőmben versírással próbálkozom, de prózában, festészetben is vannak terveim és hobbiszinten teniszezem.

A versek Dunabogdányban születtek, ahol gyerekkorom óta nyaralok, részben nagymamám emlékéből táplálkoznak.

 A Hajniék felé

 

Ott a terasszélen,

a fehér kertiszék mögött,

a kék-rozsdás talicskától jobbra,

a fakorlát mentén,

a kőfalhoz támasztva,

a seprűtől jobbra,

a polcsor alatt,

a lámpakapcsolótól sréviza ballra,

a betonjárdán túl,

a roller közelében,

a vasrudak mellett,

de a téglasor előtt,

a kupacba hordott konyhabútorok mellett,

a kukára váró, rossz hintaszék mögött,

a lámpabúra alatt,

a kertihűtőtől ballra,

a telefonkönyv kupacon túl,

tudod, amelyiknek van már egy kis stihje,

a muskátlik mellett,

a jácintok alatt,

a napellenző alatt,

a teraszfeljáró előtt,

még a lépcsők előtt,

a kisasztalon,

a műanyag poharak mellett,

a kávéscsésze mögött,

a kintfelejtett só és borszórótól jobbra,

de a szalvétatartó előtt,

két iphone között,

a kulcstartó mellett,

a kóla előtt,

de a vizeskancsó mögött,

a mellett a két húsgombóclevesből

származó paprikás folt mellett,

a virágmintákon,

ott az asztal széle felé,

még a barna székek oldalánál,

az óriástuja árnyékában,

a napernyő rúdjától jobbra,

északra a házfaltól,

szinte egy vonalban a kerítésoszloppal,

tudod a Hajniék felé,

a diófa mentén

és úgy, mint a patak,

egyenesen rádőlve

ott hagytál engem.

 

A legjobb mondat

 

Felállok,

lemegyek a teraszról

a lépcsőn át

és meg sem állok a kertkapuig,

ott kihúzom a vasrudat

a lakat helyről

és kinyitom,

miközben egy levendulát morzsolgatok

a bal kezemben

és elmegyek az óriás nyárfáig,

majd egyik ágát a másik után

és a törzsét fogom

és meg sem állok a tetejéig,

ahol már úgy hajlong,

mint álmaimban

és onnan a legtetejéről,

ahol amúgy nem bírna már el

az a kecses ág,

visszaintegetek magamnak a teraszra.

Most gyorsan felkaptam a tekintetem

és esküszöm,

látom magam

odafent.

Most megint olyan, mintha itt lennél

 

Most megint olyan, mintha itt lennél.

Kint ülök a teraszon.

A madarak csicseregnek.

Hallom a tizenegyes úton elhaladó

autók végtelen kompozitját.

Egy kutya ugat messze,

Ami vagy Ai néni kertjében.

Egy fa sem mozdul,

egy levél sem lebeg.

Egy motorcsónak húz el.

És mintha levendula illat jutna eszembe*,

pedig rózsa van az asztalon.

Reggelire napsütés és

ebédre zápor.

Hullámok verik a partot, elterülnek

és egy gyerek kiabál. 

Sűrű a levegő a napernyő alatt.

A pókhálót sem fújja szél,

de pók sincs benne.

Otthonhagytam a gyógyszerem,

amit minden reggel szedtél.

A homokozót benövi a gaz.

Kakaót innék, ha lenne,

vagy karamellás tejet,

ha megcsinálná valaki,

de így csak képzelem,

képzellek

és várom, hogy begördüljön

a fehér suzuki.

*Minden úszás után,

a kertbe lépve elmorzsolok

egy levendulavirágot

és beledörzsölöm a tenyerembe,

majd addig szagolgatom,

míg elérek a teraszig.

Mihály Edit

Óvodáskoromtól Vácott éltem, 6 éve lakunk a fiammal Szokolyán. Kezdetben az egészségügyben dolgoztam műtősnőként, jelenleg pedig egy állatklinika ügyes-bajos dolgait intézem.

A Duna és a Dunakanyar szerelmese vagyok, mióta az eszemet tudom. Szeretem, tisztelem, csodálom a természetet és az állatokat.

Általános iskolában én mondtam az ünnepségeken a verseket, és versmondó versenyekre is jártam.

Gyerekként -még Vácott- az anyakönyvi hivatalban névadókon és esküvőkön szavaltam.

Pár éve gondoltam egy nagyot, és azóta próbálkozom az írással.

Haikulánc a Dunáról

 

beszippant a vágy

higgadt hullámok közé-

hajó tűnik fel

 ☆

sétahajóval

versenyt futnak a partok-

ott áll egy sziget

 ☆

bekucorodott

kavicsos lábnyomomba-

törött kagylóhéj

 ☆

forrófejű eb

vizes bundája szalad-

rám rázza magát

 ☆

forró nyári est

 fokhagymás lángos illat-

leülök melléd

 ☆

suttog a parton

 létünk pillanatának-

törékenysége

 ☆

ezernyi angyal

éjszaka varázsában-

hullámon táncol

 ☆

virágba borult

nászuk végső énekén-

tűnő fájdalom

 ☆

utolsó óra

egy hullám bölcsőjében -

ringatja a víz

Lengyel Alíz Zita

Születésemtől fogva, azaz 22 éve, élek Nagymaroson. Számomra a Dunakanyar mindig az otthont jelentette, a biztonságot, azt ami élettel teli boldog emberré tesz. Ugyanis számomra fontos a zöld élővilággal gazdagított nyugodt környezet, ahol szabadon kibontakoztathatom alkotói talentumomat. Hiszen a költészet nekem nem jelent mást, mint a Semmiből a Mindenbe való teremtő folyamat megragadása, amit később megoszthatok azokkal, akik szívesen meghallgatják vagy elolvassák munkáimat.

Dunai Ekhó 

 

Mért hagytál el Múzsa

Ki vélem sok fele bolygott?

 

Méz aromája a pillanat,

Így Kara zengte a tintám,

Ősei lángja felett járt,

Biztos Eszével a pennám.

 

Mégis egy alkony pirkadatán,

Lebukott Duna gátján.

 

És hova tűntek a társaim?

Ottan a vér, oda bújtak.

Így Vele dús haza csillaga húlt,

Ahogy ölte a barbár,

Majd hamu csontja alá ástam,

Holt ész ige hantját.

Mély a folyó, alig állja meg,

Egymaga szívem a csöndet,

Csak Duna habja, ki nem hagy,

A lelkemnek nyugodalmat.

 

Árja fehér tünemény,

Mikor átviszi testem a gáton.

 

Múzsa talán, aki kérte a hullám,

Bősz Duna szárnyát?

Hogy ligetekbe,

Mi hős avarok hona volt,

Oda mentsen?

 

Most Duna égi virágait,

Írom az új lakosoknak,

Benne erős tüköréle mutassa,

A múlt köde szálát,

S elvükön érjen a vers dala,

Hogy gyarapítsa a Földet.

 

Vándorló Múzsám, ha akarsz,

Ide már haza térhetsz.

Labancz Eszter Csenge

25 éves, Budapesten él és az ELTE hallgatója.

A Dunakanyarhoz nyaralási emlékek fűzik.

Falatnyi emlék

Sötétben sziporkázó

Tündér menyegző

 

Állt a zarándok

Körötte érhálózat

Szemében vár nyáj

 

Vízostor mossa

Teremtő kanyarítja

Védje a Napot

 

Féltékeny volt ő

Halhatatlan létére

Bogár szépére

 Marton Dalma

1990-ben születtem Pécsen, gyermekkoromat Zalaegerszegen töltöttem, majd visszatértem szülővárosomba magyar szakos egyetemi hallgatóként. Később az élet Budapestre sodort, de az események véletlenszerű fűződésének hála, már közel egy éve Verőcét nevezhetem otthonomnak.

Meghatározó számomra a biophilia gondolatisága: gyerekkorom óta erős vágyat és kötődést érzek a természethez, ennek kézzelfogható megtestesülése négy örökbefogadott kutyám és két leopárdgekkóm.

Az önkifejezés különböző formáit mostanában szinte hajszolom, fontosnak tartom, hogy rátaláljak arra a kreatív alkotói munkára, ami a bennem lévő érzéseket és gondolatokat formába rendezi. Az írás újra és újra terápiás szelepként bukkan fel az életemben.

Szunnyadó évnek

ősi ösztöne lobban,

pontos pillanat.

 

Egycsapásra volt

szerelmes káosz vízen,

földön és bennem.

 

Vízben gyúlt élet

perce csobban belém, de

elejtem ismét.

 

Sorsot húztunk most,

hanyatt fekve nyertem épp,

lábam vízbe lóg.

 

Add a sót, Édes!

Olajos grimasz bókol,

én benned úszok.

 

Mert a csiga nem

siet; terve sokkal jobb:

Már otthon vagyok.

Révuti Norbert Attila

A Dunán ideérkezett őseim által alapított Kismaroson születtem, nőttem fel és élek a családommal most is. A folyó, annak kismarosi holtága, a környező hegyek, erdők, rétek és patakok ezáltal a személyiségem bizonyos mélyebb rétegeit is jelentik, a vízalatti világok szemlélése pedig egyfajta misztikus élményként hat rám kölyökkorom óta.

A könyvek, a versek, a zene iránti érdeklődésem a szülői ház ajándékai. Gyerekként örömmel rajzoltam és festettem, később mégis a fotózást választottam, vagy inkább kaptam vizuális kifejezőeszközként. A zene és az írás végigkíséri az életemet - utóbbi leginkább dalszövegek és versek formájában. 

Kereszténnyé válni vágyó emberként leginkább a szenvedés értelme és értelmetlensége, a fájdalom csökkentése; a hit, a tudás, a kétely és a tagadás állapotai; a szeretet és a melankólia viszonya foglalkoztat. 

És persze az, hogy mit keresünk itt egyáltalán.

egy dunai haikui

 

A vízre lépek.

Ahogy az a láb nem láb,

az a víz sem víz.

 

Világnyi folyam

ömlik át vakságomba

sírt szemeiden.

 

Várakozásom

tágas szentkép keretben:

bolygó a mélyben.

 

Megrepedt gömbhéj

lebeg ismerős létbe

Táplálékául.

 

Egyetlen dolgom

sebed érzékelése.

Ahonnan repülsz.

 

Belélegezlek.

Kilehelem, eltűnök.

Visszalélegzel.

 

Hiábavaló

igyekezet az eget

folyónak látni.

 

Imám nem ima.

Hullámra hullám hullik,

szárnyadba szárnyam.

 

Rovartest súlya

a mindenség mérlegén:

a vízre lépek.

Molnár József

Mozdonyvezetőből lett költő és újságíró, akinek életútját egyszerre hatja át a munka fegyelme és a költészet szabadsága. 2014 óta publikál a megújult Nyugat – ma Nyugat Plusz – hasábjain, 2024-től már munkatársként is. Versei irodalmi esteken és a Hangzó Nyugat CD-ken szólaltak meg neves színművészek előadásában, harmadik kötete pedig A denevér ráncai címmel jelent meg. A közösség és a költészet összekapcsolásának híveként alapító tagja a Váci Költők Baráti Társaságának.

Film a mozikban

 

A Nagy Egészében, gondolnád, mit

számít az ember, és az apró ember

valóságában, mindennapos nyűgjei

mellett, mit számít az Univerzum?

Lehet, nem is létezik, csak kivetítik,

mint egy átlagos filmet a mozikban,

melyen elalszik a jobbra

érdemes.

*

A képzelet, mint lendítő erő, vajon

hová tűnik a halál után? Olvasás

közben a Merkúron járok, Kurt

Vonnegut rombusz-szerű lényei

barlang falára tapadva, sárga, majd

akvamarin kékben pompázva

hallgatják a Merkúr bolygó énekét. Ez

a táplálékuk. Anyagcseréjük nincs.

*

Vajon a földi ember, milyen éneket

hallgatna, ott a barlang mélyén,

amikor legnagyobb fegyvere

a kőbunkó? Érdemes volt-e lejönni

a falról, hogy a későbbi, számomra

megmagyarázhatatlan fejlődése

során, elméje segítségével, már ott

tartson, hogy bármelyik pillanatban

felrobbanthatja ezt a látszólag

békésen szunyókáló kék bolygót.

Amely, tarkítva háborúkkal, perzselő

tüzekkel, kívül-belül ég.

*

A bennünk lévő tűzet kéne

felhasználni valami jóra, gondolhatná

az ember, ha a Világmindenséghez

mérve kérész életében, nem vennék

el tőle a gondolkodás erejét.

 

A teremtő képesség szerencsére csak

az istené, ennek ellenére az Ő kezében

tartott lángból – éjszakánként -

apró szikrákat lopnak. Ilyenkor hiszi

az ember, hogy feltalálta az atom-,

a hidrogén-…, és még mit tudom én,

milyen világrengető dolgokat,

melyeket a hatalmas szikláról mutat fel

az ég angyalai felé, mint azt

a majmoknál látta.

*

Még aznap, hogy megszülte az anyja,

megfojt egy kígyót, ki a lábánál

vigyázna rá, és dárdával ledöf egy

elefántot, akitől tanulhatna.

És még aznap, hogy megszületne,

odalopódzik a szomjas állatok

közelébe, hogy egy éles kézzel sorra

leölje őket, mindaddig, míg éhét nem

csillapítja.

Torkán akad a falat, és szörnyűséges

kínok között hal meg. Még azelőtt,

hogy megszületne.

 Pöltl Oxi Zoltán

Tizenéves korom óta írok verseket, nagyon ritkán novellát. Több zenekarban is a muzsikálás mellett, mint dalszövegíró is ügyködtem. Bizonyos kontrollt jelentett, amikor pár alkalommal megjelentek a verseim a Muravidéke Baráti Kör által gondozott kiadványokban, illetve egyszer a Művészettel a diszkrimináció ellen című antológiában. Több, mint 30 éve írok különböző újságokba, régebben helyi vonalon rádióztam, jelenleg ugyanitt tévézek. Esztergomban élek.

Esztergomi idill

 

lenn a folyónál ahol a hajók kikötnek 

lenn a folyónál ahol a sör és bor hideg 

lenn a folyónál majd’ minden este bál 

a sóderparton ahol a Csonka-híd még áll 

 

a daj-daj hangjait elviszi a víz 

ha bele kóstolsz ott marad a szádban a Duna-íz 

lenn a folyónál a fiúk legények 

és nagyritkán a lányok a vízben fürödnek 

 

lenn a folyónál minden elúszik

a túlpart csak díszlet mikor a vén nap lenyugszik 

lenn a folyónál van minden reményem 

olyan vagyok mint a kavics és úszok keményen

Cserháti András

 

Kanyarog a Duna.

A hegyek átölelik.

Csendesen csobog.

 

Salamon tornya

árnyat vet a víz fölé.

Szárnyashajó zúg.

 

Wifi nélküli

kávézóban ül a csend,

Zebegény lassít.

 

Mosolyod fanyar,

pedig veled vagyunk: én

és Dunakanyar.

 

Vonat elzakatolt,

üres már a Dunapart.

Valaki hiányzik.

A program szervezője: Fábián Erika (Dunakanyarkult blog)

Augusztus 29-e a magyar fotográfia napja az első, Magyarországon, nyilvános eseményen készített fénykép emlékére. 1840-ben  a Magyar Tudós Társaság tizenegyedik gyűlésén Vállas Antal rendes tag a nemzeti kaszinó Duna felé fekvő termeiben egybegyűlt társaságnak két, olajozás és égetés nélkül, általa készült Daguerre-féle fényképet mutatott be a' Dunát és a királyi várat vette fel. Ezzel bizonyítva, hogy birtokában van mindannak a tudásnak, amellyel élethű képeket alkothat a világról. A világ fejlődését alapvetően meghatározó találmány hírét először 1839. január 7-én hozták nyilvánosságra. Közel egy év telt el, amíg a pesti közönség láthatott valódi fény-képeket (fém-képeket) – dagerrotípiákat – a Pesti műkiállításon, 1840 júliusában. 

Besnyő Éva: Duna mellett

Besnyő Éva: Aratók Szokolyán, 1938

Besnyő Éva (1910-2003) mindössze 20 éves volt, amikor budapesti tanulmányait befejezve Berlinbe ment, hogy ott képezze tovább tudását a fotográfia terén. Amikor az akkor 15 éves Friedmann Endre (Robert Capa) – akivel egy házban lakott – megkérdezte tőle, hogy miért pont Berlint választotta úti célul, azt válaszolta, hogy azért, mert érdekes város, és sokat lehet ott tanulni. Valóban így volt.

Besnyő Éva: Önarckép, Berlin (1931)

Vonzódása az avantgárdhoz és a baloldalisághoz nem Berlinben kezdődött, hanem még Pesten,
ahol kapcsolatba került Kassák Lajos Munka-körével. Itt ismerte meg Kepes Györgyöt,
gyerekkora óta ismerte Friedmann Endrét és barátait. Berlinben a körükhöz csatlakozott a
weimari Bauhausból a fotós Umbo, valamint John Fernhout holland filmes, aki majd a Spanyol
föld c. film operatőre lesz, amelyet Joris Ivens rendezett, Hemingway és Dos Pasos írtak, és
Hemingway volt a narrátora. A magyarok közül a kör tagja volt Friedmann Endre, Deutsch Kati
és Csiki Weisz Imre.

(Besnyő Éva 1930-as években fotózott képe találkozott a haikummal utólag)

A "Munkakör" diákcsoportja kiránduláson, 1930 - A Pilisbe és a Börzsönybe jártak, mert Gödön volt a találkahelyük... A fotón Robert Capa mellett Bálint Endre festőművész áll. A balszélső sapkás nő Horna Kati, aki Capa első szerelme volt, vele távozott az országból, majd aztán Spanyolországban és Mexikóban lett híres fotós.

(Deutsch) Horna Kati Fotó: Friedmann Endre

"Menekülnöm kellett Magyarországról, aztán menekülnöm kellett Berlinből, aztán Párizsból, és mindenemmel Barcelonába mentem. Amikor aztán Barcelona elesett, már arra sem volt lehetőségem, hogy visszamenjek a holmijaimért, így mindenem újra elveszett. Így érkeztem meg életem ötödik országába, Mexikóba úgy, hogy a vállamon lógott mindenem, amim csak volt, azaz a Rolleiflex gépem."

Horna Kati: Kollázs - Spanyol kisfiú kéreget és a fal, 1938

Kassák a Gödi Fészekben tart előadást (1930-as évek eleje)

A Gödi (partifecske-) Fészek története a múlt század első negyedének végére nyúlik vissza. A Munkás Testedző Egyesület (MTE) turista-szakosztálya új telephelye az 1923. június 24-i „forrásfoglalást” követően lett a közigazgatásilag Dunakeszi külterületéhez tartozó homokbánya-gödörben jellemzően faházas nyaralótáborként kialakítva. Ide a munkás-proletár ifjúság Dunakeszi Műhely-telepig vagy Alsógödig utazott vonattal, de pénz híján idegyalogoltak a Megyeri csárdától, de még Rákospalotáról is. Voltak olyanok is, akik kerékpárral érkeztek, valamint sokan csónakon eveztek fel Pestről. A neve a parti fecskék homokfalba vájt fészkei után lett Gödi (fecske-)Fészek. Nevében a Göd csak a legközelebbi vasútállomás miatt szerepelt. A Fészek partja a többi strandtól eltérően ingyenes volt. Tartott itt előadást József Attila és Kassák Lajos is. 

Friedmann Endre (Robert Capa) Fotó: Horna Kati

1948-ban hat hetet töltött Magyarországon, fényképezte a háború tépázta országot és rögzítette a kommunista befolyás egyre nyilvánvalóbb jeleit. Ekkoriba folytak az első 3 éves terv előírta munkálatok. Fényképezett a Ganz Hajógyárban, megörökítette az első rizsaratást Békésben, a romjaiból éledő Budapestet. „Az elutazásom előtti napon elmentem, hogy kiváltsam a kiutazó vízumot. A külföldiekkel foglalkozó őrmester nagyon alaposan áttanulmányozta az útlevelemet. Miután beütötte a kilépő vízumot, megkérdezte, hogy melyik iskolába jártam. Megneveztem a budapesti gimnáziumot, ő pedig elsorolta a tanáraimat és megmondta melyik évben érettségiztem. Ő is abba az iskolába járt, két évvel utánam végzett. Visszaadta az útlevelemet és így szólt: Ha két évvel később születik, a maga tehetségével vagy már nem lenne életben, vagy legalábbis miniszteri titkár lenne. Így azonban csupán egy zavarosfejű nyugati liberális. Ez a történelmi materializmus.” A történet a Holiday Magazinban jelent meg egy évvel később, Beszélgetés Budapesten című írásban.

Robert Capa: A Lánchíd roncsait kiemelő úszódaruk a Dunában

Ata Kandó Görög Etelka néven született 1913-ban. A húszas évek végén a Műhely nevű grafikai iskolába járt; a Bauhausból hazatért Bortnyik Sándor alapította magániskolában ismerte meg Kandó Gyula festőművészt, akihez feleségül ment. Vele 1932-ben költözött Párizsba, ahol egy 1936-ban fődíjként elnyert kamera hatására választotta hívatásául a fotóművészetet. Többször jártak férje rokonainál Verőcén, ahol Kinszki Imre tanította fotózni. Ata filmjét itt lehet megnézni.

Ata filmje itt megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=aDiJGFwg6XM&fbclid=IwY2xjawEwPyhleHRuA2FlbQIxMAABHV_IGscplR8dAP1XCsV9ktl1QYdbsGgFNmH6t8DVovMDFQau1R3WOGR2ww_aem_SeO4k1u7T1ueiUzX9CCQzg

Ezektől átragadt a kivándorlási mánia a kisujfalusiakra, váczhartyániakra, de legnagyobb mértékben a mácsaiakra. Rendesen este érnek be a faluba s beszállnak az amerikai rokonaik által levélben megnevezett mácsai fuvarosokhoz, a kik Váczra vagy Verőczére viszik őket. Igen természetes, hogy jó fuvart fizetnek, .személyenkint 2—3 frtot s felülnek 5—6-an egy kocsira. Olvastam egy Amerikába kivándorlóit borsodmegyei szendrői embernek rokonaihoz czimzett s azok által egy mácsai embernél felejtett levelét. Oly pontosan leírta nekik: hogy hol és miként kell felülni, Aszódon kiszállni, kinél Mácsán meghálni s kocsit fogadni Váczra vagy Verőczére; Bécsben, ha kiszállnak mit csináljanak stb. Az igaz, hogy most erre a kivándorlás egy kissé szünetel, de majd megindul ősz felé a betakarítás után, nemkülönben tavasszal is.

Igen gyakran a kivándorlást közvetítő bizonyos „Red Star Linie“ társaság ügynöke is utazott velük. Ez is paraszt ruhába bujtatott s Amerikából visszaérkezett s újra oda utazó kivándorlottnak adja ki magát. Ő csak itt — meg ott lakó rokonai vagy családja meglátogatására jött, de itt nem maradhat. Minek is — úgymond — ott keres naponta, a szerint a mi akar lenni, — bányamunkás, kocsis, tehenész, mindenes, gazda, kertész, lovász stb. 2—6 dollárt. Ő most már munkafelügyelő. Az élet igen olcsó — úgymond — alig kerül valamibe. A kenyér, bor, sör, hús igenigen olcsó, csak a pálinka drága. Vannak vendégfogadók, hol ha 3—5 pohár sört iszik valaki ráadásul ingyen kap enni. Adót nem fizetnek, ha a munkában bajuk esik, fentartásukról a munkaadó gondoskodik. Háborúba nem kell menni; ott nincs katona stb. Igen természetes hogy ezt hallva, igen sokan szeretnének ebbe az amerikai jó világba vándorolni és csak erről ábrándoznak. Az említett vállalat ügynöki közvetítése 10 frt. Ezen kívül egy-egy kivándorló Bécsből egész Amerikáig tartó utazásuk és útiköltségeikre 86 forintot fizetnek. Ezért a szóban levő, közvetítő vállalat Hamburgig vasúton s onnan a hajóra előre jegyet szerezve Amerikába szállítja őket.

A közvetitő vállalat ismertető jele bizonyos „vörös csillag“. Ezt ügynökeik sapkájukhoz tűzik a bécsi állomásnál. A kivándorló is ilyet felfűz vagy elkiáltja magát: „Vörös csillag út“ vagy „Red Star Linie“. Ezek egész propagandát űznek e közvetítéssel. Igen természetes hogy ezt levélben közlik a kivándorlókkal. De nem Bécsben adatják föl, hanem a gyanú elkerülése végett itt valahol. Tavaszszal egészen el voltak árasztva egyes faluk az e féle felszólításokkal: „N. N. közvetítésünkkel Amerikába utazó barátjától hallottuk, hogy ön is szándékozik kivándorolni Amerikába. Ennek folytán itt küldjük az összes útba igazitó és tudni való utasításainkat. Mindezeket olvassa át figyelemmel.“ A czimzettek teljes nevét csakugyan a kivándorlottak szolgáltatják. Ehhez több czédula van mellékelve. Az egyik pl. igy hangzik: „Red Star Linie in Wien.“. Figyelmeztetjük Önt, hogy stb, stb. Végül: „hogy illetéktelen kezekbe ne kerüljön, Bécsbe érkeztekor tűzze kalapjához a czédulát a melyen a vörös csillag látható s kiáltson : „Red Star Linie“ vagy ha azt nem tudná kimondani: „Vörös csillag út“. Másra ne bízza magát csak azon megbízottjainkra, kiknek kabátjukon vagy sapkájuknál az önéhez hasonló vörös csillag látható, stb. A másik czédula az utazási költség számlája; u. m. a hajójegy ára, hajóig a vasúti költség stb. Továbbá hogy mit vigyen vagy ne vigyen magával, mivel lássa el magát stb. Igen csodálom hogy nem tudnak a társaságnak hosszú és veszedelmes körmeire koppintani! Avagy nincs ahhoz elég „corpus delicti“ a mit fel lehet használni? Én idővel szolgálhatok a társaság teljes czimével, leveleikkel, nyomtatványaikkal stb. Egy halmazt egyszer már átadtam a helybeli községi elöljáróságnak, nemkülönben ha jól emlékszem a csendőrségnek is." Tonelli Verőcén született közgazdász és társadalmi szakíró volt, aki számos könyvet írt társadalmi-gazdasági témákban. Az ő érdeklődését is felkeltették a kivándorlást kiváltó körülmények, s meg volt győződve arról is, hogy csakis megbízható, első kézből származó információkra építve lehet helyes következtetéseket levonni. Éppen ezért úgy döntött, hogy álruhában, kivándorló fotográfus-segédnek álcázva magát, jegyet vált egy kivándorló hajóra, hogy a Fiume és New York közötti úton személyesen is tapasztalatokat gyűjthessen a fedélközben uralkodó körülményekről, illetve a kivándorlókkal elbeszélgetve megtudhassa, milyen motivációk miatt jutottak arra a döntésre, hogy a tengerentúlon próbálnak szerencsét.

A szél hajtotta dunai hajókról már a XIII. században írtak, a XV. században már vitorlás hajóhadról is beszámoltak...

A Magyar Naszád az 1500 -1600-as években a belvízi hajózás legelterjedtebb típusaként működött. Elsődleges alkalmazási területe a hadászat, és a végvári csapatok szállítása volt a Dunán és a Balatonon is. Hadászati alkalmazásukat tekintve rendkívüli jelentösége volt a dunai hajóhadnak,a naszádosoknak.
A vizi utak ellenörzése,rajtuk az utánszállítás biztosítása,továbbá a szárazföldi hadsereg harcának támogatása volt a faladatuk. 15. századig hajós foglalkozásút keveset találunk. Közülük kiválik a királyi hajósok: a naszádosok rendje.
A naszádos legénység kiváltságos, a folyó menti, elsősorban a dunai végházak közelében telekre telepített hadi nép, amely hadba híváskor felkelni és heti vagy hópénzért harcolni volt köteles, béke idején azonban gazdálkodott, s hajóját használva kereskedett. Közvetlen vezetőjük a vajda. Maguk választották úgy, hogy négy jelöltet ajánlottak, s közülük választott a flotta vezetője: a naszádos kapitány, 20-30 vajda parancsnoka.
A vajda alatt 2-3 naszád, így 80-120 legény szolgált, naszádonként egy tizedes vezetésével.

E szervezetüket béke idején is megtartották. S hogy mekkora volt ez a Duna-flotta fénypontja idején, Mátyás korában, arról egy 1476. évi oklevél tájékoztat minket: "A király hajóhada összesen 330 hajóból állt, melyekben a hajósokon kívül 10 ezer harcos van elhelyezve, azaz 1700 lándzás, 1200 vértes, a többi balistarius és íjas. E hajók között van 16 igen nagy gálya, mindegyike 44 evezőssel, 300 fegyveressel… 

A naszádos tehát hajós is, harcos is. A hadiflotta állományához sorolt még a különféle – fegyveres, ágyú, ló – szállító hajó. Lapos fenekű, széles, célszerűen alakított dereglyék, evezős legénységgel, a mester vezénylete alatt. – S még valami tartozott a flottához – megmondja Thurzó Elek az uralkodóhoz intézett 1540. évi levelében: ..."Régi szokás a naszád kapitányoknak bizonyos számú lovasságot is adni szolgálattételre, hogy a többi könnyűfegyverzetű kapitányokkal egyenlők legyenek és a folyók vidékén előkeríthessék a naszádosok szükségleteit; továbbá, hogy a lovasság fedezete alatt partra és ismét hajóra szállíthassák a legénységüket, vagy más előfordulni szokott hadműveleteket végezhessenek velük"...

A magyar hadiflotta hajóépítő telepei a Száva mellékén a rengeteg tölgyerdők közelében voltak.
Ezt a vidéket viszont Mohács után megszállta a török, s mint Bakics Pál naszádoskapitány írta 1531-ben a királynak: ..."A Száva partjain már a török készítteti a hajókat. Rengeteg fát halmoztak össze, felséged volt mesterei közül ketten vezetik a munkát, és éppolyan könnyű hajókat készítenek, mint amilyenek felségednek vannak"...És jó másfél századig itt építette a török a hajóit.
A magyarok számára a Buda feletti részen alakulhatott volna ki hajótelep, de ez a vidék megfelelő erdővel nem rendelkezett.
A magyar naszádokat két évszázadig Ausztriában – Gmundenben és Laibachban – építik. Természetesen itt készíttette a hajózási hivatal a császári hajóácsokkal a kereskedelmi hajókat is a maga számára.

Mivel a hajóút volt a legolcsóbb Az ország gazdasági életének rohamos romlását talán ennek a fegyvernemnek a hanyatlásával lehet leginkább lemérni. Mátyás idejében a naszádosok létszáma még 10 ezer fö körül volt,a Jagelló-kor utolsó éveiben csupán csak ezer fö.
Minden bizonnyal ennek megfelelöen csökkent a hajók száma is, így ha Mátyás idején számuk 360 körül volt,akkor az 1520-as években már aligha lehetett több ötvennél. Mátyás kedvenc hajója, a Bucentaurus sokat horgonyzott a komáromi révben.

A mohácsi vész után a dunai hajóhad I.Ferdinánd pártjára állt, a bécsi hadvezetés irányítása alá került, és idegenné vált a hazai hadseregben.

 https://www.shipmodell.com/index_files/SHIPMODELL_MAGYAR_NASZAD.htm

A XVIII. században már egy magyar hajóépítő mérnök is tervezett vitorlást!

Gróf Batthyány Tódor (1729–1812) mérnöki tanulmányokat végzett a bécsi egyetemen.  Mindenféle újdonság iránt nagy érdeklődést mutatott, így aligha meglepő, hogy két hónappal a Montgolfier-fivérek 1783 júniusi hőlégballon-kísérletét követően már az asztalán voltak a jármű tervei és műszaki adatai.Elképzeléseiben, mérnöki terveiben a haza gazdasági felemelése lebegett célként előtte és ebben fontos szerepet szánt a vízi közlekedésnek és a távoli országokkal folytatott kereskedelemnek. 1781-ben egy híradás számolt be arról, hogy megérkezett Horvátországból a császárvárosba Batthyány Tódor Bucentaurus nevű vitorlása, amely alacsony (1,26 m) merülésű, kb. 53 m hosszú fregatt szerű hajó volt és 10 ezer hektoliter gabona fért rá. A következő években további hajókat is épített, majd ezt a flottát a bécsi Willeshoven kereskedelmi társaság vásárolta meg azzal a céllal, hogy Bécs és a Krím-félszigeten található Herszon kikötője között ingázzon. Ez az első Bucentaurus és társai alkalmasak voltak a tengeri közlekedésre is, ami azzal az előnnyel járt, hogy nem kellett az áru átrakodásával bíbelődni útközben.

Batthyány ezeket a hajókat a horvátországi Ozályban lévő birtokán építtette, ezt követően, az 1790-es évek elején Pozsonyban hozott létre egy hajógyárat (pontosabban: hajóácstelepet) azzal a céllal, hogy olyan hajókat építsen, amelyek „önerőből” képesek lesznek az árral szemben is haladni.

A Bucentaurus a pozsonyi Dunán

A pozsonyi telepen fogott bele az ugyancsak Bucentaurus nevű hajója építésébe. Ez már nem vitorlás volt, hanem afféle önjáró és a parton álló, de még a hajó fedélzetén tartózkodó szemlélő sem láthatta, hogy a járművet tulajdonképpen állati erővel (lovakkal, ökrökkel) mozgatták. A szerkezet pontos leírása nem maradt fenn, csak gyanítható, hogy a körbejáró állatok egy fogaskereket mozgattak, amivel más kerekekkel érintkezve végül mozgási energiát hoztak létre és lehetővé tették a hajó árral szembeni haladását is, vitorla nélkül. 

Tóth Ferenc Egy nemzeti érzelmű kozmopolita – adalékok a hajóépítő Gróf Batthyány Tódor életrajzához című írásában összegzi a Bucentaurus működéséről és berendezéséről tudható információkat: „A kormányzást a hajó orrán is, tatján is négy-négy hosszú nyelű evezővel végezték. A hajótest vízből kiemelkedő részét egy széles fedélzeti sétány övezte, belül pedig a gróf finom ízléssel berendezett luxushelyiségei voltak.

Középen egy táncterem, gazdagon díszített étterem és luxuskabinok alkották a furcsa vízi jármű belsejét.

A hajó mértani középpontjában helyezkedett el egy díszes őrtorony, amely magába foglalt egy ún. camera obscura-t, magyarul sötétkamrát, ahol a császárváros nevezetességeinek miniatúráiban lehetett gyönyörködni. Az őrtorony párkányáról pedig élőben is élvezhették az utasok a Duna-parti látványt. Másik érdekesség egy zenélő óra volt, amely a kor divatjának megfelelően török muzsikával (alla turca) jelezte az idő múlását.”

Forrás: https://ma7.sk/kavezo/az-elso-magyar-hajoepito-mernok

És milyen volt a Carolina, az első magyar gőzhajó?

A Habsburg Birodalomban a hajózás ösztönzésére 1813-ban tett közzé rendeletet I. Ferenc, melyben szabadalmat ígért a folyókra azoknak, akik használható gőzhajót mutatnak be. Az első dunai gőzhajót, a Carolinát Bernhard Antal pécsi polgár – aki különben az eszéki révvám bérlője volt – építette 1817-ben a Dráva melletti Sellyén.

A hajót 1817. május 2-án mutatták be az osztrák fővárosban. A Carolina első távolsági próbaútját 1818-ban tette meg: szeptember 2-án indult el Bécsből, három óra alatt ért Pozsonyba, s összesen 24 óra alatt Pestre. Itt a helytartótanács vizsgálata is pozitívan zárult, bár az úton műszaki gondok is adódtak, és a hajó zátonyra is futott.

Törekvései és sikere elismeréséül Bernhard 1818. december 31-én egy Saint Leon nevű francia vállalkozóval közösen kapott szabadalmat 15 évre a Dunán és mellékfolyóin való hajózásra. Ezután Bernhard a Dráva-parti Eszék, Újvidék és Mohács, valamint Tolna között végzett áruszállítást a hajóval, ám mivel a gépezet majdnem az egész járművet kitöltötte, a terheket bőgősuszályokra rakták. A hajó vontatóereje azonban nem volt elég ahhoz, hogy a sebesebb folyamszakaszokon terhet vontasson, ezért a Carolinát Pestre vitték, ahol tulajdonosa a Duna két partja közt átkelő járatot tervezett. Ezt megelőzően azonban a gőzös 1820. május 9-én léket kapott és elsüllyedt; csak július 16-ára sikerült kiemelni és rendbehozni.

E napon indult az átkelő járat Pest, Buda és Óbuda érintésével. Az utasokat a Carolina vontatta uszályon helyezték el, a napi hét-nyolc járat állomásai a mai Eötvös tér, a Bomba (ma Batthyány) tér és a Császárfürdő voltak.  

 Szőnyi István: Hajóvontatók (1927)

Érdekesség: a XIX. században még lóval vontatták a hajókat felfelé menetben, és ugyanekkor láncot fektettek Visegrád és Esztergom között a Duna medrébe, aminek segítségével felcsévélhették az uszályokat.

Vitorlázással foglalkoztak a Budapesti Hajós Egylet tagjai is. Vitorlásversenyt azonban nem rendeztek. Erről hivatalos lapjukban így nyilatkoztak 1864-ben: «Még egy igen érdekes tárgy említendő: a vitorlázás. Ez azonban a szél szeszélyétőlfüggvén, a regatta tárgya bajosan lehet.» Ismét más kérdés, hogy ősi vitorlázásaink mennyire tartoznak a sport vagy a közgazdasági élet fogalomcsoportjába. Korszakunk elején Széchenyi István gr. tengeri utazásaiban találunk számos vitorlás vonatkozást. István grófot rendkívül érdekelte e kalandos és változatos tengerjárási mód. Naplójában részletes leírásokkal szolgál, így különösen 1818 augusztus 25-én Corfuban. Máltában pedig azon töpreng, hogy nem kellene-e magának vennie egy vitorlás cuttert s azon járnia a tengereket, e problémát azonban az ellenkező irányban oldja meg: jobb, ha csekély podgyásszal s egy szolgával turistáskodik. Széchenyi s az utána következő generáció dunai sporthajói is egyszersmind vitorlázásra alkalmasak voltak, így látjuk Széchenyi egyik korai hajóját  így látjuk Rosti Ellidáját.  Széchenyi egyik hajóját Clark Ádám építette át vitorlássá.

Az első Pest-Esztergom járatot a szobi vállalkozó család, Luzcenbacherék indították 1860-ban.  Luczenbacher Pál 1818-ban született Szobon. Apja, Luczenbacher János helyi birtokos, a Duna, Garam és az Ipoly folyók halászatának bérlője és nagykereskedő volt., melynek segitségével aztán rendezett fakereskedésbe vágott.

Iskolai tanulmányainak befejezése után Pál, testvérével Luczenbacher Jánossal (1816-1877) együtt otthon segítették apjukat munkájában. Apjuk halála után együtt folytatták annak munkáját. A testvérek 1860. májusában kaptak hajózási engedélyt Pest-Buda területére, majd novemberben az ország összes vizeire. Első hajójukat az Inn-Donau Társaságtól vették, mely a Szent István nevet kapta. E hajóval indították meg a Pest-Esztergom közötti járatot.  

Hozzájuk fűződik a Mariska hajó is, amely átépítve egészen Párizsig jutott

Luczenbacher Pál szobi fakereskedő, a magyar hajózás és hajóépítés egy másik úttörője, szobi fahajógyárában 1861-ben épített egy kis kerékmeghajtású gőzcsónakot, a Mariskát. Luczenbacher általában szerencsés kezű ember volt, vidéki kereskedőből élete folyamán három-négy millió korona vagyonnal rendelkező főrendiházi taggá lett, de a Mariska bizony rosszul sikerült, hajózásra nem igen lehetett használni. A hajótestet, amely fából készült, hamar szétverték, és a gépet, amelyet egy magyar mérnök tervezett, az ócskavas közé dobták. Ekkor szerzett Hartmann tudomást a Mariska kiselejtezéséről s még idejében bejelentve szándékát, sikerült a gépet a pusztulástól kimentve megvásárolnia. A szükséges javítások után ezt a gépet egy kitűnő Höcker-féle kazánnal kiegészítették és Széchenyi Ödön gróf Hableány nevű kisebb hajójába beépítették. A gróf a Hableánnyal kiment az 1867. évi párizsi kiállításra, ahol ugyan a többi hasonló nagyságú hajóval sebesség tekintetében nem versenyezhetett, mivel azok az időközben felfedezett, de Magyarországon még nem elterjedt hajócsavarral voltak meghajtva, azonban a hajó termei s általában egész kiállítása, „mert ehhez Hartmann értett", igen sikerült s ízléses volt, s ezért sikert aratott. Még a kiállítás időtartama alatt Nadar francia fényképész és híres léghajós megvásárolta a gróftól a hajót. 1871-ben a porosz—francia háború idején Nadár a Marne folyón felderítést végzett, de közben felfedezték és elfogták. A hajót hadizsákmány gyanánt a Rajnára vitték és a személyforgalomba állították. Itt robbant fel 1874-ben, helytelen használat következtében a Hableány, amely Hartmann egyik romantikus vállalkozását megtestesítő, jól sikerült alkotás volt.
„Mindenekelőtt tehát oly nagyságú hajót építettek, amely úgy hosszúságra mint mély járatára és szélességére nézve a legkisebb mélységű s legkeskenyebb folyókban illetőleg csatornákban használható legyen.” Széchenyi Ödön
A Hableány gőzös nem volt nagy, hossza 20 métert tett ki, szélessége mindössze 3,66 méter volt, azaz alig volt nagyobb egy mai csuklós busznál. A hajó merülése mindösszesen 46 centiméter volt, ez ideálissá tette a belvízi utakon való közlekedésre.
Az utazás 1867. április 6-án indult, és 43 nappal később, május 18-án ért véget Párizsban. Az útvonal a Dunán vezetett a Lajos Csatornáig, amelyen keresztül érték el a Majna-Rajna vízi utat. A Rajnáról hajózható csatornákon keresztül értek a Marne folyóra, majd a Szajnára és így Párizsba. A Lajos csatorna a Duna és a Rajna folyók vízgyűjtő területeit kapcsolta össze, I. Lajos bajor király építette ki 1836-1845 között 177,6 kilométer hosszan, számos zsilippel, ám keskeny volt a nagyobb hajóknak, és ekkor komoly kereskedelmi forgalomra nem volt alkalmas.
A 2000 kilométeres út nem volt zökkenőmentes, szinte azonnal történt egy olyan meghibásodás, ami miatt Bécset már vontatva érte el a hajó, de itt sikerült a hibát kijavíttatani. A később is előforduló hibák mellett a zsilipeknél való várakozás is hátráltatta az utazókat. Mindemellett a német városokban mindenütt érdeklődve várták, a lapok írtak róluk. Április 25-én értek Passauba, május 2-án érték el a Majnát, majd egy rövid frankfurti szervizelés után május 6-án már Strasbourgnál jártak. Párizsban is várták a hajót a Jena hídnál, kikötésnél Jules Verne fogadta az utazókat, akit az út és Széchenyi Ödön inspirálta a Dunai Hajós című mű megírására. A hajót később Nadar fotográfus vásárolta meg.

1858-tól a vitorlázáshoz engedély is kellett:

1899-ben feladott képeslap Nógrádverőcéről - ekkor terjedt el a hobbi-vitorlásozás...

Balogh Rudolf: Török vitorlás csónak a Dunán Ada-Kaleh szigete közelében (1913)

Duna Panzió reklámja, 1932

 Kinszki Imre: Vitorlás Nógrádverőcénél (1935)

A legidősebb víziturista a 65 esztendős Vavrik Román. - A megyei pontversenyben a Verőcei Vízi SE foglalja el a második helyet. Ők, mint nevük is mutatja, a vízikirándulásokon gyűjtik a pontokat.

— öt évvel ezelőtt, 1967- ben alakult egyesületünk — emlékezett vissza Tömör Gyula, a sportkör elnöke. — A szakosztály több mint ötven tagot számlál, közülük, mintegy harmincnak van saját hajója.

A kajakok és az evezős csónakok mellett két vitorlás is megtalálható. Ha déli szél fúj a Dunán, akkor vitorlát bontanak, s úgy haladnak a vízen felfelé. Szélhiány esetében motor „helyettesíti” a vitorlát. A verőceiek tavasztól őszig — amíg a jó idő tart — a hét végeken közösen járják a Dunát. 

(Pest Megyi Hírlap, 1972. november) - a kép 1935-ből való

,

1851-ig, a monopólium bevezetéséig a sokféle dohányt termesztettek hazánkban, amelyeket a termelési helyükről neveztek el.

Terjeszkedésében a legviszontagságosabb utat a dohánytermelés tette meg. Itt nemcsak a dohányzás iránti előítéletet, hanem a dohányzási tilalmak akadályát is le kellett küzdeni. Pozsony és Zemplén megye még a század közepén is tilalmazza a dohányzást, tűzrendészeti okokból. Komárom megye a dohány ültetését még 1703-ban is megtiltja, amikor Erdélyben már nem gördítenek eléje akadályt. Eleinte csaknem kizárólagosan kerti vetemény, s terjeszkedését nagyban előmozdítja az a felfogás, hogy a pordohány tisztítja az agyat, erősíti a szemet és igen hasznos szer a pestis ellen. A dohánytermelés jelentőségét a magánuradalmak ekkor még nem ismerik fel, egyes vidékeken azonban már tekintélyes mennyiségeket termelnek belőle. A század első tizedeiben még csak Baranyában és Nógrádban termelik, 1719-től Szegeden is. Ez utóbbi hely volt a délvidéki dohánytermelés kiindulópontja, innen terjedt tovább Torontál megyében, – Algyőn 1791-ben már 254 dohánykertész élt – ahonnan szintén „szegedi” elnevezés alatt került a kereskedelmi forgalomba. Az osztrák tartományokban is nagyon kedvelték a magyar dohányt, 1733-ban még a katonaságot is igénybe akarták venni termelésének előmozdítására. 1784-ben lett a dohánykereskedelem az addigi bérlőrendszer helyett állami monopóliummá, s ettől az időtől kezdve az államhatalom mindent elkövetett a minőség és a mennyiség fokozására. A legfinomabb vetőmagvakat osztották szét, s 1790-ben a barnalevelű dohány mellett a sárgalevelű levantei dohány termelésével próbálkoztak meg.

(Bakács István János: Mezőgazdasági fejlődés)

Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset, Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kóspallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert ráismerek. 

(Jókai Mór: Rab Ráby)

No, de isten mentsen ilyet a nagyságos asszonynak csak előhozni is, az öregúr pedig, amilyen jámbor ember, azzal a csepp ésszel észre nem vesz semmit a világon, kivéve, ha netán a kóspallagi dohánya megnyirkosodik."
(Mikszáth Kálmán: Miniszer kerestetik)

 

Kóspallag mellett más közeli vidékeken is termesztettek dohányt:

Drégelypalánk kialakulása történelmi viszonyokhoz, valamint az Ipoly folyóhoz köthető. Vízforrás, termékeny föld és egy 444 méter magas domb emelkedik a falu körül. Régen a mezőgazdasági szerep jelentős volt, nem vált el egymástól a lakóhely és a munkahely. A hegy- és domboldalakon szőlőművelésre, a mezőkön legeltető állattartásra nyílott lehetőség. A község határához tartozó börzsönyi erdőségek kedveztek az erdőgazdálkodásnak. A természeti adottságoknak megfelelően Drégely és Palánk között eltérések voltak. Drégely gabonatermesztéssel, állattartással is foglalkozott, bár az Ipoly áradásai a földekben és a rétekben igen nagy károkat okoztak, a dohány és szőlőtermelésük is jelentős volt. Palánk ezzel szemben csak szőlőtermesztésből és dohánytermesztésből tartotta fenn magát. A dohányt Palánkon valószínűleg még a törökök honosíthatták meg. Az 1770-es úrbérrendezés idején készült bevallások szerint „házi kertjeikben dohányt szoktak ültetni”. A palánki dohány jó hírének bizonyítéka, hogy a XIX. században a Hont vármegyei kereskedésben e név fogalomként terjedhetett el.

(Drégelypalánk földrajzi helyzete - Részletek Benkó Bernadett szakdolgozatából)

 

 „Füzes-Gyarmat Honth megyének nyugoti részén a Garam folyótól egy órányi távolságra, Szikincze folyó partja mellett fekszik. A helységet egy unalomhosszú, két sorból álló tágas utca képezi, melynek közepén fűzfákkal végig ültetett, úgynevezett Turián-patak csergedez, …Nyolcz százra terjedő magyar ajkú lakosai, legfeljebb 200 katholikust kivéve, mind református vallásúak, földmívelők s dohánytermesztők.” Ezzel a falut bemutató bevezetővel kezdi a füzesgyarmati dohánytermesztés módjának ismertetését az 1857. évre kiadott „István bácsi Naptára”. „A füzesgyarmati dohánylevelek színe a lapályosabb helyeken barnapiros, s rendkívül erős, úgy hogy közönséges pipából csaknem szívhatatlan; török pipából pedig, török modorra vágva az eredeti török dohánnyal vetekszik, burnótnak pedig igen felséges. A hegyesebb fekvésű kertek termése apróbb levelű, gyengébb, halványsárga színű; pipában s szivarnak igen jó ízű, kellemes illatú s az egésséget kímélő.…Midőn a dohány tökéletesen megszáradt, padlásra aggattatik, honnan csak nedves esős időben hozatik le, s melyből a zöld, ragyás, jégverte hibás levelek kihányatnak, s csak a legfinomabbak rakatnak s köttetnek össze. A javadohányból készült a híres gyarmati tobák… Mióta az egyedáruság bekövetkezett, Füzes-Gyarmaton burnót nem készíttetik; azelőtt azonban roppant mennyiségű, finom, országszerte híres burnótot készíttetett. Főmestere Bakay András helybéli lakos lévén, ki Pestre, Nagy-Szombatba, Nyitrára s más városokba mázsa számra szállította a füzesgyarmati tobákot, miből meg is gazdagodott. Készítési módja ez volt: a legszebb, legfinomabb piros színű javadohány levelei kiválasztattak, jól megkeféltettek, vastag középerei kihurczoltattak, s zsákba rakatván vigyázva, hogy meg ne pörköltessék, a kályhán vagy kemenczén megszáríttatott; azután famozsárban megtöretvén, finom selyem szitán átszitáltatott, s font számra nagyobb-kisebb új vászonból készült zsacskókba erősen betömetett.”

A gyarmati dohány - Teljes cikk: https://felvidek.ma/2022/03/a-gyarmati-dohany/

— Nagy tűz Gajáry Géza birtokán. Vasárnap délután nagy tűz pusztított Gajáry Géza volt országgyűlési képviselő sződi birtokán. Leégett a hatalmas dohánypajta, melyet előző napon raktak tele dohánnyal, mely természetesen szintén elpusztult. Szombaton fejezték be a dohányszedést a birtokon. Gajáry még eldicsekedett vele, hogy soha ily szép termése nem volt. Vasárnap pihenőt tartottak, hétfőn akartak a simításhoz fogni. Egyik dohányos — így gondolják el a tűz keletkezését — vasárnap délután bennjárt a pajtában, hogy megnézze, melyik részen kezdje a munkát. A sötétben kénes gyufát gyújtott, melyet aztán nem oltott el óvatosan s a lepattant kén lángba borította a száraz dohányt. Pár pillanat alatt a hatalmas, 115 méter hosszú pajta lángban állott és öt perc múlva már csak hamu jelezte a helyét. A pajta is, a dohányis biztosítva volt, de mert a dohányracsak átlag biztositást kötött Gajáry, itt nagy a kára. A biztositó 21,700 koronát fizetett ki azonnal Gajáry Gézának, kinek kára azonban a 50,000 koronát meghaladja.

(Váci Hírlap, 1909)

Hogyan fogyasztották a dohányt?

Európában a dohányzás pipázás alakjában honosodott meg és terjedt el. A pipák különböző anyagokból készültek (cserép, ón, porcelán, tajték). A cseréppipa volt a legelterjedtebb, sok fazekasközpontban gyártották. Leghíresebb volt a debreceni pipa melyből a 18. sz. végén évente több, mint tíz milliót gyártottak és még tengerentúli exportra is jutott belőle. Hasonlóan híres és keresett volt a selmeci pipa is. A pipakupakokat a rézművesek, a szárakat a csutorások gyártották. A tajtékpipa-metszés ritka mesterség volt. A múlt században Mo.-on több híres tájfajta pipadohányt termesztettek és szívtak (debrői, kóspallagi, verpeléti stb.). Gyenge leveleiket különböző házi fermentáló és pácoló eljárásokkal javították. A pipadohány kezelése, a kellemes keverékek összeállítása a férfiak szórakozása és szenvedélye volt.  A rágyújtás és a pipázás egyéni vagy társas kedvtelésnek számított. A gyufa feltalálása előtt a pipázók acél-kova-taplóval gyújtottak rá, amit állandóan maguknál hordoztak.  A pipázás divatja Mo.-on a reformkorban érte el tetőpontját. Utóbb szinte jelképévé vált a szemlélődő, tespedő, vidéki nemesi életmódnak. A pipázás a múlt század derekától a dohánymonopólium bevezetése, a mo.-i dohánytermesztés általános változásai, a régi pipadohányok eltűnése folyamatával párhuzamosan szorult vissza a szivarral és a cigarettával szemben. Nehezen illeszkedett a modern, gyors életritmusba. Kellékei is terhesek voltak. Előbb a polgárság kezdte elhagyni. A parasztságnál a pipa a dohányzás élvezete mellett a tekintély, a mód, a felnőtté válás stb. különös jele, elmaradhatatlan tartozéka volt. Kedvenc pipáját gyakran a koporsóba tették és együtt temették el a parasztemberrel. A magyar parasztság csak az I. világháború után kezdte elhagyni tömegesen a pipázást és áttérni a cigerettázásra. – Irod. Timkó György: Acél–kova–tapló a magyarság kezén (Népr., Ért., 1906); Ecsedi István: A debreceni cseréppipa (Debrecen, 1932); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

(Mikszáth Kálmán Horpácson)

A palóc emberről a következőket írják:

Aratás idején 9-10-kor lefekszik, a hajnali harangszó már munkában találja s 5 óra felé früstökre, sokszor éhomra, bevág egy nagy bögre »huborkasaloátoát« s a savanyú levit úgy felhörpinti utána, hogy láttára holmi »maznahasú« kabátos ember menten hideglelést kapna. Neki kutyabaja se, nagyokat szippant rá a kurtaszárú veres pipából, pedig az étetős madár kiejti a bogarat a szájából, ha a füstjén keresztülröppen. A pipa a leghűbb barátja, mindig ott szorong hátul a gatyakorcz kötőjére akasztva, vagy 3-4 szál masina (gyufa) társaságában a kalapzsinór megett és elkíséri gazdáját még abba a sírgödörbe is, a hol már csak »befelé nő a bajúsz«. Legtöbb embert »hektyika« (tüdővész) visz oda s véle csak a köszvényes hasogatás mérkőzik, mert a többi rossznyovolyát és czifranehéssíget könnyen kiheveri a palócz.

A sok küzdés és talpalás után mondhatni fásult nyugalommal közeledik a palócz az utolsó kis stáczió felé, melynek ajtaja csak befelé nyílik, akárcsak a börtöné. A beteggel, különösen ha öreg, nem igen törődnek túlságosan, mert első a dolog, a napszám és a kenyér. A javasasszonyok tanácsa és egyéb hallomások után megpróbálnak ugyan mindenféle házi orvosságot, de ha egy-két nap alatt nincsen foganatja, akkor a gyógyítást legtöbb esetben a jóistenre bízzák s azzal igyekeznek segíteni a szenvedőn, hogy megszereznek neki mindent, a mit csak megkíván. Orvost nem igen kér a beteg, inkább a papjához folyamodik és szentelt gyertyával a kezében, Jézusába vetett bizalommal leheli ki törődött lelkét. Az első nagyházban, hol valamikor bölcsője ringott, ott fekszik most ravatalon »halóruhájában«, leterítve a »hamvas« szemfödővel. A fehér vászon halóruha helyett manapság, már ünneplő van a halotton s a keze keresztbe téve, ha keresztapa volt, s közte imakönyv, ha olvasni tudott. Kalapja, pipája, csizmája, dohányzacskója s egyéb aprósága mind vele van, mert különben hazajárna értük.

(NÓGRÁD VÁRMEGYE NÉPE.
Írta Farkas Pál főgimn. tanár)

 

Bemerítés Verőcén a közelmúltban

A baptizmusról irják:

A reformáció időszakában jött létre az a bibliai alapelveket követő evangéliumi ébredési mozgalom, melynek mai utódainak valljuk magunkat. A történelmi Magyarország területére 1523-ban érkeztek Svájcból az első baptista hitelveket valló misszionáriusok, akik közül sokan hitük miatt mártírokká lettek.

A népegyházi protestáns hittestvéreiktől a baptistákat az különbözteti meg, hogy csecsemőkeresztség helyett, a bibliai eredeti gyakorlathoz visszatérve, a hitüket önként felvállaló felnőtteket – Jézus példáját és parancsát követve – vízben való teljes alámerítéssel keresztelik meg. Innen kapták az újszövetségi görög nyelvből eredő nevüket is, mivel a baptista kifejezés a hitvalló keresztségre, azaz bemerítő gyakorlatukra utal.

Hazánkban a reformációt követő kegyetlen üldözés és számkivetés után, 1846-ban indult meg újból, szervezettebb formában a modern kori baptista misszió, amely ígéretes fejlődésnek indult az akkor egységes történelmi Magyarország minden szegletében. Rendkívüli lelkesedés és növekedés volt jellemző a baptista közösségre az első évtizedektől kezdve annak ellenére, hogy a hatalommal összeszövetkező népegyházak sokszor agresszívan és ellenségesen léptek fel a szerveződő gyülekezetek tagjaival szemben.

Hosszú hányattatás és üldözések után a magyar állam 1905-ben ismerte el törvényesen bevett felekezetként a baptistákat, ami újabb lendületet adott a missziónak.

https://www.mabavisz.hu/a-magyar-baptistak-vilagszovetsege-tortenete/

Udvarnoki András 1883-ban merítkezett be. Ő volt az első, teológiát végzett lelkipásztorunk.

Nevéhez fűződik a Független Magyar Baptista Közösség létrehozása. Megalapította a Békehírnök című egyházi hetilapot. A lelkipásztorképző alapítója, majd igazgatója lett. Az I. világháború után, látva a szerencsétlen sorsú embereket, szeretetházakat alapított (pl. Kiskőrös, Hajdúböszörmény). 1921-1933 között országos elnök volt. 

