Fényképészünk  mosolygó emberek meghitt pillanatait kapta lencsevégre, kitágítva a paraszti fényképezés szabta határokat.

Művei 1921-ben kerültek a Néprajzi Múzeumba, amikoris állami támogatással kezdte begyűjteni a vidéki fotográfusok felvételeit.„Már a tizenkettedik óra is ütött felettünk a háborús évek mindent elpusztító zivatarában. Mentenünk kell, sürgősen mentenünk, ami még megmenthető belőlük. Egyenlőre sajnos nem tehetünk mást, minthogy  összegyűjtjük azokat a régi és ma már elpusztult népviseletet ábrázoló fényképeket és fényképlemezeket, amelyek vidékenként tapasztalásunk és hallomásunk szerint még nagy számban megszerezhetők, mielőtt végleg tönkremennének, vagy másféleképpen elkallódnának.” „Helyszíni tapasztalataink csakugyan arról győztek meg bennünket, igazán az utolsó órában fogtunk hozzá a mentéshez, sőt sok helyen el is késtünk vele. Voltak olyan esetek, amikor a fényképész 10-50000 darabnyi lemezanyagát potom áron eladta üvegkereskedőknek és tükörcsiszolóknak, vagy melegházas kertészeknek, vagy kocsiszámra kihordta a város végére, vagy fuvarköltség kímélése végett kertjében elásta, padlásra, pincébe hordatta stb. mert a háború alatt szinte epidémiáva vált fényképeztetés annyi lemezt halmozott föl raktárukon, hogy a régiektől mindenáron meg kellet válniok”- írták. ...és honnan gyűjtöttek? „Minthogy fénykép és lemez gyűjteményünk revisiójával és rendezésével végre elkészültünk, tiszta képet alkothattunk arról, hogy mely vidékek nincsenek kellőképpen képviselve osztályunkban s ennek alapján csinálhattuk meg gyűjtőprogramunkat. A jobb idők beálltával azután útnak indultuk, egy csomó helyre kiszállottunk s minthogy korábban már egy-két próbagyűjtés alapján meggyőződtünk hogy egy-egy fényképésztől nagyobb területre vonatkozó régi anyagot lehet összeszerezni […].” - írták.

 Zeidler Józsefnek felvételei közül csak néhány bizonyult parasztfényképnek:

A korai paraszti felvétele­ken a sokgyermekes csalá­dok az általánosak. A gyer­mekek mindig a család ré­szei. Helyzetük nem központi vagy kiemelt, mint a polgári fényképeken, s nem is fény­képezted őket külön. Az ábrázolt személyek mindig teljes alakúak, a ka­mera távolsága tehát állandó. Az egész alakos kép távolságtartóbb, személytele­nebb, mint a polgári típusú mellkép, amely meghittebb, bizalmasabb kommunikációs kapcsolatot feltételez. (Ez utóbbinál az arckifejezések apróbb rezdülései, az érzel­mek állapota is leolvasható az arcról, míg az egész ala­kos kép esetében mindezek nem láthatóak.) Ugyanilyen meghatározó a családtagok frontális testtar­tása és a kamerába nézése. A gesztusok révén érzékelhe­tő a család szoros összetar­tozása (fogják egymás kezét, érintik egymás vállát), ez azonban inkább jelzésszerű, és nem az érzelmek túlhang­súlyozása). 

A polgári családi képek teljesen más jellegűek: a tér­beli elhelyezkedés mozgal­masabb vagy festői elrende­zésű; az arcok nem egy irányba fordulnak; máskor beállított jelenetek (kvázi életképek) láthatók: egyikük „mintha” olvasna, másikuk a távolba mereng. A testtartás, a gesztusok lazasága, sok­félesége a jellemző, nem érezhető az összetartozás, sőt a tekintetek többirányú­sága egyfajta „jelenlét-hi­ányt” sugall: gondolataiban, tűnődéseiben mindenki más­hol jár.

 (Tipikus jelenségeka magyar néprajzi fényképezés korai időszakában - Fogarasi Klára tanulmánya)

 Ezen a képen például a testkontaktus szorosabb a megszokottnál:

De folytassuk az ismertetést:

A paraszti családi képek kompozíciója zárt, a térben való elhelyezkedés áttekint­hető; a családtagok elrend­eződése szabályos, a fegyel­mezett testtartást kihúzott de­rék, egyenes fej-kéz-lábtartás; komoly, mosolytalan arc, nyílt tekintet jellemzi. A család legtöbbször még „ereje teljében”, a további családtagok érkezését sem kizáró életkorban fényképezkedett. Nem véletlen tehát, hogy a kép középpontjában helyezkednek el a szülők, akik „munkabírására mind a felnövekvő, mind az öregedő generáció támaszkodhat. Az ő létük a közösség, a lokális társadalom feltétele. 
A kép egészéről nemegy­szer jól leolvasható a csalá­don belüli tekintélyhierarchia. Az apa tekintélyt parancsoló tartása, határozott, ellent­mondást nem tűrő tekintete jelzi, hogy ő az, akinek szava van a családban. A külsőre vonatkozóan (ru­házat, testtartás, mimika) kö­telező a tökéletes, hibátlan, kifogástalan megjelenés. Az ünneplő ruha felvétele, a mél­tóságteljes tartás, az arciz­mok rendezettsége, az egyén egész lényének gon­dos „kiigazítása” az illendő­ség, tisztesség normáinak teljesítésére való törekvést fe­jezi ki.

