Ilyen sohasem volt a Migazzi parkja, csak Janák Vendel másolta hozzánk a zugligeti lóvasút-vegállomást

Térkép: 

A Migazzi-kastély vadasparkja sokáig mulatságok helyszínéül szolgált. Hogyan lett közpark a terület? Mikor hozták lére az Expressz Tábort? Mi lesz a terület várható sorsa? A poszt aktualitását egy, a napokban megjelent ingatlanhirdetés adja, amelyben a helyet luxusranchok építésére ajánlják.

1890-ben írták:

A Migazzi kert nem emberemlékezet óta, hanem csak 1848 óta lőn nyitott kertté. 1848. évig, mint teljesen körülkerített vadaskert, a vadak tenyészete végett, a közönség elől el volt zárva. Ezen évben lett a kerítés a félrevezetett nép által széthordva és a vadak a szabadba eresztve. Az ezen év után következett főpap az egyházmegye rendezésével igen el lévén foglalva, ezen helyre csekély gond fordíttatott, s a kert a verőczei lakosok mulató helyévé lett, kik a vasár és ünnepnapok délutánjait az akkori erdész által felállított tekepálya mellett töltötték, mígnem Peitler bold. emlékű volt váczi püspök e helyre figyelmét fordítva, azt lakható állapotba helyezte és használván, Verőcze népsége e kedves hely látogatásától elszokott.

A legelső zajos mulatság 1848. nyarán a váczi nemzeti őrsereg tiszteletére lett rendezve és azontúl, majd a váczi növendékpapság, majd a Budapestről kiránduló vigalmi társaságok által, úgyszólván évenként látogattatott. Ennyit a történelem részéről a Migazzi liget érdekében. A Migazzi kastély és liget a váczi püspökség tulajdona lévén, azt az idő szerinti tulajdonos tetszése szerint használhatja, és ha a közönség elől, illetve csak is a nagy tömegben mulatni jövő kirándulók elől, mert ezek valóban károkat tesznek, — elzárja, ez ellen igazsággal senki fel nem szólalhat. Az azonban püspökünk ő nagyméltósága nemes érzékéről fel nem tehető, hogy a Migazzi liget éltető, gyógyító levegőjét élvezni óhajtó és sétáló közönség elől elzárná. Ő, ki székhelyén nagy költséggel fenntartott kertjét a közönség előtt nyitva tartja és annak élvezését nemcsak megengedi, sőt örvend a látogató közönségnek, azzal beszélget és szórakozik; ő ki ezt egy helyen gyakorolja és megengedi, ugyanazt ligetjénél is bizonyára szívesen engedélyezi, mert megvan benne a szépnek, a nemességnek, az igazságnak érzéke.

A hely több kulturális eseménynek is helyt adott, a pest-budai dalárda például operaelőadást rendezett itt: 

Nem sokára aztán Verőcén szálltunk ki, honnét a nagy falu tömeges kíséretében szintén zeneszóval mentünk a Migazzi kastélyhoz, s annak hajdanta vadas kertjében, azon völgyben, hol a két hegy közt folydogáló csermely partján szép nyílt térség terül el - állitá fel magát a dalárda, s nehány jól előadott ének után bekoronázásúl a katonai zenekar, igen szép meglepetést szerzett egy csataképlettel. Ugyanis: a völgy közepén egy erőteljes gyalog induló véghangjainál a balról fekvő hegyoldalból a vadászoké, közvetlen utána pedig jobbról a lovasságé hangzott, s néhány harci riadó után eleinte a távolróli csatazaj, ágyúzás — a nagy dobbal — majd a harcosok előnyomulása, összeütközése, fegyvercsattogás , s folyvást közelebb közelebb hangzó puskaropogás közt — pisztolyokkal — egy valóságos ütközet sceniroztatott, annyira híven, hogy ki még csatát nem látott, róla fogalmat szerezhetett magának , míg végezetül az ezalatt összeszaladt zenekar játéka egy győzelmi indulóvá (a pest-budai dalárda díszindulója Dubeztől) fejlődött ki, és szűnni nem akaró tapsok, éljenek közt vonult előbbre zászlaja alatt az érdemes énekegylet. Közkívánatra ismételtetett.
Ezután a kastély udvarán tánc kezdődött, léghajó eresztetett, míg a reálisabb irányú rész ozsonnához látott, s minthogy ezen falusias színezetű ünnepély késő estig tartott, már 10-re járt, midőn hajónk Budapest közé érkezett.

(Hölgyfutár, 1857)

1860-ban pedig a nyomdászok rendezték meg Guttenberg-ünnepüket:

Délután négy és öt óra között a hajó Verőcze alatt kikötvén, a társaság az innen egy negyedórányira eső Migazzi-féle kastélyba indult. E kastély bár még egészen ép, mégis a földszint egyes szobáit kivéve, üresen áll. Az épület körül gyep terül el, s a közel erdő terebélyes lombjai árnyékkal kinálkoznak. A szomszéd verőcziek ekkor már nagy számmal gyűltek itt egybe. Hihetőleg azelőtt is jól mulattak, de csak most kezdődött az igazi vigalom, a midőn a pestiek hatalmas muzsikát hoztak magukkal. A meglehetősen letapodott gyep tehát rögtön tánczteremmé alakíttatott, s mint szokás, egyre-másra következének a csárdások, mikben a verőczei csinos menyecskék és leányok is résztvettek. Valóban úgy látszott, e napra Pest Verőczével szoros barátságot kötött; mikor elbúcsuztunk tőlük, elkísérének minket a hajóig, s míg a gyors gőzös messze el nem ragadott minket, folyvást üdvkiáltásokat hangoztatánk egymás felé, a mit végre a kendők lobogtatása s kalappali integetések fejezének be. Verőczén a Guttenberg nevű léghajó, csinosan felszökkent a magasba, s csak akkor égett el, a midőn úgyis közel volt hozzá, hogy elrejtezzék a láthatárt képező hegygerincz háta mögé.

(Vasárnapi Újság, 1860)

Még Verőce első kikötőjét is a Migazziba érkezőknek készitették (képünk csak a másodikról van):

Hajóállomás megnyitása volt f. hó 7-dikén (csütörtökön) Verőczén. Annak idején említettük, hogy a budai zeneakadémia azon okból nem tarthatta meg Migazziba való kirándulását, mert Verőczén nincs gőzhajózó állomás. Ilyen és számos hasonló eset már előzőleg arra bírta Verőcze község képviselőtestületét, hogy áldozatokat kötött le az esetre, ha a Duna- gőzhajózási társaság Verőczén állomást létesít. Hosszas utánjárásra sikerült annyit kivinniök, hogy az esetre, ha 400 frtot készpénzben lefizetnek és a község ingyen kikötést enged, az állomás feltételesen 2 évre létesíttetik, két év múlva azonban, ha ki nem fizeti magát, megszüntethető. A község a 400 frtot elvállalta, Kühn János pedig a saját kőfalánál a kikötést ingyen megengedte. Csütörtökön Balás Ferencz rétsági járási főszolgabíró volt jelen az állomás megnyitásánál, és miután azt rendőrileg kifogástalannak találta, sok szerencsét kívánt a társaság forgalmához, mit Gottschal István hajóskapitány a társaság nevében megköszönt. A hajóállomás ez alkalommal zöld gallyakkal és zászlókkal volt feldíszítve. Az érkező hajó mozsárlövésekkel üdvözöltetett.

(Váczi Hirlap, 1888)

...és jótékonysági eseményeknek is helye került itt :

Junialis. A „Váczi Első Általános Ipartársulat“ 1889. évi junius hó 10-én (Pünkösd hétfőn) a társulat elaggott munkaképtelen iparos segély-alapja javára a kies Migazzi ligetben zártkörű Juniálist rendez. - Belépti-díj tetszés szerint. - Migazziba a vasúttal utazhatni Verőcze állomásig: Délelőtt kéjvonattal 7 óra 30 perczkor, személyvonattal 10 órakor; délután omnibusszal 3 órakor és 5 óra 7 perczkor. A vonat visszafelé indul este: Omnibusz 8 óra 15 perczkor, kéjvonat 9 óra 10 perczkor. — Vasúti menet vagy jövet jegy 23 kr.

(Váczi Közlöny, 1889)

1890-ben aztán a Püspökség visszavette a parkot, és az egész létesítményt kiadta magánhasználatra. A verőceiek kiálltak a Migazzi kastély kertjének közhasználatáért:

(Egy érdekes pör) Schuster Konstantin váci megyés püspök úr ellen mind sűrűbben érkeztek a panaszok az esztergomi aulához. Most meg a jámbor verőceiek járultak a prímás elé azzal a kérelemmel, csinálna rendet Vácon, mert a jó püspök úr meg akarja enni Verőrét. Verőce község tudniillik nyaralóhellyé vált a fővároshoz való közelsége folytán s körülbelül 600 ember szokott Verőcén és vidékén nyaralni. A múlt évben 100 lakás állt a nyaralók rendelkezésére s ennek a 100 lakásnak a jövedelme átlagban 60 forintjával 6000 forintnak felel meg, a mit a község nehezen nélkülözhetne. A szőlőket elpusztította a filokxéra; a nép tehát főkép a nyaraló és kiránduló fővárosiaknak nyújtott különféle szolgálatokból él s élelmiszerekkel kereskedik. Verőcén azonban tulajdonkép semmi sincs, a mi a nyaraló közönséget oda vonzaná; de ott van Verőce közelében a gyönyörű fekvésű Migazzi kastély s ennek pompás vadaskertje szolgál a verőceieknek sétahelyül s ez a minden természeti szépséggel bővelkedő vadaskert vonzza Verőcére a nyaralóközönséget, mert Vác boldogult püspöke, az áldott emlékű Peitler Antal mindenkit szívesen látott ebben a kertben és szerencséjének tartotta, ha otthonosnak érezte magát a nagyérdemű nyaraló közönség. Most Verőcét a filloxeránál is nagyobb veszedelem fenyegeti. Schuszter püspök pazarlásnak tartja a nyaralást s évi 1300 frt bérért kiadta e nyári kastélyt a hozzá tartozó óriás terjedelmű vadaskerttel, nehány holdnyi szántófölddel, rétekkel és két malommal együtt árendába Zubovics Fedornak. Magától érthető, hogy Zubovics, mint bérlő el fogja zárni, sőt tényleg el is zárta már Migazzit a közönség elől, mihez föltétien és kétségbevonhatlan joga is van; a mint hogy ahhoz sem férhet szó, hogy megtagadta az engedélyt egy fővárosi egylettől, mély ott juniálist kívánt tartani. A park rétjein termő széna mintegy 600 forintnyi értéket képvisel s a bérlő lehetőleg védi a saját érdekét. Már most azonban Verőcéről pusztulnak a nyaralók. Migazzi nélkül a verőcei nyaralás semmit sem ér, mert a vadaskerten kívül nincsen is alkalmas sétahely. Képzelhető tehát, milyen ingerült a hangulat a verőcei jámbor hívek között a kegyes püspök ur ellen, ki 1300 forint évi haszonért Verőcét fő jövedelmi forrásától fosztja meg. A verőceiek azt mondják, hogy ők — ha tudták volna, hogy a püspöknek szabad vagy illik a saját nyárilakát árendába adni — maguk is kibérelték volna Migazzit, sőt jelentékenyen magasabb bérösszeget is ígértek volna, mert a rétek, a szántótöldek és a két malom legalább 1000 frtot jövedelmeznek. Valaki azonban kisütötte, hogy a püspök és Zubovics Fedor közt kötött bérszerződés semmis s a verőceiek deputációt menesztettek a prímáshoz, hogy a kastélynak a a benne levő fölszentelt templomnak árendába adásától a püspök urat tiltsa el. Ezt a kastélyt ugyanis Migazzi bíboros olykép hagyományozta a váci püspökségnek, hogy azt a püspök, a káptalan és a növendékpapok nyári tartózkodásul használják, ha pedig nem használnák, szálljon az vissza a Migazzi grófi családra. Bizonyos tehát, hogy a kastély csakis a püspök személyes használatára rendeltetett és nincs joga azt bérbe adni. A bérleti szerződés tehát, melyet már a püspök is aláirt, igen alaposan megtámadható. A primás — mint nekünk írják — kegyesen fogadta a verőceiek kérelmét s megígérte nekik, hogy határt fog szabni annak a gazdálkodásnak, melyről ma már mesébevaló híreket beszélnek uton-utfélen. Érdekes pörre van tehát kilátás, ha a prímás vétója következtében a szerződés felbomlik és Zubovicsot, kinek e kastéllyal tervei voltak, a takarékos váci püspöknek kártalanítania kell.

(Pesti Hírlap, 1890. június)

Zubovics Fedor 1890-ben bérelte ki a verőcei Migazzi-kastélyt Schuster Konstantin váci püspöktől évi 1340 forintért istállókkal, szántókkal, erdővel együtt. A kastélyban kis múzeumot is berendezett műtárgyaiból és trófeáiból. Folyamatosan meghökkentő tettekkel borzolta a környékbeliek idegeit. Kertjét brazíliai vérebeivel, majmaival, aligátoraival és persze újságírókkal népesítette be. Az idejét robbanószerek kikísérletezésével és afrikai vadászatokkal múlatta, vagy ha egyikhez sem volt épp affinitása, párbajozni járt Hontba és Nógrádba, pedig állítólag nem éppen a kard volt az erőssége. 

A folyamatos hadakozások vadnyugati helyzeteket szültek ittléte alatt:

Merénylet Zubovics ellen a verőcei állomáson (Pesti Hírlap, 1893)
Zubovics Fedornak, a hires sportsmannek és jelenleg a Migazzi- kastély tulajdonosának valami vitája támadt egy verőcei emberrel, ki nem akarta elismerni Zubovics földesúri jogait. Ez az ember széltiben hirdette, hogy lelövi a kapitányt, a hol találja. Zubovics hallott a fenyegetőzésről s tegnap, mikor meglátta ellenségét a verőcei állomáson, odaállott elébe és mellét kiszegezve, kérdőre vonta. A verőcei ember szó nélkül lekapta válláról a puskát s ha a közelben álló emberek meg nem akadályozzák, lelövi Zubovicsot. A fegyver, melyet most corpus delictként őriznek, golyóval volt megtöltve. A merénylő ellen megindították a fenyítő eljárást.
Kiadtuk a múltkor ez ügyre vonatkozólag a verőcei törvénybiró levelét, most Zubovits ur az alábbi válasz közlésére kért föl. Úgy e levelekből, mint más információk utján meggyőződtünk róla, hogy Migazzi bérlője és több verőcei lakos közt a viszonyok annyira elmérgesedtek, hogy nagyon sürgősen kívánatos azoknak orvoslása. Az illető hatóságok kétségkívül fognak találni módot, hogy a mostani elkeseredett ellenfelek közt az előbbi tűrhető viszony ismét helyre álljon.
Zubovits válasza különben igy szól:
Tisztelt szerkesztő ur! Becses lapjában olvasom azon levél kivonatát, a melyet a nógrád-veröcei törvénybíró íratott (mert írni maga nem tud.) A levél göröngyös stílusán annak szellemi tulajdonosát is megismertem. Ezen urnak különben azt ajánlom, hogy jó lesz „csendesen hallgatni“, ne hogy ő is kikerüljön azon helyre, mit famózus levelében emleget, tényleg azonban nagy óvatosan kikerül, az az a „placra“. A mi pedig magát a tényállást illeti, méltóságomon alulinak tartom arra csak egy betűvel is felelni, bízza azt csak úgy a törvénybíró, mint a „placnak“ az írója a törvényszékre és megyénk alispánjára, a hova az ügy fölterjesztetett. Most pedig, hogy ezen sorokra kényszerültem, vegye tudomásul az a törvénybíró, hogy alapján legyilkolásommal fenyegető több rendbeli levélnek és alapján a már csakugyan megtörtént merényletnek, — úgy látszik, hogy engem csakugyan egy felbérelt orgyilkos banda környez, — ki jelentem tehát itt nyíltan, hogy a ki ezentúl utamat állja, és csak egy gyanús mozzanatát is veszem észre, irgalom nélkül lelövöm. Kész tisztelője Zubovits Fedor.

