(Gaál Csaba fotója)

A természettudós a Naszály mellett felnőve szerette meg az élővilágot, később a Dunakanyarban épített házat.

Gánti Tibor 1933-ban született Vácott. Középiskolai tanulmányait helyben végezte, majd az utolsó évben Budapestre került. Ott is érettségizett, majd a budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki karán szerzett diplomát. Több munkahely után (pl. a váci Forte Fotokémiai Kutató) ledoktorált élelmiszer-kémiai témában. Ezt követően ipari mikrobiológia témakörben szerzett kandidátusi fokozatot. A Magyar Biológiai Társaság főtitkára (1978-1986), a Természet Világa főszerkesztője (1980-1990) volt. 1980-ban védte meg nagydoktori disszertációját az elméleti biológia területén. Címzetes egyetemi tanárként 1981-óta akadémiai kutató volt az ELTE Genetikai, illetve Növényrendszertani Tanszékén (1981-1999). Kutatómunkáját az MTA Ökológiai Modellező Csoportjának tudományos tanácsadójaként végezte. 2009-ben hunyt el Nagymaroson.

Posztunkban a "Természet kebelén", a "Remetesüldő" és az "Eltűnő szigetek" című könyveiből idézünk. Ezek a www.chemoton.com oldalról teljes terjedelmükben letölthetők!

(A börzsönyi farkas nyomában - Végh Attila fotója, 2021.XII.16.)

Én biztosan kijelenthetem, hogy csak az állatkertben láttam élő farkast, de hogy nem is találkoztam vele, azt már nem merném olyan biztosan állítani.
A történet visítással kezdődik. Egy vaddisznó visításával, 1978 nyarán, egy vasárnap délután, 3 órakor. Úgy 70-80 méterre házunktól az erdőben éktelen visítás, majd küzdelem zaja hallatszott. Fiammal beugrottunk a fák közé, hogy az erdőszéli bok­rok ne vegyék el a kilátás, de onnan se láttunk semmit, csak a küzde­lem zaját hallottuk. Azután csörtetés, s mintegy húsz méterre tőlünk elszáguldott egy disznó, s nyomában valami, amit azonban az aljnö­vényzet miatt nem láttam rendesen. Fiam farkaskutyának minősítette. Néhány hét múlva egy távolabbi szomszéd mesélte, hogy két farkas­kutya üldözött egy szarvast, amelyik már szemmel láthatóan meglehe­tősen kimerült volt. Kié lehet a farkaskutya? Ezen a tájon senkinek sincs farkaskutyája. Lenn a faluban ugyan van néhány, de sohasem láttunk errefele kóborolni egyet sem. Mindenesetre szóltam a vadá­szoknak, tartsák nyitva a szemüket.
Novemberben a Templom-völgy hatalmas bükkösében kószálva egy széttépett szarvastehén maradványaira bukkantunk. Összerágott ko­ponyája kifőzve szekrényem tetején elmélkedik a múlandóságról. Januárban a hó tetején egy őz lerágott lába virított házunktól alig 20-30 méterre, áprilisban egy muflon bundájára akadtunk. Mindez olyan 1 négyzetkilométeres területen belül. De ekkor még semmiféle gyanú nem éledt fel bennem. Fianem májusban, egy jó napos eső után frissen haladva utunkon egyszercsak hökkenten álltam meg. Ekkora kutyanyomot még sohase láttam, mint ez! Kinek a kutyája lehet? A kóbor kutyák itt mindig falusi korcsok, nagyobb kutya vagy 2 kilo­méteres körzetben nincs. Vadász Feri barátomnak ugyan van egy jó­ kora német vizslája, de ők mindig együtt járnak, viszont emberi láb­nyom sehol. A német vizslának egyébként is aligha van ekkora nyo­ma. A nyom nagysága nem hagyott nyugodni. Lemértem keresztbe-hosszába, lerajzoltam méretarányosan, feltüntetve a méreteket. Azután le is fényképeztem.
Mindezek után el is feledkeztem az egészről, s a nyár folyamán se tör­tént semmi olyan, ami a nyomokat emlékezetembe hozta volna.
Augusztus 20-án este mindig tábortüzet rakunk, talán annak emlékére, hogy az első éjszaka amit itt, a Mihály-hegy oldalában eltöltöt- tünk, augusztus 20-án volt. Ilyenkor szalonnát sütünk, s borozgatás közben beszélgetünk késő éjjelig. Többfelé gyűl ilyenkor tábortűz a hegyoldalon, itt-ott dalolnak is, néhol kurjongatnak, az erdő megszo­kott éjjeli neszei szokatlan, de nem ismeretlen hangokkal kevered­nek.
Pontosan így történt ezen az augusztus 20-án is, Médával és Gergely fiammal hármasban ücsörögtünk a tűz körül.
Hirtelen felfigyeltünk egy különös hangra, amely már régóta szól­hatott, de addig elveszett a sokféle zaj között. Nem tudtuk, mi lehet vagy akárcsak mihez hasonlítható. Mintha valaki, aki nem tud táro­gatózni, időnként belefújna egy tárogatóba, s öt-hat másodpercig fújna egy hangot, egy (a tárogató hangfekvéséhez képest) viszonylag magas hangot. Mindig ugyanazt. De ez sem jó hasonlat.
Felálltunk, füleltünk. A hang ismét megszólalt. Az erdőszéli kalyiba felől, amit vadász Feri barátunk éjjeli szállásként és szerszámoskamrának használ, jött a hang. Lámpát fogtunk, megindultunk a kalyiba felé. Gergő jobbról, én balról. 40 méternyire lehettünk tőle, amikor Gergő pisszentett. Megálltam, s bevártam, mert láttam, hogy felém indul.
- Valami elsuhant a kalyibától az erdőbe! Láttam! Olyan, mint egy farkaskutya.
- Azt a leborult. ..! - csapok homlokomra! Most tudom, mihez hasonlított ez a hang! A farkas vonítást írja le így minden szakkönyv! De hát hogyan lenne itt farkas? És ha lenne is, miért jönne ide a kalyibához vonítani, és miért pont augusztus 20-án, amikor zajos a domb­oldal?

(Bedő Péter vadkamerás felvétele)

Másnap hajnalban elálltam Feri barátom útját.
— Kinn voltál az éjjel?
— Kinn.
— A Rigón?
— Ott.
— Kutyával?
— Csak a Harryt vittem magammal, a tacskót bezártam a kalyibába. Hát azt a hangot biztos, hogy nem a tacskó adta, azt megismerném.
— Te mond, kan a tacskód?
— Nem, szuka!
A hangot soha többé nem hallottam. Az elmúlt két évben nem talál­tam széttépett állatot. Igaz, olyan nagyságú kutyanyomot sem.

Peleháza - Gánti Tibor nagymarosi nyaralója

A 70-es évek legelején a Nagymaros fölötti hegyoldalt, a Mihály-hegy déli lejtőjét, a Szamarast, a Rigó-hegyet és a Sváb-hegyet parcellázták. Itt vettünk mi is telket, m éghozzá a parcellázás legeslegtetején, az erdő szélén, annak is a csücskében. Teljesen vad, ember által alig járt terület volt ez akkoriban, a mi telkünket két oldalról fogta körül az erdő. Alattunk ligetes terület szelíd gesztenyefákkal, valamikori gyümölcsössel, amelyet a II. világháború óta nem műveltek, és így birtokába vette a természet, nagyszerű legelési lehetőséget adva a vadállatoknak . Itt építettünk aztán víkendházat, amelyet Peleházának neveztünk el. Nagyrészt az itt szerzett élményekről szól a „Remetesüldő” című könyvem . Mert itt nagyon-nagyon sok élményben volt részünk a különböző vadállatokkal, többek között a vaddisznókkal is.
Az ismerkedés azzal kezdődött, hogy miután ősszel befizettük az OTP-nek a pénzt, tél elején fölsétáltunk a telekre. Az út jó meredek, a végén egy teljes hajtűkanyarral. Abból a hajtűkanyarból kilépve é rtü n k a telkünkhöz. És ahogy kiléptünk a kanyarból, a feleségem, Méda felkiáltott:
- Tibor, valaki felszántotta a telkünket!
Igen, fel volt szántva úgy jó egyharmada, de nem valaki, hanem valakik szántották fel, és nem ekével, hanem a saját orrukkal. A vaddisznók túrták fel olyan mértékben, hogy úgy nézett ki, mintha felszántották volna. Nem tudom miért, de valamiért kedvelték azt a területrészt, mert utána nem egy télen - már akkor is, amikor körbe volt kerítve - újra és újra feltúrták a telkünknek ezt a tekintélyes, nem kis hányadát. Talán szarvasgombák nőttek ott a föld alatt.