(Fogarasi Klára - Fotóművészet, 1998)

 A nagymarosi fotók közül sok olyan van, amelyen mosolyognak:

 Zeidler a frontalitást is megtörte:

A frontális testtartás hosszú ideig elmaradhatatlan lát­ványa távolabbi, általános ér­vényű társadalmi vonatkozá­sú utalásokat is tartalmaz. A frontalitás előfordulása a feu­dális és hierarchikus kultúrák sajátja - másrészt, a stílusjegyek változatlansága révén, statikus társadalmat feltéte­lez. A fényképeken az egyedi vonások helyett a társadalmi szerep kerül előtérbe. Ez a magyarázata annak, hogy a családi kép egyúttal ideálkép is: a „család-eszme” látvány­ban történő megfogalmazása.

Fotóin meghitt pillanatokat örökített meg:

A századfordulótól a falusi emberek a búcsúk, a város­ba jutás alkalmait fotográfiák készíttetésére is felhasznál­ták. De a kezdő vagy a ke­vésbé tehetős fényképészek maguk is járták a falvakat, s igyekeztek megrendelőket to­borozni, így nagy számban készültek családi képek.
Készíttetésük különösen az első világháború idején vált általánossá: a családfő bevo­nulása előtt vagy szabadsá­golása alatt, amikor a család még, illetve ismét együtt volt. Gyakran előfordult, hogy a frontra küldték el az otthon maradottak - így egy részük levelező lap céljára készült. 

Kunt Ernő paraszti fényképhasz­nálatról szóló fotóantropológiai írásában megállapí­totta, hogy „a hivatásos fényképészek műtermei [...] tulajdonképpen a privát és a nyilvános szféra sajátos zsilipkamrái, átváltoztató műhelyei voltak.”  A vágatlan negatívok ezt a zsilipkamrát, a műtermek környezetét és atmoszféráját idézik fel. A képek jól demonstrálják azt az ellentétet is, mely a paraszti, parasztpolgári tár­sadalom tagjai és a polgári hátterek, kellékek között feszültek. Ugyanakkor azt az esetlegességet is jelzik, ahogyan egy-egy kisebb térben, udvaron, tornácon egy-egy fényképész küzd a valódi műterem és fény­képészeti kellékek hiányával.

 A következő felvételt Zeidler a szobi vasútállomáson készítette a kilátszó táblák szerint:

A megrendelőnek átadott nagyítások - természetesen - a fényképész által korrigált fotográfiák. A negatívok a környezetet, a képkészítés valódi miliőjét, a műte­rem később láthatatlanná váló részleteit is megmutat­hatják, ily módon egy vágatlan anyagot jelentenek a pozitív képekhez képest. A különféle technikai felsze­reltséggel és hátterekkel működő műtermek, fényké­pészetek az üvegnegatívok tanulsága alapján a festett hátterekkel, kellékekkel, beállításokkal leginkábba pol­gári környezetet imitálták. Ez a legtöbb esetben nem volt összhangban a fotózásra érkező parasztpolgárok, parasztok, cselédek stb. otthonával. A fotózás alkal­mával a szereplők a legtöbb esetben gondosan össze­állított, a helyi jelrendszerben értelmezhető (ünnepi) viseletét öltöttek. 

 A fényképész ilyen kamerát használhatott:

 A kamera a bécsi Goldmann cég terméke, amelyet Anton Goldmann (1830-1904) alapított és amely az elsők között kezdett fényképezőgépeket gyártani a Monarchiában. 

Persze lencsevégre kerültek olyan polgári családok is, amelyekhez már nem szükségeltetett paraván.

Mi okozhatta azt, hogy Zeidler József fotóin a paraszti mellett a polgári stílus jellegzetességei is megtalálhatóak? 

A kevésbé hagyományőrző vidékeken a megrendelésre készített fotográfiák is közelítettek a polgári ízléshez. A Vác-Párkánynána 1851-es megnyitása után nagy számban érkeztek ide a betelepülők. 

A polgári fotót igénylők valószínűleg Vácra járhattak, Zeidler József a helyi feltörekvő családok fényképésze lehetett. 

Sajnos a fényképein kívül nyomát más nyomát nem találtuk. A digitalizált anyagok csak egy Németországban tevékenykedő Zeidler fotósról írnak:

 "A nő a reáfogott bajusz által nyilvános gúnynak tétetik ki!" 1886-ban a Polgárri Jogtár fényképeszeti eseteket közölt - pl. egy Zeidler nevű ember reklámcélra nőket ábrázoló fotókat adott át egy szörtelenítőt forgalmazó cégnek, aki "ilyen volt-ilyen lett" reklámokat faragott belőlük, némi szőrzet felhelyezésével - ez jogtalannak bizonyult, mivel a szereplőket nem kérdezték meg. (Vajon ő lehetett az a Zeidler József, aki később Nagymaroson és vidékén fotografált?)

A mi Zeidler Józsefünk egy ízig-vérig modern, érzékeny fotográfus volt, aki túlmutatott a kora szabta kereteken.

Ma is megérdemelne egy kiállítást a Dunakanyarban!

(Boldog Újévet, kövessetek minket jövőre is!)

A poszt fotói a Néprajzi Múzeum Fotótárának online adatbázisában elérhetőek: 

https://gyujtemeny.neprajz.hu/neprajz.06.10.php?bm=1