DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308

2020. október 16. 14:02 - fabiane

Dunakanyar a világháborúkban

 

kki.jpg

Az I. világháború nem járt közvetlen harcokkal a Dunakanyar területén, de sok helyi szolgált máshol katonaként, akik közül többen nem tértek vissza...

Visegrádon a következő történt:

Villámcsapásként érte az embereket 1914.  június 28-a, amikor értesültek Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége, Chotek Zsófia brutális meggyilkolásáról.  Az egyszerű embereket inkább a tragédia következményei foglalkoztatták.  A felgyorsult események hamar választ adtak arra, hogy az emberek aggodalma nem volt alaptalan.  Egy hónap elteltével a monarchia altalános mozgósítást rendelt el, s ezzel kitört az első világháború.

Visegrád lakossága annyit észlelt ebből, hogy 1914 augusztusában sok behívót kézbesített a posta.  Ezek az emberek a monarchia hadseregében Szerbiában és Galíciában, kisebb részük pedig az északi fronton, Berlin és Krakkó környékén vett részt az első világégés hadműveleteiben.  A nagyközség vezetői pénzzel is szerették volna segíteni a frontokon harcoló egységeket, de tőke hiányában nem tudtak jelentős hadikölcsönt jegyezni.  Az első világháború harcai a hátország szerepét is megváltoztatták, mert a frontokon harcoló egységek ellátása komoly erőfeszítést kívánt meg azoktól is, akik itthon maradtak.  A gondot tovább növelte, hogy a monarchia sem gazdasági, sem katonai szempontból nem készült fel egy hosszan elhúzódó háborúra.  A kormány ezt a helyzetet „kivételes intézkedésekkel" akarta megoldani.  Minthogy ez nem bizonyult elegendőnek, ezért a törvényhozás új törvénnyel szabályozta és bővítette a gazdasági életet szabályozó törvényeket.  Ennek alapján maximálták az „életszükségleti és más elsőrendű közszükségleti cikkek" árát, felemelték a közérdekű munkára kötelezettek korhatárát.

Minthogy Visegrád kevés szántóterülettel rendelkezett, ezért a háború alatt sem tudta biztosítani az itt élők alapvető élelmiszereit, így - különösen a lisztet és a burgonyát - az Alföldről kellett ideszállítani.  A hadigazdálkodás törvényei szerint - különösen a háború első felében - a lisztet a járási főszolgabíró osztotta ki.  Az ínséges időkben - bár minden érintett igyekezett feladatát lelkiismeretesen végrehajtani - mégis többen panaszt emeltek az adagok kicsinysége miatt.  Ez arra késztette az elöljáróságot, hogy a szükséges gabonát Kalocsa környékéről, nagykereskedelmi áron vásárolja meg.  Az ide szállított mennyiség igazságos szétosztásáról az akkori jegyző, bíró, plébános, tanító és egy vendéglős gondoskodott, mivel ők voltak a lisztbizottság tagjai.  A pénzesebb lakosok évente egy tételben, a szegényebbek pedig hetenként vásárolták meg a rájuk kirótt adagokat.  Ez a bizottság foglalkozott más élelmiszerek beszerzésével és szétosztásával is.  Mivel a háború alatt nagyobb lábas jószágok húsát nem lehetett kapni, a bizottság birkákat vásárolt az élelmezés javítására.

Az első világháború igazi vesztesei azok voltak, akik életüket áldozták a hazáért!

(Visegrád a két világháború alatt)

hein.jpg

(A nagymarosi Heinczinger Károly hosszan volt távol...)

cig.jpg

(Cigarettaszünet a lövészárokban - Holtság Endre végigfotózta a frontot)

 

zoller.jpg

(Zoller Gyula a milánói hadikórházban, ő sajnos már nem térhetett haza...)

 csal.jpg

(Az otthon maradottak - sváb családi fotó férfiak nélkül)

rok.jpg

(Beindult a segélyezés is...)

