"bámultam a Dunát, megáradt,/ libegtetett leveles ágat,/ úgy kanyarított sok fodort,/ deszkát harapdált és sodort"

A gyakran érkező árvízeket még József Attila is versbe foglalta. Mi a Dunakanyart érintő híresebbeknek járunk utána...

(A később átnevezett Tatár hajó - ezen szolgált a költő)

József Attila: FLÓRÁNAK (részlet)

Hajósinas koromban, nyáron,

a zörgő, vontató Tatáron,

egy szép napon munkátlanul,

mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,

libegtetett leveles ágat,

úgy kanyarított sok fodort,

deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét

a sárga ár, hogy el se hinnéd

és én se hinném el talán,

ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,

zöld paprikák bicegve úsztak,

most ez, majd az lett volna jó.

S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.

Milyen szép! - bólintva mindenre,

meglátnám, milyen kéken ég

az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,

az élet mint az áradás csap

a halál partszegélyein

túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,

akár a Duna akkor nyáron...

Mert szeretsz s nyugton alhatom,

neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,

hogy önmagamba én se fértem,

a lelkem azért közvagyon

s azért szeretlek ily nagyon.

(1937. március)

(Nagymarosi árvízjelző tábla - Mándli Gyula felvétele)

(Szobi árvíztábla)

A leghíresebb, táblákkal is is jelölt árvíz 1838-ban volt. Így számolt be róla a korabeli sajtó:

(Árvíztábla Nagymaroson)

A nagymarosi Dám az 1838-as nagy jégár után épült gróf Széchenyi István kezdeményezésére, az ő tiszteletére kapta nevét. Nemcsak a parton lévő gát, hanem a mederben egymásnak támasztott 3, lemezzel borított hatalmas faoszlop is a jég elleni védelmet szolgálta. A lemezen felcsúszó jégtáblák a túloldalon leesve darabokra törtek. Valószínűleg a pontonok védelmét is szolgálta.

Az 1876. évi jeges árvíz, majd az azt követő olvadás által okozott kár jócskán meghaladta az 1838. évit. Nem csak a Duna öntötte el az árterét, de a mellékfolyói is, beleértve az egész Tisza-vízgyűjtőt. Ezért méltán nevezhetjük ezt az árvizet a Kárpát-medence legnagyobb természeti katasztrófájának. Tetőzése február végére, március elejére esett. Ebben az időben Esztergomban Beszédes Sándor fényképész rendíthetetlenül rótta Esztergom városainak utcáit és dokumentálta az árvíz pusztítását.

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2018/03/esztergomi-arvizi-album-1876.html

A verőcei árvíztábla is ennek állít emléket...

A nógrádmegyei Gimpl patakon átvezető „Gimpl“-féle hídnak ár által való leromboltatása 

A Gimpl-patak és az út 7-031 kilométerén az utat átszelő Morgó-patak Hont- megyének az úthoz nem messze fekvő hegyeiből erednek és Nódrádmegyébe átfolyva, rövid futás után a Dunába ömlenek. Amily rövid azonban Nógrádmegyére eső részük, oly nagy károkat okoznak, úgy hogy a Kis- Maros község és a honti hegyek közt fekvő völgyelet pusztulása egyedül azon kavics és görgeteg hordásából következtethető, mely a gyakori mederváltoztatás eredménye. Ez úton is akarom és kívánom figyelmeztetni az érdekelteket azon roppant károkra, melyeket egy elkésett szabályozás vagy talán a patak szabályozásának mellőzése hozna az illetőkre, s mely károk semmiképen sem állíthatók szembe azokkal a költségekkel, melybe a két patak szabályozása kerülne.

A völgyeletet, mely a Dunához ferde irányban Kis-Maros községtől Verőce felé vezet, egy gát zárja el, s ez az osztrákmagyar államvasút töltése, mely párhuzamosan haladva a Dunával, két áteresztőn engedi átömleni a nyári esőzések alkalmával felduzzadt Morgó és Gimpl patakokat.

A legelső támadást az út és különösen a Gimpl-híd ellen a Duna intézte 1883. év telén, amikor is január 1-től 6-ig az azon tájon legmélyebben fekvő úttest több helyütt koronájáig volt víz alatt. Az áradásra következett fagy tönkre tette a híd ellenfalait is, melyek a morgói bányából nyert — nem épen jó minőségű — kővel burkoltattak.

Ez volt az első kár, melyet a Gimpl- híd szenvedett, de ez vetette meg alapját annak a katasztrófának, mely 1884. évi augusztus 10-én a híd teljes lerombolásában be is következett.

Amint a belyszínrajz is mutatja, a Gimpl-patak csaknem derékszög alatt tér el irányától, midőn a vasút töltésén keresztül folyik; hogy ott torlódás támad, az előrelátható volt és be is következett, úgy, hogy az a pontnál — elég magasan — fekvő gazdasági épület mintegy félmagasságban elöntetett. A patak árja itt a dombnak és a vasúti híd ellenfalának b pontjával ütközött és vesztett sebességéből, ami azonban nem történhetett meg anélkül, hogy ezen ellenfal ha nem is nagy mértékben, de meg ne rongáltassék. Az ár itt forgót képezett és c pontnál mosott, de azután csendesebben folytatta útját, úgy, hogy ez tekinthető épen döntő oknak, mely a katasztrophát előidézte; ez csak a vasúti híd kőhányásait szedte el nagy részben, úgy, hogy e hiány mintegy 10—14 waggon kő által volt pótolható.

(A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Heti Értesítője, 1885)

 1895-ben műegyetemi vízmérőállomást hoztak létre a Dunán, hogy jobban kiismerhessék a folyót:

Mint Klimm műegyetemi tanár asszisztense háromszor vettem részt a műegyetemi hallgatók vízmérő-gyakorlatán s miután éppen ez alatt az idő alatt kaptunk a gyakorlatok számára állandó telket és ismerem a régi és új állapotot: indíttatva érzem magamat arra, hogy néhány szóval ezeket a gyakorlatokat megismertessem.

A királyi József-műegyetem vízmérő állomása Nagy-Maroson, a község felső (déli) végén van, mintegy 600 • ölnyi területen.

Ily mérőgyakorlatok céljaira alkalmas helyet találni a Duna partján nagyon nehéz. Magas part nem felel meg, mert nehéz a szárazföld és víz közt a közlekedés; alacsony partoknál pedig már kisebb árvizek is veszélyeztetik a felszerelést. Az a hely, ahol közvetetlenűl a parton megy a vasút, mint pl. Nagy-Marosnál és Párkánynál, vagy ahol közút vagy vontató út van, mint az egész jobbparton a fővárostól felfelé, vagy pedig ahol hajómalmok állnak, teljesen használhatatlan.

A hajómalmokat nemcsak azért kell kerülni, mert útban vannak, hanem azért is, mert kisebb bajok, evezőtörés, horgonykötélszakadás esetén igen nagy szerencsétlenséget okozhatnak.

Szükséges, hogy a mérőállomás valamely nagyobb helység közelében legyen, ahol a hallgatók kellő ellátást nyerhetnek. Ezért nem lehetett pl. Battán letelepedni, mert ámbár egyéb tekintetben alkalmas hely volna, de maga a falu oly szegény, hogy 20—25 emberből álló csapatnak ellátást és éji szállást nem adhat.

Végül pedig, amit először kellett volna említenem, a fővárostól nagyon messze nem lehet elmenni, mert az oda és vissza utazás aránylag nagy költségbe és sok időbe kerül, különösen ha a közlekedő eszközök hiányosak vagy rossz csatlakozásuak.

Addig, ameddig nem arról volt szó, hogy az állandó állomás számára, hanem csak a gyakorlatok tartamára kell a hely, tehát amíg évről évre ki kellett hurcolkodni az összes felszereléssel az alkalmasnak kínálkozó partszélre, addig könnyebb volt helyet találni, mert hiszen csak a mérőgyakorlatoknak, sajnos, nagyon rövidre szabott ideje alatt voltak szabad ég alatt az eszközök, ladikok stb. Annál több nehézségbe ütközött aztán, mikor a végleges állomás számára kellett helyet keresni. Egyik helyen kitűnő alakulású a part, de elfoglalta a vasút, vagy a kőszállító, más helyen üres, puszta a part, de távol minden emberi lakástól, vagy olyan mélyen fekszik, hogy az árvíz és jég korlátlanul pusztíthatnak rajta. Vácz mellett pedig a telkek magas ára akadályozta meg az állandó letelepedést.

Végre sok tapogatózás, körültekintés után, mikor már a szükséges költségeket megkaptuk, sikerült a nagy-marosi telekhez jutni. Ez a hely egy kellemetlenség kivételével egészen megfelel a kívánalmaknak. Nincs messze a fővárostól van vasúti és vízi közlekedése; a part elég magas, hogy csak a legmagasabb árvizek jöhetnek fel az udvarra és Nagy-Maroson mindig lehet elég éjjeli szállást, jó ellátást kapni. Hibája csak az, hogy a Duna nyugati partján van, tehát délelőtt a nap a vízre nézőknek mindig szembe süt, ami egy kissé kellemetlen és fárasztó.

Ezen a telken már állandó épületek vannak, külön a tanárnak és asszisztenseinek, külön a felügyelőnek; ezeken kívül raktárépület és matróz-sátor.

Kőépület! Milyen haladás! Az első gyakorlatokon felfordított ladikok alatt, széltől, esőtől alig védve kellett hálni a tanárnak. Nagy haladást képviselt az első fasátor, melyben a műszerek helyet nyertek, azután kaptuk a második, 4 m hosszú, 4 m széles sátort, melyben a tanári és az asszisztensi szobán kívül egy ebédlő is volt, mely a finomabb műszerek raktárául is szolgált. A tanárszobának nevezett helyiségéből az ágy több mint felét vette el, még kisebb volt az asszisztensi szoba s az ebédlő akkora, mint a kettő együttvéve. Az egyszerű deszkasátort egy óra alatt fel lehet állítani s noha részei pontosan illettek össze, mégis szellős tanya volt, mely a levegő hőmérsékleti változásait hamar megérezte. Ha a gyakorlatokkor zivatar érte ott a hallgatóságot, bizony szűknek bizonyult a 8 m hosszú és 4 m széles raktárépület. A mai mérőállomás olyan magasan fekszik, hogy a Duna felől erős kőpartfallal kerített udvarára csak a legnagyobb árvizek nyomulnak fel. Az 1838-i árvíz magassága a község egyik házán meg van jelölve. Ezt benivelláltuk a lakóház padlózatához: úgy hogy az 1838-ki árvízhez hasonló veszedelem sem tenne nagy kárt.

...A mérő - gyakorlatok lefolyása röviden a következő. A negyedéves hallgatók 20—20-as csoportokba osztva négy-négy napot töltenek kint az állomáson. Hogy mennyire szükség van ezekre a vízmérő-gyakorlatokra, az rendesen már az első estén, a gyakorlatok előtt tapasztalható. A hallgatók az állomáshoz jönnek, nézik az eszközöket, találgatnak, s hallani sokszor olyan véleményeket, a melyek felett csak az nem csodálkozik, a ki tudja, hogy van negyedéves műegyetemi hallgató, a ki még sohasem ült ladikon.

Másnap azután korán reggel megkezdődik a munka s ha az idő kedvez, 3—4 nap alatt láthatják a hallgatók a profil-felvételt, sebesség-méréseket, szituáció-felvételt stb., általában mindazoknak az adatoknak beszerzés-módját, a melyek a folyóvíz természetének megismeréséhez szükségesek.

...Sebességmérés közben a hallgatók figyelmét a tanár mindig felhívja azokra a jelenségekre, melyeket csak hoszszabb gyakorlat után, tapasztalt szem vesz észre. A víz mozgásáról a mathematikai elméletek alapján sok helytelen képzet támad az ifjú előtt, ki még a természetet nem figyelte meg. Rendesen meg vannak lepve, mikor saját méréseik eredményeit felrajzolják és a függők sebességábrája éppen nem hasonlít a parabolához, hanem egy zegzugos, szabálytalan vonal az. A Pitot-Darcy cső vízszíneinek szüntelen való mozgásai, ugyanazon helyen való méréseik sokszor erősen elütő volta, egészen más színben láttatják a folyóvíz mozgásait.

így nyílik ki lassankint a hallgatók szeme, meglátva nemcsak azokat a dolgokat, melyekről félszeg fogalmaik voltak, hanem belátják azon kicsinységeknek látszó teendők nagy fontosságát is, melyeket az előadásban ugyan eléggé hangsúlyozva hallanak, de mégsem vehetik észre maguktól, s ezért nem is fordítanak reá kellő figyelmet.

Az egész idő alatt a tanár a legnagyobb rendet és fegyelmet tartja, hogy a leendő mérnökök már itt hozzászokjanak a mérnöki, de különösen a vízi munkákhoz szükséges rendhez és fegyelemhez. Másrészt azért is nélkülözhetetlen ez, mert a vízmérés csakugyan némely tekintetben veszélyes munka s a tapasztalatlan emberek könnyen szerencsétlenül járhatnak.

A napi munka befejezése után a tanár és hallgatói együtt töltik rendesen az estét, hogy a fárasztó napi munkát kellemes szórakozással fejezzék be. E közben a zászlót, mely lomhán hanyatlik le zsinórján, bevonják, az éjjeli strázsák megkapják az ellenőrző órát s csikorogva húzódik fel a lámpás a ponton őrfájára.

(Visegrád-nagymarosi jéghelyzet 1929-ben)

1929-ben a jég annyira eltorlaszolta a Dunakanyart, hogy végül robbantani kellett:

 (Nagymaros, 1929)

A nógrádverőcei jéghelyzetről híradórészlet is fennmaradt:

A befagyott Duna Szigetmonostornál 1929-ben

Később is rendszeresen érkeztek áradások. A 2003-as alatt kitartottak a Panoráma sörözőben:

Az árvízek közül talán a 2013-as jött fel a legmagasabbra:

(Nagymarosi árvízhelyzet 2013-ban, Hegedűs Róbert felvétele)

(Árvízjelzés Verőcén)

...és hogy miért nem tervezett Ybl Miklós velocipédutat a  támfal elé 1893-ban?

