Királyréten a börzsönyi vasgyártás történetét makettekkel bemutató kiállítást hoztak létre, melyeknek mérete szembemegy a turisztikai attrakciók mai trendjével.

"Ezeknek a világonalegnagyobb látványos attrakcióknak a korát éljük." - fakadt ki Králl Attila, egyesületünk alelnöke egy újabb, szerencsére máshol kivitelezett turisztikai borzalom láttán. - "Teleszórjuk ócska, kétpálcás plázaélménnyel az összes megmaradt természetes vagy arra kicsit is hajazó területet vonzerőnek, élménynek hazudva a tájszemetet. Mert hát ezek nélkül a táj, valljuk be, nem valami vonzó, és most végre van rá pénzünk is, hogy korszerűsítsük, hogy azok is elámulhassanak, akik eddig egyáltalán nem akartak elámulni. Cserébe most már sem nekik, sem másnak nem is fog menni, mert szépen darabonként ledaráljuk az egészet - az élményért.

És mi lesz az ünnepélyes átadás után? Némi önreflexió azért nem ártana. Könyörgöm, egy átlagos bringautat nem bírnak karbantartani sehol. Ezeket a giniszrekordokat csak felépíteni éri meg (valakinek). Pár év és itt fog a nyakunkra rohadni az összes presztízs-élménypark, lombkoronasétány,biodóm, libegő, óriáskerék, meg a többi műremek. Fenntartani költséges, lebontani még költségesebb. Milyen színvonalas kiszúrás a következő generációval..." 

A Börzsönyt jórészt még elkerülték az őrült fejlesztések, maradjon is így!

Egy PR-cikk már 1936-ban pénzszagú jövőt vizionált a Börzsönyligetre - a telekfelosztás megtörtént, az attrakciófejlesztés azóta is elmaradt:

Nézzünk körül a környéken!

A XX. század elején csupán ez a tábla fogadta a Csóványosra kirándulót:

Aztán valahogy az oromra épült egy geodéziai mérőtorony, amit 2013-ban hasznosítottak kilátóvá (nagy örömünkre) - ennek szükségességéről az is tanúskodott, hogy az épitmény vaslétráját már előtte többen megmászták:

A szokolyai Várhegy fából épült kilátója 2020-ban nyílt meg - a leirások egy korábbiról is megemlékeznek:

Tíz órakor tovább indultunk s körülbelül fél óra alatt Szokolya-Hutához értünk, mely felett emelkedik a Várhegy, mit az ottaniak Gránát-hegynek neveznek, teremvén a hegyet alkotó trachitban sok gránát. Mi azt gondoltuk, hogy a nógrádi vár ezen a Várhegyen van s nagyon csodálkoztunk, midőn várnak vagy várromnak nyomát sem láttuk; de ott találtunk egy fából készült kilátótornyot. Egy negyed órai igen erős kapaszkodásba került a felmenetel.

(Turistaság és Alpinizmus, 1895)

Miért nem találtak abban az időben várat a hegyen? 

Szokolya szláv eredetű, jelentése "Sólyomfalva", a korai Árpádkori települések közé tartozik. Kurszán vezér solymászata volt a jelenlegi Királyréten, melyről 1186-ban tesz említést egy oklevél. Ez időkben egy kisméretű Árpád kori földvár volt a Vár-hegyen (a volt hutaiak szerint Granát-hegyen).

(Királyrét története)

Királyrét, régebbi nevén Szokolyahuta környékén sétálva számos ipartörténeti emlékre bukkanhat a sétáló, hiszen a régészeti feltárások szerint már az Árpád korban is működött vasolvasztó bucakemence. A  Nagy-Vasfazék-patak völgyében bányászatra alapított, azóta eltűnt szász településéről pedig egy Sárkányölő Szent György ábrázolású pecsét lenyomata is tanúskodik:

Zsigmond király a XV. század elején, majd halála után utóda, Albert osztrák herceg újból szász szakmunkásokat telepít Nagybörzsönybe a nemesfémek kibányászására, ezzel egy időben kerültek a szászok a Hohe Tax (Magastax) lábainál fekvő Nagyvasfazék völgyében, Martinauban megnyitott vasbányákba is, ahol huta is volt. A kohósalak és a vasérc maradványokból lehetett következtetni a huta helyére és a telepesek lakhelyeire. Ez a mostani Cseresznyefai parkoló szomszédságában helyezkedett el és a település neve Martnaw (Martinau) volt, mely egyházilag Szokolyához tartozott. Az "au" végződés Szászországban vizes, mocsaras, vízparti vidéket jelentett (pl. Bad Schandau, Ilmenau, Falkenau). Mivel itt két bővizű patak találkozott, így valamikor lehetett az vizes, mocsaras terület.

https://www.kiralyret.hu/kiralyret-tortenete/

A Börzsöny-hegységi Szokolyahuta környékének sok kis vasérc-előfordulása már a XVIIl. sz. elején vaskohó alapításának a gondolatát vetette fel. Az itteni vasbányászatról az első adat Bécsben az udvari kamara által 1700. április 23-án kiállított engedély, amely Kollbacher Lambert Mátyást felhatalmazza arany-, ezüst- vagy más ércekre kutatni és bányákat nyitni. Az említett okirat szerint Kollbacher már addig is jelentős kutatási munkát végzett volna. Úgy látszik, hogy egy vagy két évvel a fenti időpont előtt másokkal társulva kezdett hozzá a kutatáshoz. Utoljára 1736. július 11-én találkozunk Kollbachertől származó írással  Panaszolja, hogy bányatársai közül már hárman meghaltak , nincsen már barátja vagy olyan társa, aki hajlandó lenne közreműködni a bánya művelésében, ő maga is már hajlott korú, így a vasművet át kívánja adni a hercegnek. De mivel ő összes vagyonát ebbe fektette bele, s volt társainak is tartozik, kéri, hogy megfelelően kártalaníttassék. Itt is kiemeli, hogy az ottani ércekből olvasztott vas milyen jó minőségű. 

A hercegi uradalom végül is a század vége felé létesített csak vaskohót, amely 1778-tól 1791-ig dolgozott. A kohóhoz hámor is tartozott. A vasmű sokféle, öntött- és kovácsoltvas-árut termelt. A vasmű egyes részei 1900-ban még álltak, sőt egyes romjai 1920-ban is megvoltak. 

A kohóban dolgozó „legényeknek se éjjelek se napok a nyugodalomra elégséges nem lehet, mert valamint az Kemencze megindulván sem éjjelt, sem nappalt sem pedig Ünnepet nem pihen, úgy a körülötte lévő legényeknek is vagy a Kemenczében vagy Vassban valami kár ne essen, szüntelen való vigyázassál nem nyukhatnak... oly nagy Tüz mellett nagy Hőségtől és Világtól mind szemekben fogyatkozván, mint pedig Testekben forrózást el annyira szenvednek, hogy Szemeik Könyvben lábbadozván leginkább az Vassnak kihordássával egészben lankadva maradnak". - jegyezték fel a működtetés kapcsán.

Egy 1782-ből származó összeállítás szerint 1780-ban és 1781-ben csak a saját uradalmaknak összesen 291 mázsa 72 fontnyi öntöttvas-árut szállított, ún. „öntött csüvöket, vasbéli Instrumentumokat (a hegyesdi hámorba), kazányokat". Sőt, midőn a herceg az eszterházi kastély számára ajtó- és ablaktáblát kívánt öntöttvasból, az olvasztómester ezek elkészítésére is vállalkozott volna, de részletesen kifejti, hogy célszerűbb lenne, ha azokat „a Hámorban koholt vékony Pléhekből készítenék". 

A termelt árut részben a hercegi uradalom más uradalmaiba szállították, részben úgy látszik, maguk értékesítették nagy vásárok alkalmával; de helyben is történt eladás. Csak panaszolják, hogy bár az árujuk jobb minőségű, mint a felvidéki, annak olcsóbb ára miatt azzal nehezen tud konkurrálni. „Vajha... bizonyos Kalmár akadhatna, aki az egész hámor kész vasat el hordaná..." „Vajha oly áros zsidó akadhatna, aki Contractus szerént... innend a Kazányokat emoveálná". 

A vaskohóból ma csak a salakhányó, valamint a kohó és a hámor üzeméhez szükséges hajtóvíz biztosítását szolgáló, összesen öt egykori vízduzzasztó és a vízvezető árokrendszer nyomai láthatók. Az akkori adatok szerint jó minőségű vasat termelő vasmű beszüntetésének az oka a hajtóvíz gyakori hiánya volt, ami miatt a kohó évente legfeljebb 6 hónapig tudott csak dolgozni.

(Vastagh Gábor: A szokolyahutai vasgyártás története)

A vízműrendszer a börzsönyi faúsztatás alapját is képezte - megdöbbentő, hogy a XVIII. században erre a célra külön csatornarendszert hoztak létre a patakokból összegyűjtött víz felhasználásával. (Ez azért kellett, mert így a kövek nem akadályozták a lejuttatást.) A következő cikkben a megmaradt részek felbukkanásánáról írnak:

Mivel a facsúsztatás és úsztatás a Királyrétről egészen a Dunáig működött, ez később akár annak a bizonyos börzsönyligeti bobpályának az alapját is képezhette volna - a technikát Gelencén (Erdély) fejlesztették, ahol a csuszornyát fa szállítására és a vendégek mulattatására használták.

A környéki erdők nálunk sokáig az Esterházy Uradalom birtokát képezték - a fák elszállítását még 1844-ben is ez a család szervezte.

A Szokolya község határában fekvő közel 7000 kat.hold területű erdőbirtok 1892-ben egy porosz gróf, Sierstorpff  Henrik tulajdonába került. Ő építtette meg egy évvel később a fa- és kőszállításra szolgáló erdei iparvasutat Kismaros községből kiindulva Szokolyán és Királyréten (akkori neve: Huta) keresztül az úgynevezett Adolfkuti rakodóig, mintegy 11.5 km hosszban, 600 mm-es nyomközzel.

A Királyréti Erdei vasút történetéről itt írtunk bővebben: 

https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/05/19/kiralyreti_kisvasut

...és habár az 1950-es évek óta személyszállításra használt vonalat nemrég felújították, azért még számos emlékre bukkanhatunk - itt például a gőzmozdonyok feltöltésére szolgáló kút árulkodik a kezdetekről:

A Pap-hegyi állomásnál létesített, kőszállításra alkalmazott drótkötélpályáról a kiállítás is megemlékezik:

Működés közben pedig egy régi képeslapon láthatjuk.

Kirándulásunk során Szokolyára érkeztünk, ahol látványilag inkább a mezőgazdaság és álattenyésztés volt a meghatározó:

(Kinszki Imre felvétele, 1936)

Itt viszont olyan fejlesztési elképzelésekre leltünk Szokolya – Sólyomvölgy – Házigrány területén, amelyek kisértetiesen emlékeztetnek az 1936-osra. "A területre komplex beruházási terv készült, egy rekreációs központ létrehozásával, ahol megtalálható étterem-, kilátó-, sípálya-, apartman szállás-, turista szállás és szabadidőközpont. Az ingatlan együttes alatt húzódik el a Pannon vízlencse, ahol 1 db termálvíz kutatófúrásra, és 1db hideg vizes kútfúrásra kapott vízjogi létesítési engedélyt a terület." A project kínálati elemei között szerepel a bobpálya is!

Ingatlanhirdetés: 

https://tinyurl.com/2p82wj65

 Még szerencse, hogy a közeli Börzsönyliget mintha taszítaná a fejlesztést! Aki ide költözik, a mai napig békében élvezheti az erdőben élés (nehézségeit és) örömeit...

(www.kisdunaujsag.hu)

Habár Börzsönyliget felparcellázásakor nagyon sok fát kivágtak, az erdő jórészt visszafoglalta magának a területet. Csendet kivánunk a továbbiakban is az ittlakóknak!

A szemvidító fotókat Ördög Richárd túratársamnak köszönöm!

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

Magyarkút, Irma-forrás - 1893. május 28. (Daróczi János tulajdona)

A  forrást a nógrádverőci kastély tulajdonosa, Swadló Ferenc vasgyáros épittette ki, hálából Irma lánya gyógyulásáért. Ma is ez képezi Magyarkút lelkét.

Sajnos a forrás vízhozama idén nagyon lecsökkent. Reméljük, csak a száraz időjárás hatására...

Verőce régi templomáról keveset tudunk. Némelyek úgy vélik, hogy a Magyarkút felett levő és a tatárok által 1241-ben elpusztított „Pusztatemplom" romjai helyén volt a község első temploma. - írta Kovács László helytörténész.

Az viszont biztos, hogy a feltárását az a Horváth A. János nagymarosi tanár végezte, aki Szobtól egészen Vácig kutatott és bukkant rá jelentős régészeti leletekre.

Részlet Horváth A. János 1933-as ásatási jelentéséből (Magyarkút) - a Pusztatemplom feltárása

A XIX. század végén, XX. század elején az embereknek igényük támadt a természet látogatására. Sajnos a Börzsöny ekkor még a látogatók elől elzárt terület volt - Verőce környékén a püspökség, Nagymaroson pedig az uradalom birtokolta az erdőket. Nem tudni, hogy az Irma-forrás megnyitása járult-e hozzá, de Magyarkút felé szabad út vezetett, és ez nagyban hozzájárult a település újkori fellendüléséhez.

Az 1909-ben felavatott drégelypalánki vasútvonal már külön Magyarkút-Nógrádverőce állomást kapott, amely szintén a turistákat szolgálta. Magyarkút belterületén viszont csak 1930-ban állt meg először a vonat, amely akkorra bevett majálisozó hellyé vált, és több politikai rendezvényt is befogadott.

A Munkás Testedző Egyesület turista alosztálya május hó 19-én a Magyar Kut-hoz rendez nagy családi kirándulást. Itt a „Galilei Kör" tudományos előadást rendez, amelyet dr. Guttmann Emil fog megtartani. Magyar Kuttól az összes csoportok Nógrádverőcére mennek.

(Népszava, 1912. május 8.)

Karinthy Frigyes a következőképpen számolt be magyarkúti kirándulásáról: 

Huszár Pufié a kastély és a tízholdas birtok és a kétlovas cséza, valamint a halászhálók, azonkívül a kétlovas cséza (vagy azt már mondtam?), amin a kastélyból kirobogunk Magyarkút felé rákvadászatra. Lulué a tekintély (azonos azzal a Bálint Lajossal, aki a Nemzeti Színház dramaturgja), valamint egy olyan Londonban készült vadászdressz, amilyenben Bennet lord jár, és peerjei és earljai szoktak "megvadászni" reggelenként.