A Dunakanyarban katonákat akartak kiképezni:

5000 újonc jön Vácra, Verőcére és Nagymarosra.
Csütörtökön Keve alezredes, a 32. hadkiegészítő parancsnoka megjelent a városházán és a polgármesternek bejelentette, hogy ötezer kiképzésre váró újoncot akar Vácon elhelyezni. A polgármester figyelmeztette az alezredest, hogy a nagyszámú katonát Vác nem lesz képes befogadni, mire a hadsereg képviselője kijelentette, hogy a külső kaszárnyát, a Kobrakot, Lövőházat és más férő helyeket fogják e célra lefoglalni s ha még mindez kevésnek bizonyulna, magánházakhoz szállásolják be az újoncokat. De még ez esetben sem lesz elég helyük s ezt Keve alezredes be is látta, ezért tovább utazott Nógrádverőcére és onnan Nagymarosra, hogy e két községben mennyi kiképzésre váró újoncot tudnak elhelyezni. Ha az ötezer főnyi 32-es bakaújoncnak Vácon, Verőcén és Nagymaroson szállást adhatnak, úgy mi kapjuk meg, de lehetséges, hogy Kecskemétre viszik őket és ott lesz a kiképzésük. Néhány nap múlva fogjuk megtudni. Ez esetben az internáltakat elvinnék a külső kaszárnyából. Valószínűleg ezzel volt összefüggésben Pekáry Ferenc belügyminiszteri osztály- tanácsosnak tegnap délutáni látogatása a foglyoknál. Ha a katonákat megkapjuk, a váci piacnál aligha lesz drágább az országban. Kis vidékünk élelmiszerekkel most is alig-alig tudja ellátni Vácot.

(Váci Hirlap, 1914)

Ugyanakkor nagyon sok katonát pihentettek itt. A győzelemmel végződő, de nagy áldozatokkal járó krasniki csata után Nagymaroson állomásozó esztergomi 26. gyalogezred mindennapjairól André Kertész készített felvételeket:

knagy_1.jpg

(Demetrovics és Kiszeli Oszkár a Duna partján - 1915.05.01.)

kpih.png

(Csapat szabadságra vezénylése - 1915.04.16.)

ktars.jpg

(Csónakázás előtt - 1915.04.27.)

...és egy vonatkozó cikk:

Katonaünnep Visegrádon. Az esztergomi, nagymarosi, gizellatelepi és nógrádverőcei katonai üdülőtelepek körülbelül hatszáz főnyi legénységét a környék előkelőségeiből álló hölgybizottság Visegrádon vendégül látta. A katonákat, a kik tisztjeiknek és a tisztek családtagjainak kíséretében jelentek meg, virággal és emléktárggyal halmozták el s uzsonnával vendégelték meg. Uzsonna után Bricbrecher Gyula őrnagy vezetésével hangverseny volt, a melyen kitűntek: Kaiser Anna, Kaiser őrnagy leánya hazafias szavalatokkal, Löwinger Lilly. a Zeneakadémia tagja hegedüjátékával és Löwinger Dezsőné zongorakiséretével. A legénység magyar dalokat adott elő. Az ünnepet táncmulatság fejezte be.

(Budapesti Hírlap, 1915)  

kvon.png

(Kaiser őrnagy és társasága - 1915.04.28.)