Aztán elkezdtünk építkezni. Nem volt könnyű, mert a területet csak földúton leh e tett megközelíteni, ám a földút mintegy másfél km hosszúságban közel 250 métert emelkedett, azaz végig igen meredek volt, közte néhány nagyon meredek szakasszal. Ez azt jelentette, hogy ügyes vezetéssel száraz úton jól föl lehetett menni és le lehetett jönni kocsival, de egy pici eső is teljesen járhatatlanná tette az utat akár föl, akár le. Ezért mindig aggódva figyeltük az eget, és ha zivatarfelhők kezdtek gyülekezni, azon nyomban bevágtuk magunkat a kocsiba és lementünk Nagymarosra, nehogy fönnmaradjunk a kocsival. Egyik ilyen alkalommal szintén lementünk a nagymarosi parkolóba, és ott ért utol bennünket a zápor. Nem tartott sokáig, egy fél óra múlva elállt, de tisztességesen eláztatta a talajt. Nem is a szokásos úton mentünk vissza - természetesen gyalog, lent hagyva a kocsit -, hanem úgy gondoltuk , hogy egy másik, gyalogösvényen másszuk meg a hegyet. Úgy félút táján a gyalogösvény szétszéledt, és utunkat állta néhány gesztenyefa, amelyeknek a lombja egészen a földig lógott le. Ki akarván lépni e gesztenyelombok alól, megtorpantunk, mert előttünk 4-5 lépésre egy tekintélyes vadkan állt farral felénk, és szemmel láthatóan előre figyelve. Intettem Médának, hogy húzódjunk egy kicsit vissza, mert túl közel vagyunk a kanhoz, és ha észrevesz bennünket, esetleg támadásnak véli jelenlétünket. így 6-8 métert hátráltunk, és onnan figyeltünk tovább. A kan előtt 10-15 méterre egy bokorsor húzódott, és amögül gyerekhangok és női felnőtthangok szűrődtek át. A kan nyilván ezt figyelte, azért nem vette észre hátulról történő, egyébként csöndes közeledésünket. Aztán felmérve a helyzetet szép lassan elkocogott a hegyoldal irányába. Ez volt az első közvetlen találkozásunk a disznókkal.
Közben az építkezés előrehaladt, és ugyan még messze nem volt lakható az épület, de lévén alpesi tetős, mi már beköltöztünk a legfelső részébe, a csúcs alá, a padlástérbe, két matracot rakva le a padlásablak elé. Ott aludtunk, és esténként a matracról kikönyökölve, az ablakon keresztül gyönyörködtünk a tájban. Aztán az egyik éjjel közvetlenül a ház előtt 3-4 méterrel három disznó sétált turkálva. Célzatosan és tudatosan az ágyam mellett volt egy csomó kavics fölhalmozva. Ezek egyikét ledobtam rájuk. A legelső mögé esett, egy horkantással hirtelen megpördült a függőleges tengelye körül, de aztán körbenézve látta, hogy sehol semmi gond, tovább turkált. Még egyszer megismételtem, ő is megismételte a produkcióját. Aztán szépen odébbturkáltak.
Hát ezek voltak az első ismerkedések.
Később aztán módom nyílt puskával a vállamon cserkelni hajnalokon meg esténként, éjszakai leseken ücsörögni, és akkor nagyon sokszor találkoztam velük, megtanultam becsülni őket.

