DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308

2021. április 11. 19:38 - fabiane

Irodalmi hajóút a Dunakanyarban

 

 otl.jpg

 Ottlik Géza baráti társasággal a fedélzeten, az író a katona mögött áll (1933)

Az "Iskola a határon" utolsó fejezete egy Komáromból induló dunai hajóúton játszódik. Képzeletben velük lefelé csorogva a Dunakanyarban találkozó írók gondolataiból idézünk:

1926-ban, lezártuk az évet, tornaünnepéllyel, nagy díszmenettel Kovách Garibaldi előtt, fáklyászenével este, Colalto leszerelte ágysodronyáról a rádiót, az első emeleti árnyékszék falán otthagytuk Medve tenyere nyomát feketén, és tíznapos tanulmányi kirándulásfélére mentünk, végzett negyedévesek. Komáromtól hajón jöttünk le.

Mindig matematikai hasonlatokkal hozakodott elő, ha érezte, hogy megint elég undok volt, mert azokat én nem értettem. Megmondtam neki a hajó korlátjánál, hogy mit csináljon a tízezer lelkével. Szeredy leült egy kötélcsomóra, a kajütfalnak támasztotta a hátát, és halkan pöcögtette új hangszerét. Inkább őt hallgattam. Előszedtem a cigarettámat.

Medve is elhallgatott. Aztán gondolt egyet, felém fordult, és elkezdte mondani elölről, rendesen a Miatyánkot, talán hogy ezzel szereljen le, vagy békítsen ki, vagy értesse meg magát. "Add meg a mi mindennapi kenyerünket ma... mindenkinek, a Bébének, Szeredynek, Zsoldosnak, és akkor már nekem is, mert akkor mégis fontos, én is ott akarok lenni, megszoktam a vén hülye pofájukat..."

Szeredy felnézett egy pillanatra, aztán megint lehajtotta a fejét, játszott tovább. Medvének voltak ilyen érzelmi rohamai. Bár nem mondom, hogy gyakran életében. Biztosan cigarettát akar tőlem, gondoltam. De nem bántam. Semmit sem bántam már. Langyos volt az éjszaka, s a hajó langyos deszkái közé becsapott a folyó csípősebb levegője, nyakunkba mart finom hűvösségével, bujkált a fedélzeten. Felültem a korlátra. Medve csakugyan felélénkült hirtelen, és pimaszul, jókedvűen rimánkodni kezdett egy cigarettáért.
Éppen bele akartam hajítani az üres dobozt a vízbe. Szeredy már egészen folyamatosan pengette az új tangót, amit tegnap éjjel a főreál földszinti folyosóján is hallottunk kiszűrődni a negyedévesek társalgójából. "Simulj hozzám - ha üt az óra."
Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről.

(Ottlik Géza: Iskola a határon)

A regény utolsó fejezete: http://mek.oszk.hu/02200/02285/02285.htm?fbclid=IwAR2mpSjGlM5JGm8Fs9Sa5kYr6i0a_YgJfziY3t2pZ8g0el3OHDQpoGigf7o#68

Két zebegényi költő: Rákos Sándor és Tomaji Attila 

Valachi Anna így ír róluk a Literán: "Attila barátságát közvetve Rákos Sándornak köszönhetem, noha ők ketten életükben sohasem találkoztak. A szellemi rokonok azonban – egyidejűleg vagy posztumusz – észrevétlenül mégis mindig kiválasztódnak. Zebegény számomra nemcsak a festők – Szőnyi István (1894–1960), Berény Róbert (1887–1953), Bernáth Aurél (1895–1982) –, hanem a költők alkotóhelye is. Rákos Sándoré (1921–1999) – aki a hetvenes évek óta a Patak utca 5. szám alatti lombárnyékos-kertes házában töltötte minden nyarát –, és az ő halála után néhány évvel Zuglóból ideköltöző Tomaji Attiláé, aki 2003-ban a Kossuth-díjas írók sorozatban kötetbe válogatta Rákos Sándor költői életművének legjavát – és aki évek óta szorgalmazza a helyi polgármesternél, hogy a Patak utcát Rákos Sándorról nevezzék el (mindeddig hiába)."

rakos.jpg

Rákos Sándor (Kálmánháza, 1921. november 25. – Budapest, 1999. december 25.) magyar költő, műfordító, esszéíró, kiadói szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Rákos Sándor: Szerelmes (második) szülőföldem, Zebegény


Hegyvölgy-arc, tisztás-arc, óriásfenyő-arc
Ez a fenyő önmagában teljes birodalom. Tisztás szélén áll, egyedül. Külön vihara és külön szélcsöndje van. Külön esője, külön jege-hava. Talán reménytelenül hősi (vagy hősien reménytelen), de mindenképp kemény próbára kényszerítő, tehát jó helyre került. Nem eleve-szándékból, nem is elkülönülési vágyból, s a legkevésbé sem önzésből. A maga tisztásán csak azt teheti, amit tesz, csak olyan lehet, amilyen. Megállsz alatta, s mint láthatatlan burok, körülzár növényi halhatatlansága. Zebegényben is, másutt is, sok fát mondhatok meghitt barátomnak. (A fák általában túlélnek bennünket, már csak azért is alkalmasak a sírig – részükről még sírunkon túl is – tartó barátságra.) A magányos fenyőóriás legjobb fabarátaim közül is toronyként kimagaslik.

A tisztás, amelyen áll, vályú alakú völgy lejtőjén zöldell. Kétfelől nem túl magas – mondhatnám: emberhez illő méretű – hegyek. Ki tudja, hány száz vagy hány ezer hasonló völgye van a Börzsönynek? Egyszer épp amiatt tévedtünk el barangolás közben, mert szinte hajszálnyira hasonlít egyik a másikhoz. Hajszálnyira? A hajunk szála sem egyforma, hát még a Börzsöny völgyei! Csak a felületes szemlélőt tévesztheti meg a természet azzal, hogy egy szerzői ötletet tréfás kacsintással rövid távon sokszor megismétel.

Amióta jobban ismerem e domborművű táj völgyeit (s persze a hegyeit is – nemcsak, mert hegy nélkül nincsen völgy, de mert lelkem mélyén elszánt hegymászó vagyok, szenvedélyes, bár könnyen fáradó), e hegyek-völgyek alakzataiban azt csodálom leginkább, amit, mondjuk, a remekművű szonettekben. Kötöttségen túli kötetlenségüket, szerkezetük változatlan pillérein a kifogyhatatlan leleményű változatosságot.

Íme, a Duna-arcú, a tisztás-arcú, az óriásfenyő-arcú Zebegény. S hányféle arca van még! Nagy, szabad térségek szántóföldjei, széleik a látóhatár kék páráiba vesznek, fölöttük mérhetetlen ég, felhőfürtök közt a Duna pántlikája, távol (sötétebb felhőként) a haragos Dobogókő. Vagy az arénára emlékeztető fennsík, messze körben a sejtelmesen kéklő hegyek, végtelen gabonatáblát ringat a szél, helyenként vihar (vagy lakmározó vaddisznó) döntötte meg a szárakat. S mintha tudatosan komponálták volna így, a szélesvásznú tájképeket meghitt miniatűrök keretezik: gyümölcsöskertek a dombon, apró házacskák, szerszámosok, bennük a kertészkedés ősi eszközei, körülöttük áhítatos munkába mélyedt kertészkedők, odább a még kerítetlen rét, alig taposott csak-gondolom-ösvény vág rajta át, fácánpár robajlik föl közvetlenül a lábad előtt a térdig érő fűből, s tart a mindenkinek termő, gazdátlan cseresznyefák földiglombsátora felé. Vagy a dombháton az új telepesek házikói, vagy a Völgy utca mély lélegzetű kertjei. Vagy a nosztrai út, nádasával, legelőivel, alkonyatonként emlékcsalogató kolompszóval megtérő birkanyájával. Két szamár – egy szürke és egy kese – megy elöl (juhász nélkül), vezéri méltósággal: ők vezetik el a sok száz juhot türelmesen kacskaringós utakon az akolig. Vagy a szobi emelkedő! Akárcsak a nagymaros-zebegényi utat, gyalogszerrel (is) meg kell tenni, mert csak így értékelhetjük igazán a folyton támadó szél bárdjával féloldalasra hasogatott koronájú, a kemény fagyok gyalujával fényesre simított kérgű fákat, a kétfelől velünk lépő panorámát – a bal kéz felőli, a dunai, egyike a szememben őrzött legszebbeknek! –, a szelíden közeledő szobi lankákat, s csípős hidegben, a rév felől bezuhogó szélnek dőlve, még azt a pár lépésnyi könnysajtoló menetelést is, a vendégfogadó cserépkályhás melegéig.

 

zevrak.jpg


Tomaji Attila net-naplója Zebegényből (Rákos Sándor gyönyörű verssoraival):

Lementünk a Dunához, hosszú séta a bicikliúton az Újvölgy felé, majd vissza, fel a régi szlovák parasztházsorhoz, ahová, az egyikbe, ha lehet, szeretnék egyszer megérkezni. A folyó mellett tologatva a babakocsit, Duna-verseimre gondoltam, amelyeket februárban hoz le a Holmi, meg Masaru Emota kis könyvecskéjére, aki szerint gondolataink, szavaink hatással vannak a vízmolekulák szerkezetére, és a víz válaszol nekünk. Mintha a tudomány Orpheus nyomába eredt volna.
Ebéd után a lányok aludtak, végre asztalomhoz ülhettem.
Rákos Sándor kiadatlan naplóit, megkezdett, majd félbe-szerbe hagyott verseit olvasgatom. Vannak felejthetetlen versek, de vannak felejthetetlen verssorok is. Nézd ezt: találhattál volna alva is / találhattál volna halva is / ágyam fejénél megálltál / köszönöm hogy ébren találtál // (…) / szavak nélkül is szólítlak / halálos ágyamon is hívlak / nagy csöndem akkor sem ereszt el / csordultig megtelik neveddel. Vagy ezt: majd ha gyúl világra vak / hályogos ég szeme a Nap / majd égeti nyomunkat porba / ahogy bolyongunk megbotolva / majd jajgatunk fentről kizártak / hogy lent sem találjuk hazánkat.
Szívesen összeállítanék egy olyan antológiát, amibe csak sorokat mentenék át, amelyek valami miatt nem álltak össze versnyi remekművé, mégis fontosak lehetnének az olvasók, de a szakma számára is. Hányszor vagy úgy te is, hogy mész az utcán, és hirtelen dobogni kezd benned egy sor, amit talán már nem is kapcsolsz egy költőhöz, főleg nem az életművéhez, amelynek pedig elidegeníthetetlenül szerves része, hanem attól különváltan dobban benned, különös erővel, magyarul vagy valamelyik más nyelven. Hallod a sorokat, és boldogan időzöl el a nyelvben, tanult és átörökölt hazádban, aztán, ha szerencséd van, (mert a költészethez szerintem szerencse is kell, ma verset írsz, aztán, lehet, hogy holnap már nem és soha többé), leírod az első sort, a saját szavaidat.
https://litera.hu/irodalom/netnaplo/roppanasok.html 

rakota.jpg
A 2003-ban megjelent kötetet Tomaji Attila szerkesztette.
Győrffy Ákos és Hamvas Béla, valamint Weöres Sándor
Győrffy Ákos Nagymaroson Hamvast olvas (12 éve)
Tizenkét évvel ezelőtt olvastam először Hamvast, és azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan. Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomás peronján egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan mindenki szétszéled, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a vasútállomáson. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Azt olvastam, ami körbevett. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok. Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, nem vitás. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta.
Győrffy Ákos: Ha egy lettem volna - Mindennapi metafizika XIII. 
Hamvas nagy útra indító, vagy mondhatnám úgy is, hogy nagy seggberúgó.

Figyelmesen olvasni őt olyan, mintha valaki a lehető legnagyobb szeretettel jól valagba rúgná az embert. Miheztartás végett.

Az embert nem lehet eléggé valagba rúgni, ez evidencia.

Az irodalom – eltekintve az igazán kevés kivételtől – már jó ideje teljességgel képtelen erre a valagba rúgásra, a legjobb esetben is legfeljebb csak súrolni képes a hátsó felünket. Hogy mindez miért alakult így, az egy külön történet,

Hamvas is behatóan foglalkozik a jelenséggel, amely nem független a már emlegetett jelenkori önimádattól. Jelentősnek mondható írónk manapság alig akad, igaz, ezzel más nemzetek is hasonlóképp vannak. Költők még csak akadnak, köztük jelentékenyek is, de még a legjelentékenyebbek is mintha magukban motyognának inkább. Mintha a mondatokból kiveszett volna az állítmány – ahogy Pilinszky írja.