Sok hadivonat járt át a területen, egy szomorú esetről is olvashatunk egyikükkel kapcsolatban:
Egy törzsorvos felesége a vonat kerekei alatt
Rémes szerencsétlenség történt vasárnap este a vác-verőcei vasúti vonalon: egy katonai orvos felesége, a ki elkísérte az urát egy-két állomásnyira, kiesett a vasúti kupéból és a vonat kerekei alá került. A tragikus eset este nyolc és kilenc óra között történt. A katonai vonat átrobogolt a váci állomáson. A végtelen hosszúnak látszó kocsikban legénység, egy régi másodosztályú kupéban a tisztek. Vasárnap délután érkeztek Budapestre az északi harctérről, ahol újabb irányítást kaptak és rögtön indult a vonatjuk Érsekújvár felé. Nem volt idő rá, hogy kiszálljanak nagy eseményeket átélt utasai, hozzátartozóik mentek hát át a pályaudvarra és ölelték szeretettel épségben érkezeit kedveseiket. A katonai vonatra várok seregében volt dr. Stark Pál törzsorvos felesége is, a ki engedély kért az ezredparancsnoktól, hogy férjét, kit hónapok óta már nem láthatott, elkisérhese Érsekújvárig. Az engedélyt megkapta és boldogan szállt fel a tisztek részére fentartott vasúti kocsiba. A katonai vonatok most ötven kilométerrel haladnak. Vácon meg sem állanak, csak a rendelkező állomásokon, a melyek között Budapesttől első Nagymaros. A vonat elhaladt öreg állomási épületünk előtt, Starkné kilépett a kupészakaszból és egyik mellékhelyiség felé tartott. Sokáig maradt el, de a törzsorvosnak nem tűnt fei, hogy felesége még nem jött vissza közéjük. . . .
Nógrádverőce irányából a drégely-palánki vicinális iparkodott Vác felé. A vonatot Kicsiny János mozdonyvezető vezette. Ez a derék ember olyan körültekintő figyelemmel állt a helyén, hogy mikor Vác elé ért és segélykiáltásokat hallott a sötétből, lefékezte a zugó, zakatoló vonatot. Kicsiny mozdonyvezető leugrott a gépéről és a hang irányában indult. A pályatest mellett egy összegörnyedt női alakot vett ki az esti sötétségben. — Mikor indul a vonat? Olyan régen várok az uramra, hát mégse megyünk? - szólalt meg a nő, Kicsiny János rögtön észrevette, hogy a szerencsétlen félrebeszél. Keresni kezdte, hogy mi baja történhetett és iszonyodva vette észre tapogató keze, hogy vérbe markol: az asszonynak mindkét lába össze volt zúzva! Hamarosan összeszaggatta a nő fehér ruháját és az igy nyert darabokkal lekötötte a lábakat, azután karjaira emelte a szegényt és a paklikocsiba helyezte el. A vicinális újra indult és beérkezett az állomásra.
Azonnal orvosért küldtek s nemsokára Vadas Józset dr., a ki most Hörl dr. vasúti orvost is helyettesíti, megérkezett. Megvizsgálta a súlyos sebeket, kötéseket alkalmazott, ez alatt a nő visszanyerte eszméletét és elmondotta, hogy Stark Pál dr. törzsorvos felesége, együtt utazott a férjével, az éjszakai sötétségben eltévesztette az ajtót, mikor a félreeső helyről vissza akart menni és a kupé kijáró ajtaját nyitotta fel, ez pedig kifelé nyílt. Kiesett rajta, a vonal kerekei mindkét lábán átmentek . . . A forgalmi irodából azonnal telefonáltak Nagymarosra, hogy az odaérkező katona vonatnak hírül adják a szerencsétlenséget. A törzsorvos egy tehervonatot talált a marosi állomáson és azzal tért vissza Vácra. Végtelenül megható volt a férj és a szerencsétlenül járt feleség találkozása. Még egy óra előtt minden másra gondoltak, csak arra nem, hogy igy fognak találkozni . . . Miután Stark dr. értesült arról, hogy feleségét feltétlenül operálni kell, a szegény asszonyt felpakolták arra a tehervonatra, melyen férje érkezett és Budapestre vitték. A mentők automobilja már Rákoson várta őket és a helyőrségi kórházba szállították. A szerencsétlen nő oly súlyos sérüléseket szenvedett, hogy hétfőn reggelre az operáció után kiszenvedett.
(1914, Váci Hírlap)
  

kcsok.jpg

(André Kertész fotója, 1915)

 1939-40 között többszáz lengyel menekültet helyeztek el nálunk katonai és polgári táborokban.vamosmikola_magyar_lengyel_3.jpg

A második világháború már telibe találta a Dunakanyart is...

szbo.png

(Szob bombázása)

Győrffy Ákos így ír nagymarosi családja tapasztalatairól:

Mi már nem tudjuk, mi a háború. Ez első mondatnak elég suta és közhelyes, de egyrészt kell egy első mondat, másrészt pedig tényleg nem tudjuk, mi a háború. Több mint fél évszázada nem tudjuk már. Illetve él még néhány tízezer idős ember, aki így vagy úgy átélte. Az apám például, aki néha mesél ezt-azt Budapest ostromáról. Hogy volt a bérházban, ahol laktak, egy varroda, ahol süketnéma zsidólányok dolgoztak. Ezek a lányok sárga csillagot hordtak a kabátjukon egy ideig, aztán apám egyszer csak azt vette észre, hogy a varroda ajtaja tárva-nyitva áll, és a lányok sehol. Eltűntek mind. Látott egy repülőt belefúródva egy ház falába. A kedvenc játékautója egy ideiglenes pontonhíd korlátjáról a Dunába esett. Vagy a nagynéném, aki kislánykorában alig beszélt, és első tőmondatainak egyike az volt zebegényi nyaralójuk kertjében, hogy: bombáznak. Mert amerikai Liberatorok bombázták épp akkor a szobi Ipoly-hidat. Vagy ott van a nagybátyám, aki a szülei málnásából, a Nagymaroshoz közeli Hatló-patak völgyéből hazavitt egy pár katonai csizmát, és az egyik csizmában benne volt a rothadó lábszár is. De hazahordott minden mást is, gázálarcot, géppuskaállványt, bajonettet. Egy halántéknál átlőtt sisakot. Gyerekkoromban még megvolt ez-az ezekből a kacatokból. Emlékszem például a géppuskaállványra a szénapadláson. Nem tudtam, mire való, csak tetszett nagyon. A gázálarcok gumis részei kőkeményre száradtak, ha erősebben megfogta az ember, elrepedtek. Aztán sorra eltűntek mind az éves lomtalanítások során.

