A légi közlekedés előfutárai már a huszadik század elején megjelentek. Érdekesebbnél érdekesebb járművek szelték a Duna felett az eget...

Mikor indult meg a hidroplán-közlekedés?

Mintegy két héttel ezelőtt az Aero-Express Részvénytársaság hidroplánjáratot indított meg Budapest fölött. A társaság úgynevezett sétarepüléseket rendezett, amelyre 6000 koronáért utasokat vettek föl a gépre. Egy-egy sétaröpűlésre 4 utast helyeztek el a röpülőgépen, amely 20 perc alatt körülröpülte a várost, majd visszatért kiindulópontjára, a Ferenc József-hid mellett levő hidroplánállomásra. A sétarepülésre vasárnap délelőtt nagyon sokan jelentkeztek, azonban csak azok szállhattak föl, akik jegyüket előre megváltották. Az első sétarepülés simán bonyolódott le, a második azonban szerencsétlenül végződött. A gép már körülrepülte a várost és visszafelé igyekezett az állomásra, amikor az utolsó kanyarodónál, az összekötő vasúti hid mellett lezuhant, a gép összetört, utasait, a pilótát és a. szerelőt, maga alá temette. Az utasok egyike szörnyethalt. ...A szerencsétlenség után a további röpülést beszüntették, délután megint folytatták és a hidroplánok vígan szelték a levegőt állandóan a város fölött.
(Népszava, 1923. május)

A társaság kiterjesztette a repüléseket a Duna vonalára egészen Bécsig, majd később Münchenig, s repültek Szentendrére, Esztergomba és a Balatonra is.

---

A Migazzi-kastélynál már 1860-ban felemelkedett utas nélküli léghajó..

Verőczén a Guttenberg nevű léghajó, csinosan felszökkent a magasba, s csak akkor égett el, a midőn ugyis közel volt hozzá, hogy elrejtezzék a láthatárt képező hegygerincz háta mögé.

(Vasárnapi Újság)

Milyen légi eszközzel lehetett még eljutni a Dunkanyaba?

Az első távolsági légballon repülés 1902. májusában indult Budapestről! Landolás Verőce (helyett Vác) határában, már csak egy kicsi hiányzott...  

Vácz-Szent-László határában a br. Schossberger-féle uradalom egy buza-táblájában végre megtörtént a rendkivül sima leszállás, a melynél a ballon a nehéz uszálykötél által (140 méter, 68 kiló) mintegy 50 méter magasban egyensúlyba jött, és a kötelet elfogó parasztok által huzatott le a földre.

Pozsony 7000 méter magasságból (1905) - A légifelvételt Anton Schlein osztrák meteorológus készítette 1905-ben, aki Bécsből szállt fel. 

Monoplánok a Duna felett - az 1910-es Budapesti repülőverseny távrepülői (A zsűriben helyett kapott Szinyei Merse Pál, szimplán a "Léghajó című festménye miatt.) Esztergomból jelentik:

Monoplánok a város felett. Ritka élvezetes látványosságban volt részük azoknak, akik a budapesti repülőversenyek távversenyző csapatát figyelemmel kisérték. Június 7-én Dorog és Lábatlan közötti légvonalban délután fél 4 órakor feltűnt Pischoff német aviatikus monoplánja és mintegy 50 méternyi magasságban repült el a nézők feje felett. A monoplán Győr felé repült…13-án ismét 3 aeroplán fog a város felett áthaladni. A repülőgépek ezúttal a Duna felett haladnak és d. u. 3 és 4 óra között a Dunapartról pontosan megfigyelhetők lesznek.

(Esztergom és Vidéke, 1910)

Kóspallag, 1910-es évek - Janák Vendel helyi fényképész felvétele. A repülőgép lehet, hogy csak montázsolt...

Zeppelin a Duna felett 1931-ben - végül a rossz idő miatt Vácnál visszafordult
"Úgy van tervezve, hogy vasárnap délelőtt tizenegy órakor hatórás körrepülésre indul csonka Magyarország felett. Amint Csepelen felszáll, Visegrádnak tart és hat óra alatt megkerüli az országot."

(Vác a jövőben)

A viharnak köszönhetjük, hogy a Zeppelin elIátogatott Vácra is 

Csak egy volt bizonyos: Zeppelint várták vasárnap reggelre Budapestre. De a vasárnapi reggeli fővárosi lapok semmiféle programot nem tudtak adni a Zeppelin magyarországi útjáról. Amelyik adott, arra a tények egy-két óra múlva rácáfoltak. Nemcsak Magyarország fővárosa, de az egész ország népe láztól égett. Csak azt nem tudták a perifériákon, vajjon Zeppelin körútjában melyik utat választja, látják-e a német ipar, szorgalom és dicsőség megtestesülését?
A Zeppelin Budapestre vasárnap korábban érkezett a kitűzött időnél. Nagy vihar volt, s Lehmann kapitány, a léghajó parancsnoka el is határozta, hogy hamarosan indul a magyarországi körrepülésre. Mert a Zeppelinre csak az a veszedelem, ha a földhöz közel van, ha levegőbe úszik, vihar sem árt neki. A léghajó tehát elindult. Szentendrének tartott, itt hirtelen irányt változtatott: Miskolc az irány. Mondják, hogy egy ezüstös szivar alakot több váci vélt felfedezni a levegőben ebben az időtájban. Sőt Csörög táján egész jól kivehettek a gyönyörű léghajót. Jött is a hir, hogy a váciak már nem fogják látni Zeppelint, meg kell elégedniük a rádió jelentéseivel, hogy hol itt, hol ott tűnt fel boszorkányos gyorsasággal ezüstös leste.
*
Délután négy óra. A váciak elfelejtették már Zeppelint, korzóztak, moziztak, szinlházaztak, futbaloztak. Az idő hűvös és igen szeles volt. Márciusnál is hidegebb, csakhogy felhajtott gallérral nem jártak az utcán. A dunai korzón, valaki Sződrákos felé nézett és a másik pillanatban az egész korzó, utána az utcák, az egész város tudta, hogy közeledik a Zeppelin! Csodás látvány volt. A levegőben egy óriási ezüst szivar úszott Vác felé. A vihar tombolt, ez a test mintha úrrá lelt volna még a viharon is : nyílegyenesen a nagytemplomnak tartott. Mindenki az utcán volt és a szemek a soha nem látott látványra meredtek. Már kilehetett venni a parányinak látszó gondolákat, a gondolákban forgó levegőlapátokat. Úgy látszik, nem teljes erővel jött, de mégis oly gyorsan, hogy nem telt bele két perc és a látvány szétfoszlott. Szakértők becslése szerint kétszáz méteren alul úszott a Zeppelin Vác fölött.
A Zeppelin, amint elérte a székesegyházat, felment a fegyházig, megmutatta magát a raboknak is, belenézett a fegyhaz korházba (ejnye, hatszáz fegyencnek ilyen szép kórház, milyen gyönyörű lehet a húszezer lakosé!) és pontosan a kőkapu felett visszafordult, aztán a Duna vonalán úszott vissza Budapest felé. Propellerei alig mozogtak, tisztán a szél ereje vitte a hatalmas testet. Négyóra harminc perckor kikötött Csepelen. A Váci Hírlap tudósítója érdeklődött, miért csinálta meg a Zeppelin ezt a pótkirándulást Vácra és vissza. Az Aéro-szövetség ezt a felvilágosítást adta :
A Zeppelin hamarább fejezte be magyarországi körrepülését, mint tervezte. A vihar hajtotta. Már a visszaérkezés előtt jóval rádiója utján kérte, hogy a kétszáz főnyi kikötő legénységet erősítsük meg. Petrovits kapitány, a kikötő paracsnoka pedig közölte, hogy nem vállal felelőséget a Zeppelinért, ha most kötne ki. Így tehát Zeppelin kényszeredetten még egy óráig a levegőben maradt, várva, hatba az orkán csillapodik. Így jutott el Vácra is. Ha a szél ereje nem csökkken, ki sem kötött volna Budapesten, visszautazott volna Eriedrichshafenbe.
*
Tudják-e önök, ki kormányozta Vác fölött a Zeppelint: Fodor Ferenc! Ez az agilis kereskedő tudvalevőleg minden világnagysággal összeköttetést tart. Mikor megtudta, hogy Zeppelin Budapestre jön, jófajta paprikás szalonnát és kolbászt csomagolt be Eckener és Lehmann kapitányoknak, de nem felejtette el a váci nagytemplom, a szent János-szobor, a fegyház anziktjeit is mellékelni. És valóban a léghajó a nagytemplom a szent János és a kőkapu felett úszott el. Légből kapott értesüléseink szerint, mikor a Zeppelin Vác fölé ért, Lehmann kapitány kezeiben tartotta a három anziktet és nem a térképéről tájékozódott. Most már tudják a verőceiek is, hogy miért nem láthatták a Zeppelint: Fodor nem küldött tájékoztató anziktet.

(Váci Hirlap, 1931.IV.1.)

Szob, Csák-hegyi kőbánya (1949, Fortepan/UVATERV)

A Dunakanyarban a (kő)bányászati tevékenység régóta jelen van, tagadhatatlan kulturális örökséggel, és máig jól látható lenyomatokkal a tájon. Ennek volt egy nagy felpörgése, amikor a Dunakanyart nagyipari igények szolgálatába állították, de ez a korszak jórészt lezárult, maradéka a máig működő szobi és a naszályi bánya, valamint a dunabogdányi kőfejtő és a megmaradt tájsebek. Ma már másképp gondolunk a Dunakanyarra... Most épp Pilismarótra terveznek kavicsbányát, de a brutálisan tájromboló ipari beruházás-elképzelések régóta keselyűkként köröznek szegény, szépséges térségünk felett. Nagyszerű lenne, ha a derék honatyák eldöntenék végre, hogy ez itt egy kiemelt turisztikai övezet avagy egy kiemelt ipari övezet, mert mindkettő egyszerre aligha tud lenni... És akkor megtudnánk végre, hogy a térségre ész nélkül ráömlő turizmus és mellékhatásai vagy az ész nélkül ráömlő vasbeton és mellékhatásai jelentik-e a valódi kihívást. - Blogbejegyzésünkben a dunakanyari bányák történetét, környezetszennyezését és az általuk felvetett kérdéseket illusztráljuk néhány szemelvénnyel...

(Élet és Tudomány, 2014)

Dömösi kőfejtők - 1900-as évek eleje (Forrás: sulinet)

Dömösön a kőbányászat a Prépost-hegy oldalában kezdődött a Kis-Keserűs-hegy irányában az 1800-as évek második felében, sok balesettel – a robbantások szabálytalansága miatt. 1880-ban még nem volt kisvasútja, ezért nehézkes volt a kő Dunához szállítása. A fejtés az 1920-as években szűnt meg, pedig ekkor már jól szervezetten biztosította a szállítást az ipari kisvasút. Az itt kibányászott követ leginkább a Duna szabályozásához használták. A munka irányítására olasz mestereket alkalmaztak. Az ott kibányászott kőből építettek számukra a közelben munkásszállást, ezeket a dömösiek „digóházaknak” nevezték. Az itteni kőbányászat egyik technikai érdekessége az volt, hogy egy fiahordó siklót, „ferde kocsit” alkalmaztak, mellyel négy, kővel megpakolt csillét lehetett egyszerre leengedni a völgyben várakozó tehervagonra. A sínre került szállítmányt a dunai hajókhoz saját súlyánál fogva a Duna partjáig eresztették le, fékezők segítették a biztonságos megérkezést. A parton, ahol már nem lejtett az út, kismozdonnyal, majd az 1920 évek elején páros lófogattal vontatták tovább a rakományt. Később a fa szállításakor is így jártak el: fékezéssel lefelé, felfelé pedig a kismozdony helyett lovakkal húzatták a vagonokat egészen a mohási siklóig.

Kisvasút és teherszállító dereglye

A szemközti oldalon, a Szent Mihály hegy oldalában is volt kőbánya... 

Sikló a Remete-völgyben, a Dömösi átkelés megálló felett (1920)

A siklót 1903-ban építette Hofbauer Jakab és Lehner Sándor építési vállalkozó.  A kőbánya művelését ismeretlen időpontban befejezték, a magára hagyott siklópálya állapota leromlott, így Haltenberger Miklós vállalkozónak teljesen új pályát kellett építenie 1937-ben.

Szob, Csák-hegykőbánya. Az itt fejtett világosszürke dácitról Fehér­bányának is nevezik (1949, Fortepan/UVATERV)

„Szobbtól éjszakra fekvő kőbánya, mely 30-35 év óta már műveltetik, ez előtt Wallenfeld Károly, jelenleg pedig Luczenbacher bérel, kitűnő minőségű szívós Biotittrachit, mely külömböző építési czélokra előnynyel használtatik, könnyen fejthető és megdolgozható” - ezt írja 1885-ben Kátolnai Cseh Lajos, kerületi bányageológus jelentésében. A Luczenbacher család a 18. század első felében Németalföldről, területéről költözött Szobra. A bánya bérlője, Luczenbacher Pál (1818-1900) ekkor már jelentős építőipari vállalkozások tulajdonosa. 1878-ban „Szobi” előnévvel magyar nemességet nyert. Halála után fia, ifj. Luczenbacher Pál irányította a család vállalkozásait, melyek közt jelentős volt a kőbányászat. 1908-ban 760 mm nyomtávú iparvasút megépítésébe kezdett, mely a kőbányákat összekötötte a szobi MÁV állomással. Az iparvasút fővonala a Csák-hegyi („Fehér”) bányába vezetett. Az itt fejtett dácit kőzetből faragott útburkoló kő készült (kis-és nagy kockakő, vékony-és vastag szegélykő, fejkő). Az iparvasút másik vonala az 1900-as évek elején nyitott malomvölgyi („Fekete”) bányáig ment. Az itt bányászott kékesfekete, a dácitnál keményebb andezit kőzetből szintén készült kézzel faragott útburkoló kő, azonban az itteni termelés nagyrészt a MÁV kiépülő fővonalaihoz igényelt zúzott kő előállítására irányult. Az elődök tehetségével meg nem áldott örökösök által irányított Luczenbacher Pál utódai cég 1917-ben eladta szobi kőbányáit, a hozzájuk tartozó területtel, berendezésekkel, ipavasúttal, bérleti jogokkal, 2 000 000 korona vételáron. 1922-ben a bányák tulajdonosa a Magyar Katolikus Vallásalap, a kitermelést bérleti szerződés keretében a Szobi Kőbánya Rt. végezte. Már ebben az évben felmerült a pálya vonalvezetése miatt költséges Dolinka – Csák-hegy vonalszakasz megszűntetése. Kiváltására egy siklópályát terveztek. 1922-ben a sikló már biztosan tervezés alatt állt. Erről ez év március 31-én a Szobi Kőbánya Rt. levélben tájékoztatja az Esztergomi Érsekség jószág-igazgatóságának főerdőhivatalát, annak börzsönyi erdőbirtokairól Szob irányába építendő erdei iparvasútjának tervezett vonalcsatlakozása ügyében.
Mint írják, a Malomvölgy – Ság-hegyi sikló üzembe helyezésével mindkét bányájának szállításai a Malomvölgy-szobi vonalszakaszra fognak koncentrálódni. Ezen kívül a MÁV vonalhoz való csatlakozás is nehézségekkel fog járni, miután Szob határállomássá vált, és az emiatt megnövekedett fogalom helyszűkét okoz. 1926-ra megépült a sikló.

https://kisvasut.hu/view_cikk.php?id=2458

A Csák-hegyi kőbánya siklóvasútja

A kpbányászat nehéz munka volt és nem is fizették meg jól:

(Szabadság, 1935)

Az andezitzúzó munkásai

A szocialista időkben fokozták a kitermelést! (Népszava, 1951) 

Szob, az andezitbánya zúzóműve a vasútállomás és a városközpont felé nézve (1955, Fortepan/UVATERV)

..

Vác, 1960. július 26. Folt Béla mérnök, Nagy Lajos és Bokcn Lajos segítségével teodolit műszerrel felméri a terepet a Naszály hegység oldalában, ahol megkezdték a Váci Cement- és Mészmű mészkőbányájának feltárását. A mérési munkálatok célja, hogy később a leggazdaságosabb helyen készítsék a fúrólyukakat, ahol kis robbanó töltettel nagytömegű sziklát lehet majd meglazítani. - Azóta sajnos a fél hegyet lebányászták, sebet ütve a tájon...

Pilismarót már 1979-ben sem akart bányát (Magyar Hírlap)

1989-ben pedig felmerült az erőmű tervének Pilismarótra tolása:

(Népszabadság)

Pilismaróton most az önkormányzat támogatásával, az üdülőterület mellett közvetlenül 126(!) hektáros kavicsbánya megnyitását tervezik.

Ha a nyilvánosságra került tervek alapján elbányásznák a pilismaróti öböl déli részét, egy lépéssel közelebb kerülnénk a "felvízi átvágáshoz", a kanyar kiegyenesítéséhez, és innen tényleg csak egy tyúklépés elővenni következő elmeroggyant ötletet...  

Ne engedjük!

Civilek peticiót indítottak a kavicsbánya megnyitás ellen. "A falu és az üdülő övezet lakóinak háta mögött szerveződött és most, az utolsó pillanatban került nyilvánosság elé: 1,2 milló négyzetméteren terveznek új kavicsbányát a Dunapartra vezető út mentén balra." - írják a bánya ellenzői.

"Ne engedjük, hogy minimum 25 (átlag 50-150) évre tönkretegyék a gyönyörű erdőt-mezőt, ássanak, fúrják a sódert a nehéz munkagépek és döngessék az egyébként is gondozatlan utakat és érzékeny falusi házakat a tonnás teherautók! Pilismaróton nem lehet újra bánya! Írja alá mindenki, aki szeretne még a nagyöbölnél pecázni, kutyát sétáltatni, élvezni a természetet, gyűjteni a gyerekekkel a hatalmas kagylókat! Védjük meg az itt pihenő és az ide költöző állandó lakosok környezetét!"

1961-től Dunakanyar Intéző Bizottság felügyelte a térséget (nem megfelelő módon, de azért a Dunakanyar periodikában fel lehetett vetni a kérdéseket). Jelenleg nincs se hivatalos, se civil képviselete a Dunakanyarnak...

(Dunakanyar, 1993)

Az együttgondolkodásba itt is bekapcsolódhattok:

Köszönöm ifj. Králl Attilának a blogbejegyzésben nyújtott segítséget! 

 Zebegény, 1933 (Fortepan, Zagyva Tiborné)

Már az 1900-as évek elejétől élénk evezősélet zajlott a Dunán. Van olyan cikk, amelyik egyenesen a Dunakanyarból eredezteti a sportot (Népszava, 1937) :

Kós Károly és Jánszky Béla a megépült templom mellett egy vendéglőt is tervezett Zebegénybe csónakkikötővel (A Ház 1909. II. 245.o.) Ezek szerint már abban az időben is élénk vízi élet folyt...

Ekkor már a környéken a sportélet is megindult (Váci Hírlap, 1908):

Nagymaros, 1911

A képeslap elkészültekor már Nagymaroson is rendeztek versenyt (Váci Hírlap, 1911):

Babits Mihály evez (Gizellatelep, 1923)

Török Sophie – GELLÉRT Oszkárnak [Gizellatelep, 1923. jún. közepén]

Kedves Gellérték!

Nyaralásunk nagyon jól kezdődik: lesültünk, 1-1 kilót már híztunk, sokat csónakázunk – azt hiszem Mihálynak is jót fog tenni ez a csönd.
Kérem, írjanak pár sort, mi ujság Pesten?
Gizit szeretettel csókolom,Magát szivélyesen üdvözli
B. Tanner Ilonka
Melegen köszönti
Mihály

Szőnyi István: Evezősök Zebegényben, 1928 (Forrás: mutargy.com)

A dunai evezőséletet zavarta, hogy a vízparton is lezártak területeket. A Szentendrei-szegeten például a Vízmű épített kutakat, és azok mellett nem lehetett kikötni - ma sem (Magyar Hírlap, 1931):

Dunakanyari tábor (saját gy.)

Az evezősök láncba szervezték az ellátásukat:

Évek óta tárgyal víziállomások létesítéséről a MESz—VEO, amely a „szabadevezősöket“ foglalja magában, s garmadával jelennek meg cikkek a szaksajtóban és a napilapokban, a kérdés fontosságát hangsúlyozva, de még semmi sem történt. Ezzel szemben a Magyar Turista Szövetség túraevezős bizottsága a turisták elszállásolási, ellátási és kikötési lehetőségeinek megkönnyítésére a Duna fontosabb kikötési pontjain, 11 helyen létesített az elmúlt évben víziállomást. A medvei révnél, Gönyűn, Nyergesújfalun, Pilismaróton, Nógrádverőcén, Vácott, a monostori szigeten, Ercsiben, Ráckevén a Kerekzátonyszigeten, Duna- földváron és Pakson, két kivétellel kikötőtutaj várja mindenütt a vízivándort. Egy pengőért szállást, 1o fillérért csónakmegőrzést nyújtanak az állomások.

(Vízi Sport, 1935)

Evezősök Nógrádverőcén (saját gy.)

Miközben egy híresség is csónakon érkezett hozzánk:

Albrecht főherceg evezős látogatása Verőcén (Ujság, 1935)

Kapcsolatban múltheti feljegyzésemmel a Duna völgyének festői vidékéről és abban Nógrádverőcéről, szabadjon pótlólag elbeszélnem Albrecht királyi herceg ottani kalandját, mely, mint régi verőcei nyaralók biztosítanak róla, minden legapróbb részletében hiteles és főként az idegenforgalmat illetőleg nem is minden tanulság nélkül való.

A fenséges úr, aki passzionátus regattista, Esztergomból jövet leevezett a Dunán és maga is elragadtatva a táj örök szépségétől, megáldott Nógrádverőcén. Két úgynevezett guruló csónakon érkezett az előkelő társaság, urak, hölgyek, valamennyien diszkrét, ízléses, elegáns fürdőtrikóban. Kikötötték a csónakot és azon a keskeny lépcsőzeten, mely a kertből a Duna partjára vezet, azzal a szándékkal mentek fel a penzióba, hogy ott megebédelnek.

Alig helyezkedtek el azonban az egyik hófehér abrosszal megterített hosszú asztalnál, megjelent a penzió üzletvezetője és közölte a társasággal, hogy náluk nem szokás fürdőtrikóban ebédelni, a házirend az, hogy ebédhez, vacsorához fel kell öltözködni. Amennyiben ragaszkodnak tehát lenge öltözékükhöz, szíveskedjenek átfáradni a szomszédos kocsmába, ahol nem tartják be ezeket az egyébként régen elavult konvenciókat.

A királyi herceg és társasága egyetlen szóval sem szállottak vitába e nagyzási hóborttal, felállottak az asztaltól és nem is a penzió kertjén keresztül, hanem lent a Dunaparton elsétáltak a kijelölt vendéglőbe, ahol kitűnő ebédet szolgáltak fel nekik.

A népszerű királyi herceg azonban nem tudta sokáig megőrizni inkognitoját, valaki felismerte, és futótűzként terjedt el a hír a községben, hogy micsoda nagyúri vendég tisztelte azt meg látogatásával! Mire a társaság ebédjének végére ért, az asztaluk teljes díszben pompázott; ami virág e napon Verőcén nyílott, azt apró fiatal leánykák mind odahordták üdvözlésül a főhercegnek, szeretetük, hódolatuk szerény kifejezése gyanánt.

Albrecht főherceg a maga páratlan közvetlenségével alig győzte megköszönni ezt a nem várt figyelmet, mely láthatólag melyen meghatotta.

Közben természetesen az előkelő penzióban is megtudták, hogy kik voltak fürdőtrikós vendégek és micsoda hibát követtek el azzal, hogy nem szolgálták ki őket, sőt elküldték egy másik kocsmába! A penzió tulajdonosa, személyileg voltaképen ártatlan ez ügyben, gyorsan felvette tehát fekete ünneplő ruháját és rohant a szomszédos vendéglőbe, kimagyarázni a dolgot, bocsánatot kérni.

A királyi herceg, vidám beszélgetésben társaságának tagjaival, még ott ült a virágligetté varázsolt pirosterítékű asztal mellett, amikor a kétségbeesett penziós odaérkezett.

— Nem is tudom, Fenséges úr, — igy kezdte, — hogyan kérjek bocsánatot a félreértésért, amelyben nekem semmi részem sincsen és amely, mondhatnám, boldogtalanná tesz!

Albrecht királyi herceg, beláthatatlan magasságban attól, hogy szivére vette volna a dolgot, ajka körül enyhe mosollyal megnyugtatta a kitűnő embert:

— Sohse izgassa magát jó uram. — felelte, — én értem azt, hogy jól öltözött vendégeik között nem tűrnek meg senkit fürdőtrikóban. Viszonzásul azonban ön se kívánja tőlem, hogy frakkban, lakkban, fehér nyakkendővel, evezzek le Esztergomból Budapestig a Dunán!"

Kisoroszi szigetcsúcsnál, 1936

Sárdi János távevezős meséli "Elindultunk szombaton délben, megkerültük a Csepel-szigetet, és fölmentünk egyhuzamban Zebegénybe, és Zebegényből vissza, vasárnap este érkeztünk meg. Ez körülbelül 260 kilométer. Egyszer másfél órát és egyszer egy fél órát álltunk meg pihenni. Csak eveztünk, mint a güzü. Túrót, csokoládét és vizet vittünk. Júliusban volt, meleg volt. Senki más nem csinálta ezt végig. Ezzel országos bajnokságot nyertünk, a Magyar Evezősszövetség országos bajnokságát." (centropa.org)

Nógrádverőce, 1942

Az evezősélet első aranykora egészen a 40-es évekig tartott, akkor egy sötétebb időszak köszöntött be:

A vízi élet a háború után nemsokára újraindult, az embereknek mindig is fontos maradt a Dunával való kapcsolat.

A 70-es években a Nagymaroson például társadalmi munkában építettek maguknak csónakházat:

 (Képes Sport, 1973)

Gyimesi László évtizedeken át volt edző Nagymaroson. Maga az egyesület 1958-ban kezdte el munkáját, amikor a Melbourne-ben kenu párosban bronzérmet szerző Mohácsi Ferenc hat leselejtezett kajakot, és egy tízszemélyes kenut ajándékozott a helyi klubnak. 1963-ban került Nagymarosra edzőnek az akkor 18 éves Gyimesi László, aki a helyi szülőkkel együtt társadalmi munkában építette fel a klub létesítményeit a Duna-parti településen.

„Mindig azt mondtam: itt van a Duna a szánkban, adja magát a kajakozás, csak csónak és gyerek kell hozzá. Nálunk, Nagymaroson Mohi, Mohácsi Ferenc volt az első, aki letette a névjegyét, én akkor még a Ferences Gimnáziumba jártam Esztergomba, csak hétvégente láttam, ahogy kajakoznak. Aztán az érettségi után teljes erőből beleálltam a munkába, és életre keltettük a vízisportot Nagymaroson. ...Minden nap sétálunk az asszonnyal a Dunánál, amikor látom a gyerekeket kijönni a csónakházból, arra gondolok, hogy az ötletem, a munkám, az életművem nem veszett kárba."

( https://tinyurl.com/y2wkgheb )

Egy 1930-as években készült képen különös alakok tűntek fel a nógrádverőcei szüreti mulatságon. A filmes stáb Huszár Pufi itt lakó színészhez érkezhetett, a maharadzsa talán Zebegényből kirándult ide.

Szintén Nógrádverőcén a cowboy Baktay indiántáborából szerezhetett ötletet.

Tápiószelére Johnny Depp látogatott el személyesen.

Nyikita Mihalkov a kisbíró szerepére ugrott be.

Chaplin is épp erre járt.

Kampókéz sem maradhatott ki.

Egy automobil is betört az amúgy lovakat felvonultató képre.

De vajon milyen szerepet kaphatott ez a lóvontatta hajó a Balatonon?

Az utánpótlásnevelés is beindult.

A mozgalom világszíntűvé fejlődött.

Ezek pedig már a kommunizmus kísértetei (sic) 1957-ből!

Erre igyunk egyet Kisorosziban!

Szentgyörgypuszta. Lenn patak, fenn mező. 

Itt minden hiúságtól elvonultam.

mind ritkábban szól hozzám a jövő

 mind ékesebben énekel a múltam.

(Magányosság)

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.) költő, műfordító.
Elemi iskoláit Parajdon végezte, középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került.  1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerzett magyar-német szakos képesítést. Nagyenyeden lett tanár. 1911-ben megnősült, Schäfer Idát vette el. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított a „dús hagyományú” városban, e „remete évek” alatt kiállt Ady költészete mellett. 1909-ben Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezett, Kovács Dezső azonban megrótta „modern” hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezett újabb publikálással. Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte az Új Erdélyben.
Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba ment, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerzett. 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostul Kolozsvárra költözött, s a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. A 1929 őszén Budapestre távozott, ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában. .
1943 szeptemberében, miután nem volt hajlandó az iskolájában a zsidótörvények szabta felvételi rendelkezéseket végrehajtani, felmondott, nyugdíjba vonult, s Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le.

Áprily Lajos és leánya, Márta Leányfalun 1933-ban (1929-ben jöttek át Erdélyből) 

Márta levele Kolozsvárról (A levélben Ravasz László erdélyi származású református lelkész szerepel, aki 1921-48-ig volt a Dunamelléki református egyház püspöke. 1908-ban feleségül vette Bartók püspök leányát, Bartók Margitot akitől öt gyermeke született. Boriska lánya a későbbi államminiszter és politikai gondolkodó, Bibó István felesége volt. Leányfalun éltek, végig szoros kapcsolatot ápoltak Áprily Lajossal.)

1933. június 6. kedd, este 8 óra
Jolánka a cipőmért elment, Apuka mandolinoz, Patyi az ablakban csücsül, nagymama a konyhában van, mint mindig. Ma kaptuk meg a leveledet. Nagyon örültünk neki. Én még az ágyban voltam, amikor hozta a postás. Jolánka ott térdelt az ágy előtt és úgy lesett minden szót, amit olvastam. Korszakalkotó rendet csináltunk a könyvszekrényben. Kimentünk Apukával vásárolni. Nekem kellett venni egy sötétkék sapkát 1.28-ért, mert már Borsika is mondta, hogy a fehérben nem járhatok iskolába. Apuka vett egy pár angol és francia könyvet, de ezt előtted titokban kellett volna tartani. Nagyon kérlek, hogy ne is írj róla semmit neki. Tegnap voltam Ravasz nénivel, Bartók Gábor bácsival, Évával és Lacikával a Városligetben. Előkelően, nagy taxiban mentünk ki. Ravasz bácsi rettentő sokat fizetett. Nagyon kedvesek voltak. Apukát is hívták, de ő az enyediek majálisán volt akkor. Most éppen az Ó Tannenbaum-ot percegteti. Máskor írjál Zsolikáról is egy kicsit. Nagyon örvendünk, hogy leküldtünk benneteket a leveled elolvasása után. Az egész Kónya családot üdvözlöm, Téged és Zsolit sokszor csókol: Márta
Kolozsvár

Kökörcsinek (Fotó: Gaál Csaba)

Áprily Lajos Maticska Jenő (akkor már nem élő) erdélyi festő barátjához írta a következő verset már tőlünk:

Hívogató vers

Ha ritkul fönn a Csóványos hava
és kertetekben a mandulafa
fölvette rózsaszínű köntösét,
forsythiátok csupa sárga láng,
langyos széllel köszönt a nap reánk
és jószag száll a völgyben szerteszét,
lenn gurguláz a megduzzadt patak
s rigóink szívfájdítva szólanak:
várlak Jenő. Induljunk, szólanék,
a hegy kökörcsinektől lilakék,
a bükkökön már zsenge rügy fakadt,
jöjj, lássunk rég ízű tájakat.
Diák tréfákat mondanék neked,
dalolgatnánk, szavalnánk verseket,
fiatalságunk fűtené a szót,
mint mikor együtt mondtuk Cyranót,
ha elkószáltunk mámoros vígan
Kolozsvár édes éjszakáiban.
S ha hűs párákat fű a Duna-táj,
szigorúbban néz át a vén Naszály,
a hűlő gyep kikericstől lila,
fölöttük leng október fátyola,
de fényben állnak fönn a sárga fák
és fényben húznak fönn a vadlibák:
várlak, Jenő. Járnánk a réteken
s a finom színt magyaráznád nekem,
a Börzsönyét, mely ködlik messziről,
Nagybányáról szólnál s Ferenczyről,
s ahol hajlásban csöndesül a szél,
kicsi székedre ülnél s festenél,
s egy-egy oromról, mely kéken kinő,
nagyobb hegyekre gondolnánk, Jenő.

Ahol pihensz, a sík homoksziget
nem Téged őríz, csak részeidet,
versemre nem figyelsz, nem festegetsz -
és nem jöhetsz, Jenő. Jaj, nem jöhetsz.

Áprily Lajos fia, Dr. Jékely Endre mesélte:

Apámmal először a harmincas évek elején jöttünk ki Budapestről Visegrádra. Megnéztük a történeti emlékeket, majd egy erdős részen bekerített bölényeket is felkerestük. A harmincas évek vége felé apám a nyugdíjas éveire gondolt. Azokat szülőföldünkre, Erdélyre, főleg pedig a gyermekkorára, Parajdra emlékeztető környezetben kívánta eltölteni. Ezzel kapcsolatban a Kőszeg közlében lévő Velem község környezetét említette, ahol 1932 év nyarán voltunk. Az ottani kirándulás alkalmával az Írottkőre is felsétáltunk. Csábítást jelentett részére a közelben lévő pisztrángos patak is. Erdélyből kijöveteleünkig a pisztránghorgászat volt egyedüli sportszenvedélye. Bátyám és én akkor már Budapesten állásban voltunk. Apámat az említett tervéről sikerült lebeszélnem arra való hivatkozással, hogy a távolság miatt megnehezül a velük való kapcsolatunk. Aztán 1937. májusában egy visegrádi hajókirándulás alkalmával nyert élménye alapján döntötte el, hogy ezen a környéken kellene letelepedni. A történelmi emlékek és az itteni erdős-völgyes hegyek csábítását – mint említette – fokozta a dunabogdányi cseresznyevirágzásba borult hegyoldal, amelyben jövet és menet is gyönyörködött. Szavaival élve „olyan volt, mint egy nagy virágcsokor”.

Vihar után

Hajnal felé, rejtett üregje résén
- rémülve még - kijött bozontos Ős.
Nagy, búskomor, barlang-sötét szemébe
szélvész csapott, sikoltó, eszelős.
völgyön tompa rengés reszketett át,
a földindulás rémével rokon.
A szürkületben vízcseppek remegtek
a bordás, óriás páfrányokon.
Bölény-felhőkön mennykövek robogtak,
lobos tűz csattant egy magas tetőn.
A szakadékok dörrenő ölében
vizek rohantak szikla-rengetőn.

Állott morajló felleget figyelve,
míg csillapult a zúgó hangzavar,
s bódulva, mint egy szirt-sujtotta állat,
összerogyott a hörgő zivatar.

Mozdult, - kiáltott. Lázasan kereste
riadó társát túl, sziklák között:
a Hangot, mely félelmes éjszakákon
jajára mindig visszaütközött.

Vár, - csend. Kiált. - Csend. - Búgó, bús üvöltés -
Mind mozdulatlan pusztaságba hal.
Meghalt a Hang. Robogó mennykövektől
éjjel ledült a zengő sziklafal.
Rendülve hátrál. Tántorodva érzi:
valami döngve benne is ledül.
S dadogva szót próbál formálni szája,
egy szót, mit így ejt késő unokája
az ember-rengetegben:

egyedül.

(Kisoroszi)

Dr, Jékely Endre így folytatta a történetet:

Pár hét múlva apám arra kért, hogy kísérjem el a Dunakanyarba és tekintsük meg a megtetszett környéket. Egy szombaton hajóval Dunabogdányig utaztunk. Onnan gyalog indultunk el Visegrád felé. A két községet elválasztó patak hídján áthaladva a Kisoroszival szemben lévő völgy elé értünk. A völgy szájának jobb oldalán lévő hosszúkás ház az akkor tudtommal már 200 éves Gondűző csárda volt. Visegrád irányában még két ház volt és állnak még ma is – azóta többed magukkal.
Bementünk a völgybe, amelynek oldalai a maihoz képest csaknem kopaszak voltak. A bal oldalán lévő növényzetet a Kisorosziból kompon áthozott kecskék legelték le. A jobb oldalon 6-7 cseresznye és barackfa állott. Ezen kívül az ott húzódó telkek némelyikén szőlőt termeltek. Az egyik telken az út mellett egy jórész romokban lévő gőzmalom volt. A romokból összetákolt helyiségben egy gyógynövényeket gyűjtő férfi tanyázott az élettársával.
A jórészt kopasz völgyoldalakat azonban szemünkben máris pótolta a közelben lévő erdőség. A jobb oldalon, az erdő felé húzódó rész felett sziklás vonulat emelkedik, ami még vadregényesebbé tette a környéket. Nem sejthettük, hogy bármikor újrainduló, magánkézen lévő kőbányák azok. Azoknak kitermelt kőmennyiségéből – az akkori öregek elbeszélése szerint – a Dunáig ökörszekérrel, onnan dereglyével, főleg Vácra házépítéshez szállították az anyagot. Valószinű, hogy a kőbányai robbantások és a zajos kőszállítások okozhatták a gyönyörű völgy lakatlan voltát.
A völgy természeti szépségét fokozta az út mellett folyó patak, amelynek akkor a maihoz képest, kétszeres volt a vízhozama. Nézdegélésünk közben egy falusi asszonnyal találkoztunk. Korsóval a kezében vízért ment a forráshoz és ittunk a vizéből. Az volt a benyomásom, hogy apám lényegében ott döntötte el, hogy a völgyben kell letelepedni. Igen, a forrás, s mintha ezt susogta volna a felettünk lévő erdő is. „A társadalmi élet helyett a produktív munkára lehetőséget adó csendre vágyom” - ezt apám többször hangoztatta.
Az asszonytól tudtuk meg, hogy a telkek a kisorosziak birtokában vannak.
Betértünk a Gondűző csárdába, ahol Pintér János, a csárda tulajdonosa kedvesen fogadott minket. Jól éreztük magunkat és szerettünk volna vasárnap is kint maradni. Pintér bácsi kérésünkre felajánlott egy kétágyas kis szobát közvetlenül az ivóhelyiség mellett. Aludni azonban nem tudtunk, mert egészen reggelig szólt a zene. Egy hegedűs meg egy bőgős folyton-folyvást húzta. A Kisorosziból átjött legények pedig daloltak, kurjongattak. Egyik dalukra még ma is emlékszem. Hej Juliska, Juliska, hol jártál az éjszaka ...stb. A révész csónakja pedig csaknem óránként átjött; hozott és vitt csárdai látogatókat. Hiába kiáltott be: „aki gyün gyün, aki nem gyün marad!”
Apám megtudta a megtetszett telek tulajdonosának nevét. A következő napok valamelyikén kijöttek anyámmal Kisorosziba és a vétel megtörtént. 