Hát mert elmosta volna a víz!

Az 1897-ben épített verőcei támfal szerencsére azóta is biztos védelmet nyújt a vízár ellen. 

 Ottlik Géza baráti társasággal a fedélzeten, az író a katona mögött áll (1933)

Az "Iskola a határon" utolsó fejezete egy Komáromból induló dunai hajóúton játszódik. Képzeletben velük lefelé csorogva a Dunakanyarban találkozó írók gondolataiból idézünk:

1926-ban, lezártuk az évet, tornaünnepéllyel, nagy díszmenettel Kovách Garibaldi előtt, fáklyászenével este, Colalto leszerelte ágysodronyáról a rádiót, az első emeleti árnyékszék falán otthagytuk Medve tenyere nyomát feketén, és tíznapos tanulmányi kirándulásfélére mentünk, végzett negyedévesek. Komáromtól hajón jöttünk le.

Mindig matematikai hasonlatokkal hozakodott elő, ha érezte, hogy megint elég undok volt, mert azokat én nem értettem. Megmondtam neki a hajó korlátjánál, hogy mit csináljon a tízezer lelkével. Szeredy leült egy kötélcsomóra, a kajütfalnak támasztotta a hátát, és halkan pöcögtette új hangszerét. Inkább őt hallgattam. Előszedtem a cigarettámat.

Medve is elhallgatott. Aztán gondolt egyet, felém fordult, és elkezdte mondani elölről, rendesen a Miatyánkot, talán hogy ezzel szereljen le, vagy békítsen ki, vagy értesse meg magát. "Add meg a mi mindennapi kenyerünket ma... mindenkinek, a Bébének, Szeredynek, Zsoldosnak, és akkor már nekem is, mert akkor mégis fontos, én is ott akarok lenni, megszoktam a vén hülye pofájukat..."

Szeredy felnézett egy pillanatra, aztán megint lehajtotta a fejét, játszott tovább. Medvének voltak ilyen érzelmi rohamai. Bár nem mondom, hogy gyakran életében. Biztosan cigarettát akar tőlem, gondoltam. De nem bántam. Semmit sem bántam már. Langyos volt az éjszaka, s a hajó langyos deszkái közé becsapott a folyó csípősebb levegője, nyakunkba mart finom hűvösségével, bujkált a fedélzeten. Felültem a korlátra. Medve csakugyan felélénkült hirtelen, és pimaszul, jókedvűen rimánkodni kezdett egy cigarettáért.

Éppen bele akartam hajítani az üres dobozt a vízbe. Szeredy már egészen folyamatosan pengette az új tangót, amit tegnap éjjel a főreál földszinti folyosóján is hallottunk kiszűrődni a negyedévesek társalgójából. "Simulj hozzám - ha üt az óra."

Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről.

(Ottlik Géza: Iskola a határon)

A regény utolsó fejezete: http://mek.oszk.hu/02200/02285/02285.htm?fbclid=IwAR2mpSjGlM5JGm8Fs9Sa5kYr6i0a_YgJfziY3t2pZ8g0el3OHDQpoGigf7o#68

Két zebegényi költő: Rákos Sándor és Tomaji Attila 

Valachi Anna így ír róluk a Literán: "Attila barátságát közvetve Rákos Sándornak köszönhetem, noha ők ketten életükben sohasem találkoztak. A szellemi rokonok azonban – egyidejűleg vagy posztumusz – észrevétlenül mégis mindig kiválasztódnak. Zebegény számomra nemcsak a festők – Szőnyi István (1894–1960), Berény Róbert (1887–1953), Bernáth Aurél (1895–1982) –, hanem a költők alkotóhelye is. Rákos Sándoré (1921–1999) – aki a hetvenes évek óta a Patak utca 5. szám alatti lombárnyékos-kertes házában töltötte minden nyarát –, és az ő halála után néhány évvel Zuglóból ideköltöző Tomaji Attiláé, aki 2003-ban a Kossuth-díjas írók sorozatban kötetbe válogatta Rákos Sándor költői életművének legjavát – és aki évek óta szorgalmazza a helyi polgármesternél, hogy a Patak utcát Rákos Sándorról nevezzék el (mindeddig hiába)."

Rákos Sándor (Kálmánháza, 1921. november 25. – Budapest, 1999. december 25.) magyar költő, műfordító, esszéíró, kiadói szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Rákos Sándor: Szerelmes (második) szülőföldem, Zebegény

Hegyvölgy-arc, tisztás-arc, óriásfenyő-arc
Ez a fenyő önmagában teljes birodalom. Tisztás szélén áll, egyedül. Külön vihara és külön szélcsöndje van. Külön esője, külön jege-hava. Talán reménytelenül hősi (vagy hősien reménytelen), de mindenképp kemény próbára kényszerítő, tehát jó helyre került. Nem eleve-szándékból, nem is elkülönülési vágyból, s a legkevésbé sem önzésből. A maga tisztásán csak azt teheti, amit tesz, csak olyan lehet, amilyen. Megállsz alatta, s mint láthatatlan burok, körülzár növényi halhatatlansága. Zebegényben is, másutt is, sok fát mondhatok meghitt barátomnak. (A fák általában túlélnek bennünket, már csak azért is alkalmasak a sírig – részükről még sírunkon túl is – tartó barátságra.) A magányos fenyőóriás legjobb fabarátaim közül is toronyként kimagaslik.

A tisztás, amelyen áll, vályú alakú völgy lejtőjén zöldell. Kétfelől nem túl magas – mondhatnám: emberhez illő méretű – hegyek. Ki tudja, hány száz vagy hány ezer hasonló völgye van a Börzsönynek? Egyszer épp amiatt tévedtünk el barangolás közben, mert szinte hajszálnyira hasonlít egyik a másikhoz. Hajszálnyira? A hajunk szála sem egyforma, hát még a Börzsöny völgyei! Csak a felületes szemlélőt tévesztheti meg a természet azzal, hogy egy szerzői ötletet tréfás kacsintással rövid távon sokszor megismétel.

Amióta jobban ismerem e domborművű táj völgyeit (s persze a hegyeit is – nemcsak, mert hegy nélkül nincsen völgy, de mert lelkem mélyén elszánt hegymászó vagyok, szenvedélyes, bár könnyen fáradó), e hegyek-völgyek alakzataiban azt csodálom leginkább, amit, mondjuk, a remekművű szonettekben. Kötöttségen túli kötetlenségüket, szerkezetük változatlan pillérein a kifogyhatatlan leleményű változatosságot.

Íme, a Duna-arcú, a tisztás-arcú, az óriásfenyő-arcú Zebegény. S hányféle arca van még! Nagy, szabad térségek szántóföldjei, széleik a látóhatár kék páráiba vesznek, fölöttük mérhetetlen ég, felhőfürtök közt a Duna pántlikája, távol (sötétebb felhőként) a haragos Dobogókő. Vagy az arénára emlékeztető fennsík, messze körben a sejtelmesen kéklő hegyek, végtelen gabonatáblát ringat a szél, helyenként vihar (vagy lakmározó vaddisznó) döntötte meg a szárakat. S mintha tudatosan komponálták volna így, a szélesvásznú tájképeket meghitt miniatűrök keretezik: gyümölcsöskertek a dombon, apró házacskák, szerszámosok, bennük a kertészkedés ősi eszközei, körülöttük áhítatos munkába mélyedt kertészkedők, odább a még kerítetlen rét, alig taposott csak-gondolom-ösvény vág rajta át, fácánpár robajlik föl közvetlenül a lábad előtt a térdig érő fűből, s tart a mindenkinek termő, gazdátlan cseresznyefák földiglombsátora felé. Vagy a dombháton az új telepesek házikói, vagy a Völgy utca mély lélegzetű kertjei. Vagy a nosztrai út, nádasával, legelőivel, alkonyatonként emlékcsalogató kolompszóval megtérő birkanyájával. Két szamár – egy szürke és egy kese – megy elöl (juhász nélkül), vezéri méltósággal: ők vezetik el a sok száz juhot türelmesen kacskaringós utakon az akolig. Vagy a szobi emelkedő! Akárcsak a nagymaros-zebegényi utat, gyalogszerrel (is) meg kell tenni, mert csak így értékelhetjük igazán a folyton támadó szél bárdjával féloldalasra hasogatott koronájú, a kemény fagyok gyalujával fényesre simított kérgű fákat, a kétfelől velünk lépő panorámát – a bal kéz felőli, a dunai, egyike a szememben őrzött legszebbeknek! –, a szelíden közeledő szobi lankákat, s csípős hidegben, a rév felől bezuhogó szélnek dőlve, még azt a pár lépésnyi könnysajtoló menetelést is, a vendégfogadó cserépkályhás melegéig.

Tomaji Attila net-naplója Zebegényből (Rákos Sándor gyönyörű verssoraival):

Lementünk a Dunához, hosszú séta a bicikliúton az Újvölgy felé, majd vissza, fel a régi szlovák parasztházsorhoz, ahová, az egyikbe, ha lehet, szeretnék egyszer megérkezni. A folyó mellett tologatva a babakocsit, Duna-verseimre gondoltam, amelyeket februárban hoz le a Holmi, meg Masaru Emota kis könyvecskéjére, aki szerint gondolataink, szavaink hatással vannak a vízmolekulák szerkezetére, és a víz válaszol nekünk. Mintha a tudomány Orpheus nyomába eredt volna.
Ebéd után a lányok aludtak, végre asztalomhoz ülhettem.
Rákos Sándor kiadatlan naplóit, megkezdett, majd félbe-szerbe hagyott verseit olvasgatom. Vannak felejthetetlen versek, de vannak felejthetetlen verssorok is. Nézd ezt: találhattál volna alva is / találhattál volna halva is / ágyam fejénél megálltál / köszönöm hogy ébren találtál // (…) / szavak nélkül is szólítlak / halálos ágyamon is hívlak / nagy csöndem akkor sem ereszt el / csordultig megtelik neveddel. Vagy ezt: majd ha gyúl világra vak / hályogos ég szeme a Nap / majd égeti nyomunkat porba / ahogy bolyongunk megbotolva / majd jajgatunk fentről kizártak / hogy lent sem találjuk hazánkat.
Szívesen összeállítanék egy olyan antológiát, amibe csak sorokat mentenék át, amelyek valami miatt nem álltak össze versnyi remekművé, mégis fontosak lehetnének az olvasók, de a szakma számára is. Hányszor vagy úgy te is, hogy mész az utcán, és hirtelen dobogni kezd benned egy sor, amit talán már nem is kapcsolsz egy költőhöz, főleg nem az életművéhez, amelynek pedig elidegeníthetetlenül szerves része, hanem attól különváltan dobban benned, különös erővel, magyarul vagy valamelyik más nyelven. Hallod a sorokat, és boldogan időzöl el a nyelvben, tanult és átörökölt hazádban, aztán, ha szerencséd van, (mert a költészethez szerintem szerencse is kell, ma verset írsz, aztán, lehet, hogy holnap már nem és soha többé), leírod az első sort, a saját szavaidat.
https://litera.hu/irodalom/netnaplo/roppanasok.html 

Kedves Sándorom, vasárnap délután öt óra van, éppen megfürödtem a patakban, s ez az első nyugodt órám, amióta elmentél. Szerettem volna, ha csak néhány szót is írsz a sok függőben levő dolog miatt is, amelyek mind nyíltak voltak, mikor elbúcsúztunk. Különösen kettő érdekel: hogyan vagy bevonulásoddal? És: milyen volt feleségemmel való találkozásod? Táviratodat elég későn, a nagy légitámadás miatt csak kedden kaptam meg. (...) Régebben sem igen „gondolkoztam” lényeden. Azóta meg éppen semmit. Időnként megjelensz, de olyan közvetlenül, mintha belülről jönnél, és anélkül, hogy bármit is mondanál, a legtöbb a jelenléted. (...) Két igen meleg nap volt, de csodálatosképpen a rigók még szólnak, és este még a fülemüle is megszólal néhány percre. A szolgálat elég nehéz, teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok csak egy fél napra is Pestre menni. Eddig ilyesmiről szó sem lehetett. Még vasárnap is munkanap van – ma kivételesen vagyunk szabadok: délután. Leveledet várom és szeretettel ölellek. Béla. [Szokolya], 1944. VII. 9.

Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor. Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy- egy levél megírására megszakítom, mindjárt szidnak-fenyegetnek érte; este, vagy éjjel írni pedig nem lehet, világítóeszköz és külön szoba híján. (...) Lehet, hogy augusztusban vagy szeptemberben fel tudok utazni Pestre, de ez egyelőre nagyon bizonytalan. Se pénz, se utazási engedély, stb. Feleségednek kézcsók. Ölel, Sándor. Csönge, 1945. július 24.


Weöres Sándor és Hamvas Béla barátságáról itt olvashattok:
http://drot.eu/.../teljesseg-hianya-avagy-weores-sandor...

 Nemes Nagy Ágnes és Áprily Lajos találkozása Visegrádon

(Kortárs, 1975)

Stanislaw Vincenz lengyel menekült filozófus így írt Verőcéről:

Ezen a vidéken a Duna néhány hatalmas kanyar után, sziklakapukon keresztül tör át a hegyeken, aztán, nagy homokdűnét alkotva, két hatalmas ágra szakad szét. E heroikus küzdelemben a folyó olyan idillt hozott létre, amilyen kevés van. A települések, erdők, gyümölcsösök és csendes mellékfolyók együttélése reményt ébresztett a háborúktól sújtott hajótöröttekben. 

