Otthon Leányfalu volt a legjobb. A kert, az illatok, az út Tahi felé, az édesség a levegőben, a gyümölcsök, a Nyerges télen, havas lejtőivel. Néhány téli és tavaszi reggel. Ez volt a legjobb.
(Márai Sándor: A teljes Napló - 1959-1960)
1937. Magyarország, Dobogókő - Kilátás a Dunakanyarra
„…egy kultúrát a végső pillanatban nem a légelhárító ágyúk védenek meg, hanem az emberi műveltség lelkiismerete.” Márai előre érezte a veszélyt, a Napnyugati őrjáratban már külföldre helyezi a nyugalom színterét:
Vidékies csend vesz körül London közepén, falusi nyugalom. A szomszéd háztetőn bádogból kivágott széllovak forognak, mindenből valami más kell nekik, szélkakas helyett szélló, birkabégetés helyett oroszlánbőgés, mindenből örökké valami más. Mélyen kortyolom a csendet, mint a sorvadásos beteg a tiszta, hegyi levegőt. Talán a háziak is igy képzelték el az életet, valahol a magyar vidéken, egy csendes kertben s ilyen kerülő utakkal London közepén megtalálták azt, amit eredetileg Nógrádverőce közelében terveztek és szerettek volna.(MÁRAI SÁNDOR: Napnyugati őrjárat, 1936)
Az 1938-as Négy évszak Dobogókő című írása pedig már figyelmeztetés:
Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias lesz, súlyos és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant volna a mélybe. A tragikus táj fölött összefont karokkal áll egy ember és hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fölé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány harsány mondatait szövegezi. A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná, hogy nevéhez politikai tervek tapadnak. Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül. Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban. Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az őzek tüzet raktak volna.(Márai Sándor: Négy évszak - Dobogókő, 1938)
„Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.” Az író 1944. március 23.-án Budapest bombázása elől menekült feleségével, Lolával Leányfalura. Itt találkozott először Babócsai Jánoskával, akit később örökbe fogadtak: „Látom a hároméves, szőke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást.”
Az első orosz katonával néhány hónappal később, 1944 karácsonyának másodnapján találkoztam. Fiatal ember volt, azt hiszem, fehérorosz; jellegzetesen szláv arc, széles pofacsontokkal, szőke hajzattal, melynek egy tincse kilógott a szovjetcsillaggal megjelölt, sisakszerűen hegyes prémkucsma alól. Lovon nyargalt be a falusi községháza udvarára, kezében géppisztollyal; nyomában két idősebb, szakállas, komor képű közlegény lovagolt. A fiatal ember reámfogta a fegyvert és megkérdezte:
- Ki vagy?
Azt mondottam, író vagyok. Álltunk a hóban, a lovak nyerítettek és gőzös párával lehelték ki tüdejükből a fáradtságot. Mint az orosz lovasok általában, ez a fiú is kitűnően lovagolt, de nem kímélte a lovat: vágtatás közben az orosz lovas nem emeli fel testét a nyeregben, felsőteste egész súlyával lenyomja az állatot, csaknem mozdulatlanul tapad a lovas teste a lóhoz. Vágta után a lovak megtorpantak, nyihorásztak és lihegtek. A fiú nem értette válaszom és megismételte a kérdést. Most —érthetőbben, tagolva a szót, — ezt mondottam: ,Piszatyel." Nem tudtam oroszul, de ezt a szót megtanultam, mert híre járt, hogy az oroszok nem bántják az írókat. És csakugyan, a fiú most elmosolyodott. Fiatal, büszke, gyermekesen haragos, pirospozsgás arca megvilágosodott a mosolytól.
— Harasso — mondta. — Igyí damoj!
Leugrott a lóról és a községháza felé sietett. Megértettem, hogy elbocsátott és hazamehetek. Az orosz lovas járőrtársai nem figyeltek reám. Átsiettem a havas kerten és elindultam az országúton, a falusi ház felé, ahol akkor már nyolcadik hónapja laktam, az erdő szélén. Afféle senki-földjén állott ez a ház, nagy kertben, egy félig-falu, félig-nyaralóhelyszerű település határán. Ebben a nyolc hónapban mindvégig menekülők és bújdosók között éltem. Az erdőszéli szállás helyes választásnak bizonyult: a németek ebben az időben éppen úgy nem dugták ide az orrukat, mint a magyar nácik és az új, embervadászatra betanított nyilaskeresztes karhatalmi személyiségek.
(Márai Sándor: Föld... föld...)
Ugyanekkor Barsi Ödön rádiórendező Nógrádverőcén keresett menedéket a családjával. Ő a következőket írta:
Egyes "beavatottak" szerint az amerikaiak robbanó töltőtollakat, mérgezett csokoládét és robbanó babákat dobálnak le gépjeikből.- Vérbajos négerek - mondja az egyik nyilas, - azért jönnek ide, hogy elpusztítsák a gyermekeinket.Az egyik barátom némi kétkedést fogalmaz meg a robbanó babákkal kapcsolatban, letorkollják és majdnem megverik. Estére megszületik Verőce szenzációja: egy gyerek "mérgezett" keresztet talált a bokrok között, súlyos égési sebeket szenvedett, amikor fel akarta venni. Reggelre azonban kiderült, hogy a hír némi módosításra szorul: a keresztet egy öreg parasztasszony veszítette el, és a kislány kezén azért jelentkeztek hólyagok, mert csalánba nyúlt.Nógrádverőcét is megfertőzte a Szálasi-láz. Egy kis cukrászda a nyilasok főhadiszállása. Az ajtón a "vezér" arcképe, alatta dodonai sor: "Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!"Egy alkalommal a vezér ellátogat Nógrádverőcére. Hívei lelkesen fogadják. Félszeg, álmatag tekintetű ember.(Barsi Ödön: Napló)
Bombázók tartanak Budapest irányába a Dunakanyarnál
Tahiban ér az április 13-i, délelőtti légiriadó. Az országút mentén állunk, az ég felhős. Nagy magasságban, láthatatlanul, félelmes robajjal húznak a nehéz amerikai bombázók Pest felé. Nyomukban olyan vonalsor marad az égen, mint a hangjegyfüzetek vonalai.(Márai Sándor: A teljes Napló 1943–1944)
Verőcére is németek érkeznek. Kötött ballonokat szerelnek fel a Duna mellett, hogy meghiusítsák az ellenség légi tevékenységét. A gyerekek nagyon mulatságosnak találják a léggömbök megtöltését és feleresztését. Csak volna egy puska, hogy az ember kilyukaszthatná ezeket az ostoba gömböket! A németeknek egyébként nem sok öröme van a léggömbjeikben. Egy este repülőgép száll el a Duna fölött. Olyan alacsonyan repül, hogy német gépnek véljük. Egyszerre aztán megszólal a gépágyú, a kilyukasztott ballonok egymás után hullanak le a földre. Három napig nincs ballon, a németek stoppolhatják a lyukakat.(Barsi Ödön: Napló)
A MFTR ERZSÉBET KIRÁLYNÉ személyszállító gőzöse, amely 1944. április 15-én az 1570. folyamkilométernél aknára futott, de a legénység még sekély vízre tudta kormányozni. Ekkor 30 utas megsebesült.
Vácra komp visz át; az aknaveszély megint időszerű. (Néhány nap előtt a közelben futott aknára és süllyedt el az „Erzsébet királyné” nevű szalongőzös.) Este hatig csellengünk az állomás közelében.(Márai Sándor: Napló)
Aknamentesítő hajó Nógrádverőcén
Újév első napján séta a folyóparton. Harminc kilométerrel arrébb szétmállik az ágyútűzben Pest és Buda; itt teljes csend, januári napsütés; a pócsmegyeri ifjúság korcsolyázik a Duna befagyott partmenti szegélyén. A nap eseménye egy uszály váratlan megjelenése a zajló Dunán; valahol Esztergom körül szabadulhatott el, s a víz lassan lesodorta hozzánk. Ez a nagy, fekete test a szürkészöld jégtáblák között kísérteties látvány; minden elszabadult, önállósult; vállalkozó fiatalok átkutatják, s ládákat találnak és egy honvédhullát; a községbeliek reménykednek, hogy talán gabona is akad az uszály mélyiben.(Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt 1945-1946)
(Barsi Ödön Naplójából)
Szóval a legsötétebb időkben sem hunyt ki az emberi értelem... Azután a szovjetek romboltak Verőcén. Gorkáék háza volt a központjuk (őket Meszlényi zeneszerző fogadta be magához). Gorka Lívia írja: "1945 nyarán visszamehettünk a házba, az európai hírű kerámiagyűjtemény összezúzott cserepei bokáig értek. Ültünk a szétszedett, kiégett házban, anyám súlyos betegen feküdt, és apám azt mondta: „a végtelen a tenyerünkben van”.
Márai Sándor már külföldről emlékezett vissza:
Délután gyalog lemegyek Bagnoliba. Három óra után fordul az idő, a tramontana hidegen süvölt. A Cumana-vasutat éppen elérem, Baiába megyek. Arra gondolok, hogy ma négy éve, január utolsó vasárnapján Tahiban sétáltam, a Duna partján. Goethének van igaza, az utazás célja nem a megérkezés, hanem az utazás. Már nem akarok többé sehová megérkezni, most már végig csak utazni akarok.(Márai Sándor: A teljes napló 1949)
Kedves Olvasó!
Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!
Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...
A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:
Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)
Szeretettel várom sétáimon is: https://seta.dunakanyarkult.hu/
A bejegyzés trackback címe: