Németh László és édesapja 1929-ben vették meg Felsőgödön, a Duna út 7. szám alatti szép, tornyos villát. Az író "Emberi színjáték" című könyvének első honoráriumát fektette bele, a művet, amit a Napkelet 1929-es évfolyama közölt le folytatásokban, itt fejezte be. A következő leírást "Ember és szerep" könyvében tette közzé:

Azt a szobát, melyben Boda Zoltán történetével küszködtem, toronyszobának hívjuk. Nem mintha a szoba volna valami toronyban; épp megfordítva, a torony van a szobában; az építész ugyanazzal a polgári túlzással, mellyel mi toronyszobává kereszteltük, egy nagyobbacska hengert biggyesztett a szabad sarkára, melyben rajtam és az asztalomon kívül még néhány cserép virág is elfért, s két ablakán keresztül az ember csakugyan valóságos „toronypillantást” vethetett a lombosodó kertek közt egyre gyérebben csillanó Duna felé. A ház egy homokbuckára épült, s a domb is segített a toronynak, mint a szemétdomb a kakasnak, hogy önérzetesebben kukorékolhasson szét a környék házacskái fölött, legföljebb a szűk körben felrakott cserepekkel volt baj, melyeket a tavaszi vihar éjszakákon át táncoltatott, s reggelre alaposan megkopasztott. Azóta száz számra keltek ki a villák a vasút és a Duna közt, köztük pirosra festett kockaházak lapos tetővel, csőkorláttal, de öt év előtt a tornyos-villa még úgy uralkodott a vidéken, mint régi tulajdonosa, a jegyző a falun s a látogatóknak, akik betegségem ürügyén Felsőgödre kiruccantak, némi pironkodással vallottam meg, hogy igen, ez a kastélyocska az én telekkönyvi tulajdonom; részben a tulajdont szégyelltem, különösen a tornyot, részben a háztulajdonosi jelleget, mely Boda Zoltán sorsával nem egészen harmonizált.

"Az elődeim szerző emberek voltak; az apámban is ott lappangott a birtok nosztalgiája, de a tisztviselőélet s anyám „beosztása”, mely épp olyan bűnnek tekintette az adósságot, mint a hónap végéig el nem költött filléreket, beletörte őt az elsejék egyhangú gazdaságtanába; megnyugodott, hogy az ember azt szerzi, amit örököl, s azt veszti el, amit a körülmények kitépnek a markából. Otthon húsz-huszonkét hold szállt rá az anyámra, a keresztapjától, aki egyike volt az első magyar fényképészmestereknek, egy kétemeletes bérházat örökölt néhány csip-csup mellékörökössel s egy sikkasztó ügyvéd baráttal, akik ötvenéves amortizációs kölcsönbe folyatták a bérház minden jövedelmét, s az apám földjét is beszippantották. A háború alatt anyám, akit a hadilakbér végleg elkeserített, eladta a bérházat, s Gödöllőn vett egy kétlakásos épületet; de mivel ott meg a vörösök, románok, fehérek nyomorították agyon a beszállásolással, azt is felváltotta egy pesti öröklakásra. A darabaranyat tehénre, a tehenet malacra, a malacot lúdra cserélte; a lúdnál pedig épp akkor kötötte meg magát, amikor az döglődni kezdett, s az építkezések felére nyomták az öröklakások árát."

Németh László családjával 1914-ben

"Engem a legkevésbé sem búsított vagyonunknak ez az olvadása; inkább némi humorral néztem ezt az imádandó hivatalnoki élhetetlenséget, mely megszabadított attól, hogy egy nap örökölnöm kelljen. Az öröklést ostoba, lealacsonyító dolognak tartottam. A vagyont nem. Megvetettem a napról napra élő Danaida-embereket, akik a munkájukból nem akarnak függetlenséget s hatalmat csinálni, hanem tápcsatornájukon szalajtják át s bőrük közé tekerik a leszakadó vagyont, amelyet életük nagyobb céljai szolgálatába állíthattak volna. A magántulajdon mai anarchikus szentségének ellensége vagyok, de elveszettnek tartom azt a társadalmat is, amely lehetetlenné teszi, hogy a nagyra törő ember javak mögé sáncolhassa el nélkülöző függetlenségét, s a Góliát-hatalommal szemben legalább egy parittyakőnyi hatalomra ne tehessen szert céljai érdekében. Sorsdöntő tetteimet sosem követhettem volna el, ha nem így gondolkozom, s vállalkozásaim csak azért sikerülhettek, mert maradt bennem valami paraszt őseim vagyonbecsüléséből, s „idealizmusom”-nak ez a paraszt józanság a számvetője."

Démusz Gabriella és Németh László házasságkötésükkor 1925 decemberében

"1928 őszén jövedelmem hirtelen felszökött; a fogászat – ha hanyatlott is valamit – meghozta, amiből szűkösen megélhettünk, az iskolaorvosság ugyanannyit, tanulmányaimmal is kerestem havi száz pengőt, januárban megindult az Emberi Színjáték; azért egy év alatt négyezer pengőt kellett kapnom (alighanem ez volt a legnagyobb magyar folyóirat-honorárium ebben az évszázadban). Ha lazítok a házirenden, úgynevezett életszínvonalunkat duzzasztom a friss pénzzel, éreztem, tönkreteszem magunkat. Kétezer pengőt dobni ki egy nyári utazásra nem volt olyan veszély, mint a háztartáspénzt száz pengővel fölemelni. Mindenünk megvolt eddig, ami a szép élethez kellett, a pénz csak ronthatott rajtunk. S hogy táncolunk vissza, ha a pénzforrások váratlan elapadnak? Míg Boda Zoltánban jobbik, „impotens” részemet követtem, egyre jobban elkapott a jövő nélkülözések előérzete. Most fedeztem fel lelkem türelmetlen igényeit magammal szemben. Múló, pillanatnyi kedvezésnek fogtam fel anyagi helyzetemet, amely mögött a nehéz helytállás évei közelítenek. A feleségemben is kétféle vér volt; ha úgy hozzák a viszonyok, könnyelmű asszony, ha megszorítják, elszánt vállalkozó. Szokjék hozzá a vállalkozáshoz. Semmiből egy húszezer pengős házat vettünk; az apámnak volt egy kis tartaléka, ketten összedugtuk a pénz felét; ők kiköltöztek Gödre, s az ő lakbérükből meg a mi jövedelmünkből letörlesztjük három év alatt a másik felét. Az övék a ház negyede, mienk a többi. Tizenötezer pengőből tíz évig is elnyomorgunk aztán valahogy, ha Boda Zoltán szelleme úgy kívánja. Így lett a szilasi szőlőhegyre szoruló kuruzsló apostolból az én vagyonosodásom megindítója."

Felsőgöd - Duna-korzó, 1930-as évek

Most, hogy a betegség kidobott a városból, pompás menedék volt ez a friss magántulajdon, tornyával a homokhegyen. A május még szebb volt Felsőgödön, mint az előző augusztus, az ágak – mint a kamaszlány csontjai – eltűntek a lombok tetőhúsa alatt, s ha a Dunához leballagtam, a Szinnyei pacsirtáját kerestem a csillogó jegenyesorok felett. Mindig az ilyen tájakat szerettem, ahol természet és emberi munka tarka foltokban folytak össze; kicsi villák gyümölcsfák közt ültek, s a kertek körül még töretlen mezőn legelt a vasutas tehene. Ha a Duna töltésére kiálltam, a vontatott uszályokról a hajós nép otthonocskái néztek rám két cserép muskátlijukkal; szemben a Pilis sötétzöld nyugalma, s a folyókanyarban, a tornyos Vác fölött szőlők és szántóföldek fésült csíkjai. A természet itt valóban ölében tartotta az embert, s mosolyogva nézte küzdelmét s játékait. A halálfélelemmel beoltott tavasz csak csillogóbb lett, s nem idegesebb. Attól, hogy elveszthető volt, csak a sorskedvezés tűnt fel nagyobbnak, amely belehelyezett. Természet és tuberkulózis különben is összejátszottak. Éjszaka még elöntött a verejték, s reggel magam is éreztem hálóingemen a betegség savanyú szagát, de ugyanezek a mérgek, melyek éjszaka mirigyeimet zaklatták, nappal az érzékeimben bujkáltak, s csillogó izgalomba zaklatták körülöttem a világot. Mint valami pezsgőspohárból, csípős buborékok gyöngyöztek fel vizekből, fákból, levegőből, s a gyalogúton szembejövő munkáslány barna karja mintha nemzedékeken át gyűjtött napsugaraktól ragyogott volna. A betegség hirtelen gyengeségei az érzékiség szinte epilepsziaszerű rohamaival keveredtek. Tündérekkel volt tele a kapások lábát villogtató krumpliföld, s talán csak azért nem követtem el őrültségeket, mert az izgalom ereje valóban lenyűgözött, reszkető lábaim nem vitték tovább hirtelen szándékomat.

Felsőgöd, Duna-korzó -1930-as évek

Júniusra beállt a strand-idő s engem nem lehetett a víztől visszatartani. Rám bízott betegeknek persze nem ajánlhatnám, hogy utánozzanak, de meggyőződésem, hogy csak úgy gyógyulhatnak meg, mint én. A betegségnek van egy első, heves rohama, amely előtt meg kell lapulni; de amikor az elvonult fölöttünk, döntő csatát kell indítani, különben végleg fölülkerekedik. A szanatórium a langyos embereknek való, szépen elszoktatja őket a komoly élettől, rákapatja a kíméletre, kiereszti őket, visszavárja, s átringatja a halálba, vagy beleszoktatja egy silány, sínylődő életbe. Annak, aki élni akar, nem szabad évekre föladni élete szokott tempóját. Vagy-vagy. A víz előttem; mellemben az a bizonyos góc, karomban az élet, lássuk, a kar viszi-e a mellett vagy a „góc” húzza le a kart. Száz méternyire a parttól el-elfogott a félelem: most mindjárt megindul a vérzés. Kifeküdtem a vízre rettegve mozdulataimtól, majd kétségbeesetten kapálóztam ki a part felé, s félútról szégyenkezve megint visszaúsztam a mélybe, mint aki ok nélkül bokrosodott meg. Néhány nap alatt már kilométereket úsztam; a feleségem velem. Ott szuszogott mögöttem, s ha két tempó közt visszanéztem, láthattam piros fejét s víztől kisárgult haját, amint küzd a vízzel, s apró tempói közben nem tudja, hogy ossza meg figyelmét a szűkiben lévő levegő s a nekem szánt mosoly közt.

A családdal 1929-ben

Az egyre hosszabb úszótáv s a napról napra szövő regényporció, melyek közt néha már egy-egy tanulmányra is futott idő (ekkor írtam Tersánszky- és Tolsztoj-tanulmányomat), egy-kettőre visszaállítják régi munkakészségemet, ha betegségem ideje alatt körém nem lopakodik a barátság s a tuberkulózis helyét el nem foglalja körülöttem az irodalmi élet. Marconnay Tiboron kívül idáig alig ismertem írót, s őt is el kellett zavarnom; annyira gyötörték „sikereim,” hogy viszontgyötrései sértésekké fajultak. Harsányinak azután, hogy megbarátkozott velem, kiújult a rákja, egyszer a trieszti vonaton láttam őt, amint a tengerhez sietett, egyszer a karosszékében, amint haldokló nagyurak tárgyilagosságával beszélt Sainte Beuve-ről, s hallgatott önmagáról s egyszer az ágyban, akkor már a felesége mondta el a mocorgó holttest helyett, hogy a regényemet olvassák neki, s tetszik, csak nem tud figyelni soká. Rajtuk kívül csak Földessy járt nálam, de ő is inkább csak a betegségem alatt. Negyedik éve szerepeltem, s még teljesen szűz voltam az irodalmi élettől, a betegségem volt a legjobb alkalom rá, hogy körülfolyjon és megejtsen.

...Az a nagyszerű asszony és rendkívül tehetséges írónő, akihez új barátom még betegségem előtt bevezetett, Bochuniczky Szefi volt, azt hiszem, egyetlen nő, aki a háború óta valami „irodalmi szalon”-félét tartott fenn Magyarországon. ...Betegségem alatt egyik is, másik is ellátogatott hozzám meggyőződni, hogy mi igaz a szétfutott rémhírekből. Felsőgödön minden ünnepnapra akadt vendég, úgyhogy az apám, aki nem tartotta valami nagy megtiszteltetésnek az irodalmi látogatásokat, már zsörtölődni kezdett részben saját irodalmi vélekedéseitől felbosszantva, melyeket – úgy érzett – vendégeinknek okvetlenül elő kell adnia. A nyárra Szefi is kiköltözött Gödre, itt akarta megírni regényét, sőt Schöpflin Aladár is bevonult a helyi penzióba, hogy drámairodalmunkat gazdagítsa. A regényből és drámából, nem tudom, lett-e valami; Szefi szőke haját a határ nyárfásai közt láttuk ellebegni; Schöpflin a söröspoharat őrizte fakírkomolysággal; a természet, melytől írói ihletet vártak, rájuk mosolyodott, s az amúgy is heverésre hajlamos igyekezet édesen nyújtózott el bennük, ásítva, hogy megszabadult önmagától. Szefi egy öregasszonynál lakott, akinek idegbeteg vénlányain kívül furcsa, tótos kiejtése volt, s annyi lelki rejtelme, hogy Szefi minden reggel új elemzésekben számolt be nekünk a szállásadónője körül megfigyelt tüneményekről. Az ő kertjükben rendezkedett be most, a göcsörtös fák alatt a szalon, vasárnapon Gellérték és Fáyék is kirándultak, sokszor a fiaik is öten, s Farkas Zoltán is meghozta az Emberi Színjáték sorsáról szóló Napkelet-híreket és saját elismerését, mely annál értékesebb volt, mivel nem a közvéleményt fejezte ki. Tizenöt-húszan is voltunk a kertben, a szállásadónő tanár fia is ki-kijött, sőt a körorvos is odatette a Schöpfliné mellé a maga méltóságteljes hallgatását, úgyhogy az írók köre a tisztelők körében élvezhette fölényét, s ez sokat ért, hiszen a beavatatlanok mindig hozzátartoztak a beavatottak eufóriájához.

Én magam sem éreztem rosszul magam ebben a környezetben. Én voltam itt a szépreményű ifjúság, s nyilvánvaló volt, hogy az egész gödi tolongást ugyanaz a jóslat rendezte meg körülöttem, amelyet Farkas Zoltán közölt velem, amikor az Erzsébet királyné különtermében félrevont. A jövő embere voltam, az imént feltűnt ifjú tehetség, aki körül az irodalmi élet most kezd csomósodni.  

Szefivel és Gellért Oszkárékkal a kertben

Szefi magasztalásostroma, Schöpflin komolysága, mellyel irodalmi nézeteimet hallgatta (különben borzasztóan unta az irodalmat) s Gellért Oszkárnak az irodalmi barátság színétől óvakodó ízléses rokonszenve más-más hangon ugyanazt mondták. Az a tekintet, mellyel Osvát fogadott a Nyugat szerkesztőségében, állandó kísérőmmé vált, s ha nem is habart olyan asszonyos, kelletőző fecsegésbe, mint akkor, a primadonna vidáman sütkérezett bennem, ha arcomra elnéző komolyságot erőltettem is. .... Egy nap azt vettem észre, hogy megváltozott körülöttem a kis család; egy lehelet idegenség csúszott közénk, s ha ujjaim biztos menhelyet kerestek, a kislányom hajába tévedtek a feleségemé helyett. A nyár elmúlt, Szefi és Aladár beköltöztek, hősöm, Boda Zoltán pedig kiköltözött a szőlőhegyre. Én, aki itt maradtam, magányosabb voltam az emberek közt, mint ő az egyedüllétben.

Németh Gabriella, becenevén Pocó

Az író másik lánya, Magda így emlékezett a a Mesélő gödi képes levelezőlapok gyűjteményben:

Legidősebb nővérem, Gabriella (becenevén Pocó) ekkor 2-3 éves kislány volt, és Felsőgöd lett élete középpontja.  Sajnos az első évek az örömök mellett nagy szomorúságot is okoztak: Pocóka hosszú kórházi kezelés után három és fél évesen, 1930-ban Felsőgödön elhunyt. Itt van eltemetve kistestvérével, Katával (†1942) a felsőgödi temetőben. Pocóka után én voltam a következő élvezője a felsőgödi háznak, később születtek testvéreim: Judit, Ágnes és Csilla.

40-es évek

Úgy tudom, hogy mindegyikünket Felsőgödön, a villánk toronyszobájában keresztelt meg a helybeli lelkész.
A ház roppant barátságos volt: négy szoba mellékhelyiségekkel, szivattyús folyóvízzel, elöl és hátul is terasz. A lakás dekorációja a nagyanyám által készített, kézzel horgolt függönyökből, és az általa szőtt magyar perzsaszőnyegekből állt, ezzel is barátságos hangulatot teremtve. A kert talán még érdekesebb: az utcára lejtős előkertben virágoskert, majd sűrű orgonabokrok, hátul hatalmas homokozó, hintaállvány, majd egy U alakban körülfutó sétaút. Itt a gyümölcsfáknak szinte minden fajtája megvolt, és a legtöbb termő bokorféleség is. A kert végében szőlővel befutott lugas padokkal és asztalkával, kitűnő hely társasjátékozásra. Mintha csak az egész kertet a mi szórakozásunkra és hasznunkra telepítette volna a nagyapám.

Nagyon szép heteket, hónapokat töltöttünk itt a nagyszüleimmel. Nagyapám kitűnő pedagógus volt. Sokat sétáltunk a Duna-parton, séta közben sok ismeretet adott át anélkül, hogy okító lett volna. Így volt ez különösen a korai években, 1938-ban bekövetkezett szélütéséig. Később is foglalkozott velünk, de már nem azon a szinten, mint korábban.

A Duna partja más szempontból is nevezetes lett: ott volt a Kék Duna Vendéglő és Szálloda, ahol nyaranta sok ismerős jelent meg. Szüleim is sok időt töltöttek a harmincas évek elején Felsőgödön; eveztek, úsztak, sőt teniszeztek is a Kék Duna Szálló pályáin. A strandra lovas kocsin jutottunk le, ami nyáron körülbelül óránként fordult meg a part és a vasútállomás közt. Ez egy ülőhelyekkel ellátott nyitott, szekérszerű kocsi volt.

A strandon volt egy fordított L alakú stég, ami egyúttal csónakkikötőként is szolgált. Már háromévesen engedélyem volt a stégen belüli vízbe bemenni, s itt addig próbálgattam „a nagyoktól” ellesett mozdulatokat, amíg csak magam is megtanultam úszni.

Illyés Gyulával

A legemlékezetesebb esemény jóval később, 1944 márciusában következett be. 19-én, a német megszállás napján anyám elhozott az Erzsébet Nőiskolából, ahol Judit és én bentlakók voltunk. A Nyugati pályaudvaron találkoztunk apámmal és Illyés Gyulával, és mindannyian kivonatoztunk Felsőgödre. Izgalmas napok következtek, mivel egyes hírek szerint, mindkét író rajta volt a németek feketelistáján. Inkognitóban kellett volna maradjunk, de ez a felsőgödi körülmények közt nem sokáig sikerült, úgyhogy a két férfi más „búvóhelyet” keresett.

Anyu és a négy lánygyerek a nagyszülőknél maradt. Ott néztük végig, ahogy a csillogó napsütésben az amerikai bombázó Liberátorok Budapest felé tartottak – majd rövidesen hallottuk a bombák becsapódását.

A nyarat mégsem töltöttük Felsőgödön. Mezőszilasra, apám választott szülőföldjére húzódtunk át, ami akkoriban teljesen kiesett a háború eseményeiből. Ez volt az utolsó tartózkodásunk a felsőgödi Németh-házban. Nagyszüleim a front átvonulását – úgy tudom – jobbára éhezve ott érték meg, és 1945 tavaszán ők is Mezőszilasra, nagyapám kedvenc unokahúgához mentek. Nagyapám ott is hunyt el 1946 tavaszán. Úgy tudom, nagyanyám sem tért vissza a felsőgödi házba, ami hamarosan eladásra került.

A képek Németh László oldaláról származnak:

http://www.nemethlaszlo.eu/kepek.html

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is! :)