Egy kitűnő költőnél, akivel a Duna mentén ismerkedtem meg, megértésre találtam, és tudatosíthattam magamban, mi is a magyarság. Egyebek mellett az volt a véleménye, hogy az országa küldetésével tisztában levő magyarnak ismernie kell egy szláv nyelvet, hogy megérthesse Magyarország helyzetét.

 ...és egy kakukktojás képpár a Színpadi szerzők világkrongresszusa alkalmából rendezett visegrádi hajóútról 1930-ból - az utasok között volt Karinthy, Heltai, Kálmán és Mr.Woodhouse. Az aló képen a bajszos úr pedig maga Trebitsch Ignác nemzetközi szélhámos, aki az írókkal tartott a Dunakanyarba 

Az ő életéről itt olvashattok: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Trebitsch_Ign%C3%A1c

A záróidézetet Ottlik Géza Iskola a határon című művéből választottuk:

...Lassan, méltóságos nyugalommal úszott velünk a hajó a csillagos nyári éjszakában. A bordái, palánkjai, kajütjei, valamennyi fa, vas, réz és kóc alkatrésze, egész teste finoman, szakadatlanul, tetten nem érhetően remegett. Mintha nem is a hajó remegését éreznénk, hanem belül, saját testünk sejtfalainak, vagy csupán a gondolatainknak, vagy csupán a vágyainknak, emlékeinknek lüktetését, vibrálását, eleven, örök lobogását a nyugalom biztos hajósúlyába zárva. Medvével a korlátnak támaszkodtunk. Szeredy magába merülve pöcögtette krómtölcséres, furcsa hegedűjét, egészen halkan. Ha sorra került, beleszippantott közös Memphisünkbe, melynek a parazsa nagyra nőtt, ahogy adogattuk körbe, s megvilágította az arcát egy másodpercre, talán az ujját is égette, mert már inkább csutka volt, mint cigaretta, de takarékosan végigszívtuk.

 

(Ottlik Géza: Iskola a határon)

A hátikosarat a Dunakanyarban a magyarok és a svábok is használták gyerek- és terményhordozásra. Vajon honnan érkezhetett ez a hordozási mód, azonos gyökerű-e a hátyi és a krakszli?

A "hátyi" módosabb változata 1925-ből (Fortepan/Zagyva Tiborné)

Első forrásunkban egy felvidéki szál jelenik meg: 

Akit bővebben érdekel a téma, annak a következő tanulmányt ajánlom a figyelmébe:

Liszka József: Adalékok a hátikosárra vonatkozó ismereteinkhez

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Studia_24/?query=bernecebar%C3%A1ti%20kosarak&pg=156&layout=s

A képen börzsönyi/ bernecebaráti-i típusú négyszögletes hátikosár látható. A finomabb háncsból készült kosár keresztmetszete trapéz alakú, jellegzetessége pedig a puttonnyal ellentétes, sarkos formájú kialakítás A fotó rögzítésének alkalmával Paládi-Kovács Attila az MTA Néprajzi Kutatóintézet kutatójaként Nógrád és Heves megyei településeken végzett közös kutatást Kósa Lászlóval és Filep Antallal 1970 októberében.

Menyecske háti kosárral (hátyi), Hont vármegye 1940. Fotó: Erdődi Mihály

(Népszabadság, 1958)

Nógrádverőcén 1972-ben is használtak hátyit (Fotó: Szabó Jenő)

A következő cikkből kiderül, hogy ki volt az utolsó hátyikészítő Bernecebarátiban:

(Földgömb, 2013)

...és hogyan került a svábok hátára a kosár, amit ők krakszlinak neveznek? Hát úgy, hogy ők már magukkal hozták ezt a hagyományt!

Hátihordozó ábrázolása 1747-ből

Ők is szállítottak benne terményt.

A krakszli ábrázolása megjelenik a nagymarosi elköszönő táblán is. A következőket mesélték helyiek: "nagymaméknak is volt. Ha mentek a határba, felfordítva asztalként szolgált.Tetején vágták össze az ebédre valo szalonnát stb- és hozzá uborkát ecet nélkül sóval paprikával,ezt krakszlisalatnak hívták." "A Lehel piacra hordta a nagyim a gyümölcsöt ,és sokszor mi is hajnalban keltünk,és az első vonattal,mentünk, mi is vittük a málnát! Kisebb kézikosárral hármat bírtunk,vinni ,egy a kis krakszli tetejébe,és egy egy a kezeinkbe." "Mindig elzsibbadt benne a lábunk..." "Amikor nem gyerek volt benne, akkor szőlő, krumpli, termöföld (hegyen laktunk, az eső levitte a földet, a Nagyapa napokig meg fel) es egyebek!" 

Hátikosár - Szendehely, Német Nemzetiségi Múzeum

Ausztria, Rauris-völgy - 1935

A hátikosárhoz kapcsolódóan egy osztrák hagyományos ünnepi játékot is találtam. A Rauris-völgyben a Háromkirályok napjának előestéjén, január 5.-én csőrös fejfedőben és hátikosárban járták körül a települést, azt ellenőrizve, hogy mindenhol rendesen kitakarítottak-e. Ez a szokás a régi bányászoktól indult, akik híján voltak a fegyelemnek... 

Ezen az 1934-es nagymarosi fotón is feltűnik egy krakszlit viselő ember az utca túloldalán (Fortepan/Gara Andor)

Zebegényben a "kosaras" Szabó család gyártotta a krakszlikat.

...és még a közelmúltban is használták a marosi svábok!

1951 (fotó Molnár Balázs, Néprajzi Múzeum)

...és a hátikosárral bármit lehetett szállítani :) (1968 - fotó: Kunkovács László)

Úgy hallottuk, hogy felevenítik a hátyikészítést Bernecebarátiban - sok sikert hozzá!

Kisinóci turistaház 1932-ben, 3 évvel a felépülése után (Fortepan/Schermann Ákos)

Eladóvá vált a Kisinóci és a Törökmezei Turistaház is. Vajon mikor és kik építették ezeket? Mi volt az átfogó cél a börzsönyi turizmussal kapcsolatban?

Az első börzsönyi turistaházat, a Kisinócit, a Természetimádók Társasága épitette meg 1929-ben. Az 1873-ban megalakult Magyar Kárpát-egyesület nyomdokain jártak, akik főként a Tátrát térképezték föl, és látták el szálláshelyekkel.

 (Turistaság és Alpinizmus, 1930)

Kóspallag, a turistaház mögötti terület - 1935 (Fortepan/Révay József)

(Turisták lapja, 1931)

Mint azt korábbi posztunkban megírtuk, a Dél-Börzsöny hosszú ideig teljesen elzárt volt a turisták elől. A Magyar Turista Szövetség 1932-ben a koronauradalomtól 10 évre bérbe vette a Börzsöny Hegyestető - Szt. Mihály-hegy - Zebegény - Nagymaros közti területet, hogy megnyissa azt a kirándulók előtt, és átadta az Encián Turisták 1914 egyesület részére egy turista mintaterület kialakítása céljából. A koronauradalom a mintaterület létrehozása után is csak az MTSz igazolvánnyal rendelkezők részére engedélyezte a jelzett utakon a közlekedést.

Ekkor festették fel az első turistaútjeleket is, és idővel egyre nagyobb számú kiránduló érkezett ide a Börzsönyt meghódítani. 

Turistaszempontból óriási jelentősége volna annak, ha a Börzsöny hegység szívébe vezető számos iparvasút személyforgalom lebonyolításával foglalkozna..., s csak remélhetjük, hogy ha az illetékes körök a belső idegenforgalom nemzetgazdasági fontosságát felismerik, úgy a viszonyok meg fognak változni.

Börzsöny útikalauz (1931)

Ekkor már a főváros is beszállt az építkezésbe...

(Magyarország, 1936)

 A Nagy-Hideg-hegyi Turistaház építkezése

Ugyanekkor hozták létre a Törökmezei Turistaházat is.

Törökmezei turistaház

A zsidótörvény meghoztala után a Magyar Kárpát Szövetség kitiltotta őket a turistaházból...

A háború után újra látogatni kezdték az erdőt a turisták, és újabb menedékházak is létesültek:

 A Magas-Tax-i Turistaház megnyitása - 1962

A Forte-gyári dolgozóké az érdem: több száz óra társadalmi munkát vállaltak a Királyrét—Hideghegy között épült 33 férőhelyes turistaház létesítésénél. Vizet, villanyt szereltek, kőművesmunkát, festést, üvegezést vállaltak munkaidőn túl. Ezért a tulajdonos Vegyipari Dolgozók Szakszervezete a vasárnapi jól sikerült avatóünnepség után a turistaházat a Forte természetbarát szakosztályának adta kezelésbe.

(Kóspallag - háttérben a Kisinóci Turistaház, 1963)

A turistaházak népszerűsége a rendszerváltás után kezdett csökkenni, és a péztelenség sok esetben állagromlást is eredményezett. A Törökmezei Turistaház mellé kalandparkot is létesítettek, de úgy látszik, így sem vált kifizetődővé a működtetés. Várjuk feltámadásukat, és nagyon reméljük, hogy a továbbiakban is a közt fogják szolgálni!

Görgei a visegrádi kertben

Visegrádon töltötte utolsó évtizedeit önkéntes száműzetésben, a szabadságharc legendás tábornoka, Görgei Artúr.  Visszavonultságában idejét filozófiai és más tárgyú művek tanulmányozásába fektette, angol nyelven, amit 70 éves korában tanult meg. Később kertészkedni kezdett. De vajon ki által került a Dunakanyarba?

Willetz Erna ezt a következőképpen meséli a Pesti Hírlapban, 1939-ben

A budapesti Bethesda kórház megalapítója

(Világ, 1920)

A Latinovits villa Visegrádon

Visegrád dinamikus fejlődését a 19.  század második felében már nem lehetett megállítani. A 19.  század utolsó negyedében kisebb palotákat építettek azok a családok is, amelyek az év nagyobb részét Visegrádon akarták eltölteni.  Ezek között a legigényesebb volt Dr.  Latinovits Frigyes felsőházi tag palotája, amelyet a romantika korának nagy építésze, Feszl Frigyes tervezett. A Latinovits család ennek a teleknek a Dunára néző oldalán vadászházat is épített.  Ennek a háznak a stílusa még másik két visegrádi házon is felismerhető. Latinovits Frigyes  egy lakrészt biztosított Görgey Artúr tábornok, az 1848-49-es szabadságharc hadtörténelmének legkiemelkedőbb egyénisége számára, ahol naponta találkozhat régi barátaival és az őt felkereső tisztelőivel.  Csaknem másfél évtizeden keresztül élvezte Latinovits Frigyes vendégszeretetét a Feszl Frigyes által tervezett palotában, amikor István öccse úgy határozott, hogy ő is rangos házat építtet Visegrád villanegyedében. 

https://elherdaltorokseg.blog.hu/2018/12/04/latinovits_villa_visegrad

Görgei Artur Visegrádon 1890-ben

Visegrád, 1892. Sept. 25.

Tisztelt barátom!
A »Fővárosi Lapok« mai számában a következőket olvasom: »Még a délután folyamán Görgei Arthur egy tálcza pompás gyümölcsöt küldött az erdész lakba őfelsége számára.«
Ha a többi lapok akármit hazudnak rólam: fel sem veszem. Másképen áll a dolog ha a te lapod hoz vagy átvesz efféle lapos hazugságokat.
Mert téged én eddig sokkal ügyesebb s különösen velem szemben sokkal tapintatosabb lapszerkesztőnek ismertelek, semhogy oly szellemdús ostobaságokra szorulhatnál lapodnak érdekesebbé tétele czéljából.
Kétségtelen hogy én is szivest-örömest küldenék, ha volna miből.
Neked, tisztelt barátom, a köztünk fenálló viszonynál fogva tudnod kell hogy e földkerekségén én, akár tulajdonul, akár bérben egy tenyérnyi darabka földet sem bírok, tenyeremen pedig nem terem semmiféle élvezhető gyümölcs.
Dixít és keserves vezeklésed reményében ez egyszer megbocsát
őszinte barátod Görgei Arthur.

Később mégis legnagyobb örömét a kertészkedésben lelte. Testvérének szentgyörgypusztai birtokán, barátai által csak "Bulgáriának" nevezett virágzó kertészetet alakított ki. 

"Bulgária"

A visegrádi múzeum gyűjteményében található eredeti Görgei-levél már erről szenvedélyéről szól:

Visegrád 1897. április 30.
Igen Tisztelt Nagysád!
Méltóztatott egyszer egekig dicsérni előttünk azt a bizonyos babot mely zölden sárga hüvelyű.
Azóta csak azzal álmodom éjjel-nappal.
Elragadó szép álmok azok, de mit érnek, ha nincs nyugtom tőlük?
Könyörüljön meg rajtam édes Nagysám! s juttasson nekem konyha kertje e remekének magvából akár csak egy marékkal is.
Ha nem szívesen teszi és mégis küld: e nemes önmegtagadásért majd égető forrósággal fogja kezeit csókolni
sírjáig hálás tisztelője
Görgei Artúr 

Közben sorra látogatja a barátait is:

Cseresznyeszüret Leányfalván. Pirosodik, érik a cseresznye a leányfalvi östelepítő, Gyulai Pál gyümölcsös kertjében. Vendégei voltak a mult héten s azok jól megszedték a fáit, onnan való, Gyulai Pál cseresznyefájáról az az ág is, melylyel az Uj Idők címlapját ékesítettük föl e hétre. Verset is kértünk tőle, de azt nem adott, azt mondta : nincs verse, egy szem se . . . de majd ad, ha lesz. 