Meggyőződésem, hogy ez a természeti környezet emlékeztette apámat leginkább a gyermekkori szeretett falujának, az Udvarhelyszéken lévő Parajdnak erdős, patakos vidékére. Ezt bizonyította az is, hogy míg erejéből telt, idős korában is csaknem minden nap elsétált a völgy erdős domboldalán lévő ösvényen addig a helyig, amíg az egy oldalvöggyel találkozik. Azt a helyet Kétág orrának nevezte el visszaemlékezve a parajdi Kétág orrára, ahol két zúgó patak /kiság és nagyág/ egyesül és Kisküküllő néven folyik tovább. A sétákon nem egyszer szarvasokat látott s volt, hogy kész verssel tért haza és azt anyámnak felolvasta.

Forrás: https://www.visegrad.hu/aprily-lajost-1887-1967-

Id. Markó Károly: Visegrád, 1826-1830

Visegrádi vadászat

Bronzos a bükkerdő, köd-kígyó kúszik az aljban,
gyenge novemberi fény játszik a rom-falakon.
Hallgat a sűrü – de hirtelenül hang csattan az ormon:
nyomra talált odafenn s őzeket űz a kopó.
Cseng a szilaj csaholás, nyiffantva csapódik a völgybe,
megkettőzve zaját, csendül a katlanos öl.
S – álom-e? –: megzendül az egész hegy az őszi Dunáig,
mély hangon s magasan vad kutyafalka csahol.
Izgatnak, hajráznak, uszítnak a vári pecérek,
kürtnek üzenget a kürt: rettenetes zenekar.
Néma rigó rebben, csataráz, menekülnek az őzek,
csörtet a vaddisznó, róka buvik ravaszul,
nagy, busa, barna fejét felkapja a távoli dombon
s fúva, riadva fülel társai közt a bölény.
Szarvas iramlik a hajsza elől ki a bükk-ciheresbe,
botlik a holt rönkben s tétova lesz az iram.
Jaj, ha elébe kerül a kopó, mielőtt szabadulna!
Kürtszó búg a tetőn – hallali, hallali szól?
Már ritkulnak a fák s tisztássá tágul az erdő,
s újra feszül a futás. Most! A szügyében a nyíl.
Felszökken magasan s rogyadozva a gyepre ledobban,
súlyos agancsa a dér-verte harasztra ledől.
Már odalobban a cserje közül társával az íjas,
arca hevült, csupa láz, villog a tűz a szemén,
ifju alak, de hatalmas az íj a kemény-inu kézben,
holló képe ragyog szíj-öve érclemezén.
Zúdul a bősz kutya-had, rátörne a vadra dühében,
nyalja a fűben a vért, teste körül szimatol,
ám odaérnek a szélre a fürge királyi pecérek,
van szitok, éles a fütty s szíjra kerül a kopó.
Majd az a hollós int, jelt adva a megpihenésre,
ő meg elindul a völgy: Szentgyörgypuszta felé,
óva, figyelve kíséri a sűrü bozótban a jáger,
ajzottan, hevesen száll le a telkemen át,
szép szattyán csizmáit a sár beborítja bokáig –
– Hol van a víz? – Felség, itt fut az aljban az ér. –
Díszes, aranyveretes tülkét a vizembe meríti,
felszegi büszke fejét s issza lihegve, mohón,
csurran a víz, karján hidegen leszivárog a cseppje,
s csurran a bő veriték homloka bátor ívén.
Nyakra borult haja barnavörös színt villog a fényben,
s fénylik a bükkerdő bronz-koszorúja, körül.

 

Stanislaw Vincenz Nógrádverőcén 1942-ben

Áprily Lajos a menekültként ide kerülő filozófustól tanult lengyelül. A költő átjárt hozzá Visegrádról, össze is barátkozott vele, Vincenz pedig részt vett az 1944-ben kiadott lengyel Áprily-kötet szerkesztésében, sőt tucatnyi versét is lefordította anyanyelvére. Áprily így írt róla:

Egy kitűnő költőnél, akivel a Duna mentén ismerkedtem meg, megértésre találtam, és tudatosíthattam magamban, mi is a magyarság. Egyebek mellett az volt a véleménye, hogy az országa küldetésével tisztában levő magyarnak ismernie kell egy szláv nyelvet, hogy megérthesse Magyarország helyzetét.

Vincenz pedig így festette le a tájat:

Ezen a vidéken a Duna néhány hatalmas kanyar után, sziklakapukon keresztül tör át a hegyeken, aztán, nagy homokdűnét alkotva, két hatalmas ágra szakad szét. E heroikus küzdelemben a folyó olyan idillt hozott létre, amilyen kevés van. A települések, erdők, gyümölcsösök és csendes mellékfolyók együttélése reményt ébresztett a háborúktól sújtott hajótöröttekben.

Áprily "Az irisórai szarvas" című versét 1943-ben, Nógrádverőcén írta. (Irisóra az erdélyi Szamos egyik mellékfolyója. A Jelentés a völgyből (1965) című kötetében a Szarvasok című versben a következő ideutaló magyarázatot kapjuk: „…de szarvast, szarvast sose láttam. / (Csak sok év múlva, havason, / volt egy csodaszépségű órám: / agancsost láttam, gyönyörűt, / az erdőőrnél Irisórán.)”

Az irisórai szarvas

Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.

A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.

És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.

És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.

Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel borjak között.

És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek...

De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.

S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája -
s a ködbe hördült, mint az orgona.

(Nógrádverőce, 1943)

Áprily Lajos levele fiának, Jékely Zoltánnak - 1945.VI.13.

Néha ezt a címet adom magamnak: a Szentgyörgypuszta rabja. ... Ma én is biciklin jártam meg Visegrádot. Régi, jó érzés volt, kissé felszabadító. A túlsó vonalon, Maroson és Verőcén át napok óta porzik az út a visszavonuló páncélosoktól és egyéb katonai járművektől. A mienk most csendesebb vidék, az öreg Duna kettős karja védi.

1. Az Áprily-ház (Visegrád, Szentgyörgypuszta— 1958); Gajzágó J. felvétele
2. Kós Károllyal Visegrádon 1960 közül

Áprily Lajos hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben, versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra. Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta.

Nemes-Nagy Ágnes mesélte Áprilyról a következő anekdotát:

Egyszer megint meglátogatott minket Visegrádon, az íróházban. Ezúttal különös felszereléssel érkezett. Ovális gyékényszatyor volt nála, a szatyor két füle spárgával összekötve, hogy több legyen benne a hely. Erre a több helyre szükség is volt, mert a szatyorban egy jókora kakas üldögélt, bizalmatlanul méricskélve a külvilágot. Csodálkozva rohantuk meg Áprilyt.
- Honnan való a kakas, Lajos bácsi ? Hova viszed a kakast, Lajos bátyám ? - De őt láthatólag nem vigasztalta heves érdeklődésünk.
- Beszolgáltatás - válaszolta borúsan.
Kiderült, hogy Visegráddal szomszédos, szentgyörgypusztai, erdőbe-bújt lakóházáért természetben is adóznia kell, ezzel-azzal, időközönkint egy-egy eleven tyúkkal. És ez nehéz, nehéz. Mert ők nem tartanak baromfit, a környéken nem kapható, ezt a kakasállatot nagy keservesen, súlyos pénzért szerezték Vácról.
- De hátha nem veszik be? - tűnődött Áprily. - Hiszen nem tyúk. Letagadni se lehet, hogy kakas.
Aztán beszélgettünk Anyeginről, anapesztusokról, s társalkodásunkat kellemesen központozta a kakas helyeslő kotyogása. De nem volt maradásunk a házban, hamarosan^ együtt vonultunk a visegrádi tyúk-átvevőközpont felé.
Áprily bement a tetthelyre. Sokáig maradt, gyanúsan sokáig. Aztán végre kijött, kezében a szatyor, szatyorban a kakas.
- Hát nem vették át - közölte felhősen. - És nemcsak azért, mert nem tyúk. Talán abba belenyugodtak volna. De az átvevő megbillegtette a sarkantyúját és azt mondta, hogy öreg ez, mint az országút. - Áprily eltartotta magától az állatot, úgy szemlélte alaposan figyelmes lemondással. Az meg idegesen pislogott vissza rá. Akkor meghallottuk az autóbuszt.
- Futnom kell - mondta Áprily, gyorsan búcsúzott és futott is. Csakugyan futott, hosszú, nyújtott léptekkel, sportszerűen; futott hetvenévesen, jobbkezében a kakasos szatyorral, viharkabátban. Mire mi odaértünk, ő már fel is lendült a buszra, az ajtó be is csapódott mögötte. Visszanézett ránk, akkor már a hóna alatt tartotta a szatyrot, öreg atléta, kakassal. Még integetett is.

Szentgyörgypusztát a költú halála után, a tiszteletére Áprily-völgynek nevezték át.

Ybl Miklós 1889-ben egy közeli munkatarsának tervezett házat a verőcei Dunapartra. A ház kertjéhez a mester tervei alapján egy támfal is épült, ami oly népszerű lett a helyi villatulajdonosok körében, hogy pár éven belül szinte az egész parthosszban megépült a ma is látható támfalrendszer.

Giergl Kálmán, a Zeneakadémia tervezője 1906-ban vásárolt házat nálunk, amit átépített.

Hogyan találtak ezek a híres építészek ide?

Az első itt tervező Ybl-munkatárs Schmahl Henrik lehetett, aki 1887-ben kapott megbizást pesti gyárostól a villája munkálataira. Mivel az oromzaton korábbi dátum szerepel, így ez valószínűleg egy eredeti épület átépítése volt.

Maecenas. Nógrád-Verőczéről értesítik lapunkat, hogy Swadló Ferencz budapesti lakos gyönyörű fekvésű nyaralóját az ottani plébános folyó hó 21-én egyházi szertartással ünnepélyesen megáldotta. Ennek emlékére Swadló 300 forintot adott át az iskolaszéknek a 2-ik tanosztály felállítása végett, mely szép és valóban nagylelkű adományért ezúton is köszönetet mond az iskolaszék. A szép tett önmagát dicséri. Vajha több ily nemes lelkü tanügybaráttal áldaná meg az Isten vidékünket!

(Váczi Közlöny, 1887)

 Schmahl Henrik (Hamburg, 1846 - Drezda, 1912) az akkor még önálló városállamban, Hamburgban született. Eredetileg kőművesnek tanult, ipariskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Mivel otthon nem talált munkát, így világnak indult, melynek eredményeképp Budapesten kötött ki; az Első Magyar Általános Biztosító székházának építkezésén dolgozott. Ezután a Vámpalota (a mai Corvinus Egyetem központi épülete) 1870-ben indult építkezésén kapott munkát, mint segédpallér. Itt figyelt fel a fiatal német tehetségére a palota tervezője, Ybl Miklós. A szárnyai alá vette és saját költségén kitaníttatta építésznek. Schmahl Ybl irodájában többek között a Budapesti Operaház építésén is munkálkodott, mielőtt önállósította volna magát. Önálló munkáit eleinte reneszánsz stílusban tervezte (pl. a Haggenmacher-palota az Andrássy út 52. alatt), majd egyre több elemet kezdett átvenni a velencei gótikus, illetve a mór építészeti stílusból, amiket a korban népszerű eklektika elvei mentén kevert. Utóbbi tervezései közül kiemelkedik az Uránia mozi épülete (1893), illetve a Belvárosi Takarékpénztárszékháza, a Brudern-ház (avagy Párizsi udvar) a Ferenciek terén.

