Nem szeretem a misztikumokat, nem hiszem, hogy egy ház falai önmagukban hidegnél, avagy melegnél tudhatnak sugározni egyebet. De ha mi tudjuk, hogy kik éltek, milyen emberek laktak a falak között, akkor az a tudás már igenis beléköltözik a falakba, és onnantól azok a falak már adnak a hőnél egyebet is.:(Zónázó 25.)
Bächer Iván írja, aki később maga is lakott a Makai-villában:
A makói, patinás, polgári - ha zsidó is - családból való, szépen induló, sikeres, vaskos szakmunkákat is publikáló ügyvéd, Ödön az első világháború idején ismerkedett meg József Jolánnal, akit azonban elvett feleségül. Nem tudjuk, hogy megbánta-e tettét, de az bizonyos: a titokban, zavaros körülmények között elvett keresztény, ferencvárosi prolilány és a vele járó család szegény Ödön balvégzete lett: a Makaik kitagadták, praxisa tönkrement, a tudományos munkával felhagyott, eladósodott, Jolántól gyermeke nem lett, és vele való házassága zátonyra futott. Amikor mindez kellőn összeadódott és kulminált, akkor jött, mintegy utolsó mentőövként, Hódmezővásárhely.
Ez pedig mégiscsak egy Makainak volt köszönhető, Ödön bátyjának, Makai Ernőnek, aki a Belvárosi Takarékpénztár igazgatója volt. A pénzintézet a pesti belváros, a Jégbüfé, a Párizsi Udvar vagy az IBUSZ, vagy a Katona által emblematizált ház monstrumában székelt, itt lakott az igazgató is családjával, amíg nem internálták, persze.
A bankár az augusztusokat verőcei villájában töltötte el, biztosan állítom, hogy igen szép helyen. A villa a tízes években épülhetett, tervezőjének neve sajnos nem ismert, mindenesetre abban az időben Kós Károly, Ybl Miklós és Griegl Kálmán is dolgozott errefelé. Hatalmas birtok is tartozott a házhoz, amelyben eredetileg nem volt se folyóvíz, se konyha, se fürdőszoba. Duna volt, öt perc sétányira. A házat csak nyáron használták, akkoriban még szombaton is dolgoztak a népek, nem lehetett leugrani egy víkendre csak úgy. Az az érzésem, hogy a bankár kicsit befektetésnek is szánta a villát, és nem is kalkulált rosszul: a telek apródonkénti eladogatása évtizedeken át segedelem volt - igaz, nem Ernő, hanem Ödön hátramaradottjainak.
- ...és abba a házba költöztél, amelyet édesanyád tervei alapján építettek át Kurtág Györgynek.- Igen. Szerették volna, ha közelebb vagyok, én meg szerettem volna vidéken maradni. Mindkét szempontnak megfelelt ez a verőcei ház - egy óra vonattal Pestről. Kurtág Márta nagy olvasóm, mindig beszámolt arról, hogy élnek, így első kézből tudtam meg, hogy nem tudják tovább fenntartani ezt a házat. Megvettük, és 2000-ben beköltöztünk.
Hát igen, néztem az órámra, ezt sem ússzuk meg. A kilátást. És már mondta is:– Kilátunk.És álltunk és kiláttunk. El kell ismerni, hogy a kilátás nézhető itt, szép helyen lakunk, a mi utcánkban mindenki látja azt, amit mi: a csillogó Dunából egy tizenöt kilométernyi darabot, Vác tornyait balra, no meg a cementmonstrumot, szemközt a Pilis kezdetét, jobbra Visegrádot, az egész felett pedig a lassan úszó szürkés, kékes, fehéres eget. Reggeltől estig ezt látjuk, de szombatonként itt külön megállunk nézni is. Nézünk vagy három percet, aztán a gyerek, csakúgy, mint múltkor, kiadja az utasítást:– Akkor most kiabálunk egyet.(Bächer Iván: Gyerekkel újságért)
Gördülök ki a verőcei állomásról a tizenkettő kilences vonattal. Lassan megy valamiért, mit bánom én, majd behozza, ha tudja, én állok az ablakban, és nézek a Börzsöny felé. Nézem a házakat, a verőcei házakat.
