"Hát itt élek én már huszadik éve. Rózsahegyi Kálmán hozott ki a Sári bíró idejében. Azt mondta, hogy ez egy olyan szép hely, mint Svájc… Mikor a hajón jöttünk kifelé és látom a nagy szarmata síkságot, a Duna két partján, ami nekem mindennél szebb, mert hasonlít az én szülőföldemhez, éppen olyan ficcfás part, mint a Tiszahát, azt mondtam Kálmánnak: - Hát Kálmán, hol van már az a Svájc?...- Itt van, nézz körül!... Elnézelődtem... - Voltál te már Svájcban?... - Nem.... - Mer én voltam!... " M.Zs.

Móricz még első feleségével, Holics Jankával és gyermekeivel Leányfalun (Vasárnapi Újság, 1917)

Rózsahegyi Kálmán, a Nemzeti Színház tagja javasolta Móricznak, hogy tegyen látogatást  Leányfalun. 1911-ben nyaralóvásárlás szándéval érkezett a faluba.  Egy anekdota szerint a központban, egy főút melletti telken megtetszett neki egy idős diófa, ami gyermekkorát, a tiszacsécsei tájat idézte fel benne. A kiránduló társaság tagjaként a fát meglátva felkiáltott: »Ezt a diófát megvenném!« Végül 1911. június 11-én a Sári bíró című művének honoráriumából, 7600 koronáért vásárolta meg a 2118 négyszögöles telket.
A következő évben megbízta Fehérkuti Bálint építészt, hogy készítse el háza terveit. Fehérkuti Kós Károly csoportjához tartozott, aki – a szájhagyomány szerint – Torockai Wigand Edével és Zrumeczky Dezsővel együtt segítette Móriczot a ház képének kialakításában. 1917-ben a Fáklya hatalmas sikert aratott, ennek bevételéből a meglévő tervek alapján tovább bővítették a házat.
A nehéz háborús időkben Móricz egyik barátja, a híres festő, Kernstok Károly szerzett téglát az építkezéshez Nyergesújfaluról, ahol birtoka és villája volt.

Móricz Zsigmond még Holics Jankával volt házas, amikor megszerezte a birtokot.  Négy gyerekük született, három leányuk (Virág, Gyöngyi, Lili) maradt életben, fiuk meghalt. Házasságuk 1925-ben Janka öngyilkosságával végződött.  

Móricz Zsigmond és Kós barátsága 1912-ben kezdődhetett, amikor Móricz a Sztánán szerkesztett Kalotaszeg című folyóiratának írást adott. Erdélyben először 1914-ben járt, amikor Kós Károly meghívására a Királyhágón túl, a sztánai Varjúvárban vendégeskedett és részt vett a farsangi bálon.
Móricz Virág írja az Anyám regényében: "1914 nyarán Kós és Zrumeczky visszaadták a vizitet – Lányfalun. Bajosan fértek a verandán, rábeszélték a gazdát a ház nagyobbítására. Kós felírta a vasajtóra: „Nőjjön nagyra ez a ház.” Zrumeczky székely várat rajzolt az ajtó negyedmezejére. (Ettől kezdve, aki a verandára lépett, fel kellett írja erre az ajtóra a nevét. Babits Mihály itt kapott rá kedvet, hogy ő is autogramgyűjteményt csináljon az esztergomi ajtaján.)"

Kós Károly így emlékezett:

Alkonyat felé, hogy még volt időnk a vonatunkig, kisétáltunk mind a Duna-partra. Szemben velünk a Dunában sziget, rajta falu, híd nincsen. (...) Pest felől gőzhajó jött felfelé a vízen. Szép fehér dunai hajó, karcsún, kecsesen. A sziget felé haladt, ott akart kikötni.
Itt a parton emberek sétálgattak, mind többen, pesti nyaralók, mert alkonyat volt és szép, csendes nyári idő. S most mindenki állott, és nézte a hajót, amelyik ott túl a szigetnél kikötött volt.
Egyszerre hallom:
- A zászló félárbócon...
S valaki más mondja:
- Hátul fekete lobogó...
- Valaki meghalt...
Ma is emlékszem, hogy egyszerre vége volt az eddigi nyugalomnak ott a parton.Valami érthetetlen izgalom szállott mindenkire. A hajó ott túl a szigetnél megindult újra felfelé a vízen. Félárbócon a nemzetiszínű lobogóval és farán a feketével. S látjuk, hogy ott túl a szigeti parton emberek futkosnak. Aztán egy csónak indul s jön felénk onnan túlról nagy sietve... Egyszerre egy kiáltás, talán a következő csónakból:
- A trónörököst meggyilkolták...
S azt már nem tudom, hogy képzelődtem, vagy valóban hallottam még egy szót.
- Háború!...

