Közvetlenül a Dunakanyarban  nincs és nem is volt színház. A múlt évszázad elején azonban divatba jött az amatőr színjátszás, sorra alakultak a műkedvelő társaságok. Vajon milyen darabokat adtak elő? Jött-e tájelőadás erre a vidékre? Hova járhattak még szórakozni abban a korban?

Kismaros, 1919 - A helyi színjátszókör előadása - Mikszáth Kálmán: "A vén gazember"

(Forrás: Kismarosi Falumúzeum)

A kisregény 1904-ben folytatásokban, illusztrálva jelent meg a Vasárnapi Újságban - Mikszáth nagy műveinek sorába tartozik, mintegy a Szent Péter esernyője párdarabja, ha az irodalomtörténet meg is feledkezett róla. Látszólag ugyan ez is habkönnyű, könnyes-mosolyos história egy vén kasznárról, aki egész életén keresztül orcátlanul lopja gazdája, az Inokay bárók könnyelmű-kártyás utódjának gazdaságát, hogy azután végrendeletében a hatalmasra duzzadt vagyonát immáron koldusbotra jutott ura gyermekeire hagyja, ám a kisregénynek legfeljebb felszínét alkotja ez a hihetetlen és az író által elhitetni nem is nagyon kívánt adoma, a mű mélyebb rétegei egészen másról szólnak. Mindenekelőtt arról, hogy pénz és tisztesség összeférhetetlenek, hogy a századvég társadalmi berendezkedése torz és elviselhetetlen, hogy az úri becsület nem egyéb arcátlan hazugságnál, hogy szépség, jóság, igazság csak a mesében létezik, csak a költészetben, csak az álomban. 

(Mikszáth Kálmán fiaival, 1909)

Az író akkoriban már a Nógrád megyei Horpácson élt családjával, sokszor járt a közelünkben. Akkoriban történt, hogy Hieronymi Károly miniszter az akkor épülő, Verőcéről induló Ipolyvölgyi vasútvonalat a Nógrád megyei Horpácson akarta keresztül vezetni, hogy Mikszáth kényelmét szolgálja. De az író elutasította ezt a gesztust, mondván, hogy egyrészt fontosabb neki a nyugalom, másrészt ez nem volna összeegyeztethető az elveivel.

https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-1/horpacs-61C5/mikszath-kalman-es-horpacs-636A/

A kismarosi után 1 évvel Janák Vendel fényképészmesterünk Kisorosziban is készített felvételt egy műkedvelő előadásról. Futaki József helytörténész a következőket mondja róla:

Kisorosziban az 1920-as évektől kezdve vannak adataink műkedvelő színjátszó csoportok létezésére. Ezeket a helyi tanítók, templomi kántorok vezették, ugyanúgy, mint a legtöbb vidéki településen. A csodával határos módon, viszonylag jó állapotbanmaradt fenn egy 1920-as datálású, nátriumszulfidos, szépia színezésű ezüstbromid kép.
A képet Janák Vendel 9x12-es üvegnegatívról hívták elő.
Hol készült a kép? A vizuálantropológiai elemzés eredménye egyértelmű: a református parókia udvarán. A veranda fűrészelt mintái, az ablakok elhelyezkedése mind erre utal. Az első világháború után vagyunk, számos
emberáldozatot gyászol kisoroszi is, de élni akarását bizonytja, hogy a fiatal, 20 éves református tanító: Zsánli Gyula megrendezi ezt a népszínművet.

A fővárosban pedig már 1909-ben játszottak dunakanyari témájú színdarabot - érdekességképpen ez egy bécsi szerzők által, németül írt alkotásának fordítása volt. 

Steinhardt Géza mulatója 1908-tól 18-ig működött a Rákóczi út 63.-ban

A bécsi szerzők műveinek joga azonban később is nála maradt, még 1931-ben is perelt értük:

Steinhardt Géza pöre a Magyar Színház ellen. A bécsi Theater der Komikor társulata nemrégen a Magyar Színházban vendégszerepeit és többek közt előadta Glinger és Taussig bécsi szerzőknek egy bohózatát. Steinhardt Géza, aki annakidején megszerezte a Glinger és Taussig-féle darabok előadási jogát egész Magyarország területére, pört indított a Magyar Színház ellen, mert engedélye nélkül adták elő a darabot. A pörben szerdán délelőtt tartották meg a perfelvételi tárgyalást.

(Magyar Hírlap, 1931)

A Pogány Gábor nem Herczeg Ferenc alkotása, olvassunk bele a tartalmába:

(Huszadik, Század, 1902)

Ha mégis Herczeg Ferenc szintén abban az évben megjelent "Pogányok" című darabját adták, akkor a következőkkel találkoztak egy későbbi kiadású könyv fülszövege alapján:

Herczeg Ferenc Pogányok című történelmi regényéről, mely az István király halála utáni zavaros időkben, a Vata-féle felkelés idején játszódik, Kornis Gyula 1941-ben ilyen emelkedett hangon ír: „Nyugat és Kelet lelkének tragikus összeütközése, az ősmagyar lélek kereszténnyé átváltódásának történeti problémája aligha tehet még szert mélyebb és szebb lélektani keretre, mint Herczegnek ebben a művészi alkotásában. A Pogányok a magyar irodalom regénytájainak egyik legmagasabb hegycsúcsa.”