Nézem a dombot, melyen a mi házunk is áll, az utcában az utolsó. Nézem azt, és nézem sorban a többit. Konstatálom, hogy már valamenynyiről tudom, ki lakja éppen. Sőt, nem egy házról azt is, hogy ki lakta egykoron.
Nem mindnek, de már többnek is tudom históriáját.
Ott van fenn példának okáért az Eichel-nyaraló.
Verőce a tizenkilencedik század végétől lett nyaralófalu.
Két tényező találkozott szerencsésen itt: egyrészt a verőcei parasztok – részben a filoxéra szőlőpusztítása nyomán – felhagytak a gazdálkodással, másrészt a jómódra jutó pesti polgárok megunták a pesti koszt.
Kirajzottak a pestiek, és a verőceiek örömest fogadták be őket.
A városi nyaralók jó része még a legszebb békeidőkben is ódzkodott az ingatlanvásárlástól; úgy vélekedvén, hogy errefelé túl gyakran veszik el az ember házát, birtokát, javát. A huszadik századi események azt bizonyították, hogy ez az aggodalom nem volt épp indokolatlan.
Így aztán a verőcei nyaralókolóniának csak néhány tagja bírt saját lakkal: például a mi házunk egykori tulajdonosa, a bankigazgató Makai Ernőék, vagy Huszár Pufi, a legendás színész, vagy éppen Eichelék.
A többség azonban a helyi gazdáknál bérelt szobákat.
A jómódú verőceiek szívesen adták ki házaik egy részét. (Egy szegény faluban erre kevésbé lett volna mód.) Az épületeket célszerűen át is alakították, általában a ház első, tágasabb, polgáribb fertályát adva át a városiaknak, és a múlt század fordulójára kiépült az a Duna-parti strand, amely nyaranta paradicsomi hely ma is.
A nyaralók egymást csábították, hólabdaeffektusként alakult ki az a verőcei társaság, amely Pesten is gyakorta összeverődött, és legismertebb tagjai voltak a Karinthyak, Devecseriék, Vajna Hugó gyógyszerész és két gyermeke, Jancsi és Márta, Rényi Alfréd, a nagy matematikus, a Dorogi család, vagy Weinberg Gyula, Benedek Elek mesekönyveinek legendás kiadója, és sorolom majd őket tovább is.
Feltűnő lehet, különösen manapság, sajnos manapság is, hogy Verőcére sok zsidó származású nyaraló vetődött.
Ennek nem voltak azonban semmiféle vallási vagy származási okai.
A gyönyörű fekvésű Verőce – ellentétben a szintén kies Leányfaluval – vonattal is megközelíthető volt. Ez lehetővé tette, hogy autótlan középosztálybeliek is könnyen eljussanak ide, és megoldotta a dolgozó családfő napi ingázását is.
A vonat a Nyugatiból indult, ez az indóház pedig a részben zsidók – legyünk pontosak: zsidó vallású és zsidó származású magyarok – lakta Lipótváros és Újlipótváros szomszédságában van.
És nem utolsósorban ennek a vonatnak útjába esett és esik Újpest, ahonnan elhozta ide az Eicheléket is.
Eichel Dezső nyaraló verőcei volt, akár soktucatnyi társa.
Anyai nagyapja még a tizenkilencedik század végén vett nagy telket itt, hogy aztán három családnak is jusson kies nyári lak azon: két felcseperedő, családot alapító gyermek egy ikerházban, a harmadik egy különállóban töltötte a jó időt el egykor. Ezt a harmadikat szemlézem most, Eichel Dezső egykori házát.
Lányától megkaptam azt az 1944 nyarán kelt hivatalos papírt, amely akkor készült, mikor elvették üzemét, házát, verőcei nyaralóját, minden vagyonát..."(Zónázó 21.)
Ha kigördül a vonat a verőcei állomásról, és átmegy a Rákóczi út felett, pár száz méter után, a nagy fenyőfáknál két egymásnak támaszkodó szép, százéves épület tűnik föl.
Az avatott szem rögtön látja: nyaralóként is szolgált mindkettő egykoron.
A jobboldali volt a Hénap-ház. Ebben kezdte a verőcézést 1924-ben a Dorogi család.
Dorogiék tipikus verőcei nyaralók voltak, nem bírtak saját lakkal, nem is vágytak arra, remekül és otthonosan elaludtak a verőcei gazdák házaiban.
A papa, Dorogi László a Hungária Gumigyár cégvezetője volt. A nagytétényi gyártelep a húszas években alig több mint egy tucat, a negyvenes évek elején 1200 munkást foglalkoztatott. Gyártottak bicikligumit, gumikesztyűt, óvszert, fürdősapkát, gumimatracot, kalucsnit, és elegáns női gumicsizmát
- majd mindent, amit gumiból lehetett.
Dorogiék az Izabella utca 87.-ben éltek Pesten, meglehetősen urbani- zált vidéken tehát, amiből igencsak jóleső volt a verőcei Duna-partra kiszabadulni.
Verőcén eleinte Kettleréknél vettek ki szobát a vasútpálya melletti Honi - később Kossuth - utcában. Kettler néni hadiözvegy volt, két gyerekkel. Dorogi
- tekintélyét latba vetve - kijárta, hogy vezessék be hozzájuk a villanyt. Erre a következő évben Kettler néni száz pengővel megemelte a bérleti díjat, mondván, hogy emelkedett a ház komfortfokozata.
A Kettler-házra, melynek további neves lakói voltak, mi még visszatérünk, de a Dorogi família nem tért oda vissza; annak tagjai tizenöt éven át a Hénap család vendégszeretetét élvezték nyaranta.
A Hénap ősi verőcei jobbágyfamília, melynek eredeti portáját a vasútépítéskor, 1845-ben az állam vásárolta ki. A papa, Hénap Mátyás földekkel, lovakkal, marhákkal bíró módos gazda volt. A Vasút utcában laktak, a mai Alpári - azelőtt Oroszi - ház mellett. Házuk parasztház volt, amit átalakítottak nyaralóvá. A helyi szokás szerint az utca felöli fronton éltek a vendégek, hátul a háziak.
Dorogiék tehát eleinte itt vettek ki szobát. Májusban a gumigyár teherautója hozta le a pakkot, utazókosarakat, ládákat, az egész háztartást cselédestül. A kiskamasz Dorogi Jánost alig várták már a verőcei gyerekek: ő ugyanis külön neki legyártott, osztályon felüli csúzligumikkal érkezett, amit hasonló minőségű, orgonából kitermelt csúzliágasokért cserélt el.A családfő természetesen naponta fölvonatozott dolgozni Pestre. A vonat vissza Pestről 14 óra 17 perckor, illetve 15 óra 21-kor indult, és ötven perc alatt ért Verőcére.
A szomszédos házban Oroszi Pál adott ki szobákat Ormos Gusztávnak. Oroszi népet tanított Gödöllőn, és arról volt nevezetes, hogy óráját egyszer megvizitálta Erzsébet királynő, Ormos bácsi viszont győri gyökerű grafikus volt, a pesti Rózsák terén lévő Első Magyar Játékbabagyár tulajdonosa. Egyébként Zuglóban lakott, az Ida utca
2. szám alatti villában, amely a verőcei társaság egyik fővárosi találkozóhelye volt, ma pedig orvosi rendelő. Ormos bácsi majd minden nap kora reggel indult a Dunára horgászni, saját horgászcsónakjával és a kis Dorogi gyerekkel. Ha nem volt kapás, a kismarosi halásztól vettek halat.
A Dorogi család legtöbb nyara azonban nem itt, hanem a közeli Vág utcában, a Klárika-lakban telt el. Klárika Hénap Mátyás unokája volt, akinek apja korán meghalt, anyja Pesten dolgozott házvezetőnőként és ott is lakott
kislányával, így saját házát átadta a pestieknek egészen.
Persze egy pesti nyaralónak nem sokat számított a ház.
Abban csak aludt az ember és annak gyereke főleg.
Megkezdődött a nyári élet. Ennek központja, a szépen kiépített strand Karácsonyi helyettes államtitkár birtoka yolt. A méltóságos úr ott is lakott mellette, a ma is megtekinthető csudás parti házban. Karácsonyi kecskeszakál- lat viselt és trópusi sisakot, és néha nagy kegyesen lesétált a fürdőzők közé.
A strand a paradicsom volt maga, aminthogy az volt egész Verőce.
A verőcei part más volt, mint a többi, kiépítettebb, szebb, szelídebb, ugyanakkor teli vadregénnyel. A nyaralóközönség éveken, évtizedeken át visszajárt, mindenki mindenkit ismert, teljes volt a belterj, a szokottság, a biztonság. A verőcei nyarak felhőtlenek voltak.
Aztán egyszer csak véget érek.(Zónázó 22.)
Ül az ember a vonaton, döcög haza, néz kifele, nézi ugyanazt a házat, mint amit nézett elfele menet - és mégis mást lát, más embert, más nyaraló családot, sőt más családokat.
A vaspálya mellett húzódó Maros utcai egykori Kettler-háznak a Dorogi családon kívül más neves vendégei is voltak.
Az első, utcai frontot hosszú évekig Weinberg Gyula lakta nyaranta. Weinberg felesége Dorogi anyjának volt testvére; így hozogatták a pestiek Verőcére egymást.Weinberg Gyula, ez a külsőleg is tekintélyes polgár hivatására nézve könyves volt.
Talán van még efféle szerzet ma is. Könyves. Nem biztos, de ha minden van, hát talán valahol, eldugva lapul még könyves ember a mai, könyvtelenedő világban is.(Zónázó 24.)
Jön a vonat hazafelé, elhagyja Vácot, el a cementművet, el az egykori téglagyár helyén lévő betonkeverőt és a vele szemben mostanra épülő vízi centrum monstrumot. Belerobogunk Verőce Duna-mező névre hallgató negyedébe. A töltés alatt-mellett húzódó Maros utcához érve már lassít a vonat; lehet nézni a házakat, és lehet látni, hogy többségük tipikus, egykori parasztházból felpolgárosított nyaralóház. A figyelő szemnek különösen feltűnhet egy épületegyüttes. Klasszicista kúria, mór stílű ablakokkal, az épülethez tapasztva egy szintén régi, jókora L alakú ház. Mindegyik a pesti nyaralókat szolgálta egykor.A középsőben, a szép fenyők alatt fehérlő mór ablakosban, amelyben ma Alpári Gyuri és családja él, egy érdekes ember nyaralt övéivel tíz éven át: Kinszki Imre.1901-ben született színes, elegyes, lezsidózható családban, amelynek ágain, bogain számos értékes ember termett; rokon volt például Baumhorn Lipót építész, a legnevesebb magyar zsinagógaépítő.Imre kimagasló eredménnyel végezte el a piaristák gimnáziumát, orvos szeretett volna lenni, de egyetemre nem mehetett az úgynevezett numerus clausus miatt.Kinszki tehát nem egyetemre ment, hanem hivatalba; a Gyáriparosok Országos Szövetségének irattárában helyezkedett el, ahol az általa tökéletesen elsajátított öt idegen nyelven intézte a hivatal levelezését. Itt ismerkedett meg gyors- és gépírónő asszonyával is. Két szép gyermekük lett, azokkal kezdtek aztán Verőcén nyaralni.Kinszki Imre mindennap munka után és persze minden hétvégeken és minden verőfényes verőcei nyaralónapon fényképezett. A képeket maga hívta elő, és maga nagyította és válogatta és rendezgette ma is meglévő csinos albumokba.(Zónázó 25.)
(Mákdaráló)Leszállok a vonatról.Megérkeztem. Haza.A szerelvény utolján utaztam, nem a kerítésen mászom tehát át, hanem szabályosan, az aluljáróba lépcsőzök lefelé. Innen nyílik a váróterem, a pénztár, no meg a vasúti kocsma. Ez utóbbiból egy úr fordul ki éppen. Köszönünk, kezelünk, megyünk ki erre, ki arra tovább. Nem vagyunk, nem lehettünk barátok. Pedig ő volt az első, és egy darabig egyetlen ismerősöm itt. Eszembe is jut róla mindig a mákdaráló.Még csak pár hónapja laktunk itt, új helyünkön, amikor pakolászás közben az asszony belebukkant egy kilónyi mákba, amely a régi házból hurcolkodott át valami fiókficakban.- De ennék egy jó kis gubát - sóhajott föl akkor.Nem volt ellenemre a gondolat, mert Mari nagyon finom gubát tud csinálni. Cukrot karamellizál, azt felönti vízzel, tesz hozzá még egy adag cukrot, és jól besűríti a szirupot. Közben cukros tejet forral, azzal leönti a száraz kifliket, megszórja mákkal, darálttal. És aztán elegyít, tehát a mákos kiflire ráönti a szirupot.- Van száraz kifli? - kérdeztem szórakozottan.- Van - mondta ő.- Hát akkor mi baj?- Az a baj, hogy nincs mákdaráló. Az ott maradt falun.- Annyi baj legyen - mondtam -, megdarálom a mákot a boltban.Azzal a kilónyi mákkal teli zacskót a biciklire erősített kosárba dobtam, és legurultam a falu fele könnyedén. Azért gurultam lefele, mert még nem volt motorom. Régi, rossz, de kedves kis motoromat ugyanis szintén odahagytam a régi faluban, akár a mákdarálót, nyolc évemet, és még annyi mindent.De azért akkor gondtalan gurultam egészen a nagyobbik, a főút kanyarulatában lévő boltig. Nem tudhattam persze akkor, hogy ezt az üzletet csak Szabó boltként emlegeti az, aki itt honos, de az már rémlett, hogy mintha a pénztárak mögött lett volna valami daráló alkalmatosság. Volt is. De nem működött. Kerekeztem hát a kisebb boltba föl, amiről persze nem tudhattam, hogy Százasnak becéztetik. Viszont megizzadtam erősen. És fölösen. Mert itt meg egyáltalán nem volt daráló. Nem is volt soha. Visszafordultam, és legurultam a zöldségesig, akiről ma már tudom, hogy Stedra. De ma már azt is tudom, hogy mákot nem lehet darálni ott se. Legalábbis akkor nem lehetett.Sebaj, gondoltam, majd csak megkérek valakit, akinek van darálója otthon. Igen ám, de kit? Ekkor döbbentem rá, hogy én ebben a faluban egyetlen egy teremtett lelket sem ismerek.Azaz, hogy egyet mégiscsak.Reménykedve vettem utamat a vasúti restauráció felé. Nem is csalatkoztam. A meleg, barátságos, otthonos helyiségben fölleltem az urat, akivel pár nappal elébb hosszasan cseréltem eszmét.- Apukám! Daráló! Hát hogyne lenne daráló! Nekem ugyan nincsen, de a mamának biztosan lesz. Gyere pajtás, elkérjük tőle.Némi alapozás után, útra keltünk. Ez az alapozás csak számomra volt alapozás, az új cimborám számára inkább komplettírozás lehetett. Belé kellett karolnom erősen, hogy biztonságban átérjünk a mamához, aki pár házzal lakott odébb.Barátságos konyhába toppantunk bele.A mama krumplit pucolt.- Ma-ma-ma-ma-ma-ma... Ennek az új ba-ba-barátomnak, kellene kölcsönbe egy izé... mi is, pajtás?- Mákdaráló...- Mákda-da... mákdada-da... vagy itt is ke-ke-kellene... me-me-me-me...Ekkor az asszony fölemelte tekintetét, és egészen szenvtelen hangon ekként nyilatkozott meg:- Húzd el a beledet, te jómadár! Hát hogy nézel ki már megint. Húzz el innén, de gyorsan! De a barátodat itten ne hagyjad, mert nem állok jót magamért!Sietve hagytuk el a konyhát, a házat.Megköszöntem a jó szándékot, hisz annak létéhez kétség nem férhetett. Aztán lassan bandukoltam hazafelé.Toltam a biciklit, mert azt tekerni bajos lett volna föl. Még ez is, gondoltam, még ez is. Hát itt biciklivel mozogni létezhetetlen. Igaz, minek itt mozogni. Minek, hova, kihez? Toltam a járgányt, ömlött rólam a víz, és olyan egyedül éreztem magamat, mint egy öreg asztalos kezén a véletlenül megmaradt egyetlen egy bütykös ujj.Arra gondoltam, hány mákdarálót szerezhettem volna be az én kedves kis falumban, egy fertály óra alatt. Hát én ott minden egyes mákszemet más-más darálón darálhattam volna meg.Voltam én már mákdaráló nélkül, nem mondom, hogy nem voltam. De soha még nem fájt ilyen kínzóan hiánya a mákdarálónak. Soha ilyen mákdarálótlanul nem éreztem még magam. El voltam mádkarálótlanodva teljesen, egészen, feneketlenül. Szinte belélm hasított, letaglózott a mákdarálónak a rettentő hánya.Látszódhatott ez rajtam, mikor hazatértem, mert Mari egy szót se szólt. Már-már szánakozva pillantgatott rám. Eltette a mákot a kredenc mélyire, a száraz kiflit pedig lereszelte prézlinek.Hosszú ideig nem is esett szó a gubáról.Majdnem három évig.Aztán, pár napja, valaki hozott mákot vagy egy kilót.Egymásra néztünk. Úgy jól értjük egymást. Csak ha szó esik, abból fakad néha differencia. De most abból sem fakadt, mert csak ennyit mondott:- Szerzel egy darálót?Én még annyit se szóltam, csak bólintottam, fölpattantam derék motoromra, és már indultam is.Jó két óra teltével tértem vissza. Lehet, hogy volt az három is, ki tudja. Aki darálóért megy, az biztosan nem.De a konyhában levetettem vállamról a nehéz szákot, és kezdtem kipakolni szépen egymás után, el is csudálkoztam közben, mennyiféle is tud lenni: kék, zöld, sárga, fehér, szovjet, csehszlovák, román, műanyag alkatrészekkel szerszámozott magyar, dédmamától örökölt masszív monarchiabéli.- Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló. Mákdaráló...(In: Zónázó, 2006)
Tudod, mi történt velem tegnap, Iván? Bocs, nem mondom el, mert megírod. Na jó, mégis elmondom. Azt hiszem, most már elmondhatom. Nagyjából akkor, mikor meghaltál, ezt a hírt olvastam. „Alig 300 méterre állt meg egymástól a Budapest–Vác–Szob-vasútvonalon Vác és Verőce állomások között az Avala nemzetközi gyorsvonat és a Szobra közlekedő személyvonat, amelyek azonos vágányon, szemben haladtak egymással hétfő délelőtt" – írta az MTI a Mávinformra hivatkozva.Zavar támadt az Erőben. Éppen ott, ahol a híres Zónázó annyiszor utazott: Vác és Verőce között. A vonatok megérezték, hogy vége. Hogy valaminek most végleg nagyon vége van. Haldoklik vagy már meg is halt a krónikásuk. Az egyetlen író, aki foglalkozott velük. (A piszlicsáré dolgok, a kavicsok íróként is nagyon érdekelték, a pici kis pimf dolgok, amit más észre sem vett, a zónázó vonatok, a kisfröccs, a szódapatron, a sertésköröm, ilyesmik, amiket, ha sokáig figyel az ember, hirtelen felsejlik előtte a nagy egész...)Aztán Marci hívott, de nem hallottam, mert a töltött káposztát melegítettem, és közben Tersánszkyt olvastam. Marci (az író, aki talán legközelebb állt Ivánhoz) küldött egy sms-t: „Ivánka elaludt.
Kedves Olvasó!
Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!
Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...
A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:
Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)
Szeretettel várom sétáimon is: https://seta.dunakanyarkult.hu/
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.