(Kós Károly:Találkozásaim Móricz Zsigával Leányfalun)

MAGYAR IRÓK OTTHONUKBAN - MÓRICZ ZSIGMOND 
Önmagáról.
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Itten élek én csendes és egyre izzóbb bánattal, hogy még mindig tart a háború. Az emberiségen olyanforma lelki kór ütött ki, mint volt, olykor efféle tömeges lelki járvány; a vitustáncz, a keresztesháború, stb. Az emberek józan pillanataikban látják, hogy nem helyes, nem emberi, a mit csinálnak, mégis sodorja magával a tömegőrület, mind valamennyiüket.
Aztán elmúlik, a hogy kiég a rét s vége a tarlótűznek.
Leégett minden; új nő helyette.
Maradok Szerkesztő Úr igaz tisztelő hive.
Leányfalu, 1917 október 12.
Móricz Zsigmond.
A szép képek, melyeket Móricz Zsigmondról közlünk, mind Leányfaluban készültek, a hol az írónak szép kis háza, nagy kertje van s a hol az évnek nagyobb részét tölti, csak télire vonulva be a fővárosba, Üllői-úti lakásába. Itt írta az utóbbi néhány évben munkáinak nagyobb részét s nem egy történetén, alakján megérzik a leányfalusi élmény. Innen kerültek novelláiba azok a félig paraszt alakok, a kiket a nagyváros melletti falu élete produkál: gyümölcsös kofák, zöldség-kertészek, munkások, a kik formára, munkára teljesen falusiak, de már benne van minden gondolatukban a nagyváros a maga mindenféle üzleti lehetőségeivel, idegenszerű szellemével, az élelmességet, a kapzsiságot felfokozó lehelletével.

(Vasárnapi Újság, 1917)

A hajóállomástól beérve a kápolna baloldali részén mindjárt, Móricz Zsigmond cserepes tanyája virit, piros tetejével sárgán. Belül a verandán kedves csendélet — féllábú babák tömegében a gyerekek játszanak, és Móriczné harisnyát köt, Móricz Zsigmond nem akarta elárulni, hogy mivel tölti idejét, csak azt kegyeskedte, hogy nem fog rajta még a nap se. Ámde a feleségétől ravaszul megtudtuk, hogy hadimilliomosnak készül, hagymát termelt a kertjében és a termés eredménye 6, azaz hat mázsa.

(Színházi Élet, 1918)

Móricz Zsigmondtól Keszthelyről kaptunk levelezőlapot. A kitűnő magyar iró családjával együtt a keszthelyi strandon nyaral, ahová Leányfaluról látogatott át néhány hétre. Nyaralási programijaiban elárulta Móricz Zsigmond, hogy a nyár egy részét a Balaton mellett tölti.
— Miért lesz hűtlen Leányfaluhoz ? — kérdezte tőle a Színházi Élet.
— Nem leszeik hűtlen Leányfaluhoz, — felelte, — csak pihenni megyek Keszthelyre. Leányfalun ugyanis tölbbnyire dolgozni szoktam, nem pihenni. (1924)

...és összeállításunkban itt szerepel utoljára a képen Holics Janka.

A kép 1917-ben készült, a cikk tíz évvel később. Az író 1926-ban vette feleségül Simonyi Mária szinésznőt, aki nem pártolta a parasztéletet. Móricz így beszél a változásokról:

— Ez itt, amerre a szem ellát, mind szőlő volt — mondja. Kivágattam, mert olyan rossz volt a bor, hogy még a szentlászlói kaszásoknak sem ízlett. Veteményt sem ültettem az idén, mert kiszámítottam, hogy minden darab saját termésű krumpli, egy pengőmbe került. . . Hát nem érdemes. Inkább írok . . . Most virágokat ültettem: virágszőnyeget teritettem a feleségem lába elé. Ez volt az első nyár, amit ő kint töllött Leányfalun. Örülök, hogy jól érezte magát. Egész nap kugliztunk a kertben (látja ott a kuglit a fa alatt). Gyönyörködtünk a virágokban, de sajnos majd minden kiégett a nagy melegben. Mária most a Tátrába ulazott egy kis utópihenésre. 

(Színházi Élet, 1928)

A következő cikkben már Simonyi Mária szerepel feleségként:

— Regény? — Tervezek most valamit. Nagy regényt akarok irni és már gyűjtöm is rá az anyagot.
— Igaz, hogy az Ufa filmgyár meg akarja vásárolni néhàny regényének filmjogát? — Már annyiszor volt szó erről, — feleli Móricz — de mindig megakadt a dolog. Én nagyon szigoru feltételeket szabok.
Simonyi Mária megnyugtat bennünket, hogy a férje a sok dolga mellett — pihen is. Fotografál. Voigtlander-gépe van és most elromlott. Legalább száz felvételt csinált a nyáron.

/Színházi Élet, 1928/

...és itt már látszik, hogy Móricz egy  más életstílust vett fel második felesége hatására. Féja Géza meséli:

— Míg Janka élt, volt kivel elbeszélgetnem — vallotta utolsó éveiben Móricz Zsigmond.
Azt hiszem: az író és a férfi egyedül Janka előtt nyilatkozhatott meg egészen őszintén, életnagyságban. Második feleségével, Simonyi Máriával éppen azért szakadt meg a kapcsolata, mert nem hozott drámai izgalmat életébe. Vádját így fogalmazta meg: egyetlen műhöz sem adott anyagot. Illetve egyhez mégis adott, ez azonban — a Míg új a szerelem — a kiábrándulás könyve. Móricz azt követelte, hogy az asszony nem csupán életének, hanem éltművének is a társa legyen. Janka ezt a követelményt teljesítette, míg bírta, midőn pedig már nem tudta szolgálni Móricz Zsigmond világát, ismét drámai hősnővé növekedett: volt ereje és bátorsága elmenni.

Féja Géza: Huszonöt év múltán (Emlékezés Móricz Zsigmondra)

„Autóbuszon jöttem Visegrádról. [… ] Leányfalun Móricz Zsigmond szállt fel. Vastag kabát, komoly kalap, némi méltósággal, s az arc tömör melegsége: a szépen rajzolt húsos áll, a kitüremkedő haj, a bajusz ágas nyugalma. Amint leült, táskájából könyvet vett elő, franciásan keskeny, elegáns kötetet, és olvasni kezdett. A Lukács fürdőig föl sem nézett belőle. A tördelés sötét foltjaiból, a karcsú oszlopokból látni lehetett, verset olvas. Komolyan, elmerülten, mint egy regényt, mint egy jelentést, mint egy levelet, amit neki címeztek. Fejét körülfogta a pillanat csöndje, akár egy embléma kerete. S amikor egyszer, talán szemét pihentetve, kis időre eltartotta magától a könyvet, látható lett a fedél. Nagyon fáj. József Attiláé. A nemesen szép Cserépfalvi kiadás.” Vészi Endre - 1936. december

Leányfalun bokáigérő sárban gázolok Móricz Zsigmond kúriája felé.
A házigazdát dolgozószobájában találom. Kettő is van belőle, több asztallal és mindegyiken a munka nyomaival, amint alighanem egyiktől a másikig vándorol munkabirodalmának területén. Az egyik szekrény tele az eddiig megjelent Móricz-könyvekkel. (Eddig 76.) Fölötte a szentesi határban kiásott, hitelesen árpádkori harcos koponyája. Móricz a gazdálkodó magyar úr térdnadrágos viseletélben. szívből érkező mosollyal fogad. Szabadkozik, hogy nem tud cigarettával megkínálni.
— Karácsonykor ugyanis letettem a dohányzásrtól, húsvétkora húsevésről, pünkösdkor a tejről és a tojásról. Szóval teljesen, lemondtam állattársaimnak és termékeiknek fogyasztásáról. Fűevő lettem.
— Miért, Zsiga bátyám?
— Kiábrándultam belőlük.
— A gyomrod?
— Ezt csak regényben mondhatom meg. De nem a gyomrom, hanem a szívem. 

 Ady szelleme Nógrádverőcén, Csinszkáé Leányfalun - a fotón szereplő Márffy festette kép története

Rozsnyay levele Verőcéről (1931): "Vasárnap kint voltak Móriczék, Tersánszky és Ascher. Legszerényebb a tenyérni Ady-szobánk és mégis mindenki azzal van elragadtatva. Csak M.Zs. fintorgatta egy kicsit az orrát. láthatóan bosszantotta a "kultusz""
(Rozsnyay Kálmán és Dapsy Gizella gyűjteménye alapozta meg később a nagyváradi Ady Múzeumot.)

Móricz Zsigmond még Ady feleségeként ismerte meg Csinszkát, barátságuk is ekkorra nyúlik vissza. „Szeretted Csinszkát – jegyezte fel Móricz Lili az apjáról szóló visszaemlékezésében – Ő volt az egyetlen nő, akit tegeztél. Úgy szeretted, mint szerelmetes barát, Ady megmaradt kis cicáját. Ez az övé volt. Csinszkán kerested a nagy barát nyomát.”
Móricz végtelen megértéssel volt Csinszka iránt, ismerte hibáit, de elfogadta azokkal együtt. Bár kapcsolatuk sosem lépte át a barátság illendő határait, számára is múzsa volt, róla mintázta Török Katát, a „Tündérkert” égetnivaló kis boszorkányát. Móricz írja a kézirat javítása kapcsán Csinszkáról: „talán az egyetlen alak Török Katalin, akinek alakján egy szemernyit sem változtattam… Ő tudta: mondta is, Török Kata, az én vagyok, he?… zsivány… elloptál. Nem vagyok a tiéd: de imádlak, csak téged imádtalak mindig, a nagy medve fejedet, s nyakamba ugrott, s összecsókolt és gügyögött.”
Ezt a Csinszka portrét, az utolsók egyikét, Márffy (Csinszka második férje) még Csinszka életében küldte ki a Velencei Biennáléra. Mikor felesége halála után, 1935 tavaszán a festő visszatért Pestre bolyongásaiból, lakásán a Velencéből addigra visszaküldött festménykollekciója várta, közöttük a szóban forgó Csinszka-portré. Nagyon megrendítette ez a váratlan viszontlátás, és ezt követően ajándékozta a képet íróbarátjának. Márffy nagyon kevés olajfestményét látta el ajánlással; ezúttal kivételt tett, és a sötét háttérre vérpiros festékkel pingálta fel a dedikációt: „Móricz Zsigának Csinszka emlékével Márffy Ödön"

Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa

...Móricz Zsigmond szerelmet érzett irodalmi modellje iránt, s hogy ezt a szerelmet erősen titkolta, be nem vallotta, bármennyire nyilvánvaló volt is. Ez a szerelem egyre fokozódott, mind nagyobb méreteket öltött, s ki tudja mi lett volna a következménye, ha egy váratlan fordulat be nem áll. Mi lehetett az oka ennek a váratlan fordulatnak, sajnos ezt a mai napig sem tudom. Ez az egyetlen homályos pontja a Csibe-történetnek. Csak annyi biztos, hogy Móricz Zsigmond hirtelen megfordult
Csibével szemben, fellángolása egy csapásra kialudt, érdeklődése megszűnt. Olyan közönyös lett vele szemben, hogy azt még egy-két hónappal ezelőtt el sem lehetett képzelni. Utólag semmi elejtett szóból nem tudtam többé rekonstruálni, mi mehetett végbe. Annyi azonban biztos, hogy mikor május első hónapjaiban, majdnem három hónapos szünet után Zsiga bá’val újra találkoztunk, már nemcsak hogy Csibe nélkül jelent meg a kávéházi találkozón, hanem Csibéről egyáltalán nem is akart beszélni, kérdéseinkre csak kelletlenül válaszolt.

Kedden reggel indulok Erdélybe egy hónapra. Oly nehezen megyek el egy ilyen fáradalmas útra: a vidék kíméletlen a szeretetben, s én jobban szeretnék Leányfaluban lenni, most, mikor a legszebb. - Leányfalu, 1941.

Nyári este járt, a Modern kávéház előterében vacsoráztunk, levest és kis adag főtt tésztát fogyasztott.
— Otthon, Leányfalun tejjel habarták be a főzeléket — mesélte —, egy deka zsír sincsen a kamrában. De ne panaszkodjunk, örüljünk, hogy itt ülünk és nem a Markóban.
Ekkor hallottam először panaszos szót tőle, szemérmesen mondta, szégyenlősen elharapva. Látszott, hogy bár szerette volna, de nem tudta visszafogni.
Utoljára a Pannónia előtt ültünk. Arca és hangja különösen ellágyult:
— Ma jó napom van. Az éjszaka Jankával álmodtam.
Azután kihúzta tárcájából Janka fényképét:
— Mindig magammal hordom.
Magunkba süppedtünk. Alig szólt többet ezen az estén. Nemsokára búcsút vett, elkísértem a közeli villamosállomásig. Felszállott, mosolyogva intett, én pedig csak néztem a távolodó, majd eltűnő villamost. Szorongás lepett el, hogy nem látom többé. A távolba meredtem: Hová tűnik? Merre megy? Csak állottam, mintha gyökeret vert volna a lábam. Utóbb tudtam meg: több ismerősöm haladt el mellettem, szóltak hozzám, de észre se vettem. És ez a pillanat azóta sem vált tűnt idővé. Ma is fáj.