A másik hamburgi teológus, aki a századfordulótól a magyarországi baptista missziónak meghatározó egyénisége lett, Udvarnoki András. Míg Balogh Lajos elfogadja a hajdúsági gyülekezetek pásztorolását, ő Pest környékén kezd tevékenykedni, és Budapest székhellyel fejt ki eredményes munkát. Szabó András (1860-1943) a tahitótfalusi gyülekezet vénje - később prédikátora - indítványára hívják meg a szigetközi gyülekezetek (Tahitótfalu, Szigetmonostor, Pócsmegyer) prédikátori szolgálatra. Ezzel egyidejűleg kimondták a Budapest Wesselényi utcai gyülekezettől való elszakadásukat, amit egymás után követtek a pestkörnyéki magyar ajkú gyülekezetek. Majd 1894-ben Udvarnoki vezetésével elkészítik a „függetlenségi nyilatkozat”-ukat. A Pest megyei gyülekezetek és Tahitótfalu, Budapest, Pócsmegyer, Szigetmonostor, Szokolya, Őrszentmiklós, Szada, Rákoscsaba, Dahegy körzetté alakultak és vezetőjükké választották Udvarnoki Andrást.

A Szentendrei-szigeten is megjelentek a baptisták:

Tahitótfaluban 1885-ben már hangzott baptista igehirdetés Lukács Zsigmond házánál, majd a Szentlélek munkája által 1886-ban megalakult a helyi baptista gyülekezet.

A Szigetség területén - Tahitótfaluban, Pócsmegyeren, Szigetmonostoron - kb. 60 bemerített tag képezte akkoriban a gyülekezeteket. Itt és így bontakozott ki a térség magyar nyelvű baptista missziója Tahitótfalu központtal.

1893 - ban vállalta a lelkipásztori szolgálatot a Németországból hazatérő Udvarnoki András. Az első bemerítésre 1894. május 18-án került sor a Dunában, amikor tízen merítkeztek be.
  
1900-ban, az első misszió iskolai tanfolyamban már részt vett Szabó András, aki a helyi gyülekezet gondnoka volt, és utána is, mint önkéntes munkás - 10 éven keresztül hirdette az Igét az ország különböző részein.

1928-ban a Tahitótfalui Baptista Gyülekezet hívta meg lelkipásztori szolgálatra. Ekkor lett önálló Tahitótfalu körzete.

1938-ban Vass Ferenc testvért hívta meg a körzet lelkipásztornak. Ekkoriban énekkar, fúvós - pengetős zenekar is szolgált már a gyülekezetben.

Településünk baptista gyülekezete 100 hitvalló tagot számlál

https://www.tahitotfalu.hu/egyhazak

1941-ben kissé lesajnálólag irtak róluk:

"Szektárius mozgalom volt Szokolyán és Nógrádverőcén. Szokolyán 60, Nógrádverőcén 1 baptista volt. Fájdalom, a lelkészválasztási „kampány" nagyon kedvezett a baptistáknak."

A Drégelypalánki Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1941. július

A szokolyai baptista imaházat 1948-ban adták át. Az ország kevés tornyos baptista templomainak egyike.

A Szokolyai Baptista Gyülekezet plántálása 1890-ben kezdődött meg Lakati Istvánné lakásán. Ezután többhelyütt gyűltek össze a közösségre vágyó testvérek. Második összejöveteli helyük Tóth Andrásné Szórágy Mária Fő úti lakásában volt. Harmadik helyük Varga József prédikátor háza, majd Viski Sándortól vett ház, melyet később imaházzá alakítottak, majd eladták.

Ezek után 1948. január 4-én kelt gyülekezeti jegyzőkönyv már arról beszél, hogy a gyülekezet új imaház építési tervéről gondolkodik, s megegyeznek abban, hogy annak tornya is lesz. Február 29-én a pénztáros 321 Ft-os eredményt mutat ki. Lakati Ádám testvér telket ajánl fel, amit el is fogadnak. A találékony testvérek egy része kukorica- és krumplitermésüket ajánlják fel az ügy érdekében, aminek megművelését az asszonyok el is vállalják.
A gyűjtés tovább folyt. Mivel a költségek előre láthatóan is nagyobbak voltak, mint amit ez a ki gyülekezet anyagi ereje elbír, hitpróba is volt számukra ez az építkezés. De vállalták testvéreink becsülettel, s az Úr nem hagyta őket megszégyenülni. Különböző helyekről nagyösszegű adományokat is kaptak, amik révén az építő gyülekezet a munkákat végezhette.

Nagyon kedves emléke van a gyülekezetnek erről az igazán nagy munkáról. Szívvel-lélekkel dolgozott mindenki. Amikor a régi, kis imaháznál tetőt, falakat bontották, téglát takarítottak, úgy meglepték a területet, hogy nem látszottak a nagymamáktól a téglák, s énekszóval dolgoztak.

Az imaház ilyen hozzáállásal még azévben elkészült és átadása október 17-én történt meg. Később a szükségletek kielégítése végett 1960-ban bemerítő medencét terveznek az imaház nagytermébe, mondván hogy a bemerítést, ezt a kedves missziós alkalmat többet nem engedik máshova vinni. Így került sor 1960. július 10-én az első szokolyai bemerítésre, ahol hat fiatal tehetett bizonyságot hitéről 350 fős tömeg előtt a kétszáz személyes imaházban.

A kisterem építése is sokáig nagy igényként lebegett a gyülekezet előtt, hisz nem volt a zene-, ének-, bibliaköri-, ifjúsági órák megtartásához szükséges helyiség. A gyermekek kicsiny hitükkel, őszinte imáikkal álltak Isten és a gyülekezet elé a kisterem megépítésének ügyében, ami még inkább megerősítette a felnőtt testvéreket az ügy fontosságában. Ehhez kapcsolódik egy megható történet:

Itt falun még mindig szokás a húsvéti locsolkodás. Gyermekeint elmennek a szorosabban vett rokonokat felköszönteni. Így járt Magyar Csaba, egy diakónus testvér 12 éves fia. A kalács mellé néhány forintot is csúsztattak zsebébe. Estére a családban felmerült a kérdés: mit veszel kisfiam belőle? A gyermek hallgat, majd elérzékenyülve elmondja, hogy ő ezt a 100 Ft-ot a kisteremre szánta. Ezután a szülők szeme sem maradt szárazon. Később egy gyülekezeti tanácskozás után az imaházból kifelé jövet egy 5 éves fiúcska játék talicskáján 4 darab téglát cipelt be az udvarra, s az elöljárók kérdésére csak annyit válaszolt: Mikor fognak már hozzá az építkezéshez, mert már itt a tégla is.

Ezek a jelenetek munkára indították az elöljárókat, és jól tették, hogy felépítették a kistermet, különben a világháború miatt félbemaradt volna az építkezés.

Azóta imaházunkhoz lelkipásztori lakás és ifjúsági terem is tartozik a templommal átellenben lévő telken, és hisszük, hogy mindegyik helyiséget Istenünk dicsőségére tudjuk kihasználni.

Felhasznált irodalom:
Dr. Mészáros Kálmán: A szokolyai baptista gyülekezet és körzetének története (monográfia) 1992.

 A verőcei gyülekezet is hozzájuk köthető:

A szokolyai baptista gyülekezet néhány tagja 2003-tól imádkozni kezdett egy új verőcei gyülekezet  megalakulásáért. Ennek folytatásaként 2004 őszétől egy újonnan épülő családi ház éppen elkészülő szobáiban egyre gyarapodó létszámú házi csoport indult el. 2005-ben Szenczy Sándor – aki akkor a szentség üzenetével járta az országot – maga is részt vett az imacsoport néhány alkalmán. Az imacsoport létszámának növekedése felvetette egy gyülekezet megalapításának szükségességét. 2005 szeptemberének első vasárnapján tartottuk ilyen formában az első úrvacsorai istentiszteletünket, ezt az időpontot tekintjük megalakulásunk dátumának. Szenczy Sándort kértük fel az új gyülekezet lelkipásztorának, aki 2015-ig maradt itt.

– Minden ötszáz esztendőben így volt – szólt rám Hock János egy csónakból a verőcei szőlők alatt. – A történelem nem ismeri a tréfát. Már Krisztus születése előtti időkből van tudomásunk arról, hogy minden ötszázadik esztendőben változik valami a világon, ötszázban a longobárdok, hunok jöttek ismeretlen tájékokról, s felforgatták Európát. Ezerben a királyságok alakultak, a néptörzsek elhelyezkedtek. Ezerötszázban a vallások borították lángba a világot. Most a népszabadság…

Tovább evezett. A Duna kék volt, mint Bécs alatt. Ferenc Jóska katonavonatjai rohantak a töltésen. Gondoltam, Hock, az evezős, annak az új spiritisztatársaságnak az eszméit hirdeti, amelyeket nemrégiben importáltak Indiából, hozzánk: Angliából.

(1918)

Spiritiszta vagy teozófus volt? Nem tudnám megmondani pontosan, mert ezeknek a rejtett tudományoknak még csak templomszolgája se lehetnék, nem pedig nagymestere, amilyen az Ország Papja volt. Tudott bizonyos túlvilágias, rejtelmes dolgokról, amelyeket nekem többnyire hajókázás közben magyarázott el olyan heves, hittérítő meggyőződéssel, hogy én mindig boldognak mondhattam magamat, amikor mindenféle nagyobb baj nélkül kikötöttünk Verőcén, hogy az akkori kövér kocsmárosné felügyelete alá helyezzem magamat a Hock János idézte kínai és mandzsúriai szellemek elől, amelyek, érzésem szerint, a hajamnál fogva húzogattak lefelé a Dunába. Hiszen bevallom – vajon mernék-e mást tenni itt egyedül, az íróasztalom mellett? –, hogy vannak földfeletti erők, amelyeknek hatalmát, végzetszerűségét mindnyájan érezni szoktuk, akik gondolkozunk a lét ünnepélyes és hétköznapi problémái fölött. De én mégis csak amondó vagyok, hogy az a boldog ember, akinek nem adatott meg a kulcs ahhoz, hogy ezeket a földöntúli szellemeket megidézhesse. Legjobb főfájás nélküli, mondjuk, buta embernek lenni, akinek legföljebb annyi az álma, hogy itt vagy amott bemászott egy béka a hasába, amely most ott kuruttyol, de nincsen civódása a tibeti sivatagból megidézett buddhista papok szellemeivel. Mondják rám, hogy műveletlen fráter vagyok, de félelmemet nem küzdhetem le, amikor egy mongolkoponyás, lámaöltözetű idegen kopogtatna az ajtómon, és így szólna hozzám: Hívtál, eljöttem! Nem, én legyek csak inkább teherhordó helóta vagy szamárhajcsár, mintsem kezembe kerüljön az a varázslámpa, amelynek megdörzsölésére olyan lelkek vegyenek körül, amelyek kézzelfoghatólag meggyőznének mostani életem céltalanságáról. H. J. hajókázás közben beszélt nekem valamely indiai nagytiszteletű úrról, aki már jóval a forradalom kitörése előtt felvilágosítást mondott neki választékos sorsáról és a világban való bolyongásairól, amikor is majdnem annyiszor kell neki körülutaznia a földet, mint az ezeregyéjszakai utazónak… Sehogy sincs bátorságom Hock János szellemeit nyugtalanítani még azzal sem, hogy tollamra veszem őket. Gyermekkorom óta nem bújtam el az ágy alatt.

(1925)

Zubovich Fedor kapitány egy ideig a verőcei Migazzi-kastélyt bérelte, majd átköltözött Visegrádra.

Állitólag Mózes két táblája is gyűjteményében szerepelt...

...és hogy hol bukkantak fel a szabadkőművesek? Me+gtudjátok a következő cikkből!

Szabadkőművesek Zebegényben - az általuk létrehozott Szünidei Gyermektelepen gyűléseztek a tiltás ellenére (1936)

Vasárnap a kora reggeli órákban autók egész sora és egy hatalmas osztrák rendszámú autóbusz fordult be a zebegényi országútról a Szünidei Gyermektelep felé vezető viadukt boltíve alá. Az autókból osztrák férfiak és nők szállottak ki és gyalogosan indultak neki a hegyoldalban felfutó ösvénynek és besiettek a budapesti Szünidei Gyermeküdülőtelep Egyesület kapuján.

Fönt a nyaralótelep épületében már közel száz főnyi tömeg várta az érkező vendégeket, az osztrák szabadkőműveseket, akiket erre a napra hivott meg a magyarországi szabadkőműves szymbolikus nagypáholy vezetősége.

A beszélgető és üdvözlő csoportok között hamarosan feltűnt Bakonyi Kálmán nyug. kúriai biró köpcös alakja. Bakonyi tudvalévőén annakidején a demokrata- páholy mester-tagja volt. Egyike a legrégibb szabadkőműveseknek. 1893-ban vették fel a tagok sorába és a Magyarországi Nagypáholy helyettes nagymestere volt, amikor 1920-ban a magyar szabadkőművesség működését betiltották és szervezetét feloszlatták,

Bakonyi volt az, aki annakidején mint helyettes nagymester a páholyokat felhívta az „elaltatásra“, hogy majd azután, amikor idejét látja, újra munkára hívja fel a páholyokat. Későbben megjelent a beszélgetők sorában Pfeiffer Ignác egyetemi tanár, a volt szabadkőműves főmester, majd Balassa József egyetemi tanár, ugyancsak főmester. Feltűnt Fekete Ignác igazgató alakja. fekete egyike a magyarországi nagy- páholy alapitóinak. 1883-ban vették fel tagnak és mint a demokrata páholy mester-tagja szerepelt.

A magyar szabadkőművesek bemutatták a vendégeknek az üdülőtelepet és hangoztatták, hogy ez egyik szociális alkotásuk és bemutatták az alapitók hatalmas márványtábláit, amelyen több szabadkőműves neve között meghúzódik a „Haladás“ szabadkőműves páholy neve is, de rajtuk kívül azután ott van a csász. és kir. közöshadügy- minisztérium, Bende Imre nyitrai püspök, Selmec- és Bélabánya szabad királyi városok, a szociális célokra mindenkor áldozatot hozó Budapest székesfőváros, Hontmegye és más, nem szabadkőművesek neve is.

A magyar szabadkőműveseknek nem kellett bővebben kifejteniük osztrák „testvéreik" előtt, hogy ez és más szociális alkotásuk annak idején csupán arra volt jó, hogy leplezze a szabadkőművesség másirányu, romboló, végzetes munkásságát. Most is ennek a kétségtelenül szociális intézménynek a falait használták.

(Nemzeti Ujsag, 1936. július)

A Szünidei Gyermektelep korábban a budapesti Haladás páholy kezdeményezésére alakult meg Zebegényben. Egyike volt a legnépszerűbb szabadkőműves intézményeknek. Máig is élnek olyan személyek, akik hálával emlékeznek azokra a szabadkőművesekre, akik ezt az emlékezetes nyaralási lehetőséget biztosították nekik. A festői környezetben fekvő zebegényi üdülő most is létezik. Számos szabadkőműves rendezvényt hívtak össze erre az elhagyatott helyre a tilalmas időkben.

(Berényi Zsuzsanna Ágnes: Adatok a magyarországi szabadkőművesség történetéhez)

Múltunk – politikatörténeti folyóirat 48. (Budapest, 2003)

 

Szepes Mária Leányfalun irta meg a Vörös Oroszlánt!

Szepes Mária (eredetileg Scherbák Magdolna, később Papír Mária) 1908. december 14-én született Budapesten, egy irigylésre méltó, nagyszerű családba, színészek, filmesek, zenészek, írók közé. Mint ahogy egyik visszaemlékezésében írta, náluk a bohém élet nem volt egyenlő a züllött szabadsággal, hanem nyitottságot, kíváncsiságot jelentett, ami meg is alapozta a sokoldalú írónő és testvére későbbi színes életét. Édesapját korán elveszítette, de úgy tűnt, édesanyja másodszor is jól választott: Balogh Béla filmrendezőhöz ment feleségül. A kis Magda kipróbálta magát gyerekszínészként, és 9 évesen már verseket, novellákat írt. (Schrebach) Papír Viktor néven vált ismertté bátyja, aki ugyanúgy vallhatta magát nyelvésznek, mint filmesnek, írónak (Wictor Charon álnéven írt), filozófusnak és asztrológusnak. A fiatal lányt is sok minden érdekelte, de főleg a művészet, filozófia és tudományok vonzották. Az érettségi után művészettörténetet, irodalmat, pszichológiát hallgatott.

A húszas évek végén ismerkedett meg későbbi férjével, Szepes Bélával, aki hasonlóan, mint ő, sokoldalú alkotó volt, mellette pedig olimpiai sportoló (atletizált és síelt). Ideálisabb társat nem is találhattak volna egymás személyében, intellektusuk, sokszínű tehetségük, vibráló személyiségük remekül inspirálták a másikat a folyamatos fejlődésben. A képzőművészettel és újságírással foglalkozó Szepes keresztény volt, ő pedig zsidó családban nevelkedett. 1930-ban kötött házasságakor nem csak férje nevét, de vallását is felvette.

Szepes Mária isfia halála után, 1939-ben, Tihanyban kezdte írni leghíresebb misztikus regényét, a Vörös Oroszlánt. Novellának indult, de a téma egyre terebélyesedett, végül nagy regénnyé nőtte ki magát. „ Az ihlet teremtő tűzfolyama ragadott el, a könyv önmagát kezdte el írni, nem lehetett megállítani. A család nem tudta, mit írok.  Csak amikor elkészült, olvasták el” –vallott róla később .
A Vörös Oroszlán izgalmas cselekménye négy évszázadot fog át. Valójában az alkímia történetét és a keleti filozófia legmélyebb kulcsait rejti a keresők számára, de a tudományos-fantasztikus irodalom kedvelői is olvassák.
A háború és bombázások elől Leányfalura költöztek. Itt diktálta gépbe Vörös Oroszlán nagyregényét.
A könyv 1946-os megjelenése (Hungária Kiadó) nagy feltűnést keltett. Az év bestseller könyve lett. 1947-ben államosították a könyvkiadókat, és a többi hasonló sorsra szánt könyvvel együtt ezt is bezúzták. – „ Anyám is írt több könyvet. „Akik sokszor élnek” című regényét szintén bezúzták transzcendens tartalma miatt”.- A kommunizmus uralta időkben egy külön kis sziget volt otthonuk az értelmiség számára, ahol gyakori vendég volt többek között Márai Sándor, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor. A kulturális és filozófiai érdeklődésű baráti társaság beszerezhetetlen irodalmat fordított, olvasott, megosztották egymással nézeteiket, bátyjával előadásokat is tartottak. A Vörös Oroszlánból Hamvas Béla mentett meg pár példányt. Azóta tíznél több kiadást ért meg Németországban. Ott 1984-ben az év könyvének választották. Kiadták Svájcban, Brazíliában, Spanyolországban, Amerikában, Portugáliában, Romániában nagy sikerrel. Most készül az oroszországi kiadása is. Művei angol, német, szerb, szlovák, portugál, spanyol, olasz, román nyelven jelentek meg, és további kiadásai folyamatban vannak.

https://afuzet.hu/a-fantasztikus-szepes-maria/

 

 

"tényleg, hogy ez értelme lehet: a fáklyát vinni és továbbadni" - írta a festő zebegényi tanítása kapcsán. Aztán ő volt az, aki kiállt a Nagymarosi Alkotóház mellett is a művészek nevében.

Váli Dezső fényképezőgéppel - dunakanyari rész az életrajzából:

Ezági nagyapám tanított meg lepkét gyűjteni és lombfűrészelni. Biológiai könyveket fordított a maga örömére, horgászott. 1949-ben a zebegényi erdőben elvesztettük lepketartó ciános üvegét. Volt izgalom.

Én ezt a szövegrészletet mindig Esterházynak tulajdonítottam, de kiderült, hogy Válitól kérte el a Harmonia Caelestis-be...

