DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308

2020. április 01. 01:29 - fabiane

"A Dunakanyar szebb most a Loire-nál" - Faludy György Szobon és Visegrádon

fald.png

A költőt Szobon szállították le a vonatról 1950. június 14-én - éppen Karlovy Varyba indult, hogy tudósítson a filmfesztiválról a Népszavának. Az amerikaiak számára való kémkedéssel gyanúsították, hisz korábban az ő katonájuk volt. Budapestről való elindulásakor még találkozhatott egy barátjával, erről így ír a Pokolbeli napjaim után könyvében:

"Néhány perc hiányzott éjfélhez, mikor megérkeztünk a Keletibe. Búcsút vettem társaimtól, és kimentem a pályaudvar előtti telefonfülkéhez, hogy felhívjam Gáborit. Bár meleg volt, a fülkében trencskotos férfi beszélt és beszélt. Trencskotjáról eszembe jutott Pilinszky Jancsi esőkabátja, hasonlított hozzá. Három esztendővel ezelőtt hordta, a Korzón. Ő volt az utolsó ember, akivel letartóztatásom előtt beszélgettem. Beültünk egy eszpresszóba és a világ keserves dolgait tárgyaltuk. Egyebek közt megjegyeztem: ügyeljen egy kicsit jobban magára, nehogy az ÁVH gúnyolódó verseiért (a sírfeliratokért) letartóztassa. Boldogan ismételtem el az egyiket:

Magyar! E síron üdv, öröm és áldás,
Mert e helyen fekszik Rákosi....Jenő.

Nyolc órával később az ÁVH engem fogott el Szobon.
A fülke elé mentem, hogy megnézzem az embert és kikényszerítsem. Legnagyobb örömemre Pilinszky volt. Kihúztam a fülkéből, átöleltük egymást.

Faludy felült a vonatra, de az országból már nem jutott ki. Szobról az ÁVH hírhedt központjába hurcolták, az Andrássy u. 60-ba. Az amerikaiak számára folytatott kémtevékenységgel és fegyveres összeesküvés szervezésével vádolták. A költőt többször megverték, megkínozták, kikényszerített „vallomásában” bevallotta, hogy Amerikában két titkos ügynök, nevezetesen Edgar Allan Poe százados és Walt Whitman őrnagy szervezték be. Először a kistarcsai táborba, majd októbertől a recski kényszermunkatáborba szállították, ahol három évet raboskodott. "A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhettem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunkra legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta…" - mesélte.

fh.png

Az 1950-es években feleségével, Szegő Zsuzsával a Visegrádi Alkotóházban jártak többször is... Az Újságírók Nyugdíjalapjának visegrádi üdülőjét 1948-ban nyitották meg, az Írószövetség használta. 

Az itt töltött napjaikról írta Faludy: "Visegrád szép volt minden évszakban. Négyszer jártam kint, mióta az Írószövetség bocsánatot kért tőlem, háromszor Zsuzsával, ezúttal egyedül, mert feleségemnek Pesten volt dolga. A falu mindannyiunk számára zárt egységnek tűnt. A bejárati toronnyal kezdődött és a templommal meg a kocsmával végződött. Azon túl senki sem sétált és a Várhegyre sem mentünk fel. Nagymarosról szemközt minden svábot kitelepítettek, de a visegrádiak nagy részét meghagyták. Így napközben csak magyar szót lehetett hallani, míg sötétedés után svábul kiáltoztak az utcán. A falu népével sem érintkeztünk: az Írószövetség házai a nagy kert végében álltak, és senki közülünk nem tudta volna megmondani, ki lakik a szomszéd nagy villákban. Mint maga a falu, az írószövetségi szállás is különálló egység volt. Részint vasbeton, kis szobasorokból, részint különálló vagy kettős, egymástól csak a közös fürdőszobával elválasztott nagy szobákból állt, nagy, ósdi bútorzattal. Ezek úgy tűntek, mintha félig a földbe lennének süllyesztve. Ha az ember aludni feküdt, a pince hangtalan nyugalma vette körül. A kertben a Duna felőli szél fújta fél arcomat. Ha vízparton ültem, a fodrok mindig felém sodródtak. A természet itt diszkréten kedveskedett az embernek, de nem kényszerítette rá, hogy észrevegye."

fm.jpg

Füst Milán Visegrádon 1955. januárjában

Róla pompás anekdotát közölt az író: "Magam is akkor, október közepén értem ki Visegrádra. Másnap Füst Milán jöttét jelentették be hosszabb üdülésre. A kocsiból parancsot adott: állítsanak fel egymástól egyenlő távolságra négy karszéket a mintegy száz méter hosszú előkertben. Ő maga bottal és görnyedten nagy nehezen elcsoszogott az első karosszékbe, ott kiegyenesedett és a körben állók részére pompás előadásba kezdett Tolsztojról. Az Iván Iljicset magasztalta, majd élesen bírálta túlságosan optimistának hangzó, hazug végét. Ezt folytatta másfél óráig, miközben végigülte a karosszékeket. Szobájában befeküdt az ágyba és hivatta Nemes Nagy Ágnest meg engemet. Feleségét, mint rendszerint, kiküldte a fürdőszobába, hogy ne zavarja beszélgetésünket. Ezután figyelmeztetett bennünket: nehogy le akarjuk fordítani a Faust második részét kettesben „Goethétől, ettől a nagy germán marhától”. Mellesleg: ilyesmi soha nem állt szándékunkban."

len.jpg

A két pár: Mészöly Miklós és Polcz Alaine valamint Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs 1955 nyarán

Mit fordított Nemes Nagy Ágnes, ha nem a Faust második részét? 

Naplójában írta: "... két napja befejeztem a Corneille Cinnáját, s azóta csöndes hülyeségben tenyészek itt, Visegrádon. Holnap megyek haza. Haza? Mindegy. - Milyen este van! Nyilván ezért lettem lírikus, mert ezek fontosak nekem. Ez az égbolt, ezek a napok, az az óriási egy szál nyárfa a kanyarban, a visegrádi kapu után; a lezúduló széna-szag-sár az erdőből; a két nagy, árvízi pocsolyában a két békakórus – strófa, antistrófa –, amint válaszolgatnak egymásnak. De ne írjunk lírai prózát. Ahhoz jobban fel kell kötni a fehérneműt, különben kutyafüle az egész. Elmélkedjünk. Az könnyebb.Nemes Nagy Ágnes hagyatékából (Holmi, 2008. május)

 

cultura-zelk-zoltan-dery-tibor-1960_1.jpeg

Zelk Zoltán és Déry Tibor

...és fordított Faludy György is: “1956. október 23-án az Írószövetség visegrádi üdülőjében dolgoztam klasszikus versfordításon. Déryt és Zelket, akik ugyancsak itt tartózkodtak, reggel megkérdeztem, ne jöjjek-e be velük Budapestre. Azt felelték, semmiképpen, a Bem-szobornál rendezendő felvonulást amúgy is betiltják, és ők csak azért mennek be, hogy a lázongó fiatalokat úgy, ahogy lehet, lecsillapítsák.

Maradtam. Vacsora után heten ültünk az ebédlőben, négyen bridzseltek, Madarász bácsi, az öreg kommunista a sarokban ült, és figyelt, míg én a kislámpa alatt Nemes Nagy Ágnesnek magyaráztam. Madarász bácsi vén kommunista volt, aki 26 évvel korábban menekült el a Szovjetunióból, és elmondta mindnyájunknak, hogy az éhhaláltól csak az mentette meg a háború alatt, hogy fátylas muzulmán nőnek öltözött, és piacon kapargatta össze a hulladékot. Ennek ellenére Sztálin iránti tiszteletét mindvégig megőrizte, és megbotránkozott, hogy a Szabad Európa Rádióját hallgatjuk ebédnél. Nemes Nagy Ágnessel nagyon kedveltük egymás írásait. Akkor azt remélte, hogy néhány hétre egyetemi meghívásra kiengedik Amerikába, de miután férjével nagyon szerették egymást, és mivel ő Magyarországon kívánt maradni, Ágnes sem disszidálhatott. Amerikai egyetemekről, demokráciáról és hasonlókról kérdezgetett.

11 felé a kártyázók befejezték a játszmát, Ágnes is elbúcsúzott, én még egy ideig ott maradtam Madarász bácsival, aki különös módon nagyon kedvelt engem, noha beszélgetni is alig tudtam vele. Később ő is eltűnt a kisajtón, mely az egyik modern épületbe vezetett, és ott maradtam egyedül a lámpa alatt. Behunytam a szememet és elgondolkoztam, hogy feleségemen és egyéves kisfiamon kívül nem nagyon volt minek örülnöm. A napok kétségbeejtő lassúsággal folytak, és miután sem a kormánytól, sem a Párttól nem várhattam semmit, életem majdnem céltalannak látszott. Ahogy elmerengtem ezen, hirtelen megszólalt a telefon. Az intézetnek egyetlen vonala volt csak, az ebédlőben. Váratlanul feleségem, Zsuzska hívott: „Gyurkám, kitört a forradalom. Én Wesselényiékkel beszélgettem vacsora után lakásukon (– Wesselényiék a Dózsa György utcán laktak, közvetlenül szemben Sztálin szobrával). A tömeg Bem szobrától a Szabadság tér felé vonult, mint ahogy megtudtuk, és aztán idejött a szoborhoz. Lementünk hozzájuk, és mi is részt vettünk a ledöntésben. Csak akkor sikerült, amikor villanyfűrészt szereztek. Sztálin szobra most a földön fekszik, fejét a belváros felé rúgják, mi pedig édesanyáddal együtt a rádióhoz megyünk, hogy az Ifjúság 12 pontját beolvassuk. Ha tudsz gyere be, mert ezt igazán kár elmulasztani.”

Aztán megtudtam, hogy az utolsó autóbusz már egy órája bement Budapestre, és miután senki autóst nem ösmertem Visegrádon, lefeküdtem. Egyszerre járt át a hideg borzongás és a leírhatatlan öröm. Szóval harmadszor is felkeltünk kínzóink ellen az időben, 1703 és 1848 után. De mi reményünk van most is a győzelemhez? Egy monolitikus, óriási hatalom áll velünk szemben, és az az egyetlen birodalom, amely megsegíthetne, Amerika, tétlenül nézi majd, ahogy levernek bennünket. Kerestem a módokat, hogy lehetne ezen segíteni, ahogy évek óta is ezen töprengtem, de megoldást nem találtam. Kezemmel hideg lábcsontomon siklottam végig, kiugrottam az ágyból, kinéztem az ablakon a végtelen vidéki setétbe, majd újra lefeküdtem, és próbáltam elaludni.

Másnap szerdán hajnalban elmentem az autóbusz végállomásához, és közölték velem, hogy nincs közlekedés. Ruckzsákba csomagoltam holmimat, és elindultam gyalog Budapest felé. Forgalom az úton egyáltalán nem volt. Az összekötő vasúti hídon mentem néhány óra múlva Újpestre, és a megállónál vártam a villamosra. Az emberek az utcán csoportokban álltak, és rendkívül izgatottan beszélgettek. Távolról ágyúszó hallatszott. Talán 15 percig tartott, míg kétkocsis villamos érkezett, amelyen nem volt utas, csak a vezető. Amikor föl akartam szállni, egy fiatalember a szemközti járdáról átkiáltott: „Ne szálljon fel, ha kedves az élete!” Ezt az őrültséget nem értettem, és fölszálltam a villamosra. Talán két megállót is elhagytunk, ahol a villamos nem állt meg, azután lövés dördült el, s én leszálltam a villamosról. A vezető átlőtt homlokkal, vérző fejével a lépcsőn feküdt már mozdulatlanul. „Verjétek agyon a sztrájktörő dögöt!” – kiáltották felém a csoportból, mely valószínűleg lelőtte a villamosvezetőt. Ekkor hirtelen egy volt recski rabtársam felkiáltott: „Ne nyúljatok hozzá, ez a Faludy Gyurka, mindnyájunk barátja!”" (Faludy György – Faludy Zsuzsa: A forradalom emlékezete)

vis_1.jpg

...a forradalmat megelőzően írta ezt a gyönyörű verset (a benne szereplő Pálóczi-Horváth György, Faludy barátja és éveken keresztül szerkesztőtársa volt a Londonban megjelenő Irodalmi Újságnál):

Faludy György: Ötvenhat nyarán

Ezüstvértes leányok lovagolnak
a bárányfelhők zsúfolt ménesén.
A kertben lestük a bujkáló holdat
ma éjjel: Zsuzska, Pálóczi, meg én.
A Dunakanyar szebb most a Loire-nál.
Szavaink mögött folyton hallani
az erdő zúgását. Az ablakpárkány
szélén a fény apró gyöngyhalai.
Soha ilyen gyönyörű, ilyen áldott
nyarat! Lemegyünk reggeli után
a szérűskertek közt az ásatáshoz.
Ennél a kútnál ült Mátyás király,
és ott az árok, tele törmelékkel:
csupa vadrózsaszín tetőcserép.
Firenze házain nem tört el. Téged
öleltelek, Zsuzsa, vagy a reményt?
A nyaralók az utcán ránkköszönnek;
„írók”, súgják. Csupa baráti arc,
s elismerő szem. Kérhetünk-e többet?
Mindenki tudja, mért folyik a harc.
Renaissance! Hol volt, hol nem volt; és lesz-e?
Az ebédnél két vén komcsi. Alig
szólunk, de aztán kiülünk a gyepre
vagy húszan. Egy sincs közöttünk, akit
be nem rondítottak és meg nem téptek,
de a nagy fa alatt most mindegyik
elibénk önti a keserűséget,
míg rossz emléke szinte jólesik
már néki. Erre megnyugszunk mindnyájan,
Erzsi a fához áll és verseket
kezd mondani – éntőlem is néhányat –,
amitől a fiatalemberek
borzonganak kissé és elszégyenlik
magukat, hogy borzongnak. Ezután
Pálóczit kérik: adna történelmi
leckét; a végén azt mondja: talán
új helytartót remélhetünk Moszkvától,
és emberségesebbet, s így tovább.
Tízfelé hallgatok, míg vacsorázom,
s nem tudom, hogy eszem a vacsorát;
szobánkba Füsi Jóska jön be; éjjel
magyarra fordította az egész
Mains salles-t; most felolvassa nagyon szépen;
kár, hogy Sartre számunkra agypenész,
de nem Füsi: kezdjük tehát Herderrel,
és végezzük Dantéval; azután,
alighogy nekikezdtem e versemnek,
az ablakon két szentjánosbogár
s Moldova jön be, hogy megismerkedjék
velünk. Most meg itt fekszünk a setét
szobában s bár nagyon közel a reggel:
Zsuzsa nem akar aludni, sem én:
minek is? Nem vagyunk már többé árvák
e földön s mért mulasszam az ilyen
percet, mikor a boldogság nyúl-lábát
is megfoghatnám; bár még nem merem.
Huszonöt éve félek már: Világos;
a tört gerinc s az ismert részletek.
Magamba préselem, mint egy virágot
e nyár emlékét s nem reszketek
soha többé. Nyugodtan alhatom,
ha elalszom. Mint a török s az osztrák,
úgy az orosz. Övék a hatalom,
miénk az ország.

(Visegrád, 1956 nyarán)

 

 

Címkék: Visegrád Szob
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dunakanyarkult.blog.hu/api/trackback/id/tr2415578474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308
süti beállítások módosítása