Egy magáról semmit sem gondoló (vagyis a semmit gondoló) világ

persze nem is teremhet mást, mint jobbára semmit sem gondoló irodalmat.

Hamvashoz csak költők érnek fel a magyar irodalomban. Babits, József Attila, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós. A sort nyilván lehetne folytatni, de közel sem a végtelenségig. Mondanom sem kell, hogy mindaz, amiről Hamvas egész életében írt, milyen óriási jelentőségű mindannyiunkra nézve. Amiről beszél, azt jobbára másoktól tanulta, de önmagán ellenőrizte. Egy ember, aki végül is eljut oda, hogy egyszerűen csak keresztény szeretne lenni.

„Csak akkor lehettem volna boldog, ha egy lettem volna a tizenkettő közül, és őt hallottam volna” – írja az Unicornisban. Nem tudtam megállni, hogy ezt az egy árva mondatát ne idézzem mégis. Ebben a mondatban van valami végtelenül megrendítő. Valami fokozhatatlan árvaság járja át ezt a mondatot, a mi fokozhatatlan árvaságunk, mondhatnám.

Régóta nem olvasom már a könyveit. Ami nem azt jelenti, hogy megtagadtam, sőt. Talán túlságosan közel van, azért nem tudom elviselni a mondatait. Százhuszonnégy éve született, ami már csak azért is röhejes, mert épp az életműve az egyik bizonyítéka annak, hogy nincs se születés, se halál.

https://mandiner.hu/cikk/20210325_ha_egy_lettem_volna?fbclid=IwAR1xqiJj0IzwGS0-tsIT4mN9PdOQ7kyVtLiaXKxNmkazxn8yUgDuFC9vZG8

ham_1.jpg
Hamvas Bélára Szokolyán zsidó munkaszolgálatosokat bíztak. Erről bővebben itt: http://drot.eu/.../hamvas-es-zsidosag-weiner-sennyey...
Weöres Sándornak írta a következő levelet onnan 1944-ben:

Kedves Sándorom, vasárnap délután öt óra van, éppen megfürödtem a patakban, s ez az első nyugodt órám, amióta elmentél. Szerettem volna, ha csak néhány szót is írsz a sok függőben levő dolog miatt is, amelyek mind nyíltak voltak, mikor elbúcsúztunk. Különösen kettő érdekel: hogyan vagy bevonulásoddal? És: milyen volt feleségemmel való találkozásod? Táviratodat elég későn, a nagy légitámadás miatt csak kedden kaptam meg. (...) Régebben sem igen „gondolkoztam” lényeden. Azóta meg éppen semmit. Időnként megjelensz, de olyan közvetlenül, mintha belülről jönnél, és anélkül, hogy bármit is mondanál, a legtöbb a jelenléted. (...) Két igen meleg nap volt, de csodálatosképpen a rigók még szólnak, és este még a fülemüle is megszólal néhány percre. A szolgálat elég nehéz, teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok csak egy fél napra is Pestre menni. Eddig ilyesmiről szó sem lehetett. Még vasárnap is munkanap van – ma kivételesen vagyunk szabadok: délután. Leveledet várom és szeretettel ölellek. Béla. [Szokolya], 1944. VII. 9.
Válasz:

Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor. Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy- egy levél megírására megszakítom, mindjárt szidnak-fenyegetnek érte; este, vagy éjjel írni pedig nem lehet, világítóeszköz és külön szoba híján. (...) Lehet, hogy augusztusban vagy szeptemberben fel tudok utazni Pestre, de ez egyelőre nagyon bizonytalan. Se pénz, se utazási engedély, stb. Feleségednek kézcsók. Ölel, Sándor. Csönge, 1945. július 24.


Weöres Sándor és Hamvas Béla barátságáról itt olvashattok:
http://drot.eu/.../teljesseg-hianya-avagy-weores-sandor...


 Nemes Nagy Ágnes és Áprily Lajos találkozása Visegrádon

 

kortars_1975_1_pages498-498.jpg

kortars_1975_1_pages499-499.jpg

(Kortárs, 1975)

nenaa_1.jpg

Nemes Nagy Ágnes
A KERTBEN

Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak

A kertre kell, a kertre mindig,
Emlékezni. Vagy inkább
a mintha-most-is, mintha-volna mellől
eltörölni a minthát.

Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
statisztikai átlagban újranőnek,
pontatlan törvények szerint.

Ott járnak ők, az épp megint kinőtt
kertben, szórt fényben, fasorokban,
szelíd faóriások alján
s a lentibb szintek sorfala között,
a cirmos-arcú árvácskák között,
tigris-pofácskák voltaképp, de még
kicsik, még serdületlenek.
Kábeltekercs egy sziklakőre téve;
egy villanyszerelés emléke vagy jövője.

Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők,
körvonalakban, sétájuk hossza által
többnyire háttal,
de néha visszafordulnak felénk,
arcukkal megvilágosulva,
mint egy tisztás a rengetegben,
mint áram, ázott kábelekben
kigyúlva, elhomályosulva,
az idő spiráltekercsei
mentén el –, visszakanyarulva,
el, vissza, jönnek:
Újra, újra, újra.

vincen.jpg

Stanislaw Vincenz lengyel menekült filozófus így írt Verőcéről:

Ezen a vidéken a Duna néhány hatalmas kanyar után, sziklakapukon keresztül tör át a hegyeken, aztán, nagy homokdűnét alkotva, két hatalmas ágra szakad szét. E heroikus küzdelemben a folyó olyan idillt hozott létre, amilyen kevés van. A települések, erdők, gyümölcsösök és csendes mellékfolyók együttélése reményt ébresztett a háborúktól sújtott hajótöröttekben. 

Egy kitűnő költőnél, akivel a Duna mentén ismerkedtem meg, megértésre találtam, és tudatosíthattam magamban, mi is a magyarság. Egyebek mellett az volt a véleménye, hogy az országa küldetésével tisztában levő magyarnak ismernie kell egy szláv nyelvet, hogy megérthesse Magyarország helyzetét.
A költő, aki átjárt hozzá Visegrádról, Áprily Lajos volt. Ő tőle tanult lengyelül, Vincenz pedig részt vett az 1944-ben kiadott lengyel Áprily-kötet szerkesztésében, sőt tucatnyi verset is lefordított.

kar_7.jpg

 ...és egy kakukktojás képpár a Színpadi szerzők világkrongresszusa alkalmából rendezett visegrádi hajóútról 1930-ból - az utasok között volt Karinthy, Heltai, Kálmán és Mr.Woodhouse. Az aló képen a bajszos úr pedig maga Trebitsch Ignác nemzetközi szélhámos, aki az írókkal tartott a Dunakanyarba 

Az ő életéről itt olvashattok: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Trebitsch_Ign%C3%A1c

tre_1.jpg

 

A záróidézetet Ottlik Géza Iskola a határon című művéből választottuk:

...Lassan, méltóságos nyugalommal úszott velünk a hajó a csillagos nyári éjszakában. A bordái, palánkjai, kajütjei, valamennyi fa, vas, réz és kóc alkatrésze, egész teste finoman, szakadatlanul, tetten nem érhetően remegett. Mintha nem is a hajó remegését éreznénk, hanem belül, saját testünk sejtfalainak, vagy csupán a gondolatainknak, vagy csupán a vágyainknak, emlékeinknek lüktetését, vibrálását, eleven, örök lobogását a nyugalom biztos hajósúlyába zárva. Medvével a korlátnak támaszkodtunk. Szeredy magába merülve pöcögtette krómtölcséres, furcsa hegedűjét, egészen halkan. Ha sorra került, beleszippantott közös Memphisünkbe, melynek a parazsa nagyra nőtt, ahogy adogattuk körbe, s megvilágította az arcát egy másodpercre, talán az ujját is égette, mert már inkább csutka volt, mint cigaretta, de takarékosan végigszívtuk.

 

(Ottlik Géza: Iskola a határon)

 

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is: https://seta.dunakanyarkult.hu/

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dunakanyarkult.blog.hu/api/trackback/id/tr4016418812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308
süti beállítások módosítása