Zubovitsnak 1900-ban kellett mennie Verőcéről, Visegrádra települt. A Migazzi-park viszont már sohasem nyerte vissza közkert jellegét. Egy hír 1925-ből:

A közpark funkcióhoz legközelebb talán az Expressz Tábor idején állt a terület, de helyieknek akkor is csak bekéredzkedni lehetett a programokra, azok nem nekik szóltak elsősorban:

Június 3-tól 6000 munkásfiatal üdül a SZOT nógrádverőcei sátortáborában (Népszava, 1959. május)
Több mint 6000 munkásfiatalnak készítenek elő kalandos, derűs nyaralást a Szakszervezetek Országos Tanácsának illetékes szervei. Az idén első ízben létesítenek sátortábort Nógrádverőce mellett a Börzsöny egyik festői völgyében. A táborozás június elejétől szeptemberig tart és hét kéthetes turnusban 900—900 fiú és lány vehet részt benne.
A tábor lakóit a pompás kirándulási és pihenési lehetőségeken túl számos szórakozási alkalom várja. Gondoskodnak televízióról, rádiókról, lemezjátszókról, gazdagon ellátott könyvsátorról, különféle sport- felszerelésekről, társasjátékokról. Külön zenekara, úgyszintén mozija is lesz a tábornak. Hallanak majd a fiatalok ismeretterjesztő előadásokat az őket legjobban érdeklő témákról.
Több száz külföldi fiatal is tartózkodik majd a táborban, - az Express-iroda csereüdültetési akciójának keretében - a népi demokratikus és a nyugati országokból, így kitűnő alkalom nyílik a magyar ifjúmunkások és a vendégfiatalok összebarátkozására, tartós ismeretségek megalapozására.
A nagyszámú jelentkező közül a szakszervezetek a KISZ-szel közösen választják ki az üzemek, vállalatok legjobb fiatal munkásait és ipari tanulóit. A táborozás üdültetés jellegű, beutalással történik, a napi térítés mindössze 10 forint.

Az Illés együttes fellépése (1965)

A helyhez méltó magatartás leírása egy visszaemlékezésből:

A faházban, ahol laktam, az egyik fiú orosz szakos tanárira járt. Természetes volt, hogy igyekezett hozzácsapódni a táborban nyaraló orosz egyetemisták csoportjához. A nyelvtanulás lehetőségén túlmenően nagyon megtetszett neki az egyik lány. Nagyon nehéz volt közelébe férkőznie, mert szinte mindig csoportosan közlekedtek. Minden este lefekvés előtt beszámolt a fejleményekről. Egyik este feldúltan érkezett. Elkezdte mesélni az okát.
- Képzeljétek. Nagy nehezen végre lepattintom a leányzót a csoporttól. Próbálok finoman közelíteni. Látom rajta, hogy nincs ellenére a dolog. Már éppen átkarolom, amikor hirtelen megmerevedik. Kérdezem, hogy mi a baj? Képzeljétek, ezt válaszolta:
- Hruscsov elvtárs azt mondta a pártkongresszuson, hogy ez nem egy kommunista embertípushoz méltó magatartás.

A tábor területét most épp árulják! Vajon eszébe jut-e bárkinek, hogy a helyi közösség érdekeit is kiszolgálhatná?

Részlet a jelenlegi fejlesztési tervből:

https://ingatlan.com/31547191?fbclid=IwAR0Kv6G6JV1onn2GcfsiauTUVPowBHsfLf3f2VzzsZMZEPi8xO26M5OfTD0

(Fotó: Magvető Kiadó)

Győrffy Ákos nagyon sok szállal kapcsolódik a Dunakanyarhoz. Verseiben, írásaiban teremtő közeggé válik a Börzsöny és a Duna vidéke, amelyek fotóin is megjelennek.

1976-ban született Vácon, Nagymaroson töltötte gyermekkorát, jelenleg Börzsönyligeten él pedagógus-képzőművész feleségével és két kisfiával. Jelenleg a Mandiner című lapnál dolgozik újságíróként. 1996 óta jelennek meg versei, esszéi, prózái és publicisztikái folyóiratokban (Alföld, Magyar Napló, Jelenkor, Vigilia, Új Forrás, Kortárs stb.), napilapokban és antológiákban (Az Év versei, Szép versek stb.) Rendszeres szerzője, tárcaírója volt a Magyar Hírlapnak, a Magyar Nemzetnek, a Litera internetes irodalmi portálnak és a pozsonyi Új Szónak. 

Két zenekarban is játszik. „Anyazenekara” a Bajdázó, amelynek legutóbbi lemeze Boldog a hegy címmel 2017-ben jelent meg, emellett a Horhos nevű formáció alapító tagja, Mons című albumuk 2015-ben látott napvilágot. 

Gyermekkorát Nagymaroson töltötte, jelenleg Börzsönyligeten él. Verseiben, írásaiban teremtő közeggé válik a Börzsöny és a Duna vidéke, amelyek fotóin is megjelennek.

Kötetei:  A Csóványos északi oldala (Accordia, 2000), Akutagava noteszéből (JAK-Ulpius, 2004), Nem mozdul (Magvető, 2007), Havazás Amiens-ben (Magvető, 2010), Haza (Magvető, 2012), A hegyi füzet (Magvető, 2016)

Igen

(…) Sok olyan gyerekkori emlékem hívódott elő ennél az ablaknál ülve, amelyekről réges-rég megfeledkeztem már.

Például a Dunával kapcsolatos első emlékeim. Állok a bokáig érő vízben, és nézem a hullámokat, ahogy végtelen sorban futnak föl a kavicsos partra. Igazából az érzésre emlékeztem vissza, amit a látvány akkor, talán háromévesen előhívott bennem. Hogy van a hatalmas erő, ami mozgatja a vizet, ami mozgatja odafönt a felhőket és a csillagokat, és ami végső soron engem is mozgat. Az érzésben benne volt mindez, és nem volt szükség arra, hogy meg is fogalmazzam. Erre csak most, sok évvel később lenne szükség, de félek, hogy már lehetetlen. Ami az akkori és mostani énem közé ékelődött, homályossá karistolta az egykor még ragyogóan tiszta tükröt, amelyben elmosódó foltokon kívül egyebet már nemigen láthatok.

(A hegyi füzet)

„Nézni, hogy mi történik.”  Egy tizenhárom évvel ezelőtt teleírt noteszem kezdődik ezzel a mondattal. Naponta öt-hat oldalt írtam ebbe a noteszbe, a Nagymaros és Kismaros közötti ártéri erdők maradványaiban bolyongva.
Leültem egy kidőlt fűzfára, és beleírtam, hogy „sehol sem vagyunk itt, a Paradicsomban.” Ültem egy összedőlt kunyhó mellett a füvön, és beleírtam, hogy „madarak úsznak végtelen terekbe.”

Kitaszítottnak éreztem magam, bár azt nem tudtam, hogy miből is vagyok kitaszítva. Láttam, hogy nem vagyok benne, hogy kívül rekedtem valamin, de azt is láttam, hogy mások sincsenek benne, hogy ők is kívül rekedtek, azt viszont nem értettem, hogy ők miért tesznek úgy, mintha nem tudnák.

Ez most olyan, mintha mégis emlékeznék valakire. Látok valakit, de nem ismerem fel, egy ismeretlen gondolatai és tettei vezettek eddig a pillanatig, hogy ülök és írok. Ez az ismeretlen ül most itt, ez az ismeretlen ír.

(Az omázsok elé (részlet))

Tizenkét évvel ezelőtt olvastam először Hamvast, és azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan. Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomás peronján egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan mindenki szétszéled, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a vasútállomáson. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Azt olvastam, ami körbevett. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok. Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, nem vitás. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta.
https://litera.hu/magazin/tudositas/hamvas-40.html

A kunyhó

Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust, a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák, a zivatarok
szaga megülne ruháimban,
kakukk és fülemüle altatna
el, nézném a növekedést, a
kitárulkozást, nem
gondolkodnék, nem vonnék le
következtetéseket, csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék, és kitörne belőlem
az oktalan sírás, nem, ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem.

Míg a hullámzás kitart

Nem tanítottak meg elmozdulni, a fényből

át a sötétbe, és vissza. Hogy növesszek

zsigerekből és csontokból ketrecet,

és vigyázzak rá nagyon, mert az

én vagyok, mondták azok, akik nem

tanítottak meg elmozdulni, a fényből át

a sötétbe, és vissza.

Hátam mögött zúgnak a folyóparti fák,

zsibongást hallani még, madarat, embert,

bogarat egyszerre, meg az elinduló,

az elmenő és a leálló gépeket.

Az asztalon három mobiltelefon és egy

ébresztőóra. Mind a négy más időt mutat.

Mit lehetne kitalálni még, hogy ne csak

a mozdulatlanságra gondoljak folyton.

A két háztető közötti égen ahogy megjelennek,

átvonulnak és eltűnnek a különböző színű

felhők, megjelennek, átvonulnak és eltűnnek,

ezt a három szót ismételgetem magamban,

és csak egy idő után veszem észre, hogy

hangosan mondom, az ébresztőóra ketyegésének

ritmusára, alig tudom abbahagyni,

és nem is szívesen hagyom abba.

Megfigyelni az alkonyt, aztán figyelni

az éjszakát. És várni azokra, akik majd

számon kérik azt, amire nem tanítottak meg,

hallgatni a hullámzást, a hullámzás ahogy

döngeti a stéget, a vasrudak és a csavarok

nyikorgása néha olyan, mintha zene lenne,

két akkord, míg a hullámzás kitart,

két halkuló akkord a sötét áramlásban.

Néhány kérdés az íróhoz A hegyi füzet idézetei kapcsán

Ma egész nap nem beszéltem, mégis mintha valaki folyton kérdezne, és mintha valaki folyton válaszolna is a kérdésekre. Nem bennem zajlik ez a párbeszéd, és mintha csak úgy vennék részt benne, mint az ajtót kitámasztó gömbölyű hordalékkavics.

- Szerinted kívülről sugalmazott, vagy a lelkedből fakadó gondolatokat jegyzel le?

- Nehéz kérdés. Először is azt kellene tisztázni ehhez, hogy mit jelent a kívül és mit jelent a belül. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember huzamosabb időt tölt viszonylag izolált természeti környezetben, azaz a természetből jövő ingereken kívül nem érik egyéb – zavaró – benyomások, valami különös folyamat indul el benne. Olyasmi ez, mint az álom, tehát nem konkrét tapasztalatokról van szó, hanem inkább sugallatokról. Nehéz az efféle élményekről úgy beszélni, hogy ne keltsük a ködös, ezoterikus rejtélyeskedés látszatát. Miközben szó sincs erről. Inkább egyfajta érzékenység ez, amely mindnyájunkban megvan. Ahhoz a közeghez kerülünk közelebb ilyenkor, amit Carl Gustav Jung „az Isten világának” nevez. Ennek a világnak a gyökerei az emberi tudat mélyrétegeibe nyúlnak. Ha ebben a világban időzhetünk, minden közelivé és élővé válik, a kavicsok épp úgy, mint a felhők vagy a patakok. Tehát az lenne a legpontosabb közelítés erre a kérdésre, ha azt mondanám, egyszerre kívülről és belülről tapasztalom mindezt.

Csak képek maradnak végül...

- Tényleg úgy gondolod, hogy egyszer elfogynak a szavak és ezért fotózol? Esetleg az irodalom és a fotóművészet kiegészítheti egymást?

- Azért azt tisztázzuk, hogy nem vagyok fotóművész. Egyáltalán nem. Kocafotós vagyok, mint oly sokan, legfeljebb a perspektíva lehet az enyém, ahonnan észreveszek valamit. Ha fotográfus, akkor Bartis Attila vagy Nádas Péter, hogy csak írókat említsek. Ők valóban ismerik és értik ezt a szakmát, én csak egy átlagos képességű okostelefonnal lövöldözöm. Régóta készítek fotókat, húsz-huszonöt éve is fotóztam, akkor még egy kelet-német mechanikus géppel. Egy tekercs filmből akkor is kijött egy-két használható darab, nincs ebben semmi különös. A mai, iszonyatos képdömping idején amúgy is óvatosan kellene bánnunk a képekkel. Szóval nincs szó fotóművészetről, csak van bennem egyfajta képi érzékenység is, amit a magam dilettáns módján megpróbálok kifejezni.

Milyen sokszor vált nyomasztóvá az erdő az elmúlt években. A néma, üres erdők, a hegyek közömbössége. A csend elviselésére való képtelenség. Holott azt beszélem be magamnak, hogy épp ezt a csendet keresem mindig.

- Zenéidet a csend megtörésére vagy kifejezésére készíted?

- A valódi zene mindig a csend felé közelít. Aki igazán komolyan veszi a zenét, az tudja, hogy a csendnél nincs magasabb rendű zene. De ennek a csendnek az eléréséhez például vezet egy olyan út, hogy valaki „elzenél” a csendig. Ha odafigyelünk Bachra, Mozartra, Bartókra és a többi hatalmas zenei lélekre, észrevesszük, hogy a zenéjüknek van egy olyan rétege, amely már alig választható el a csendtől. A zene a csendből lesz és csenddé válik végül, hogy ilyen közhelyesen fogalmazzak. A magam zenei kísérletei nyilván nem összehasonlíthatók a fentiekkel, a benne rejlő szándék viszont mégis hasonló. Szeretnék elzenélni a csendig.

Soha nem érdekelt más zene, csak az, aminek köze van ehhez a mélyvilági hömpölygéshez. Minden onnan jön, és minden oda tart. A közbenső idő tulajdonképpen nem számít. Vagy mégis. Nem tudom. Két-három hangot játszani órákon keresztül. Mindenki akar valamit a másiktól. Szeretnék semmit sem akarni, és akkor talán sikerülne megérintenem azt az egyetlen akaratot, ami a világot tartja.

- Buddhistának tartod magad?

- Nem, nem tartom magam buddhistának. Azt tudnám mondani, hogy csetlő-botló keresztény vagyok. A kérdésben idézett sorok egyébként egyáltalán nem állnak távol a keresztény misztikától sem, sőt.

A zenében soha nem a zene érdekelt, sokkal inkább az, hogy mi az, ami a zene által meg akar szólalni. Rég nem tapasztalt, euforikus érzés volt ebben a zajorkánban ülni az elsötétített szobában, és hagyni, hogy maga alá temessen. Csak ezt akarom, semmi mást.

- Boldoggá tesz az alkotás?

- A legegyszerűbb válasz nyilván az lenne, hogy: igen. De azért ennél kicsit bonyolultabban van. Nem a boldogság a megfelelő szó, azt hiszem, inkább a szükségszerűség. Csinálnom kell.

Apponyi Franciska Fóton és Zebegényben is építkezett - míg az első helyen szociális bérháztelep épült jóvoltából, a másodikon vendégházakat húzott fel jótékonykodása anyagi fedezetének biztosítására...

A zebegényi virágházak

(Nemzeti Ujság, 1936)

— Hát nem látta még? Azonnal tessék kimenni Zebegénybe és tessék sürgősen megnézni a Virág-nyaralókat! Óriási!
Hát kimegy az ember és csakugyan óriási.
Tessék csak elképzelni: a szélesen hömpölygő, ezerszinben csillogó Duna, jobbra-balra zöld-bozontú, hatalmas hegyek, elérhetetlenül magas ég és mindenütt az az ünnepélyes titokzatosság, amely előtt önkénytelenül is leemeled a kalapod.
A falu kanyargós utakon szaladt neki a hegynek, a hirtelen emelkedéseknél csak egy- egy házacskát hagyott s azok most is tanácstalanul révedeznek társak után. A naiv, promencli cukor színekre meszelt s virágos paraszti viskók mellett feltűnik egy-egy úri villa, de nem kell félni, arra sem kevesebb a sár, a por, a bukolikus hangulatot nem zavarja vízvezeték.
De egyszerre csak megállasz, ha senki sem figyelmeztet is, tudod, célnál vagy: előtted a virágvillák.

A székelyesen faragott kapuban szép szőke lány fogad, meztélláb, népviseletben, de olyan nyelven ahogy akarod. Ne kérdezd, kicsoda, nem mondja meg, elég ha annyit tudsz, amennyit magad látsz; szép, kedvesen, közvetlen, előkelően előzékeny és valami furcsa virág neve van. Az egyik Alma-rózsa, a másik Művész-rózsa, a főrózsa, — bármilyen különös — Napraforgó... De nemcsak a nevekben, mindenben a virágok szelleme illatozik feléd. A virágvillák szépművészeti kiállításnak is beillő faragvány-remekek. A szobák zsúfolva varrottasokkal, szőttesekkel és színesen és gazdagon, hogy csak úgy vibrál tőlük a levegő. A textíliák vörös-fehér-fekete akkordjai között lágyabb színharmóniákat csendít meg az almáriumokon, falakon, polcokon elhelyezett korsók, csuprok, tányérok sárgászöldje. A falakon köszöntések, verses áldomások, a zugokban egy-egy meglepő faragvány, a nagyobb szobákban búbos kemencék, az első helyiségekben nyílt tűzhelyeken, öles fahasábok pattognak, lángolva világítanak és árasztják a jó gyantaszagot.
Olyan az egész, mint valami édes, szép mese, csak éppen minden szobában villanyvilágítás van, luxus fürdőszobák, angol-francia-német- magyar kézikönyvtár, rafinált kényelem és angol előkelőség. Igenis angol ...mert a magyar népművészet szívderítő báját, fűszeres zamatát még soha így és ilyen szerencsésen össze nem házasították az angol house-ok zárkózott és praktikus eleganciájával.
És valamit a kosztról. Étvágyhangoló mázas tányérokon a legremekebb főúri fogások kerülnek a nemes idegen elé, — belföldi vendég ugyanis jóval kevesebb van, mint angol, amerikai, egyiptomi, ausztrál, bosnyák stb., stb. és hogy mennyire el vannak ragadtatva, arról az emlékkönyvek lelkes sorai beszélnek. Azok, akik csak néhány órára mentek oda, hetekig ott ragadtak. A nászutasok a világ legbűbájosabb „Honymoon Hotel“-jének nevezik és viszik is hírét világszerte.

S amibe kerül: naponta 15—25 pengő. Muzeális értékekkel berendezett csodálatos mesekastélyban, remek ellátással, motorossal, csónakázással, teniszezéssel, kuglizással, lovaglással együtt. Hát mi ez dollárban, fontban ... Ki gondolta el s ki teremtette meg szívvel és pénzzel, ötlettel és áldozattal ezt a kis álomvilágot: Napraforgó. Megmondhatjuk róla, már úgy is mindenki tudja: Károlyi László grófné.
Azért csinálta, mert előbb alapított egy jótékony egyletet: Virágegylet, ez volt a címe. Emelni akarta a környék népének erkölcsi és szellemi színvonalát, szépérzékét, ápolni akarta a népművészet el-elhalványuló szépségeit, A virág-villát először magának tervezte, de minthogy a virágegyletnek a jótékonykodáshoz nem volt elég pénze, a saját villából lett ez a csodálatos nyaralóféle. Az egész Napraforgó és virágegylet közös dolga, az előbbié a befektetés, a munka, a gond és a rizikó, — az utóbbié a siker és a haszon. Ők ketten megtalálták számításaikat, de a legnagyobb hasznot mégis a harmadik tényező húzta — az idegenforgalom.

A vendégek is beöltözhettek népviseletbe...

Somerset Maugham Zebegényben (Daily Mail cikke alapján MTI Napi Hírek, 1936. augusztus 1.)

Magyarország egyik legelőkelőbb asszonyának, Károlyi grófnénak kezdeményezése lehetővé tette az idén, hogy angol látogatók részt vegyenek a magyar falusi élet örömeiben. Egy Duna melletti kedves kis faluban Károlyi grófné telepet létesített, amelynek látogatói szállodai kényelemben élhetnek falusi életet. Sohasem láttam nyugodt vakációra csábítóbb helyet, mint a zebegényi híres babaházakat, hatvan kilométerre Budapesttől északra. Fürdés, napozás, halászat és lovaglás tölti be a napot, este pedig a falusiak, akiket megtanítottak angolul, a folyó partján gyújtott tűz köré gyűlnek és magyar dalokat énekelnek. Az angol nászutasok kezdik már felfedezni Zebegény romantikus lehetőségeit.

Somerset Maugham lánya esküvőjén Angliában, amit már Zebegényben is tarthattak volna 1936-ban...

Az egyik teraszon megtaláljuk végre a vendégkönyveket. Hatvannyolc darab vendégkönyve van a virágtelepnek. Emléksorokat irt bele Price Ward, a Daily Mail szerkesztője, aki már megírta lapjában, hogy az angol nászutasok újabban Zebegénybe járnak. De írtak bele perui, brazíliai és uj- zélandi előkelőségek is. Missis Pice verset is irt bele a Dunáról és Molyneux Eilen, a párisi divatkirály lánya, miután belépett a VEZ-be, már uj nevén, mint „Aricon Rose" írta alá magát. Mellette Myra Princess Dimitrij orosz nagyhercegnő Londonból s a következő oldalon Sommerset Maugham. E lap alján szerepel Woolvort Donalme, aki vasárnap este már nemcsak jött, de visszajött Zebegénybe. Most másodszor van itt. Ugyanezen az oldalon szerepel Hayes Helen, a filmszínésznő és Irving Berlin, a komponista.
(Magyarság, 1936. szeptember)

Apponyi Franciska grófnő 1879-ben született egy magyar arisztokrata család sarjaként, s 1897-ben már férjhez ment is a hasonló származású gróf Károlyi Lászlóhoz. A házaspár a füzérradványi Károlyi-kastélyban élt, gazdag körülmények között.

      Az első világháború alatt s az azt követő válságos időkben Franciska grófnő áldozatos munkával segítette a rászorultakat: vezető szerepet vállalt számos jótékonysági rendezvényen, egyesületben-egyletben, ő alapította az ország első csecsemőotthonát Újpesten, s magyar és nemzetközi adakozásból mintaértékű falut építtetett Fóton a rászorulóknak, mely a „Suum Cuique” (Mindenkinek a magáét) nevet kapta.

      Az 1930-as évek végén Zebegénybe költözött, ahol az egyik házat a másik után vette meg, s hozatta rendbe, majd maga köré gyűjtötte a falubeli gyerekeket, s megteremtett egy varázslatos világot, melynek a „Virágegylet Zebegény” (VEZ) nevet adta. A zebegényi gyermekek mellett a Károlyi s az Apponyi család gyermekei is tagok lettek az egyesületben.

(Az Est, 1934)

A VEZ 3 éves kortól fogadta be a gyerekeket, egészen addig, míg be nem fejezték az iskolát. Az óvodás kislányokat éneklőmadarakról, az óvodás kisfiúkat ragadozó madarakról, az iskolás lányokat virágokról az iskolás fiúkat, pedig fákról és cserjékről nevezte el – a gyermekeket pedig természetismeretre oktatta. A Virágegylet hivatalosan 1931. június 25-én alakult meg, s a tagok közé felnőttek is bekerültek. A grófnő mesevilágot varázsolt maga köré az egylet tagjainak: rendszeresen sportoltak, sport- és ügyességi versenyeket rendeztek, úsztak, a kicsiknek mesedélutánokat tartottak, a lányok kötni és varrni tanultak s háztartási ismeretekre is oktatták őket, az egylet tagjai táncolni tanultak, táncoltak, énekeltek, sétakocsiztak, kirándultak, színielőadásokat rendeztek s létrehoztak egy botanikai gyűjteményt (herbárium) is. 

A Napraforgóházak ma (Forrás: termeszetjaro.hu)

Apponyi Franciska számtalan más módon is jótékonykodott...

Kölcsönkönyvtár Fóton a művelődés lehetőségének segítésére - Apponyi Franciska adománya

A grófnő fóti karácsonya - Majdnem azt mondhatnám, hogy boldogság Fóton szegény gyermeknek lenni. „Mindent a gyermekért“, ez a jelszava. Akkor boldog, ha a gyereknek szerezhet örömöt. A karácsonyi Jézuska ajándéka nem maradt el egy szegény fóti házból sem, ahol gyermekek vannak. Tündéri látvány volt mikor karácsony estéjén a grófi kastély udvarából négy ajándékokkal megrakott szekér indult el, mindenikben villanyszórókkal feldíszített szép nagy karácsonyfa. A késő órákig járlak a szekerek a szent estén, a falu csendes utcáit elárasztva örömmel, boldogsággal a sok ártatlan gyermeki szívet. Ugyanakkor a fóti Jószivegyesület egy másik nemesszívű fóti úrhölgy bőkezűsége folytán a jóléti bizottsággal karöltve ruhát, csizmát, cipőt osztott ki a szegény gyermekek között.

(Váci Hirlap, 1916)

Balogh Dávid: Gróf Apponyi Franciska, az I. világháború károsultjainak védelmezője

Gróf Károlyi Lászlóné, született Apponyi Franciska (1879–1958)

A háborús évek nemcsak lelkileg, hanem anyagilag is hatalmas terhet róttak az itthon maradt családtagokra. A bizonytalanság és kétségbeesés közepén nyújtott segítséget gróf Károlyi Lászlóné, született Apponyi Franciska, aki életét a jótékonyságnak szentelte. A grófnő kiváló szociális érzékének köszönhetően 1914-ben Tanácsadó Irodát hozott létre, melynek ajtaja minden fóti előtt nyitva állt. A fótiak főként szociális gondjaikkal keresték fel őt: segélyezés, özvegyi nyugdíj, levelek, csomagok küldése a frontra, katonai felmentések és szabadságok intézése, beadványok megírása, okmányok igénylése. A Tanácsadó Iroda felkutatta a bevonult katonákat, az időközben hadifogságba esettek ügyeiről gondoskodott. Mindenről pontos adminisztrációt vezettek az iroda dolgozói.

A Tanácsadó Iroda a kastély kertjében

A grófnő már korán felismerte munkájának fontosságát és szinte az első hadba induló férfiakkal egy időben megszervezte a Fót községi segítő és népjóléti bizottságot, mely többek között a családfő nélkül maradt asszonyok megsegítésére alakult.

Apponyi Franciska a segélyek juttatása mellett munkalehetőséget is biztosított azoknak a fóti asszonyoknak, akiknek férje bevonult katonának. A kastély parkjában 25 hold felszántott földön a rászorultak kertgazdálkodást folytathattak. Emellett a nőknek foglalkoztató műhelyt is biztosított, ahol hadi megrendeléseket teljesítettek (cipőkészítés) pénzbeli juttatásért cserébe.

Apponyi Franciska A háborús évek Fóton (1914-1918) című naplótöredékében a gyakorlati tapasztalatait jegyezte le a háború segélyezésével kapcsolatban, melyet a háború után rendszerezett. A napló 193 oldalból áll, különböző feljegyzésekkel, fényképekkel, grafikonokkal, ábrákkal, táblázatokkal, rajzokkal s nem utolsó sorban a segítségnyújtás során elhangzott érdekes fóti vonatkozású történetekkel egészül ki.

A napló 168. oldalán a következő történetet jegyezték le A szentkép címmel:

Beállít hozzám egy mogyoródi menyecske, fóti sógorasszonyánál járt, annál látott egy kis térképet, mit az irodán kapott, nemzetiszínű zászló jelzi rajta, hogy hol van az ura nagy Oroszországban.

- Tekintetes Grófnő Asszony, mit kóstál az a szentkép, amit Kovács sógorasszonyomnak szíveskedett adni?

- Olyat szívesen adok, jó asszony, de nem szentkép az, hanem térkép, azt mutatja hol van az ura Oroszországban.

- Már csak szentkép azt, megkövetem, a Kovács sógorasszony is gyertyát éget előtte, meg imádkozik előtte az uráért, én is azt tenném, ha megajándékozna eggyel a tekintetes Grófné.

A fentiek során ismertetett történet is jól példázza, hogy az itthon maradt asszonyoknak nemcsak anyagi, hanem lelki támaszt is nyújtott a grófnő és Tanácsadó Irodája ezekben a nehéz időkben. 

A Tanácsadó Iroda kimutatásai szerint az 1920-as évek elején 86 hadirokkant, 20 hadiözvegy, 36 hadiárva volt. Apponyi Franciska továbbfejlesztette és kibővítette szociális rendszerét az 1921-ben elkezdett „Suum Cuique telep” nevű nagyszabású projektjében. A világ számos országának adományából épített hatvan ház segítségével lakhatást biztosított a rászorulóknak: hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák számára. Ezzel a kezdeményezésével teljesedett ki az első világháború károsultjainak megsegítése.

Hegedűs Éva: „Egy falu, melyet az egész világ épít”- Suum Cuique telep Fóton

Gróf Apponyi Franciska Suum Cuique, vagyis „mindenkinek a magáét” elnevezésű kezdeményezésére ország-, majd világszerte gyűjtést szervezett telkek vásárlására. Megkezdődtek az építkezések, s a telep a Fót-Újfalu nevet kapta, majd az idők során egybe írták: Fótújfaluként ma is egy külön városrész. A házakat Bánszky Mihály budapesti építész tervezte, az ezzel járó minden munkát díjazás nélkül ajánlotta fel; Szesztay László műegyetemi tanár a felmérés munkálatait végezte ingyenesen Káromy Justin mérnökkel.

Helybeliekből létrehoztak egy 23 tagú bizottságot a felépült házak odaítélésére (Suum Cuique alap). A tulajdonos, akinek a bizottság juttatta a házat (sokgyermekes, rokkant családfő vagy félárva család) huszonöt évre kapott kamatmentes kölcsönt.

Fót község Segítő és Népjóléti Bizottság (Suum Cuique Alap segítője), 1922

A parcellázást a vasútállomás közelében a Dunakeszire vezető út mellett kezdték meg. Az első 18 ház már 1921-re elkészült, az építkezés 7-8 évig tartott. A házak kétszáz négyszögöles telken álltak; szoba-konyhás, kamrás, kerttel is rendelkező építmények voltak. Két közepes méretű ablakuk az utcára, egy az udvarra nézett. Oldalukon tornác zárta le a tetőt, melyet három oszlop tartott. és az új településrészhez szolgáltató létesítményeket is terveztek.

Fót-Újfalu alaprajza

A „Mindenki a magáét” jelszó a házak ormán is olvasható volt, továbbá a ház falán zöld növényornamentikával díszített kerámia tábla hirdette, hogy az adott ház, melyik ország adományából épült fel. Az adományozó országok közé tartozott: Amerika, Ausztrália, Törökország, Japán, Brazília, Görögország.    

Suum Cuique házat ábrázoló képeslap

A homokos térségen elterülő telep vasút menti oldalán piros cserepes, egyforma házacskák sorakoztak egymás mellett és mindegyiken annak a nemzetnek a zászlója lengett az ünnepélyes avatáson 1922. május 22-én, amelynek áldozatkészségéből a ház felépülhetett. Már az építkezések elején megásták az első kutat a grófné adományából, és az ünnep napjára a porták java része kerítéssel és gémeskúttal is rendelkezett. A nagyszabású népünnepély napjára a házakat vendégfogadókká alakították át. Az ünnepség fényét műsor, versmondás, mise, az énekkar fellépése emelte. A férfiak, a bíróval az élen, népviseletben, csizmában, fehér bő nadrágban és fekete mellényben; a lányok selyemrojtos vállkendővel, a hajukban fehér selyemszalaggal jelentek meg. Az ősi szokásoknak megfelelően az ökörsütés sem maradhatott el.