Házunk keletre néz, rendszerint végignézem a napfelkeltét, gyönyörködve a hajnali színjátékban. Egyik reggel kissé megkésve ébredtem, a nap a függöny rései között már bevilágí­tott a szobába. Gyorsan felkeltem és kiléptem az erkélyre, ahová a ház sarkához ültetett rózsa futott fel. Egy idős szarvastehenet ugrasztot­tam meg, épp a rózsát kóstolgatta reggeli csemegeként. Ebben nincs semmi különös, a szarvasok nagyon szeretik a nemes rózsák friss haj­tásait, s nemegyszer dézsmálták meg a házunk falára futtatott rózsá­kat. A különös az volt, hogy ez a szarvas nem egyedül volt, hanem egy jókora fehér kutya kíséretében. S az első néhány ijedt ugrás után szép lassan együtt ügettek el a házunk előtt vezető úton. Elöl a kutya, farkcsóválva, mögötte két-három méterre a szarvastehén, szemmel láthatóan jó barátságban.

(Marafkó Márk fotója)

Kora nyáron Médával kettesben sétáltunk a Hegyestetőt körülölelő erdei úton. Az aljnövényzet is dús volt, az erdőben csak pár méterre lehetett ellátni. Füttyjelet hallottunk. Rövid, nem túl éles, de nem is gyenge, jól hallható füttyjelet. Olyasmit, mint amikor valaki a kutyájának füttyent. Mindjárt utána egy másikat. Azután még egyet. De mintha a füttyjelek nem egy helyről jöttek volna, jóllehet a füttyögető és a köztünk levő távolságot legalább 200 méterre becsültük. Valahogy furcsának tűnt, megálltunk figyel­ni. Azután kutyaugatás, majd újabb füttyjelek, egyre közelebbről. Később egy másik kutya ugatása hallatszott, s a füttyjelekről most már jól ellehetett dönteni, hogy nem egy helyről származnak. Kíván­csian figyeltük az egyre jobban kifejlődő hangjátékot, amely most már pisszentésekkel is keveredett. Majd elvonult mellettünk egy mufloncsapat. Néhány kos, utánvédként ide-oda csalogatva az őket ugató kutyákat, biztosította a csapat nyugodt elvonulását, és közben fütty jelzésekkel irányították a védekező hadműveletet. Amikor a két kutya meglátott minket, heves farkcsóválások közepette, lihegve, de az élménytől boldogan hozzánk csatlakozott, otthagyva a muflonokat. Mi azután némi szidás és kioktatás közepette kivezettük őket az er­dőből, és hazaküldtük a faluba.

(Gaál Csaba fotója)

Szeretem a muflonokat, bár mint később kide­rül, haragszom is rájuk. Szeretem őket, mert kiváló érzékszerveikben bízva korán észreveszik az embert, felmérik szándékát, s így nem is félnek tőle. Ezért ritkán menekülnek olyan pánikszerűen, mint a többi nagyvadunk, amelyek gyakran csak az utolsó pillanatban riad­nak fel az ember közeledtére. A veszélyt nyugodt, okos stratégiával közösen hárítják el, élvezet figyelni viselkedésüket.
A muflon a juhfélék családjához tartozik, latin neve Ovis musimon. Színe nyáron vörösesebb, télen feketébe hajló. A hímet kosnak neve­zik, a nőstényt az első párosodásig jerkének, utána juhnak, a szaporu­latot bárányoknak. A kosok fejét díszítő szarv, a csiga a vadászok kedvelt trófeája. Az elsőéves kosnak egyenes, kissé hajlott szarva van, az évek múlásával egyre vastagabb, nagyobb és tekeredettebb. Októ­ber—novemberben üzekednek. A kosok megverekednek a több jerkéből álló háremért. Küzdelmükről az őszi erdőben összecsapódó csigáik csattanásai révén szerezhetünk tudomást. A jerkék március végén, áprilisban hozzák világra egy-két bárányukat.
A muflon nálunk nem őshonos, eredeti hazája Korzika szigete. 1901- ben telepítették először a zempléni hegyekbe, majd a Pilisbe, később a Mátrába, a Bükkbe, a hatvanas évek végén pedig a Börzsönybe, a Bakonyba és a Vértesbe is. Igen jól elszaporodott, számukat 1981 elején mintegy 5300-ra becsülték hazánkban. És itt kezdődik a gon­dom, amiért haragszom rájuk.
A muflon táplálékát tekintve igénytelenebb, mint a többi nagyvad, ezért a vadászok azt hiszik - és ezt a hitüket bőszen védelmezik -, hogy kártevése is kisebb, mint a többi nagyvadé, hiszen - mondják - legfeljebb az erdészeti kultúrákban okoz némi, nem számottevő kárt azzal, hogy a rügyeket, hajtásokat lerágja vagy a kérgeket lehántja. Különösen a kőris kérgét szereti megszopogatni, ezzel azonban nagyobb kárt nem okoz, mert a kőris ezt kiheveri.

Bármennyire is furcsa, a károkozás az alapja a muflon táplálék iránti igénytelensége. Ez az igénytelenség párosul a juhfélék „alaposságá­val”, azzal, hogy minden növényt tövig lerágnak. így azután a muflon nem vándorol, hanem viszonylag kis területet birtokol, s ott mindent tönkretesz. Területéről módszeresen kiirt minden húsos szárú növényt, csak az igen szívós, szálas, éles, kemény fűfélék tudnak ellenállni neki.
Kártevését kitűnően fel lehet mérni a nagymarosi Duna-szoros északi falát alkotó hegyoldalakon. A Mihály-hegy—Hegyestető hegytömegéből nyúlvány gerincek futnak le a Duna felé; Zebegény felől sorjában a Remete-hegy, az Ördög-hegy, a Szürke-hegy, a Rigó-hegy és a Szamaras. A Szürke- és a Rigó-hegyet erdő borítja, a Remete-hegy, az Ördög-hegy és a Szamaras oldalait bokrokkal tar­kított rétek. A Szamaras délnyugati oldalát még a muflontelepítés idején körbeparcellázták, így az őrzi a muflonok előtti flórát. Virágzik is tavasztól őszig, mindig más-más virág bontja szirmait. Az Ördög­hegyen és a Remete-hegyen már nincs virág. A máshol egy-két mé­teresre növő ernyősvirágzatúak itt-ott 5—10 centiméteresre növő, sokszorosan visszarágott, küszködő példányait még néhány évig megtalálhatjuk. Magot már nemigen tudnak érlelni, mert a máshol 10-20 centiméter átmérőjűre növő virágernyők a második-harmadik lerágás után már csak az 5-10 millimétert érik el. De a cserje- és fautánpótlás is kipusztul a rendszeres és alapos visszarágástól, de biztosan kopárosodnak el ezek a hegyoldalak. A Remete-hegy délnyugati lejtőin már megindultak a kő- és földfolyamok a Duna felé. Pedig e területek flórája valaha gazdagabb volt, mint a Szamarasé. Ezeken volt található a híres Szadler-husáng, a Ferula Sadleriana, ez a kétméteresre is megnövő, erőteljes, hatalmas termetű ernyős virág. Magyarországon kívül csak Közép-Ázsiában élnek rokonai. Nálunk a Vértesben, a Pilisben, a Bél-kőn és itt, az Ördög-hegy környékén volt honos. Évek óta hiába keressük a Vértesben az Ördög-hegyen és a Bél-kőn, mert a muflonok tökéletesen kiirtották. A Pilisben még él néhány egyed. Több év óta mentőakciót folytatunk mesterséges visszatelepítésükért, de eddig sikertelenül.