Magam a tudást és alaposságot, tehát a szellemi tőkét képviselem a részvénytársaságban, a romantikus erdők közt trappolva fel a hegyekbe, részletesen kifejtem a rákokról, skorpiókról és tetvekről (egy család!) összegyűjtött ismereteim, például a rák különleges egyensúlyszervéről és térérzékéről, amit vadásztársaim tiszteletteljes undorral hallgatnak végig, csak Pufi jegyzi meg némi éllel (ki se

nézne az ember ilyen élt, ilyen gömbölyű termetből), hogy nyilván a rákkutató intézetben töltöttem néhány esztendőt, mielőtt rászántam magam, hogy velük tartok. Mértékletesen felvilágosítom, hogy ez megint más dolog.

*

Kies vidék, déli elhajlású hegyek. Hátrafordulva a visegrádi vár bukkan elő, két hegy között. Kanyargós út, svájci táj, de Svájcban itt ezerszemélyes szállodákat építenének. Nálunk minden forgalomból kiesik ez a vidék. Kiesik e vidék, mondom.

Viszont hosszú fasorok merednek csupaszon és letaroltan az ég felé: apácalepke pusztítása. Egész hegyoldalak, mint rühes állat hátán a szőr, felborzolva, kihullott csomókkal. A fenyvesekben, hallom, vaddisznó, őz, róka és pisztráng. Komoly vadaskert. A nyári délután aranymártása önti el az egészet, mint sodó a kuglófot.

Nagyon jól érzem magam, egyelőre.

Karinthy Frigyes: RÁKÁSZOK (Színházi élet, 1933)

Persze a vendéglátás is megtelepedett az ideérkezők kiszolgálására

A magyarkúti vendéglátás

A Katalin völgyön és Nógrádverőce virányain át történt kerekezés után értünk el a magyarkúti csárdához, a hol megszámlálhatatlan pohár sörök tűntek el a jó országúti portól kiszikkadt torkokon. Itt tapasztaltak azután a motorosok egy olyan dolgot, a melyről a krónikás is csak szemlesütve számol be. A «kimondhatatlan» helyen, — ó boldog motorosok — egy szemfüles a következő feliratot találta: «Csak az itt étkezők használhatják».

(Váci Hírlap 1930)

Még a palackozott forrásvíz forgalmazásába is belevágtak!

De nemcsak a testi igények kielégítésére gondoltak:

Vasárnap szentelték fel a Nógrádverőcéhez tartozó s az esztergomi turisták által is gyakran felkeresett Magyarkút kirándulóhely turista- és cserkész-kápolnáját. A felszentelési szertartást Zadravecz István dr. ny. tábori püspök végezte. A kápolnát, amely egy a tatárjárás előtt épített templom romjai mellett épült, közadományozásból állították fel. A kápolna felszentelésén nagy és előkelő közönség vett részt.

(Esztergom és Vidéke, 1933)

1941-ben még turistaesküvőt is rendeztek a magyarkúti kápolnában, amelyen 1500 fős tömeg vett részt:

A következő képen pedig a Nógrádverőcére befogadott lengyel katonákat láthatjuk:

Az unitárius egyház 1937-ben épített Magyarkúton nyaralót, a "barakk” előtt később felállításra került Szent­ábrahámi Mihály egykori neves püspökünk mell­szobra és egy harangláb is, haranggal.

A gyerekeket sátrakban, pajtaépületekben nyaraltatták.

(Unitárius Élet, 1936)

A táboruk a mai napig működik...

 A háborús idők után is népszerű maradt Magyarkút, a MÁVAG sportolók már 1948-ban  nyitották meg üdülőjüket, erről a híradó is beszámolt:

A MÁVAG-üdülő a Börzsönyben - 1948. JÚLIUS - UMFI MAGYAR FILMHÍRADÓ 20.

A MÁVAG turistái szabad vasárnapjaikon építették ujjá a Börzsöny volt úri nyaralóját. Az utolsó simításokat Florek Gyula munkás vezérigazgató látogatásakor végezték. Az illegális idők túráiról beszélt Szántó Gyula, a turistaszövetség elnöke. A munkásmozgalom sikerét jelenti, hogy a munkások napi 11 forintért nyaralhatnak és szórakozhatnak a magyar vidék legszebb tájain.

Magyarkút, erdei pihenő a MÁVAG üdülő környékén, 1955 (Fortepan/Gyöngyi)

Nobuta vendégház ma

(Magyarkút, 1958)

...és ha már a MÁVAG 

Néhány évvel ezelőtt egy magyarkúti házból MÁVAG Tr-5-ös buszt bontottak ki... A lelet különlegességét az adta, hogy ez az utolsó fennmaradt példány  (Ingatlanhirdetésban szerepelt, hogy be van építve, az új tulajdonos lebontatta az ingatlant, a buszt pedig a Veké-nek adományozta. A Mávagnak üdülője volt itt, de ez akkor is elég szürreális... )

http://iho.hu/hir/kiszabadult-a-kobe-zart-lelek-140606

A Nehézipari Központ szevezésében a Mávag 1947-ben készítette el a Tr 5 jelzésű trambuszát, ami egyúttal a gyár utolsó típusa volt.

...de persze líraibb titka is van Magyarkútnak, Berda József költú versébe foglalta:

Berda József: Magyarkút, 1958

Örökké barangoló; egyedül te élsz még
a lemaradottak közül, ki nem hagyta cserben
ezt a tündéri tájat, mely bő buzgású
forrásával fiatalítja az erre járót.
A többiek, majdnem mind, kuka kispolgárok,
krajzlerosok lettek az idők forgatagában,
bár élő halottként "élnek" még valamennyien.
Három halott barátod emlékét őrzöd még, ha
erre csavarogsz. S ők még mindig veled vannak,
veled tartanak a boldog barangolásban még
akkor is, ha sírhant fedi már tetemüket!
Hát élnek, élnek-e valóban, akik mind-mind
erőszakkal öregítik magukat?!
Meg kell, hogy haljanak, akik így kérődzik
a halált! - - Hát járj, gyalogolj a
végkimerülésig legalább te, ki hisz az
életben és együtt énekel vele mindörökké!

MAGYARKÚTI MAGULYA BÉLA (1915-­1996) Nógrádverőce szülötte, itt töltötte alkotó éveit, és Verőcén lelt végső nyugalomra is. Tehetségét korán felismerték. Tanulmányait Kőszegen a Vasutasok Árvák Intézetében, majd az Újpesti Faipari Szakiskolában kezdte, ahol az asztalosságot, fafaragást sajátította el. Az Iparművészeti Szakiskolában többek között kerámiával foglalkozott. Az Országos Magyar Királyi Művészeti Iskolába a 800 jelentkezőből húsz főt vettek fel, ő köztük volt. Tanulmányainak csúcsát a Képzőművészeti Akadémia jelentette, ahol Bernáth Aurél volt a tanára, aki így nyilatkozott róla: "Minden ecsetvonása tiszta lélek." Művészi pályáját grafikus illusztrátorként kezdte. 1940-­től Atheneum Nyomda, 1952-­től a Híradó és Dokumentum Filmgyár, a Hunnia Filmstúdió, később a Pannónia Filmstúdió következett. A kor legnagyobb művészeivel dolgozott együtt. Bábfilmekhez készített hátteret, majd a rajzfilmek, mesefilmek makettjeit tervezte, kivitelezte. Ismert művei: Vuk, Mézga család, Bubó, Ludas Matyi (ezen egy évig dolgozott), Szaffi, Hófehérke (díszletét 500 háttérrel), Frakk, a János vitéz és a Nagyidai cigányok illusztrálása. Sokoldalúságát templomfestés, (Szokolya, Verőce, Szendehely) ,kerámiakészítés, fafaragás is bizonyítják. Verőcén festőként ismerték, látták gyakran alkotás közben. A szülőfalu utcái, a Dunakanyar szépsége méltán ihlette meg. Igényesség, lényeglátás, a téma iránti alázat jellemzi alkotásai. Szerény, közvetlen ember volt, nem hajhászta a sikert. (Berecz Imre helytörténeti kiadványából.)

A ma már családi- és nyaralóházakkal beépített település még számos csodával szolgál, megér egy sétát:

Aranyoskút felé kanyarodva pedig a Dunakanyar csodálatos kilátásában gyönyörködhetünk:

Ördög Richárdnak köszönjük a csodaszép fotókat!

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

Németh László és édesapja 1929-ben vették meg Felsőgödön, a Duna út 7. szám alatti szép, tornyos villát. Az író "Emberi színjáték" című könyvének első honoráriumát fektette bele, a művet, amit a Napkelet 1929-es évfolyama közölt le folytatásokban, itt fejezte be. A következő leírást "Ember és szerep" könyvében tette közzé:

Azt a szobát, melyben Boda Zoltán történetével küszködtem, toronyszobának hívjuk. Nem mintha a szoba volna valami toronyban; épp megfordítva, a torony van a szobában; az építész ugyanazzal a polgári túlzással, mellyel mi toronyszobává kereszteltük, egy nagyobbacska hengert biggyesztett a szabad sarkára, melyben rajtam és az asztalomon kívül még néhány cserép virág is elfért, s két ablakán keresztül az ember csakugyan valóságos „toronypillantást” vethetett a lombosodó kertek közt egyre gyérebben csillanó Duna felé. A ház egy homokbuckára épült, s a domb is segített a toronynak, mint a szemétdomb a kakasnak, hogy önérzetesebben kukorékolhasson szét a környék házacskái fölött, legföljebb a szűk körben felrakott cserepekkel volt baj, melyeket a tavaszi vihar éjszakákon át táncoltatott, s reggelre alaposan megkopasztott. Azóta száz számra keltek ki a villák a vasút és a Duna közt, köztük pirosra festett kockaházak lapos tetővel, csőkorláttal, de öt év előtt a tornyos-villa még úgy uralkodott a vidéken, mint régi tulajdonosa, a jegyző a falun s a látogatóknak, akik betegségem ürügyén Felsőgödre kiruccantak, némi pironkodással vallottam meg, hogy igen, ez a kastélyocska az én telekkönyvi tulajdonom; részben a tulajdont szégyelltem, különösen a tornyot, részben a háztulajdonosi jelleget, mely Boda Zoltán sorsával nem egészen harmonizált.

"Az elődeim szerző emberek voltak; az apámban is ott lappangott a birtok nosztalgiája, de a tisztviselőélet s anyám „beosztása”, mely épp olyan bűnnek tekintette az adósságot, mint a hónap végéig el nem költött filléreket, beletörte őt az elsejék egyhangú gazdaságtanába; megnyugodott, hogy az ember azt szerzi, amit örököl, s azt veszti el, amit a körülmények kitépnek a markából. Otthon húsz-huszonkét hold szállt rá az anyámra, a keresztapjától, aki egyike volt az első magyar fényképészmestereknek, egy kétemeletes bérházat örökölt néhány csip-csup mellékörökössel s egy sikkasztó ügyvéd baráttal, akik ötvenéves amortizációs kölcsönbe folyatták a bérház minden jövedelmét, s az apám földjét is beszippantották. A háború alatt anyám, akit a hadilakbér végleg elkeserített, eladta a bérházat, s Gödöllőn vett egy kétlakásos épületet; de mivel ott meg a vörösök, románok, fehérek nyomorították agyon a beszállásolással, azt is felváltotta egy pesti öröklakásra. A darabaranyat tehénre, a tehenet malacra, a malacot lúdra cserélte; a lúdnál pedig épp akkor kötötte meg magát, amikor az döglődni kezdett, s az építkezések felére nyomták az öröklakások árát."

Németh László családjával 1914-ben

"Engem a legkevésbé sem búsított vagyonunknak ez az olvadása; inkább némi humorral néztem ezt az imádandó hivatalnoki élhetetlenséget, mely megszabadított attól, hogy egy nap örökölnöm kelljen. Az öröklést ostoba, lealacsonyító dolognak tartottam. A vagyont nem. Megvetettem a napról napra élő Danaida-embereket, akik a munkájukból nem akarnak függetlenséget s hatalmat csinálni, hanem tápcsatornájukon szalajtják át s bőrük közé tekerik a leszakadó vagyont, amelyet életük nagyobb céljai szolgálatába állíthattak volna. A magántulajdon mai anarchikus szentségének ellensége vagyok, de elveszettnek tartom azt a társadalmat is, amely lehetetlenné teszi, hogy a nagyra törő ember javak mögé sáncolhassa el nélkülöző függetlenségét, s a Góliát-hatalommal szemben legalább egy parittyakőnyi hatalomra ne tehessen szert céljai érdekében. Sorsdöntő tetteimet sosem követhettem volna el, ha nem így gondolkozom, s vállalkozásaim csak azért sikerülhettek, mert maradt bennem valami paraszt őseim vagyonbecsüléséből, s „idealizmusom”-nak ez a paraszt józanság a számvetője."

Démusz Gabriella és Németh László házasságkötésükkor 1925 decemberében

"1928 őszén jövedelmem hirtelen felszökött; a fogászat – ha hanyatlott is valamit – meghozta, amiből szűkösen megélhettünk, az iskolaorvosság ugyanannyit, tanulmányaimmal is kerestem havi száz pengőt, januárban megindult az Emberi Színjáték; azért egy év alatt négyezer pengőt kellett kapnom (alighanem ez volt a legnagyobb magyar folyóirat-honorárium ebben az évszázadban). Ha lazítok a házirenden, úgynevezett életszínvonalunkat duzzasztom a friss pénzzel, éreztem, tönkreteszem magunkat. Kétezer pengőt dobni ki egy nyári utazásra nem volt olyan veszély, mint a háztartáspénzt száz pengővel fölemelni. Mindenünk megvolt eddig, ami a szép élethez kellett, a pénz csak ronthatott rajtunk. S hogy táncolunk vissza, ha a pénzforrások váratlan elapadnak? Míg Boda Zoltánban jobbik, „impotens” részemet követtem, egyre jobban elkapott a jövő nélkülözések előérzete. Most fedeztem fel lelkem türelmetlen igényeit magammal szemben. Múló, pillanatnyi kedvezésnek fogtam fel anyagi helyzetemet, amely mögött a nehéz helytállás évei közelítenek. A feleségemben is kétféle vér volt; ha úgy hozzák a viszonyok, könnyelmű asszony, ha megszorítják, elszánt vállalkozó. Szokjék hozzá a vállalkozáshoz. Semmiből egy húszezer pengős házat vettünk; az apámnak volt egy kis tartaléka, ketten összedugtuk a pénz felét; ők kiköltöztek Gödre, s az ő lakbérükből meg a mi jövedelmünkből letörlesztjük három év alatt a másik felét. Az övék a ház negyede, mienk a többi. Tizenötezer pengőből tíz évig is elnyomorgunk aztán valahogy, ha Boda Zoltán szelleme úgy kívánja. Így lett a szilasi szőlőhegyre szoruló kuruzsló apostolból az én vagyonosodásom megindítója."