Suum Cuique telep egyik kerámiatáblája (Fóti Települési Értéktár Bizottság tulajdona)

A legelső házakból alakult utca a telep nemes lelkű megteremtője előtt tisztelegve a Gróf Apponyi Franciska nevet kapta. A „Suum Cuique" alap 1922-ben adománygyűjtő brosúrát adott ki a telep továbbépítéséhez szükséges anyagi források előteremtéséhez. A kiadvány tíz fekete-fehér képes levelezőlapot tartalmaz a fóti szociális létesítményekről, beleértve a Tanácsadó Irodát, a csecsemőotthont, valamint Fót-Újfalu (a „Suum Cuique" telep) tervét és építését. A jól megtervezett, kisméretű füzetben, ami korabeli „PR-kiadványnak" is beillik, a képeslapok előtt rövid ismertető olvasható magyar, francia és angol nyelven Fót község népességének jellemzőiről, valamint a fóti népjóléti intézmények 1914-1920 közötti működéséről, tényadatokkal. A brosúra címszavakban sorolja fel a fóti szociális intézmények szerteágazó tevékenységét, az anya-és csecsemővédelemtől az egészségügyön és a szegényügyön át a Tanácsadó Iroda hatáskörébe tartozó ügyeikig, s emellett több statisztikai adatot is közöl. Az alap célja a hadirokkantak és hadiözvegyek otthonhoz és foglalkozáshoz juttatása, a munkanélküliség csökkentése, a falu kulturális és egészségügyi továbbfejlesztése volt (terveztek hozzá sportpályát, tüdőgondozót, népfürdőt, orvosi rendelőt, szülőotthont, gyermekotthont és kórházat). A foglalkoztatás elősegítésére szövő- és kosárfonóműhelyt, asztalosműhelyt, varrodát és iparművészeti műhelyt hoztak létre.

Suum Cuique telep korabeli felvételen

Hatvan ház készült el (ebből 24 a magyar adakozóknak köszönhetően). A harmincas években, amikor a munkanélküliség nagy méreteket öltött, a kamatmentes kölcsönt sem bírták sokan, kénytelenek voltak megválni házuktól, telküktől; a források is elapadtak. Mindazonáltal, Fót történetének szerves része a nagyszabású terv emléke. Ma mindössze néhány ház hirdeti e nagyszabású összefogást eredeti állapotában, de átalakított formájukban még most is többen lakják őket. A tulajdonosok közül néhányan, a múltra emlékezve a kerámia táblát is házuk falán őrzik.  

Ma is meglévő Suum Cuique ház

Felhasznált irodalom:

Apponyi Franciska: A háborús évek Fóton, 1914-1918, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, kézirat.

A Fóti Suum Cuique Házépítő Alap telepszabályzata: Kézirat. 6.

Egy falu, melyet az egész világ épít: Fót- Újfalu: A Suum Cuique Alap telepe. Budapest, 1929. 95.

Forró Katalin: Fót a XXI. sz. küszöbén, Ceba Kiadó, Budapest, 2002, 61-62.

Hámori Péter: A fóti Suum cuique-telep története, in: Honismeret, 28. évfolyam 1. szám, 2000, 61-68.

Iványi János: A Károlyi-család fóti és újpesti alapítványai és építkezései, in: Újpesti Helytörténeti Értesítő, XVIII. évfolyam 3. szám, 2011. szeptember, 7-9.

Pellei Enikő: Hogyan indult ki a „Suum Cuique” lakótelep gondolat? in: Fóti Szemle, VII. évfolyam 5. szám, 2000. május, 2-3.

Rehák Ferenc: Fót története, Greger-Delacroix, Budapest, 2000.

Suum Cuique.. BársonyFót: Közéleti Polgári Magazin. II. évf. 2000/4. különszám. 12 + [4]

Szabó Lászlóné: Károlyi Lászlóné, sz. nagyapponyi gr. Apponyi Franciska (szerk. Szűcs Mária), in: Fóti arcképcsarnok (Városunk jeles szülöttei, lakói, alkotói), Fót Városi Könyvtár, Vörösmarty Kulturális Egyesület Könyvtári Tagozata, Fót, 2006, 92-95. 

Urbán Jánosné: Helytörténeti kutatás Fóton 1945-ig.: Egy kiemelkedő szociális tevékenységet végzett neves emberről: gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska. [Fót], 2003. 8. + melléklet [22.]

Vadadi Albert: Épül az Uj Magyarország (Fótujfalu ünnepélyes felavatása, in: Független Újság, V. évf. 24. sz. 1922. június 4.,1-8.

Internetes hivatkozások:

Völgyesi Zoltán: Gróf Apponyi Franciska és a fóti jótékonysági intézmények, in: Archívnet XX. századi történeti források.

http://www.archivnet.hu/kuriozumok/grof_apponyi_franciska_es_a_foti_jotekonysagi_intezmenyek.html?oldal=2

http://www.gkrte.hu/public/szmuemlek_show.php?id=13124&ht=&kat=2&musts=1

A Hold a Dunakanyar felett (Fotó: Gaál Csaba)

Vajon hogyan került ez a nagy horderejű kísérlet a Dunakanyarba? Kitől hallhatott a környékről Bay Zoltán?

Szabó Lőrinc (felül a jobbszélső) és Bay Zoltán (bal alsó) részvételével színdarabot adnak elő a debreceni Református Kollégiumban

A későbbi fizikus a híres debreceni református gimnáziumban nyolc évig egy padban ült Szabó Lőrinccel. Életre szóló barátságot kötöttek, amiről a költő Tücsökzene című versciklusában is megemlékezett:

"Első tízpercben a
nagy udvaron, ahol a fiúkat
bámultam, árván, vad játékukat,
jött valaki, s halkan objektíven
így szólt hozzám: "Ha nem játszol te sem,
ne nézzük együtt a többieket?"
Megörültem. Kezeltünk. „A neved?”
„Bay Zoltán.” Szép arca, szeme volt.
Az első barát? Magányom oszolt."

Azt tudjuk, hogy Kodolányi Gyula figyelmét a költő hívta fel Nógrádverőcére. Valószínűleg így történhetett ez Bay Zoltán esetében is.

1942-től több neves kutató, például Simonyi Károly és Bay Zoltán részvételével a honvédség olyan radar kifejlesztésén dolgozott, amely az ellenséges repülőgépeket több mint 60 kilométeres távolságból is észlelni tudta – ez 1944 tavaszára sikerült is. „Meg fogjuk lokátorozni a Holdat!” – adta ki a további célt Bay Zoltán, és támogatókat is szerzett az új feladathoz.

Az előzetes számítások biztatóak voltak, de a háborús viszonyok miatt többször is költöztetni kellett a csoport telephelyét és a kísérleti eszközöket. 1944 nyarán az Egyesült Izzó laboratóriumában kezdtek el dolgozni, de Budapest bombázása miatt júniusban egy nógrádverőcei panzióba települtek, ahol magas deszkapalánk mögé állították fel a 3 méteres antennát.

Itt végezték el az adó- és a vevőkészülékek hangolását és próbaüzemeltetését. Nyár végén, szeptember elején már néhány adást sugároztak a Hold felé, de a rendszer nem működött elég megbízhatóan ahhoz, hogy a vétel is sikerüljön. Ha a készülékek közül bármelyik leállt, vagy az áramellátás megszűnt, a kísérlet megszakadt. Bay így nyilatkozott a további eseményekről: "Ősszel visszaköltöztünk Újpestre, de már itt sem folytathattuk munkánkat. A nyilas rendszer nem ismerte el a katonai szolgálat alóli mentességünket, a csoport hadköteles tagjait bevonultatta, engem az ellenállási mozgalommal való kapcsolatomra hivatkozva bevittek a Margit körútra, kihallgattak; utána célszerűnek látszott bujkálnom… A megakasztott kísérleteket 1945 februárjában kezdtük újra, de ekkor az oroszok váratlanul leszerelték az Egyesült Izzót. Hadizsákmányként elvitték a berendezéseket, a műszereket, alig-alig tudtunk valamit megmenteni.

(Fotó: Gaál Csaba)

Végül 1945 nyarán ismét hozzáfogtunk, immár harmadszor, a kísérlet kivitelezéséhez. Decemberre végre együtt állt, összeszerelve a berendezés: a Tungsram Kutató Laboratóriumának tetején a hatalmas vaskeretes irányítható antenna, közvetlenül alatta két szobában az adó és a vevő, valamint a „memóriánk”, a coulométer. Elkezdtük a kísérletezést. Éjszaka dolgoztunk, csendes, zavarmentes időben. A mérési eredmények 1946 januárjában már egyre biztatóbbá váltak, és február 6-án az adatok összegzése, az ellenőrző kísérlet elvégzése után biztonsággal kijelenthettük: célhoz értünk! A jelösszegző berendezésünk a Holdról visszavert jeleket a zavarnívó fölé emelte. Mikrohullámmal megérintettük a Holdat. … Már munkánk végső szakaszában tartottunk, amikor értesültünk arról, hogy az amerikai J. H. De Witt ezredes és kutatócsoportja 1946. január 10-én sikeres holdvisszhang-kísérleteket végzett. Később megtudtam, az ő berendezésük sokkal bonyolultabb, érzékenyebb, fejlettebb volt a miénknél. Az amerikaiak az egyes visszavert jeleket is a zavarnívó fölé tudták emelni. Mi jóval szegényesebb technikánkkal azért érhettünk el hasonló eredményt, mert megtoldottuk a jelösszegzés módszerével."
Simonyinak Ducza Károllyal együtt hangátvitelt is sikerült létesíteni a Verőcei szigeten működő mérőállomással, így ők használtak először rádiótelefont hazánkban. 
(Fizikai szemle_2012)

Más természettudósok a Dunakanyarban

1. Az Endrődi család Nógrádverőcén

Junga Sebestyén (később Endrődi Sebestyén), a családfő 1862­-ben született Aradon. Lovas honvéd százados, zászlóaljparancsnok volt, majd 1908­- ban történt lovasbalesete után nyugdíjazását kérte. Előbb Budapesten, majd feleségével, Schweisgut Valentinával és három gyermekével (Ágoston, Sebő és Aladár) Nógrádverőcén telepedett le. Az apa katonai múltja mellett képzőművészeti adottságokkal is rendelkezett, festményeket készített és restaurált. A régi megöregedett fa műemlékek, táblafestmények megmentésére parafinos eljárást dolgozott ki, és találmányát Magyarországon kívül 1913-ban négy államban: Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában és Oroszországban is szabadalmazták. A nógrádverőcei ház (a mai művelődési ház) egy részét műteremnek rendezték be, és feleségével, aki gyönyörűen gobelinezett, képzőművészeti restaurálásaikkal váltak híressé. Endrődi Sebestyén 1927-ben halt meg Nógrádverőcén.

Középső fiúk, Sebő (1903-1984) entomológus, rovartani szakértő lett.  Aktív résztvevője volt Magyarország bogárfaunisztikai feltárásának is, főleg a közeli Börzsöny hegység faunájával foglalkozott. Az ott gyűjtött anyag feldolgozásának eredményeit 1974–1980 között publikálta.

Gyászcincér lesi a vargánya növekedését (Fotó: Gaál Csaba)

2. Wigner Jenő Gödön

Wigner Antal (a híres tudós édesapja) bőrgyáros és felesége 1917. márciusában szerezték meg Tost belügyminiszter villájaként számon tartott, alsógödi 1600 négyszögöles ingatlant.
Wigner Jenő (1902-1995) a XX. század egyik legjelentősebb magyar származású elméleti fizikusa, gyermekkorában lánytestvéreivel gyakran nyaralt itt. Az 1944-es zsidótörvények hatására vesztették el birtokukat.

A tudós 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért.

(Fotó: Gaál Csaba)

3. Rényi Alfréd matematikus (1921-1970) Nógrádverőcén

"A nyaralók egymást csábították, hólabdaeffektusként alakult ki az a verőcei társaság, amely Pesten is gyakorta összeverődött, és legismertebb tagjai voltak a Karinthyak, Devecseriék, Vajna Hugó gyógyszerész és két gyermeke, Jancsi és Márta, Rényi Alfréd, a nagy matematikus, a Dorogi család, vagy Weinberg Gyula, Benedek Elek mesekönyveinek legendás kiadója, és sorolom majd őket tovább is." B.I.

Somlyó György költő (aki szintén sokat nyaralt itt, így emlékezik:

A másik fontos matematikus, akihez viszont nagyon is közöm volt, nem a matematikában ugyan, hanem a barátságban, ez Rényi Alfréd, aki gyerekkori barátom, sőt gyerekkori baráti körömnek az egyik legfontosabb tagja... Ennek a társaságnak – amelynek kis része még ma is létezik, és ma is összetart – Rényi igazán fontos tagja volt. Ha csak matematikus lett volna, akkor talán kevésbé lett volna, mert ez inkább irodalmi érdeklődésű társaság volt, ellenben ő minden iránt nemcsak érdeklődött, hanem például nagyszerű zenész is volt, remekül zongorázott. Szombat esténként gyűltünk össze, és majdnem minden szombat esti találkozónkhoz hozzá tartozott, hogy Rényi zongorázik, és tudom, hogy a matematikai munkái közben is állandóan zongorázott. Imádta a zenét és nagyszerű, képzett zenész is volt, de az irodalomban is nagyon művelt volt és egyáltalában nem tudott róla kevesebbet mint mi. 

Karinthy Márton az "Ördöggörcs" című családregényében írt róla - „A Kvázi Goldbach-sejtés című epepe”: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/humor/ordoggorcs-buba.html

Tücsköt evő gólya (Fotók: Gaál Csaba)

4. Gánti Tibor (1933-2009) Nagymaroson

Vegyészprofesszor és természetkutató, a kemotonelmélet megalkotója volt. Vácon született. Kutatói pályáját a természet szeretete és kutatása határozta meg. Vegyészként és az elméleti biológia professzoraként is munkássága két fő irányba mutatott. Egyrészt az élet mibenlétének megismerésére, a sejt működésének modellezésére irányult. Másrészt a természetvédelemre, az élővilág megőrzésére irányult.

A Börzsöny peremén, a Rigó-hegy oldalában bújik meg ez a különleges panorámapont, ahol hajdanán dr. Gánti Tibor vegyészmérnök sokszor megpihent, gondolataiba feledkezve gyönyörködött a tájban. A Dunakanyarért rajongó, természetet kedvelő tudós különös területen kutatott: munkásságával megalapozta az élet mesterséges előállításának alapjait. Emléktáblája mellől Pazar panorámát kapunk az alattunk hömpölygő Dunára, mögötte a tájból kiemelkedő Visegrádi-hegységre, a kettő között pedig Lepence házaira. 

(Fotó: Gaál Csaba)

5. Grandpierre Attila Zebegényben

2009-es zebegényi interjú Grandpierre Attila csillagász-író-énekessel:

- Mióta élsz a Dunakanyarban?
- Ötödik éve. Már régebben szerettem volna elköltözni a fővárosból, nálam jobban csak a feleségem akarta ezt. Végül a gyermekeink adták meg a végső lökést, mert amint megtanultak beszélni, felkelés után az volt az első mondatuk, hogy menjünk ki a szabadba.
- Zebegény melletti döntésetek összefüggésben áll-e azzal, hogy a község beleesik a Dunakanyar területére rajzolható, spirituális energiájú háromszögbe?
– Igen. Rendkívüli élményt jelent ebben a szellemi erőtérben élni, amiben ráadásul a mi kis községünk külön művészközpont. Ezt a vidéket átjárja a természeti erő. A Börzsöny körzete ősidők óta a Pilis erőközpontjának párja.
- Logikus a természet kapcsán természeti erőről beszélni, de megfigyeltem, hogy Téged szinte bármiről kérdezzenek is, amikor válaszodban a mélységekig jutsz, végül mindig erről a bizonyos erőről beszélsz, amiről azt vallod, hogy nem csak a fákat, hanem a zenét és a világegyetemet is mozgatja. Mi ez az erő? Isten?
– Csak akkor, ha Isten alatt magát az Élő Világegyetemet értjük. Ez a csodálatos, láthatatlan, örök szervezőerő mozgatja az embert és a csillagokat egyaránt. Bartók fedezte fel, hogy az igazi népzenét is ez a természeti erő hozza létre, ami pedig azt jelenti, hogy a Világegyetem lényegét nemcsak a fizikai természeti erők adják, mert a zenei természeti erők ugyanúgy hozzátartoznak. Ezért képes a zene repíteni, és úgy elragadni, hogy teljes lényeddel át tudd adni magad a szárnyalásnak.

(Fotó: Gaál Csaba)

A trianoni döntést megelőző hónapokban még a Cseh Légió dunakanyari betörésétől is terjedtek rémhírek, majd végül az Ipoly lett a kijelölt határfolyó.

Trianon után épített mozdonyfordító a szobi Ipoly-hídnál

A 100 éve aláírt békeszerződés szerint a történelmi Magyarország területének kétharmadát veszítette el, és a magyar nemzetiségű lakosság egyharmada a határokon túlra, a szomszédos államok fennhatósága alá került. 

A kor eseményeit korabeli újságcikkekből válogatva mutatjuk be.

Cseh és magyar katonák a hídnál - még egyetértésben

Trianon előtt - az 1919-es cseh betörés

Váci híradás ugyanezekből a napokból ("a hírek szerint a csehek Nógrádverőcéig jönnek"):

A forradalom idején sem volt akkora izgatottság, mint most. Az idegek végsőkig feszültek. Mindenki rémeket lát s a kinek helyén az esze és szive, azt is megzavarják a „biztos hírek“. Növeli az izgalmakat, hogy most egy ismeretlen ellenség közeledik a város felé, a kiről a legellentétesebb hírek kerülnek forgalomba, mert a fővárosi lapok is a legellentétesebb híradásokkal szolgálnak a csehekről, akik - a különböző beállítások szerint - egyszer rendet teremtenek, másszor elviszik az utolsó tyúkot is. Az érsekújvári ellenállásban való csalódás után terjedtek el az izgató hirek, melyek nem elégedtek meg azzal, hogy a demarkacionális vonalat, az Ipoly hidját, Szobnál elérték a csehek, de már Nagymaroson láttak páncélvonatot, sőt a duna-ipolyvölgyin a váci állomásra is berobogott a cseh katonákat hozó vonat. Ezek a. híresztelések teljesen valótlanoknak bizonyultak és bár a telefonunk hihetetlenül rossz, összeköttetést szinte lehetetlen kapni, hitelesen megállapítást nyert, hogy a megszálló cseh-csapatok az Ipoly befolyását nem lépték át. Amikor csütörtökön a Nemzeti Tanács foglalkozott a cseh-előnyomulással, akkor még csak Párkánynána állomásra futott be páncélos vonatuk és a Katonák délre, a párkányi hídhoz siettek. A Tanácsban kialakult az egyetlen helyes álláspont: ha a csehek Vácot is meg akarnák szállni, úgy reguláris csapatok minden ellenállás nélkül vonulhatnak be a városba, ellenben ha a csapatok előtt izgatók, fosztogatók jönnek, a nemzetőrség és a polgárság fegyvereket fogja használni!  (...)

A város megszállásáról terjesztett hírek azért nem akarnak megszűnni, mert nem tudnak hinni a cseh csapatokban, hogy a demarkacionális vonalat tartják. Ez pedig az Ipoly. Hodzsa Milán, a budapesti cseh követ azt mondja, hogy a „Duna hajlásáig“ jönnek. Ez Nógrádverőce. Tehát Vácra nem vonulnak be. De megerősíti a hivalos értesítés is ezt és tegnap Illés őrnagy, a magyar vasútezred parancsnoka a hadügyminisztériumból hozta a hírt, hogy a csehek egyelőre nem szándékoznak Vácra bevonulni, csupán az esetben folytatják előnyomulásukat. ha a közrend és a fegyelem és közbiztonság követeli ezt. (...) Szombaton délben sikerült összeköttetést kapni telefonon és megállapítottuk a megszálló cseh csapatok állását. Hitelesen jelenthetjük, hogy ez ideig nem hogy nem voltak Nagymaroson, de még Szobra sem érkeztek be és a csehek a Garam hídjánál, Garamkövesden állanak. A vonatok Nagymarosig közlekednek. 

(Váci Hírlap, 1919.I.12)

(Nemzeti Újság, 1920.III.)

1920-ben Hont vármegye északi, nagyobb része Csehszlovákiához került, a déli rész továbbra is Magyarországon maradt, és Nagymaros székhellyel működött 1923-ig. Utána Hont és Nógrád vármegye összeolvadt.

A társadalmi életnek külön színt adnak a megyei urak. Igen, mert Nagymaros megyeszékhellyé avanzsált. Itt van az Ipolyságról elmenekült Hont megye székhelye. A megyeháza: a régi iskola földszintes épülete, amelyben Czompó Ede alispánnal együtt harmincöt tisztviselő szorong.

(Pesti Napló, 1923)

A trianoni határt az Ipoly folyó középvonalában jelölték ki:

Egyesek tudni vélték, hogy maguk a csehszlovákok mutogattak Párizsban fotókat a hajózható Ipolyról, ez azonban nem valószínű, a cseh memorandumok ugyanis nem tartalmaztak se az Ipoly, se a Rogyva hajózhatóságára vonatkozó megállapítást. Annál is inkább, mert a csehszlovák-magyar határt ennél jóval délebbre képzelték el. Javaslataik értelmében a Szigetköztől – amelynek egy része szintén csehszlovák kézbe került volna – Kisorosziig a Duna lett volna a határ, és ez utóbbi terület sem maradt volna magyar kézen.

(A hajózhatóvá tett Ipoly legendája - urbanlegends.hu)

Beszámoló a trianoni határkijelölő bizottság munkájának eredményéről 1927-ből:

„Delhi és London között Zebegény a világ közepe” / Amrita Sher Gil

(Budapest, 1913 – Lahor, 1941)

Amrita Sher-Gil rövid, szenvedélyes élete alatt többek között megújította az indiai festőművészetet. De vajon mi köze lehetett Zebegényhez? Mit festett itt és nyugalomra lelt-e ebben a környezetben? Kövessük útján!

1913. január 30. - Budapesten megszületik Amrita Sher-Gil, magyar keresztnevén Dalma 

Édesanyja, Gottesmann Marie-Antoinette felvilágosult nevelésben részesült, szerette a művészeteket, kiválóan tudott zongorázni. Egy európai útja során jelentkezett egy szíkh hercegnőhöz társalkodónőnek. Vele érkezett 1911-ben Pandzsábba, ahol megismerkedett Umrao Shergillel, Szimla rádzsájának fiával. Hamarosan egymásba szerettek és összeházasodtak. Első lányuk, Amrita már Budapesten született. Egy évre rá újabb leánygyermekkel, Indirával bővült a család.  

Habár nem tervezték a magyarországi letelepedést, az első világháború miatt nálunk rekedtek. Budapesti otthonukból a magyar feleség és édesanya Gottesmann Marie-Antoinette egyik testvére, Ella (Szepessy Lajosné) családjához költöztek, ahol a helyiek állítólag turistalátványosságként mutogatták a sokat jógázó szikh férfit. Később szintén a Szepessy családot követték Zebegénybe...  

Umrao tudományos tevékenységét Magyarországon töltött évei alatt is folytatta. Mint a Kelet képviselője, nemcsak a keleti témák iránt mutatott nagy érdeklődést, hanem kereste a kapcsolatot a magyar orientalistákkal is. Baktay Ervin (aki szintén Marie-Antoinette testvére volt) India iránt való elköteleződésére döntő hatással volt. Baktay A hajnal leánya című Bain-kötet harmadik kiadásához írt ajánlását ezekkel a szavakkal zárta: „Végül ezen a helyen akarok köszönetet mondani Sirdar Umraosingh Shergilnek, amiért megismertetett engem a Kelet szellemének e gyöngyszemeivel és hivatott útmutatásával nagy mértékben segítségemre volt, hogy az indiai gondolat lényegébe behatolhassak, ami nélkül lehetetlen a hindu világnézetből sarjadt alkotásokat tolmácsolni.”

Cserébe a régebben festőnek készülő Baktay Ervin itt kezdte el rajzolni tanítani Amritát a nagybányai iskola - elsősorban Hollósy Simon elvei alapján.  Fennmaradt az a könyv, amelyet 1920 karácsonyán ajándékozott unokahúgának a következő felirattal: „Shergil Amrita írásai és rajzai”, a könyvet a kislány pedig tele is írta és rajzolta. A kislány már ekkor akvarelleket is festett az egyébként depresszióban szenvedő édesanyja biztatására. Amrita és Indira nem jártak iskolába, házitanítójuk tanította meg őket írni és olvasni magyarul, ebben az időben csak magyarul beszéltek.

1921-ben a család Indiába utazott. A Csandigártól északra fekvő Simla városában a Himalája tövénél telepedtek le. Innen Amrita már saját alkotásait küldte a nagyanyjának. 

A fotózással is foglalkozó Umrao több rendezett élőképben is megörökítette lányait. Ugyanekkor Petőfi verseit fordította angolra. A következő levelet Jászai Marinak írta 1921-ben:

"Nagy megtiszteltetés számomra, hogy elküldte nekem kedves levelét Petőfi Ítélet című versével. Időközben már le is fordítottam, és valószínűleg megjelenik majd a barátom, Jogendrasingh  East & West című folyóiratában, ha az nem szűnik meg időközben. Ehhez a levélhez mellékelem a magazin novemberi számának egy példányát, amely több régebbi Petőfi-fordításomat tartalmazza. Ezeket a szerény képességeim birtokában készítettem, amelyek nem érnek fel Petőfiéhez, de az elkészült szövegek talán némi elképzelést adnak Petőfi szelleméről indiai angol olvasóközönségnek."

"Petőfi versei Sirdar Umraosingh Shergil fordítá­sában jelennek meg Indiában"
(Egri Népujság, 1922) 

1923-ban Marie megismerkedett egy olasz szobrásszal, aki udvarolni kezdett neki. Umrao Singh nagyon féltékeny ember volt, de Marie-Antoinette a szobrász jelenlétét Amrita tanításával magyarázta, ezért belenyugodott, hogy náluk lakik. 1924-ben a szobrász visszatért Olaszországba és Marie a gyermekekkel követte. Amrita Firenzében kezdett tanulni, de nem sokáig bírta a kolostori szigort. Nem sokkal később visszatértek Umraohoz.

1927-ben  Baktay Ervin meglátogatta őket Indiában, és örömmel látta, hogy az utóbbi években milyen nagy művészi fejlődésen ment keresztül a lány. Javasolta neki, hogy dolgozzon élő modellel, amit addig még nem próbált ki. A modellek a családtagokból és a család körüli emberekből álltak. Baktay Ervin kritikus szemmel vizsgálta a műveket és sok jó tanáccsal látta el. 

1929-ben a gyerekek művészeti tanulmányai érdekében az egész család Párizsba költözött, ahol Amrita azonnal tanulni kezdett az Academie Grand Chaumiere-ben, Gauguin egykori műtermének tőszomszédságában, Pierre Vaillant-nál. 1933-ban az aranyéremmel kitüntetett „Lányok” című képével a Grand Salon tagja lett.

 1930-ban a Színházi  Élet így számolt be róluk: 

Amritáékkal egyidőben Dunaharasztiban élt az édesanya nővére, Blanka is, aki egy Magyarországon letelepedett ír nemesi család katonatiszt fiához ment hozzá. Az O’Egan-ből Eganná egyszerűsödött nevű família  idővel magyar nemességet is szerzett. Blanka gyerekei, Viola és Viktor hasonló korúak voltak, mint unokatestvéreik, ezért már akkor nagyon sok időt töltöttek együtt. A családi emlékezet szerint Amrita már ekkor nagyon vonzódott a nála három évvel idősebb Viktorhoz. 

A családi találkozókat ekkor már a zebegényi Szepessy villában tartották, ahol Szepessy Lajosné Gottesmann Ella élt. 

(Mai állapot: https://vizitkartya.blogspot.com/2018/07/iskola-forrasvideken.html?fbclid=IwAR1sb4WlFyvkFJso4UKdeMV64CBXrfeP2pN4bOn7WPTZofU5irpYOn6yKkQ)

Ezen a képen Bakty és a Sher-Gil lányok mellett valamelyik arab maga Szepessy Lajos. Mirkovszky Mária indiánlány így számol be erről a beöltözős alkalomról: "Ez volt az egyik telephely, a Szepessyéké Zebegényben, orvos, a gyógyszerész, szóval az intelligencia, azok is csinálták, (...) de ők fehérbe öltöztek, arabnak."

Amrita és Indira Sher-gil 1931-ben Nógrádverőcén

Amrita Sher-Gil Nógrádverőcén fest - Kinszki Imre fotója

Amrita zebegényi fotói

Baktay ebben az időben indiántáborokat rendezett a környéken, amelyekben Amrita és Egan Viktor rendre részt vett. Szüleik tiltakozása ellenére 1938. július 16-án az unokatestvérek összeházasodtak. 

Férjét katonaorvosnak osztották be 1938-ban Kiskunhalasra, aki valószínűleg a kerékpáros zászlóalj katonájaként szolgált. Amritára nagyon nagy hatással volt a mezővárosi, vidéki környezet. Itt festette meg többek között a Vidéki piac című képét, ami a legdrágábban elkelt, indiai által festett kép lett. ...és a következő, Fák című képén is feltűnik a helyi templom.

Viktor doktorátusának megszerzése után és a világháború kitörése előtt  Indiába költöztek a családi otthonukba, Uttar Prades állam Gorakhpur városába. Viktor Egan itt Amrita nagybátyjának Sundar Singh Majithianak cukorgyárában helyezkedett el orvosként, pedig festéssel töltötte az idejét.

Baktay Ervin így írt képeiről:

(Uj Idők, 1937)

„Csak Indiában tudok festeni. Máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é és másoké. India csak az enyém." - vallotta.

1941 szeptemberében a házaspár tovább költözött lahoréba. Férje itt rendelőt nyitott, ő pedig műtermet rendezett be. Nappali fénynél festett, kerülte a mesterséges megvilágítást. Első nagy kiállításának megnyitójára készülődtek, amikor Amrita megbetegedett. Rövidesen kómába esett és 1941. december 5.-én váratlanul meghalt. Másnap a hagyományos indiai rítus szerint testét elégették és a Ravi folyóba szórták, így a betegség és a halál valódi oka rejtély maradt. A korabeli pletykák szerint Amrita állapotos volt, és a nem kívánt terhesség megszakítása okozta hashártyagyulladás végzett vele.

Amrita emléke ma is él. 2001-ben két indiai művész, Geeta Kapur és Vivan Sundaram fotómontázs-sorozatot szentelt neki. Az első, ténylegesen Verőcén készült képre például indiai gyerekeket montázsoltak. Nézzétek meg őket, zseniálisak (van olyan, amit már erdetiként tálaltak azóta a neten)!

Ezek a képek itt elérhetők:

https://aaa.org.hk/en/collection/search/archive/geeta-kapur-and-vivan-sundaram-archive-re-take-of-amrita-20012002

Nagymaros, 1938 (Fortepan)

Az első kétkeréken közlekedő turisták már a XIX. században eljutottak Budapestről a Dunakanyarba...

Turisták a múlt vasárnap városunkon keresztül futottak kerékpárjukon egész Rétságig, sőt Balassa-Gyarmatig is. Volt is sensatio, úgy hogy bizonyos palócz igy csodálkozolt a veloczipédező fiatal ember fölött: „Na, né, édes anyáóm, mebbolondaut a niemet köszörűs." Azt gondolta persze, hogy a szerszámján nyargal.

Váczi Közlöny, 1890

1896-ban a Kerékpárosok Szövetsége pedig már a vonaton való szállítás díjszabásának mérséklését kérvényezte.

...és a századfordulón létrejött az első kerékpáros pihenőhely egy eseményhez kapcsolódva:

1902-ben épült meg Gödön a Biciklista Nagyvendéglő, amely nevét az abban az évben rendezett Budapest - Vác kerékpárversenyről kapta. Bejárata a mai József Attila utca felé nézett, vagyis az akkori országútra. (Göd Régen)

Ez az egyetlen hiteles fényképünk Janák Vendel nógrádverőcei fényképészről (1900 körül?) - kerékpármintás garbót visel! (Ami nagyon modern viselet lehetett akkoriban, mert én még egyetlen ilyet sem láttam a korabeli fotókon - lehet, hogy ő találta fel a nyomtatott pólót. )

Kik kerékpároztak a Dunakanyarban?

