Szenzációs képanyagot tartalmazó hagyatékhoz kaptunk hozzáférést, ami azt mutatja, hogy már az 1910-es évek elején is magukkal hozták a nyaraló családok a kutyáikat. Ehhez kapcsolódóan összegyűjtöttük a művészek háziállatait is...

Előkerült egy mégkorábbi kutyás fotó is:

Nagy társaság Nógrádverőcén 1900 körül (A fotó Daróczi János tulajdona.)

Más dunakanyari településről is ismerünk korai kutyás fotót:

Nagymarosi kutyaidomítás, 1909

A művészek közül Karinthy Frigyes biztosan magával hozta kutyáját Verőcére, hisz írt is róla:

Rozsnyay Kálmán levele Kosztolányinak (1933):

„Desiré! Hattyút mi is meggyászoltuk, még talán jobban mint te, ti... Első írásod melyben csak a [szív] dominál, Te tudod hogy nekem ez minden és megérted hogy mért küldök most meleg kézszoritást... Hát mi lesz a régi ígérettel? Verőce vár!”

Kosztolányi Dezső: HATTYÚ HALÁLA

Most elbúcsúzkodom tőle. Mint az ünnepi szónok, utánakiáltok harsányan:

- Hűséges és jóságos. Kölyökkorodtól fogva - tizenhárom hosszú esztendő óta - itt velem egy házban, egy födél alatt jóban-rosszban. Magányom osztályosa. Egyszerű és bölcs. Lélek te, lélek. Eltűntél, mint a lélek. Ez az első hűtlenséged.

Hattyúnak hívták. Fiam a kiskorában eleinte így nevezte: "Kosztolányi Hattyú". De miután megtudta, hogy a kutyák, noha állandóan közöttünk vannak, nem családtagok, s a családok vezetéknevét nincs joguk viselni, ő is a rendes nevén szólította.

Én még ezt a nevét se használtam. "Kutya" - mondogattam neki, valahányszor rápillantottam, mert azt éreztem, meg-megújuló ámulattal, hogy ő egy másfajta élőlény, a kutya. "Ember" - gondolhatta ő, amint rám tekintett, mert egész lényén az enyémhez hasonló, soha el nem apadó ámulat tükröződött, hogy egy másfajta élőlényt lát, egy embert.

Körülbelül ez volt közöttünk a viszony. Két teremtmény egymás mellett, ezen a csillagon, két lélegző, elmúló társ. Van polgártárs és embertárs. Arra a nagyobb közösségre, arra a titkosabb kapcsolatra, mely két élőlényt egybefűz, nincs szó.

Nem hiszem, hogy gazdájának tartott volna. Ehhez én nem vagyok eléggé komoly. Csak az adóhivatal könyvelt el ekképpen: "ebtulajdonos". Ő tudta, hogy nem birtokolom őt. Sem a gőgöm, sem az ostobaságom nem akkora, hogy egy lelket magaménak követeljek. Épp ezért alig engedelmeskedett, csak szeszélyből, ha kedve volt rá. Nem tisztelt. Amíg üldögéltem a kertben, rá se hederítve, egyszerre fölemelte egyik lábát, otrombán, esetlenül a térdemre nyomta, s ott hagyta egy darabig. Az élőlények - még azok is, akik beszélni tudnak - igazi szeretetüket a tapintással értetik meg, azzal, hogy egymáshoz érnek.

Éjjel, ha hazajöttem, s az előcsarnokban villanyt gyújtottam, fölébredt. Már régóta nem csaholt örömében, farkát se csóválgatta. Ilyenkor kissé hunyorgatott a hirtelen világosságtól. Aztán valami családias, tündéri melegség gyulladt a szemében, mintha ezt mondaná: "Á, te vagy?" Gondolatban bizonyára tegezett - a kölcsönösség alapján -, mint én őt.

Ezer színű az ősz Zebegényben a Duna partján. Vörösbe borult a fák lombja, rikít a dália, csillog a víz és lomhán kanyarog távoli tájak felé a nyújtózkodó folyó. Zebegény művészeik tanyája, írók és festők fantáziáját fűti, munkakedvét serkenti.
Errefelé egykedvün, lassan bandukol a vonat. A Duna partján a Bazsarózsa-ház. A magas töltésről belátunk virágos kertjébe. A tavasz óta csaknem egyfolytában itt dolgozik, itt pihen, innen indul vadászni Csathó Kálmán. Zebegény varázsa őt is megejtette. A kertben békesség és nyugalom. És Kefe az író hű kutyája. Sokat emlegetett, írásban is megörökített nevezetes, kis jószág.