Felsőgöd - Duna-korzó, 1930-as évek

Most, hogy a betegség kidobott a városból, pompás menedék volt ez a friss magántulajdon, tornyával a homokhegyen. A május még szebb volt Felsőgödön, mint az előző augusztus, az ágak – mint a kamaszlány csontjai – eltűntek a lombok tetőhúsa alatt, s ha a Dunához leballagtam, a Szinnyei pacsirtáját kerestem a csillogó jegenyesorok felett. Mindig az ilyen tájakat szerettem, ahol természet és emberi munka tarka foltokban folytak össze; kicsi villák gyümölcsfák közt ültek, s a kertek körül még töretlen mezőn legelt a vasutas tehene. Ha a Duna töltésére kiálltam, a vontatott uszályokról a hajós nép otthonocskái néztek rám két cserép muskátlijukkal; szemben a Pilis sötétzöld nyugalma, s a folyókanyarban, a tornyos Vác fölött szőlők és szántóföldek fésült csíkjai. A természet itt valóban ölében tartotta az embert, s mosolyogva nézte küzdelmét s játékait. A halálfélelemmel beoltott tavasz csak csillogóbb lett, s nem idegesebb. Attól, hogy elveszthető volt, csak a sorskedvezés tűnt fel nagyobbnak, amely belehelyezett. Természet és tuberkulózis különben is összejátszottak. Éjszaka még elöntött a verejték, s reggel magam is éreztem hálóingemen a betegség savanyú szagát, de ugyanezek a mérgek, melyek éjszaka mirigyeimet zaklatták, nappal az érzékeimben bujkáltak, s csillogó izgalomba zaklatták körülöttem a világot. Mint valami pezsgőspohárból, csípős buborékok gyöngyöztek fel vizekből, fákból, levegőből, s a gyalogúton szembejövő munkáslány barna karja mintha nemzedékeken át gyűjtött napsugaraktól ragyogott volna. A betegség hirtelen gyengeségei az érzékiség szinte epilepsziaszerű rohamaival keveredtek. Tündérekkel volt tele a kapások lábát villogtató krumpliföld, s talán csak azért nem követtem el őrültségeket, mert az izgalom ereje valóban lenyűgözött, reszkető lábaim nem vitték tovább hirtelen szándékomat.

Felsőgöd, Duna-korzó -1930-as évek

Júniusra beállt a strand-idő s engem nem lehetett a víztől visszatartani. Rám bízott betegeknek persze nem ajánlhatnám, hogy utánozzanak, de meggyőződésem, hogy csak úgy gyógyulhatnak meg, mint én. A betegségnek van egy első, heves rohama, amely előtt meg kell lapulni; de amikor az elvonult fölöttünk, döntő csatát kell indítani, különben végleg fölülkerekedik. A szanatórium a langyos embereknek való, szépen elszoktatja őket a komoly élettől, rákapatja a kíméletre, kiereszti őket, visszavárja, s átringatja a halálba, vagy beleszoktatja egy silány, sínylődő életbe. Annak, aki élni akar, nem szabad évekre föladni élete szokott tempóját. Vagy-vagy. A víz előttem; mellemben az a bizonyos góc, karomban az élet, lássuk, a kar viszi-e a mellett vagy a „góc” húzza le a kart. Száz méternyire a parttól el-elfogott a félelem: most mindjárt megindul a vérzés. Kifeküdtem a vízre rettegve mozdulataimtól, majd kétségbeesetten kapálóztam ki a part felé, s félútról szégyenkezve megint visszaúsztam a mélybe, mint aki ok nélkül bokrosodott meg. Néhány nap alatt már kilométereket úsztam; a feleségem velem. Ott szuszogott mögöttem, s ha két tempó közt visszanéztem, láthattam piros fejét s víztől kisárgult haját, amint küzd a vízzel, s apró tempói közben nem tudja, hogy ossza meg figyelmét a szűkiben lévő levegő s a nekem szánt mosoly közt.

A családdal 1929-ben

Az egyre hosszabb úszótáv s a napról napra szövő regényporció, melyek közt néha már egy-egy tanulmányra is futott idő (ekkor írtam Tersánszky- és Tolsztoj-tanulmányomat), egy-kettőre visszaállítják régi munkakészségemet, ha betegségem ideje alatt körém nem lopakodik a barátság s a tuberkulózis helyét el nem foglalja körülöttem az irodalmi élet. Marconnay Tiboron kívül idáig alig ismertem írót, s őt is el kellett zavarnom; annyira gyötörték „sikereim,” hogy viszontgyötrései sértésekké fajultak. Harsányinak azután, hogy megbarátkozott velem, kiújult a rákja, egyszer a trieszti vonaton láttam őt, amint a tengerhez sietett, egyszer a karosszékében, amint haldokló nagyurak tárgyilagosságával beszélt Sainte Beuve-ről, s hallgatott önmagáról s egyszer az ágyban, akkor már a felesége mondta el a mocorgó holttest helyett, hogy a regényemet olvassák neki, s tetszik, csak nem tud figyelni soká. Rajtuk kívül csak Földessy járt nálam, de ő is inkább csak a betegségem alatt. Negyedik éve szerepeltem, s még teljesen szűz voltam az irodalmi élettől, a betegségem volt a legjobb alkalom rá, hogy körülfolyjon és megejtsen.

...Az a nagyszerű asszony és rendkívül tehetséges írónő, akihez új barátom még betegségem előtt bevezetett, Bochuniczky Szefi volt, azt hiszem, egyetlen nő, aki a háború óta valami „irodalmi szalon”-félét tartott fenn Magyarországon. ...Betegségem alatt egyik is, másik is ellátogatott hozzám meggyőződni, hogy mi igaz a szétfutott rémhírekből. Felsőgödön minden ünnepnapra akadt vendég, úgyhogy az apám, aki nem tartotta valami nagy megtiszteltetésnek az irodalmi látogatásokat, már zsörtölődni kezdett részben saját irodalmi vélekedéseitől felbosszantva, melyeket – úgy érzett – vendégeinknek okvetlenül elő kell adnia. A nyárra Szefi is kiköltözött Gödre, itt akarta megírni regényét, sőt Schöpflin Aladár is bevonult a helyi penzióba, hogy drámairodalmunkat gazdagítsa. A regényből és drámából, nem tudom, lett-e valami; Szefi szőke haját a határ nyárfásai közt láttuk ellebegni; Schöpflin a söröspoharat őrizte fakírkomolysággal; a természet, melytől írói ihletet vártak, rájuk mosolyodott, s az amúgy is heverésre hajlamos igyekezet édesen nyújtózott el bennük, ásítva, hogy megszabadult önmagától. Szefi egy öregasszonynál lakott, akinek idegbeteg vénlányain kívül furcsa, tótos kiejtése volt, s annyi lelki rejtelme, hogy Szefi minden reggel új elemzésekben számolt be nekünk a szállásadónője körül megfigyelt tüneményekről. Az ő kertjükben rendezkedett be most, a göcsörtös fák alatt a szalon, vasárnapon Gellérték és Fáyék is kirándultak, sokszor a fiaik is öten, s Farkas Zoltán is meghozta az Emberi Színjáték sorsáról szóló Napkelet-híreket és saját elismerését, mely annál értékesebb volt, mivel nem a közvéleményt fejezte ki. Tizenöt-húszan is voltunk a kertben, a szállásadónő tanár fia is ki-kijött, sőt a körorvos is odatette a Schöpfliné mellé a maga méltóságteljes hallgatását, úgyhogy az írók köre a tisztelők körében élvezhette fölényét, s ez sokat ért, hiszen a beavatatlanok mindig hozzátartoztak a beavatottak eufóriájához.

Én magam sem éreztem rosszul magam ebben a környezetben. Én voltam itt a szépreményű ifjúság, s nyilvánvaló volt, hogy az egész gödi tolongást ugyanaz a jóslat rendezte meg körülöttem, amelyet Farkas Zoltán közölt velem, amikor az Erzsébet királyné különtermében félrevont. A jövő embere voltam, az imént feltűnt ifjú tehetség, aki körül az irodalmi élet most kezd csomósodni.  

Szefivel és Gellért Oszkárékkal a kertben

Szefi magasztalásostroma, Schöpflin komolysága, mellyel irodalmi nézeteimet hallgatta (különben borzasztóan unta az irodalmat) s Gellért Oszkárnak az irodalmi barátság színétől óvakodó ízléses rokonszenve más-más hangon ugyanazt mondták. Az a tekintet, mellyel Osvát fogadott a Nyugat szerkesztőségében, állandó kísérőmmé vált, s ha nem is habart olyan asszonyos, kelletőző fecsegésbe, mint akkor, a primadonna vidáman sütkérezett bennem, ha arcomra elnéző komolyságot erőltettem is. .... Egy nap azt vettem észre, hogy megváltozott körülöttem a kis család; egy lehelet idegenség csúszott közénk, s ha ujjaim biztos menhelyet kerestek, a kislányom hajába tévedtek a feleségemé helyett. A nyár elmúlt, Szefi és Aladár beköltöztek, hősöm, Boda Zoltán pedig kiköltözött a szőlőhegyre. Én, aki itt maradtam, magányosabb voltam az emberek közt, mint ő az egyedüllétben.

Németh Gabriella, becenevén Pocó

Az író másik lánya, Magda így emlékezett a a Mesélő gödi képes levelezőlapok gyűjteményben:

Legidősebb nővérem, Gabriella (becenevén Pocó) ekkor 2-3 éves kislány volt, és Felsőgöd lett élete középpontja.  Sajnos az első évek az örömök mellett nagy szomorúságot is okoztak: Pocóka hosszú kórházi kezelés után három és fél évesen, 1930-ban Felsőgödön elhunyt. Itt van eltemetve kistestvérével, Katával (†1942) a felsőgödi temetőben. Pocóka után én voltam a következő élvezője a felsőgödi háznak, később születtek testvéreim: Judit, Ágnes és Csilla.

40-es évek

Úgy tudom, hogy mindegyikünket Felsőgödön, a villánk toronyszobájában keresztelt meg a helybeli lelkész.
A ház roppant barátságos volt: négy szoba mellékhelyiségekkel, szivattyús folyóvízzel, elöl és hátul is terasz. A lakás dekorációja a nagyanyám által készített, kézzel horgolt függönyökből, és az általa szőtt magyar perzsaszőnyegekből állt, ezzel is barátságos hangulatot teremtve. A kert talán még érdekesebb: az utcára lejtős előkertben virágoskert, majd sűrű orgonabokrok, hátul hatalmas homokozó, hintaállvány, majd egy U alakban körülfutó sétaút. Itt a gyümölcsfáknak szinte minden fajtája megvolt, és a legtöbb termő bokorféleség is. A kert végében szőlővel befutott lugas padokkal és asztalkával, kitűnő hely társasjátékozásra. Mintha csak az egész kertet a mi szórakozásunkra és hasznunkra telepítette volna a nagyapám.

Nagyon szép heteket, hónapokat töltöttünk itt a nagyszüleimmel. Nagyapám kitűnő pedagógus volt. Sokat sétáltunk a Duna-parton, séta közben sok ismeretet adott át anélkül, hogy okító lett volna. Így volt ez különösen a korai években, 1938-ban bekövetkezett szélütéséig. Később is foglalkozott velünk, de már nem azon a szinten, mint korábban.

A Duna partja más szempontból is nevezetes lett: ott volt a Kék Duna Vendéglő és Szálloda, ahol nyaranta sok ismerős jelent meg. Szüleim is sok időt töltöttek a harmincas évek elején Felsőgödön; eveztek, úsztak, sőt teniszeztek is a Kék Duna Szálló pályáin. A strandra lovas kocsin jutottunk le, ami nyáron körülbelül óránként fordult meg a part és a vasútállomás közt. Ez egy ülőhelyekkel ellátott nyitott, szekérszerű kocsi volt.

A strandon volt egy fordított L alakú stég, ami egyúttal csónakkikötőként is szolgált. Már háromévesen engedélyem volt a stégen belüli vízbe bemenni, s itt addig próbálgattam „a nagyoktól” ellesett mozdulatokat, amíg csak magam is megtanultam úszni.

Illyés Gyulával

A legemlékezetesebb esemény jóval később, 1944 márciusában következett be. 19-én, a német megszállás napján anyám elhozott az Erzsébet Nőiskolából, ahol Judit és én bentlakók voltunk. A Nyugati pályaudvaron találkoztunk apámmal és Illyés Gyulával, és mindannyian kivonatoztunk Felsőgödre. Izgalmas napok következtek, mivel egyes hírek szerint, mindkét író rajta volt a németek feketelistáján. Inkognitóban kellett volna maradjunk, de ez a felsőgödi körülmények közt nem sokáig sikerült, úgyhogy a két férfi más „búvóhelyet” keresett.

Anyu és a négy lánygyerek a nagyszülőknél maradt. Ott néztük végig, ahogy a csillogó napsütésben az amerikai bombázó Liberátorok Budapest felé tartottak – majd rövidesen hallottuk a bombák becsapódását.

A nyarat mégsem töltöttük Felsőgödön. Mezőszilasra, apám választott szülőföldjére húzódtunk át, ami akkoriban teljesen kiesett a háború eseményeiből. Ez volt az utolsó tartózkodásunk a felsőgödi Németh-házban. Nagyszüleim a front átvonulását – úgy tudom – jobbára éhezve ott érték meg, és 1945 tavaszán ők is Mezőszilasra, nagyapám kedvenc unokahúgához mentek. Nagyapám ott is hunyt el 1946 tavaszán. Úgy tudom, nagyanyám sem tért vissza a felsőgödi házba, ami hamarosan eladásra került.

A képek Németh László oldaláról származnak:

http://www.nemethlaszlo.eu/kepek.html

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

Fényképészünk  mosolygó emberek meghitt pillanatait kapta lencsevégre, kitágítva a paraszti fényképezés szabta határokat.