Herczeg Ferenc népszerű író volt akkoriban, alkotásai a dzsentritársadalmat népszerűsítették. Egyik darabját Kismaroson is előadták:

Herczeg Ferenc: "A Gyurkovics-lányok" színielőadása Kismaroson

Zebegényben külföldi darabot választottak:

A ZEBEGÉNYI DALKÖR MŰKEDVELŐI  - Molière  „A botcsinálta doktor" című színdarabját adták elő nagy művészettel. Szereplők: Schwahn Ágnes, Dörflein Irma, dr. Volle Kálmán főrendező, Forgáts Magda, Schwahn Vera. Puos Mihály, Porteller Emil. Szvoboda Kornél, Porteller Tódor és Dőrflein Feri. A nagyszámú közönség sokat tapsolt a szereplőknek.

(Színházi Élet, 1927)

A nagymarosi színjátszók is a helyi dalkörhöz kapcsolódtak:

(Színházi Élet 1927)

Az angol Brandon Thomas zenés vígjátékát először Londonban mutatták be 1892-ben. Ezen a képen elég szomorúak az előadói...

...és hogy mennyi idő alatt ért le egy operett a fővárosból?

Kertész Dezső-Fejes Teri Ábrahám Pál: Az utolsó verebélylány c. operettjében (1928)

(Színházi Élet, 1929) Tehát csupán egy év kellett neki!

Persze vendégelőadások is jöttek. A következő cikk egy ilyen előadás problémáiról számolt be 1935-ben:

Hát persze, hogy a magamfajta ismertebb újságíró itt is csak addig lehetett rangrejtve, míg megérkezett a színtársulat, mely a nagyvendéglő tágas tánctermében hirdetett összesen öt előadást. A vándorcirkusz elment, megérkezett a színtársulat. Javarészt tehetséges fiatal színésznők, színészek, akik papirosból ebédelnek, vacsoráznak, ha van mit, ha telik az úgynevezett gázsiból. Egész bizonyos, hogy ezek valamennyien másként képzelték, amikor túlfűtött ambícióval beiratkoztak a színiiskolába és még jóval azután is, hogy megkapták a diplomájukat. Most egész közeiről láthattam azt, amiről évközben olyan sokat és annyi jóindulattal írok: vidéki színészet! Első este a Vadvirágot játszották zongorakísérettel, telt ház előtt. A formás primadonna kedvesen csicsergett, csengőén énekélt, pompásan táncolt, — nagyobb sikere volt, mint Pesten Rökk Marikának, a bonvivan is kitűnő, a többiek mind, az egész előadás, örültem, hogy mindjárt a bemutatkozásuk ilyen jelentős anyagi és erkölcsi sikerrel járt.
Másnapra aztán kiderült, hogy a teli ház bevétele összesen húsz pengő volt, amelyből két pengő a készkiadás. Tudniillik két pengőért engedte át a termet a megértő vendéglős a színészeknek, ebbe a két pengőbe bele van kalkulálva a villamosvilágitás, ami Verőcén háromszor annyiba kerül, mint Pesten, a székek beállítása, a zongora bérlete, a terem díszítése, összesen mondd és írdd: két pengő, amit n vendéglős nem is hajt be a társulaton kérlelhetetlen szigorral.
— De húsz pengő — mondom az igazgatónak — az kevés, tekintettel arra, hogy a nézőtér egészen megtelt!
— Húsz pengő — feleli áradozva —, bár ennyi lenne öt napon át esténként!
Nem egészen értettem.
— Teli volt — magyarázta az igazgató,-—, teli, ingyen vendégekkel, ellenszámlásokkal! Mert a színésznők, színészek nem tudnak fizetni készpénzzel, hát akiknél elhelyezkednek, azoknak kvártélyért és azért a kis kosztért, amit kapnak, színházjegyet adnak. Ez így van az egész országban, a kis vándortársulatoknál, melyek mindegyike végeredményben mégis csak eltart tizenhat művészembert.
Másnap kézzel írott plakátok az Én és a kisöcsém operett előadását hirdették. Na, gondoltam, a pesti nagy siker után erre csak lesz kiadósabb közönség. Volt is! Szorongásig megtelt az egész táncterem és a verőceiek régen mulattak úgy, mint ezen az estén. Majdhogy leszedték tetszésükben a szülészekéit a keskeny összetákolt színpadról. De minden döntő siker dacára, -az igazgató; másnap reggel feltűnően rosszkedvű volt, már nem olyan büszke és vidám, minit az előző napon.
— Nos? — érdeklődtem.
— Fájdalom, hatalmas visszaesés!
-— Visszaesés?
— Szemben az első napi bevétellel, a második este összesen hét pengőt vettünk be!
És a hét pengő ezüst meg nikkelpénzt idegesén csörgetve a kopott nadrágja zsebében, már azon gondolkozott, hogy fogja kielégíteni társulata valamennyi tagját — Thália papjai! — úgy, hogy estére ismét jókedvvel, igyekezettel, lelkesedéssel álljanak a lerongyolt magyar vidéki színészet, a magyar színművészet szolgálatába!

Szomory Emil (Ujság)

Verőcének saját írója is lett időközben:

Sokan tudják nálunk is, hogy Nógrádverőce községnek egyik nevezetessége Kálmán Sándor parasztszinműiró, aki hat holdacskája mellett már egy kis könyvtárt irt össze és nem egy színdarabjával szép sikert aratott. Néhány évvel ezelőtt a nógrádverőcei műkedvelők bejöttek Vácra és eljátszották Kálmán egyik népszínművét igen szép siker mellett. A színdarab szerzője akkor színpadról beszédet intézett a váciakhoz és elmondotta, hogy egyik kezével az ekeszarvát tartja, másikkal a maga és kis társasága gyönyörűségére ír. Azóta nem hallottunk hírt Kálmán Sándorról. Most érkezik a híradás, hogy budapesti színészek kedvesen tisztelték meg a verőcei őstehetséget. Az őstehetségek elismerése valósággal divatba jött és ennek szép példáját adták a Kamara Színház tagjai, akik Kálmán Sándort, a nógrádverőcei parasztírót, akinek több darabját nagyobb színházak is előadták, falujában felkeresték, abból az alkalomból, hogy egy színművét a társulat játszani fogja. Körülbelül harmincán rándultak ki, közöttük Dayka Margit, a Vácon is jól ismert Kovács Terus, Szathmáry Margit, Toronyi Imre, Köpeczi Bócz Lajos, Sala Domonkos, Lengyel József, Ádám Pál, Lengyel Vilmos. Az áldomást a Turáni Kör kertjében ülték, pompás magyaros ebéd mellett, amely alatt Köpeczi Bócz meleg szavakkal adta át Kálmán Sándornak a társulat aranyozott babérkoszorúját, melyet az ünnepelt meghatottan köszönt meg. Az ebéden résztvettek még Nil és Rozsnyay Kálmán is. A társaság a hajnalig maradt együtt, víg poharazás között.
(Váci Hirlap, 1935)

További élettörténetéről egy helytörténész számol be:

Akit pedig nem elégített ki a helyi színházi felhozatal, az elment moziba - mert azt is megtehette a Dunakanyarban:

Nagymaros első moziépülete a baloldali középső  Ritzl-házban volt. 1912-ben bontották e az iskola építése miatt.

A filmnézés azonban nem volt veszélytelen szórakozás:

Mozitűz (Nógrádverőce, 1930) - Elégett Nógrádverőcén a Repülő flotta - Nagy szerencsétlenségből menekült meg Verőce mozilátogató népe vasárnap. A Simonyi-féle moziban tűz ütött ki, mely szerencsére emberáldozatot nem követeli, mert a gépész lélekjelenléte minden bajt megelőzött.

Úgy történt, hogy vasárnap, január 12-én este 8 órakor is jókora közönség gyűlt össze a nógrádverőcei Simonyi-mozgóban. Jó műsort hirdetlek: a Sonny boy híressé vált dalát s azután a Repülő flotta látványos filmet, melyet Budapesten beszélő moziban heteken át nagy érdeklődés mellett adtak. Már javában folyt az előadás, mikor az elsötétített nézőtéren kibírhatatlan bűz kezdett terjeszkedni. A közönség inkább abbahagyta az érdekes kép nézését, de néhányan rosszat is sejtettek, ezért a kijáratok felé lódultak.

A gépházban drámai jelenet játszódott le. A vetítőgép lámpájától egy pillanat alatt lángra lobbant a tekercsdobozon lepergő film. A gépész azonban nem vesztette el nyugalmát: leszakította egy erélyes mozdulattal a lángban álló filmet és kidobta a szabadba. A filmtekercs nagy füstölögve égett, de már nem robbanhatott, mert kellő levegő járta át a hézagokat.

A közönség, mely most már künn volt az utcán, tisztes távolból nézte a kis vagyont kitevő filmtekercs égését, mely a gyors és erélyes fellépésre nem okozhatott még nagyobb balesetet sem. Az összes filmek a gépházban elégtek, sőt maga a vetítő gép is. A derék gépész, ki nagy szerencsétlenségtől mentette meg a mozi közönségét, önfeláldozó hős is volt, mert inkább összeégette kezeit, de a veszélyes, robbanó filmtekercset, mely már égett, puszta kézzel letépte és habozás nélkül kivágta az udvarra.

A Repülő flotta elégett, de a kár biztosítás folytán megtérül.