(Film Színház, Irodalom, 1941)

Barátja, Fekete István így emlékezett szavaira:

- Ilyenek nincsenek; ilyen kutya csak még egy van a világon - maga most ne hallgasson ide, Lupika -, az én Szikrám, az örökös győztes és mindenütt első Szikra. Szikra még Lupinál is többet tud, mert nemcsak keres és apportíroz, hanem ha kell, gombázik, ha kell, postás, lekísér az állomásra, a vonat érkezését jobban tudja, mint a vasutasok, és ott vár a délutáni vonatnál pontosan. De Szikra kosarat is visz, és jaj lenne, ha valaki kezet emelne rám.
- Hát ez igaz - mondtam, mert jól emlékeztem, amikor Kálmánnak valami sürgős üzenni- valója volt feleségének, s ezt a kis Szikra intézte el gyorsabban és pontosabban, mint egy ember.
Kálmán megírta a levelet, és a Szikra orvén levő kis erszénybe tette. A kutya toporzékolva várta a parancsot.
- Posta! Vidd, Szikra!
Akkor a kismarosi Rózsa kunyhóban voltunk (amelynek ajtó feletti felírását valamelyik unatkozó vadásztársunk így javította ki: Rossz a kunyhó), Kittenbergerék lakásától 8-9 kilométerre, és egy jó óra múlva Szikra már ott volt a válasszal. Embernek ez az út négy-öt órába került volna.
De gombáztunk is Szikrával, „akinek” orra mondta meg, hol a gomba, de ha megtelt a kosár, haza is vitte, s az üres kosarat hűségesen hozta vissza. Ez a gombázás azonban közel, a ház feletti gesztenyésben történt.
Ott, ahol most egy nagy kő őrzi Szikra álmát, rajta az elmosódott írás:
A leghűségesebb a legjobb a bátor a szép
örökös champion SZIKRA
Akkor még a rettenetes kutyabetegségnek, a szopornyicának nem volt gyógyszere, és Kálmánnal hónapokig nem lehetett beszélni Szikra halála után, mintha tudta volna, hogy Szikra csak egy volt, csodája a magyar vizsláknak, és több nem lesz.

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (Nimród, 1984)

A Rózsa-kunyhó

Kittenberger “Szikrája” minden idők egyik legjobb magyar vizslája élő legenda volt a maga korában, és külön fejezetett szentelt neki utolsó nagy könyvében, ama bizonyos “kiheréltben és megcsonkítottban”, A KilimandzsárótóI-Nagymarosig című műben. Ennek ellenére sosem szólt róla. Én egyszer megpróbáltam kérdezni felőle, ám ő nem válaszolt, csak rám nézett. A szeme hideg volt és szomorú, s én attól is óvakodtam azután, hogy a Szikra nevet a számon kiejtsem.
Miként akkor is csak hallgatott mélyen, szomorúan, ha valamelyik régi vadászcimborája fölemlegette. Azt hiszem, még akkor, évtizedek múltán sem tudta túltenni magát kedves vizslája elveszítésén.

Patay László: Kitty és a zsemlyesárgák (Nimród, 2005)

...a következő kutyás kép egy titkot fed föl:

Szőnyi István kutyájával Zebegényben 1958-ban

A festőművész több kuvaszt is tartott, amelyek folyamatosan ott szaladgáltak kerítése mellett. Őket a helyiek mai napi napig jó emlékezetükben őrzik!

 A májzli viszont helyi sváb kutyafajta:

 A sváb májzli még német puli vagy magyar kopaszkutya néven is emlegetett, kevésbé ismert fajta. Kiváló pásztor-csősz munkakutya. A Gödöllői KÁTKI 2011-es szakmai konferenciáján már foglalkozott a fajtával. Összefoglalójukban ezt írták: "FCI besorolással nem rendelkező, hamarosan Nemzeti Kincs besorolásra számító értékes fajta. Kevesebb, mint száz egyed maradt fenn napjainkra. Megmentésük az Uniós Aquis Communitaire‐ben vállalt kötelezettségünk."