Művei 1921-ben kerültek a Néprajzi Múzeumba, amikoris állami támogatással kezdte begyűjteni a vidéki fotográfusok felvételeit.„Már a tizenkettedik óra is ütött felettünk a háborús évek mindent elpusztító zivatarában. Mentenünk kell, sürgősen mentenünk, ami még megmenthető belőlük. Egyenlőre sajnos nem tehetünk mást, minthogy  összegyűjtjük azokat a régi és ma már elpusztult népviseletet ábrázoló fényképeket és fényképlemezeket, amelyek vidékenként tapasztalásunk és hallomásunk szerint még nagy számban megszerezhetők, mielőtt végleg tönkremennének, vagy másféleképpen elkallódnának.” „Helyszíni tapasztalataink csakugyan arról győztek meg bennünket, igazán az utolsó órában fogtunk hozzá a mentéshez, sőt sok helyen el is késtünk vele. Voltak olyan esetek, amikor a fényképész 10-50000 darabnyi lemezanyagát potom áron eladta üvegkereskedőknek és tükörcsiszolóknak, vagy melegházas kertészeknek, vagy kocsiszámra kihordta a város végére, vagy fuvarköltség kímélése végett kertjében elásta, padlásra, pincébe hordatta stb. mert a háború alatt szinte epidémiáva vált fényképeztetés annyi lemezt halmozott föl raktárukon, hogy a régiektől mindenáron meg kellet válniok”- írták. ...és honnan gyűjtöttek? „Minthogy fénykép és lemez gyűjteményünk revisiójával és rendezésével végre elkészültünk, tiszta képet alkothattunk arról, hogy mely vidékek nincsenek kellőképpen képviselve osztályunkban s ennek alapján csinálhattuk meg gyűjtőprogramunkat. A jobb idők beálltával azután útnak indultuk, egy csomó helyre kiszállottunk s minthogy korábban már egy-két próbagyűjtés alapján meggyőződtünk hogy egy-egy fényképésztől nagyobb területre vonatkozó régi anyagot lehet összeszerezni […].” - írták.

 Zeidler Józsefnek felvételei közül csak néhány bizonyult parasztfényképnek:

A korai paraszti felvétele­ken a sokgyermekes csalá­dok az általánosak. A gyer­mekek mindig a család ré­szei. Helyzetük nem központi vagy kiemelt, mint a polgári fényképeken, s nem is fény­képezted őket külön. Az ábrázolt személyek mindig teljes alakúak, a ka­mera távolsága tehát állandó. Az egész alakos kép távolságtartóbb, személytele­nebb, mint a polgári típusú mellkép, amely meghittebb, bizalmasabb kommunikációs kapcsolatot feltételez. (Ez utóbbinál az arckifejezések apróbb rezdülései, az érzel­mek állapota is leolvasható az arcról, míg az egész ala­kos kép esetében mindezek nem láthatóak.) Ugyanilyen meghatározó a családtagok frontális testtar­tása és a kamerába nézése. A gesztusok révén érzékelhe­tő a család szoros összetar­tozása (fogják egymás kezét, érintik egymás vállát), ez azonban inkább jelzésszerű, és nem az érzelmek túlhang­súlyozása). 

A polgári családi képek teljesen más jellegűek: a tér­beli elhelyezkedés mozgal­masabb vagy festői elrende­zésű; az arcok nem egy irányba fordulnak; máskor beállított jelenetek (kvázi életképek) láthatók: egyikük „mintha” olvasna, másikuk a távolba mereng. A testtartás, a gesztusok lazasága, sok­félesége a jellemző, nem érezhető az összetartozás, sőt a tekintetek többirányú­sága egyfajta „jelenlét-hi­ányt” sugall: gondolataiban, tűnődéseiben mindenki más­hol jár.

 (Tipikus jelenségeka magyar néprajzi fényképezés korai időszakában - Fogarasi Klára tanulmánya)

 Ezen a képen például a testkontaktus szorosabb a megszokottnál:

De folytassuk az ismertetést:

A paraszti családi képek kompozíciója zárt, a térben való elhelyezkedés áttekint­hető; a családtagok elrend­eződése szabályos, a fegyel­mezett testtartást kihúzott de­rék, egyenes fej-kéz-lábtartás; komoly, mosolytalan arc, nyílt tekintet jellemzi. A család legtöbbször még „ereje teljében”, a további családtagok érkezését sem kizáró életkorban fényképezkedett. Nem véletlen tehát, hogy a kép középpontjában helyezkednek el a szülők, akik „munkabírására mind a felnövekvő, mind az öregedő generáció támaszkodhat. Az ő létük a közösség, a lokális társadalom feltétele. 
A kép egészéről nemegy­szer jól leolvasható a csalá­don belüli tekintélyhierarchia. Az apa tekintélyt parancsoló tartása, határozott, ellent­mondást nem tűrő tekintete jelzi, hogy ő az, akinek szava van a családban. A külsőre vonatkozóan (ru­házat, testtartás, mimika) kö­telező a tökéletes, hibátlan, kifogástalan megjelenés. Az ünneplő ruha felvétele, a mél­tóságteljes tartás, az arciz­mok rendezettsége, az egyén egész lényének gon­dos „kiigazítása” az illendő­ség, tisztesség normáinak teljesítésére való törekvést fe­jezi ki.

(Fogarasi Klára - Fotóművészet, 1998)

 A nagymarosi fotók közül sok olyan van, amelyen mosolyognak:

 Zeidler a frontalitást is megtörte:

A frontális testtartás hosszú ideig elmaradhatatlan lát­ványa távolabbi, általános ér­vényű társadalmi vonatkozá­sú utalásokat is tartalmaz. A frontalitás előfordulása a feu­dális és hierarchikus kultúrák sajátja - másrészt, a stílusjegyek változatlansága révén, statikus társadalmat feltéte­lez. A fényképeken az egyedi vonások helyett a társadalmi szerep kerül előtérbe. Ez a magyarázata annak, hogy a családi kép egyúttal ideálkép is: a „család-eszme” látvány­ban történő megfogalmazása.

Fotóin meghitt pillanatokat örökített meg:

A századfordulótól a falusi emberek a búcsúk, a város­ba jutás alkalmait fotográfiák készíttetésére is felhasznál­ták. De a kezdő vagy a ke­vésbé tehetős fényképészek maguk is járták a falvakat, s igyekeztek megrendelőket to­borozni, így nagy számban készültek családi képek.
Készíttetésük különösen az első világháború idején vált általánossá: a családfő bevo­nulása előtt vagy szabadsá­golása alatt, amikor a család még, illetve ismét együtt volt. Gyakran előfordult, hogy a frontra küldték el az otthon maradottak - így egy részük levelező lap céljára készült. 

Kunt Ernő paraszti fényképhasz­nálatról szóló fotóantropológiai írásában megállapí­totta, hogy „a hivatásos fényképészek műtermei [...] tulajdonképpen a privát és a nyilvános szféra sajátos zsilipkamrái, átváltoztató műhelyei voltak.”  A vágatlan negatívok ezt a zsilipkamrát, a műtermek környezetét és atmoszféráját idézik fel. A képek jól demonstrálják azt az ellentétet is, mely a paraszti, parasztpolgári tár­sadalom tagjai és a polgári hátterek, kellékek között feszültek. Ugyanakkor azt az esetlegességet is jelzik, ahogyan egy-egy kisebb térben, udvaron, tornácon egy-egy fényképész küzd a valódi műterem és fény­képészeti kellékek hiányával.

 A következő felvételt Zeidler a szobi vasútállomáson készítette a kilátszó táblák szerint:

A megrendelőnek átadott nagyítások - természetesen - a fényképész által korrigált fotográfiák. A negatívok a környezetet, a képkészítés valódi miliőjét, a műte­rem később láthatatlanná váló részleteit is megmutat­hatják, ily módon egy vágatlan anyagot jelentenek a pozitív képekhez képest. A különféle technikai felsze­reltséggel és hátterekkel működő műtermek, fényké­pészetek az üvegnegatívok tanulsága alapján a festett hátterekkel, kellékekkel, beállításokkal leginkábba pol­gári környezetet imitálták. Ez a legtöbb esetben nem volt összhangban a fotózásra érkező parasztpolgárok, parasztok, cselédek stb. otthonával. A fotózás alkal­mával a szereplők a legtöbb esetben gondosan össze­állított, a helyi jelrendszerben értelmezhető (ünnepi) viseletét öltöttek. 

 A fényképész ilyen kamerát használhatott:

 A kamera a bécsi Goldmann cég terméke, amelyet Anton Goldmann (1830-1904) alapított és amely az elsők között kezdett fényképezőgépeket gyártani a Monarchiában. 

Persze lencsevégre kerültek olyan polgári családok is, amelyekhez már nem szükségeltetett paraván.

Mi okozhatta azt, hogy Zeidler József fotóin a paraszti mellett a polgári stílus jellegzetességei is megtalálhatóak? 

A kevésbé hagyományőrző vidékeken a megrendelésre készített fotográfiák is közelítettek a polgári ízléshez. A Vác-Párkánynána 1851-es megnyitása után nagy számban érkeztek ide a betelepülők. 

A polgári fotót igénylők valószínűleg Vácra járhattak, Zeidler József a helyi feltörekvő családok fényképésze lehetett. 

Sajnos a fényképein kívül nyomát más nyomát nem találtuk. A digitalizált anyagok csak egy Németországban tevékenykedő Zeidler fotósról írnak:

 "A nő a reáfogott bajusz által nyilvános gúnynak tétetik ki!" 1886-ban a Polgárri Jogtár fényképeszeti eseteket közölt - pl. egy Zeidler nevű ember reklámcélra nőket ábrázoló fotókat adott át egy szörtelenítőt forgalmazó cégnek, aki "ilyen volt-ilyen lett" reklámokat faragott belőlük, némi szőrzet felhelyezésével - ez jogtalannak bizonyult, mivel a szereplőket nem kérdezték meg. (Vajon ő lehetett az a Zeidler József, aki később Nagymaroson és vidékén fotografált?)

A mi Zeidler Józsefünk egy ízig-vérig modern, érzékeny fotográfus volt, aki túlmutatott a kora szabta kereteken.

Ma is megérdemelne egy kiállítást a Dunakanyarban!

(Boldog Újévet, kövessetek minket jövőre is!)

A poszt fotói a Néprajzi Múzeum Fotótárának online adatbázisában elérhetőek: 

https://gyujtemeny.neprajz.hu/neprajz.06.10.php?bm=1

(Gaál Csaba fotója)

A természettudós a Naszály mellett felnőve szerette meg az élővilágot, később a Dunakanyarban épített házat.

Gánti Tibor 1933-ban született Vácott. Középiskolai tanulmányait helyben végezte, majd az utolsó évben Budapestre került. Ott is érettségizett, majd a budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki karán szerzett diplomát. Több munkahely után (pl. a váci Forte Fotokémiai Kutató) ledoktorált élelmiszer-kémiai témában. Ezt követően ipari mikrobiológia témakörben szerzett kandidátusi fokozatot. A Magyar Biológiai Társaság főtitkára (1978-1986), a Természet Világa főszerkesztője (1980-1990) volt. 1980-ban védte meg nagydoktori disszertációját az elméleti biológia területén. Címzetes egyetemi tanárként 1981-óta akadémiai kutató volt az ELTE Genetikai, illetve Növényrendszertani Tanszékén (1981-1999). Kutatómunkáját az MTA Ökológiai Modellező Csoportjának tudományos tanácsadójaként végezte. 2009-ben hunyt el Nagymaroson.

Posztunkban a "Természet kebelén", a "Remetesüldő" és az "Eltűnő szigetek" című könyveiből idézünk. Ezek a www.chemoton.com oldalról teljes terjedelmükben letölthetők!

(A börzsönyi farkas nyomában - Végh Attila fotója, 2021.XII.16.)

Én biztosan kijelenthetem, hogy csak az állatkertben láttam élő farkast, de hogy nem is találkoztam vele, azt már nem merném olyan biztosan állítani.
A történet visítással kezdődik. Egy vaddisznó visításával, 1978 nyarán, egy vasárnap délután, 3 órakor. Úgy 70-80 méterre házunktól az erdőben éktelen visítás, majd küzdelem zaja hallatszott. Fiammal beugrottunk a fák közé, hogy az erdőszéli bok­rok ne vegyék el a kilátás, de onnan se láttunk semmit, csak a küzde­lem zaját hallottuk. Azután csörtetés, s mintegy húsz méterre tőlünk elszáguldott egy disznó, s nyomában valami, amit azonban az aljnö­vényzet miatt nem láttam rendesen. Fiam farkaskutyának minősítette. Néhány hét múlva egy távolabbi szomszéd mesélte, hogy két farkas­kutya üldözött egy szarvast, amelyik már szemmel láthatóan meglehe­tősen kimerült volt. Kié lehet a farkaskutya? Ezen a tájon senkinek sincs farkaskutyája. Lenn a faluban ugyan van néhány, de sohasem láttunk errefele kóborolni egyet sem. Mindenesetre szóltam a vadá­szoknak, tartsák nyitva a szemüket.
Novemberben a Templom-völgy hatalmas bükkösében kószálva egy széttépett szarvastehén maradványaira bukkantunk. Összerágott ko­ponyája kifőzve szekrényem tetején elmélkedik a múlandóságról. Januárban a hó tetején egy őz lerágott lába virított házunktól alig 20-30 méterre, áprilisban egy muflon bundájára akadtunk. Mindez olyan 1 négyzetkilométeres területen belül. De ekkor még semmiféle gyanú nem éledt fel bennem. Fianem májusban, egy jó napos eső után frissen haladva utunkon egyszercsak hökkenten álltam meg. Ekkora kutyanyomot még sohase láttam, mint ez! Kinek a kutyája lehet? A kóbor kutyák itt mindig falusi korcsok, nagyobb kutya vagy 2 kilo­méteres körzetben nincs. Vadász Feri barátomnak ugyan van egy jó­ kora német vizslája, de ők mindig együtt járnak, viszont emberi láb­nyom sehol. A német vizslának egyébként is aligha van ekkora nyo­ma. A nyom nagysága nem hagyott nyugodni. Lemértem keresztbe-hosszába, lerajzoltam méretarányosan, feltüntetve a méreteket. Azután le is fényképeztem.
Mindezek után el is feledkeztem az egészről, s a nyár folyamán se tör­tént semmi olyan, ami a nyomokat emlékezetembe hozta volna.
Augusztus 20-án este mindig tábortüzet rakunk, talán annak emlékére, hogy az első éjszaka amit itt, a Mihály-hegy oldalában eltöltöt- tünk, augusztus 20-án volt. Ilyenkor szalonnát sütünk, s borozgatás közben beszélgetünk késő éjjelig. Többfelé gyűl ilyenkor tábortűz a hegyoldalon, itt-ott dalolnak is, néhol kurjongatnak, az erdő megszo­kott éjjeli neszei szokatlan, de nem ismeretlen hangokkal kevered­nek.
Pontosan így történt ezen az augusztus 20-án is, Médával és Gergely fiammal hármasban ücsörögtünk a tűz körül.
Hirtelen felfigyeltünk egy különös hangra, amely már régóta szól­hatott, de addig elveszett a sokféle zaj között. Nem tudtuk, mi lehet vagy akárcsak mihez hasonlítható. Mintha valaki, aki nem tud táro­gatózni, időnként belefújna egy tárogatóba, s öt-hat másodpercig fújna egy hangot, egy (a tárogató hangfekvéséhez képest) viszonylag magas hangot. Mindig ugyanazt. De ez sem jó hasonlat.
Felálltunk, füleltünk. A hang ismét megszólalt. Az erdőszéli kalyiba felől, amit vadász Feri barátunk éjjeli szállásként és szerszámoskamrának használ, jött a hang. Lámpát fogtunk, megindultunk a kalyiba felé. Gergő jobbról, én balról. 40 méternyire lehettünk tőle, amikor Gergő pisszentett. Megálltam, s bevártam, mert láttam, hogy felém indul.
- Valami elsuhant a kalyibától az erdőbe! Láttam! Olyan, mint egy farkaskutya.
- Azt a leborult. ..! - csapok homlokomra! Most tudom, mihez hasonlított ez a hang! A farkas vonítást írja le így minden szakkönyv! De hát hogyan lenne itt farkas? És ha lenne is, miért jönne ide a kalyibához vonítani, és miért pont augusztus 20-án, amikor zajos a domb­oldal?

(Bedő Péter vadkamerás felvétele)

Másnap hajnalban elálltam Feri barátom útját.
— Kinn voltál az éjjel?
— Kinn.
— A Rigón?
— Ott.
— Kutyával?
— Csak a Harryt vittem magammal, a tacskót bezártam a kalyibába. Hát azt a hangot biztos, hogy nem a tacskó adta, azt megismerném.
— Te mond, kan a tacskód?
— Nem, szuka!
A hangot soha többé nem hallottam. Az elmúlt két évben nem talál­tam széttépett állatot. Igaz, olyan nagyságú kutyanyomot sem.

Peleháza - Gánti Tibor nagymarosi nyaralója

A 70-es évek legelején a Nagymaros fölötti hegyoldalt, a Mihály-hegy déli lejtőjét, a Szamarast, a Rigó-hegyet és a Sváb-hegyet parcellázták. Itt vettünk mi is telket, m éghozzá a parcellázás legeslegtetején, az erdő szélén, annak is a csücskében. Teljesen vad, ember által alig járt terület volt ez akkoriban, a mi telkünket két oldalról fogta körül az erdő. Alattunk ligetes terület szelíd gesztenyefákkal, valamikori gyümölcsössel, amelyet a II. világháború óta nem műveltek, és így birtokába vette a természet, nagyszerű legelési lehetőséget adva a vadállatoknak . Itt építettünk aztán víkendházat, amelyet Peleházának neveztünk el. Nagyrészt az itt szerzett élményekről szól a „Remetesüldő” című könyvem . Mert itt nagyon-nagyon sok élményben volt részünk a különböző vadállatokkal, többek között a vaddisznókkal is.
Az ismerkedés azzal kezdődött, hogy miután ősszel befizettük az OTP-nek a pénzt, tél elején fölsétáltunk a telekre. Az út jó meredek, a végén egy teljes hajtűkanyarral. Abból a hajtűkanyarból kilépve é rtü n k a telkünkhöz. És ahogy kiléptünk a kanyarból, a feleségem, Méda felkiáltott:
- Tibor, valaki felszántotta a telkünket!
Igen, fel volt szántva úgy jó egyharmada, de nem valaki, hanem valakik szántották fel, és nem ekével, hanem a saját orrukkal. A vaddisznók túrták fel olyan mértékben, hogy úgy nézett ki, mintha felszántották volna. Nem tudom miért, de valamiért kedvelték azt a területrészt, mert utána nem egy télen - már akkor is, amikor körbe volt kerítve - újra és újra feltúrták a telkünknek ezt a tekintélyes, nem kis hányadát. Talán szarvasgombák nőttek ott a föld alatt.

Aztán elkezdtünk építkezni. Nem volt könnyű, mert a területet csak földúton leh e tett megközelíteni, ám a földút mintegy másfél km hosszúságban közel 250 métert emelkedett, azaz végig igen meredek volt, közte néhány nagyon meredek szakasszal. Ez azt jelentette, hogy ügyes vezetéssel száraz úton jól föl lehetett menni és le lehetett jönni kocsival, de egy pici eső is teljesen járhatatlanná tette az utat akár föl, akár le. Ezért mindig aggódva figyeltük az eget, és ha zivatarfelhők kezdtek gyülekezni, azon nyomban bevágtuk magunkat a kocsiba és lementünk Nagymarosra, nehogy fönnmaradjunk a kocsival. Egyik ilyen alkalommal szintén lementünk a nagymarosi parkolóba, és ott ért utol bennünket a zápor. Nem tartott sokáig, egy fél óra múlva elállt, de tisztességesen eláztatta a talajt. Nem is a szokásos úton mentünk vissza - természetesen gyalog, lent hagyva a kocsit -, hanem úgy gondoltuk , hogy egy másik, gyalogösvényen másszuk meg a hegyet. Úgy félút táján a gyalogösvény szétszéledt, és utunkat állta néhány gesztenyefa, amelyeknek a lombja egészen a földig lógott le. Ki akarván lépni e gesztenyelombok alól, megtorpantunk, mert előttünk 4-5 lépésre egy tekintélyes vadkan állt farral felénk, és szemmel láthatóan előre figyelve. Intettem Médának, hogy húzódjunk egy kicsit vissza, mert túl közel vagyunk a kanhoz, és ha észrevesz bennünket, esetleg támadásnak véli jelenlétünket. így 6-8 métert hátráltunk, és onnan figyeltünk tovább. A kan előtt 10-15 méterre egy bokorsor húzódott, és amögül gyerekhangok és női felnőtthangok szűrődtek át. A kan nyilván ezt figyelte, azért nem vette észre hátulról történő, egyébként csöndes közeledésünket. Aztán felmérve a helyzetet szép lassan elkocogott a hegyoldal irányába. Ez volt az első közvetlen találkozásunk a disznókkal.
Közben az építkezés előrehaladt, és ugyan még messze nem volt lakható az épület, de lévén alpesi tetős, mi már beköltöztünk a legfelső részébe, a csúcs alá, a padlástérbe, két matracot rakva le a padlásablak elé. Ott aludtunk, és esténként a matracról kikönyökölve, az ablakon keresztül gyönyörködtünk a tájban. Aztán az egyik éjjel közvetlenül a ház előtt 3-4 méterrel három disznó sétált turkálva. Célzatosan és tudatosan az ágyam mellett volt egy csomó kavics fölhalmozva. Ezek egyikét ledobtam rájuk. A legelső mögé esett, egy horkantással hirtelen megpördült a függőleges tengelye körül, de aztán körbenézve látta, hogy sehol semmi gond, tovább turkált. Még egyszer megismételtem, ő is megismételte a produkcióját. Aztán szépen odébbturkáltak.
Hát ezek voltak az első ismerkedések.
Később aztán módom nyílt puskával a vállamon cserkelni hajnalokon meg esténként, éjszakai leseken ücsörögni, és akkor nagyon sokszor találkoztam velük, megtanultam becsülni őket.

Házunk keletre néz, rendszerint végignézem a napfelkeltét, gyönyörködve a hajnali színjátékban. Egyik reggel kissé megkésve ébredtem, a nap a függöny rései között már bevilágí­tott a szobába. Gyorsan felkeltem és kiléptem az erkélyre, ahová a ház sarkához ültetett rózsa futott fel. Egy idős szarvastehenet ugrasztot­tam meg, épp a rózsát kóstolgatta reggeli csemegeként. Ebben nincs semmi különös, a szarvasok nagyon szeretik a nemes rózsák friss haj­tásait, s nemegyszer dézsmálták meg a házunk falára futtatott rózsá­kat. A különös az volt, hogy ez a szarvas nem egyedül volt, hanem egy jókora fehér kutya kíséretében. S az első néhány ijedt ugrás után szép lassan együtt ügettek el a házunk előtt vezető úton. Elöl a kutya, farkcsóválva, mögötte két-három méterre a szarvastehén, szemmel láthatóan jó barátságban.

(Marafkó Márk fotója)

Kora nyáron Médával kettesben sétáltunk a Hegyestetőt körülölelő erdei úton. Az aljnövényzet is dús volt, az erdőben csak pár méterre lehetett ellátni. Füttyjelet hallottunk. Rövid, nem túl éles, de nem is gyenge, jól hallható füttyjelet. Olyasmit, mint amikor valaki a kutyájának füttyent. Mindjárt utána egy másikat. Azután még egyet. De mintha a füttyjelek nem egy helyről jöttek volna, jóllehet a füttyögető és a köztünk levő távolságot legalább 200 méterre becsültük. Valahogy furcsának tűnt, megálltunk figyel­ni. Azután kutyaugatás, majd újabb füttyjelek, egyre közelebbről. Később egy másik kutya ugatása hallatszott, s a füttyjelekről most már jól ellehetett dönteni, hogy nem egy helyről származnak. Kíván­csian figyeltük az egyre jobban kifejlődő hangjátékot, amely most már pisszentésekkel is keveredett. Majd elvonult mellettünk egy mufloncsapat. Néhány kos, utánvédként ide-oda csalogatva az őket ugató kutyákat, biztosította a csapat nyugodt elvonulását, és közben fütty jelzésekkel irányították a védekező hadműveletet. Amikor a két kutya meglátott minket, heves farkcsóválások közepette, lihegve, de az élménytől boldogan hozzánk csatlakozott, otthagyva a muflonokat. Mi azután némi szidás és kioktatás közepette kivezettük őket az er­dőből, és hazaküldtük a faluba.

(Gaál Csaba fotója)

Szeretem a muflonokat, bár mint később kide­rül, haragszom is rájuk. Szeretem őket, mert kiváló érzékszerveikben bízva korán észreveszik az embert, felmérik szándékát, s így nem is félnek tőle. Ezért ritkán menekülnek olyan pánikszerűen, mint a többi nagyvadunk, amelyek gyakran csak az utolsó pillanatban riad­nak fel az ember közeledtére. A veszélyt nyugodt, okos stratégiával közösen hárítják el, élvezet figyelni viselkedésüket.
A muflon a juhfélék családjához tartozik, latin neve Ovis musimon. Színe nyáron vörösesebb, télen feketébe hajló. A hímet kosnak neve­zik, a nőstényt az első párosodásig jerkének, utána juhnak, a szaporu­latot bárányoknak. A kosok fejét díszítő szarv, a csiga a vadászok kedvelt trófeája. Az elsőéves kosnak egyenes, kissé hajlott szarva van, az évek múlásával egyre vastagabb, nagyobb és tekeredettebb. Októ­ber—novemberben üzekednek. A kosok megverekednek a több jerkéből álló háremért. Küzdelmükről az őszi erdőben összecsapódó csigáik csattanásai révén szerezhetünk tudomást. A jerkék március végén, áprilisban hozzák világra egy-két bárányukat.
A muflon nálunk nem őshonos, eredeti hazája Korzika szigete. 1901- ben telepítették először a zempléni hegyekbe, majd a Pilisbe, később a Mátrába, a Bükkbe, a hatvanas évek végén pedig a Börzsönybe, a Bakonyba és a Vértesbe is. Igen jól elszaporodott, számukat 1981 elején mintegy 5300-ra becsülték hazánkban. És itt kezdődik a gon­dom, amiért haragszom rájuk.
A muflon táplálékát tekintve igénytelenebb, mint a többi nagyvad, ezért a vadászok azt hiszik - és ezt a hitüket bőszen védelmezik -, hogy kártevése is kisebb, mint a többi nagyvadé, hiszen - mondják - legfeljebb az erdészeti kultúrákban okoz némi, nem számottevő kárt azzal, hogy a rügyeket, hajtásokat lerágja vagy a kérgeket lehántja. Különösen a kőris kérgét szereti megszopogatni, ezzel azonban nagyobb kárt nem okoz, mert a kőris ezt kiheveri.

Bármennyire is furcsa, a károkozás az alapja a muflon táplálék iránti igénytelensége. Ez az igénytelenség párosul a juhfélék „alaposságá­val”, azzal, hogy minden növényt tövig lerágnak. így azután a muflon nem vándorol, hanem viszonylag kis területet birtokol, s ott mindent tönkretesz. Területéről módszeresen kiirt minden húsos szárú növényt, csak az igen szívós, szálas, éles, kemény fűfélék tudnak ellenállni neki.
Kártevését kitűnően fel lehet mérni a nagymarosi Duna-szoros északi falát alkotó hegyoldalakon. A Mihály-hegy—Hegyestető hegytömegéből nyúlvány gerincek futnak le a Duna felé; Zebegény felől sorjában a Remete-hegy, az Ördög-hegy, a Szürke-hegy, a Rigó-hegy és a Szamaras. A Szürke- és a Rigó-hegyet erdő borítja, a Remete-hegy, az Ördög-hegy és a Szamaras oldalait bokrokkal tar­kított rétek. A Szamaras délnyugati oldalát még a muflontelepítés idején körbeparcellázták, így az őrzi a muflonok előtti flórát. Virágzik is tavasztól őszig, mindig más-más virág bontja szirmait. Az Ördög­hegyen és a Remete-hegyen már nincs virág. A máshol egy-két mé­teresre növő ernyősvirágzatúak itt-ott 5—10 centiméteresre növő, sokszorosan visszarágott, küszködő példányait még néhány évig megtalálhatjuk. Magot már nemigen tudnak érlelni, mert a máshol 10-20 centiméter átmérőjűre növő virágernyők a második-harmadik lerágás után már csak az 5-10 millimétert érik el. De a cserje- és fautánpótlás is kipusztul a rendszeres és alapos visszarágástól, de biztosan kopárosodnak el ezek a hegyoldalak. A Remete-hegy délnyugati lejtőin már megindultak a kő- és földfolyamok a Duna felé. Pedig e területek flórája valaha gazdagabb volt, mint a Szamarasé. Ezeken volt található a híres Szadler-husáng, a Ferula Sadleriana, ez a kétméteresre is megnövő, erőteljes, hatalmas termetű ernyős virág. Magyarországon kívül csak Közép-Ázsiában élnek rokonai. Nálunk a Vértesben, a Pilisben, a Bél-kőn és itt, az Ördög-hegy környékén volt honos. Évek óta hiába keressük a Vértesben az Ördög-hegyen és a Bél-kőn, mert a muflonok tökéletesen kiirtották. A Pilisben még él néhány egyed. Több év óta mentőakciót folytatunk mesterséges visszatelepítésükért, de eddig sikertelenül.

(Gaál Csaba fotója)

Egyik évben alkalmam nyílt, hogy több hóna­pon át rendszeresen megfigyeljem egy bikacsapat viselkedését. Házunk Nagymaros fölött, már a Duna-szorosban, magasan a Mihály- hegy oldalában fekszik. Velünk szemben, a Duna másik oldalán, a Visegrád és Dömös közötti Mátyás-hegy emelkedik, s minthogy az alacsonyabb, rálátunk a tetejére, ahol egy hatalmas, erdők által körbe­vett tisztás fekszik. Egyik évben ezt a tisztást alighanem valamilyen finom csemegével, lucernával vagy lóherével vethették be, mert min­den délután menetrendszerűen végiglegelte egy bika- és egy muflon­csapat. Viselkedésüket házunkból távcsővel kitűnően lehetett követni. A „menetrend” nem túlzás. Méghozzá kétféle menetrend volt, asze­rint, hogy a muflon- vagy szarvascsapat érkezett-e előbb. A dolog egyszerűbb volt, ha a muflonok érkeztek, mert azok még az erdőből tájékozódtak, hogy „tiszta-e a levegő”, s ha semmi gyanúsat nem ész­leltek, egyszerűen legelni kezdtek a tisztás északnyugati sarkánál, s lassan haladtak a tisztás közepe felé. Amikor a mufloncsapat már 30-40 métert haladt a tisztáson, a szarvasok is kiléptek az erdőből a tisztás délnyugati részén, s ők is a közepe felé haladtak legelve. Ettől kezdve a két csapat egymás közelében, de azért tisztes távolságot tartva, legelészve áthaladt a tisztáson, s eltűnt a keleti erdősávban. Ha valamelyik muflon túl közel merészkedett a szarvasokhoz, egy bika megkergette. Az egész jelenet délután 4-5 óra között kezdődött, s mintegy órán keresztül tartott.
Bonyolultabb volt a menetrend, ha a muflonok nem érkeztek meg vagy késtek. Ebben az esetben a tisztás délnyugati sarkánál először egy szarvasbika jelent meg. 5-6 percig állt, azután legelni kezdett. 2-3 perc után visszament az erdőbe, de ezzel egyidejűleg, tőle mint­egy 30 méterre, előjött egy másik bika, az is állt, majd evett egy dara­big, azután visszament. Ekkor megint az első lépett ki, és most már folyamatos legelés közepette lassan a tisztás közepe felé haladt. Mikor kb. 30-40 méterre ért, 2-3 újabb bika lépett elő az erdőből, és az előzőknél gyorsabb legelészés közben, elindultak. Amikor beérték az elsőt, minden elővigyázatosság nélkül a teljes bikacsapat kimerész­kedett a mezőre és nyugodtan végiglegelte a tisztást, így ment ez egész nyáron át, a bőgési idő kezdetéig. A következő évek­ben azonban hiába vártam őket, sem a muflonok, sem a szarvasok nem jelentkeztek. Alighanem műveletlen maradt a tisztás.

Csendesen javaslom, állítson a vadásztársaság a Remete-hegy ol­dalába egy márványtáblát: Itt fejezte be életét az egyetlen, saját elhatározásából magyar, szabad mackója 1983. április 16-án.

Előzőleg is értesítették a rendőrséget, de nem vették komolyan. Szombat reggel negyed tízkor a vízi rendőrséghez érkezett hitelt érdemlő bejelentés, hogy a Remete-hegy szikláin medve mászkál. Riasztottuk a vadásztársaság tagjait. Két vadásztársammal és egy rendőrrel kimentünk, átfésültük a területet. Nem találkoztunk medvévei, de hát ismered, milyen nehéz, áttekinthetetlen az a terep. Találkoz­tunk viszont kirándulókkal - tudod, egy turistaút vezet arrafelé -, akiket figyelmeztettünk, hogy medve van a közelben. De nem hitték el, bolondnak néztek minket. „Vagyunk vagy húszán, ha a medve egyikünket megeszi, még mindig maradunk tizenkilencen” - mond­ták.
Egyik vadásztársunk, aki egyéb dolga miatt nem jött velünk dél­után, hazafelé utaztában meglátta a vonatról a medvét az egyik sziklán. A társaság hivatásos vadászával kiment a helyszínre, ahol a mackó éppen egy leütött muflonból lakmározott. Tudod, hogy a medve mindenevő, de ha rászokik a vadászatra, vérmedvévé válik. Amikor megzavarták, nem futott el, hanem szembefordult a vadászokkal és fenyegetően morgott. Ekkor lőtte le hivatásos vadászunk. Jól tette, ezzel pontot tett az ügy végére. Képzeld ha nem lövi le, és a futni hagyott medve mégis megtámad egy kirándulót? Akkor a kirándulók biztonságát kérnék rajtunk számon.
- Azért Szlovákiában meg Romániában sem szokták a medvék fel­falni a kirándulókat, pedig itt is, ott is él még jó néhány száz.
- Ez igaz, de mit lehet tudni? A mi területünk túl sűrűn lakott. És ez a medve már kóstolt vért.
A terület túl sűrűn lakott, ez cáfolhatatlan érv. Erdeinket néhány száz méterenként szelik keresztbe-hosszába az utak, s rajtuk valóságos a népvándorlás. Akármennyire szeretem is a mackókat, a mi tájainkra - sajnos - már valóban nem valók. A települések előbb-utóbb az emberekkel való összeütközésre kényszerítenék őket.
Mit kellett volna tenni? Elaltatni? És azután? Hálóval befogni? Próbálja meg valaki a Mihály-hegyen! Tegyük fel, sikerülne. És az­után? Állatkerbe vinni? Jobb az a vadon nőtt medvének? Aligha. Rá­adásul a medvék kitűnően szaporodnak az állatkertekben, s nem a beszerzésük, hanem az elhelyezésük a gond. Sajnos a barátomnak igaza van: pont került az ügy végére, és ez így van jól. Hanem azért egy szerény megjegyzés még kikívánkozik belőlem. Gyanítom, hogy a végső megoldásban több szerepe volt az idegességnek s a vadászláz­nak, mint a józan megfontolásnak.

(Tépett bajszú börzsönyi vadmacska döglött nyusztot talál a hóban - Végh Attila felvétele)

Vadállományunk összetétele változik. Az el­múlt tízezer évben hazánk állatállományából eltűnt a hófajd, a nyír­fajd, a rénszarvas, a vadszamár, a füttyentő nyúl, az őstulok, a bölény, a barnamedve és a jávorszarvas. Ezeknek egy részét, mint a barna­medvét, a bölényt, a jávorszarvast, az ember irtotta ki, másik része, különösen a rágcsálók, az éghajlatváltozások következtében pusztul­tak ki. Az elmúlt tízezer évben ugyan nagymérvű éghajlatváltozások hazánk területén nem játszódtak le, de ez az előzőeknél lényegesen me­legebb korszak, amely a korábbi hidegebb klímához szokott flórát és faunát nagymértékben kipusztította.
A kipusztult állatok helyébe persze újak jelentek meg. így az elmúlt 5000-6000 évben jelent meg - háziállatainkon kívül - a császár- madár, a patkány, az üregi nyúl, a fácán, a muflon, a pézsmapocok és legújabban a nyestkutya.

Vadmacska szórványosan még van erdeinkben, de sohase sikerült találkoznom vele, noha egyes, a környékünkön is kóborló macskák genetikai jegyei félreérthetetlenül tanúskodnak arról, hogy a vadmacska a házimacskával is hajlandó párzani. Magá­nyosan élő, saját vadászterületet birtokló állat, éjszaka és alkonyatban jár zsákmány után, de nyugodt helyeken szívesen sütkérezik nappal is. Szokásai, vadászati módja hasonlóak a házimacskáéhoz, tápláléka is főként rágcsálókból kerül ki. Párzási ideje február-március, május elején hozza világra 3-6 kölykét. Érdekes, hogy nálunk, bár ellensége szinte alig van és puskavégre is igen ritkán kerül, nem szaporodik el számottevő mértékben.

Az élet princípiuma c. Gánti Tibor könyv oxfordi kiadása

Gulyás László festménye Gánti Tiborról

(Nagymaros, 2009.IX.)

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

Az Árpád u. 78. számú házat 1896-ban tervezte Varga államvasúti mérnök egy pozsonyi család részére, az 1930-as években tulajdonosa a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. 

A villa két lebontott ház helyébe épült, így két teleknyi, 250 négyszögöl terület tartozik hozzá. Homlokzata klinkertéglás. Bőven használtak fel hozzá anyagot, a válaszfalai is minimum 30 ceniméteresek. Téli és nyári lakást is tartalmazott, de főleg nyáron használták. A fürdőszobában süllyesztett, fehér márványburkolatú medence volt, ezt utóbb kádra cserélték, de az eredeti is megmaradt betemetve. A ház vízellátását egy kváderesen kifalazott kút és a padlástérben elhelyezett fedett vaslemeztartály biztosította. 

(Tóth László helytörténeti írásából)

A ház sok kárt szenvedett a világháborúban, Fekete Béla 1947-ben adta el a haszonélvezeti jogát megtartva - 1960-ban hunyt el.

Fekete Béla a Népjóléti Minisztériumban tevékenykedett:

A TÉBE gyermeküdültetését is pártfogolta:

A TÉBE már 1924-ben fenntartott üdülőt Zebegényben, amelyről Filmhíradóban számoltak be:

...és hogy már abban a korban is történtek politikai visszaélések, azt Fekete Béla tanúvallomása bizonyítja:

Mindenesetre Fekete Béla miniszteri tanácsos úr hozzánk menekülhetett és nálunk kipihenhette magát - az album képei idilli világot tárnak elénk hatalmas csónaktúrákkal, kirándulásokkal és fürdésekkel.

Az emlékét örző villa pedig máig az egyik legszebb épület Verőcén!

Az album közreadását Tóth Balázsnak köszönjük!

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

Szabó Antal korának legjelentősebb épületdekoratív szobrászműhelyét vezette és irányította, Ybl Miklós részére is dolgozott. Itt ismerhette meg Sturm Ferencet, az épitkezés művezetőjét is, akinek Ybl Verőcén tervezett nyaralót. Szabó Antal 1889-ben vásárolt nyaralót nálunk, majd egy ideig a Migazzi kastélyt is bérelte.

Nagyon örülünk és büszkék vagyunk, hogy Verőce története az ő családjukkal is gazdagodott!

A posztunk Magyarszéky Gábornak köszönjük, ő tett közzé néhányat az itt látható fotók közül a Fortepanon. Amikor megkerestem, hogy osszon meg történeteket is Szabó Antalról, aki - mint kiderült - az ő dédapja volt, elmondta, hogy egyik rokona, ifjabb Dümmerling Ödön önéletírásában mesélt a család verőcei napjairól is. Magyarszéky Gábor megszerkesztette és könyv formájában kiadta az unoka visszaemlékezésit - mi részleteket közlünk belőle:

Szabó György kőszobrász és Schumi Erzsébet római katolikus vallású szülők harmadik gyermekeként 1853. június hó 13-án született Budapesten Szabó Antal, Nagyapám.

Alsó fokú iskoláit Budapesten végezte. Rajzkészsége, tehetsége rendkívül korán megnyilatkozott.

1876 – 1880 között Szabó Antal Budapesten, Szandház Károly műhelyében dolgozott. Ez időben figurális szobrászattal is foglalkozott. 1880. április 4-én jegyezte el Szandház Máriát és még abban az évben megházasodtak.

15 év alatt 10 gyermekük született, akik közül 5 érte meg a felnőttkort.

1889-től kezdve a nyári időt Nagyszüleim Nógrádverőcén töltötték. Először a régi hajóállomás közelében, a későbbi Villoner-féle házzal szemben béreltek ki lakást, majd a vasútállomás közelében, a Duna parton vettek egy földszintes L alakban épült házat, amely az utcai oldalon jobbról bal felé haladva a kapualjat, egy nagyobb szobát, konyhát s egy kisebb szobát foglalt magába, folytatólagosan az udvari szárnyban volt a pincelejárat feletti kamra, egy kisebb és egy nagyobb szoba, s egy üveges veranda. Az utcai helyiségek előtt, egészen a verandáig tartóan, a helyiségek előtt az udvari oldalon, egy nyitott favázas tornác húzódott végig. Az udvari épületszárnnyal szemben volt egy különálló fáskamrát és árnyékszéket magába foglaló melléképület, a dunai oldalon pedig egy üvegezett szaletli.

1905-ben azután Szabó Antal kibérelte a váci püspökségtől az egyemeletes Migazzi kastélyt a hozzátartozó erdőséggel s kevés szántófölddel. Az Isidore Canevale tervezte, gr. Migazzi Kristóf bécsi érsek,bíboros és váci püspök által 1766 és 1774 között építtetett, s 1824-25 között Nádasdy Ferenc által átalakított kastély a családnak kedves, meghitt nyaralója lett, ahol sok szép napot töltöttek el.
A festői tájban elhelyezkedő, egykor parkkal övezett, de a bérbevételkor elhanyagolt környezetet Szabó Antal rendeztette. A bejárat előtt teraszt alakíttatott ki, amelyre középen, a bejárattal szemben néhány fokos lépcsőzet vezetett fel, két oldalán pofafalakra 1-1 gipsz szfinx került, a kastélykaputól a szfinxes lépcsőig vezető kocsiútnak a bal oldalán az erdőszéli lejtő peremén lévő korlát pillérei gipszszobrokkal díszíttettek.
A kastélyt a nagy család igényeinek megfelelően kényelmesen rendezték be, a földszinten volt a barna színű parasztbútorokkal berendezett nagy ebédlő, mellette nyugat felé hatalmas nagy konyhával, kelet felé kamráknak használt szobákkal, majd a személyzeti szoba s a kocsislakás. Az északi oldali helyiségek előtt széles folyosó húzódott, s erről indult a keleti végén az emeleti kétkarú lépcső, nyugati végén pedig az épület csak kis része alatti pincébe a pincelejárat, amelynek egyébként kívülről is volt külön bejárata. Az emelet is kétmenetes volt, déli oldali lakóhelyiségekkel, északi oldali széles folyosóval. E vadásztrófeákkal díszített folyosó, az ú.n. „pipázó”-hoz három mély üvegezésű ajtóval kapcsolódott az épület középtengelyében, a három axisos egykori nagyterem, ami
Nagyapáméknál ugyancsak ebédlőnek volt berendezve, de amit csak kivételes alkalmakkor használtak. A nagyteremhez kapcsolódott nyugat felé egy szalon, majd Szabóék hálószobája, amely világos sarokhelyiségből, a sarkon kidomborodó kerek, zárt erkéllyel rendkívül barátságos volt, s az erkélyről gyönyörű kilátás nyílt a visegrádi fellegvárra. E sarokszobából nyílt az északi traktusba átfordultan, a kék színű, virágos parasztbútoros leányszoba, s ezt követően egy kis szoba, Szandház Károlyné részére, majd a szalon felé átjáróul is szolgáló mosdóhelyiség vezetett vissza a pipázóba. A nagyteremből kelet felé nyílóan volt a fiuk szobája, ezt követően a Gabel szoba, amelybe be volt építve a kápolna emeleti oratóriuma.

Az utóbbi két szoba és a lépcsőház közötti folyosó vezetett egyfelől a kápolna karzatára, másfelől a padláslépcsőhöz. A félköríves záródású, aránylag nagy méretű kápolna a földszint-emeletnek megfelelő belső magassággal volt kialakítva, s északi oldalán a karzat alól nyílott a szabadba kőkeretes bejárata. A kápolna után a kastélyépülethez építetten következett a földszintes kocsiszín és az istállók. Szabó Antal Verőcén hintót, vadászkocsit s két lovat tartott.

Szabó Antal műhelye igen közismert volt, és e kor nagy tervező építészei, Hauszmann, Korb, Giergl stb. által messzemenő felkarolásban részesült, ami magával hozta a műhely fejlesztésének, nagyobbításának szükségességét, de az egyre növekvő család részére is nagyobb lakás vált szükségessé. Ezért Szabó Antal 1895-ben megvette a VII. ker. Városligeti fasor 39-41. számú  üres telket. A telken azután a kor két legjelentősebb magyar építészével, Korb és Giergl-vel terveztette meg Szabó Antal a maga, és Senyei Károly részére szolgáló villát.

Anyámat, Szabó Margitot gondos neveléssel készítették elő szülei, s készült fel ő maga is arra, hogy leány-korának legfontosabb lépéséhez érjen el. De nem csak a külső feltételek biztosításának előkészítésével készült Szabó Margit a házasságra, hanem hosszú időn keresztül kölcsönös megismerés, és megszeretés alapján nyújtotta kezét leendő élettársának, Dümmerling Ödönnek. Hosszas megfontolás után, de lelkében már régen megállapodva, választotta ki számos udvarlója közül élettársát, akihez szíve mélyéből fakadó igaz szeretet fűzte.

Az 1904. évi mátkaság meghitt együttléteinek emlékét a Migazziban készült öt fénykép őrizte meg.

1904 tavaszának végén került sor azután az eljegyzésre. Az eljegyzéshez számos gratuláció érkezett a nagy létszámú család tagjainak részéről, Szabó Antal széles körű üzleti összeköttetéseitől, vadásztársaságától, verőcei, fasori ismerőseitől stb. jöttek az üdvözlő és gratuláló sorok.

Az esküvő után a fiatal házasok Verőcére, a Migazziba mentek nászútra. 1906. IV. 2-án  született meg első gyermeke, leánya, Margit. Anya lett, édesanya, új gondokkal, új feladatokkal, s szíve egész meleg szeretetével fogott új feladatkörének minél teljesebb, tökéletesebb betöltéséhez.

1907-ben Szabó Antal maga mellé veszi társnak Rezső fiát, majd 1910-ben átadja műtermét teljesen fiának, s magánzóként visszavonul a megérdemelt nyugalomba. Ez azonban nem a tétlenség korszaka. Dolgozni ezután is dolgozik Nagyapám, de most már inkább passzióként.

Szabó Rezső édesapja épületszobrászati hivatását folytatta, dolgozott többek között Korb Flóris és Giergl Kálmán, valamint Maróthy Kálmán részére is.

Szabó Antal ezután úgy a pesti egyik műteremben, mint a Migazzi egyik padlásszobájában, kisebb asztalosműhelyt rendez be magának. Saját rajzai szerint különféle virágállványokat készít. Így egy derékszögbe fordított, ülőpados virágállványt készít verőcei házuk kútfedkövére. Egyszerűbb, egyenes virágállványt készít Hutába is Nelly leánya részére. Ezek az állványok gyalult anyagból, fehér mázolással készültek.

1913-ban Nagyanyámat epekővel kellett megoperálni, s felgyógyulásának emlékére Nagyapám, a Migazziból a község Eresztvény részébe vezető útja mellett, de még az erdőben, saját kezűleg, ácsszerkezettel egy Mária-kápolnát emelt. A három oldallal képzett kápolna vázszerkezetű volt, hátfalán egy Mária-képpel, alatta a felgyógyulás emlékét megörökítő felirattal. A két oldalon ülőpad volt, s az egész egy magasba nyúló, meredek, német jellegű nyeregtetővel volt lefedve. Nagyanyámat felgyógyulása után e kápolna mellett kísérte Nagyapám a Migazziba.

Nagyapám utóbb még egy feszületet is készített ácsszerkezettel a Migazzi-kastély előterébe, amit utóbb a verőcei ház Duna parti részén állított fel.

1914-ben újabb gondokat jelent Nagyapám részére az első világháború kitörése, bár személyileg, 60 éves korára való tekintettel, ez nem érinti, viszont két fiának bevonulása, s frontszolgálatuk, súlyos gondot jelentenek a szülők számára. Fiainak időnkénti szabadsága érdekében vállal nagy összegű hadikölcsön jegyzést is. Ez időben beszerzi a különböző frontokon folyó haditerületek térképeit, s azokat a Migazzi nagyterem asztalán kiterítve apró, gombostűkre tűzött zászlókkal napról napra jelzi a frontok állását.

1914-ben Rezső fia bevonulásakor újra átveszi a műhely vezetését. Ekkor készült Hültl Dezső tervei szerint a budapesti kegyesrendiek új gimnáziuma. A munkálatok zavartalan előrehaladását sztrájk is megzavarja, s ekkor maga veszi kezébe a vésőt, hogy a kápolna kapujára kerülő angyalt, pontozóműszer alkalmazásával saját maga faragja ki, hogy a határidő betartható legyen.

Másik fia, Béla festő lett - ő készítette Giergl Kálmán építészről a következő képet:

A családból egyre-másra repültek ki a gyerekek, 1912-ben Nelly leánya megy férjhez, 1916-ban Béla fia nősül meg, 1918-ban Rezső fia nősül, és Gizi lánya megy férjhez. Így a Migazzi lassan üressé lett, illetve hovatovább csak ketten maradtak, s így felmerült a bérlet feladása, s ezért a verőcei Árpád úti házát akarta Nagyapám kissé kibővíteni, és átépíteni szobára, 2 műteremmel, s az összes mellékhelyiségekkel. Ehhez 1916-17-ben Édesapám számos tervet készített.

Kornélia Annának, akit a családban Nellynek neveztek 1912. március hónapjában volt eljegyzése Preussler Ferdinánd falkenbergi állami főmérnök és neje, Jeglinsky Mária fiával, Artúr Károly Gusztávval, a gróf Francken Sierstorpff jánospusztai uradalom erdőmesterével és vezérigazgatójával. Az esküvő után Jánospusztán-Hután az uradalmi udvarházban telepedtek le. 

Időközben aztán alkalom nyílott arra, hogy miután a Migazzi-bérletre új jelentkező jött, a bérleti szerződés lejárta előtt – 1917-ben – el tudták hagyni a 12 éven {helyesen: 14 éven keresztül} keresztül annyi emlékkel együtt járó Migazzi-kastélyt, s beköltözködtek az Árpád úti „kis házba”. A nagy utcai szoba lett a Nagyanyám hálószobája, ezt követte a konyha, majd a kisebbik utcai szobába került, mint Nagyapám hálója, az egyik parasztszoba. Az udvari kisszobába már nem emlékszem, hogy mi került, míg a másik nagyobbik szobában a paraszt ebédlőt helyezték el.
Nagyapám ekkor nagy gonddal és szeretettel fogott hozzá a kis udvar kertté való varázsolásához. A dunai oldalon volt üvegezett szaletlit lebontotta, a dunai lejáróhoz az utat lejtmenetesen képezte ki, s így lesüllyesztve a bejáratnál helyezte el a Migazziból behozott gipsz szfinxet. A dunai oldalon is süllyesztett virágkertet létesített, két kilátóerkéllyel. E mélyített virágkerteket a kert szinttől az inóci bányából hozatott lapos, áttört, alacsony kőmellvéddel zárta le. A dunai résznél állította fel, az ugyancsak a Migazziból behozott, s már említett, általa készített feszületet. A szomszéd Neizer-féle háztelek felé tömör deszkakerítéssel zárttá tette saját házát-kertjét, s ennek tövében ugyancsak inóci lapos kövekből teraszos kertrészt alakított ki, egy kis beton vízmedencével. Az üvegveranda síkjában nyírfából ácsolt kétnyílású átjáró között galambdúc házat emelt, a veranda oldalára pedig hasonló anyagból konzolos virágládát ácsolt. A melléképület mellett pedig egy kis gazdasági udvart létesített, szőrös lécekből alkotott áttört díszkerítéssel.
A sok türelemmel, szeretettel létesített kert, sok időt foglalt el Szabó Antal részére, kezdve a tavaszi ültetéstől, kiplántálástól, évközi gondozástól, az esténkénti rendszeres öntözésig, majd a nagy pálmák és óriási muskátlis ládák ősszel a pincébe való szállításáig.

A verőcei ház mellett ekkor még megvolt a fasori villa is téli lakásnak. Korán mentek ki Verőcére, s késő ősszel jöttek be, de 1919-ben, az akkori események miatt, a húsvéti kimenetel egyben végleges is lett. 1919-ben meghalt a fasori ház másik részében lakó Senyei Károly, amely így szintén felszabadult, s ezért is Szabóék elhatározták, hogy a Városligeti villát eladják

Szabóék ezután eladták a verőcei házból a parasztbútorokat, s a pesti lakásukat feloszlatva, a hálószoba, a férfiszoba s más szobák egyes bútordarabjaival kiköltözködtek a verőcei házba. 

A verőcei házba való berendezkedés után folytatta Nagyapám a kert továbbfejlesztését, a Pestről kihozott fák körüli műkő-kereteket is ekkor helyezte el a dunai oldali hársfák köré. 

Szabó Antal igen szívesen olvasott. Rendszeresen az újságot: Pester Lloydot, Az Estet, a német vadászújságot , a Pesti Hírlapot, azután járatta a kölcsönzőből a különféle képeslapokat, de emellett, különösen idősebb korában Verőcén regényeket is olvasott, s itt is előnyben részesítette a német nyelvű könyveket. Egyébként is feleségével általában leginkább németül beszélt. Korának előrehaladásával az olvasás is egyre ritkábbá vált. Később már csak hol a szobában, fotelban ült, hol kiment a kertbe, a Dunához – rendkívül szerette a dunai tájképet – majd vissza a szobába, s érdekes, hogy a hidegebb idő beálltával magára vette a rövid vadász bőrkabátot, s azzal járt ki, de visszajövet sem vetette le, s úgy ült a szobában anélkül, hogy ennek egészségére különösebb kihatása lett volna.

1938. febr. 27-én, Verőcén meghal felesége, akinek a verandán felállított ravatalához Béla fia kísérte, s ott ülve vett részt a beszentelésen.

Egyedül maradt a kis házban, egy háztartási alkalmazottal, annak jóformán kényére-kedvére hagyva. Három Pesten élő gyermeke, Anyám, Rezső és Béla keresték fel aránylag sűrűn, úgy, hogy több napot is töltöttek egymás-után mellette. 

Édesanyámnak ez időben igen komoly gondot jelentett, hogy Édesatyja lelki üdvösségét hogyan tudná biztosítani. Nagyapám a saját kora liberális szellemének megfelelően, nem volt gyakorló katolikus. Becsületes, tisztességes, szorgalmas, dolgos ember volt, de a vallási előírásokkal, a szentségekkel (szentmise-hallgatás, gyónás, áldozás) nem élt. Ugyancsak e kor nevelés adta szokásából kifolyóan, Édesanyám közvetlenül nem merte felvetni Nagyapámnak az utolsó útra való felkészülését, s töprengve, aggódva Anyám egyre halogatta az ügyet. Mikor azután láthatóan már nem sok idő volt hátra, s egészségi állapota is romlott, Anyám egy végső elhatározással nem szólt Nagyapámnak semmit, hanem felkereste a verőcei plébánost, feltárta a helyzetet, s megkérte, hogy jöjjön el Nagyapámhoz. Ez meg is történt, s Nagyapám az Istennel kiengesztelődve, Szentséggel megerősítve, rövidesen, aggkori gyengeségben, 1939. március hó 20-án reggel 7 órakor, 86  éves korában, egy utolsó kiáltással, illetve nyögéssel örök álomra hunyta szemeit.

Gizi leánya volt ekkor mellette. Az elhunytat, feleségéhez hasonlóan a „kisház” üveges verandáján, március hó 22-én ravatalozták fel kettős koporsóban, ½5-kor történt meg a beszentelés, mind az öt gyermekének és unokáinak, valamint Hültl Dezsőnek és feleségének, s másoknak jelenlétében. A beszentelés után a koporsót feltették a ház előtt várakozó furgonra, amelyre Rezső fia is felült, hogy utolsó pesti útjára elkísérje Édesatyját. S utánuk bezárult most már a családi kapcsot tartó „kisház” a kapuja is.

A teljes könyv a Törökbálint anno oldal alábbi linkjén olvasható - a családot oda is sok szál fűzte:

http://opac3.torokbalint.monguz.hu/media-provider-webapp/download/default/RECORD35325/29814?tenant_id=tbalint&defaultImage=true

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

Börzsönyliget, Riesner-forrás (1920-ban kiépítve)

Vajon kik foglalták az elsőket és mi a mostani sorsuk?

Ismerkedjünk meg először is a Börzsöny vízrajzával, a források természetes keletkezésével:

Nógrádverőce, Magyarkút - Irma-forrás (A fotó tulajdonosa: Daróczi János)

Az általunk ismert első börzsönyi forrásfoglalás 1893-ban történt, amikoris a Nógrádverőcén nyaralókastéllyal rendelkező Svadló pesti gyáros, hálából az Irma nevű lánya gyógyulásáért, kiépíttette a magyarkúti forrást. Mint ahogy a fotón látszik, ide a helyiek és a turisták is jártak vízért.

1932-ben már a vendéglő is felépült mellette (Fotó: Schermann Szilárd - Fortepan)

1917-ben már a szervezett fellépésre buzdítják a turistaegyleteket:

 A Dunakanyarban is beindut a szerveződés, a kismarosi Riesner-forrást 1920-ban avatták fel az elsők között.

(Természetjárás, 1959.)

 Persze nem mindegyiket építették ki: 

 Némely forrás fölé még pihenőkunyhó is került:

(Turista Magazin, 2014)

(Turisták Lapja, 1938)

Az 1960-as években kezdték számba venni a forrásokat:

(Hidrológiai Tájékoztató, 1961)

Egy biológus pedig feltérképezte a bennük és körülöttük élő élőlényeket, amelyek a vízminőségnek is jó mutatói lehetnek:

(Dunakanyar, 1992)

Sajnos manapság egyre több forrásra kerül ki a "nem iható tábla":

Hogyan tudnánk összefogni a forrásaink megmentése érdekében? Találtunk erre egy jó kezdeményezést!

A ForrásVízŐrző Civil Hálózatot a Gyermekekkel a Természetért Egyesület (GYETE) és a Kék Forrás Környezet- és Természetvédelmi Egyesület „Természetes forrásvizeink védelme” című projektje (NCTA-2014-8244-E) keretében hoztuk létre 2014-ben, hogy összefogjuk a vízvédelemmel foglalkozó magyar civil szervezeteket. Azért alakítottuk meg ezt a közösséget, hálózatot, mert úgy érezzük, hogy nagy szükség van az összefogásra a források védelme érdekében, hiszen az állam véges lehetőségei nem teszik lehetővé ezt a munkát, egy civil hálózat viszont gyors eredményeket tud elérni a területen.

 

A hálózatban szeretnének egy erős és egységes, hatékony, fenntartható környezetvédelmi munkára és szakmai érdekérvényesítésre is képes civil összefogás alapjait lerakni a forrásvízvédelem területén. A civil hálózat egyesíti a forrásvízvédelemmel kapcsolatos társadalmi tevékenységeket. Létrejön egy erős szakértői bázison nyugvó szervezett közösség, amely alkalmassá tud válni a szakmai érdekképviseletre. Az országos civil háló létrehozása jelenti véleményünk szerint a megoldást arra a problémára, hogy a civil szektor a forrásvizek védelmének területén nem tud elég hatékonyan működni.

 

Egy demokratikus, a szervezetek teljes önállóságát megtartó szakmai és érdekszövetség létrehozását képzeltük el, melynek működését a csatlakozó szervezetekkel közösen alakítjuk ki. A hálózat tudásmegosztással, közös érdekvédelemmel, környezetvédelmi akciókkal, marketinggel és PR-tevékenységgel, forrásteremtéssel igyekszik segíteni az egyes tagszervezeteket tevékenységük hatékonyságának, szakmai és társadalmi erejének növelésében a forrásvízvédelem területén.

https://forrasvizorzok.eu/ 

Tegyünk együtt a börzsönyi forrásokért!

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

 Termésarany Nagybörzsönyből - Tóth László fotója (http://www.geomania.hu/asvany.php?asvid=1)

Nagybörzsöny bányásztemploma az 1200-as években betelepített német bányászok emlékét örzi. Az aranykitermelés lehetősége azóta többször is újra felmerült...

A börzsönyi bányákról elő­ször egy 1312-ben kelt oklevélben törté­nik említés. Ebben a tulajdonjogot gya­korló esztergomi érsek Csák Máté egyik hívét panaszolja be, mert az elfoglalta az egyházi méltóság három falvát.
Amint Horváth M. Ferenc írja, a bör­zsönyi bányászat a XV. század elején él­hette a virágkorát. Valószínűleg akkor élhetett Nagybörzsönyben a legtöbb bá­nyász. Akkor építették át és bővítették ki a falu közepén, a Pánholc-hegy észak- nyugati nyúlványán korábbi templomu­kat, amelyet még feltehetően, az 1200-as években idetelepített német bányászok építettek. A templom homlokzatára a bá­nyászok címerét, az egymáson keresztbe tett éket és kalapácsot tették kőből kifa­ragva. Nagybörzsönynek nem voltak olyan kiváltságai, mint az említett bánya­városoknak. Nyilván nem volt akkora je­lentősége sem. Egyetlen különleges joga a vásártartási jog volt. Ennek ellenére igen erősen élt a helyi bányászöntudat. Erről tanúskodik a szólás, amely szerint: „Az aranytehén farka Selmecen, ám a fe­je Börzsönyben van.”
A török hódoltság kora természetesen a börzsönyi bányászatot is visszavetette.1687-ben már megjelent Nagybörzsöny­ben az első vállalkozó, egy körmöcbá­nyai bányász, aki azonban nem járt siker­rel. 1733-ban Bél Mátyás, Magyarország tudós feltérképezője keserűen írta Nagybörzsönyről: „Igazi bányaváros is volt, nemcsak népes, hanem gazdag is, amikor még az aranybányák virágoztak... Még ma is, itt is, ott is kimutathatóak a bányaművelés feltűnő nyomai... E bányákat azonban vagy az erek kimerülése, vagy talán inkább az elmúlt idők keserves csa­pásai miatt elhagyták.”
Még egyszer fellendül a XVIII. szá­zadban az ottani bányászat, ám nem kifi­zetődő igazán. Van azonban az ekkori vállalkozásoknak többféle hasznuk is. Az ezüst feldolgozására épített nagybörzsö­nyi ezüstkohó ugyanis fennmaradt, és a Miskolc mellett lévő ómassai „őskohó” mellett ez az egyetlen XVIII. századi ilyen jellegű emlékünk. 1792 és 1816 kö­zött járta be Magyarországot kiváló ter­mészettudósunk, Kitaibel Pál. 1789-ben gyűjtött érceket a Börzsönyben, és ezek között talált egy addig ismeretlen kémiai elemet. Ezt kezdetben pilsenitnek (Bör­zsöny német neve Pilsen), majd börzsönyitnek, végül tellúmak nevezték el.
Hogy Nagybörzsöny kincses hely, azt megőrizte az emlékezet. 1950-től 1956- ig újra folyt itt bányászat. Több mint hat kilométernyi bányajáratot vágtak, amíg kiderült, nincs elég színesfém a hegyben. 1991-ben a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Földtani Intézet kezdeményezésé­re újabb kutatást végeztek arrafelé. Meg­állapították: négyezer kilogramm aranyat rejt a nagybörzsönyi érctelér. Most már csak az a kérdés, eljön-e az idő, amikor a tonnánként két gramm aranyat tartalmazó ásványt érdemes lesz kitermelni.

(Népszabadság, 2001)

1938-ban a következő beszámoló érkezik az aranybányákról - a nagybörzsönyihez anekdotát is fűznek:

(Pesti Napló,1938)

1991-ben a Magyar Nemzeti Bank nevében folytattak kutatásokat:

(Népszava, 1991)

 

Ismét nemesfémbánya nyílhat a Börzsönyben – tudta meg a VG. A szándékot a Hun-Bányászat Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Kft. fogalmazta meg, terveit és számításait tavaly október végén küldte el a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálathoz (MBFSZ), amelyet arra kért, hogy végezze el a koncessziós bányászati engedély kiírását megelőző érzékenységi és terhelhetőségi vizsgálatot. A munka egy 44,23 négyzetkilométeres területen folyna, ezen belül a Nagyirtás és a Rózsahegy kutatási zónában. A felszín alatti lelőhelyet a kft. Márianosztra, másodsorban Nagybörzsöny, alternatív lehetőségként pedig Kóspallag önkormányzati területéről indított lejtaknákkal közelítené meg.

(vg.hu)

Arról a társaságról, amely még ma is aranybányát akar nyitni a Börzsönyben, itt olvashatsz: 

 http://aranybanyaborzsony.hu/

Ugyan az arany hoz lázba mindenkit, de sokkal érdekesebb elemet is leltek itt:

A nagybörzsönyi ércbányászathoz fűződik a Börzsönyit, késöbbi nevén tellúr felfedezése. A XVIII–XIX. század híres természettudósa, Kitaibel Pál (1757–1817) 1792 és 1816 között bejárta Magyarországot, és 1789-ben a Börzsönyben begyűjtött ércek közül többet is megvizsgált. Megállapította, hogy az ezüstércek tartalmaznak egy addig ismeretlen kémiai elemet is, ami átmenetet képez a fémek és a nem fémes elemek között. Az elemi állapotában ritkán előforduló ásvány kezdetben a pilsenit, majd börzsönyit nevet kapta, de végül tellúr néven került be a szakirodalomba, mivel az akkor kibontakozó tudományos vita a tellúr felfedezését – miután elsőségéről Kitaibel Pál lemondott – Müller Ferenc erdélyi tudós nevéhez kötötte.

http://www.borzsonyhotel.hu/latnivalo/aranybanyak

Az elemet Müller F. József 1783-ban fedezte fel, majd tőle függetlenül Kitaibel Pál 1789-ben. Ezek után Müller felfedezésének ismeretében Martin Heinrich Klaproth német vegyész írta le az elemet és nevezte el tellúrnak 1798-ban. Szóval végülis nem magyar aratta le a dicsőséget... A tellúr miatt jelentek meg viszont az arany(nak vélt) lelőhelyek a Börzsönyben.,

De nem mindenki a hegyekben keresi az aranyat. Az aranyászok, azaz az aranymosók a Dunából nyerték ki azt:

Dunai aranymosás - a Csallóközben volt hagyománya, de Nagymaroson is űzték

Hazánk területén kiterjedt volt az aranymosás gyakorlata. A mo.-i aranymosók, népi nevükön aranyászok tevékenységéről számos adat szól, munkájukat államilag szabályozták, a középkor óta számos szabadalommal támogatták. Az aranymosás alkalmat nyújtott helynévadásra is, pl. ahogy a szigetközi Ásvány község vagy ahogy az erdélyi Aranyos folyó és Aranyosszék esetében történt. Az aranymosás századunk elejéig rendszeresen gyakorolt népi tevékenység volt, paraszti specialisták végezték. Kutatóink századunk derekán elvétve még tanulmányozhatták technikai eljárásait. Leginkább a Duna, Dráva, Mura és az Aranyos aranymosói váltak ismertté. Az aranymosás visszaszorulását legfőképpen a 19. sz. második felében megkezdett folyamrendezések siettették, mivel gyökeresen megváltoztatták a hidrológiai viszonyokat, aminek következtében az aranytartalmú hordalék elérhetetlenné vált az aranyászok számára. Történtek kísérletek utóbb a dunai aranymosás nagyüzemi gépesítésére, azonban az elért eredmények nem bizonyultak gazdaságosnak. Az aranyászat falusi viszonyok között szerény megélhetést biztosított. Évi jövedelmük a rendszeresen foglalkoztatott napszámosokéval, szegényparaszti szintű alkalmazottakéval volt azonos. Az aranyász-felszerelés egyszerű, házi készítésű volt. Legfontosabb eszköze a mosópad, amely enyhén ferde síkban áll. Felületére haránt irányú rovátkolást véstek, vagy posztóval, gyapjúkendővel borították. Az asztal legmagasabb pontjára helyezték az aranytartalmú kavicsos homokot, erre vizet mertek, amely kimosta a hordalék finomabb szemcséit, így az aranyat is. A mosópad rovátkáiban vagy a ráterített posztó szálaiban a finom, apró, de nagy fajsúlyú aranyszemcsék visszamaradtak, leülepedtek, fennakadtak. Ha kellő mennyiségű érc gyűlt össze, az asztalt vagy a felületét borító posztót megfelelő edénybe mosták, majd az ebben felgyülemlő ércport speciális kézi teknőben a szennyező anyagoktól tovább tisztították, mosták. A víz segítségével mechanikusan tisztított aranyport a további szennyeződéstől higany segítségével választották el. Az aranyércszemek a higannyal foncsorrá egyesültek. A foncsorból hevítéssel távolították el a higanyt, visszamaradt a teljesen tiszta aranypor, amelyet a harmincadhivatalok aranybeváltó helyein értékesítettek. Említésre méltó, hogy a hazai aranyászok egyes csoportjai, így pl. az ásványiak (Győr m.,) Ausztria területén is foglalkoztak aranymosással. 

(Néprajzi Lexikon)

 

Modernkori aranymosó Fazekas Norbert fotóján

.Azt viszont a költő tudja, hol lelni igazi aranyat:

Radnóti Miklós: Októbervégi hexameterek

Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,

táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.

Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron

s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.

Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság

tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti aranyát.

Lassú, okos vagyok én is e lassú, okos ragyogásban,

féltelek én is a tél hidegétől, tüzifa gondja,

téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben

s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos

bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik

s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek

sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák

léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték

hosszú szakálla alá: nézd, gyermeked is vagyok én, de

felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,

nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji

füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.

Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka

ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,

forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.

Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, -

ketten az egy gonddal.S míg elkap az álom, az éjben

hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)

Amrita Sher-Gil: Zebegényi temető

A gyönyörű sírkerteket az idelátogató és az itt élő művészek is megörökítették.

(Magyar Iparművészet, 1908)

Kós Károly rajzának temetője valószínüleg, csak az illusztrációt szolgálta, hiszen a Historia Domus szerint 1899-ben vették meg a templom telkét, mely "egy gidres-gödrös parlag terület volt, mely Forgács János és neje Schäfer Teréz tulajdonát képezte". Egy részéről még a patakot is el kellett terelni, ezért is kellet 2,5-3 m mélyen alapozni.

Bartóky József államtitkár úr Zebegény társasági életének felvirágoztatója (és Szőnyi apósa) volt. Halálakor írták ezt a verset:

(Budapesti Szemle, 1928)

Szőnyi István ugyanabban az éveben készült Zebegényi temetés-e (1928) "barbárul egyszerű értelmezése az emberi sorsnak." Ezt a primitív egyszerűséget a dekoratív foltfestés, a lokális színek ritmikája és szilárd összhangjának keresései jellemzik, mind olyan tulajdonságok, melyek Brueghel művészetében is megtalálhatók. Mint a például vett művön - a bécsi múzeum Vadászok című képén -, Szőnyi is a monumentálist keresi. A nem túlságosan nagyméretű kép szinte úgy is felfogható, mint egy freskóterv. Megerősíti ezt a feltevést maga Szőnyi, aki több ízben kifejezte véleményét, mely szerint a freskó és táblakép között kompozicionális eltérés nem lehetséges.

Forrás: Végvári Lajos: Szőnyi István

 

A festő freskókat is alkotott:

(Új Ember, 2005)

Szőnyi István temetése 1960-ban

...és a család felújított sírja:

 A nógrádverőcei temetőben... (1972)

Nógrádverőcén egészen a XX. század végéig szokásban volt a fájfaállítás, a sírokra sokszor pedig gyümölcsfát ültettek:

(Művészet, 1977)

Református fejfák Verőcén

Verőcei új temető 1900 körül

A Gorka család sírja:

Felekiné Gáspár Anni: A nagymarosi temető

 (Pest Megyei hírlap, 1991)

Nagymaroson református temető is volt:

(Dunántúli Egyházkerület jegyzőkönyvei, 1907)

Nagymaroson, Verőcén zsidó sírkert is létezett, a képen a nógrádi látható:

(Győrffy Ákos fotója)

A Kismarosi Falumúzeum célul tűzte ki a helyi temető elhagyatott sváb síremlékeinek összeírását... 

Vegyük védelmünkbe temetőinket!

Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.

(Fekete István)

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)