1. Betelepülők és nyaralók

2. A nagymarosi képeslapon pedig egy helyi biciklista látható

Kerékpáros kirándulás. A Budapesti Kerékpár-Egyesület augusztus hónapban a következő kirándulásokat rendezi: 5-ikén: Budapest—Martonvásár—Ercsi—Budapest. 81 km., délután Ercsi; 12-én: Budapest—Verőce—Budapest, 96 km-, délután Vác és vissza 66 km-; 15-én: Budapest—Esztergom—Budapest, 96 km., délután Piliscsaba és vissza 50 km.; 26-án: Budapest—Hidegkút—Solymár —Vörösvár—Csobánka—Budapest, 51 km., délután Margitliget és vissza, 44 km. Indulás reggel hat órakor a Reklám-kávéházból

(Budapesti Hírlap, 1906)

A katonasághoz is jól jött a bicikli:

A kerékpáros tartalékosok figyelmébe. Az 1908. év őszén fegyvergyakorlatra bevonuló azon tartalékosok, akikek kerékpárjuk van és azzal szogálatot teljesíteni óhajtanak, szándékukat a katonai ügyosztálynál jelentsék be. A kerékpár után külön 15 korona dijat kapnak. 

(Váci Hirlap, 1908)

Kinszki Imre fotói dunakanyari nyaralóként (1930-as évek)

Megjelentek az első kerékpártolvajok:

A Kerékpárbajnok baja. Sváb Pál Budapestről a napokban biciklin felkerekezett Vácra és utána Kúria portásának eladta a gépet 32 koronáért. A rendőrség neszét vette a vásárnak, és kérdőre vonta Svábot. Mikor megmotozták, egy csomó álkulcsot is találtak nála és arról, hogy a biciklit hol vette, nem tudott felvilágosítást adni. Mindig csak arról beszélt, hogy egy budapesti vendéglőssel fogadott, hogy Vácra két óra alatt felkerekezik. s ezt meg is csinálta, a mit a postahivatal bélyegzőjével igazolt! A rendőrség azonban Svábot ott tartotta és Budapestre kísértette le, hogy a fővárosi rendőrség állapítsa meg, a gyors kerékpároshoz miként kerültek az álkulcsok és az eladott bicikli. 

(Váci Hirlap, 1914) 

Vácon pedig ki akarták tiltani a  kerékpárosokat a Dunapartról:

Zene, a tömeg és a biciklisták - Nagyon kedves szórakozása a közönségnek, ha a városi kioszkban szól a zene, ellepi a korzót. Olyan tömeg van lenn a Dunaparton, hogy a sűrű padoknak gazdája akad, sőt nemcsak a korzót özönlik el a sétálók, hanem maga a széles úttest is zsúfolva van. Ebbe a nagy tömegbe éktelen csilingeléssel, vagy töfftöfföléssel szoktak beleszórakozni a biciklisták és a motorosok. Számos panaszt hallottunk, hogy nem ez a hely való ilyenkor a sportolásra s ha továbbra is engedik, még szerencsétlenség is előfordulhat. Mi sokak kérését tolmácsoljuk és adjuk tovább az illetékes helyre: zeneestéken, mikor nagy tömeg hullámzik a Dunaparton, ne engedjék meg a kerekes járművek közlekedését!

(Váci Hirlap, 1927) 

Szokolyai kerékpáros és a "Csoda" bringájának leírása, 1930-as évek

A bicikliket lajstromozni kezdték:

Rend a váci kerékpárok között - Minden kerékpáros jelentkezzék!
Régen várt: rendeletet adott ki tegnapi nappal Panajoth-Fejér rendőrfőtanácsos, a kapitányság vezetője. A modern közlekedés eszköze, a kerékpár háború óta páratlan elterjedésnek indult és ezzel egyidöben a visszaélések sorozata is, mely rendőri beavatkozást von mindenfelé maga után.
Alább közöljük az államrendőrség szinte közérdekű rendelkezését, hisz ma már alig van ház, a melyben kerékpár nem lenne található és ezért figyelmébe ajánljuk minden kerékpárosnak, hogyha a büntetéstől menekülni akar, a rendeletet tartsa meg.
M. kir. állami rendőrség rendelkezése igy hangzik:
1. A váci kerékpártulajdonosok kötelesek kerékpáraikat számmal ellátni és a kerékpárok csakis számmal ellátva közlekedhetnek a közutakon
2. A jelen rendelet életbeléptével a rendőrkapifányság Vác város területén lakó és kerékpárral rendelkező tulajdonosokat összeírja és nyilvántartásba veszi s a sorszámot a kapitányság az egyes kerékpár  tulajdonosokkal közli és intézkedik a sorszámnak a kerékpárra való szerelése tárgyában
Az első összeírást követőleg mindenki, a ki kerékpárt szerez be, vagy kerékpárját eladja, azt a kapitányságnál bejelenteni tartozik Az egyes változások a rendőrkapitányságnál vezetett nyilvántartásba bevezettetnek
3. A kerékpárok sorszámozása 1-től kezdődőleg történik és a sorszám a nyilvántartás tételszáméval egyezik.
4. A kerékpár-kölcsönzők részéről használatra kiadott kerékpárok ugyancsak számozás alá kerülnek, még pedig a kapitánysági meghatározott ismertető jellel. A kerékpárkölcsönzők kötelesek a használatra kiadott kerékpárok számát, a használatra történt kiadás ideiét, valamint az év, hó és nap feltűntdése mellett annak nevét és egy erre a célra vezetett nyilvántartásba pontosan bevezetni, a kinek a kerékpárt időnként használatra kiadják.
5. A ki ezen rendeletet bármi mórdon kijátsza, az kihágást követ el és 40 pengőig terjedhető pénzbüntetéssel, annak behajthatatlansága esetén 5 napig terjedhető elzárással büntetendő.
6. Ezen rendelet a kihirdetést követő 48 óra elteltével lép hatályba és a visszavonásig marad érvényben.
A midőn ezen szabályrendeletet közzéteszem, felhívom a váci kerékpártulajdonosokat, hogy összeírás végett a rendőrkapitányság bejelentő hivatalában jelentkezzenek, a hol bejelentési számot kapnak. A bejelentési számot minden kerékpártulajdonos Nagy Lajos puskaműves (Vásár-tér) váci lakosnál leadja, hol a zománcozott táblát ] kerékpárra 2 pengőért felszerelik
Az összeírást a bejelentő hivatalban 1927 augusztus 6-tól augusztus 13-ig de. 9 órától 12 óráig eszközöljük 1927 évi augusztus 21-ig minden kerékpár számtáblával felszerelhető, ezen időn lúl a számtábla nélkül közlekedő kerékpárlulajdonosok etten a kihágási eljárást indítom meg.
Vác, 1927 augusztus 1 én.
Panajoth-Fejér Gyula m. kir. rendőrfőtanácsos, a rendőrkapitányság vezetője.

A kerékpárosok már külföldre is elindultak:

Egy 1931-es Nógrádverőce - München - Nógrádverőce kerékpártúra története - Moró Ferenc naplója

1931. július 3. Nógrádverőce - Dunakeszi

Utazni! Látni! Tanulni! Egy időre nem látni mást, mint az élet felszínét, nem törődni a bajokkal, csak élvezni azt a sok szépet, amit ilyenkor látunk. Minden nap, minden pillanat egy lap az élet képeskönyvéből. Ezt a képet úgy magyarázni, ahogy én gondolom, ahogy nekem tetszik. Felkészültem a nagy útra. Szomjasan várom mit ad ez az út.

A mai nap végre meghozta az indulás pillanatát. Egész napom nem telt el mással, mint a csomagolással. Délelőtt még megfürödtem a Dunában – hogy frissebb legyek. Ebéd – ünnepi volt, hisz az édesanyám szeretne egy hónapra jóllakatni, hogy az úton ne éhezzek, valahogy. Másról sem beszéltünk, mint az útról. Mi is lesz? Hogy is lesz? Mikor felcsomagolok, és mindenkitől elbúcsúzok, én tudom legkevésbé elhinni magamnak, hogy valóban valóra válik kívánságom és nem veszett kárba az a sok tervezgetés.

D.u. 6 óra van amikor kilépek otthonról és Mogonnyal, ki nálunk volt, elindulunk. Vácig bebizonyul, amitől tartottam, a csomagtartóm nem bírja a hatalmas csomagot. Vácon nem tudok segíteni, majd holnap Pesten. Kitűnő időben kezdő tempóval 1/2 9-kor érkezünk Dunakeszire, ahol Mogony szülei igen szívesen fogadnak. Csomagtartóm végképp alkalmatlannak találom és egy itteni üzletben 3 pengőért egy új csomagtartót veszek. Majd megvacsorázunk, körül sétálunk a faluban és 1/2 12-kor lefekszünk.

Napi kilométer: 30.

Folytatás: http://www.gepszem.hu/moro/1931/frame_body.htm

 

Váci kerékpáros igazolvány, 1937

Kerékpáros futárok jelentek meg a választási küzdelemben:

A községeket egymástól erős csendőrkordonok zárták el. Nagymarosról, ahol a szociáldemokrata párt központi választási irodája volt, egyetlen községet sem lehetett megközelíteni. Pártunk kerékpáros futárjait a csendőrök lefogták, egyik-másik helyen puskatussal széjjelverték a kerékpárokat, kerékpárosainkat levetkőztették, úgy motozták meg, nem-e visznek vagy nem-e hoznak jelentéseket. 

(Népszava)

Kerékpárszerelés egy dunakeszi  villánál (Petanovits, 1940)

Az általános forgalmirend-változás a kétkerekűeket is érintette:

Július 6-án hajnalban át kell térni az úttest túlsó oldalára  (Esztergom és Vidéke, 1941

Bevált külföldi példák szerint nálunk is először vidéken rendelik el a jobbra hajtást. A főváros és közvetlen környéke azonban csak november 9-én illeszkedik be az új közlekedési rendbe. Vidéken, vagyis általában az egész országban, tehát július 6-án hajnali 3 órától kezdve a „jobbra hajts, balra előzz" lesz kötelező. Az áttérés időpontjául azért választották éppen a vasárnapi hajnalt, mert — egyes kirándulóhelyektől eltekintve — vasárnap van mindenütt a legkisebb forgalom, hajnali 3 órakor pedig az előző napi éjjeli forgalom már elcsendesedett, a reggeli közlekedés még alig indult meg. Aki gyalogos, kerékpáros, szekeresgazda, teherautó vagy személygépkocsi ebben az időpontban mégis az utakon halad, baloldalról egyszerűen áthajt majd az út jobb oldalára. A napi közlekedés pedig csak fokozatosan árad el az utcákon és így lassanként, menetelesen könnyebben megtalálja majd mindenki új közlekedési irányát jobboldalon is. Remélhető, hogy ilyen módon az áttérés első nehézségei nem okoznak komolyabb fennakadást. 

Istókovits Kálmán: Nagymarosi faluvég (1956)

Habár a II. világháború után tömegessé vált a kerékpározás, kerékpárutak még mindig nem épültek:

 (Kerékpáros nők a Dunakanyarban - 1962)

Az első dunakanyari kerékpárút-tervek 1987-ben készültek el (a jobbparti út még ma is hiányos):

(Dunakanyar, 1987)

A Dunakanyarban építendő kerékpárút-szakasz gondolata először a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) tervezőiben merült fel, és javasolták, hogy Visegrádon a közút építésekor hagyjanak helyet a később kiépítendő összekötésnek. Első lépésben a Budapest-Omszki-tó szakaszt kezdték kiépíteni 1986-ban. Azután a hangsúly a balparti Vác-Szob vonalra helyeződött, amely 2004-re készült el a mai hosszában. 

Időközben Szentendrén kerékpárszállító kishajók üzemeltetését tervezik - reméljük, egyszer mi is átjuthatunk a túlpartra:

A hazai tervezésben és gyártásában készülő 6 db kerékpárszállító kishajó összekapcsolhatná a Szentendrei-sziget kerékpárútjait a szentendrei és gödi oldal kerékpárútjaival. A 12 fő és 12 kerékpár szállítására alkalmas kishajók taxiként rendelve közlekedhetnének a Dunán keresztül kereszt- és hosszirányban egyiránt. A kishajók hybrid, vagy tisztán elektromos környezetbarát hajtásrendszerrel működnének.

https://index.hu/belfold/2020/05/14/kerekparos_kompot_epitene_szentendre/?fbclid=IwAR0Li1VPK9ENV9v51OGffq8qAoFQrGZuG7uHjI3WzIVLAmiQqV2j2Lpl67Q

Jó kerékpározást!

(Királyrét, 1969)

A gazdasági vasutakat 1876-ban szabadalmaztatta Decanville francia földbirtokos, elterjesztésükben Európa-szerte Arthur Koppel berlini gyáros vállalta a főszerepet. Magyarországon az 1880-as évektől a jogszabályok  is megkönnyítették a „nagyvasutaknál" lényegesen olcsóbban létesíthető és üzemeltethető a kis forgalom mellett is gazdaságos helyi érdekű illetve gazdasági vasutak építését.

A Szokolya község határában fekvő közel 7000 kat.hold területű erdőbirtok 1892-ben egy porosz gróf, Sierstorpff (Franken Siessdorf) Henrik tulajdonába került - a fotón az épp odatartó szekéren áll. Ő építtette meg egy évvel később az erdei iparvasutat Kismaros községből kiindulva Szokolyán és Királyréten (akkori neve: Huta) keresztül az úgynevezett Adolfkuti rakodóig, mintegy 11.5 km hosszban, 600 mm-es nyomközzel.

Az egyre fokozódó kereslet láttán a Roessemann és Kühnemann berlini cég, amely Magyarországra addig vasúti jelző és biztosító berendezéseket szállított 1885-ben üzemet alapított Budapesten és „Koppel Artúr féle" kisvasúti felépítményeket, mozdonyokat, kocsikat kezdtek gyártani.

(Pálmány Béla: Dokumentumok a magyar közlekedés történetéből)

Arthur Koppel (1851-1908)

1876. április 1-jén Benno Orensteinnel együtt alapította meg az Orenstein & Koppel társaságot, terepi vasúti felszerelések fejlesztése és forgalmazása céljából. 1885-ben összevesztek, cégük felosztásakor Orensteinhez a belföldi, Koppelhez a külföldi piac került. 1897-ig a Koppel által kínált sínrendszerek már a világ minden részén bizonyítottak, többek között a cukor- és kávéültetvényeken, valamint a fejletlen területek művelésénél.

Koppel-féle vasút, Erimai ültetvény, Új-Guiniea

Kinek építettek még kisvasutat Magyarországon?

A több száz kilométernyi vasutak közül, melyeket a gyár eddig szállított, kiemelhetők többek közt: ő Fensége Lajos Károly főherczegé, K.-Tapolcsányon, a m kir. erdőkincstáré, herczeg Pálffy Miklósé, Gróf Pálffy Józsefé, Gróf Nádasdy Ferenczé, Harkányi Frigyesé. Seidner Bernáté, hatvani Deutsché, Karsai Alberté, Schaumburg-Lippe herczegé, Gr.Eszterházy Miklósé, Ürményi Pálé stb.

(Az iparosok és kereskedők név- és lakjegyzéke, 1892)

Roessemann & Kühnemann építette erdei vasút, teherszállító kisvasút Szokolya-Hután, 1898

Az iparvasúton kizárólag csak faanyagot szállítottak. A pályafenntartást és a vasútüzemeltetést teljes mértékben a birtokos végeztette saját dolgozóival. A vasút csak egy fafűtésű Jung gyártmányú mozdonnyal rendelkezett, amit Sándor névre kereszteltek.

A hutai birtokon kastély épült, amely helyén régebben kohó és a vashámor volt. Ezeket Esterházy Antal létesítette 1777-ben. A víz energiáját használták a kohó és a vashámor működtetésére. A működtető erővízrendszer a Nagy-Magyarország akkori legnagyobb ilyen vizierőműve volt. Sajnos vízutánpótlás elégtelensége, az uradalom gazdálkodásának ésszerűsítése és a királyi udvar vámpolitikája megpecsételte a szokolya-hutai vasgyártás sorsát, 1792-ben befejezték a termelést. Később a hámort fafűrészelésre használták. A vasmű egyes részei még 1900-ban látszódtak, majd az enyészeté lettek. A hámor megszűnését követően alakítottak ki egy hazánkban páratlan faúsztatási rendszert, melynek maradványai a Szén-patakon a mai napig is megtalálhatóak. 1803-ban több német család telepedett Hutára. 1892-től pedig Francken Sierstorp Henrik gróf a birtoka fakitermelésének leszállítására építtette a kisvasutat. 

Forrás:https://www.kiralyret.hu/kiralyret-tortenete/

A gróf csak kirándulásként, vagy csak vadászati célból, évente egy- két alkalommal látogatta meg birtokát. 1912-ben Nógrádverőcére tervezett költözni, ahol fejlesztésekbe kezdett.

Nagy áramfejlesztő központ a Duna mentén

Siesstorp gróf német nagybirtokos Nagymaros, Kismaros, Nógrádverőcze, Szokolya és Huta községekkel szerződést kötött egy Nagymaroson létesítendő villanytelepre, a mely hivatva lesz a fent mondott községeken kívül Szob, Márianosztra, továbbá a Dunán át sülyesztett kábelek segítségével Visegrád, Leányfalu, Gizellatelep és Dunabogdány községek világítását és erőátvitelét szolgáltatni. A telep 600 lóerős gépegységgel fog rendelkezni, melyre a szerződést már megkötötték, egy millió koronába kerül.

(Az Ujság, 1912. augusztus)

Végül csak a balparti áramellátást biztosította egy ideig... 

1912-ben birtokos-igazgatót állított az erdőgazdaság élére, Paulovits Jenőt. Ő rátermettségével mind a birtokon, mind a vasúton több változtatást, fejlesztést hajtott végre, ami a vasút fejlődését is eredményezte. Az új igazgató Kismarostól Nógrádverőcére, majd Kismarostól a Duna partjáig kiépítette a kisvasutat. Királyrétről - a régi nyomvonaltól eltérve - a vasútvonalat átépíttette a Cseresznyési-rakodóig. Ugyancsak megépíttette a Bajdázói-kőbányáig vezető szárnyvonalat, és megnyitotta az Inóci és a Bajdázói kőbányákat. Paphegyen javítóműhelyt és kőzúzdát hozott létre. Ebben az időben háromszáz ember dolgozott a birtokon. A vasútvonalon több helyen kitérőket létesített és hét gőzmozdony szállította az erdei termékeket, amelyek naponta akár 70 vasúti teherkocsit is megtöltöttek a pályaudvaron. A birtokon a villamostelep áramát használták. 

(A TRIGLAV-mozdony)

A birtokos 1917-ben bekövetkezett halála után az erdőbirtokot a Kereskedelmi Banknak adták el, akik Jánospusztai Uradalom és Ipartelepek Rt." néven működtették tovább, majd egy cseh embernek adták tovább, aki nem volt gondos gazdája. (Ő hozta magával a TRIGLAV mozdonyt Stájerországból, mely 1920. július 12-én tett műtanrendőri vizsgát az Inóczi Kőbánya és Ipartelepek Rt.-nél.) A tulajdonosról egy uszító hangú cikket találtam:

Csehek Magyarországon - A cseh Csecsovicskától megundorodott a csonka ország

A háború alatt történt, hogy a csehországi Csecsovicska Márton megszerezte a Nógrádverőce mellett fekvő gyönyörű jánospusztai uradalmat. Övé lelt a nagymaros-verőcei villamos mű, két téglagyár, három kőbánya és 7200 hold uradalom roppant erdőségeivel, melyből 28 kilométer hosszú iparvasuton szállították le a kismarosi Dunához az erdőrengetegek termését.
Csecsovicska valószínűleg a cseh zsebrákok leszármazottja, mert az uradalomban olyan rablógazdálkodást kezdett, milyet Nagymagyarországon sem ismertek. Azt  mondják, hogy ha még öt évig ez a notórius cseh marad a birtok tulajdonosa, kő kövön nem marad és évtizedek kellettek volna, hogy helyrehozzák azokat a károkat, melyeket okozott. Rendszer nélkül irtotta a hatalmas erdőket és az ő erkölcsével összefért, hogy a kivágott fát egyszerre négy-öt fakereskedőnek adta el, miből aztán rengeteg pör keletkezett. Most már azt is megértik olvasóink, hogy miért merült fel folyton a Váci Hírlapban a hir, hogy a marosi és verőcei lakosság folyton a váci villamos műből akart áramot kapni. Mert Csecsovicska úr formálisan nyúzta a szegény, de józan, iparkodó népet.
A hutai villannyal világított szép kastélyban, az erdőrengeteg közepén trónolt a cseh zsebrák, azaz Csecsovicska úr. Gyönyörködve nézte, hogyan pusztítják a csonka ország 'megmaradt nemzeti vagyonát és beleegyezését adta mindenbe. Csak akkor ráncolta össze homlokát, ha jöttek a büntetések. Jöttek, még pedig végnélkül. A legutóbb már megszökött tőlük. A szemérmetlen pusztításért legutóbb 130 millió pénzbírságra és három hónapi elzárásra ítélte őt a bíróság.
Ez már több volt, mint a mennyit elbírt a hős cseh. Hamarosan vevőt keresett a jánospusztai uradalomra és meneküli az országból. A vevőt megtalálta Hofer Brúnó (sic!) svájci állampolgárban, vencsellői földbirtokosban, Dessewffy Aladár vejében. A svájci szabadsághős unokája 1.500,000 svájci frankot adott a birtokért, ami bizony nem nagy pénz, ha tudjuk, hogy a 28 kilométeres sinhálózatért magáért milliárdokat lehet kapni. De a csehnek menekülnie kellett s elfogadta az ajánlatot.
Amilyen a gazda, olyan a cselédje; mondja a közmondás. A birtok átvétele múlt hetekben történt meg hivatalosan és a leltárból sok, sok milliós érték hiányzott. Az új gazda nem sokat teketóriázott, hanem az alkalmazottaknál házkutatást rendelt el. És, uram fia micsoda csodával járt. Csecsovicska „jószágigazgatója" valami Lopstokk volt. Ez a derék férfiú mentsünk, amit lehet csatakiáltással gazdája dicstelen elvonulása után fosztogatásba kezdett A hivatalos közegek a jószágigazgató házában három mázsa villamosvezetéket, sok csillárt a hutai kastélyból, egy csomó értékes perzsaszőnyeget, két hatalmas cséplőgépet és más apróságokat találtak és foglaltak le.
Az új tulajdonos azonnal beruházásokat kezdett a szép birtokon, melyet modern gazdasággá akar fejleszteni. A hatezer holdas erdörengeteget pedig Rappensberger Andor miniszteri tanácsosra bízta. Méla akkordul megírhatjuk még azt is, hogy a vételárból félmillió svájci frankot visszatartanak azoknak a pöröknek rendezésére, melyek abból származtak, hogy a kitermelt fát egyszerre 4—5 vevőnek adták el. És a cseh zsebrák ebbe is beleegyezett!

(Váci Hirlap, 1924)

 

Dr. Hofer Kuno svájczi attasé és Gróf Dessewffy Ilona esküvője Tátralomniczon 

Hoffer Kunó földbirtokos és svájci attasé vette meg a birtokot , aki Jánospuszta nevét - annak rossz híre miatt - Királyrétre változtatta. Az új tulajdonos Paphegy és az Inóci bánya között drótkötélpályát építtetet és azon szállította a követ a bányából a paphegyi kőzúzdába, ahonnan vasúti kocsikba ömlesztették. Ő hozta létre Paphegyen azt a két hengerművet is, amely a bitumenes utak megépítéséhez szükséges alapanyagot szolgáltatta. Ezt a zúzalékot még Törökországba is szállították.

Hoffer Kunó építette a kastélyhoz a tavat és a gyönyörű angolparkot, melyet Erzsébet parknak hívtak. A kertészethez pálmaházat építtetett, Benes Mihály volt a főkertész. A tó mellé kápolnát épített, ahol az egyik fiának az esküvőjét tartották. Nagyon szeretett vadászni, foglalkoztatott egy vadászmestert is. A könnyebb közlekedés érdekében komoly kőalappal bíró, úgynevezett grófi utat épített ki a Magastaxi vadászházhoz (Hohe Tax Hütte) és Kóspallagon keresztül Márianosztrára.

A birtokost 1931-ben gyilkolta meg a szeretője Svájcban...

Mit mondanak Szokolyan ?
Bécs, jan. 12. (A Pesti Hírlap tudósitójának távirata.) Dr. Hofer Kunónak nagy érdekeltsége volt egy mezőgazdasági és ipari részvénytársaságban, amely birtokot és kőbányákat kezelt s amelynek központi irodája a szobi járásban fekvő Szokolyán volt. A részvénytársaság titkársága a hozzá intézett kérdezösködésre azt a felvilágosítást adta, hogy Hoferné, amikor Sankt Moritzból történt elutazása után visszaérkezett Magyarországra, azt közölte, hogy férjét kisebb szélütés érte, de közben állapota annyira javult, hogy aggodalomra nem ad okot. Két nappal ezelőtt aztán a santmoritzi Carlton-szálló azt táviratozta Hofernénak, hogy mivel nagy szerencsétlenség történt, utazzék azonnal Sankt Moritzba. Hoferné szombaton elutazott és most már a svájci fürdőhelyen van, ahol szerencsétlen sorsú férjének temetéséről tárgyal. Úgy látszik, hogy a hatóságok beleegyezésével a holttestet Magyarországra fogják hozni. Szokolyán is nyomatékosan hangoztatják, hogy Hofer családi boldogsága zavartalan volt és hogy Hofer soha nem telt semmit, ami Mrs. Boultert megerősítette volna szenvedélyében.

Az örökösök sajnos már nem jól kezeték a birtokot. A bányákat leállították, leszerelték és eladták a kötélpályát, 1941-ben leállították az ipartevékenységet. A hét mozdonyból csak kettő maradt meg, az egyik a híres TRIGLAV.

1946-ban egy máig megvalósítatlan fejlesztés terve fogalmazódott meg:

(Börzsönyliget, 1960)

A kisvasút ugyan újraindult, de gazdasági szerepe csökkent, műszaki állapota romlott. 1954-ben azonban jelentős változás állt be: beindult a személyszállítás Királyrét és Nógrádverőce MÁV-rakodó között. Egy ideig a helybeli, verőcei, kismarosi, szokolyai lakosok vették igénybe, majd egyre több lett a turista.

A kismarosi végállomás

Az állami tulajdonba került erdei vasút kezelője a Váci Erdőgazdaság, később a Börzsönyi Erdőgazdaság lett, végül az Ipolyvidéki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság - a mai Ipoly Erdő Rt. - kezelésébe került, amely aztán 1970-től Királyréti Állami Erdei Vasút néven üzemeltette.

A hetvenes évek közepén úttörővasúttá minősítették át - 1976-ban a Pest megyei gyermek- és ifjúsági szervezetek védnökséget vállaltak felette s a nyári időszakban kétszázötven-háromszáz úttörővasutas adott itt szolgálatot. Az utasforgalom elérte az évi félmilliót, ám ezt már sem a pálya, sem a mozdonyok, sem a kocsik nem bírták. Ekkor ugyan már nyugdíjba vonult a két legendás mozdony, a jó hat évtizedet szolgáló Triglav és Koblav, a pályatest azonban még az eredeti volt. 

A kisvasút felújításáról (Pajtás):

Az életveszélyessé vált vasutat 1978-ban végleg le akarták állítani, ám óriási összefogás alakult ki a vasút megmentésére. Két évig tartó munka és mintegy ötvenmillió forintos beruházás révén új, 760 mm-es nyomvonalon - Ceglédről átszállított síneken -, a Dunakeszi Járműjavítóban felújított kocsikkal és dízelmozdonyokkal, új névvel és emblémával ismét elindulhatott. Az átadás 1981. június 7-én volt . A Börzsönyi Úttörővasútnak négy felújított dízelmozdonya volt, és rendelkezett téli és nyári kocsiparkkal is.

(Ifjusági Magazin, 1981)

Tizenegy évvel később mégis le kellett állítani, ezúttal nem műszaki állapota, hanem gazdaságtalan volta miatt. Amikor 1992. május 18-án, búcsúfütty kíséretében, az utolsó közlekedő szerelvény is beállt a pap-hegyi javítóbázisra, már a derűlátóbbak sem bíztak újbóli megmentésében. Ezúttal a Pest Megyei Gyermek- és Ifjúsági Alapítvány kezdeményezett akciót a kisvasút életre keltésére, és az Országos Idegenforgalmi Hivataltól kapott ötmillió forint támogatásnak köszönhetően, 1992. augusztus végén ismét elindult az első szerelvény Kismarosról Királyrétre. A megmentéséért addig fáradozók azonban nem voltak nyugodtak, mivel a fennállásának századik évfordulójához közeledő gyermekvasút folyamatos működtetése továbbra sem volt biztosított. Ezért a Pest Megyei Gyermek- és Ifjúsági Alapítvány részvételével, Kismaros és Szokolya önkormányzata, a Győri Vasútépítő Kft., valamint Tusnádi Csaba - a kisvasutak ismert fotódokumentátora - létrehozta a Börzsönyi Gyermekvasútért Alapítványt, amely újra működtetni kezdte a kisvasutat.

(Magyar Hírlap, 1993)

Időközben a következő fejlesztések történtek:

- 2002 Kétvágányos mozdonytároló építése Paphegyen

- 2003 Resicai gőzmozdony érkezése

- 2009 Kismarosi állomás felújtása

- 2013 Vili villanyvonat elindulása 

Forrás: http://kiralyret.bloglap.hu/oldalak/a-kisvasut-rovid-tortenete-28542/ 

Az idén új felújításba kezdenek: https://csodalatosmagyarorszag.hu/hirek/itthon/1-milliard-460millio-forintbol-ujul-meg-a-kiralyreti-es-a-kemencei-kisvasut/ 

Reméljük, nemsokára újra utazhatunk együtt!

 "Hát itt élek én már huszadik éve. Rózsahegyi Kálmán hozott ki a Sári bíró idejében. Azt mondta, hogy ez egy olyan szép hely, mint Svájc… Mikor a hajón jöttünk kifelé és látom a nagy szarmata síkságot, a Duna két partján, ami nekem mindennél szebb, mert hasonlít az én szülőföldemhez, éppen olyan ficcfás part, mint a Tiszahát, azt mondtam Kálmánnak: - Hát Kálmán, hol van már az a Svájc?...- Itt van, nézz körül!... Elnézelődtem... - Voltál te már Svájcban?... - Nem.... - Mer én voltam!... " M.Zs.

Móricz még első feleségével, Holics Jankával és gyermekeivel Leányfalun (Vasárnapi Újság, 1917)

Rózsahegyi Kálmán, a Nemzeti Színház tagja javasolta Móricznak, hogy tegyen látogatást  Leányfalun. 1911-ben nyaralóvásárlás szándéval érkezett a faluba.  Egy anekdota szerint a központban, egy főút melletti telken megtetszett neki egy idős diófa, ami gyermekkorát, a tiszacsécsei tájat idézte fel benne. A kiránduló társaság tagjaként a fát meglátva felkiáltott: »Ezt a diófát megvenném!« Végül 1911. június 11-én a Sári bíró című művének honoráriumából, 7600 koronáért vásárolta meg a 2118 négyszögöles telket.
A következő évben megbízta Fehérkuti Bálint építészt, hogy készítse el háza terveit. Fehérkuti Kós Károly csoportjához tartozott, aki – a szájhagyomány szerint – Torockai Wigand Edével és Zrumeczky Dezsővel együtt segítette Móriczot a ház képének kialakításában. 1917-ben a Fáklya hatalmas sikert aratott, ennek bevételéből a meglévő tervek alapján tovább bővítették a házat.
A nehéz háborús időkben Móricz egyik barátja, a híres festő, Kernstok Károly szerzett téglát az építkezéshez Nyergesújfaluról, ahol birtoka és villája volt.

Móricz Zsigmond még Holics Jankával volt házas, amikor megszerezte a birtokot.  Négy gyerekük született, három leányuk (Virág, Gyöngyi, Lili) maradt életben, fiuk meghalt. Házasságuk 1925-ben Janka öngyilkosságával végződött.  

Móricz Zsigmond és Kós barátsága 1912-ben kezdődhetett, amikor Móricz a Sztánán szerkesztett Kalotaszeg című folyóiratának írást adott. Erdélyben először 1914-ben járt, amikor Kós Károly meghívására a Királyhágón túl, a sztánai Varjúvárban vendégeskedett és részt vett a farsangi bálon.
Móricz Virág írja az Anyám regényében: "1914 nyarán Kós és Zrumeczky visszaadták a vizitet – Lányfalun. Bajosan fértek a verandán, rábeszélték a gazdát a ház nagyobbítására. Kós felírta a vasajtóra: „Nőjjön nagyra ez a ház.” Zrumeczky székely várat rajzolt az ajtó negyedmezejére. (Ettől kezdve, aki a verandára lépett, fel kellett írja erre az ajtóra a nevét. Babits Mihály itt kapott rá kedvet, hogy ő is autogramgyűjteményt csináljon az esztergomi ajtaján.)"

Kós Károly így emlékezett:

Alkonyat felé, hogy még volt időnk a vonatunkig, kisétáltunk mind a Duna-partra. Szemben velünk a Dunában sziget, rajta falu, híd nincsen. (...) Pest felől gőzhajó jött felfelé a vízen. Szép fehér dunai hajó, karcsún, kecsesen. A sziget felé haladt, ott akart kikötni.
Itt a parton emberek sétálgattak, mind többen, pesti nyaralók, mert alkonyat volt és szép, csendes nyári idő. S most mindenki állott, és nézte a hajót, amelyik ott túl a szigetnél kikötött volt.
Egyszerre hallom:
- A zászló félárbócon...
S valaki más mondja:
- Hátul fekete lobogó...
- Valaki meghalt...
Ma is emlékszem, hogy egyszerre vége volt az eddigi nyugalomnak ott a parton.Valami érthetetlen izgalom szállott mindenkire. A hajó ott túl a szigetnél megindult újra felfelé a vízen. Félárbócon a nemzetiszínű lobogóval és farán a feketével. S látjuk, hogy ott túl a szigeti parton emberek futkosnak. Aztán egy csónak indul s jön felénk onnan túlról nagy sietve... Egyszerre egy kiáltás, talán a következő csónakból:
- A trónörököst meggyilkolták...
S azt már nem tudom, hogy képzelődtem, vagy valóban hallottam még egy szót.
- Háború!...

(Kós Károly:Találkozásaim Móricz Zsigával Leányfalun)

MAGYAR IRÓK OTTHONUKBAN - MÓRICZ ZSIGMOND 
Önmagáról.
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Itten élek én csendes és egyre izzóbb bánattal, hogy még mindig tart a háború. Az emberiségen olyanforma lelki kór ütött ki, mint volt, olykor efféle tömeges lelki járvány; a vitustáncz, a keresztesháború, stb. Az emberek józan pillanataikban látják, hogy nem helyes, nem emberi, a mit csinálnak, mégis sodorja magával a tömegőrület, mind valamennyiüket.
Aztán elmúlik, a hogy kiég a rét s vége a tarlótűznek.
Leégett minden; új nő helyette.
Maradok Szerkesztő Úr igaz tisztelő hive.
Leányfalu, 1917 október 12.
Móricz Zsigmond.
A szép képek, melyeket Móricz Zsigmondról közlünk, mind Leányfaluban készültek, a hol az írónak szép kis háza, nagy kertje van s a hol az évnek nagyobb részét tölti, csak télire vonulva be a fővárosba, Üllői-úti lakásába. Itt írta az utóbbi néhány évben munkáinak nagyobb részét s nem egy történetén, alakján megérzik a leányfalusi élmény. Innen kerültek novelláiba azok a félig paraszt alakok, a kiket a nagyváros melletti falu élete produkál: gyümölcsös kofák, zöldség-kertészek, munkások, a kik formára, munkára teljesen falusiak, de már benne van minden gondolatukban a nagyváros a maga mindenféle üzleti lehetőségeivel, idegenszerű szellemével, az élelmességet, a kapzsiságot felfokozó lehelletével.

(Vasárnapi Újság, 1917)

A hajóállomástól beérve a kápolna baloldali részén mindjárt, Móricz Zsigmond cserepes tanyája virit, piros tetejével sárgán. Belül a verandán kedves csendélet — féllábú babák tömegében a gyerekek játszanak, és Móriczné harisnyát köt, Móricz Zsigmond nem akarta elárulni, hogy mivel tölti idejét, csak azt kegyeskedte, hogy nem fog rajta még a nap se. Ámde a feleségétől ravaszul megtudtuk, hogy hadimilliomosnak készül, hagymát termelt a kertjében és a termés eredménye 6, azaz hat mázsa.

(Színházi Élet, 1918)

Móricz Zsigmondtól Keszthelyről kaptunk levelezőlapot. A kitűnő magyar iró családjával együtt a keszthelyi strandon nyaral, ahová Leányfaluról látogatott át néhány hétre. Nyaralási programijaiban elárulta Móricz Zsigmond, hogy a nyár egy részét a Balaton mellett tölti.
— Miért lesz hűtlen Leányfaluhoz ? — kérdezte tőle a Színházi Élet.
— Nem leszeik hűtlen Leányfaluhoz, — felelte, — csak pihenni megyek Keszthelyre. Leányfalun ugyanis tölbbnyire dolgozni szoktam, nem pihenni. (1924)

...és összeállításunkban itt szerepel utoljára a képen Holics Janka.

A kép 1917-ben készült, a cikk tíz évvel később. Az író 1926-ban vette feleségül Simonyi Mária szinésznőt, aki nem pártolta a parasztéletet. Móricz így beszél a változásokról:

— Ez itt, amerre a szem ellát, mind szőlő volt — mondja. Kivágattam, mert olyan rossz volt a bor, hogy még a szentlászlói kaszásoknak sem ízlett. Veteményt sem ültettem az idén, mert kiszámítottam, hogy minden darab saját termésű krumpli, egy pengőmbe került. . . Hát nem érdemes. Inkább írok . . . Most virágokat ültettem: virágszőnyeget teritettem a feleségem lába elé. Ez volt az első nyár, amit ő kint töllött Leányfalun. Örülök, hogy jól érezte magát. Egész nap kugliztunk a kertben (látja ott a kuglit a fa alatt). Gyönyörködtünk a virágokban, de sajnos majd minden kiégett a nagy melegben. Mária most a Tátrába ulazott egy kis utópihenésre. 

(Színházi Élet, 1928)

A következő cikkben már Simonyi Mária szerepel feleségként:

— Regény? — Tervezek most valamit. Nagy regényt akarok irni és már gyűjtöm is rá az anyagot.
— Igaz, hogy az Ufa filmgyár meg akarja vásárolni néhàny regényének filmjogát? — Már annyiszor volt szó erről, — feleli Móricz — de mindig megakadt a dolog. Én nagyon szigoru feltételeket szabok.
Simonyi Mária megnyugtat bennünket, hogy a férje a sok dolga mellett — pihen is. Fotografál. Voigtlander-gépe van és most elromlott. Legalább száz felvételt csinált a nyáron.

/Színházi Élet, 1928/

...és itt már látszik, hogy Móricz egy  más életstílust vett fel második felesége hatására. Féja Géza meséli:

— Míg Janka élt, volt kivel elbeszélgetnem — vallotta utolsó éveiben Móricz Zsigmond.
Azt hiszem: az író és a férfi egyedül Janka előtt nyilatkozhatott meg egészen őszintén, életnagyságban. Második feleségével, Simonyi Máriával éppen azért szakadt meg a kapcsolata, mert nem hozott drámai izgalmat életébe. Vádját így fogalmazta meg: egyetlen műhöz sem adott anyagot. Illetve egyhez mégis adott, ez azonban — a Míg új a szerelem — a kiábrándulás könyve. Móricz azt követelte, hogy az asszony nem csupán életének, hanem éltművének is a társa legyen. Janka ezt a követelményt teljesítette, míg bírta, midőn pedig már nem tudta szolgálni Móricz Zsigmond világát, ismét drámai hősnővé növekedett: volt ereje és bátorsága elmenni.

Féja Géza: Huszonöt év múltán (Emlékezés Móricz Zsigmondra)

„Autóbuszon jöttem Visegrádról. [… ] Leányfalun Móricz Zsigmond szállt fel. Vastag kabát, komoly kalap, némi méltósággal, s az arc tömör melegsége: a szépen rajzolt húsos áll, a kitüremkedő haj, a bajusz ágas nyugalma. Amint leült, táskájából könyvet vett elő, franciásan keskeny, elegáns kötetet, és olvasni kezdett. A Lukács fürdőig föl sem nézett belőle. A tördelés sötét foltjaiból, a karcsú oszlopokból látni lehetett, verset olvas. Komolyan, elmerülten, mint egy regényt, mint egy jelentést, mint egy levelet, amit neki címeztek. Fejét körülfogta a pillanat csöndje, akár egy embléma kerete. S amikor egyszer, talán szemét pihentetve, kis időre eltartotta magától a könyvet, látható lett a fedél. Nagyon fáj. József Attiláé. A nemesen szép Cserépfalvi kiadás.” Vészi Endre - 1936. december

Leányfalun bokáigérő sárban gázolok Móricz Zsigmond kúriája felé.
A házigazdát dolgozószobájában találom. Kettő is van belőle, több asztallal és mindegyiken a munka nyomaival, amint alighanem egyiktől a másikig vándorol munkabirodalmának területén. Az egyik szekrény tele az eddiig megjelent Móricz-könyvekkel. (Eddig 76.) Fölötte a szentesi határban kiásott, hitelesen árpádkori harcos koponyája. Móricz a gazdálkodó magyar úr térdnadrágos viseletélben. szívből érkező mosollyal fogad. Szabadkozik, hogy nem tud cigarettával megkínálni.
— Karácsonykor ugyanis letettem a dohányzásrtól, húsvétkora húsevésről, pünkösdkor a tejről és a tojásról. Szóval teljesen, lemondtam állattársaimnak és termékeiknek fogyasztásáról. Fűevő lettem.
— Miért, Zsiga bátyám?
— Kiábrándultam belőlük.
— A gyomrod?
— Ezt csak regényben mondhatom meg. De nem a gyomrom, hanem a szívem. 

 Ady szelleme Nógrádverőcén, Csinszkáé Leányfalun - a fotón szereplő Márffy festette kép története

Rozsnyay levele Verőcéről (1931): "Vasárnap kint voltak Móriczék, Tersánszky és Ascher. Legszerényebb a tenyérni Ady-szobánk és mégis mindenki azzal van elragadtatva. Csak M.Zs. fintorgatta egy kicsit az orrát. láthatóan bosszantotta a "kultusz""
(Rozsnyay Kálmán és Dapsy Gizella gyűjteménye alapozta meg később a nagyváradi Ady Múzeumot.)

Móricz Zsigmond még Ady feleségeként ismerte meg Csinszkát, barátságuk is ekkorra nyúlik vissza. „Szeretted Csinszkát – jegyezte fel Móricz Lili az apjáról szóló visszaemlékezésében – Ő volt az egyetlen nő, akit tegeztél. Úgy szeretted, mint szerelmetes barát, Ady megmaradt kis cicáját. Ez az övé volt. Csinszkán kerested a nagy barát nyomát.”
Móricz végtelen megértéssel volt Csinszka iránt, ismerte hibáit, de elfogadta azokkal együtt. Bár kapcsolatuk sosem lépte át a barátság illendő határait, számára is múzsa volt, róla mintázta Török Katát, a „Tündérkert” égetnivaló kis boszorkányát. Móricz írja a kézirat javítása kapcsán Csinszkáról: „talán az egyetlen alak Török Katalin, akinek alakján egy szemernyit sem változtattam… Ő tudta: mondta is, Török Kata, az én vagyok, he?… zsivány… elloptál. Nem vagyok a tiéd: de imádlak, csak téged imádtalak mindig, a nagy medve fejedet, s nyakamba ugrott, s összecsókolt és gügyögött.”
Ezt a Csinszka portrét, az utolsók egyikét, Márffy (Csinszka második férje) még Csinszka életében küldte ki a Velencei Biennáléra. Mikor felesége halála után, 1935 tavaszán a festő visszatért Pestre bolyongásaiból, lakásán a Velencéből addigra visszaküldött festménykollekciója várta, közöttük a szóban forgó Csinszka-portré. Nagyon megrendítette ez a váratlan viszontlátás, és ezt követően ajándékozta a képet íróbarátjának. Márffy nagyon kevés olajfestményét látta el ajánlással; ezúttal kivételt tett, és a sötét háttérre vérpiros festékkel pingálta fel a dedikációt: „Móricz Zsigának Csinszka emlékével Márffy Ödön"

Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa

...Móricz Zsigmond szerelmet érzett irodalmi modellje iránt, s hogy ezt a szerelmet erősen titkolta, be nem vallotta, bármennyire nyilvánvaló volt is. Ez a szerelem egyre fokozódott, mind nagyobb méreteket öltött, s ki tudja mi lett volna a következménye, ha egy váratlan fordulat be nem áll. Mi lehetett az oka ennek a váratlan fordulatnak, sajnos ezt a mai napig sem tudom. Ez az egyetlen homályos pontja a Csibe-történetnek. Csak annyi biztos, hogy Móricz Zsigmond hirtelen megfordult
Csibével szemben, fellángolása egy csapásra kialudt, érdeklődése megszűnt. Olyan közönyös lett vele szemben, hogy azt még egy-két hónappal ezelőtt el sem lehetett képzelni. Utólag semmi elejtett szóból nem tudtam többé rekonstruálni, mi mehetett végbe. Annyi azonban biztos, hogy mikor május első hónapjaiban, majdnem három hónapos szünet után Zsiga bá’val újra találkoztunk, már nemcsak hogy Csibe nélkül jelent meg a kávéházi találkozón, hanem Csibéről egyáltalán nem is akart beszélni, kérdéseinkre csak kelletlenül válaszolt.

Kedden reggel indulok Erdélybe egy hónapra. Oly nehezen megyek el egy ilyen fáradalmas útra: a vidék kíméletlen a szeretetben, s én jobban szeretnék Leányfaluban lenni, most, mikor a legszebb. - Leányfalu, 1941.

Nyári este járt, a Modern kávéház előterében vacsoráztunk, levest és kis adag főtt tésztát fogyasztott.
— Otthon, Leányfalun tejjel habarták be a főzeléket — mesélte —, egy deka zsír sincsen a kamrában. De ne panaszkodjunk, örüljünk, hogy itt ülünk és nem a Markóban.
Ekkor hallottam először panaszos szót tőle, szemérmesen mondta, szégyenlősen elharapva. Látszott, hogy bár szerette volna, de nem tudta visszafogni.
Utoljára a Pannónia előtt ültünk. Arca és hangja különösen ellágyult:
— Ma jó napom van. Az éjszaka Jankával álmodtam.
Azután kihúzta tárcájából Janka fényképét:
— Mindig magammal hordom.
Magunkba süppedtünk. Alig szólt többet ezen az estén. Nemsokára búcsút vett, elkísértem a közeli villamosállomásig. Felszállott, mosolyogva intett, én pedig csak néztem a távolodó, majd eltűnő villamost. Szorongás lepett el, hogy nem látom többé. A távolba meredtem: Hová tűnik? Merre megy? Csak állottam, mintha gyökeret vert volna a lábam. Utóbb tudtam meg: több ismerősöm haladt el mellettem, szóltak hozzám, de észre se vettem. És ez a pillanat azóta sem vált tűnt idővé. Ma is fáj.