(Fotó: Magvető Kiadó)

Győrffy Ákos nagyon sok szállal kapcsolódik a Dunakanyarhoz. Verseiben, írásaiban teremtő közeggé válik a Börzsöny és a Duna vidéke, amelyek fotóin is megjelennek.

1976-ban született Vácon, Nagymaroson töltötte gyermekkorát, jelenleg Börzsönyligeten él pedagógus-képzőművész feleségével és két kisfiával. Jelenleg a Mandiner című lapnál dolgozik újságíróként. 1996 óta jelennek meg versei, esszéi, prózái és publicisztikái folyóiratokban (Alföld, Magyar Napló, Jelenkor, Vigilia, Új Forrás, Kortárs stb.), napilapokban és antológiákban (Az Év versei, Szép versek stb.) Rendszeres szerzője, tárcaírója volt a Magyar Hírlapnak, a Magyar Nemzetnek, a Litera internetes irodalmi portálnak és a pozsonyi Új Szónak. 

Két zenekarban is játszik. „Anyazenekara” a Bajdázó, amelynek legutóbbi lemeze Boldog a hegy címmel 2017-ben jelent meg, emellett a Horhos nevű formáció alapító tagja, Mons című albumuk 2015-ben látott napvilágot. 

Gyermekkorát Nagymaroson töltötte, jelenleg Börzsönyligeten él. Verseiben, írásaiban teremtő közeggé válik a Börzsöny és a Duna vidéke, amelyek fotóin is megjelennek.

Kötetei:  A Csóványos északi oldala (Accordia, 2000), Akutagava noteszéből (JAK-Ulpius, 2004), Nem mozdul (Magvető, 2007), Havazás Amiens-ben (Magvető, 2010), Haza (Magvető, 2012), A hegyi füzet (Magvető, 2016)

Igen

(…) Sok olyan gyerekkori emlékem hívódott elő ennél az ablaknál ülve, amelyekről réges-rég megfeledkeztem már.

Például a Dunával kapcsolatos első emlékeim. Állok a bokáig érő vízben, és nézem a hullámokat, ahogy végtelen sorban futnak föl a kavicsos partra. Igazából az érzésre emlékeztem vissza, amit a látvány akkor, talán háromévesen előhívott bennem. Hogy van a hatalmas erő, ami mozgatja a vizet, ami mozgatja odafönt a felhőket és a csillagokat, és ami végső soron engem is mozgat. Az érzésben benne volt mindez, és nem volt szükség arra, hogy meg is fogalmazzam. Erre csak most, sok évvel később lenne szükség, de félek, hogy már lehetetlen. Ami az akkori és mostani énem közé ékelődött, homályossá karistolta az egykor még ragyogóan tiszta tükröt, amelyben elmosódó foltokon kívül egyebet már nemigen láthatok.

(A hegyi füzet)

„Nézni, hogy mi történik.”  Egy tizenhárom évvel ezelőtt teleírt noteszem kezdődik ezzel a mondattal. Naponta öt-hat oldalt írtam ebbe a noteszbe, a Nagymaros és Kismaros közötti ártéri erdők maradványaiban bolyongva.
Leültem egy kidőlt fűzfára, és beleírtam, hogy „sehol sem vagyunk itt, a Paradicsomban.” Ültem egy összedőlt kunyhó mellett a füvön, és beleírtam, hogy „madarak úsznak végtelen terekbe.”

Kitaszítottnak éreztem magam, bár azt nem tudtam, hogy miből is vagyok kitaszítva. Láttam, hogy nem vagyok benne, hogy kívül rekedtem valamin, de azt is láttam, hogy mások sincsenek benne, hogy ők is kívül rekedtek, azt viszont nem értettem, hogy ők miért tesznek úgy, mintha nem tudnák.

Ez most olyan, mintha mégis emlékeznék valakire. Látok valakit, de nem ismerem fel, egy ismeretlen gondolatai és tettei vezettek eddig a pillanatig, hogy ülök és írok. Ez az ismeretlen ül most itt, ez az ismeretlen ír.

(Az omázsok elé (részlet))

Tizenkét évvel ezelőtt olvastam először Hamvast, és azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan. Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomás peronján egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan mindenki szétszéled, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a vasútállomáson. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Azt olvastam, ami körbevett. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok. Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, nem vitás. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta.
https://litera.hu/magazin/tudositas/hamvas-40.html

A kunyhó

Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust, a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák, a zivatarok
szaga megülne ruháimban,
kakukk és fülemüle altatna
el, nézném a növekedést, a
kitárulkozást, nem
gondolkodnék, nem vonnék le
következtetéseket, csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék, és kitörne belőlem
az oktalan sírás, nem, ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem.

Míg a hullámzás kitart

Nem tanítottak meg elmozdulni, a fényből

át a sötétbe, és vissza. Hogy növesszek

zsigerekből és csontokból ketrecet,

és vigyázzak rá nagyon, mert az

én vagyok, mondták azok, akik nem

tanítottak meg elmozdulni, a fényből át

a sötétbe, és vissza.

Hátam mögött zúgnak a folyóparti fák,

zsibongást hallani még, madarat, embert,

bogarat egyszerre, meg az elinduló,

az elmenő és a leálló gépeket.

Az asztalon három mobiltelefon és egy

ébresztőóra. Mind a négy más időt mutat.

Mit lehetne kitalálni még, hogy ne csak

a mozdulatlanságra gondoljak folyton.

A két háztető közötti égen ahogy megjelennek,

átvonulnak és eltűnnek a különböző színű

felhők, megjelennek, átvonulnak és eltűnnek,

ezt a három szót ismételgetem magamban,

és csak egy idő után veszem észre, hogy

hangosan mondom, az ébresztőóra ketyegésének

ritmusára, alig tudom abbahagyni,

és nem is szívesen hagyom abba.

Megfigyelni az alkonyt, aztán figyelni

az éjszakát. És várni azokra, akik majd

számon kérik azt, amire nem tanítottak meg,

hallgatni a hullámzást, a hullámzás ahogy

döngeti a stéget, a vasrudak és a csavarok

nyikorgása néha olyan, mintha zene lenne,

két akkord, míg a hullámzás kitart,

két halkuló akkord a sötét áramlásban.

Néhány kérdés az íróhoz A hegyi füzet idézetei kapcsán

Ma egész nap nem beszéltem, mégis mintha valaki folyton kérdezne, és mintha valaki folyton válaszolna is a kérdésekre. Nem bennem zajlik ez a párbeszéd, és mintha csak úgy vennék részt benne, mint az ajtót kitámasztó gömbölyű hordalékkavics.

- Szerinted kívülről sugalmazott, vagy a lelkedből fakadó gondolatokat jegyzel le?

- Nehéz kérdés. Először is azt kellene tisztázni ehhez, hogy mit jelent a kívül és mit jelent a belül. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember huzamosabb időt tölt viszonylag izolált természeti környezetben, azaz a természetből jövő ingereken kívül nem érik egyéb – zavaró – benyomások, valami különös folyamat indul el benne. Olyasmi ez, mint az álom, tehát nem konkrét tapasztalatokról van szó, hanem inkább sugallatokról. Nehéz az efféle élményekről úgy beszélni, hogy ne keltsük a ködös, ezoterikus rejtélyeskedés látszatát. Miközben szó sincs erről. Inkább egyfajta érzékenység ez, amely mindnyájunkban megvan. Ahhoz a közeghez kerülünk közelebb ilyenkor, amit Carl Gustav Jung „az Isten világának” nevez. Ennek a világnak a gyökerei az emberi tudat mélyrétegeibe nyúlnak. Ha ebben a világban időzhetünk, minden közelivé és élővé válik, a kavicsok épp úgy, mint a felhők vagy a patakok. Tehát az lenne a legpontosabb közelítés erre a kérdésre, ha azt mondanám, egyszerre kívülről és belülről tapasztalom mindezt.

Csak képek maradnak végül...

- Tényleg úgy gondolod, hogy egyszer elfogynak a szavak és ezért fotózol? Esetleg az irodalom és a fotóművészet kiegészítheti egymást?

- Azért azt tisztázzuk, hogy nem vagyok fotóművész. Egyáltalán nem. Kocafotós vagyok, mint oly sokan, legfeljebb a perspektíva lehet az enyém, ahonnan észreveszek valamit. Ha fotográfus, akkor Bartis Attila vagy Nádas Péter, hogy csak írókat említsek. Ők valóban ismerik és értik ezt a szakmát, én csak egy átlagos képességű okostelefonnal lövöldözöm. Régóta készítek fotókat, húsz-huszonöt éve is fotóztam, akkor még egy kelet-német mechanikus géppel. Egy tekercs filmből akkor is kijött egy-két használható darab, nincs ebben semmi különös. A mai, iszonyatos képdömping idején amúgy is óvatosan kellene bánnunk a képekkel. Szóval nincs szó fotóművészetről, csak van bennem egyfajta képi érzékenység is, amit a magam dilettáns módján megpróbálok kifejezni.

Milyen sokszor vált nyomasztóvá az erdő az elmúlt években. A néma, üres erdők, a hegyek közömbössége. A csend elviselésére való képtelenség. Holott azt beszélem be magamnak, hogy épp ezt a csendet keresem mindig.

- Zenéidet a csend megtörésére vagy kifejezésére készíted?

- A valódi zene mindig a csend felé közelít. Aki igazán komolyan veszi a zenét, az tudja, hogy a csendnél nincs magasabb rendű zene. De ennek a csendnek az eléréséhez például vezet egy olyan út, hogy valaki „elzenél” a csendig. Ha odafigyelünk Bachra, Mozartra, Bartókra és a többi hatalmas zenei lélekre, észrevesszük, hogy a zenéjüknek van egy olyan rétege, amely már alig választható el a csendtől. A zene a csendből lesz és csenddé válik végül, hogy ilyen közhelyesen fogalmazzak. A magam zenei kísérletei nyilván nem összehasonlíthatók a fentiekkel, a benne rejlő szándék viszont mégis hasonló. Szeretnék elzenélni a csendig.

Soha nem érdekelt más zene, csak az, aminek köze van ehhez a mélyvilági hömpölygéshez. Minden onnan jön, és minden oda tart. A közbenső idő tulajdonképpen nem számít. Vagy mégis. Nem tudom. Két-három hangot játszani órákon keresztül. Mindenki akar valamit a másiktól. Szeretnék semmit sem akarni, és akkor talán sikerülne megérintenem azt az egyetlen akaratot, ami a világot tartja.

- Buddhistának tartod magad?

- Nem, nem tartom magam buddhistának. Azt tudnám mondani, hogy csetlő-botló keresztény vagyok. A kérdésben idézett sorok egyébként egyáltalán nem állnak távol a keresztény misztikától sem, sőt.

A zenében soha nem a zene érdekelt, sokkal inkább az, hogy mi az, ami a zene által meg akar szólalni. Rég nem tapasztalt, euforikus érzés volt ebben a zajorkánban ülni az elsötétített szobában, és hagyni, hogy maga alá temessen. Csak ezt akarom, semmi mást.

- Boldoggá tesz az alkotás?

- A legegyszerűbb válasz nyilván az lenne, hogy: igen. De azért ennél kicsit bonyolultabban van. Nem a boldogság a megfelelő szó, azt hiszem, inkább a szükségszerűség. Csinálnom kell.