(Gaál Csaba fotója)

Egyik évben alkalmam nyílt, hogy több hóna­pon át rendszeresen megfigyeljem egy bikacsapat viselkedését. Házunk Nagymaros fölött, már a Duna-szorosban, magasan a Mihály- hegy oldalában fekszik. Velünk szemben, a Duna másik oldalán, a Visegrád és Dömös közötti Mátyás-hegy emelkedik, s minthogy az alacsonyabb, rálátunk a tetejére, ahol egy hatalmas, erdők által körbe­vett tisztás fekszik. Egyik évben ezt a tisztást alighanem valamilyen finom csemegével, lucernával vagy lóherével vethették be, mert min­den délután menetrendszerűen végiglegelte egy bika- és egy muflon­csapat. Viselkedésüket házunkból távcsővel kitűnően lehetett követni. A „menetrend” nem túlzás. Méghozzá kétféle menetrend volt, asze­rint, hogy a muflon- vagy szarvascsapat érkezett-e előbb. A dolog egyszerűbb volt, ha a muflonok érkeztek, mert azok még az erdőből tájékozódtak, hogy „tiszta-e a levegő”, s ha semmi gyanúsat nem ész­leltek, egyszerűen legelni kezdtek a tisztás északnyugati sarkánál, s lassan haladtak a tisztás közepe felé. Amikor a mufloncsapat már 30-40 métert haladt a tisztáson, a szarvasok is kiléptek az erdőből a tisztás délnyugati részén, s ők is a közepe felé haladtak legelve. Ettől kezdve a két csapat egymás közelében, de azért tisztes távolságot tartva, legelészve áthaladt a tisztáson, s eltűnt a keleti erdősávban. Ha valamelyik muflon túl közel merészkedett a szarvasokhoz, egy bika megkergette. Az egész jelenet délután 4-5 óra között kezdődött, s mintegy órán keresztül tartott.
Bonyolultabb volt a menetrend, ha a muflonok nem érkeztek meg vagy késtek. Ebben az esetben a tisztás délnyugati sarkánál először egy szarvasbika jelent meg. 5-6 percig állt, azután legelni kezdett. 2-3 perc után visszament az erdőbe, de ezzel egyidejűleg, tőle mint­egy 30 méterre, előjött egy másik bika, az is állt, majd evett egy dara­big, azután visszament. Ekkor megint az első lépett ki, és most már folyamatos legelés közepette lassan a tisztás közepe felé haladt. Mikor kb. 30-40 méterre ért, 2-3 újabb bika lépett elő az erdőből, és az előzőknél gyorsabb legelészés közben, elindultak. Amikor beérték az elsőt, minden elővigyázatosság nélkül a teljes bikacsapat kimerész­kedett a mezőre és nyugodtan végiglegelte a tisztást, így ment ez egész nyáron át, a bőgési idő kezdetéig. A következő évek­ben azonban hiába vártam őket, sem a muflonok, sem a szarvasok nem jelentkeztek. Alighanem műveletlen maradt a tisztás.

Csendesen javaslom, állítson a vadásztársaság a Remete-hegy ol­dalába egy márványtáblát: Itt fejezte be életét az egyetlen, saját elhatározásából magyar, szabad mackója 1983. április 16-án.

Előzőleg is értesítették a rendőrséget, de nem vették komolyan. Szombat reggel negyed tízkor a vízi rendőrséghez érkezett hitelt érdemlő bejelentés, hogy a Remete-hegy szikláin medve mászkál. Riasztottuk a vadásztársaság tagjait. Két vadásztársammal és egy rendőrrel kimentünk, átfésültük a területet. Nem találkoztunk medvévei, de hát ismered, milyen nehéz, áttekinthetetlen az a terep. Találkoz­tunk viszont kirándulókkal - tudod, egy turistaút vezet arrafelé -, akiket figyelmeztettünk, hogy medve van a közelben. De nem hitték el, bolondnak néztek minket. „Vagyunk vagy húszán, ha a medve egyikünket megeszi, még mindig maradunk tizenkilencen” - mond­ták.
Egyik vadásztársunk, aki egyéb dolga miatt nem jött velünk dél­után, hazafelé utaztában meglátta a vonatról a medvét az egyik sziklán. A társaság hivatásos vadászával kiment a helyszínre, ahol a mackó éppen egy leütött muflonból lakmározott. Tudod, hogy a medve mindenevő, de ha rászokik a vadászatra, vérmedvévé válik. Amikor megzavarták, nem futott el, hanem szembefordult a vadászokkal és fenyegetően morgott. Ekkor lőtte le hivatásos vadászunk. Jól tette, ezzel pontot tett az ügy végére. Képzeld ha nem lövi le, és a futni hagyott medve mégis megtámad egy kirándulót? Akkor a kirándulók biztonságát kérnék rajtunk számon.
- Azért Szlovákiában meg Romániában sem szokták a medvék fel­falni a kirándulókat, pedig itt is, ott is él még jó néhány száz.
- Ez igaz, de mit lehet tudni? A mi területünk túl sűrűn lakott. És ez a medve már kóstolt vért.
A terület túl sűrűn lakott, ez cáfolhatatlan érv. Erdeinket néhány száz méterenként szelik keresztbe-hosszába az utak, s rajtuk valóságos a népvándorlás. Akármennyire szeretem is a mackókat, a mi tájainkra - sajnos - már valóban nem valók. A települések előbb-utóbb az emberekkel való összeütközésre kényszerítenék őket.
Mit kellett volna tenni? Elaltatni? És azután? Hálóval befogni? Próbálja meg valaki a Mihály-hegyen! Tegyük fel, sikerülne. És az­után? Állatkerbe vinni? Jobb az a vadon nőtt medvének? Aligha. Rá­adásul a medvék kitűnően szaporodnak az állatkertekben, s nem a beszerzésük, hanem az elhelyezésük a gond. Sajnos a barátomnak igaza van: pont került az ügy végére, és ez így van jól. Hanem azért egy szerény megjegyzés még kikívánkozik belőlem. Gyanítom, hogy a végső megoldásban több szerepe volt az idegességnek s a vadászláz­nak, mint a józan megfontolásnak.

(Tépett bajszú börzsönyi vadmacska döglött nyusztot talál a hóban - Végh Attila felvétele)

Vadállományunk összetétele változik. Az el­múlt tízezer évben hazánk állatállományából eltűnt a hófajd, a nyír­fajd, a rénszarvas, a vadszamár, a füttyentő nyúl, az őstulok, a bölény, a barnamedve és a jávorszarvas. Ezeknek egy részét, mint a barna­medvét, a bölényt, a jávorszarvast, az ember irtotta ki, másik része, különösen a rágcsálók, az éghajlatváltozások következtében pusztul­tak ki. Az elmúlt tízezer évben ugyan nagymérvű éghajlatváltozások hazánk területén nem játszódtak le, de ez az előzőeknél lényegesen me­legebb korszak, amely a korábbi hidegebb klímához szokott flórát és faunát nagymértékben kipusztította.
A kipusztult állatok helyébe persze újak jelentek meg. így az elmúlt 5000-6000 évben jelent meg - háziállatainkon kívül - a császár- madár, a patkány, az üregi nyúl, a fácán, a muflon, a pézsmapocok és legújabban a nyestkutya.

Vadmacska szórványosan még van erdeinkben, de sohase sikerült találkoznom vele, noha egyes, a környékünkön is kóborló macskák genetikai jegyei félreérthetetlenül tanúskodnak arról, hogy a vadmacska a házimacskával is hajlandó párzani. Magá­nyosan élő, saját vadászterületet birtokló állat, éjszaka és alkonyatban jár zsákmány után, de nyugodt helyeken szívesen sütkérezik nappal is. Szokásai, vadászati módja hasonlóak a házimacskáéhoz, tápláléka is főként rágcsálókból kerül ki. Párzási ideje február-március, május elején hozza világra 3-6 kölykét. Érdekes, hogy nálunk, bár ellensége szinte alig van és puskavégre is igen ritkán kerül, nem szaporodik el számottevő mértékben.

Az élet princípiuma c. Gánti Tibor könyv oxfordi kiadása

Gulyás László festménye Gánti Tiborról

(Nagymaros, 2009.IX.)

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)