A legenda szerint az Operaház megalkotójának, Ybl Miklósnak a kedvenc hangversenyterme szabadtéren, a Duna-parton volt. A támfalat a villához kapcsolódva, a terasz kialakításához kezdték építeni. Az építész, Ybl Miklós  ezután még a budai Vár újjáépítésén fáradozott. Ebben unokaöccse, Ybl Lajos is segédkezett: ő tervezte a krisztinavárosi szárnyat. Ybl Miklós ezt a művét már nem tudta befejezni, 1891. január 22-én elhunyt.

Nógrádverőce új vendéglőjét is Ybl Verőcén letelepedő munkatársai, Sturm Ferenc és Liszkay Boldizsár  tervezték 1904-ben díjmentesen. "Az építtetni szándékolt községi vendéglő a község elmaradhatatlan fejlődését biztosítja, s a nyaraló közönség nagy számát ide vonzza... Verőcének oly nagyobb szabású vendéglője nincsen, amely az itt nyaralni szokott úri közönség igényeit teljesen kielégíteni képes legyen, s tekintve azt, hogy a község mint erkölcsi testületnek Dunaparton páratlan kilátással bíró oly nagy telke van, hogy ezen az építkezés akadály nélkül végre is hajtható..." A tervet a megyének is jóvá kellett hagynia, de addig is "a Duna támfal ezen őszén felépítve lesz". (Százados András: Verőcei évszázadok)

1921-ben saját tervezésű házát eladta, s megvette a mellette lévő kisebb parasztházat, megfelelő átalakítás után ez lett a nyaralója. Idős koráig sokat sportolt. Neki volt Magyarországon először motoros siklóhajója, a francia gyártmányú “Ricochet” hajócskát sokszor látták Nógrádverőce és Visegrád között.

Jeles műgyűjtő volt. Utazásai során is gyűjtött számos értékes művészi tárgyat. Így pl. a Művészet c. folyóirat beszámol arról, hogy a Nemzeti Szalon 1903. évi budapesti téli tárlatán Giergl Kálmán megvette Munkácsy Mihály “Alvó nő” és Edvi Illés Aladár “Raguzai táj” c. olajfestményét.

Nógrádverőcei házának kertjében egy oroszlános pad emlékeztetett arra, hogy Hauszmann munkatársaként a királyi vár újjáépítésében is részt vett. Sajnos, ez a szobor a második világháború alatt elpusztult. Sokat utazott külföldön. Sohasem nősült meg. Halála után a nógrádverőcei házat Giergl Imre leszármazottai (a Gelley család) örökölték.

1936-ban Giergl Kálmán tervezte Verőce modernebb, nagyobb méretű kápolnáját az Ybl-házzal szemben álló régi helyére. Az építész annak idején kiharcolta, hogy Róth Miksa készíthesse a Zeneakadémia üvegablakait, cserébe a művész itt is vele dolgozott. 

Sírja a nógrádverőcei temetőben.

---

További híres építészek Verőcén:

Szabó Antal épületszobrász, aki a Puskin mozi épületének díszitését végezte 1895-ben, 1890-től nyaralt nálunk, 1905-től a Migazzi kastélyt bérelte és díszitette fel szfinxekkel, 1919-től költözött az Árpád utcai házába szobraival, ahol 1939-es haláláig élt. 

Kozma Lajos (1884 - 1948) építész, iparművész 1935-ben tervezte ikonikus épületét, az Átrium-házat és a 600 főt befogadó mozi teljes belső kialakítását, a mozi előterének és nézőterének bútorait. 1939 és 1945 között nógrádverőcei parasztházába vonult vissza, ahol főként írással foglalkozott.

A dunai vízierőmű többlépcsős tervezésekor még olyan ötlet is felmerült, hogy a Szent Mihály-hegy tetején felépített víztározó segitségevel egyenlítenék ki a napi áramfogyasztás ingadozását. Blogbejegyzésünkben a nagymarosi vízierőmű történetének járunk utána az ötlet felbukkanásától. 

A dunai vízlépcsőrendszer ötletével valójában már az 1910-es években foglalkoztak az Osztrák-Magyar Monarchiában. A folyó hajózási feltételeinek javítására aztán 1917-ben, Budapesten megalakult a Duna-Majna Szövetség. 

A felső dunai vízlépcső ideájának kifejlődésében az első érdemleges kezdeményezés Viczián Ede nevéhez fűződik. Ez a magyar királyi segédmérnök Magyarország vízerői című, 1905-ben megjelent művében abból az elvből indult ki, hogy „a vízierő volna az energiatermelés soha ki nem fogyó forrása… Mintegy újonnan termeli az energiát egy haszontalanul elfolyó készletből, míg a gőzüzemű gépek elfogyasztják az energiát egy hasznos készletből.”

Mint annyi minden másban, a külföld ezen a téren is előttünk járt, mert „a Niagara nem csak látványosság, hanem az egész környék ipari és gazdasági életének is mozgató ereje, a tízezer lóerőt hasznosító indusztria turbinákra hajtja Svájcban Rheinfeldennél az egész Rajnát”, nálunk viszont a lehetőségek kilenctizedrésze kihasználatlan maradt.

Viczián 1897 és 1903 között felmérte a magyarországi folyókból nyerhető vízi energiát, kutatásai szerint összesen 2 403 000 elméleti lóerőt lehetne kihozni belőlük. Tíz elektromos centrálé megépítését javasolja, ezek sorában a tárgyunkban érintett Pozsony térségét is megemlíti ötvenezer reménybeli lóerővel. Viczián dicséretére legyen mondva, hogy már akkor felveti azokat a kifogásokat, melyeket 70-80 év múlva a síkvidéki tározók ellenzői is hangoztatnak majd: „Ahol folyóink már megközelítik az alföldet és kiszélesedő völgyeik csekély eséssel simulnak a rónaságba, csak nagyon hosszú, kilométerekre nyúló, drága szabályozási művekkel, költséges csatornákkal és nagyméretű fenékgáttal lehetne a turbinák számára szükséges néhány méteres bukást létesíteni…”!

Elképzelései hamarosan követőkre találtak. Schmidthauer Antal mérnök 1911-ben tervet készített a Pozsony és Győr közötti Duna-szakasz vízerejének hasznosítására. Egy jobboldali vezetésű üzemcsatornát kívánt építeni, melyhez a mosoni Duna-ág csatlakozott volna. A vízkivétel szabad beömléssel, vagyis duzzasztás nélkül történt volna. Három vízerőmű létesült volna Oroszvár, Dunakiliti és Mosonkálnok térségében, egyesített évi energiatermelésüket 258,9 millió kilowattórára tervezték. Schmidthauernek sikerült felkeltenie a svájci Buss cég érdeklődését elgondolása iránt, de megvalósításra a háború miatt már nem kerülhetett sor.

1917-ben a budapesti Duna-konferencián megalakult a Duna-Rajna-Majna Szövetség. Ez a társaság a Duna hasznosítását tűzte ki céljául, de felvetette az egyesített csatorna elképzelését is, 25 deciméter merülésű hajókat figyelembe véve. Ezt a szándékot is a háborús körülmények törték derékba.

A trianoni béketárgyalásokon a csehszlovák vezetők kísérletet tettek egy Magyarország területéből kihasítandó szláv korridor létrehozására. A Csorna-Szombathely-Murakeresztúr vonalon keresztül katonai erőik kapcsolatot tudtak volna teremteni szövetségesükkel, a jugoszláv hadsereggel, ilyen módon sakkban tartva minden magyar ellenállási kísérletet. A bíróság nem ítélte oda nekik az óhajtott sávot, de megkapták a magyar történelmi Pozsony vármegye egyetlen jobb parton fekvő települését, Ligetfalut. Ez ugyan alig jelentett többet 800-900 hektárnál, de mintegy tizenegy kilométeres Duna-szakaszt képviselt, így Csehszlovákiának sikerült egy mindkét partra kiterjedő „hídfőállást” kialakítania.

(Moldova György: Ég a Duna)

1917-ben már Vác is vízierőműben gondolkodott, amely HÉV-et, villamost hajtott volna:

Ha majd arról lesz szó, hogy Vác város és környékének polgársága csatlakozzon a vizerőre berendezett váci áramfejlesztő központ megteremtéséhez, ott lesz kicsije, nagygya a törekvésével, a pénzével ez eszme valóraváltásánál. Mert kérdem! Ki lehetne ellensége annak, hogy az Újpesttől Nagymarosig járó villanyos vasutat? a közbeeső községek villanyvilágítását? esetleges ipari és közüzemeit? a majdan Vácon járó mellékágú villanyos vasutat? Vác város tökéletes, akadálytalan villanyvilágítását? ipari és közüzemeit? Verőce, Nagymaros világítását? ipari és esetleges közüzemeit? ne a váci vizerőre berendezett Áramfejlesztő Központ lássa el?

(Váci Hirlap, 1917)

1935-ben Bornemissza Géza ipari miniszter a parlament elé terjesztette a ”Magyarország energiakészletei” című javaslatokat - ebben már a vízierőmű konkrét helyszíneként szerepelt a Dunakanyar.

Az 1934. év végén tehát az ország 3400 városának és községének csak 30.6%-a volt villamos energiával ellátva.
A villamos energiaellátás nagy beruházásokat igényel. A nagy tőkeszükséglet fokozott mértékben előtérbe tolja a gazdaságosság kérdését és ebből következik, hogy a villamosítás fejlesztése során elsősorban a nagyobb jövedelmezőséget biztosító lakott területek, tehát a városok és nagyobb községek kerültek villamosításra.

Az ország közhasználatú villamosművei által termelt energiamennyiség évről-évre emelkedik. Normális gazdasági körülmények között általában évi 8—10%-os emelkedésre lehet számítani. Ez a mai termelési viszonyok mellett évenként cca 70—75 millió kWórát jelent, e szükségletnek megfelelő teljesítőképesség fedezéséről kell tehát előreláthatólag gondoskodni.
Magyarország villamos energiatermelése az ország szénvagyonára támaszkodik. A gazdaságosan kiépíthető vízierőink nagy részét az ország megcsonkításával elveszítettük, a megmaradtak kisebb teljesítőképességűek. Kisesésű vízierőink fajlagos építési költsége aránytalanul magas és így ezek kiépítésére csak igen kedvező körülményiek között lehet számítani.

A növekvő fogyasztás és a teljesítőképesség tekintetében jelentkező szükséglet fedezésére elkerülhetetlen lesz a jövőben új erőtelepek létesítése is. A ma üzemben lévő erőtelepek a szükségletet teljes mértékben fedezik, a gazdasági fellendülés azonban magával fogja hozni a szükséglet emelkedését. Korszerű, nagyobb erőtelep létesítésének előkészítő munkálatai s maga a telep megépítése két-három esztendőt vesz igénybe, ezzel a kérdéssel tehát foglalkozni kell s a telep építésével kapcsolatos feladatokat a nemzetgazdasági érdekek keretei között a fogyasztói érdekeltségekkel való megállapodások alapján kell megoldani. Az építendő új erőtelepek helye tekintetében az az elvi álláspont helyes, hogy a telepeket elsősorban a primér energiák feltalálási helyén, tehát a szénbányák területén és a vízierőknél kell megépíteni.

(A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1935)

Mosonyi Emil mérnök, akit 1942-ben a Vizerőügyi Hivatal vezetőjévé neveztek ki, még abban az évben kidolgozott egy elgondolást a nagymarosi vízerőműre, de Kállay Miklós miniszterelnök kívánságára nem ezzel, hanem a kárpátaljai és északerdélyi völgyzárógátas vízerőhasznosítási lehetőségekkel foglalkozott. Ő mesélte:

Antall József nemcsak kiváló történész, hanem élő lexikon is volt. Tudta jól, hogy 1941-ben állította fel a kormány a M.kir.Országos Vízerőügyi Hivatalt, és azt is, hogy - Benedek Pál halála után - engem neveztek ki a hivatal főnökévé. A sógorommal beszélgettünk a munkáimról, így jól tudta, hogy a dunai és a tiszai vízlépcsők tervezése a vezetésem alatt kezdődött el 1942-ben, a vízerőügyi hivatalban. Tehát tudatában volt annak, hogy a Duna vízerejének hasznosítása nem sztálinista elgondolás. Engem nem a mű elvetésének ténye bánt, hanem az aljas „sztálinista” vád. (...) 

Göncz Árpád, miután átnyújtotta a Magyar Köztársaság Zászlórendje kitüntetést, a dolgozószobájába invitált. A következőt mesélte: „Amikor kikerültem a börtönből, sehol nem kaptam állást, bementem a Műegyetemre, ahol akkor készült a dunai vízierőmű modellje. Felvettél munkásnak, dolgoztam a betonozásnál. Részben én is betonoztam és építettem a dunai vízierőmű nagy szabadtéri modelljét". Meglepődtem: „Elnök úr, most zavarba hoztál!” Ezután jól elbeszélgettünk.

(Árpási Zoltán Mosonyi Emil, a vízépítés professzora)

1952-ben magyar kormányhatározat született a nagymarosi vízlépcső beruházásának előkészítéséről.

A bős-nagymarosi vizierőmű kérdésével már az ötvenes évek elején is foglalkoztak. Az akkori kommunista minisztertanács határozata alapján 1952. júniusában kezdődtek a Duna-Morva-torkolat visegrádi szakaszának vízerő- hasznosítására vonatkozó közös magyar-csehszlovák tárgyalások.
Az akkori "mindenható" miniszterelnökhelyettes Gerő Ernő hivatalában az 1953. április 18—i értekezleten készült jegyzőkönyvben ez olvasható:
Gerő Ernő elvtárs: (... ) abból az alkalomból hívtuk össze az elvtársakat, hogy folynak a tárgyalások Csehszlovákiával a Dunán létesítendő vízerőművek kérdésében. Ez a kérdés nem újkeletű, hosszabb idő óta foglalkozunk ezzel a kérdéssel.A legutóbbi tárgyalások során a kérdés úgy vetődött fel, hogy ne csak mi építsünk vízi erőművet a Dunán, ahogy ismeretes Visegrád, Dömös környékén-, hanem a csehszlovákok is építenének, illetve hogy valamilyen formában, így vagy amúgy közösen építsük.
A mi megbízottaink tárgyalásokat folytattak a csehszlovák féllel, és elfogadták a csehszlovák félnek azt az álláspontját, hogy egy olyan csatornát létesítsenek a Dunán, amely a Duna vizét elviszi Csehszlovákiába, és magyarán mondva egy hosszú darabon 5 vagy 6 kilométeren a Duna megszűnne magyar hajózható folyó lenni. Ez az úgynevezett baloldali vezetésű csatorna, amely Bratislava környékén indulna ki, és Győr fölött torkollna vissza a Dunába."(... )

(Új hídfő, 1993)

 Kismaros lakosságát kitelepítették volna a vízierőmű miatt egy Szabad Európa Rádió jegyzet szerint, 1952

1954-ben modellezték a Dunakanyart hogy meghatározzák a vízierőmű helyét:

 A következő cikkben pedig egy fáklyás vízáramlás-kísérletől esik szó:

(Jövő Mérnöke, 1958)

Víz alatti fúrásokat is végeztek:

A vízlépcső terveinek elkészítése céljából kutatásokat végeztek. 1951-ben áramlástani, geológiai, kőzettani kutatásokat folytattak, 14 szelvényen 63 fúrást végeztek a Duna medrében az 1695—1703 folyó- kilométerig terjedő 8 km-es szakaszon.
A fúrások átlagos mélysége 15—25 méter volt. A legmélyebb fúrások 60 méterre terjedtek a mederfenék alá. A fúrások összes hossza 1700 m. Ezek a kutatások igen kedvező geológiai viszonyokat tártak fel.
A kutatások során kiderült, hogy a zebegény — nagymarosi dunaszakaszon a mederfenék, hordaléktakaró nélkül, teljesen beleágyazódott az andezitrétegbe. A műszaki megvalósítás szempontjából kedvező és gazdaságos, ha létesítmények esetén a műtárgyakat tömör sziklakőzetre lehet alapozni, alluviális rétegek: vízáteresztő homok, kavics helyett. Így az alapozás sziklára kerül és az alapozással kapcsolatos hidrológiai problémák egyszerűbbek, mint pl. a Budapest alatti szakaszon volnának, ahol kavics-, illetőleg homokalapokra kellene építeni.

(Természettudományi Közlöny, 1957)

Ekkor merült fel a Szent Mihály hegyen felépítendő víztározó gondolata:

Tájékoztatást kaptunk a szakemberektől a legújabb elképzelésről is. Külföldön mind több újfajta vízierőmű épül. Nagyteljesítményű szivattyúkkal szállítják magas hegyek tetején levő medencékbe a vizet, amely onnan csővezetéken zúdul alá, s energiatermelő berendezést hajt. Mivel a vizet tartalékolni lehet, ezek az erőművek csak a naponta ismétlődő csúcsfogyasztás óráiban működnek, s ezzel tehermentesítik a hőerőműveket. A külföldi tapasztalatok alapján vetődött fel — egyelőre csupán merész elképzelésként — az első újfajta hazai erőmű felépítésének gondolata. Helyét a nagymarosi vízierőmű közelében, a Szent Mihály-hegy lábánál, illetve csúcsán szemelték ki. A Duna-parton épülne fel a gépház, s felette, 350 méter magasban, a hegy tetején lenne a körülbelül egymillió köbméteres, öt hektár területű víztároló.
A szakemberek elgondolása szerint éjszakánkint, amikor viszonylag legalacsonyabb a villamosenergia-fogyasztás, megtöltenék a szivattyúk a medencét. A vizet csöveken, vagy a sziklába vágott alagúton vezetnék a hegyre, s ugyanott zúdítanák a gépek torkába. Az elképzelések szerint az első hazai mű teljesítménye napi 8 órán át több mint másfélszerese lenne az inotai centrálénak.

(Esti Hírlap, 1957)

Itt pedig a megemelt Duna miatt elárasztott területek épületeinek áthelyezését helyezték kilátásba:

(Hétfői Hírek, 1959)

Aztán a 80-as évek elejéig mégsem kezdődött el az építkezés - ennek miértjeiről itt olvashattok:

A VALÓSÁG című folyóirat 1981 novemberi számában közölte Vargha János: Egyre távolabb a jótól — című írását, amely összefoglalta, hogy mi történt az utóbbi negyedszázadban vízierőműveinkkel. A szerző montázs-szerűen rakosgatja az információkat, s gyakorta alkalmazza a tények ütköztetésének módszerét, ezzel is elősegítve, hogy minél tisztábban láthassuk a hatalmas kárt okozó konokság következményeit. Megtudjuk például, hogy 1959-től kezdve delegációk utazgattak Nyugatra, tapasztalatszerzés miatt, s noha azt látták; terveik rosszak, tovább erősködtek. A magyar televízió 1978-ban mutatta be A pusztuló Rajna című filmet, de ugyanabban az évben emelkedett törvényeidre a dunai vízilépcsőrendszerről kötött cseh-magyar államközi szerződés. Az előkészítő munkálatok elkezdése után újabb szakértő ment 1979-ben a Rajnához azt tanulmányozni, hogyan tudja majd a VÍZÜGY az úgymond veszett fejsze nyelét nyugati módszerekkel megmenteni, ha tönkretették a Dunát!

Az eseményeket folyamatosan figyelemmel kísérők, amikor a bős-nagymarosi erőműrendszer körüli huza-vonáról hallanak, gyakorta felteszik a kérdést: ha a Szovjetunióban szerzett példák alapján akarják mindezt megvalósítani, miért Nyugatra utazgatnak a tervezők? Aztán: miképpen lehetséges, hogy 1957-től hangsúlyozták, milyen nagy a megértés e munkálatokat illetően a csehek és magyarok között, ugyanakkor mindkét oldalon szinte szabotálták az építés elkezdését. A hatvanas évektől megjelent cikkek között tallózva komikusan szembetűnő az egymásra mutogatás. A Népszabadság munkatársa interjút készített a CsSzK miniszterelnökhelyettesével, Otakar Simunekkel; milyen haszon származik a közös Duna szakaszon készülő erőműből? A cikkben — amely 1963 szeptember 27-én jelent meg — csupán annyi a konkrétum, hogy a feladat elvégzéséhez a Szovjetunió anyagi és technikai segítségével is számolhatnak. Röviddel később (1963 október 1. és 4. között) Kádár János utazott Csehszlovákiába, ahol ugyancsak szóba került ez a téma.
A magyar pártlap és a többi hazai sajtóorgánum mindig úgy tálalta az ügyet, hogy nincs semmi probléma, a „szomszédos, baráti ország" vezetőivel teljes az egyetértés. Ám, ha fellapozzuk a Smena című cseh napilap 1968 április 13-i, és az Új Szó 1968 április 17-i számát, ott egészen másról tájékoztatnak. Csak néhány kiragadott idézet : A tervet még 1966-ban jóváhagyta a kormány, de ellenezte a CsKP KB elnöksége, s a párt főtitkára, Antonin Novotny nem is engedte szavazásra bocsátani a kérdést, hanem maga diktálta a határozatot, hogy kell az erőmű. Bár a gátrendszer beruházási költségeit 1964-ben a cseh illetékes szervek nem hagyták jóvá, az első titkár megvétózott minden tiltakozást, de ettől függetlenül az építés nem kezdődött el.
A kulisszák mögött nyilvánvalóan komoly harc folyhatott, mert a tömeg- és telekommunikációs eszközök most nem forszírozták a gazdasági együttműködés pontját. Csupán a miskolci Észak- Magyarország 1968 december 15-én megjelent példányában lehet találni egy vitasorozat végét, amelyben Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára válaszolt az egyetemisták kérdéseire. A mérnök- jelöltek afelől is érdeklődtek, hogy mi történik a Visegrádnál tervezett, kooperációban készülendő vízilépcsővel. Íme, a teljes válasz : „Egyelőre nem épül, és le is került a napirendről. És ennek nem az az oka, ami Csehszlovákiában történt. A visegrádi Duna-vízi- lépcső építését a kormány már jóval korábban levette a napirendről. A energiatermelés fokozásával és gazdaságosságával foglalkozó szakemberek ugyanis kiszámították, hogy az atomerőmű építése sokkal olcsóbb. Ezért a Duna-vízilépcső helyett atomerőműveket építünk. Az első, 800 megawattos teljesítménnyel már készül is, szovjet segítséggel. Hozzákezdtünk egy másik, hasonló nagyságú és kapacitású atomerőmű megtervezéséhez is. Ezek korszerűbbek a dunai vízilépcsőnél, és urán-alapanyagunk is van hozzá."
Ebben a néhány mondatban ott rejtőzik az akkori politikai helyzet zanzásított ténye, hiszen az 1968-as cseh megmozdulást, amely „Prágai tavasz" néven ismert, részben magyar katonai segítséggel verték le. A kommunista párt vezetői mindkét oldalon jobbnak látták tehát, hogy most szüneteltetik az együttműködést. S a hazai közvéleményt is nyugtatni akarták, hogy az uránból marad otthon is, nem viszik el mindet az oroszok, bár a szovjet segítség marad, ami a felügyeletet jelenti. 

(Új Látóhatár, 1984 - Hajnal László Gábor: „Habár fölül a gálya…” A bős-nagymarosi vízlépcső építésének vázlatos története)

Vargha János eredeti cikke itt olvasható:  https://danube.org/node/58

A továbbiakban már nem esett szó a víztározóról!

Legközelebbi blogbejegyzésünkben innen folytatjuk a történetet!

Gadányiék akaratuk ellenére szemtanúi lehettek a Kassák és felesége közötti viszony feszültté válásának, ám a baljóslatú jelek ellenére sem gondoltak arra, hogy a Drégelypalánkon együtt töltött nyár valaminek a végét jelentette: egy héttel a Budapestre történt visszatérés után Simon Jolán öngyilkosságot követett el.

1 évvel később meghalt Simon Jolán lánya, Nagy Etel is.

Vas István feleségével, Nagy Etellel és József Attilával kiránduláson Horányban, ahol a gödi Fészekhez hasonló telepet alakítottak ki

Vas István gazdag zsidó gyáriparos családból származott, Nagy Etel viszont annak a Simon Jolánnak a lánya volt, aki Kassák Lajoshoz ment férjhez. Boldogságuknak mégis csak a táncművész Etel betegsége vetett véget. Vas István Szentendrére vitte gyógyulni beteg feleségét, és annak nevelőapját, Kassák Lajost - erről írta:
„Szeptember eleje volt, a legszebb őszelő, amire a magyar klíma képes. … Jártam én korábban is Szentendrén, kamaszkori kirándulások, ifjúkori evezések idején, de csak a Duna-parti sétányát ismertem, vagy csak arra emlékeztem. Ahogy most az állomástól, kezemben a kofferrel, bekanyarodtam a főutcára, kezdtem észrevenni, hogy a parti villasor homlokzata mögött egy ódon vonulat húzódik, és amikor megálltam a Fő tér közepén, az ikonos, bizáncos kereszt (mint később megtudtam, a pestiskereszt) mellett, a térbe torkolló, helyesebben befelé kúszó és csurgó kis utcák között, úgy vettem észre, hogy ez a bizarr kőegyveleg nem hasonlít semmiféle városhoz, amit akár képen vagy moziban láttam."

Nagy Etel mozgásművész  (Radnóti is írt hozzá verset) - Lengyel Lajos fotója

Vas István: Szentendrei elégia (részlet - Nagy Etelhez szól)

A templomokra rávillan az alkony,
a kusza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassú vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az ő korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a múlt felé utaznék.

Vas István felesége 1939-ben halt meg agydaganat következtében - Radnóti így búcsúzott tőle:

Radnóti Miklós: ŐSZ ÉS HALÁL
Nagy Etel emlékének

Hány súlyos őszt és hány halált,
halálok vad sorát értem meg eddig én!
a süppedő avar szagával mindig
tömjén is száll felém.

Száll? inkább csak lejt, szalad,
míg rá nem hull a hó,
földönfutó és tömzsi páros illat,
kettős búcsúztató!

Az alkony most is két emléket ringat,
a földrehulló nyár futó szagát
s egy jámbor illatét...
lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég
tested a hűvös földnek adta át.

*

Az erdő vetkezik
és síkos már a rét,
körötted hét szép csillag ég,
hét csillag ég körötted és
tested körül most hirtelen
suhogó kört szalad
hét bársonyos vakond a föld alatt.

*

Ó, honnan táncoltál a fényre te?
falak tövéből, nyirkos, mély sötétből!
S miféle szárnyas akarat emelt?
mit láthattál, micsoda égi jelt?

S mi lett belőled, mondd?
te lélekűzte test,
te röppenő és dobbanó!
a gyertyák lángja és a friss
lehellet táncol most helyetted s - érted is.

Mi lett belőled lélekűzte test?
te dobbanó és röppenő!
ki könnyű voltál, mint a szellő,
súlyos vagy, mint a kő.

*

Most rejt a föld.
S nem úgy, mint mókust rejti odva,
vagy magvait a televény
csak télen át, -
örökre! mint emlékedet
e tépett költemény.

(1939)

1944 nyarán újra Drégelypalánk vált menedékké Kassák számára. Gadányi hívására ide költözött a Budapestet nap mint nap érő bombázások elől. Gadányi följegyzési tanúsítják, a közös természetélmény - kiegészülve a háború okozta fenyegetettség érzésével - ezúttal is közel hozta őket egymáshoz: „Barátom szenvedélyes halász. Én szenvedélyes szemlélő vagyok. Ő gondolatait kereste a víz csillámló fodrai között - én a színeket és a természet titokzatos mozgását lestem. Barátom letette maga mellé a botot, két térdére könyökölt, és meggondoltan sodorta cigarettáját a kopott pléhskatulyából. Az esti napsugár narancssárgára festette fejét. A táncoló kis sügérek miatt a cigaretta hosszú ideig készült. Végül rágyújtott. A gyufát a vízre hajította, véletlenül egy úszó levélre, lassan forogva, füstölve. Eszembe juttatta a tengeren süllyedő égő hajókat. A háborúról nem beszéltünk a víz felett, csak gondoltunk rá."

(Csaplár Ferenc: Gadányi, Kassák)

Czóbel Béla és Kassák Lajos Szentendrén,Czóbel műtermében,1966 (Fotó : Vattay Elemér)

Kassák a háború után is többször visszajárt a Dunakanyarba szentendrei festőbarátaihoz, vagy épp Leányfaluba.

A helységnek ahol nyárra megtelepedtem
szép neve van
Leányfalu.
Nem tudom ki ajándékozta meg nevével
ki fedezte fel megnyugtató szépségét.
Mögötte dús zölddel borított hegyek.
Előtte a rohanó folyó dorombol
mintha nagybőgőn skálázna valaki.
Ünnepélyesség
tarka cicomák nélkül.
Keresztül-kasul
vadgesztenyefa-allék.
Vaskerítések mögött színes virágtáblák
geometriája.

(Nyári áldás - részlet)

Kassák Lajos, Lengyel Balázs és Kassákné Klári

Az író még házat is birtokolt Nagymaroson, de arról nincs adat, hogy azt lakta volna - új felesége viszont kölcsönadta Pilinszkynek, aki alkotott ott:

Kassák Lajosné 1977-es levele Pilinszky Jánosnak:

Édes Jancsi!
Mi van magával, hol kószál a nagyvilágban? Valahányszor kimegyek Nagymarosra és benyúlok a szekrénybe, azonnal szemembe ütközik szépen rendbe rakott holmija, amit ott felejtett.
1. Szép téli drapp pulóver.
2. Két pár gyönyörűen tisztára mosott zokni.
3. Egy bontatlan írógépszalag.
4. Jutta nadrágban, Jutta fürdőruhában, Jutta nem tudom még miben, de egyik szebb, mint a másik. Hogy volt szíve ezeket a gyönyörű fotókat csak úgy elhagyni? Egyébként én megőrzök mindent és bármikor a rendelkezésére áll. De a büntetés az, hogy ki kell érte jönni Nagymarosra. Hogy mikor leszek Nagymaroson, azt Elemérrel megüzenem, aki ma este jön hozzám, mert megírni hosszadalmas és bonyolult. De hogy ilyen hűtlen legyen valaki, attól nagyon szomorú vagyok. Kijött‐e már az új könyve, remélem sürgősen küldi, nagyon várom.

Addig is sok‐sok csók és szeretet
Kassák Kláritól

Gadányi Jenő festménye

„Művészete csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás” - írta barátjától Kassák. Saját magából pedig pont a kezdeti küzdelmet hiányolja a már elismert íróként a visegrádi MUOSZ alkotóházban írt, a tájat magasztaló versében - megtalált helyette mást:

Visegrád dicsérete

A ház ahol most élek
erődhöz vagy zárdához hasonló
s magába száll a lélek
hogy kiköltse napéj tojásait.

Oly távol a zord világ
miért hát a bánat és gyötrődés
álmodnak itt a költők
ízlelve a dicsőség gyümölcsét.

Énem tört cserepeit
keresem a csönd szunnyadó mélyén
az énemet ki voltam
s aki lehetnék a tiszta fényben.

Hol hagytatok el engem
kohók tüze szidalmak szegénység
hová lett a salakút
nyílt sebeim emlékeznek rátok.

Termékenységem bő forrása
kertem rózsáit lásd hiába tépték
belőlem él e kert és engem gyámolít
ízleld meg piros almáit vándor
ha erre jársz hajszolva tűnt nyugalmad.

Dicsőség néked erő és akarat
ti szültetek engem és edzettetek keményre
dicsőség e csöndes téli tájnak
hol reggelente akár egy gyermek
köszöntöm testvéreim.

Kosztolányi, Kosztolányiné, Hatvany és Hatvanyné, Rozsnyay Kálmán házában Nógrádverőcén (1936)

Amikor Verőcén helytörténeti kutatásba kezdtem, hamar benépesült a táj. Sok író, költő találkozott itt, többek között Karinthy és Kosztolányi. De vajon ők hogyan kerülhettek ide? Az origónak a Rozsnyay Kálmán-Dapsy Gizella házaspár bizonyult, akik viszont Ady szellemét vezérelték ide. 

Rozsnyai Kálmán és Dapsy Gizella (NIL), az Ady gyűjtemény létrehozói Nógrádverőcén (Színházi Élet 1928)

Eredjünk az Ady-gyűjteményük nyomába!

Ady Endre és Kosztolányi Dezső csak az 1920-as évektől itt élő Rozsnyay Kálmán emlékkönyvében találkoztak itt, amelybe Ady még 1905-ben a következő sorokat rótta:

„A nagy Isten legbusább papja,
Rég kiszórt fáradt sugara vagyok...“

Kosztolányi Dezső 1907-ben közvetlenül ez alá az idézet alá írta be nevét s mintegy célzásként ezt is odaírta gyöngybetűivel: „Ó, lámpa fény...“ És egy kis nyilat húzott a megjegyzés után, amely Ady neve felé mutat...

Ady idézete még Nagyváradon kerülhetett a lapra, ahol Rozsnyay Kálmán a Holnap társaság kültagjának számított, s már akkor élénk gyűjtésbe kezdett a csoport íróit illetően. „Ha Juhász [Gyula] vagy valamelyikünk egy félbemaradt vers kéziratát az asztalon felejtette, Rozsnyay gondosan felszedte és féltve rejtette el kopott, nagy havelockja zsebében." - írta róla Dutka Ákos. - "Kiderült aztán, hogy már egy hibátlan, hiánytalan Ady- és Holnap múzeum készül. Összeszedte már az Ady és A Holnap körüli irodalom minden sorát. Bámulatos türelmét és körültekintő figyelmét nem kerülte el egyetlen karikatúra, paródia sem. Felkutatta a pesti nyomdákban kallódó Ady-kéziratok egész halmazát. Ez a jövőbe látó és egyéni hasznot nem ismerő tevékenysége meghatott valamennyiünket. Az általa előlegezett halhatatlanság Juhászt s a többieket is izgatta. A maradandóság ígérete meghatott, s valamennyien megígértük, hogy meglátogatjuk a Rozsnyay-múzeumot.”

Rozsnyay nemcsak az írók relikviáit gyűjtötte, hanem szinte bármit - ő maga volt a Gyűjtő.

Szülővárosában, Aradon kezdett képzőművészetet tanulni, hogy aztán rövid mintarajziskolai tanulmánya után többféle dologba is belefogjon - volt festő, színész és műkritikus is. 1898-tól külföldön tanult és dolgozott, Angliában Sidney Carton néven híres író, van der Hoschke néven híres színész lett, még Oscar Wilde személyi titkáraként is szerepelt, hogy aztán újabb utakra induljon.

"Az se csoda, hogy az egyik piktorból bűnös alak lett, s mikor beajánlották Rodinhez, ellopta a mester szobor-kezét” – írja Tábori Kornél egy éhező magyar festőről, és hát persze, hogy ez az ikonikus darab is Rozsnyaynál tűnik fel.

Meglepő fordulatként 1905. december 24-én házasságra kötött a nála 45 évvel idősebb Prielle Kornélia színésznővel, aki 1906-ban meghalt. Mivel Rozsnyay volt az első, aki felvetette egy színészmúzeum létrehozásának szükségességét, többen ezt a nagy korkülönbségű kapcsolatát is gyűjteményalapítási szándékkal, a Prielle-örökség megszerzésének óhajtásával indokolta, amely ugye egészen Petőfiig nyúlt vissza. A vádak elől Rozsnyay egy ideig újra külföldre menekült, hogy aztán 1905-ben Nagyváradon, Ady társaságában kerüljön újra szemünk elé.

"Szeptember 30.-án éjjel 1/2 3-kor nála voltam." - írja le 1908-as találkozásukat Dapsy Gizella költőnő. - "Ez úgy volt, hogy Horváth Ákossal és feleségével voltunk akkor este kabaréban, kávéházban, s mikor hazakísért, ilyen bolond ötletünk támadt, hogy fölverjük Rozsnyayt, akihez aznap délelőtt ígérkeztünk a lakását megnézni. Nála is maradtunk reggel 6-ig: gyönyörű intim hangulatú éjszaka volt. Annyi szépet és rendkívülit láttam!" A következő két évüket félreértésekből fakadó se veled, se nélküled viszony jellemezte, mígnem 1910. február 22.-én Dapsy a következő elhatározásáról vallott levelében. "...Igen szeretem Rozsnyayt. Jobban, mint a legkedvesebbjeimet, - jobban, mint az álmaimat. Hiszek benne, - és megosztom a sorsomat akármi lesz. Kimondott szó még nem köt hozzá, - de hozzáköt a szívem olyan erősen, hogy ha hívni fog: megyek. A pusztulásba, vagy az új életbe, amely kettőnknek egyformán szép lesz." 30 közös év adatott nekik az asszony haláláig.

De ki volt Dapsy Gizella? Az óvónőként dolgozó több nyelven beszélő költőnő élő írókat gyűjtött. Adyval például úgy, hogy az megbírálta verseit. "Itt van Nil, akinek polgári neve Dapsy Gizella, ha igaz. A lihegő, a nyiharászó nőpoéták után örömmel vettük kezünkbe a könyvét. Ha már nem kaphatunk őszinte tobzódást, fürödjünk egy kis, leányos ártatlan derűben. És Nil, aki „lelkével kívánja a csókot, nem ajkával,” s ezt unalmasan tudatja, mikor nagyot akar dalolni, csalja, könyörgi vissza a kékszemű Adonisz „csókra-vágyó ajkait.” Ezek a nőpoéták bizonyisten egyformák. Kacérkodnak, kívántatják magukat, de verseikben sokkal kevesebb raffinement-nal, mint asszonyok, mikor csak – asszonyok. Szó, szó, sok szó. Rím, rím, sok kipróbált, zengő, lengő, kongó, bongó rím. Dokumentumokat, őszinte és művészi vallomásokat kérünk kedves Nilek, akár bíborvörösek önök, akár hófehérek. Gyász, kacaj, nyögés, turbékolás, könny… Ez új volna és szép volna, ha női és őszinte volna. Majdnem olyan rossz poéták a magyar nőpoéták, mint a férfiak."- írta 1906-ban. Nil ezek után találkozót kért Ady-tól, és az 1909-ben, Kolozsváron létrejött alkalom után hosszú levelezésbe és barátságba keveredtek. Rajta kívűl még Bodor Aladár, Gyóni Géza, Oláh Gábor, Csáth Géza akadt irodalmi hálójába.