 

hi.jpg

(Verőce, a hadapródiskola növendékei gyakorlaton - 1943)

 

 II. világháború eseményei a következők voltak a Dunakanyarban:

A front közeledtével egyre nagyobb mozgás volt tapasztalható a településeken. Kora ősztől nagyon sok, többnyire Erdélyből menekülő szász ment keresztül a településeken, 1944. novemberétől pedig egyre több német katona volt jelen a Dunakanyar térségében. A front közeledtével egyre több ember keresett menedéket a hegyoldalban található pincékben. Sok férfi a házakban maradt, őrizni az értékeket.
„Ekkor már keletről — főleg Erdélyből — megindult a nagy népvándorlás nyugat felé. Nagy tömegekben jöttek, mentek vasúton, de főleg szekereken és gyalogosan a Duna mellett elhúzódó határunkon és községünkön keresztül. Megdézsmálva gyümölcsöseinket, szőleinket, letarolva szántóföldjeinket és magukkal víve takarmányunkat.”
A fővárost érő, egyre gyakoribb légitámadások zajai elhallatszottak a Dunakanyarba, több család jött ki Budapestről a légitámadások miatt. A szovjet csapatok december 8-án foglalták el Vácot, december 12-én pedig bevonultak Kismarosra. A front egy hétig húzódott Nagymaros és Kismaros között. Nagymarost több belövés érte. Az egyik eltalálta a Fő téren álló híres Korona Vendéglőt, amit a németek lőszerraktárként használták. Zebegénybe december 19-én, a Törökmező felől, tehát Nagymarost megkerülve vonultak be az oroszok.
Ennek következtében Nagymarost is elhagyták a német csapatok, és átkeltek a Duna jobb partjára. A német katonák december 19-én még tanácskoztak a plébánián, Monsberger Ferenc nagymarosi plébános a távozásuk előtt kérlelte őket, hogy a templom melletti vasúti hidat ne robbantsák fel. Végül a Remete völgy közelében lévő hidat robbantották fel. A zebegényi hétlyukú vasúti híd is megmenekült a pusztulástól. 
Nagymarosra és Zebegénybe tehát gyakorlatilag harc nélkül vonult be a Vörös Hadsereg. A több ezres létszámú katonaság megszállta a nagyobb épülteket, a plébániákat, illetve számtalan lakóházat. A megszálló szovjet csapatok - a beszámolók szerint - rendkívül erőszakosan viselkedtek. Több esetben gyilkoltak meg polgári személyeket, erőszakoltak meg nőket. A nőket, fiatal lányokat el kellett bújtatni. Sok házkutatást tartottak, német
katonákat és fegyvereket keresve. A lakosság minden élelmiszerét elvették, amit azok nem tudtak elrejteni. A településeken, a január folyamán gyakorlatilag éheztek az emberek. Jól érzékelteti a helyzetet az előző jegyzetben hivatkozott dokumentum, amelyben a nagymarosi kommunista párt tagjai már-már kendőzetlenül festik le a településen kialakult helyzetet, egy a kormányfőnek, Dálnoki Miklós Bélának írt levelükben. 
"Ez sváb település volt, 1944., addig Kismarost nyugodt, szorgalmas nép lakta. Azután, mikor az oroszok, a Szovjetunió csapatai bejöttek Kismarosra, akkor a fiatalság, jobban mondva a falu népe pincékbe húzódzkodott csoportosan, fiatalok, idősek, idősebbek mind-mind-mind ezek mind a pincékbe vonultak be. Úgyhogy az evéssel is úgy voltak, hogy főtt ételt nem igen tudtak főzni, nem tudtak. Úgy, ahogy, ami volt, nagyjából abból éltek." 
"Mikor bejöttek az oroszok, először itt voltunk a Kálvária pincében, a Sziklatemplom mellett.  Nagyon megijedtünk és hazaszaladtunk. Aztán Molyosék pincéjében bújtunk el. Voltunk vagy tizenegy-tizenketten nők. Tele volt pakolva a pince bútorokkal, olyan sokan voltunk, hogy elaludt a gyertya. Az ajtó előröl be volt falazva, trágya volt elétolva álcának és egy másik pincéből mentünk be. Ott ki volt vágva egy négyszögletes akna, arra pedig fahasábokat raktak."
A férfi lakosságból sokakat befogtak munkára is. Többek között szovjet tankok számára kellett megtisztítani, illetve rendben tartani az utakat a Garam irányába való előretöréshez, illetve Nógrád irányába. A zebegényieket egészen a frontig vitték, csak több nap után jöhettek haza. Az erőszakhullám ugyan pár hét után enyhült, de egészen tavaszig jelentős katonaság tartózkodott még a Dunakanyarban, és ez idő alatt a lakosság továbbra is ki volt téve a megszállók atrocitásainak. 
"1944. december 19-én lepték meg ezt a falut a keletről érkező orosz csapatok. A falu lerohanása után máris megkezdték az emberek összefogását és sokunkat elvittek Ipolydamásd, Helemba, Garamkövesd irányába. Egészen a tűzvonalig hajtottak bennünket, mert az országutat kellett rendben tartanunk, hogy a tankok el tudjanak menni rajta. Munkánkat borzasztó bombázások és ágyúzások tüzében végeztük. (…) Karácsony és Szilveszter éjszakáinkat egy helembai ház istállójában töltöttük nagy félelemben. 1945. január 3-án sikerült hazajutni, ki a Csákhegyen, ki a szobi földeken keresztül, ki a Duna mentén. Mire hazaértünk, már dobszón keresztül újabb munkára fogták be az embereket. Január 5-én hiányos öltözetben, gyalog hajtottak bennünket egész Kál-Kápolnáig.” Ott marhaszállító vagonokba tereltek, ránkcsukták az ajtót és gondosan bedrótozták. Nagyon nagy hidegben érkeztünk meg a végállomásra, Krasznij-Lucsra."

(Nagymaros, Kismaros és Zebegény polgári lakosságának elhurcolása a szovjet kényszermunkatáborokba)

http://www.elnimuszaj.hu/wp-content/uploads/pdf/Nagymaros_Kismaros_Zebegeny_GUL_15_A_2016_00079_palyazat_kutatasi_jelentes.pdf

 oro.jpg

Nagymaros Kommunista Pártjának előterjesztése a Miniszterelnökhöz, 1945

A levél folytatása: https://archivnet.hu/nagymarosiak-malenkij-robotra-hurcolasa-1945-ben-forrasok-nezopontok-emlekezesek?fbclid=IwAR3m-sUdGc0kzsILDxqU4aHG-9YJ6vcpyNmJvgWGl--sLxjy_i_kNTVZ-xA)

ko1.png

ko2.png

gm_3.jpg

A verőcei Gorka villát is elfoglalták az oroszok. Ennek az időszaknak a lezárulásáról így mesélt Gorka Lívia:

Amikor 1945 nyarán visszamehettünk a házba, az európai hírű kerámiagyűjtemény összezúzott cserepei bokáig értek. Ültünk a szétszedett, kiégett házban, anyám súlyos betegen feküdt, és apám azt mondta: „a végtelen a tenyerünkben van”.

 

kma.png

A Dunakanyar sajnos nem teljesen menekült meg a katonai eseményektől - 1951-ben tábort hoztak létre Kismaros és Nógrádverőce között, amelyben a "béketábor védelmére" képezték ki a résztvevőket. Itt történt a következő tragédia:

osa.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dunakanyarkult.blog.hu/api/trackback/id/tr6716241332

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
DUNAKANYARKULT /Nem tartozik a hasonnevű egyesülethez!/ Fábián Erika 06-70-3129308
süti beállítások módosítása