Váli Dezső barátjával evez a Dunán, 50-es évek

Néhánynapos zebegényi nászutunkon viszonylag keveset dolgoztam. Sőt, ebből is néhány utóérlelés.

Zebegény - B/1968/36 tus, 33,5x51,3 cm., Kata tul.

Zebegényi lugas - B/1968/50 ceruza, 35x30 cm., György Péter tul.

Zebegényi lugas III. - A/1969/20 olaj, 33,3x28,7 cm., Elekfi Erzsébet tul.

..... A többit kidobtam, még az 1972-es opuszolás előtt, ilyenformán adatok sincsenek.

Hazafelé a hajóúton Katát már megríkattam.

Zebegény - B/68/36

tus, papír, 33,5x51,3 cm, Zebegény, 1968
Jávor Kata tulajdona

Zebegény, a nevezetes Szőnyi-táj, a nézőpont is hasonló, kilátás a temetődombról, a Duna öble, és a szemközti hegyek. Csak itt önkényes vonalritmusokon a hangsúly. Az eget-felhőket is dombnak rajzoltam. A templomot egy lendülettel kettévágtam.
Nászutunk helye, hete.

Váli Dezső: Az út vége (Nagymaros, 1969)

69. 11-12.                                                                    

Két hét Nagymarosi alkotóház

Cézanne: kétféle festészet van: az egyik az erős, a teremtő, az alkotó, szóval az enyém. És aztán, persze, festenek még mások is -

Delacroix azt állítja, új kép kezdésekor mindig mélységes utálat fogta el mestersége iránt, és meg kellett keményítenie a szívét -

Donatello ráordított a munka hevében egyik szobrára: szólalj meg, te kopaszfejű...!

Fra Angelico festés előtt imádkozott...

Ha az egész művésztelepnek, és általában a könnyebb hónapoknak csak (?) annyi haszna lenne, hogy koromnak megfelelőre fiatalítson vissza - már ami munkaerőmet és vitalitásomat illeti -

 ---

Összegezve a csak magam munkájával eltöltött kb. két hónapot, jól kihasználtam időmet. Keretezés két hét, aztán régi képeimnek, vagy hatnak, újrafestése, rendbehozatala, újakat is festettem, végül az alkotóházi két hét, ott rajzoltam is, és képek is kerültek -

Eddig igazolódott Szroghnak írt levelem állítása (68.3.), tudom kezelni időmet.

Levél Katának, először a nagymarosi alkotóház.

Kedves Barátném, miként erről a reggeli könyörgés is szólt; - megemlékezünk Szent Katalin emlékéről. Evvel a történéssel (érdekes módon) kapcsolódott a jót-kívánások szokása: szép életet, Kispajtás.
Milyen itt az élet. Van egy jó kis cellám, ami a visegrádi hegyekre néz, alattam a Duna.

Van egy jó kis bútorom (2 ajtós szekrény), amiben elfér a díványom néhány darabja, valamint a tetején elfér: az íróasztal, egy szék, egy lavór, 2 lámpabúra (éjjel festek) és a két szőnyeg. Két fotelből (összeforgatva egymáson) jó kis éjjeliszekrényt csináltam, mert az éjjeliszekrény tetejére egy kis gurulóasztalkát tettem - és az a festőasztalom.
Valamint a pótágy teteje (élére van állítva) a lerakóasztalom, és a kertből fölhoztam egy összetört 3lábú asztalt, megszögeltem, és azon főzöm a teát.
Ezenkívül az ágyat dupla szélességre szétnyitottam, mert (átlósan) csak így férek el benne. Valamint szereztem egy jó festőállványt is. Na. És baloldali szomszédom a művészideálom: Szász Endre. Nagyon szép piros kocsija van (és lebeg a haja).

Szász Endre egy nagymarosi kiállításon

Az első napon kiraktam az állványra a Hegy alatt II-t, és néztem, meg néztem, meg aludtam (úgy reggel 1/4 9-től d.u. 5-ig --) (többször is) és csináltam neki egy nagy hegyet, meg sok fát rá, de nem ment, és én azon tűnődtem, hogy valamilyen más szakmát keresek, például egész jó kis boltokat tudnék tervezni, ha lenne rá módom, aztán csak tovább vakaróztam, és azon gondolkoztam, hogy a társadalom fizeti itt most nekem, hogy vakarózom, aztán egy este kutya-jól megcsináltam végre a képet. Most szép a világ.
Most talán majd az orromat is kidugom a szobából. Különösen a szemközti hegyek izgatnak, állandó kompjárat van.
Egy délelőtt már a ház előtt rajzoltam. Tényleg, tust kell venni.

Cimbora, ha le akarsz jönni hétvégére, a következő a módja: írsz egy rövid beutalási kérvényt: kérem beutalásomat a nagymarosi műv-telepre, mint családtag nov. x-től x-ig, és azt beviszed dr. Zöldnéhez személyesen, és minél hamarabb, mert lehet, hogy nem tudja rögtön elintézni. Fogadóóra 11-1-ig. Báthory u. 10., Művészeti Alap székház (fekete üvegtábla a modern irodaház kapuján) (A Batthyhány-örökmécses közelében, 49-es villamosról a Nagymező u.-nál kell leszállni.) II. emelet balra.

Napi 24 Ft, ha szombat - vas.-ra jönnél az 1 nap, mert egy éjszaka!, teljes kosztot adnak, szállás, meleg ágyat. (cshaládi)
És előre nekem is tudnom kell: itt is be kell jelenteni.
Ha jönnél, Cimbora, kérlek hozd le: a gyökeres képet (70x70) valamit a Halott kutyát (az állványon van) A két nagy vásznat egymásnak forgatva lehet vinni, a tárolóállványon tárolt jó vastag spárgával lehet összekötni.

Illetve, ha így olcsóbb a koszt, akkor mégiscsak 2 napot lenne érdemes kifizetni. Te tudod. Mindenestre örülnék, ha jönnél, koma.
Ja, és azért is mozogtam keveset, mert kicsit beteg voltam, fájt a torokuttyus, de kaptam gyógyszereket, már jó.
Nagymarosnál kell leszállni, a Visegrádi révtől pár házzal jobbra lakunk (emeletes ház, a mozival szemben.)

1969. 11.

1971.9.

--------------
egyedül már, Kata elutazott
lassúbb, komoly, súlyos a szoba
figyelek, dolgozom
pedig jó volt

-------------
napiparancs mindenkorra

beállítást rajzolni
rádió, csak ha figyelem
időnként 10 fekvőtámasz
Katát nem bántani, ő jó
(mint ezt maga is tanúsítja)

------------

Gyurkovics Tibor költő
- embernek nem váltam be, azért lettem költő. az ember nyomorúságát az adja, hogy nem természeti lény - (tudattal) - ugyanakkor megkötözve a természetben
az embert az állattól nem a tudat, hanem a bűntudat különbözteti meg. ez a legkomplexebb, legmagasabbrendűbb tudatunk.
a művészet fölfelé kapaszkodás a reménytelenből, önkéntes áldozattá válás törlesztésképpen, mikor rájön, hogy minden megváltási és megváltódási kísérlete (pl. a házasságban) reménytelen
        ...
a festés is filozófia (mondom én)
ma már a festészet is egyre elképzelhetetlenebb intellektualizmus nélkül
a legbutább festő is azért fest, mert nem bírja el önmagát
- a festésben az idő térrel helyettesítése a csodálatos, maga a koncentrált idő. a mai irodalmi próbálkozások reménytelen célja a mű időbeli kifejtettségének föloldása (mint a te többmezejű ikonjaidnál az időfaktor bevezetésének sikertelen próbálkozása)
a világ egyik alapproblémája az idő, az idősülés, Charden vagy Vermeer ezt az időt mutatja teljes koncentráltságában. (ennek örültem, ugyanezeket a példákat szoktam erre én is fölhozni)
A kép e döntő vonatkozása mellett teljesen lényegtelen kora, stílusa, absztrakt-e vagy nem.
ez a művészet lényege
belülről az önmegváltás vágya
s ennek eszköze, módja az: abszolút vonatkozások keresése (a kéz fölfelé markolászik) -, a többi CSAK ábrázolás.
        ...
azt hiszed, hogy te (én) 70 éves korodra teljes tudásod birtokában nyugalommal és biztonságosan fogod a képeket festeni?! fenét! épp úgy véres- kínlódva előröl kezded mindegyiket, az önmegváltás reménytelen reményében.
        ...
egyébként a szerelemről
Exupery szerint nem egymásra, hanem egy irányba nézés

---------
csodálatos aranyszekér ez a József - könyv Manntól!
sírok (vagyis könnyezem) vagyis
sírhatnék - de ez egyre megy.

Mann: minden hit gyámoltalanság, s ez a gyámoltalanság az ereje

---------
művészetet művelni: bizonyosságot keresek

---------
most jön a bukfenc: Gyurkovics Mannról:
egy zseniális mácher,
meg kell tudni különböztetni azokat, akik meg tudnak szerkeszteni, föl tudnak építeni egy művet, és akik megalkotják.
ezek a filozofáló írók Sartre, Mann, Babits prózája - élettől idegenek, a hős lefekszik a szeretőjével és közben megbeszélik az élet lényegét
(itt kezd engem a dolog nagyon érdekelni)
mert: elvonatkoztatni csak a valóságból lehet
(te (én) már most nagyon zárod egymás után az ajtókat)
a többi csak alap nélküli rendszer - építgetés
a Mű: ha meghasítod: vérzik (mondta éppen Babits!)
(azt hiszem az én bűnöm ott kezdődik, hogy az életnél a látott mű gyakran nagyobb élményem!)

Mann hántja le az emberről egymás után az érzékeny héjakat
s a végül nem marad semmi

        ...
a mai amerikai regény ugyanaz, mint a századvégi orosz. a véres valóságból nő ki, ezért lesz ez is nagyon jelentős.
Proust 30 évig élt társadalmi életet, s UTÁNA összehúzta a függönyt
(hát akkor hogyan is kellene élnem, könyörgöm?)
(mindez veszélyesen igaznak hangzik)

Nagymaros vége

Szüts Miklós: Zebegény

Nagymaros művésztelep 75.10.16-11.20.

bevezettem, hogy reggel misére megyek.

parton üvegcserép gyűjtés, mint négy éve. kék cserepek.
- templomban: ''lássák rajtatok, hogy Jézus a boldogság''

Tanítás Zebegényben - Szüts Miklós festő Eszterrel, hátrébb Váli Dezső, Váli Zsófi és Bakos Ildikó

A legkedvesebb korrektúraemlékem Zebegényből, voltam én építész is. F/1975/02

A Szőnyi Szabadiskola prospektusába írtam 1976-ban:

Az öregedő Braque tengerparton guggolva kavicsokat keresgélt. Eredményét ismerjük. Játéknak csúfolják. A kollázs, a montázs nem szégyenkezik emiatt. Pedig gyakran pillanat-ötlet sugallja, gyorsan készül, könnyen romló anyagokból. Csakugyan játék, mint minden művészet. Kifejezhető vele az egész világ. Megismerhető vele az ÉN. Erre használjuk mi is. "Ábrázold tépett papírral egy zivataros délután ritmusát." Nincs kit utánozni

Zebegény

ezek a gyönyörű fedetlen leánycsípők

nem. gondolatban sem.

76.6.

S. Nagy Kata mindent tud.

megkérdeztem, hogyan kellene itt pihennem? (nem megy):

ahogy az elefántokat szállítják légi úton. igaz.

[újsághír: az Air France szakosodott elefántszállításra. Rájöttek, az állatok nyugton maradnak, ha körülöttük néhány csirke... 2008]

76.6.

legfőbb társadalmi jótettem:

hány embernek engedtem - kedvem ellenére - a kutyát megsimogatni

hogy örültek

76.7.

a múltkor elérhetetlen csajok, tegnap P. d. Francesca

miatt mondom: hát érdemes nekünk itt?

+ 2 nap:

és fölösleges minden töprengés.

nagyon rosszul érzem magam itt

s egyik képem jobb, mint a másik

- egy hét alatt három

na és, hogy fáradt vagyok és

meleg van, hát persze

76.7.

Festés: a véletlen sokkal okosabb nálam

76.7.

valaki megint ''fáradhatatlan szorgalmamat és kitartásomat'' dicsérte. nem értik, hogy csak gyávaság, és életkedv hiánya.

egy pszichiáter-orvos példálózni akart nekem 18 éves koromban és megkérdezte: ugye te se mentél minden nap, hetente hatszor edzésre?! meglepve feleltem, hogy dehogynem-. az ilyenfajta hangulatokat (innét tudom) már akkor igyekeztem kerülni, nem figyelembe venni

76.7.

be Pestre

milyen ez az ''itt-tudat''?!

hogy másfél hét után már idegen ez a város?

Szüts Miklós: Visegrád

Nagymarosi művésztelep 77.2.1 - 3.14.

valami egészen különös történés. reggel LASSAN készülődöm. (túl sok időm van a misére indulásig.)
napirendem: (második naptól nem változott)
1/2  7     (magamtól!) kel
       7     mise, áldozom
1/2  8 -8 végig a parton az utolsó kőkerítésig és vissza, anglicizmusokat memorizálok
       8     reggeli, utána festés
              délután valamikor 2 óra alvás
              utána az angol könyv fordítása szótározással
              (közben esetleg egy Tv program) 3/4 11-ig
3/4 11     futok kb. 1/4 órát
      11     oltok villanyt

napok óta nem tudom megfejteni, az uszályokat miért fölfelé húzzák hosszú kötélen a vontatóhajók, s lefelé röviden.
hogy talán hosszú kötélen a fordulási rádiusz megnövekszik, s ezt bírja el csak a hajómotor, hiszen az plusz terhelés amúgy is-?

 -----

a mise után egy asszony elnézésemet kérte, mert feledékenységből a  h e l y e m r e  ült.
tudja, a kor - mondta

-----

a A/77/4    Feltétel nélkül, azonnal
   A/77/5    világ kijelölése (??)
   A/77/6    Az ékszertervező vasárnapja
   A/77/7    Rosszalkodom (ágyam fölé)
                        tényleg kellene titkon (magamnak) címet is adni mindig

Váli Dezső és Sugár Gyula a nagymarosi művésztelep vendégeként, 1976

Sugár meglátogatott, mondom neki hibátlan az itteni életformám, milyen jól érzem magam. Jó lenne ezt megteremteni, akár el Pestről -
azt mondja:
- de hiszen azt mondtad, hogy többet akarsz menni emberek közé
- bár nem kellemes, de szükséges az élet sűrűjében élni, Szőnyi is akkor kezdett egyoldalú-érzelmes (gyengébb) lenni, mikor leköltözött
- a ''boldogságot'' keresni" hívságos dolog', tudomásul kell venni, hogy az élet kellemetlen, kellemetlen dolgokból áll össze
- épp úgy helytelen az életben a boldogságot keresni, mint a képben a szépet, hibás kategória, alkalmatlan mérce
- viszont élni 2-3 hónapra tényleg jó, elmenni Pestről (dolgozni)

-----

tegnapelőtt megpróbáltam kezeimet rövid pórázon a szék karfájához kötni (angol fordítás közben).
talán ez vakarózás ellen

-----

"Halálon innen – halálon túl. Ezt a képet nagyon szeretem. Pilinszky fotóira vagy még inkább a szobájában lógó fényképekre emlékeztet. Simone Weil sírja Angliában, egy Klösz-fotó. Véletlen sikerült pillanatfelvétel. A nagymarosi alkotóház ebédlőjében nekem az ablak melletti asztalhoz terítettek. Onnét nézegettem a Duna-parti sétányt, s a kerítést akarhattam éppen lefotózni, mikor besétált az öregúr a látómezőbe. Vasárnap reggel volt." Váli Dezső: Öregúr mise után – F/77/15

Váli Dezső
77.7.
Zebegény
tényleg, hogy ez értelme lehet: a fáklyát vinni és továbbadni
---
csak zavart keltek, ha érdeklődést és barátságosságot mutatok hallgatóim felé. nincs fedezete, lelepleződöm.
belőlem tisztességes közös munka telik ki.
eleget kapnak.
-----
még egy szempontból kell nekem ez a Zebegény, amellett, hogy mégiscsak a pihenésem egyetlen megtalált formája, és éveim ritmusjelzése is (tavasztól már visszaszámlálok, nem mintha jobb lenne bármi egyéb időtöltésnél, -)
egyébként hallatlan fárasztó-
ja - : valami önbizalmat, öntudatot? ad. otthon majdnem mindig én vagyok a gyengébb (készülő képemmel szemben állva)
meg. gondolkoznom kell, s a szokottnál gyorsabban fogalmazni,
mások gondolatát továbbgondolni, idegen kézzel alkotni

A Szőnyi Szabadiskola szállása

78. 2.                                                                          

NAGYMAROS 78. 2. 13 - kb. 3. 10.

Megunhatnám önzésemet??! El lehetne kezdeni.

 78. 2.

Ezt az ellentmondást eddig nem értettem: Miért ragaszkodom ilyen görcsösen, olykor oktalanul a napi munkához

- ha egyszer olyan ritkán ízlik ez egyébként!?

- mert egyetlen (a világnézetem mellett) ami biztonságérzetet ad

- megtettem a dolgom.

....

Most meg kell állni.

Most azonnal meg kell állni.

A szokásos rohanás és bódult tántorgás között.

Elkezdtem rutinszerűen mindahányszor hibátlan művésztelepi rendemet. Egy hete itt. Mise-séta-festés-angol-vacsora-. És most ez a félig kész gondolattalan ostoba kép a szoba közepén.

S az asztalon Kondor: Kereszt II. c. képe.

Mindennel meg kéne állni.

Pár napra legalább.

Másnap.

Vagy nem, hiszen ritkán módszerem a gondolkodva festés, s attól sem lesz jobb a kép általában.

Csak a munka, ijedten kapaszkodom bele.

...

Plakáton mondat: -A vemhesülés és az alomszám egyenértékű a búgatással-. Jó tudni.

....

Igen ám, de Krúdy már 50 éves volt legalább, mikor azt mondta: fáradt vagyok...

....

Tényleg nevetséges vagyok evvel a minden körülmények között fillérre elszámolással. Fölhagyok vele. És el lehet fogadni szívességet is.