(Uj Idők, 1900) 

1897, Vasárnapi újság - Erdélyi Mór fotója

Az 1896-os Milleniumi Kiállítás "katalógusa", 210 oldalas hivatalos fotoalbuma . Az alábbi képen a Dohánypavilon látható eredeti helyén. Az épület a kiállítás bezárását követően Bartóky József kezdeményezésére Zebegénybe került, ahol szerencsére a mai napig megvan. (Forrás: Varga Zoltán)

(Pallas Nagylexikon)

Gyermekek szünidei nyaralása a Szünidei Gyermektelep egyesület zebegényi telepén : Uzsonna-osztás. A gyermektelep épülete. Ima a délutáni pihenő után. Kinn a bárány, benn a farkas
(Vasárnapi Újság, 1910)

A telepeken vidám élet folyik. Játék, pihenés és napfürdő a szabadban, jó levegőn. Kirándulások és séták a zebegényi, trencséni és hegybányai erdőkben, vidám lubickolás a Balaton bársonyos vizében. A gyerekek sulyát(!) a megérkezéskor és az elutazáskor megmérik, hogy így megállapíthassák az elért eredményt. A négy hét elteltével frissen, kipihenten, és megerősödve kerülnek vissza a kis diákok a fővárosba.

(Kép és szöveg: Az Érdekes Ujság 1913 15. sz. 9. o.)

Szabadkőművesek Zebegényben - az általuk létrehozott Szünidei Gyermektelepen gyűléseztek a tiltás ellenére (1936) Vajon tényleg az ő kezükben volt?

Vasárnap a kora reggeli órákban autók egész sora és egy hatalmas osztrák rendszámú autóbusz fordult be a zebegényi országútról a Szünidei Gyermektelep felé vezető viadukt boltíve alá. Az autókból osztrák férfiak és nők szállottak ki és gyalogosan indultak neki a hegyoldalban felfutó ösvénynek és besiettek a budapesti Szünidei Gyermeküdülőtelep Egyesület kapuján.
Fönt a nyaralótelep épületében már közel száz főnyi tömeg várta az érkező vendégeket, az osztrák szabadkőműveseket, akiket erre a napra hivott meg a magyarországi szabadkőműves szymbolikus nagypáholy vezetősége.
A beszélgető és üdvözlő csoportok között hamarosan feltűnt Bakonyi Kálmán nyug. kúriai biró köpcös alakja. Bakonyi tudvalévőén annakidején a demokrata- páholy mester-tagja volt. Egyike a legrégibb szabadkőműveseknek. 1893-ban vették fel a tagok sorába és a Magyarországi Nagypáholy helyettes nagymestere volt, amikor 1920-ban a magyar szabadkőművesség működését betiltották és szervezetét feloszlatták,
Bakonyi volt az, aki annakidején mint helyettes nagymester a páholyokat felhívta az „elaltatásra“, hogy majd azután, amikor idejét látja, újra munkára hívja fel a páholyokat. Későbben megjelent a beszélgetők sorában Pfeiffer Ignác egyetemi tanár, a volt szabadkőműves főmester, majd Balassa József egyetemi tanár, ugyancsak főmester. Feltűnt Fekete Ignác igazgató alakja. fekete egyike a magyarországi nagy- páholy alapitóinak. 1883-ban vették fel tagnak és mint a demokrata páholy mester-tagja szerepelt.
A magyar szabadkőművesek bemutatták a vendégeknek az üdülőtelepet és hangoztatták, hogy ez egyik szociális alkotásuk és bemutatták az alapitók hatalmas márványtábláit, amelyen több szabadkőműves neve között meghúzódik a „Haladás“ szabadkőműves páholy neve is, de rajtuk kívül azután ott van a csász. és kir. közöshadügy- minisztérium, Bende Imre nyitrai püspök, Selmec- és Bélabánya szabad királyi városok, a szociális célokra mindenkor áldozatot hozó Budapest székesfőváros, Hontmegye és más, nem szabadkőművesek neve is.
A magyar szabadkőműveseknek nem kellett bővebben kifejteniük osztrák „testvéreik" előtt, hogy ez és más szociális alkotásuk annak idején csupán arra volt jó, hogy leplezze a szabadkőművesség másirányu, romboló, végzetes munkásságát. Most is ennek a kétségtelenül szociális intézménynek a falait használták.
(Nemzeti Ujsag, 1936. július)

A Szünidei Gyermektelep korábban a budapesti Haladás páholy kezdeményezésére alakult meg Zebegényben. Egyike volt a legnépszerűbb szabadkőműves intézményeknek. Máig is élnek olyan személyek, akik hálával emlékeznek azokra a szabadkőművesekre, akik ezt az emlékezetes nyaralási lehetőséget biztosították nekik. A festői környezetben fekvő zebegényi üdülő most is létezik. Számos szabadkőműves rendezvényt hívtak össze erre az elhagyatott helyre a tilalmas időkben.
(Berényi Zsuzsanna Ágnes: Adatok a magyarországi szabadkőművesség történetéhez)
Múltunk – politikatörténeti folyóirat 48. (Budapest, 2003)

Később a hely a Fővárosi Gyermekek Üdülőjeként éledt újjá. Az 1990-es évek óta lakatlan. Mi lesz a sorsa?

Nem szeretem a misztikumokat, nem hiszem, hogy egy ház falai önmagukban hidegnél, avagy melegnél tudhatnak sugározni egyebet. De ha mi tudjuk, hogy kik éltek, milyen emberek laktak a falak között, akkor az a tudás már igenis beléköltözik a falakba, és onnantól azok a falak már adnak a hőnél egyebet is.:

(Zónázó 25.)

A Kurtág házaspár Verőcén (Reismann Marian felvétele)

Hogyan találta meg a házat?

- ...és abba a házba költöztél, amelyet édesanyád tervei alapján építettek át Kurtág Györgynek.

- Igen. Szerették volna, ha közelebb vagyok, én meg szerettem volna vidéken maradni. Mindkét szempontnak megfelelt ez a verőcei ház - egy óra vonattal Pestről. Kurtág Márta nagy olvasóm, mindig beszámolt arról, hogy élnek, így első kézből tudtam meg, hogy nem tudják tovább fenntartani ezt a házat. Megvettük, és 2000-ben beköltöztünk.

Hát igen, néztem az órámra, ezt sem ússzuk meg. A kilátást. És már mondta is:

– Kilátunk.

És álltunk és kiláttunk. El kell ismerni, hogy a kilátás nézhető itt, szép helyen lakunk, a mi utcánkban mindenki látja azt, amit mi: a csillogó Dunából egy tizenöt kilométernyi darabot, Vác tornyait balra, no meg a cementmonstrumot, szemközt a Pilis kezdetét, jobbra Visegrádot, az egész felett pedig a lassan úszó szürkés, kékes, fehéres eget. Reggeltől estig ezt látjuk, de szombatonként itt külön megállunk nézni is. Nézünk vagy három percet, aztán a gyerek, csakúgy, mint múltkor, kiadja az utasítást:

– Akkor most kiabálunk egyet.

(Bächer Iván: Gyerekkel újságért)

 

Gördülök ki a verőcei állomásról a tizenkettő kilences vonattal. Lassan megy valamiért, mit bánom én, majd behozza, ha tudja, én állok az ablakban, és nézek a Börzsöny felé. Nézem a házakat, a verőcei házakat.

Nézem a dombot, melyen a mi házunk is áll, az utcában az utolsó. Nézem azt, és nézem sorban a többit. Konstatálom, hogy már valamenynyiről tudom, ki lakja éppen. Sőt, nem egy házról azt is, hogy ki lakta egykoron.

Nem mindnek, de már többnek is tudom históriáját.

Ott van fenn példának okáért az Eichel-nyaraló.

Verőce a tizenkilencedik század végétől lett nyaralófalu.

Két tényező találkozott szerencsésen itt: egyrészt a verőcei parasztok – részben a filoxéra szőlőpusztítása nyomán – felhagytak a gazdálkodással, másrészt a jómódra jutó pesti polgárok megunták a pesti koszt.

Kirajzottak a pestiek, és a verőceiek örömest fogadták be őket.

A városi nyaralók jó része még a legszebb békeidőkben is ódzkodott az ingatlanvásárlástól; úgy vélekedvén, hogy errefelé túl gyakran veszik el az ember házát, birtokát, javát. A huszadik századi események azt bizonyították, hogy ez az aggodalom nem volt épp indokolatlan.

Így aztán a verőcei nyaralókolóniának csak néhány tagja bírt saját lakkal: például a mi házunk egykori tulajdonosa, a bankigazgató Makai Ernőék, vagy Huszár Pufi, a legendás színész, vagy éppen Eichelék.

A többség azonban a helyi gazdáknál bérelt szobákat.

A jómódú verőceiek szívesen adták ki házaik egy részét. (Egy szegény faluban erre kevésbé lett volna mód.) Az épületeket célszerűen át is alakították, általában a ház első, tágasabb, polgáribb fertályát adva át a városiaknak, és a múlt század fordulójára kiépült az a Duna-parti strand, amely nyaranta paradicsomi hely ma is.

A nyaralók egymást csábították, hólabdaeffektusként alakult ki az a verőcei társaság, amely Pesten is gyakorta összeverődött, és legismertebb tagjai voltak a Karinthyak, Devecseriék, Vajna Hugó gyógyszerész és két gyermeke, Jancsi és Márta, Rényi Alfréd, a nagy matematikus, a Dorogi család, vagy Weinberg Gyula, Benedek Elek mesekönyveinek legendás kiadója, és sorolom majd őket tovább is.

Feltűnő lehet, különösen manapság, sajnos manapság is, hogy Verőcére sok zsidó származású nyaraló vetődött.

Ennek nem voltak azonban semmiféle vallási vagy származási okai.

A gyönyörű fekvésű Verőce – ellentétben a szintén kies Leányfaluval – vonattal is megközelíthető volt. Ez lehetővé tette, hogy autótlan középosztálybeliek is könnyen eljussanak ide, és megoldotta a dolgozó családfő napi ingázását is.

A vonat a Nyugatiból indult, ez az indóház pedig a részben zsidók – legyünk pontosak: zsidó vallású és zsidó származású magyarok – lakta Lipótváros és Újlipótváros szomszédságában van.

És nem utolsósorban ennek a vonatnak útjába esett és esik Újpest, ahonnan elhozta ide az Eicheléket is.

Eichel Dezső nyaraló verőcei volt, akár soktucatnyi társa.

Anyai nagyapja még a tizenkilencedik század végén vett nagy telket itt, hogy aztán három családnak is jusson kies nyári lak azon: két felcseperedő, családot alapító gyermek egy ikerházban, a harmadik egy különállóban töltötte a jó időt el egykor. Ezt a harmadikat szemlézem most, Eichel Dezső egykori házát. 

Lányától megkaptam azt az 1944 nyarán kelt hivatalos papírt, amely akkor készült, mikor elvették üzemét, házát, verőcei nyaralóját, minden vagyonát..."

(Zónázó 21.)

 

Ha kigördül a vonat a verőcei állomásról, és átmegy a Rákóczi út felett, pár száz méter után, a nagy fenyőfáknál két egymásnak támaszkodó szép, százéves épület tűnik föl.
Az avatott szem rögtön látja: nyaralóként is szolgált mindkettő egykoron.
A jobboldali volt a Hénap-ház. Ebben kezdte a verőcézést 1924-ben a Dorogi család.
Dorogiék tipikus verőcei nyaralók voltak, nem bírtak saját lakkal, nem is vágytak arra, remekül és otthonosan elaludtak a verőcei gazdák házaiban.
A papa, Dorogi László a Hungária Gumigyár cégvezetője volt. A nagytétényi gyártelep a húszas években alig több mint egy tucat, a negyvenes évek elején 1200 munkást foglalkoztatott. Gyártottak bicikligumit, gumikesztyűt, óvszert, fürdősapkát, gumimatracot, kalucsnit, és elegáns női gumicsizmát
- majd mindent, amit gumiból lehetett.
Dorogiék az Izabella utca 87.-ben éltek Pesten, meglehetősen urbani- zált vidéken tehát, amiből igencsak jóleső volt a verőcei Duna-partra kiszabadulni.
Verőcén eleinte Kettleréknél vettek ki szobát a vasútpálya melletti Honi - később Kossuth - utcában. Kettler néni hadiözvegy volt, két gyerekkel. Dorogi
- tekintélyét latba vetve - kijárta, hogy vezessék be hozzájuk a villanyt. Erre a következő évben Kettler néni száz pengővel megemelte a bérleti díjat, mondván, hogy emelkedett a ház komfortfokozata.
A Kettler-házra, melynek további neves lakói voltak, mi még visszatérünk, de a Dorogi família nem tért oda vissza; annak tagjai tizenöt éven át a Hénap család vendégszeretetét élvezték nyaranta.
A Hénap ősi verőcei jobbágyfamília, melynek eredeti portáját a vasútépítéskor, 1845-ben az állam vásárolta ki. A papa, Hénap Mátyás földekkel, lovakkal, marhákkal bíró módos gazda volt. A Vasút utcában laktak, a mai Alpári - azelőtt Oroszi - ház mellett. Házuk parasztház volt, amit átalakítottak nyaralóvá. A helyi szokás szerint az utca felöli fronton éltek a vendégek, hátul a háziak.
Dorogiék tehát eleinte itt vettek ki szobát. Májusban a gumigyár teherautója hozta le a pakkot, utazókosarakat, ládákat, az egész háztartást cselédestül. A kiskamasz Dorogi Jánost alig várták már a verőcei gyerekek: ő ugyanis külön neki legyártott, osztályon felüli csúzligumikkal érkezett, amit hasonló minőségű, orgonából kitermelt csúzliágasokért cserélt el.

A családfő természetesen naponta fölvonatozott dolgozni Pestre. A vonat vissza Pestről 14 óra 17 perckor, illetve 15 óra 21-kor indult, és ötven perc alatt ért Verőcére.
A szomszédos házban Oroszi Pál adott ki szobákat Ormos Gusztávnak. Oroszi népet tanított Gödöllőn, és arról volt nevezetes, hogy óráját egyszer megvizitálta Erzsébet királynő, Ormos bácsi viszont győri gyökerű grafikus volt, a pesti Rózsák terén lévő Első Magyar Játékbabagyár tulajdonosa. Egyébként Zuglóban lakott, az Ida utca
2. szám alatti villában, amely a verőcei társaság egyik fővárosi találkozóhelye volt, ma pedig orvosi rendelő. Ormos bácsi majd minden nap kora reggel indult a Dunára horgászni, saját horgászcsónakjával és a kis Dorogi gyerekkel. Ha nem volt kapás, a kismarosi halásztól vettek halat.
A Dorogi család legtöbb nyara azonban nem itt, hanem a közeli Vág utcában, a Klárika-lakban telt el. Klárika Hénap Mátyás unokája volt, akinek apja korán meghalt, anyja Pesten dolgozott házvezetőnőként és ott is lakott 
kislányával, így saját házát átadta a pestieknek egészen.
Persze egy pesti nyaralónak nem sokat számított a ház.
Abban csak aludt az ember és annak gyereke főleg.
Megkezdődött a nyári élet. Ennek központja, a szépen kiépített strand Karácsonyi helyettes államtitkár birtoka yolt. A méltóságos úr ott is lakott mellette, a ma is megtekinthető csudás parti házban. Karácsonyi kecskeszakál- lat viselt és trópusi sisakot, és néha nagy kegyesen lesétált a fürdőzők közé.
A strand a paradicsom volt maga, aminthogy az volt egész Verőce.
A verőcei part más volt, mint a többi, kiépítettebb, szebb, szelídebb, ugyanakkor teli vadregénnyel. A nyaralóközönség éveken, évtizedeken át visszajárt, mindenki mindenkit ismert, teljes volt a belterj, a szokottság, a biztonság. A verőcei nyarak felhőtlenek voltak.
Aztán egyszer csak véget érek.

(Zónázó 22.)

Ül az ember a vonaton, döcög haza, néz kifele, nézi ugyanazt a házat, mint amit nézett elfele menet - és mégis mást lát, más embert, más nyaraló családot, sőt más családokat.
A vaspálya mellett húzódó Maros utcai egykori Kettler-háznak a Dorogi családon kívül más neves vendégei is voltak.
Az első, utcai frontot hosszú évekig Weinberg Gyula lakta nyaranta. Weinberg felesége Dorogi anyjának volt testvére; így hozogatták a pestiek Verőcére egymást.

Weinberg Gyula, ez a külsőleg is tekintélyes polgár hivatására nézve könyves volt.
Talán van még efféle szerzet ma is. Könyves. Nem biztos, de ha minden van, hát talán valahol, eldugva lapul még könyves ember a mai, könyvtelenedő világban is.

(Zónázó 24.)

Kinszki Imre felvétele fiáról – Nógrádverőce, 1931

Jön a vonat hazafelé, elhagyja Vácot, el a cementművet, el az egykori téglagyár helyén lévő betonkeverőt és a vele szemben mostanra épülő vízi centrum monstrumot. Belerobogunk Verőce Duna-mező névre hallgató negyedébe. A töltés alatt-mellett húzódó Maros utcához érve már lassít a vonat; lehet nézni a házakat, és lehet látni, hogy többségük tipikus, egykori parasztházból felpolgárosított nyaralóház. A figyelő szemnek különösen feltűnhet egy épületegyüttes. Klasszicista kúria, mór stílű ablakokkal, az épülethez tapasztva egy szintén régi, jókora L alakú ház. Mindegyik a pesti nyaralókat szolgálta egykor. 

A középsőben, a szép fenyők alatt fehérlő mór ablakosban, amelyben ma Alpári Gyuri és családja él, egy érdekes ember nyaralt övéivel tíz éven át: Kinszki Imre.

1901-ben született színes, elegyes, lezsidózható családban, amelynek ágain, bogain számos értékes ember termett; rokon volt például Baumhorn Lipót építész, a legnevesebb magyar zsinagógaépítő.

Imre kimagasló eredménnyel végezte el a piaristák gimnáziumát, orvos szeretett volna lenni, de egyetemre nem mehetett az úgynevezett numerus clausus miatt.

Kinszki tehát nem egyetemre ment, hanem hivatalba; a Gyáriparosok Országos Szövetségének irattárában helyezkedett el, ahol az általa tökéletesen elsajátított öt idegen nyelven intézte a hivatal levelezését. Itt ismerkedett meg gyors- és gépírónő asszonyával is. Két szép gyermekük lett, azokkal kezdtek aztán Verőcén nyaralni.

Kinszki Imre mindennap munka után és persze minden hétvégeken és minden verőfényes verőcei nyaralónapon fényképezett. A képeket maga hívta elő, és maga nagyította és válogatta és rendezgette ma is meglévő csinos albumokba. 

(Zónázó 25.)

Saját megérkezéséről és a verőcei összefogásról is írt:

(Mákdaráló)

Leszállok a vonatról.

Megérkeztem. Haza.

A szerelvény utolján utaztam, nem a kerítésen mászom tehát át, hanem szabályosan, az aluljáróba lépcsőzök lefelé. Innen nyílik a váróterem, a pénztár, no meg a vasúti kocsma. Ez utóbbiból egy úr fordul ki éppen. Köszönünk, kezelünk, megyünk ki erre, ki arra tovább. Nem vagyunk, nem lehettünk barátok. Pedig ő volt az első, és egy darabig egyetlen ismerősöm itt. Eszembe is jut róla mindig a mákdaráló.

Még csak pár hónapja laktunk itt, új helyünkön, amikor pakolászás közben az asszony belebukkant egy kilónyi mákba, amely a régi házból hurcolkodott át valami fiókficakban.

- De ennék egy jó kis gubát - sóhajott föl akkor.

Nem volt ellenemre a gondolat, mert Mari nagyon finom gubát tud csinálni. Cukrot karamellizál, azt felönti vízzel, tesz hozzá még egy adag cukrot, és jól besűríti a szirupot. Közben cukros tejet forral, azzal leönti a száraz kifliket, megszórja mákkal, darálttal. És aztán elegyít, tehát a mákos kiflire ráönti a szirupot.

- Van száraz kifli? - kérdeztem szórakozottan.

- Van - mondta ő.

- Hát akkor mi baj?

- Az a baj, hogy nincs mákdaráló. Az ott maradt falun.

- Annyi baj legyen - mondtam -, megdarálom a mákot a boltban.

Azzal a kilónyi mákkal teli zacskót a biciklire erősített kosárba dobtam, és legurultam a falu fele könnyedén. Azért gurultam lefele, mert még nem volt motorom. Régi, rossz, de kedves kis motoromat ugyanis szintén odahagytam a régi faluban, akár a mákdarálót, nyolc évemet, és még annyi mindent.

De azért akkor gondtalan gurultam egészen a nagyobbik, a főút kanyarulatában lévő boltig. Nem tudhattam persze akkor, hogy ezt az üzletet csak Szabó boltként emlegeti az, aki itt honos, de az már rémlett, hogy mintha a pénztárak mögött lett volna valami daráló alkalmatosság. Volt is. De nem működött. Kerekeztem hát a kisebb boltba föl, amiről persze nem tudhattam, hogy Százasnak becéztetik. Viszont megizzadtam erősen. És fölösen. Mert itt meg egyáltalán nem volt daráló. Nem is volt soha. Visszafordultam, és legurultam a zöldségesig, akiről ma már tudom, hogy Stedra. De ma már azt is tudom, hogy mákot nem lehet darálni ott se. Legalábbis akkor nem lehetett.

Sebaj, gondoltam, majd csak megkérek valakit, akinek van darálója otthon. Igen ám, de kit? Ekkor döbbentem rá, hogy én ebben a faluban egyetlen egy teremtett lelket sem ismerek.

Azaz, hogy egyet mégiscsak.

Reménykedve vettem utamat a vasúti restauráció felé. Nem is csalatkoztam. A meleg, barátságos, otthonos helyiségben fölleltem az urat, akivel pár nappal elébb hosszasan cseréltem eszmét.

- Apukám! Daráló! Hát hogyne lenne daráló! Nekem ugyan nincsen, de a mamának biztosan lesz. Gyere pajtás, elkérjük tőle.

Némi alapozás után, útra keltünk. Ez az alapozás csak számomra volt alapozás, az új cimborám számára inkább komplettírozás lehetett. Belé kellett karolnom erősen, hogy biztonságban átérjünk a mamához, aki pár házzal lakott odébb.

Barátságos konyhába toppantunk bele.

A mama krumplit pucolt.

- Ma-ma-ma-ma-ma-ma... Ennek az új ba-ba-barátomnak, kellene kölcsönbe egy izé... mi is, pajtás?

- Mákdaráló...

- Mákda-da... mákdada-da... vagy itt is ke-ke-kellene... me-me-me-me...

Ekkor az asszony fölemelte tekintetét, és egészen szenvtelen hangon ekként nyilatkozott meg:

- Húzd el a beledet, te jómadár! Hát hogy nézel ki már megint. Húzz el innén, de gyorsan! De a barátodat itten ne hagyjad, mert nem állok jót magamért!

Sietve hagytuk el a konyhát, a házat.

Megköszöntem a jó szándékot, hisz annak létéhez kétség nem férhetett. Aztán lassan bandukoltam hazafelé.

Toltam a biciklit, mert azt tekerni bajos lett volna föl. Még ez is, gondoltam, még ez is. Hát itt biciklivel mozogni létezhetetlen. Igaz, minek itt mozogni. Minek, hova, kihez? Toltam a járgányt, ömlött rólam a víz, és olyan egyedül éreztem magamat, mint egy öreg asztalos kezén a véletlenül megmaradt egyetlen egy bütykös ujj.

Arra gondoltam, hány mákdarálót szerezhettem volna be az én kedves kis falumban, egy fertály óra alatt. Hát én ott minden egyes mákszemet más-más darálón darálhattam volna meg.

Voltam én már mákdaráló nélkül, nem mondom, hogy nem voltam. De soha még nem fájt ilyen kínzóan hiánya a mákdarálónak. Soha ilyen mákdarálótlanul nem éreztem még magam. El voltam mádkarálótlanodva teljesen, egészen, feneketlenül. Szinte belélm hasított, letaglózott a mákdarálónak a rettentő hánya.

Látszódhatott ez rajtam, mikor hazatértem, mert Mari egy szót se szólt. Már-már szánakozva pillantgatott rám. Eltette a mákot a kredenc mélyire, a száraz kiflit pedig lereszelte prézlinek.

Hosszú ideig nem is esett szó a gubáról.

Majdnem három évig.

Aztán, pár napja, valaki hozott mákot vagy egy kilót.

Egymásra néztünk. Úgy jól értjük egymást. Csak ha szó esik, abból fakad néha differencia. De most abból sem fakadt, mert csak ennyit mondott:

- Szerzel egy darálót?

Én még annyit se szóltam, csak bólintottam, fölpattantam derék motoromra, és már indultam is.

Jó két óra teltével tértem vissza. Lehet, hogy volt az három is, ki tudja. Aki darálóért megy, az biztosan nem.

De a konyhában levetettem vállamról a nehéz szákot, és kezdtem kipakolni szépen egymás után, el is csudálkoztam közben, mennyiféle is tud lenni: kék, zöld, sárga, fehér, szovjet, csehszlovák, román, műanyag alkatrészekkel szerszámozott magyar, dédmamától örökölt masszív monarchiabéli.

- Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló...

(In: Zónázó, 2006)

Cserna-Szabó András Ivántól való búcsúzó szövegében is megemlítette Verőcét:

Tudod, mi történt velem tegnap, Iván? Bocs, nem mondom el, mert megírod. Na jó, mégis elmondom. Azt hiszem, most már elmondhatom. Nagyjából akkor, mikor meghaltál, ezt a hírt olvastam. „Alig 300 méterre állt meg egymástól a Budapest–Vác–Szob-vasútvonalon Vác és Verőce állomások között az Avala nemzetközi gyorsvonat és a Szobra közlekedő személyvonat, amelyek azonos vágányon, szemben haladtak egymással hétfő délelőtt" – írta az MTI a Mávinformra hivatkozva.

Zavar támadt az Erőben. Éppen ott, ahol a híres Zónázó annyiszor utazott: Vác és Verőce között. A vonatok megérezték, hogy vége. Hogy valaminek most végleg nagyon vége van. Haldoklik vagy már meg is halt a krónikásuk. Az egyetlen író, aki foglalkozott velük. (A piszlicsáré dolgok, a kavicsok íróként is nagyon érdekelték, a pici kis pimf dolgok, amit más észre sem vett, a zónázó vonatok, a kisfröccs, a szódapatron, a sertésköröm, ilyesmik, amiket, ha sokáig figyel az ember, hirtelen felsejlik előtte a nagy egész...)

Aztán Marci hívott, de nem hallottam, mert a töltött káposztát melegítettem, és közben Tersánszkyt olvastam. Marci (az író, aki talán legközelebb állt Ivánhoz) küldött egy sms-t: „Ivánka elaludt.

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is: https://seta.dunakanyarkult.hu/

Szőnyi festményén így néztek ki a Börzsönybe kiránduló festők... A jobb oldali maga Szőnyi, a balfelőli Berény. A középső tag talán Czigány Dezső, akinek később tragikus sorsa lett - és ezt árnyékvetülésként jelezte a festőtársa? Posztunkban a zebegényi művésztársaság nyomába eredünk Bernáth Aurél irásai alapján...

(Pesti Napló, 1938. augusztus 14.)

Szőnyi István így mesélt róluk:

Zebegényben az évek folyamán lassanként egy egész kis művészkolónia alakult ki, teljesen a baráti kapcsolatok alapján, semmiféle bürokrácia sem nehezedett azokra, akik Zebegénybe jöttek. Sokan a barátaim közül meglátogattak, megtetszett nekik a szép és változatos vidék, kedvet kaptak a kinti munkára. Hosszabb-rövidebb időre kiruccantak dolgozni, voltak közöttük, akik azután állandóan letelepedtek Zebegényben. Kijött ide és telket is vett a váratlanul és korán elhunyt szegény jó Aba-Novák Vilmos, egy nyáron át itt dolgozott kitűnő jó barátom, Bernáth Aurél. Évekig kijárt nyaranta Szobotka Imre és kenyerespajtásom, Elekfy Jenő. A hosszabb időre letelepedettek közé tartozott Dombrovszky-Szatmári László, Medveczky Jenő és jó komám, Vass Elemér. De a leghűségesebben tartott ki Zebegény mellett, jóformán a haláláig, Berény Róbert barátom.
Most, hogy némileg rezignáltan gondolok vissza életem útjára, az elmúlás kikerülhetetlensége adja meg emlékeim ízét, pedig közben, fiatal korunkban egyáltalán nem éltünk szomorú és reménytelen életet. Mikor előbb említett kollégáim és még többen, jó barátaink kint voltak, sokat dolgoztunk, nagy problémákat feszegettünk, közben lejártunk a Dunára úszni és evezni, nagy kirándulásokat csináltunk kerékpáron az Ipoly és Garam völgyébe, Esztergomba, s a jól eltöltött, derűs és több-kevesebb munkaeredménnyel eltöltött minden hét szombatján összegyűltünk a kis kocsmában s cigány mellett mulatoztunk, nem ritkán reggelig tartó, régi magyar nótákat idéző mulatságokon. Ezeken az estéken a társaság fő erőssége Elekfy barátom volt, valamennyiünk közt a zeneileg legképzettebb, aki kitűnően értett a cigányok betanításához.
Kis, összeszokott társaságunk között, tudtommal sohasem volt félreértés, s nem emlékszem egyetlenegy incidensre sem, ami az együttlét harmóniáját megzavarta volna. Az első őszi, esős napon a kollégák nagyobb része felszedte sátorfáját, de tavasszal, szinte a fecskéket is megelőzve, egyenként és csoportosan megint visszatértek a jó barátok.

(Szőnyi önvallomása - Kortárs 1961/8.)

A festőtársaságról Bernáth Aurél irásait olvashatjuk:

Bernáth Aurél: Önarckép ajtó elött

Berény Róbert és Dombrovszky sakkozik Zebegényben, Szobotka kibicel, '30-as évek

Egy hír:

Berény Róbert: Csellózó nő I.

Később nyári lakásuk is lett Zebegényben. Egy kis parasztházat béreltek. Az udvaron nagy diófa állt. Itt is mint Pesten, Eta örökös migréntől szenvedett. Alig talált olyan gyógyszert, amely szenvedését csökkentette volna. Szemét ezért örökös fáradtság ülte meg, homlokát és nyakszírtjét ezért simogatta oly gyakran. A gondtalan órákban biciklizett.

Etában művész természet lakott a javából. Mint csellista kezdte, nagy reményre jogosító növendéke volt egy híres berlini tanárnak. De ahogy a koncertezésre megérett, máról holnapra abbahagyta a zenélést, s csak Róbertnek élt. A sarokba kényszerült cselló azonban mint néma vádló nézett mindkettőjükre. Róbert a pszichoanalitikusoktól próbált segítséget kérni felesége számára. Mennyi bonyolult feltevés, mennyi tárgyalás és az elméleteknek milyen - látszólag - szakszerű kezelése surrogta körül Eta zenei rövidzárlatát! Akkoriban a pszichoanalízis honi érvényesülési szándékának klasszikus korában éltünk.

A cselló kikerült Zebegénybe. Lassanként elvesztette húrjait is, s csak állt a sarokban. Kértem Etát, szerelje fel csellóját, s legyen újra muzsikus. Milyen öröm volna ez Róbertnek. Tegye meg tehát már csak az ő kedvéért is, hogy újra játszani kezd. Meghozom a húrokat Pestről - ígértem - erre az alkalomra. ...

Térjünk vissza Zebegénybe. 1939-ben mi is ott töltöttük a nyarat. A Dőry villában laktunk, a Duna partján, messze Róberték házától.

Egy nap, Pestről érkezve, délidőben nyitottam rájuk. Ott tartottak ebédre. Összeszorult szívvel ültünk az asztal körül, tudtuk, hogy órákon belül kitör a háború. Augusztus 31-e volt.

Nem felejtettem el, gulyáslevest ettünk. Róbert újabb képei közül a legszebbet egy távolabb álló szék lábához támasztottam. Egy tájkép volt ez, igénytelen motívummal, de jó belső gazdagsággal, amely az egyszerűt, az üdét és a távolit egy ütésben csendítette össze. Hogy Etát valamiképpen földerítsem, arról kezdtem beszélni, hogy ha a leves fölött nézegetett kép kiállja a bírálatot, azzal már nagy baj nem történhet. Ennek a megfigyelésnek csak a fele volt tréfa. Sohse működött élesebben a szemem, mint amikor leves fölött nézegettem képeimet. - Nagyon félek - mondta Eta.

Kivettem egy kis dobozt a zsebemből, s eléje csúsztattam. A gordonkahúrok voltak benne. Eta piros lett és olyan izgatott, hogy alig tudta az evőeszközt a kezében tartani. - Nincs kiút, nincs mellébeszélés, Eta, mától kezdve újra csellóznod kell!

Nem mintha hittem volna gyógymódon sikerében. Hogy is lehetett volna megkövült gátlásokat ilyen rajtaütésszerűen feloldani? Ha már Róberthez való szerelme nem tudta megtenni ezt a csodát.

A hangszer Eta lába közé került. Összeállt így a kép, amelyet aztán Róbert oly hűen festett meg, inkább szerelmének hódolva mintsem az igazságnak. De azokban a percekben Eta szilajsága, szép formái, áradó fekete szeme most végre mégiscsak hangszerére koncentrálódott.

Nem emlékszem már a szerzőre, akinek művét Eta emlékezetből kezdte játszani.

Széles áradású andante rész volt, de átsütött rajta Eta izgalma. A kéz biztonsága, még tizenöt évi kihagyás után is tökéletes volt. így a tremolók is. Talán csak a dallam hangsúlya volt túlzott. Feszült minden idege... mennyi emléket, beidegzettséget őriz a test!... De látom, hogy túl nagy a megpróbáltatás!.., S már kiáltott is :

- Nem! Nem játszom tovább!... Nem bírom tovább! - s levágta a vonóját.

Bernáth Aurél: Berény Róbert (Látóhatár, 1966)

Berény Róbert: Éjszaka Zebegényben

Berény Róbert: Szomorkás zebegényi táj

Berény Róbert új munkáit a Fraenkel-Szalon mutatta be. Berény az elit-művészek egyike. Tanulmányokban és kísérletekben hosszú és érdekes utat tett meg, amíg ideért, kezdve a háború előtti startolástól, Cezanne- nyomokon a testek súlyát, térbeliségét hangsúlyozó törekvéstől, a «konstruktivistákhoz» való tartozáson keresztül — Zebegényig. Annyi bizonyos, képei előtt ma nem lehet sem Párizst, sem Berlint mondani. Akivel némi stílusbeli közösséget tart, az a magyar Bernáth Aurél. Ahogyan ma fest, az a természetnek deformálások nélkül, a szordinós hegedűjáték hatását keltő, finom színértékekre való áttétele. Zebegényben él s művészetének az utóbbi években végbement átalakulása nyilván ezzel függ össze : döntő önmagára találással a dunamenti föld levegőjében.

Dömötör István: Képzőművészet (Napkelet, 1937)

Vass Elemér: Őszi este a faluban (1934) 

Bernáth Aurél Zebegényről szóló novellisztikus cikkében Vass Elemér és felesége a főszereplők:

Bernáth Aurél - Kati bácsi kutyája 

Kezdtünk gyülekezni Kati bácsi kocsmájában. Esteledett. Ez a kocsma ugyan a cégtábla szerint "Kati néni" nevet viselte, de mivel a néni sose volt látható, a tények kemény ereje folytán a név a férjre ragadt. Elég magas termetű ember volt Kati és tevékeny.

Ö terített nekünk az udvarra néző verandán, ahonnan kilátás nyílt a telek végén hirtelen fölfelé szaladó erdőre és a disznóólra, melyből elvétve malacröffenés volt hallható, a jóllakottság, vagy az almon való elhelyezkedés szertartásának röffenései. Ezek a hangok a teljes béke érzetét keltették az emberben, márcsak azért is, mert mély tónusukban érezhető volt a jóllakottságból eredő megelégedettség.

Ez a malacröffenés mutatkozott egyébként Kati verandájának s talán kocsmájának is egyetlen említésre méltó színfoltjaként — ha a malacröffenés színként volna érzékelhető. Sőt, még eredetinek is nevezhetnénk ugyanezt, ha az ember nyitott szívvel ülne a verandán, és az ólból eredő hangokat először hallaná ilyképp ezek a röffenések legalább olyan érdekesen hatnának, mintha egy pesti vendéglő, minden előzetes beharangozás nélkül, valami távolkeleti zenekarral lepné meg szeretett törzsvendégeit. Nem szabad persze a sertés hangjait lokális és realista összefüggéseiben érzékelni. Különösen akkor nem, hogyha mint most Vass Elemérnek hallatszik a hangja.

Dzsin, édes angol nő volt fiatalon. Szőke, vöröses szépség, akit Vass Elemér a Riviéráról hozott haza, miután elválasztotta angol hajóskapitány férjétől. S mivel fiatalkori olvasmányainkból az angol hajóskapitányokról fölöttébb tiszteletre méltó emlékképet őriztünk meg, ez a tisztelet sokszoros erővel sugárzott Dzsinre. Titokban imponált nekünk hogy egy ilyen törékeny, szép nőnek volt ereje egy hajóskapitánytól elválni. Ezeket a kapitányokat mi kurtabeszédű embereknek képzeltük, akiknek sem jó, sem rossz házasságuk nincs, csak házasságuk van, ami azonban rendíthetetlen. Hogy tudott Dzsin egy ilyen sziklától elválni? Valószínűleg a zebegényiek is sokat töprengtek ezen.

A hajóskapitányról alkotott romantikus elképzelésünk belengte Dzsin szépségét is. Csodáltuk igyekezetét ahogy nyelvünket elsajátítja. Elemérrel franciául beszélt, akit Elmernek hívott. Mondatai néha két nyelven szóltak, olyan esetben, amikor magyarul is rátalált pár szóra. így például:

— Elmer, c’est tout á fait admirable mindig zebegényi este szép!

Egy-egy ilyen mondata mintha valóban emelte is volna az estét. Én legalább úgy éreztem, hogy követni tudom Dzsint ebbe az angol női atmoszférába, ahová Kati bácsi udvara, a francia nyelv és Dzsin szépsége, könnyedsége folytán emelkedett.

Szőnyi láthatólag nem volt hajlandó emelkedni a Dzsin- tárta magasságokba, mert így fogalmazott:

— Ide hallgasson naccsága, ilyen este bor kell a konyt alá!

 Vass Elemér és felesége Zebegényben

Pista volt közitünk a nagy helyretevő. Ha a Greshamben egyesek néha elkalandoztak képzeletükkel, ő mindjárt lecsapott. Bizonyos helyzeteknek magyar szempontból történő megítélésében -tévedhetetlennek mutatkozott. Helyreigazításai kisebb revolverlövésekhez hasonlítottak.
— Elmer, qu’est — ce que cela veut dire: konty? — riadt föl Dzsin, bár volt oly okos, hogy még a nyelvi nehézségek ellenére is átlásson Pista ugratásán, már mint azon, hogy amíg Pista ezzel a "naccságával" az ő elfinomult világát veszi célba, úgy álcázza magát, hogy provinciálisabb legyen Zebegénynél. Pista szerette ha a légies dolgoknál, ellentétként a magyar valóság is megjelenik.
Kétségtelen, hogy a disznók röffenései és Kati piszkos abroszai mellett elképesztően hat az a mondat hogy: Elmer! qu’est — ce que cela veut dire: konty? Főleg amikor ez a zömök magyar szó átalakul egy olyan légies teremtés száján mint Dzsin, kontj-já. Pista irtózott minden hangulat-egyenetlenségtől és talán föltehetem, hogy számára olyan lehetett az éteri francia nyelv a Kati bácsi környezetében, mint kanálnyi parfüm egy tányér halászlében.
Egyébként Elmer — most már nevezzük őt Dzsin kedve szerint — zebegényi éveiben élte át mélyreható nagy metamorfózisát. Úri allűrökkel kezdte életét, valamikor divatos portréfestő volt, de Berény barátsága révén a Gresham-körbe került, s így lassan a Saulus-Paulus legenda eleven példája lett. Modora, amely kezdetben még magán viselte a harmincas évek előkelőinek néhány sajátosságát: a magas fejtartást, a vontatott beszédet, pecsétgyűrűt és ilyen kifejezések használatát mint: "parancsolj", "kérlekalássan", "hogy méltóztatsz lenni?", "ne is említsd kérlek!", "hová gondolsz kérlek?" stb. A harmincas évek vége felé ez a vérré vált modor és magatartás kezdett már önmaga tükrébe nézni, s a tükörképet kissé időszerűtlennek látni, hogy a negyvenes években tökéletesen időszerűtlennek lássa. Az ötvenes években már komoly magyar festőként tiszteltük Elmert. Dzsin ekkor már Papinak hívta.
Ezt a metamorfózist a szóban forgó vacsora időszakában pontosan akként kell elképzelnünk. hogyha netán megkérdeztük: — Hogy vagy Elmer? — valószínűleg így válaszolt: — Méltóztatom valahogy lenni.