Dapsy Gizella és újdonsült férje irodalmi szalont vezetett Szeghalmon. Amikor Tevan Andor bécsi tanulmányai elvégzése után - 1909-ben - átvette és korszerűsítette apja békéscsabai nyomdáját, elsőként a költőnő kötetét adta ki. A képzőművész végzettségű Rozsnyay segített a kiadó arculatának kialakításában, majd ő volt az, aki felvitte Budapestre Tevan Andort, és számos íróval ismertette meg a New York karzatán. A kiadó kortárs műveket jelentetett meg, a Tevan Könyvtár szerzői sorában találjuk többek között Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Karinthy Frigyes és Krúdy Gyula nevét is - voltak közülük olyanok is, akik itt hamarabb jelentek meg, mint Pesten. Később a Rozsnyay-Dapsy házaspárt politikai tevékenységük miatt Nógrádverőcére internálták, ahol számos író barátjuk látogatta meg őket, talán hálából is. "Itt tudom, jól éreznéd magad. A vidék - Duna és hegyek - gyönyörűek. A csend meg épp neked való. Még az én megbomlott idegeim is regenerálódtak!" - invitálta Rozsnyay Juhász Gyula költőt.

Ady Endre 1919-ben hunyt el, addig levelezésben állt Rozsnyayékkal. "Köszöntünk benneteket, de nyáron nem megyünk el a hegyek közül. Ti jöjjetek. Feleségemmel egyetemben szeretettel üdvözlünk benneteket. Ady Bandi" - hangzott a költő utolsó üzenete hozzájuk. Ők a relikviagyűjtésen túl élő kapcsolatot ápoltak Ady családjával, és Csinszkával, valamint Lédával is, akinek Nil állt a halálos ágyánál... (Tehát maga Ady nem járt Nógrádverőcén.)

Ady imádatuk nem mindenkit ragadott magával: "Vasárnap kint voltak Móriczék, Tersánszky és Ascher. Legszerényebb a tenyérni Ady-szobánk és mégis mindenki azzal van elragadtatva. Csak M.Zs. fintorgatta egy kicsit az orrát, láthatóan bosszantotta a "kultusz" - számolt be a házigazda.

Rozsnyay a következőkben "Ady koszorúja" címen kötetet szerkesztett a költőhöz írt versekből, amik közül sokat maga a gyüjtő rendelt meg.

Weöres Sándor is ennek kapcsán jutott el hozzájuk:

Kedves Guszti Bátyám, Nógrádverőcéről írok, Rozsnyay Kálmán bácsiéknál vagyok. Mesés vidék ez, nem is lehet megmondani hogy a vidék kedvesebb-e itt vagy az emberek. ... Minden jót kíván ragaszkodással - Weöres Sanyi

Nógrádverőce, 1933. május 19.

Ugyanő így számolt be a Rozsnyayéknál, Verőcén tett látogatásáról
"Rozsnyay bácsinál csak két napig voltam. Szívesen maradtam volna tovább is, de rövidesen beküldött Pestre Sztraka attasé fogadónapjára, ahol a cseh-magyar barátság nevében jön össze egy csomó író. ... Hanem visszatérek Kálmán bácsiék leírásához, ö is, felesége is nagyon kedves, művelt, széles-látókörű. Lakásuk valóságos múzeum. Az egyik szoba közepén Kálmán bátyánk Rodin-alkotta szoborportréja áll, a falon Isadora Duncan, Görgey, France, Jókai stb. dedikált fényképei és festmények tömege, az íróasztal Carlyleé és Wilde-é volt, az üvegszekrényben hatalmas kerámiai gyűjtemény, egy másik szekrényben Ady összes művei a szerző dedikációjával stb. Legalább egy napra való megszemlélendő dolog. És a vidék, ahol laknak, a visegrádi Duna-szoros, a legszebb, amit eddig Magyarországon láttam. Főként irodalmi és művészeti témákról beszélgettünk, ami külön élvezet volt, mert Kálmán bácsinak nagyon sajátos, egyéni, minden életmoráltól és művészet-moráltól mentes fölfogása van."

Rozsnyay KálmánKosztolányit is invitálta (1933):
„Desiré! Hattyút mi is meggyászoltuk, még talán jobban mint te, ti... Első írásod melyben csak a [szív] dominál, Te tudod hogy nekem ez minden és megérted hogy mért küldök most meleg kézszoritást... Hát mi lesz a régi ígérettel? Verőce vár!”

Kosztolányi Dezső: HATTYÚ HALÁLA (részlet)

"Most elbúcsúzkodom tőle. Mint az ünnepi szónok, utánakiáltok harsányan:

- Hűséges és jóságos. Kölyökkorodtól fogva - tizenhárom hosszú esztendő óta - itt velem egy házban, egy födél alatt jóban-rosszban. Magányom osztályosa. Egyszerű és bölcs. Lélek te, lélek. Eltűntél, mint a lélek. Ez az első hűtlenséged.

Hattyúnak hívták. Fiam a kiskorában eleinte így nevezte: "Kosztolányi Hattyú". De miután megtudta, hogy a kutyák, noha állandóan közöttünk vannak, nem családtagok, s a családok vezetéknevét nincs joguk viselni, ő is a rendes nevén szólította.

Én még ezt a nevét se használtam. "Kutya" - mondogattam neki, valahányszor rápillantottam, mert azt éreztem, meg-megújuló ámulattal, hogy ő egy másfajta élőlény, a kutya. "Ember" - gondolhatta ő, amint rám tekintett, mert egész lényén az enyémhez hasonló, soha el nem apadó ámulat tükröződött, hogy egy másfajta élőlényt lát, egy embert.

Körülbelül ez volt közöttünk a viszony. Két teremtmény egymás mellett, ezen a csillagon, két lélegző, elmúló társ. Van polgártárs és embertárs. Arra a nagyobb közösségre, arra a titkosabb kapcsolatra, mely két élőlényt egybefűz, nincs szó."

...a fotó tanúsága szerint Kosztolányi 1936-ban járt nálunk.

 Karinthy Frigyes és Rozsnyayék kapcsolatáról Karinthy Ferenc Szellemidézés című művéből éertesülünk:
"Aznap este mind együtt ültünk a Duna-parti Árpád vendéglő teraszán. Igen világos, holdas éjszaka volt, s messzire láthattunk felfelé meg lefelé a Dunán. Még a szemközti sziget is látszott, haloványan is kissé ködösen. Dél felé, Budapest körül, világos volt az esti ég, még világosabb, mint máshol, a főváros millió fényével messzire mutatott. Fehér bor állott az asztalon, s elég csöndesen telt az idő. Hamar le is feküdtünk valamennyien.
Apám Rozsnyayékhoz ment, ahol erre az éjszakára a vendégszobában ágyaztak. Felvidult, amikor megpillantotta a keményre vasalt ágyneműt, s a dagadtra tömött sok párnát. A ház hamar elszenderült, de apám még nem tudott elaludni, megszokta a késői lefekvést. … Eszébe jutott, hogy valami olvasnivaló után nézzen. Átment a másik szobába, a könyvtárba, lámpát gyújtott, s végigjártatta tekintetét az állványokon. Nagyon szép és gazdag gyűjtemény volt itt, ésszerűen elrendezve. Oldalt a szekrényben helyezték
el a költőket, betűrendben. Középen a prózai szépirodalom, jobbra a tudományos munkák, tudományágak szerint, alul folyóiratok és szótárak. Külön állványon a ritkaságok, meg a szerzők által Rozsnyaynak dedikált munkák, köztük Wilde Oszkár művei. Apám elismerően bólintott. Nálunk ugyanis – odahaza – rengeteg szedettvedett könyv hevert szanaszét, teljesen rendszertelenül. A Háború és béke második és harmadik kötete, egy igen hiányos Goethe, hézagos lexikonok, drága és ritka könyvek első és negyedik kötetei, irodalmi ritkaságok sok kitépett lappal és fedő nélkül. Amikor később barátaimmal felszámoltuk a könyvtárt, nem győztünk bosszankodni, mert hiába próbáltuk összeillesztgetni a részeket, egésszé sehogy se kerekedtek. Amellett roppant mennyiségű szemét gyűlt össze állványainkon, mindenféle álírók, ki tudja, honnan idekerült munkái, rengeteg régi újság, teljesen értéktelen, idejétmúlt orvosi, kémiai, szellemtörténeti, gazdasági, s az ég tudja még, milyen művek! Apám elkedvetlenedett.Halványan arra gondolt, hogy ha hazamegy, mégis újjászervezi végre könyvtárát, persze, ez is régi terve volt. De aztán legyintett, és kivette Mérimée: Lelkek a purgatóriumban című novelláját. Rögtön el is olvasta az egészet. Késő éjjel lett, mire a végére ért. Álmodott is valamit zavarosan Juanról és Garcíáról, meg a salamancai templom tornyáról, ahol saskeselyűk ütik csőrükkel a harangot… "

Rozsnyay levele Bölöni Györgynek Verőcéről Párizsba, könyveket kérve (1936)

            Később a házaspár egyre inkább elszegényedett, és az asszony 1940-ben elhunyt.

NIL (Dapsy Gizella meghívója 30. írói jubileumára - (1932, Nógrádverőce)

Rozsnyaynak meg kellett válnia a gyűjteményétől, az adásvételről így számoltak be 1942-ben:

                 „Rozsnyay Kálmán levelezést kezdett Tabéry Gézával, akivel egyébként valamilyen sógorsági kapcsolatban áll. Ekkor már azt közli, hogy kb. 50 kötet volna Ady műve, az életében megjelentek dedikáltak, vagy legalább is aláírásával bírnak. Közli azt is, hogy kb. 370 kötet az Ady-irodalom. »Aztán vannak képek, fotográfiák, gyászjelentések, rajzok, rézmetszetek, érmek, a pohara, hamutartója, tolla, az ő és Léda haja, stb.«” Rozsnyay azt is „hangsúlyozta, mennyire szeretné, hogy a gyűjteménye Nagyváradra kerüljön, ahol valaha az első feleségének, Prielle Kornéliának igen nagy színpadi sikere volt s ahol aztán a második feleségével, Dapsy Gizellával, vagyis »Nil«-lel ő maga is sok szép napot töltött”. Végül hétezer-ötszáz pengőért adta el Nagyváradnak Ady relikviáit. „A megállapodás megkötésére Tabéry Gézának Nógrádverőcére küldését javasolták, amit ő készséggel vállalt is. A megállapodást ilyen értelemben meg is kötötte Nógrádverőcén, december 4-én. A megvett gyűjtemény átvételéről és hazaszállításáról kellett tehát most intézkedni.” A főispán december 9-én ment Verőcére, ahol „a gyűjteményt leltár szerint darabonként átvévén, mintegy háromórás munkával, a verőcei kis áldomásra is idő telt, a Váradról oda származott Gyöngyössy Ferenc uram »Árpád« vendéglőjében, s este 9 órára már [az] egyik pesti garázsba mehetett az irodalmi jeges tehergépkocsi a váradi Ady-gyűjtemény alapanyagával”.

Született egy cikk, amelyben Tabéry leírja, hogy amikor Rozsnyay ellátogatott Nagyváradra, külön embert állítottak rá, nehogy visszavegye a már átadott dolgokat. Szomorú írás, csak Rozsnyay gyarlóságait említi, nagyságára nem hívja fel a figyelmet.

(Devecseri Gábor karikatúrája)

"Magas, vézna, kopasz, ráncos alak, az elmaradhatatlan pipájával, hangja vékony, sipító, többnyire khaki szinü rövidnadrágban jár" - jellemezte Karinthy Ferenc Rozsnyay Kálmán bácsit  a Verőcei Nyári Hiradó cimű saját újságjukban, ahol "Balzac pattanását spirituszban" társították hozzá, ami egy befőttesüvegbe rajzolt pont volt. Utólag a következőt írta a házaspárhoz főzödően: "Mi az ördögnek kellett nekem - még ha meg is láttam irodalomrajongó fellengzősségeikben a komikumot - kigúnyolnom őket?" 

Rozsnyay 1948. november 17.-én halt meg, elfeledve és magányosan. A maradék gyűjteményét széthordták. A helytörténeti kör a környéki kukákból is mentett a saját maga rajzolt, és általa gyűjtött Ex Libris-ekből.

A házaspár baráti társasága nélkül sokkal szegényesebb lett volna a nógrádverőcei és dunakanyari irodalmi élet, szóval mi hálásak vagyunk nekik.