Kedves Márta!
festettem, angoloztam, ettem, ittam, aludtam, pisiltem, szellőztettem.
délután négy, jöhet a levélírás.
ablakhoz tolt pici íróasztal. előttem keresztben a sétány, két gesztenyefa között nézek ki. talán 10 méterre előttem a Duna. szemben a havas dombok és a révátkelés pontonhídja. a Visegrádi hegyről lefelé jövő autók már meggyújtották a reflektorlámpáikat.
sose tudtam, míg ide nem kezdtem járni, hogy ekkora az uszályforgalom a Dunán. az oroszokat ismertem föl legelőbb, legtöbbször tolóhajóval járnak. a csehek (mint egyebütt is) állandóan valami kemény sárgás-fehér színt használnak, legkülönbözőbb helyeken elsütve.
ha jól emlékezem, 56 nyarán a kassai pályaudvaron a távíróoszlopok lábazatfestése tűnt fel először, az volt ilyen sárga.
évekig nem tudtam miért van az (volt bőven lehetőségem észrevenni), hogy fölfele igen hosszú kötélen húzzák, lefelé viszont röviden az uszályokat. Agyafúrt elméleteket állítottam föl, többet is. Végre aztán megkérdeztem egy tengerészfiú ismerősömet. A válasz egy része fedte az elképzelésemet - csak ennyire emlékszem az egészből. Most újra töröm a fejem, miért húzzák fölfelé olyan hosszú kötélen az uszályokat. így telnek éveim.
nem hoztam magammal írógépet, mert az alkotóháznak három is van, direkt a vendégeknek. mondta a gondnok, még ez van a legjobb állapotban, de időnként ez is kihagy betűközöket. és vagy 10 percig kerestem a sok idegen kar és huzogattyú között a tabulátort. a végén már káromkodva, (csak fél sorig írt) aztán szétszedtem hátul- emlékezve valahai műszaki műveltségemre (s megkerestem azt a) sajnos félautomata (vagyis hülye) billentyűt. most végigírja már a sort.
sajnos az első hetem pénzkereséssel telt el, alig vettem észre, hogy itt vagyok. 11 reklámgrafika (szórólapot) kétszínnyomás, kétoldalas- kellett terveznem. fölajánlották a munkát, s tekintve hirtelen jött gazdagságomra - s evvel együtt jött nagyarányú adósságomra - el kellett vállalnom.
bár a mi adósságaink a lehető legkellemesebben intéződnek. kértem az Alaptól (a mi - mondjuk így, szakmai szervezetünk) 15.000 alkotói előleget. adtak is, ehhez már elég nagy ember vagyok. no már most a visszafizetés: következő jövedelem 30 %-a, amíg el nem fogy. Úgyhogy tul.képp nem is veszem észre, hiszen minden jövedelmem kiszámíthatatlan és rendszertelen, s amúgy is (mondjuk) képvásárlás után hónapokkal érkezik csak meg. mindig ajándéknak hat.
hanem most készpénz kell. márciusban utaztatnak egy kiállításunkkal Isztambulba, szolgálati, de nekünk kell fizetni. meg aztán rengeteg pénzt elautóztam.
fantasztikus dolog az autózás. ülök, ülök, egyre hülyébben meredek magam elé, nem megy a fordítás. fölkapom a fejem, szaladjunk át Gödre, ott él egy angol barátnőm- kicsit beszélgetni. ha nincs otthon, legfeljebb benézek Sződligetre egy jó baráthoz, akinek tavaly én nyitottam meg a kiállítását. csak egy pulóvert veszek föl, leoltom a villanyt -, az ajtót sosem zárom kulcsra, (illetve azóta, hogy egy ilyen tárgyú Csurka novellát elolvastam), ki a kapu elé, be a kocsiba, gyerünk.
éjfélig ott vagyok, van ott egy másik angol is, 10 felé sződligeti barátom is betoppan, izzadok egyszerre igyekszem okosat és angolt is mondani, nem kell órát nézni, vonat egyébként sincs rég. fél egyre itthon vagyok, Nagymaroson.
aztán. tegnapelőtt éjjel friss hó. és jól ráfagyott (olvadt is reggel, s azután). erre napi munka előtt kimenni a főtérre egy félórát csúszkálni. autóval. kis gáz és a kocsi teljesen megpördül önmaga körül. állati jó. szerencsére elől, hátul fönt van a T betű, ha rendőr jött volna erre hivatkozom: jobb előre megtanulni, mint ahogy életben már megcsúsztam kétszer. csak tűnődtem miért rohanok én épp neki egy villanyoszlopnak, és miért nem akar a kormány fogni?! aztán átpördültem a másik oldalra- mégiscsak fog a kormány, csak másképp- aztán vissza, majd egyenesbe. még azt a Zsigát sem nyomtam meg, pedig. egyébként nem mentem többel, mint 15-20, csak színjég volt, kanyar és lejtő.
mint most ezt maga - épp ily döbbent idegenkedéssel olvastam sorait, hogy a pompát (is) szereti. Hát nem tipikusan ilyen fajta vagyok-

persze a szakmámmal jár. kiskoromtól neveltem magam ésszel- és ész nélkül is minden fajtájára a puritánságnak (itt is az ágy mellett alszom, hálózsákban, vekkerrel keltem magam, bár nem kellene, és irtózattal gondolok az elkerülhetetlenül előbb-utóbb megvásárlásra kerülő új farmernadrágomra, aminek a térdéről ez a kis technokol rapiddal odaügyeskedett folt hiányozni fog, de szolgálati útlevéllel (Pozsgai és Acél elvtárs is ott lesz a megnyitón) mégsem lehet ebben kimenni. (Fogja mondani mindenki.) (És lényegében igazuk lesz)
szóval, ha én AKARtam volna a pénzt- rég lenne. és nem lennék festő. vagy nem ilyen. van pénzkeresőfestő is. (ezt most direkt írtam egybe)
most elúszik előttem (a brummogására figyeltem föl) a Jégtörő VIII, ami nevével ellentétben - ezúttal 4 sóderszállító uszályt húz. az árbocán (bal felé) a piros lámpa ég, mivelhogy közben alkonyodik már. az előbb egy lakófülkés uszály ment el - fölfelé egyébként - négy óriási lepedő volt kiteregetve rajta, kötélen. három fehér, egy pedig tűzpiros. fura.
minden évben legalább egy hónapot töltök egy ilyen helyen. nincs telefon, nincsen váratlan vendég, várt se nagyon.  a legintenzívebb munkalehetőség, s ugyanakkor a legjobb pihenés. egészen merev életfomám alakult ki ezekre az időszakokra - spontán - s remekül érzem magam a kötöttségeim közepette. mindent pontosan ugyanabban az időben csinálok. lényege: délelőtt festek, fél egykor csengetnek ebédhez- utána, ha bírok még dolgozom, ha nem, alszom.
s az este (4-ik éve már) az angol fordításé. Itt kezdtem 75-ben tanulni, október 17-én, meg is ünneplem az évfordulót. Úgy kezdődött, hogy Pesten egy hajnalon, mikor kutyát sétáltatni mentem föl a Vár oldalába, azon tűnődtem, van-e amire vágyom egyáltalán az életben. (ez így romantikusan hangzik-, nálam realitás) s benézve egy ablakon a könyvespolcon a nagy kétkötetes Országh szótárt vettem észre. És kapcsoltam. Ez kéne. ha nekem erre a könyvre valaha SZÜKSÉGEM lenne. Épp akkor jöttem le, utána, ugyanide Marosra. Lehoztam egy kedves könyvemet (azóta rég elajándékoztam) "Régi amerikai társadalmak művészete" (Ancient Arts of Americas), és elkezdtem fordítani. kis szótáram volt, meg egy társalgási zsebkönyvem, aminek a végén egy 40 oldalas nyelvtan összefoglaló. Áldom azt a kis könyvecskét. teljesen meg lehetett belőle az egész nyelvtant tanulni. Az első időkben persze pár mondat fért bele az egy órába... Nagyon élveztem. hát így. mostanában eléggé unom, az az igazság, de ennek az is az oka, hogy egy eléggé ostoba antikommunista, antikapitalista sci-fibe bonyolódtam bele. már szerencsére vége van, de nem találtam most sem igazán jó könyvet.
valami gyönyörű dolog, ahogy a túlparton a kompra ráforduló autók egyenesen a szemembe reflektoroznak. aztán ahogy elfordulnak, eltűnik a fény. még világít a hó.
a szobám 3x5 méteres, rövid felén az ablak. ha igényes lennék, lehetetlen lenne festeni, mert az állványtól 1, azaz egy méter hátralépés lehetőség van, s a szoba sötét. Tavalyelőtt életem egyik legjobb képét festettem meg itt, tavaly raktam ki a Műcsarnokban. 2.9 méter volt. Igaz, hogy kitaláltam, hogy ekkora képnél már nem zavaró - és három lemezre festettem. Ha egybe meg akartam nézni az egészet, fölvettem egy anorákot és kivittem egyenként az udvarra, és összeraktam.
fél hat, várnak Sződön, majd folytatom.
két nap múlva
Sződről behúzott kézifékkel jöttem haza. Ez helytelen megoldásnak bizonyult, bár baleset megelőzési elővigyázatossági rendszabálynak nem utolsó megoldás, bár költséges, a fék javíttatása egy napomba és 250 forintba került. pech. vigasztalásul ma elszaladtam Esztergomba egy barátomhoz, aki két éve a Tátrában bevezetett az alpinizmus kezdeti rejtelmeibe.
(ez túlzás, mennyi géphibát vétek. na, ezentúl-)
(és visszamenőleg kijavítom most az értelemzavaró hibákat)
mindjárt csengetnek vacsorára, hat óra, most ébredtem. na, akkor nézzük a levelet.
"a megszólítást elhagyom"- hagyja el, semmi becézés. idegenszerű, erőltetett. nevem: váli dezső.
hogy áll jogsi ügyben? hányadik óránál tart? a rendkívül (feltűnően) készséges adminisztrátornő az autóközösségben kérdés nélkül elmondta, hogy a világoskék Zsigában tanul, néztem is, de sohase láttam. viszont a vezetőjét (oktatóját) ismerem a reggel 9 órás feketezésekről a kőbányai közértben, ahol reggelente minden oktató (meg én) találkozni szoktak. olykor még én is ittam kávét, bár nem szoktam (egyébként). Szóval az adminisztrátornő. alig tudtam elfojtani egy mosolyt, minden nő született kerítő. engem is egy régi szerelmem adott hozzá feleségemhez. egy másik szerelmem egy harmadik leányismerősömet adta férjhez. szolidaritásból tennék? vagy csak olyanféle sport, mint fiúknál a távköpő verseny? vagy attributum szerű jegye lényüknek? rejtély. de respektálom.
tovább a levele.
nem, eddig nem törtem össze magam. vigyázok. pld. rendőrautót sohasem előzök (vicc). de egy kissé tényleg gyorshajtó vagyok. most majd fékezem magam, rájöttem, nem is annyira rólam van szó (országúti lakott terület), hanem arról a kis srácról, aki éjjel kirohan az útra. rosszul áll a kérdéshez, nem kötelező autót vezetni, vegye úgy, hogy rendelkezik egy eszközzel, amit esetleg később használnia kell. attól ne féljen, hogy ha most majd nem vezet rá a  kötelező órákra, akkor elfelejti a tudományt egy-két év alatt. Persze hogy elfelejti, de a maga alkatával ez nem fog problémát  jelenteni, majd akkor szép tisztességesen, kevéssé forgalmas utakon újra begyakorolja.
de eggyel több eszközzel rendelkezik, ami keze ügyébe esik.

nálam tökéletesen más a helyzet. én imádom. (női fogalmazás, de pontos.)

tovább a levele. mások titkai, és sajátjai eltitkolása. na. igen, itt ebben van megemlíteni való. Örülök beszámolójának, hogy maga mit gondol magáról, hogy ilyen meg olyan, de elsődleges információk (is) érdekelnének- én azt adom: leírom mit csinálok, miért, mikor, hányszor.
Értelmezze.
fél éjszakát tényleg rááldoztam a levélírásra. mert nekem jó volt.

mi lett a bernáthegyivel. azt hiszem három és fél évig neveltem.
aztán pár hónapos, nagyon kemény gyötrődés után- elajándékoztam. A köznépnek azt mondtuk, hogy a kislány miatt, akit akkor készültünk épp örökbe fogadni. pár hónappal később meg is történt.
nem ez volt az ok.
rájöttem, hogy a kutya öregít. (engem)
amúgy sem voltam otthonról eljárós. ha muszáj volt elmenni társaságba, inkább csak Kata kedvéért, mindig fölálltam 8.45-kor, hogy elnézést, a kutyám bepisil. (tényleg percnyi pontos volt az életünk vele)
És. napjában háromszor otthon kellett lenni, ebből a legproblémásabb a dél, negyed kettő volt, minden nap. megszoktam, lassan egyáltalán nem mentem el otthonról. alkotóházba is kevésbé szívesen, probléma volt. semmiféle spontán esti programunk nem lehetett. mondjuk nem lehetett egyáltalán este moziba, színházba menni. (nem mintha nagyon vágytam volna rá). Illetve lehetett, de ezt is igen körülményesen. és mondjuk hazaérünk éjjel 11, és akkor mondjuk zuhogó esőben még egy nagyot sétálni.
úgy találtam, életmódot kell változtatni.
és még egy ok. a kutya lineáris típusú élmény. kiszámítható. ha rossz kedvem volt, azonnal szomorú lett, lógó fejjel ballagott mellettem. bizonyos fokig egyhangú élmény.
amúgy remek dolog egy bernáthegyi. vagyis egy kutya. ha gyerekünk nagyobb lesz és részt vállal a sétáltatásból (gyakorlatilag egyedül csináltam), lehet, hogy veszek neki  egyet. Ma már sokkal olcsóbb is.
(Akkor még 8 - 20.000-be kerültek, kevés volt.)

hogy más korban kellett volna születni... nem az első nő, akitől ezt hallom. érdekes.
most behallatszik ide a Tv maci kísérőzenéje. Hülye művészkollégák még ezt is nézik. színesben.
szóval más korban- erre csak sztereotípiát tudok válaszolni. úgy gondolom (lényegében Senecán nevelkedtem) minden fontos dolog belül történik az emberben, és a tudat szintjén. vagyis minden fontos dolgunk, lényegi történésünk irányítására lehetőségünk van. (Most jó lenne szó szerint idézni Epiktétoszt, de hát nem vagyok otthon-:/ valahogy így: Fontos történéseink a vágyaink vagy a közömbösségünk valami felé - nem fontos dolgunk: például a halálunk, mivel az nem rontja el lényegi értékünket (így érti: az nem tesz rossz emberré minket)
tehát.
részben: vágyaink kormányozhatóak, kormányozhatóak.
és. a belső történés a fontos. a belső mozgás. és ehhez képest harmadlagos szempont a környezet, lényegileg nem befolyásol semmit. Vagyis királynői alkat kiélésének semmi lényegi akadálya korunkban.
Például az ember megkülönböztetett figyelmességgel beszél a közért eladóval, mindig, hangulatától függetlenül. egy királynő nem engedhet magának hangulatokat. Hallom egyébként Erzsébet (vagy Margit) angol uralkodónő napja fél évre előre percre be van osztva. Nos, hölgyem?
Még egy történet róla. Olvasom, hogy külön teáznak férjével (más-más teremben), hogy a kétféle tea illata ne zavarja egymást. Dühöngtem, amikor olvastam, hogy a kurva anyjukat-
aztán elismerően csettintettem. Viszik a kultúra terhét. Nekem erre nincs időm (még szobáim lennének), meg figyelmem, meg energiám.
De EGY emberpár képviseli ezt a kultúrát, ők teszik helyettem is, a munkamegosztás elve alapján. Nagyon fontos poszt.
tovább. kénytelen vagyok idézni. nem tudom mennyire tud visszaemlékezni, mit írt. Én semmire se tudnék ugyanis. ezért is írok indigóval. meg (még nem eldöntött, lehet, hogy ez a magánlevelezés bekerül a naplómba, szóval az örökkévalóság. 21 éve írom.) (Bár ezt a fecsegésszintet, amit itt művelek - hát szóval -)
"egy megrakott asztal látványa gyönyörűséggel tölt el". sikerült nagyon vonzó vacsorám 4/5 részét otthagyni, mert úgy éreztem, elfogyasztása nélkül sem halok éhen holnap reggelig. erről ennyit.

Hölgyem, mórikálásban Ön is kitesz magáért. "a felesleges (levél) részeket majd ugorja át". Ezt hogy lehet megvalósítani? Hacsak nem írja pld. ELÉ, hogy most felesleges rész jön?!
"Eseménytelen élete", lehet, hogy az. semmit sem tudok róla. Netán hallani szeretném.
Ezt másodszor említi, hogy nem kerül be az irodalomtörténetbe. A művészettörténetbe még belekerülhet hölgyem. Vigyázat! Naplómról tud az MTA Művészettörténeti Kutatócsoport archívum-kezelősége. ez nem tréfa. tényleg így van. Na persze csak halálom után. Tehát ne halljon meg később - ha
bár eddig semmi napi, vagy személyes szintű dolgot nem tettem bele. csak jobb gondolataimat. mindenkinek van, csak én le is írom. ezért lóg az ingem alatt a nyakamban mindig egy kis notesz. mindig úgy éreztem, hogy ha még ez is elvész az ember múltjából, az az egy-két dolog, amit észrevett, akkor semmi sem maradt.
egyszer (7 évig) írtam egy napi - naplót is. Hol voltam, mit csináltam. Csak pár mondatban. Aztán egy mély sóhajtással eltéptem. Ennyivel azért nem akartam gazdagabb lenni másoknál.
"hogy hogyan kell csinálni az életet...?" - szavamra mondom, erre elég alkalmas informátor vagyok. csak hát ehhez tényleg semmit nem tudok adatot. Ha netán tőlem akarná megtudni.
Egyébként mindenféle tanítványomat nagyon szigorúan fogom. És lényegében mindenkit kicsit tanítványomnak tekintek. nem is nagyon szeretnek általában (az emberek). De figyelnek rám.
És mindenkinek nagy örömet szerzek, ha végre valami gyerekséget csinálok.
Egy barátom felesége külön örül annak, hogy annyira szeretem az édességet. Hogy ez az egyetlen emberi vonás bennem.
na, most hogy fél éve mértékkel eszem az ő süteményét is-
Sokféle tulajdonságot sorol, vajon mi kell az élethez. Mindegyik, vagy az ellenkezőik. mindegy. nyugodtan kell csinálni. a legfontosabb változások olyan lassan jönnek (a legtöbb), hogy az ember úgyis beleszokik, mire észrevenné. Nagy döntés - hál' Isten - ritkán kell. És az meg úgysem a mi felelősségünk. Pályát is, élettársat is olyan életkorban, olyan körülmények között választunk, amikor erre tökéletesen alkalmatlanok vagyunk. Mindenki. Egy hölgyben nekem tetszik udvarlás idején a szemmozgató izmainak játéka (szaknyelvre lefordítva) - ez a napi együttélés gyakorlatában nem lesz sorsdöntő jelentőségű.
Ma nekem a festés olyan fokig egészen más jellegű dolog, mint amikor ezt választottam, hogy nagyobb nem is lehetne a különbség. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez. Fogalmam se volt nehézségének típusairól.
Mik (ma) a legnehezebb részei:
a monotónia jó lélekkel tűrése
napi legyűrése annak, hogy utálok festeni
a szabadság terhe. vagyis munkámmal szemben semmi külső elvárás nincs, senki sem kéri a képet, legfeljebb a társadalom utólag tudomásul veszi, hogy megint van egy. és ilyen körülmények között a mértéket megszabni.
Ezért nem tudok pihenni, vagy 10 éve. Se nyáron, se négy óra után naponta, mint más ember munka után. Ezért is tanítok nyáron, ez legalább fél pihenés. Persze nem dolgozom egész nap, egy ilyen autózás- hülyéskedés is lényegében pihenés. De nagyon ritkán tudatosan, vállalva.
Mindenféle kibúvok, önbecsapó programok= "most ezt még el kell intéznem"
És mindenkor halálra fárasztom magam.
Az alattamlakó csodálkozik, miért szögelek én olyan gyakran este kilenc körül. mert ha más nem megy, legalább keretet csinálok.
ezért is olvasok nagyon keveset. ostobaság, de megszoktam hogy: dolgozni kell. s ehhez képest az olvasás: henyélés.
Szóval a tudatosan vállalt pihenés tekintetében igen fegyelmezetlen vagyok.
tovább."
"meg fogom érteni, ha nem ír"
szóval mégis riszálja.
persze én is.
amikor az autótanfolyam után a Kádár utcán továbbment, a Hévhez tartott?
ha még ide ír: február legvégéig vagyok itt.
                                                viszlát, Márta!

Nagymaros 78. 2

A Nagymarosi Alkotóház szobája

NAGYMAROS

Fölmerült az ötlet és tűnődöm, kinek ajándékozzam el a Volkswagent - 3 hetes - csak hogy változtassak valamit.

örülök, hogy megmondtam az öreg plébánosnak, mennyire megszerettem.
aligha találkozunk többet.
befejeződött Nagymaros, alighanem
(elköltözik),
(meghal).

-----

Zebegényi szabadiskolások festenek 1978-ban - Váli Dezső fotója

Nagymaros 80. 11. 14.

Nem mindenki zseni itt. De ezeknek a vidám, nagyhangú nyugdíjas rajztanárnőknek összeszokott, összetartó csapata: maga az élet. Nincs saját nyaralójuk. Nagyon jól érzem magam köztük. Jó néhányunknak pótolhatatlan ez a ház.

Baráti üdvözlettel:

Váli Dezső

 

NAGYMAROS - kedvesem. 80. 11. 3-24.

vagy két éve nem jártam itt. a hegyek nem mozdultak. viszont felépült az új orvosi rendelő. reggel misére menet nem kell az építkezés miatt lezárt részt megkerülnöm. A vasúti aluljáróban kicserélték a kiégett izzót. a két bolond öregasszony ugyanúgy söpri a leveleket, egymással veszekedve, az egyiknek szörnyű rózsaszín a kabátja. (honnan örökölhette?!)
első éjszakai séta. le a vízhez. valami vakító öröm. biciklinyikorgás, vonatfütty, víz. sötét, nyirkos, kihalt utcák. málló vakolat, hideg higanygőz fények, kopognak  a lépteim.
minden az enyém. itthon vagyok.

reggel csak 10-ig bírtam megint olvasni, elálmosodtam. (kéne a mozgás)
ebédig aludtam. utána föl a Hegyestetőre. egy igazi kirándulás. ősz. az első napfényes nap. avar, csönd. szelíd - gesztenye. a zárógát építése- kotróhajók. új épület a visegrádi oldalban. szálloda lehet. a kilátót 1939-ben építették az ENCIÁN turisták.
150 borítékot vettem. már csak fémpénzem van - parkolóórára félretett.

Imre bácsival éppúgy találkozom a főtér sarkán reggel, 7 előtt 10 perccel a misére menet, mint két vagy négy evvel ezelőtt.
Ő a reggelihez a kiflit hozza a boltból.

a csend
- kell, hogy a napnak legyen olyan szakasza, amikor a tervezgető ember megfeledkezik tervéről és úgy tesz, mintha nem lennének tervei.
- aki szereti az Istent, szükségképp szereti a csendet is.
- a csend szolgánkká, sőt barátunkká teszi a halált.

- kész a könyv

reggelre megint fehér lett minden. mise után - talán először - ezért a faluban sétáltam reggeliig. piros sapkás gyerekek, csapatban is iskolába. az öregasszonyok igen lassan, meg-megállva.
kerestem az olyan helyeket, ahonnét fölüllátás van a falura.
gyönyörűen grafikussá válik minden. és csepereg a fákról a nyakamba.
- a festőnők fészkelődnek: még nincs téli képem Marosról! -

csúcsforgalom a Dunán. nem értem, mért innét viszik a sódert, mikor a túloldalon már valami komoly gát épül.

az uszályok élete. kis fények a kajütablakokból. Fő a vacsora: kis füstbodor.
csend.

 

NAGYMAROSI MŰVÉSZTELEP VÉGE -

Váli Dezső a Nagymarosi Alkotóházról:

Van nekem egy második halottam is (szintén él): Nagymaros (1969-1980). Az útvonal a mindenkori vízállástól függött. A reggeli mise után fölfelé a parti kövek között, fázva, mindig lehajtott fejjel. Sok régi kék szikvizesüveg-cserepet találtam így. (Múlt héten dobtam ki az utolsót.) A vízparti kavicsmező. Tudtam, utoljára vagyok itt. Ahogy a februári nap fölkel a szemközti hegygerinc kopasz fái között. Vagy a novemberi. A nyárfasor, utam vége. A ködös túlpart. Hajókürt (közben angol nyelvtani fordulatokat memorizálok.)

Sietnem nem kellett, a reggeli kávét csak 8 után szervírozták.

Utolsó lakhelyem „Alkotóház 15-ös szoba” volt.

Váli Dezső levele a nagymarosi művésztelep bezárása ellen, 160 művész aláirásával

81.11. Tisztelt Tóth Dezső elvtárs!

Figyelmét és segítségét kérjük:

Az ötvenes évek elején nem számítottunk kifejezetten gazdag országnak. Mégis, az akkor induló Képzőművészeti Alap 14 alkotóházzal rendelkezett. E szám közben - bár azóta az író- és zenészházak is ide csapódtak - 8-ra csökkent. És ebből is kettő csak nyáron működik. S most az Alap bezárta a nagymarosi házat is. Nem vagyunk meggyőzve és meggyőződve, hogy elkerülhetetlen lépés volt. S most, hogy magyar részről a Vízlépcső-építkezések leálltak - a kapott ok is megszűnt.

A Ház adottságai miatt pótolhatatlan:

- a szó eredeti értelmében festői környezet,

- szobákból kilátás a Dunára; a part,

- 55 perc vonattal

A Házban 18 művész dolgozott egyidőben. Sokunknak évtizedek óta megszokott - és szeretett - alkotói környezet. Nem egynek közülünk nemhogy műterme, de munkára alkalmas szobája sincs másutt.

A Ház megszüntetésének tervéről nem értesültünk. A keringő híreszteléseket tisztázandó 10 művész 1980 novemberében tájékoztatást kért levélben az Alap Igazgatóságától. Néhány hónap múlva a kész döntésről körlevélben informálódtunk. A kapott indoklás nem volt mindenki számára meggyőző.

Kérjük felülvizsgálni, nincs-e mód a Nagymarosi Alkotóház újbóli megnyitására.

Ha ez csakugyan lehetetlen (miért?), úgy örülnénk a híreknek, hogy az Alap pótlására milyen lépéseket tesz. Hallani tárgyalásokról - ha igaz -, hogy a Dunakanyar egy más pontján... Adott esetben még mindig ez lenne a legjobb megoldás.

Válaszlevél:

81.12.

MŰVELŐDÉSI MINISZTÉRIUM

MINISZTERHELYETTESI TITKÁRSÁGA

Kedves Váli Dezső!

Elnézését kérem, hogy számos kollégája által aláírt beadványára csak most reagálok. A késés oka az, hogy igyekeztem a kérdést körültekintően kivizsgálni.

Ennek kapcsán megállapítottam, hogy

- pontatlan információn alapszik az a feltételezésük, hogy a nagymarosi vízlépcső építkezése leállt. Itt csupán az előkészületek ütemének lelassulásáról van szó.

- A Duna ezzel kapcsolatos kotrása során megszűnik az alkotóház szennyvíz-levezetése, így üzemeltetése sem lehetséges. Olyan tájékoztatást kaptam, hogy közvetlenül az alkotóház előtt épül majd fel a nagymarosi főkikötő állomás, ami az alkotóházban folyó munkát mindenképpen zavarná, s ami egyben annak is indoka, hogy a Belügyminisztérium, amely az épületet átvette, miért itt kívánja tervei szerint a Vámőrség és Folyamőrség központját elhelyezni.

- Mindettől függetlenül az alkotóház állapota oly mértékben romlott, hogy további üzemeltetése esetén több millió Ft-os ráfordítást igénylő felújításra szorul. Ilyen távlatokkal ezt a beruházást ésszerűtlen lenne kockáztatni...

Tisztelettel: Tóth Dezső

A művész kommentárja:

2017. október 21., szombat

Egy úr könyvet ír a Nagymarosi Művésztelepről (kb.1951 - 1980) én vagyok az egyik utolsó élő tanú, este fölkeres. Hogy a telep bezárása ellen 160 festő aláírását gyűjtöttem össze Tóth elvtárs miniszterhelyetteshez írt beadványomban, arról tényleg csak nekem van dokumentumom. Kedves Váli Dezső! - válaszában udvariasan lecseszett. Egyesek szerint a gondnok Pestre akart költözni, hogy fia gimnáziumba. Arra is hivatkoztak, hogy a ház megrepedt, az 4 millió lenne. Egyebeket is hazudtak. A mai napig a vizirendőrség tanyája. A háború előtt kis csőszobáival békés kupleráj volt.

Váli Dezső Pigniczki Ágival a Szőnyi Szabadiskolában 2023-ban (Fotó: Csipes Antal)

A szövegek jelentős része Váli Dezső Naplóiból származik - öszönjük a Szőnyi Szabadiskola anyagait is!

Elias van Bommel: Nagymarosi látkép, 1883

Vajon milyen feljegyzések, levelek születtek a betelepülés korszakáról?

Kengyelfutó Verőcén, laterna magica vetítés Kismaroson - 1890 körül! 

Tonelli Sándor (Verőce, 1882. június 2. – Budapest, 1950. július 19.) magyar közgazdasági és szociális író.

Édesapja verőcei állomásfőnök volt abban az időszakban, amelyről így írt:

A művészettel először nagyon kicsi gyerekkoromban kengyelfulás formájában találkoztam. A kengyelfutó Nógrádverőce főuccáján futott végig és nagyon irigyeltem. Kék trikó, sárga nadrág volt rajta. Arra már nem emlékszem, hogy ő viselte-e a csengőt vagy az a nő, aki a Marx boltja és a Szvoboda korcsmája előtt tányérozott. A kengyelfutón kivül irigyeltem még a Schwéger Ferit, aki már sokkal nagyobb fiu volt nálam, — lehetett tiz, vagy tizenkét esztendős, — és kisérte a kengyelfutót ameddig birta lélekzettel. Ujabban kengyelfutók nem nagyon kerülnek a szemem elé. Ebből arra kell következtetnem, hogy a művészet is alá van vetve az idők változandóságának és vannak a művészetnek kihalóban levő ágai. A kengyelfutás is alkalmasint ezek közé tartozik. Helyét talán a tanár ur foglalja el, aki a házak közé kifeszilett kötélen mutogatja tudományát. Öt már azok gyerekei és unokái csodálják, akik valaha primitívebb viszonyok kőzött a kengyelfutót irigyelték.

A második művész, akit megismertem, Kismaroson, a korcsmában mutogatta magát. Kártyamutatványokkal, órák és zsebkendők eltüntetésével, tojások elővarázsolásával szórakoztatta a közönséget. Azután eloltották a petróleumlámpát és a művész ur laterna magicával mozgó képeket mutatott be. Ne méltóztassék azonban a mai mozira gondolni. Kezdetleges módon megrajzolt képek voltak. Először egy alvó emberen végigfutott egy egér a lábától a fejéig, az alvó kitátotta a száját és bekapta az egeret. Ez a kép borzasztóan tetszett nekem. Azután két csontváz táncolt a falon. Ettől a képtől borzasztóan feltem. Ugy féltem, hogy görcsösen belemarkoltam abba az ismerősünkbe, aki az ölébe vett, hogy jobban láthassak. Ez volt a művészet. Azután jött a valóság. A művész ur tányérozni kezdett. Arra emlékszem, hogy sokkal kevesebben adtak, mint ahányan művészekben gyönyörködtek. Emlékszem, hogy egy kövér parasztasszony két tojással fizetett. És a kora gyermekkori emlékek elevenségét semmi se bizonyítja jobban, hogy még most is érezni vélem azt a hideg légáramlatot amely megcsapott, mikor az ivó végén álldogáló sváb parasztok kinyitották az ajtót, hogy meglógjanak.

(MŰVÉSZET ES VALOSAG Irta TONELLI SÁNDOR. Délmagyarország, 1932. június)

Kengyelfutó: főurak kocsija, lova előtt, vagy mellett jelmezes öltönyben futó személy

A laterna magica (bűvös lámpás) a modern diavetítő őse volt. A 19. századra több vándorló laterna magica-művész is járta Nagy-Britanniát, és bemutatókat rendezett a városokban és falvakban. Némelyik bemutatón „speciális effektusokra” is sor került, üveglapok csúsztatásával és forgatásával mozgóképeket idéztek elő. Az egyik, ami különösen a gyerekeknek nagyon tetszett, a Patkánynyelő volt, ahol patkányok ugráltak egy alvó ember szájába.

A legtöbb látogatót a történelmi emlékek vonzották:

De kezdtek kialakulni a helyi szellemi központok is:

Heckenast Gusztáv, a neves pesti könyvkereskedő, könyvkiadó és nyomdatulajdonos villája, Pilismarót

A Bach-korszakban a (Fesztl Frigyes által 1860-ban épített) pilismaróti villa különösen alkalmas volt politikai találkozókra. Irodalmi szalonok és zenei esték színhelye is volt. Heckenast Gusztáv itt beszélte meg az írókkal a készülő, kiadandó műveket, s mecénási jelleggel hosszasan vendégül látta itt alkotó barátait. Gyakran látogatták az irodalmi, művészeti élet akkori honi nagyságai: Fáy András, Vörösmarty Mihály, Vajda János, Jókai Mór, Bajza József. Zilahy Károly költőt itt ihlette versírásra Dobozi és hitvesének története. Feltételezések szerint „itt születhetett meg - Heckenast és köre közreműködésével - Deák Ferenc fogalmazásában a kiegyezés nagy műve".

Nádler Róbert: Kisoroszi

Feszty Árpád már féltette a környéket 1879-ben:

Egyátalában tartok tőle, hogy Leányfalvát idővel agyonczivilizálják jóakarói. Már rebesgetik is, hogy a régi magyar divatú korcsma helyébe uj, emeletes „Hotel" készül épülődni. Majd ezután restauráczió, kávéház, s a mitől az isten óvja e völgyet — bizony még tán fabrikát is állit oda valaki, hogy komor füstje megfertőztesse az üde tiszta levegőt, mely most a leányfalvi szüzeket táplálja, üditi. Félek, hogy igy lesz. Ugy vagyok vele, mint a szivem választottjával ; az bánt rajta, hogy olyan nagyon kedves, olyan nagyon szép. Mert az olyannak sok a kedvelője, az olyat sokan megszeretik, s felfedezője, első hódolója jár legrosszabbul, mert tőle szeretik el leghamarabb. Addig csinosítják, mig aztán régi tisztelői rá sem ismernek többé.
Maradj te csak ilyen, igy vagy te nekem kedves; lehetsz te később díszesebb, ragyogóbb, de már akkor nem ilyen szívhez szóló.
Kár volna azért a kis völgyért!

 (Vasárnapi Újság)

Háry Gyula: Nagymaros, 1880-as évek

Vajda János költő (Pest, 1827. május 7. – Budapest 1897. január 17.)

Volt, akinek írói menhelye volt ez:

in: Boros Dezső (szerk.): Vajda János: Levelezés - Vajda János összes művei 10. (Budapest, 1982)

Voltak, akik egymást látogatták:

Cseresznyeszüret Leányfalván. Pirosodik, érik a cseresznye a leányfalvi östelepítő, Gyulai Pál gyümölcsös kertjében. Vendégei voltak a mult héten s azok jól megszedték a fáit, onnan való, Gyulai Pál cseresznyefájáról az az ág is, melylyel az Uj Idők címlapját ékesítettük föl e hétre. Verset is kértünk tőle, de azt nem adott, azt mondta : nincs verse, egy szem se . . . de majd ad, ha lesz.

(Uj Idők, 1900)

dr. Kacziány Géza (1856-1939)

(A fotó 1900-ban készült a leendő íróról, ismeretlen helyen.)

Füst Milán levele [Nagymaros, 1900. augusztus k.]

Kedves, drága, jó Anyiczám!
Mindenesetre meglepődve vettem tudomásul, hogy azért mert patronokat vettem haragszol. Mert én bizony mást nem vettem zsebpénzemből, egyetlenegy fillért sem költöttem másra. Íme itt van:
Golyós patron 55 kr
Sörétes” 85 kr
Megmérettem magam 3 kr
Egy baraczk 2 kr
Összesen 145 kr
Héczei bácsinak sem eshetett jól, hogy néki szóltál mert ő nem is tudja mennyit kaptam. Különben igen jól érzem magam, s nagyon örvendek, hogy ti is jól érzitek magatokat. A koronát melyet küldtél nagyon szépen köszönöm s nagyon vigyázni fogok rá úgy, hogy remélem, hogy nem kell majd több zsebpénzt küldened. Szeretnék tanulni valamit, tehát kérem megvetetni a Pollák urral a latin nyelvtanomat. Hallottam a Héczei bácsi kedves mamájától, hogy egy vászon ruhát kapok, a mi nagyon czélszerű volna. Az új ruhámat még fel sem vettem mióta Nagy-Maroson vagyok.

Kérek tehát bocsánatot, mert ennyire pazaroltam, csókol számtalanszor szerető

Milán fiad

A Leontint csókolom az Arankát tisztelem.

Kanyurszky György (Nemesmilitics, 1853. március 10. – Visegrád, 1920. május 23.) római katolikus pap, teológiai doktor, nyelvtudós, egyetemi tanár.

1882-től a budapesti egyetem teológiai karának rendkívüli, 1886 óta rendes tanára, ahol a szír, káld és arab nyelveket tanította. 

Füst Milán 1901-ben

Füst Milán levele - Visegrád 1903 VII/12.  

Kedves, drága, aranyos, jó Anyuskám!
Fleismann úr k. sorait megkaptam és igen örülök, hogy jól érzed magad. Én szintén jól vagyok, napjában fürdöm, sokat sétálok. A lakás és koszt-ügy már elintézést nyert, a mennyiben én Kanyurszky egyet. tanár úrnál vagyok teljes ellátásban. Itt igen jól érzem magam, külön lakásom van, mely egy szobából és konyhából áll, de szintén abban az épületben, a hol ő lakik. Körül van nőve vadszőlővel és egy külön kis lugast alkot.
Kitűnően étkezem; szóval nagyon jól vagyok. Csak egy hátrány van a dologban, t.i., hogy mindig igen sok vendég van és én meg nem szoktam hozzá; de lehet, hogy ezt is megszokom. Most pedig áttérve az anyagiakra, megjegyzem, hogy ez a dolog Néked roppant sok pénzbe fog kerűlni és én már bánom, hogy evvel a Visegráddal egyátalában elkezdtem. T.i. 35 frt. egy hónapra az ellátás, a mellett még a lakásom takarításáért honaponkint 1 frt és 50 krt.-t kell fizetnem a szobalánynak. Az uszoda-bérlet 2 hónapra 5 frt. Azonkívül az idejövetel annyi pénzembe kerűlt, hogy az 5 frt-ból a mit adtál csak 3 frt maradt. Ezek miatt, úgyszólván, el vagyok keseredve. Inkább mentem volna Fótra, sem hogy ennyi kiadást okozzak. A dolgot úgy bánom, hogy nem is mondhatom. Amellett, igaz hogy jól bánnak velem, nem érzem magam családiasan, hanem inkább eticette szerűen és hidegen kell magam viselnem. De mostmár mindegy. Ha ezt tudtam volna, igazán….. inkább még Pesten is maradtam volna. A levegő nagyszerű és a társaság, a mely a tanár úrhoz jön igen előkelő. Több között idejön Eszláry VII ker. előljáró, Ábrányi Emil és Kornél. Nekem nincs fiú-társaságom, még eddig és nem is hiszem, hogy lesz, mert nagy az antisemitizmus. Már voltam odaát Nagy-Maroson, ott több jó barátommal találkoztam pl. Bricht Ferivel. Tehát, majd, valószínüleg mindennap át fogok menni N.Maros-ra, az átkelés nem kerűl sokba.
Most pedig áttérek egy igen fontos dologra. T.i. igen kérlek, hogy ezen túl soha se írj levelezőlapot, hanem mindíg levelet, mert nem akarom, hogy elolvassák. Kűld a levelet ezentúl is Héczeyékhoz. Tehát a czím: „Héczey István úrnak Visegrád u. p. Nagy-Maros. Fürst Milán számára.” A czímet, kérlek, irasd tisztán és becsületesen.

Kérlek még egyszer kedves Anyuska, fogadj szót!!! és ne haragudj!!!

Csókol számtalanszor szerető fiad

Milán

Jakobey Károly: Visegrád (1875)

Ludwig Willibald 1893-ben nyitott meg pezsgőgyárát 12 alkalmazottal, és a 8 legnagyobb magyar gyártó közé tartozott.