Már vacsora után voltunk és iszogattuk a savanyú bort, amikor Kati bácsi elősomfordált az ivóból, hasán egy özönvíz előtti harmonikával, s közel az asztalunkhoz leült, fronttal az udvarnak, erdőnek, malacnak. Azt már mondtam, hogy elég magas termete Volt. De testes is! Vajon ki kérte fel Katit, hogy váltson át zenésznek? Pista? Nem úgy ismertem őt. Elekfy? Azt talán el tudtam képzelni, hogy bor mellett eldalolgat, de nem harmonika társaságában! Elvetettem ezt is tehát. Elmer? Tőle is kitelne, ha Kati cigány lenne, és legalább egy kontrás ülne még mellette. De így?! Egy harmonikával, Elmer?! Ezt se hiszem. Róbert? Semmi esetre. Így hát csak Kati öntevékenységéről lehetett szó.

Elekfy Jenőné: Tizennégy nyár Zebegényben

Elekfy Jenőről írták:

Elekfy Jenő művészetére döntő hatásúnak bizonyult Zebegény. A táj hatására ettől kezdve hosszú ideig kizárólag a vízfestés válik kifejező eszközévé s noha 1940 után olajjal is foglalkozott, mint vízfestő emelkedett kortársai legnagyobbjai közé.

A Főiskolán Elekfy Jenő és - később feleségével, együtt kezdték tanulmányaikat Szőnyi Istvánnal, mindhárman mint rajztanárjelöltek. Szőnyi ugyan már az első félév végén átment Ferenczy Károlyhoz, az Epreskertbe, művészképzősnek. A barátság azonban nem szakadt meg köztük, annyira nem, hogy amikor 1923 karácsonyán Szőnyi meglátogatta Elekfyéket Falk Miksa (ma Néphadsereg) utca 26.sz. alatti lakásukon, azt javasolta nekik, hogy töltsék a nyarat Zebegényben. Szőnyi ugyanis ekkor már kint lakott családjával együtt, nem tudva még akkor, hogy egész életére foglya marad a zebegényi táj — a Dunakanyar - varázslatának.
Elekfyék a Falk Miksa utcai műtermes utcai lakásban, mintegy hét esztendőn keresztül együtt laktak Rudnay Gyuláékkal. Elekfyék Ákos fiának is Rudnay lett a keresztapja. Ekkoriban nyaralni is Nagybábonyba jártak, Rudnayné testvérbátyjához, a község református lelkészéhez. 1928-ban azonban fordulat következett be, mert a műteremlakás tulajdonosa, Kernstok Károly hazatért Berlinből s a lakást ki kellett űríteniök. Rudnayék elköltöztek a Bors utcába, Elekfyék pedig az újpesti Duna-part ún. Palatínus házába. Ekkor merült föl bennük, hogy el kellene fogadni Szőnyiék meghívását, nyárra Zebegénybe. Igaz, hogy többen Nógrádverőcét ajánlották, s ők is inkább erre hajlottak, de a verőcei állomáson egészen véletlenül Szőnyiékkel találkoztak, akik aztán vitték magukkal őket Zebegénybe. 1928-ban történt ez s ez volt Elekfyék első zebegényi nyara. Elekfyék, akik évközben tanítottak és csak nyáron mentek Zebegénybe, nem rendezkedtek ott be úgy, mint Szőnyiék. Nekik elég volt egy szoba is, nem úgy, mint Szőnyinek, aki egyrészt családja érdekében, másrészt hogy képeihez a tárgyi kellékek kéznél legyenek, még gazdálkodásra is berendezkedett. Nagy költséggel kutat fúratott az udvarban, lovat, kocsit vett, máskor kecskét vásárolt azzal a szándékkal, hogy legyen friss és tápláló tej a gyerekeknek, de a kecske már az első éjszaka fölakasztotta magát. Szőnyit nem zavarták a gazdasággal járó kellemetlenségek. Egyízben lova gazda nélkül és csak a kocsi elejével tért haza. Tehenet is tartott s természetesen a „gazdaságba” alkalmazottat is fogadott. De volt is miből, még ha látszólag ráfizetéssel járt is. Az ilyen és hasonló zökkenők arra is jók voltak, hogy ezeket Elekfy Jenő beleszője az évről-évre aug. 20-án megrendezett István-napi verses köszöntőjébe. Tizennégy nyáron keresztül, amint ezt Elekfy Jenőné Tizennégy nyár Zebegényben c. forrásértékű könyvében olvashatjuk. Az említett művészek és a társaság más tagjaiból alakult nyaraló közösség évről-évre megünnepelte Szőnyi nevenapját. Sőt, más alkalmakat is talált, hogy a napi alkotói munka után esténként vigadozzék. Szőnyi szeretett nótázni, dalolni s magával ragadta a társaságot. Vass Elemér ugyancsak kedvelte az emelkedett hangulatot. Berény sokmindenhez értett, gyakran hegedűlt, Elekfy pedig gitározott. Föl-föltűnt a körükben Aba-Novák Vilmosné is Jutka nevű lányával.

(Dunakanyar tájékoztató, 1977)

Elekfy Jenő: Zebegényi domboldal

Bernáth így folytatta:

Gondoltam, késleltetem zenéjét, amennyire tudom. Pistához forduljam: — Hány óra lehet, István?
— Tíz.
— Csak azért kérdezem — folytattam —, mert 6—8 órán belül kitör a háború.
Semmi hatás. De láttam, Istvánnak humorra áll a szeme:
— Ha úgy mondanád — felelt —, hogy az angolok holnap megtámadják Amerikát, elhinnem.
Pistának egészen sajátságos világpolitikai észjárása volt. Néha oly meglepő kombinációkat tudott felállítani és oly szerényen tudta azokat közölni, mint egy született diplomata, akinek nincs szüksége a felfokozott hang nyomatéseregek állnak. Dzsinnek mondta egyszer, egy más alkalommal: — Figyeljen csak rám! Maguk angolok előbb-utóbb kivándorolnak Kanadába! — A Greshamben hallottam tőle azt a mély emberismeretre valló mondást, hogy ha Hitlernek idejében kiállításokat rendeznek, nem jutottunk volna idáig... A pedagógia köréből: — Mért gondolod, hogy abból a gyerekből festő lesz? Az anyja háromszor elvált, az apja cukorgyáros! ... — Ugyancsak a Greshamben egy festőnek mondta: — Vigyázz! a festészet visszarúg!... S a legédesebb ez volt: — Lennék én modern, de nem tudok.
Nem volt mentség, Kati indított. És nem is akárhogyan! Először csak futamok szaladtak ki hangszeréből, mintha ízületeinek rozsdáit akarná kihajtani ujjaiból. Majd dalfoszlányok jöttek ... No, nézd csak, ez a Kati!... csak az a hatalmas tengeri kígyó ne volna a hasán!
— Boy kell a konty alá! — erősködött Pista újra.
Dzsint nem kellett nagyon biztatni. Pista ellenőrizte.
— Bárónő, maga is igyon! — ez Elekfynének szólt, akit a bennfentes zebegényiek “bárónőnek" kereszteltek át, ki tudja miért. Ez a kedélyes tanárnő jól viselte rangját, ivott.
Eta! Duci! — folytatta Pista. s tele pohárral intett a két asszony felé.
— Doktornő! — ez Alicenak szólt, de ő nem sok kárt tett a borban.
A derű eközben némileg emelkedett. Kati már egy dalt fürdetett olajban a harmonikája mélyén. Mindenkinek pohár volt a kezében, kivéve Róbertét, aki belebetegedett volna, ha iszik.
De Elekfyn fogott Kati kezdeményezése. — Hogy is van az? — kérdezte, mintha nem tudta volna.
S a dal mégiscsak megszületett, dacára a sok szerteágazó egyéni indulatnak — előre tudta ezt Kati. Elekfyhez Szőnyi is társult az éneklésben. Magyarázó dal következett, melyben egy leányzó elsorolja az okokat, melyek miatt nem hajlandó a szép szóra hajlani. Nem a legény csúnyasága miatt volt az idegenkedés. A mostoha akarja a házasságot, s nem önzetlen okból.
A dalok egymásnak adták ötleteiket. Egyik folyt a másikból. Az ellentétek is inspiráltak. Majd Elmernek pattant ki egy az emlékei közül:
Azért hogy kend olyan ragyás,

Kend a szeretőm és nem más,

Illik kendnek rettenetes

Hogy egy kicsit hímlőhelyes

— Elmer! — sikított Dzsin — qu’est-ce que cela veut dire: ragyás?
Hát igy mulatoztak ők, mármint Szőnyi, Vass, Elekfy, és Dzsin szeme. Róberttel együtt csak néztük őket. Nem fűlt a fogunk a borhoz. Így látszik meg aztán, hogy kétfajta ember él a földön: aki tud a kocsmában mulatni és aki nem tud. Mindig is szerettem volna az előbbiek közé tartozni. de nem ment soha. Ügy ítéltem, hogy a melegszívű emberek az italosok között találhatók. Pista bírta az italt. Már kedvesen bökögetett a magasba, Elmernek pedig jó hangja volt. Róbert pislogva nézte őket. Ismertem e nézését. Legalább olyan idegen volt e mulatozás neki, mintha egy csapat dervis táncát kellett volna Kati verandáján elbírálni. Mellettem ült, fülembe súgott: — Te. azt a harmonikát... — a tétel lényegét elnyelte a zaj, de tudtam jól, hogy mit akar mondani.
Így vigadtunk 1939. augusztus 31-én este 10 óra felé, a második világháború kitörése előtt pár órával, amikoris a Kati udvara végén felszaladó erdőből egy hatalmas farkaskutya tört elő, és elképesztő vonítással rohant felénk, majd rávetette magát Katira. Kati székkel, harmonikával együtt hanyatt vágódott. A kutya a harmonikát próbálta széttépni, és Kati védekezett. Már- már azt hittük, hogy az élete forog kockán. Elmer kapcsolt a leghamarabb. Székkel ment a kutya felé és csak Pista és Elekfy harsány nevetése tartotta vissza, hogy agyon ne üsse, mert bizony e vadállat Kati kutyája volt, aki nem tudta elviselni gazdája harmonikázását. — Hát nincs igaza? — szólt Róbert.
*
E viharos történet után szívesen használt szólásmondás lett körünkben, hogy aki nem szereti a zenét, az olyan mint a Kati kutyája.
S miért ne terjedhetne el ez a szólásmondás? Egy kis mosolyt mindig előcsalna, még a megbélyegzett arcára.

A társasághoz tartozott még Szobotka Imre, akinek a festészete szintén megváltozott itt: 

A naturalizmus ellenforradalmának másik csoportja a kubizmus felé fordult. így Szobotka Imre is, akinek gazdag gyűjteményét a Frankéi Szalonban láthatjuk. Szobotka, Kmetty Jánossal együtt a kubista elvek első lerögzitőjéhez, Cézanne-hoz ment vissza. A térábrázolás és térproblémák hosszú tanulmányozása után Szobotka enged szigorú kubista elveiből s mint ő maga írja szép előszavában, »a főtéma mindig a tér, de már megindul benne a szerves élete.
Szobotka Zebegényben fest, s ma természetesen a tájkép érdekli elsősorban. Az elvontságból a természet bontotta ki az új Szobotkát. Meleg, bensőséges tájképeinek határozott egyszerű lírai akkordjai néha Szőnyi Istvánra emlékeztetnek. Szobotka azonban a térösszefüggéseket markánsabban érezteti és az esetleges illúziók mögött mindig utal az örök változatlan törvényekre.

(Magyarország, 1938. március)

Szobotka Imre: Délután Zebegényben

A zebegényi művészkolóniáról Klemmné Németh Zsuzsa szerk.: Árkádiától Zebegényig. A zebegényi művészkolónia 1928–42 között kiadványában olvashattok bővebben:

...ahhoz, hogy a Dunakanyar igazán élvezetes hely lehessen a belföldi és külföldi kirándulók vagy üdülni vágyók számára még sok tennivaló lesz. Itt nem szeretnék elébe vágni a különböző szakemberek ideáinak, terveinek szakszerűtlen tanácsokkal. Mint művész a magam részéről csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy ezen a területen a természetvédelmi szempontokat kell elsősorban előtérbe helyezni. Tehát a már megtervezett vagy tervezendő létesítmények (szállodák, camping táborok, parcellázási tervek, útépítés, folyamszabályozás, fásítás, parkosítás, esetleges ipari létesítmények) olyan módon legyenek megvalósítva, hogy a szépséges táj jellegét meg ne rontsák, hanem annak érvényesülését elősegítsék.”

Elekfy Jenő emlékkiállítása (Zebegény, Szőnyi István Emlékmúzeum, 1993)

Otthon Leányfalu volt a legjobb. A kert, az illatok, az út Tahi felé, az édesség a levegőben, a gyümölcsök, a Nyerges télen, havas lejtőivel. Néhány téli és tavaszi reggel. Ez volt a legjobb.

(Márai Sándor: A teljes Napló - 1959-1960)

Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias lesz, súlyos és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant volna a mélybe. A tragikus táj fölött összefont karokkal áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi. A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná, hogy nevéhez politikai tervek tapadnak. Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül. Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban. Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az őzek tüzet raktak volna.

(Márai Sándor: Négy évszak - Dobogókő, 1938) 

Az első orosz katonával néhány hónappal később, 1944 karácsonyának másodnapján találkoztam. Fiatal ember volt, azt hiszem, fehérorosz; jellegzetesen szláv arc, széles pofacson­tokkal, szőke hajzattal, melynek egy tincse kilógott a szovjet­csillaggal megjelölt, sisakszerűen hegyes prémkucsma alól. Lovon nyargalt be a falusi községháza udvarára, kezében géppisztollyal; nyomában két idősebb, szakállas, komor képű közlegény lova­golt. A fiatal ember reámfogta a fegyvert és megkérdezte:
- Ki vagy?
Azt mondottam, író vagyok. Álltunk a hóban, a lovak nyerí­tettek és gőzös párával lehelték ki tüdejükből a fáradtságot. Mint az orosz lovasok általában, ez a fiú is kitűnően lovagolt, de nem kímélte a lovat: vágtatás közben az orosz lovas nem emeli fel testét a nyeregben, felsőteste egész súlyával lenyomja az állatot, csaknem mozdulatlanul tapad a lovas teste a lóhoz. Vágta után a lovak megtorpantak, nyihorásztak és lihegtek. A fiú nem értette válaszom és megismételte a kérdést. Most —érthetőbben, tagolva a szót, — ezt mondottam: ,Piszatyel." Nem tudtam oroszul, de ezt a szót megtanultam, mert híre járt, hogy az oroszok nem bántják az írókat. És csakugyan, a fiú most elmosolyodott. Fiatal, büszke, gyermekesen haragos, piros­pozsgás arca megvilágosodott a mosolytól.
— Harasso — mondta. — Igyí damoj!
Leugrott a lóról és a községháza felé sietett. Megértettem, hogy elbocsátott és hazamehetek. Az orosz lovas járőrtársai nem figyeltek reám. Átsiettem a havas kerten és elindultam az országúton, a falusi ház felé, ahol akkor már nyolcadik hónapja laktam, az erdő szélén. Afféle senki-földjén állott ez a ház, nagy kertben, egy félig-falu, félig-nyaralóhelyszerű település határán. Ebben a nyolc hónapban mindvégig menekülők és bújdosók között éltem. Az erdőszéli szállás helyes választásnak bizonyult: a németek ebben az időben éppen úgy nem dugták ide az orru­kat, mint a magyar nácik és az új, embervadászatra betanított nyilaskeresztes karhatalmi személyiségek.

(Márai Sándor: Föld... föld...)

Bombázók tartanak Budapest irányába a Dunakanyarnál

 

 

Tahiban ér az április 13-i, délelőtti légiriadó. Az országút mentén állunk, az ég felhős. Nagy magasságban, láthatatlanul, félelmes robajjal húznak a nehéz amerikai bombázók Pest felé. Nyomukban olyan vonalsor marad az égen, mint a hangjegyfüzetek vonalai.

(Márai Sándor: A teljes Napló 1943–1944)

 

Verőcére is németek érkeznek. Kötött ballonokat szerelnek fel a Duna mellett, hogy meghiusítsák az ellenség légi tevékenységét. A gyerekek nagyon mulatságosnak találják a léggömbök megtöltését és feleresztését. Csak volna egy puska, hogy az ember kilyukaszthatná ezeket az ostoba gömböket! A németeknek egyébként nem sok öröme van a léggömbjeikben. Egy este repülőgép száll el a Duna fölött. Olyan alacsonyan repül, hogy német gépnek véljük. Egyszerre aztán megszólal a gépágyú, a kilyukasztott ballonok egymás után hullanak le a földre. Három napig nincs ballon, a németek stoppolhatják a lyukakat.

(Barsi Ödön: Napló)

A MFTR ERZSÉBET KIRÁLYNÉ személyszállító gőzöse, amely 1944. április 15-én az 1570. folyamkilométernél aknára futott, de a legénység még sekély vízre tudta kormányozni. Ekkor 30 utas megsebesült.

Vácra komp visz át; az aknaveszély megint időszerű. (Néhány nap előtt a közelben futott aknára és süllyedt el az „Erzsébet királyné” nevű szalongőzös.) Este hatig csellengünk az állomás közelében.

(Márai Sándor: Napló)

Aknamentesítő hajó Nógrádverőcén

Újév első napján séta a folyóparton. Harminc kilométerrel arrébb szétmállik az ágyútűzben Pest és Buda; itt teljes csend, januári napsütés; a pócsmegyeri ifjúság korcsolyázik a Duna befagyott partmenti szegélyén. A nap eseménye egy uszály váratlan megjelenése a zajló Dunán; valahol Esztergom körül szabadulhatott el, s a víz lassan lesodorta hozzánk. Ez a nagy, fekete test a szürkészöld jégtáblák között kísérteties látvány; minden elszabadult, önállósult; vállalkozó fiatalok átkutatják, s ládákat találnak és egy honvédhullát; a községbeliek reménykednek, hogy talán gabona is akad az uszály mélyiben.

(Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt 1945-1946)

 (Barsi Ödön Naplójából)

Szóval a legsötétebb időkben sem hunyt ki az emberi értelem... Azután a szovjetek romboltak Verőcén. Gorkáék háza volt a központjuk (őket Meszlényi zeneszerző fogadta be magához). Gorka Lívia írja: "1945 nyarán visszamehettünk a házba, az európai hírű kerámiagyűjtemény összezúzott cserepei bokáig értek. Ültünk a szétszedett, kiégett házban, anyám súlyos betegen feküdt, és apám azt mondta: „a végtelen a tenyerünkben van”.

Márai Sándor már külföldről emlékezett vissza:

Délután gyalog lemegyek Bagnoliba. Három óra után fordul az idő, a tramontana hidegen süvölt. A Cumana-vasutat éppen elérem, Baiába megyek. Arra gondolok, hogy ma négy éve, január utolsó vasárnapján Tahiban sétáltam, a Duna partján. Goethének van igaza, az utazás célja nem a megérkezés, hanem az utazás. Már nem akarok többé sehová megérkezni, most már végig csak utazni akarok. 

(Márai Sándor: A teljes napló 1949)

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is: https://seta.dunakanyarkult.hu/

Szenzációs képanyagot tartalmazó hagyatékhoz kaptunk hozzáférést, ami azt mutatja, hogy már az 1910-es évek elején is magukkal hozták a nyaraló családok a kutyáikat. Ehhez kapcsolódóan összegyűjtöttük a művészek háziállatait is...

Előkerült egy mégkorábbi kutyás fotó is:

Nagy társaság Nógrádverőcén 1900 körül (A fotó Daróczi János tulajdona.)

Más dunakanyari településről is ismerünk korai kutyás fotót:

Nagymarosi kutyaidomítás, 1909

A művészek közül Karinthy Frigyes biztosan magával hozta kutyáját Verőcére, hisz írt is róla:

Rozsnyay Kálmán levele Kosztolányinak (1933):

„Desiré! Hattyút mi is meggyászoltuk, még talán jobban mint te, ti... Első írásod melyben csak a [szív] dominál, Te tudod hogy nekem ez minden és megérted hogy mért küldök most meleg kézszoritást... Hát mi lesz a régi ígérettel? Verőce vár!”

Kosztolányi Dezső: HATTYÚ HALÁLA

Most elbúcsúzkodom tőle. Mint az ünnepi szónok, utánakiáltok harsányan:

- Hűséges és jóságos. Kölyökkorodtól fogva - tizenhárom hosszú esztendő óta - itt velem egy házban, egy födél alatt jóban-rosszban. Magányom osztályosa. Egyszerű és bölcs. Lélek te, lélek. Eltűntél, mint a lélek. Ez az első hűtlenséged.

Hattyúnak hívták. Fiam a kiskorában eleinte így nevezte: "Kosztolányi Hattyú". De miután megtudta, hogy a kutyák, noha állandóan közöttünk vannak, nem családtagok, s a családok vezetéknevét nincs joguk viselni, ő is a rendes nevén szólította.

Én még ezt a nevét se használtam. "Kutya" - mondogattam neki, valahányszor rápillantottam, mert azt éreztem, meg-megújuló ámulattal, hogy ő egy másfajta élőlény, a kutya. "Ember" - gondolhatta ő, amint rám tekintett, mert egész lényén az enyémhez hasonló, soha el nem apadó ámulat tükröződött, hogy egy másfajta élőlényt lát, egy embert.

Körülbelül ez volt közöttünk a viszony. Két teremtmény egymás mellett, ezen a csillagon, két lélegző, elmúló társ. Van polgártárs és embertárs. Arra a nagyobb közösségre, arra a titkosabb kapcsolatra, mely két élőlényt egybefűz, nincs szó.

Nem hiszem, hogy gazdájának tartott volna. Ehhez én nem vagyok eléggé komoly. Csak az adóhivatal könyvelt el ekképpen: "ebtulajdonos". Ő tudta, hogy nem birtokolom őt. Sem a gőgöm, sem az ostobaságom nem akkora, hogy egy lelket magaménak követeljek. Épp ezért alig engedelmeskedett, csak szeszélyből, ha kedve volt rá. Nem tisztelt. Amíg üldögéltem a kertben, rá se hederítve, egyszerre fölemelte egyik lábát, otrombán, esetlenül a térdemre nyomta, s ott hagyta egy darabig. Az élőlények - még azok is, akik beszélni tudnak - igazi szeretetüket a tapintással értetik meg, azzal, hogy egymáshoz érnek.

Éjjel, ha hazajöttem, s az előcsarnokban villanyt gyújtottam, fölébredt. Már régóta nem csaholt örömében, farkát se csóválgatta. Ilyenkor kissé hunyorgatott a hirtelen világosságtól. Aztán valami családias, tündéri melegség gyulladt a szemében, mintha ezt mondaná: "Á, te vagy?" Gondolatban bizonyára tegezett - a kölcsönösség alapján -, mint én őt.

Ezer színű az ősz Zebegényben a Duna partján. Vörösbe borult a fák lombja, rikít a dália, csillog a víz és lomhán kanyarog távoli tájak felé a nyújtózkodó folyó. Zebegény művészeik tanyája, írók és festők fantáziáját fűti, munkakedvét serkenti.
Errefelé egykedvün, lassan bandukol a vonat. A Duna partján a Bazsarózsa-ház. A magas töltésről belátunk virágos kertjébe. A tavasz óta csaknem egyfolytában itt dolgozik, itt pihen, innen indul vadászni Csathó Kálmán. Zebegény varázsa őt is megejtette. A kertben békesség és nyugalom. És Kefe az író hű kutyája. Sokat emlegetett, írásban is megörökített nevezetes, kis jószág.

(Film Színház, Irodalom, 1941)

Barátja, Fekete István így emlékezett szavaira:

- Ilyenek nincsenek; ilyen kutya csak még egy van a világon - maga most ne hallgasson ide, Lupika -, az én Szikrám, az örökös győztes és mindenütt első Szikra. Szikra még Lupinál is többet tud, mert nemcsak keres és apportíroz, hanem ha kell, gombázik, ha kell, postás, lekísér az állomásra, a vonat érkezését jobban tudja, mint a vasutasok, és ott vár a délutáni vonatnál pontosan. De Szikra kosarat is visz, és jaj lenne, ha valaki kezet emelne rám.
- Hát ez igaz - mondtam, mert jól emlékeztem, amikor Kálmánnak valami sürgős üzenni- valója volt feleségének, s ezt a kis Szikra intézte el gyorsabban és pontosabban, mint egy ember.
Kálmán megírta a levelet, és a Szikra orvén levő kis erszénybe tette. A kutya toporzékolva várta a parancsot.
- Posta! Vidd, Szikra!
Akkor a kismarosi Rózsa kunyhóban voltunk (amelynek ajtó feletti felírását valamelyik unatkozó vadásztársunk így javította ki: Rossz a kunyhó), Kittenbergerék lakásától 8-9 kilométerre, és egy jó óra múlva Szikra már ott volt a válasszal. Embernek ez az út négy-öt órába került volna.
De gombáztunk is Szikrával, „akinek” orra mondta meg, hol a gomba, de ha megtelt a kosár, haza is vitte, s az üres kosarat hűségesen hozta vissza. Ez a gombázás azonban közel, a ház feletti gesztenyésben történt.
Ott, ahol most egy nagy kő őrzi Szikra álmát, rajta az elmosódott írás:
A leghűségesebb a legjobb a bátor a szép
örökös champion SZIKRA
Akkor még a rettenetes kutyabetegségnek, a szopornyicának nem volt gyógyszere, és Kálmánnal hónapokig nem lehetett beszélni Szikra halála után, mintha tudta volna, hogy Szikra csak egy volt, csodája a magyar vizsláknak, és több nem lesz.

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (Nimród, 1984)

A Rózsa-kunyhó

Kittenberger “Szikrája” minden idők egyik legjobb magyar vizslája élő legenda volt a maga korában, és külön fejezetett szentelt neki utolsó nagy könyvében, ama bizonyos “kiheréltben és megcsonkítottban”, A KilimandzsárótóI-Nagymarosig című műben. Ennek ellenére sosem szólt róla. Én egyszer megpróbáltam kérdezni felőle, ám ő nem válaszolt, csak rám nézett. A szeme hideg volt és szomorú, s én attól is óvakodtam azután, hogy a Szikra nevet a számon kiejtsem.
Miként akkor is csak hallgatott mélyen, szomorúan, ha valamelyik régi vadászcimborája fölemlegette. Azt hiszem, még akkor, évtizedek múltán sem tudta túltenni magát kedves vizslája elveszítésén.

Patay László: Kitty és a zsemlyesárgák (Nimród, 2005)

...a következő kutyás kép egy titkot fed föl:

Szőnyi István kutyájával Zebegényben 1958-ban

A festőművész több kuvaszt is tartott, amelyek folyamatosan ott szaladgáltak kerítése mellett. Őket a helyiek mai napi napig jó emlékezetükben őrzik!

 A májzli viszont helyi sváb kutyafajta:

 A sváb májzli még német puli vagy magyar kopaszkutya néven is emlegetett, kevésbé ismert fajta. Kiváló pásztor-csősz munkakutya. A Gödöllői KÁTKI 2011-es szakmai konferenciáján már foglalkozott a fajtával. Összefoglalójukban ezt írták: "FCI besorolással nem rendelkező, hamarosan Nemzeti Kincs besorolásra számító értékes fajta. Kevesebb, mint száz egyed maradt fenn napjainkra. Megmentésük az Uniós Aquis Communitaire‐ben vállalt kötelezettségünk."