A nagymarosi állomáson pezsgővel kínálták az utasokat, míg vízzel töltötték fel a gőzmozdonyokat!

Az egyik pohár ma is megtekinthető:

A nagymarosi pezsgőgyárnak kihelyezett márkaképviselői is voltak:

 A milleniris ünnepségeken a pezsgőgyár pavilonnal képviseltette magát:

Kisiklott vonat Nagymaroson, 1986 - Népszava sajtófotók

Nagymaroson ma kisiklott egy tehervonat több kocsija - nem először történt ilyen. Blogbejegyzésünkben a régebbi szerencsétlenségeket idézzük fel...

Uj idők, 1908

Az államvasutak bajai. Megírtuk, hogy az államvasutak legnagyobb forgalmú fővonalán, Nógrádverőce mellett súlyos szerencsétlenség történt a minap reggel. Egy zsúfolásig megrakott hatalmas tehervonat kisiklott, a kocsik jobbra-balra dőlve fölszaggatták a pályát, rövid néhány perc alatt százezrek mentek tönkre, a mozdonyvezető és a fűtő életveszélyesen megsebesült. A szerencsétlenség a legnagyobb fejetlenséget okozta. Már megtörtént a kisiklás, amikor Budapesten még mit sem tudtak róla és a nyugati pályaudvarról indítgatták a tehervonatokat, amelyek azután a közbenső állomásokon rekedtek meg. Ezeknek a megrekedt vonatoknak tudható be, hogy az átszállás, amellyel a közlekedést föntartották, két, három, sőt hat óra időt is igénybe vett. Ennyi késéssel és kellemetlenségek özöne közt jutottak be az utasok Budapestre, de azért még mindig nem értesítették Bécset, hogy az utasok használják a bruck-vonali irányt, mert a marcheggi el van torlaszolva. A keleti expresszvonat is mintegy hat órai késéssel érkezett. A pálya helyreállítása hihetetlenül hosszú ideig, két napig tartott. A kár kiszámíthatatlan. Nem csupán az összerombolt kocsikról, árukról és pályáról van szó. A forgalomban az egész vonaIon óriási torlódás állott be. Sok-sok áru ment tönkre és a közvetett hatása a katasztrófának olyan nagy, hogy igazán nem csoda, ha ilyen esetek hatása alatt a vasút háztartása megbillen. Szakemberek állítása szerint ez a kisiklás egyike volt a legnagyobbaknak, amelyek eddig vasúti pályát megrongáltak. És erre bizonyságot szolgáltat a helyreállítás munkájának hosszadalmas volta is, mert 19-én tizenegy órától egészen másnap esti hat óráig mindössze annyit tudtak megfeszített erővel is elérni, hogy az egyik sínpár megszabadult a roncsoktól. Az István-napján Bécs felé induló délutáni gyorsvonat volt az első, amelyik átszállás nélkül ment át Vác fölött és ennek a vonatnak is három óráig kellett vesztegelnie, amig csigalassúsággal átmehetett a hevenyészett sínpáron.

(Népszava)

Egy törzsorvos felesége a vonat kerekei alatt 

Rémes szerencsétlenség történt vasárnap este a vác-verőcei vasúti vonalon: egy katonai orvos felesége, a ki elkísérte az urát egy-két állomásnyira, kiesett a vasúti kupéból és a vonat kerekei alá került. A tragikus eset este nyolc és kilenc óra között történt. A katonai vonat átrobogolt a váci állomáson. A végtelen hosszúnak látszó kocsikban legénység, egy régi másodosztályú kupéban a tisztek. Vasárnap délután érkeztek Budapestre az északi harctérről, ahol újabb irányítást kaptak és rögtön indult a vonatjuk Érsekújvár felé. Nem volt idő rá, hogy kiszálljanak nagy eseményeket átélt utasai, hozzátartozóik mentek hát át a pályaudvarra és ölelték szeretettel épségben érkezeit kedveseiket.
A katonai vonatra várok seregében volt dr. Stark Pál törzsorvos felesége is, a ki engedély kért az ezredparancsnoktól, hogy férjét, kit hónapok óta már nem láthatott, elkisérhese Érsekújvárig. Az engedélyt megkapta és boldogan szállt fel a tisztek részére fentartott vasúti kocsiba.
A katonai vonatok most ötven kilométerrel haladnak. Vácon meg sem állanak, csak a rendelkező állomásokon, a melyek között Budapesttől első Nagymaros. A vonat elhaladt öreg állomási épületünk előtt, Starkné kilépett a kupészakaszból és egyik mellékhelyiség felé tartott. Sokáig maradt el, de a törzsorvosnak nem tűnt fei, hogy felesége még nem jött vissza közéjük.
. . . Nógrádverőce irányából a drégely- palánki vicinális iparkodott Vác felé. A vonatot Kicsiny János mozdonyvezető vezette. Ez a derék ember olyan körültekintő figyelemmel állt a helyén, hogy mikor Vác elé ért és segélykiáltásokat hallott a sötétből, lefékezte a zugó, zakatoló vonatot. Kicsiny mozdonyvezető leugrott a gépéről és a hang irányában indult. A pályatest mellett egy összegörnyedt női alakot vett ki az esti sötétségben.
— Mikor indul a vonat? Olyan régen várok az uramra, hát mégse megyünk? - szólalt meg a nő, Kicsiny János rögtön észrevette, hogy a szerencsétlen félrebeszél. Keresni kezdte, hogy mi baja történhetett és iszonyodva vette észre tapogató keze, hogy vérbe markol: az asszonynak mindkét lába össze volt zúzva! Hamarosan összeszaggatta a nő fehér ruháját és az igy nyert darabokkal lekötötte a lábakat, azután karjaira emelte a szegényt és a paklikocsiba helyezte el.
A vicinális újra indult és beérkezett az állomásra. Azonnal orvosért küldtek s nemsokára Vadas Józset dr., a ki most Hörl dr. vasúti orvost is helyettesíti, megérkezett. Megvizsgálta a súlyos sebeket, kötéseket alkalmazott, ez alatt a nő visszanyerte eszméletét és elmondotta, hogy Stark Pál dr. törzsorvos felesége, együtt utazott a férjével, az éjszakai sötétségben eltévesztette az ajtót, mikor a félreeső helyről vissza akart menni és a kupé kijáró ajtaját nyitotta fel, ez pedig kifelé nyílt. Kiesett rajta, a vonal kerekei mindkét lábán átmentek .
. .
A forgalmi irodából azonnal telefonáltak Nagymarosra, hogy az odaérkező katona vonatnak hírül adják a szerencsétlenséget, A törzsorvos egy tehervonatot talált a marosi állomáson és azzal tért vissza Vácra. Végtelenül megható volt a férj és a szerencsétlenül járt feleség találkozása. Még egy óra előtt minden másra gondoltak, csak arra nem, hogy igy fognak találkozni . . . Miután Stark dr. értesült arról, hogy feleségét feltétlenül operálni keli, a szegény asszonyt felpakolták arra a tehervonatra, melyen férje érkezett és Budapestre vitték. A mentők automobilja már Rákoson várta őket és a helyőrségi kórházba szállították. A szerencsétlen nő oly súlyos sérüléseket szenvedett, hogy hétfőn reggelre az operáció után kiszenvedett. 

(Váci Hírlap, 1914) 

Zebegény, a Koperniczky kúria egyik tulajdonosának halálos balesete 

Nagy részvétet keltett városunkban is Koperniczky Istvánnak, a Zebegényi Polgári Kör vendéglősének, Koperniczky Ferenc esztergomi prel. kanonok, pozsonyi prépost testvéröccsének tragikus halála. Koperniczky, aki a községnek legvagyonosabb kisbirtokosa volt, Ipolyságra ment csütörtökön, hogy az ott vásárolt tizenhárom darab sertést elszállítsa. E sertések közül egyet- egyet Exner Józsefné és Gál szobi hentes kapott, tizet a nagymarosi hentesek, egyet pedig megtartott magának. A pénzt a többiek neki adták át, a nagymarosiak azonban állítólag már előre kifizették a sertések árát. Koperniczky Ipolyságról délután indult el a tehervonattal s bár, mint az állatok kísérője, a pakk-kocsiban kellett volna utaznia, ő, a rendkívüli hőség miatt, a fékező fülkéjében foglalt helyet. A vonat körülbelül éjjel két órakor érkezett Szobra. Itt öt kocsit lekapcsoltak s ekkor ezek maguktól körülbelül négy-öt méter távolságra siklottak. A váltó nem volt szabad s ezért a fékezők a vonatot hátra hívták, hogy a lekapcsolt kocsikat még tovább tolják. A vonatvezető kissé nagyobb lökést adott hátrafelé a vonatnak s a nagy zökkenés következtében három teherkocsiról az ölfák lehullottak. A sertésekkel telt teherkocsi pedig kisiklott s mintegy harminc méternyire futott, de nem a síneken, hanem a talpfán. Igen valószínű, hogy Koperniczky István a nagy rázkódás következtében álmából fölriadt és álmos fejjel vagy leugrott vagy leesett a fékezőfülkéből, a síkos síneken elcsúszott, keresztben bukott a sínekre és a tovább guruló kocsi első kereke derékben kettészelte. Alsó és felső testrészét egy méternyi távolságban találták egymástól. Mikor Cobor Imre t. b. főszolgabíró a szerencsétlenség helyére érkezett, az áldozat ujjáról az egyik gyűrű már eltűnt. A holttestet a községi halottasházba szállították s mikor a csendőrség a halottasházba ment, már a másik aranygyűrű is eltűnt. A halott nadrágzsebében százhuszonkét koronát találtak ; de eltűnt az áldozat nagy bőrtárcája, melyben mindig több ezer korona készpénz volt. A temetés vasárnap délután volt nagy részvét mellett.

(Esztergom és Vidéke, 1917)

Váci Hírlap, 1927

 

A gazdátlanul száguldó mozdonyt Párkányban elfogta egy hős vasutas

Ma éjjel súlyos vasúti szerencsétlenség történt a Szob és Párkány közti vasúti vonalon. Egy tehervonat tizenhét kocsija az Ipoly fölötti vasúti hídon elszakadt a mozdonytól. A hirtelen ránditástól Szikatel János mozdonyvezető, aki véletlenül épp a mozdony hátsó részén tartózkodott, a sínekre zuhant. A teherkocsik átszaladtak a szerencsétlen ember testén s azt szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolták. A mozdony fűtője ugyancsak lebukott a mozdony víztartályáról, de esés közben az egyik vasrúdba kapaszkodott. A vezető nélkül maradt mozdony így száguldott vele tovább a pályán

Párkány felé, míg az elszakadt szerelvény rövid gurulás után a nyílt pályán megállott. Garamkövesd állomásnál a vasúti személyzet a gazdátlan mozdony száguldásából megsejtette a szerencsétlenséget és azonnal értesítette a párkányi állomást. Amikor a mozdony Párkányon átszaladt, egy bátor vasutas fölugrott a rohanó gépre és azt lefékezte. A víztartályon még mindig ott függő fűtőt félig ájultan szedték le. Kisebb zuzódási sebeit bekötözték és beszállították a kórházba. A hivatalos vizsgálat megállapította, hogy a szerencsétlenségért nem terhel senkit sem a felelősség.

(Prágai Magyar Hirlap, 1928)

 

 

(Friss Ujság, 1929. december)

M61.004 a Balt-Orient-Expresszel és egy 411-es sorozatú gőzmozdony személykocsikkal 

A zebegényi hős sziklaőr, aki elgörgette a vonat elől a követ (Népszava, 1960)

(Észak-Magyarország, 1989)

Népszava sajtófotó Nagymarosról, 1986

Reméljük, a mostani károkat hamar sikerül majd megszüntetni!

Biztonságos közlekedést mindenkinek!

Kacziány Aladár, Ella és Kacziány Gézáné Oroszi Hermin 1911 karácsonyán Firenzében

A festő abban az intellektuális közegben nőtt fel Verőcén, amit volt polgármester nagyapja, író szülei és baráti társaságuk biztosítottak számára. 

Önéletrajzi könyvében így elevenítette fel emlékeit:

Ezen az 1800-as évek végén készült verőcei csoportképen az egész család szerepelt

Oroszi Miklós

Oroszi Miklós 1888-ban Nógrádverőcére költözött. A nógrádsurányi kastélyt és birtokot eladta Madách Imrének, a költő rokonának. Oroszi Kálmán ismeretlen okbók öngyilkos lett, a tragikus esemény után történt a Verőcére való átköltözés. Nagyszüleim itt házat vettek a Duna-soron. A ház 1/2 holdas kerttel, kilenc szobával, több kedves fényképen látható a családdal. Itt éltek nagyszüleim: Oroszi Miklós és felesége, két lányuk, Hermin és Vilma, meg Vilma férje Dr. Kacziány Géza és két gyermekük, Gabriella (családi nevén kis Ella), meg én, Aladár (Öcsi).

Oroszi Vilma

Kacziány Gézáné (Oroszy Vilma) karcolatokat írt «Vilma» -név alatt 1884—86-ban a «Magyar Bazár» -ba, s vidéki lapokba. 1892-ben halt meg Nógrádverőcén

dr. Kacziány Géza (1856-1939)

Kacziány Aladár és Ella

Verőcén hunyt el az Oroszi házaspár 1890-ben, és 1892-ben, majd Oroszi Vilma 1892-ben. Itt kötött házasságot Dr. Kacziány Géza és Oroszi Hermin 1893. március 5.-én. Itt született és hunyt el gyermekük, Szilvió néhány hónapos korában. Az elhunytak a verőcei református temetőben, az Oroszi-család sírboltjában pihennek. Ugyanitt nyertek örök nyughelyet később Oroszi Hermin (1932) és dr. Kacziány Géza (1939)

Gyermekkorunkról sok mindent megőrzött a családi szájhagyomány, így a szép iránti fogékonyságom első megnyilvánulásának esetét. A szakácsnő a kertben ribizlit szedett, és én mellette álltam, rámutattam az áttetsző rubint fürtökre és így szólam: "De hép!" (De szép!) Ekkoriban kezdtem beszélni. Enni nem kértem, a ribizli "érdek nélkül" tetszett.

Körülbelül ötéves koromban súlyos skarláton és közvetlenül utána difteritiszen estem át. Állapotom hónapokon át válságos volt. Dr. Krick Árpád pesti belgyógyász mentett meg. Emlékszem arra, hogy "A három aranyhalacska" c. mesével és a "Piccolino" c. opera Sorrentoi dalával altatgatott édesapám.

Vilcsek Gyula kismarosi tanító

Bennünket otthon taníttattak. Ellának Vilcsek Gyula kismarosi, nekem Walz Rezső verőcei kántortanító volt az oktatóm. Egy időben nevelőnők is voltak a háznál, német társalgás céljából.

Walcz Rezső nógrádverőcei kántortanitó hagyatékából

Édesapám, mint a református gimnázium tanára, naponta vonattal járt be Pestre. Ekkoriban a germán mithológiával foglalkozott. Az "Aegir's Gastmahl" c. tanulmányát írta, esténként a régi mithosokból mesélt nekem. A hallottakat másnap Poizel Miki pajtásomnak adtam tovább. A Poizel családon kívül barátságban voltunk a két tőszomszéd családdal: Fekete Ferenc főpénztárossal és Péterffy István nyugalmazott főhadnaggyal.

Pajtásaink a már említett Poizel Miklóson kívül Fekete Béla és a korán elhunyt Péterffy Boriska voltak. A pajtásokkal való kapcsolatok 1868-ban Pestre való költözködésünkkel szakadtak meg, de késő öregségünkben mi, régi barátok, ismét érintkeztünk. Poizel Miklós 1964-ben halt meg a Kanári-szigeteken, Fekete Béla pedig 1965-ben Verőcén. Családunk kapcsolatban volt a romantikusan kalandos életű Zubovits Ferdor kapitánnyal. a Migazzi-kastély bérlőjével.

Zubovits Fedor kapitány

Bankos Sándor, a bécsi hajó egyik kapitány, szintén barátja volt a családnak. Amikor a nyári esték egyikén hajója a parti villák sora előtt megjelent, tüzijátékkal fogadtuk, amit ő hajójáról szintén tüzijátékkal viszonzott. Az Oroszi-Kacziány-ház is a Duna soron állt, kiltással Visegrádra és a Dunakanyarra. A parti kertből figyeltük a víz és a felhők játékát, a hold ezüst hídját és a mérhetetlen csillagvilágokat. A "Szirén" nevű csónakunkon gyakran áteveztünk Visegrádig is, vagy a szemközti szigetre zsiványpecsenyét sütni és nagy fürdéseket rendezni, Átkocsiztunk Balassagyarmatra, Nőtincsre, Magyarkútra. 

Gyakran tartózkodott Verőcén nagyanyám első házasságából származott leánya, özv. Zetényi Csukás Béniné Illésy Ida református teológus fiával, Endrével együtt. Verőcén vendégként mások is megfordultak, így Ballagi Aladár történész, Schmidt Jenő Henrik filozófus, Bodnár Zsigmond irodalomtörténész, Zempléni Árpád költő, Stróbl Alajos szobrászművész, Aggházy Károly zeneszerző, Mirkovszky Géza festőművész, Bogdánffy Pauli Erik festőművész, Holló Károly rajztanár (később feleségül vette Ellát), Berts Mimi énekesnő, Valent Vilma operaénekes, Fitos Vilmos tanár, Szilády Zoltán egyetemi tanár.

Ballagi Aladár sokoldalú ismeretekkel rendelkező, jelentékeny irodalmi működést kifejtő történész volt. Újkori egyetemes történettel, magyar művelődéstörténettel és nyelvészettel foglalkozott.

Schmitt Jenő Henrik filozófus volt, aki életének egy meghatározott szakaszán az anarchizmus magyarországi zászlóvivője lett. Eredeti és jelentős gondolkodó, akinek magyar és német nyelvű filozófiai munkássága vallásos jellegű mozgalomteremtési kísérletekhez kapcsolódott.

Bodnár Zsigmond Mint filozófus az idealista etika művelője, irodalomtörténeti, irodalomelméleti írásaiban eredeti gondolkodó volt. Írt társadalmi vonatkozású cikkeket, novellákat, középiskolai tankönyveket is.

Zempléni Árpádról a következőket írta Móricz Zsigmond:  „A magas rétegeket s a mélyeket ma csak az általános emberi tartja s köti össze: a költő, ki a mélységből emeli föl hangját, csak akkor fog sikert elérni odafenn, ha az általános emberi nagyság ormaira képes felállni. Zempléni Árpád ott állott és ott él. Táltos szépségében és megrendítő magában: és ott marad a magyar irodalom legfőbb becsei közt.”

Stróbl Alajos -  a századforduló magyar szobrászatának vezető egyénisége

Aggházy Károly Vince magyar zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus, a magyar zenetörténet jelentős alakja. Munkássága a magyar zene két nagy korszakát kötötte össze: Liszt Ferenc és Bartók Béla korát.

A kertész - Kutyik Mihály bácsi - kedves emléket hagyott bennem, és a vele megtett kocsis kirándulások Tripolisz, és a két kedves félvér vizsla: Sziám és Csuli. Pesti kutyám a kis Ratler, Suci volt.

A verőcei ház könyvtára óriási volt, két nagy szobát tett ki.

1896-ban Budapestre költöztünk, de a ház még 1918-ig birtokunkban maradt, s több vakációt töltöttünk még itt.

Ennek is köszönhetem, hogy a falu és a szabad természet örök szerelemese vagyok!"

Kacziány Aladár Nógrádverőcén

Egy másik rejtély -  nem tudjuk, Tóth László festőt mi fűzte a verőcei Kacziány-házhoz, de az biztos, hogy festett Verőcén. Esetleg csak barátként látogatott ide, és aztán befogadták az özvegyét?: