Janák Vendel, a Dunakanyar fényképésze mindig szívmelengető fotókkal ajándékoz meg minket. Induljunk új útra vele a Dunakanyarban! De miért épp hátra?

Ez a fehér kerekű bicikli épp megfelelőnek tűnik a sárban haladáshoz! Használója maga a laza Vendel lehet...

Megint alig pislantunk egyet, máris útonállók veszik át a Mágnáson az uralmat. Itt a villanyoszlop jelzi a haladást. S vagy a betyárszerű alakok óriások, vagy a bal szélső alak méretarányával van baj, de legalább ő nem került a vízelvezető árokba, mint a hátsó ember.

Különben Verőcén legjobban nézni, meg várni lehet - például itt a strandon... Megdermedve.

Aztán ha nem vigyáz az ember, meg is érkezik valami. Pl. egy akkora hajó, mint ez! Vagy egy száguldó női sofőr.

Aki azután meg sem áll Aradig, elrabolva Vendel szívét...

Főhősünk kifutna a világból, de csak a magyarkúti Irma forrásig jut. Hagyjuk is a reáliákat!

...mert ugye ki is lehet dísziteni a világot. És pesze vannak távolabbi célok is, például Kóspallag kisrepülővel!

Vagy Kisoroszi, ahol spontán módon lehet örülni. 

Esetleg Szentendre!

De ne jussunk túl messzire a kalandozásban, mert Vendel a miénk, nem adjuk a balatoniaknak!

Szóval ott tartunk a történetben, hogy Vendel szerelembe esett - már valami nagypolgári életet lát lelki szeme előtt egy decens nővel az oldalán a helyi városban, azaz Nagymaroson letelepülve.

Meg talán egy saját gyereket is szeretne, hamár úgyis olyan sok van a környéken!

...aztán mégsem így lesz, legalábbis most. Kerékpárjával (de az legalább fehér kerekű) betér a boltba sörért.

Aztán elmegy focizni. Nő nélkül ugyan, de a barátaival van. Mert kell egy csapat!

A cikk első része itt olvasható: 

https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/03/08/montazsolt_dunakanyar_az_1900-as_evek_elejenek_kepeslapjain

 1930 - Visegrád-Gizellatelep, a kép jobb szélén Kosztolányi Dezső áll 

Fortepan/ Magyar Bálint

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél - 16. fejezet, melyben Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe (részlet)
A fürdőzők mindig beúsztak a Duna közepéig, a bécsi hajó elé, és sikongva ringottak, hintáztak az óriási hullámokban. Esti, aki délutánonként úszónadrágban heverészett a parton, irigykedve szemlélte a vidám társaságot. Jobban úszott, mint itt akárki, viszont képzelete is jobban működött, mint itt akárkié. Ennélfogva gyáva volt.
Egyszer elhatározta, hogy törik-szakad, átúszik a másik partra.
Izmos karjai hadarták a vizet. Észre se vette, máris a Duna közepéig ért. Ott egy kicsit megállapodott. Figyelni kezdte önmagát. Nem lihegett, szíve rendesen működött. Még bírta volna sokáig. De eszébe jutott, hogy nem fél, és ettől a gondolattól, hogy nem fél, annyira megijedt, hogy nyomban félni kezdett.
Vissza is fordult. Csakhogy a part, ahonnan indult, még távolabbnak látszott, mint a túlsó part. Ezért a túlsó part felé igyekezett. A víz errefelé idegenszerű volt, mély és hideg. Bal lábát megfogta a görcs. Amikor kirúgta a jobb lábát, azon is összecsomósodtak az izmok. Amint szokta, a hátára akart feküdni, de csak ide-oda hánykolódott, forgott, lebukott, ivott pár kortyot, egy-egy pillanatra fel-feltűnt, majd a víz sötét fátyolaiba bonyolódva merült-merült lefelé. Kezei kétségbeesetten hadonásztak.
A parton ezt észrevették. Kiabáltak, hogy valaki a folyó közepén fuldoklik.
Egy kék nadrágos fiatalember, aki a fürdőház korlátjára könyökölt, már a hullámok közé vetette magát, s hatalmas irammal úszott a fuldokló felé.
Még idején odaérkezett.
Esti feje éppen kibukkant a vízből. Az életmentő belemarkolt hosszú hajába, és a partra vonszolta.
Ott hamarosan visszakapta eszméletét.
Amikor kinyitotta a szemét, először az eget pillantotta meg, aztán a homokot, aztán az embereket, akik az arany verőfényben álltak, ezüstösen fénylő, meztelen testükkel. Egy szintén meztelen úr, aki fekete szemüveget viselt, mellette térdepelt, s az ütőerét vizsgálta. Nyilván valami orvos.
Az a csoport, mely körülötte alakult, nagy érdeklődéssel tekintett a kék nadrágos fiatalemberre, arra, aki - mint megtudta - az imént a közönség izgatott kíváncsisága közepette kihozta őt a halál torkából.
Ez odalépett hozzá, s kezét feléje nyújtva így szólt:
- Elinger.
- Esti - mutatkozott be Esti.
- Ó, mester - szerénykedett a fiatalember -, ki ne ismerné a mestert?
Esti próbált úgy viselkedni, mint akit „mindenki ismer”.
Zavarban volt.
Folytatás itt: https://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.pdf

Dömös - 1923. július

Kosztolányi Dezső, Kosztolányi Ádám, Babits Mihály, Bodor Aladár, Kosztolányi Dezsőné és Bodor Aladárné

Kosztolányi Dezső és a Nyugatos írók dunakanyari látogatásainak sorát talán Babits indította el, aki 1924-ben nyaralót is vásárolt Esztergomban - itt töltötte aztán utolsó éveit. A költő Visegrádon először egy szanatóriumban üdült, majd a túlparton, Nógrádverőcén Karinthyval töltött néhány nyarat. Később már a visegrádi alkotóházba tért vissza - itt ismerte meg utolsó szerelmét, Radákovich Máriát... 

Babits a kártyavár írása közben - Dömös, 1923

 Kosztolányi Rippl-Rónai József kiállítása kapcsán (Színházi Élet, 1923. október.):

"Nyáron Babits Mihállyal találkoztam a dömösi papkertben, hol a magas fűben, szilvafák alatt már hajnalban kopogott szorgalmas írógépe. Feltűnően nagy volt a haja, s azt tanácsoltam, kissé nyírassa le. Ő rázta fejét. Nem szabad, panaszolta, nem lehet, megtiltotta valaki. Az orvos? Nem. A költő? Az sem. Kicsoda? A mester, ki pingálni kezdte. Két hónapig láttam aztán, amint viseli, rendeletre, meleg és zilált, természetes parókáját, melyet ősz elején el is vitt a művésznek. Becsületesen sáfárkodott. Egyetlen hajaszála sem hiányzott. Mégis valami baj történt. Ő, ki betegen ült le a képhez, közben a vidéki nyugalomban megedződött, lesült. Orvosa nagyon meg volt vele elégedve. De a festő nem. Az kétségbeesetten látta, hogy arcáról eltűnt a gyönyörű naspolyaszín, szemgödreiből az érdekes rozsdazöld árnyék, s meggyógyult, ami egy modelltől legalábbis tapintatlanság. Sokáig kellett dolgoznia a piktornak, míg a képet is valahogy kigyógyította."

„De Nógrádverőcét csak látta?“ - Kosztolányi Dezső: Irodalmi levél (Napló, 1933. október)

Minap angolok, londoni írók jártak itt, akik a filléres — vagy pennys? — gyorssal érkeztek és én velük töltöttem egy estét. Csodálatos nép ez. A legpeckesebb és legmerevebb, de a legközvetlenebb is. Ha közvetlen, akkor olyan, mint egy gyermek. Az egyik a vacsora közben átszól hozzám: „Szeretném önt részegen látni.“ Miért? Csak. A másik bemutatkozás helyett ezt a tanácsot adja: „Thomas Hardy-nak inkább a verseit olvassa.“ Családi körben vagyok. Mellettem egy bájos, finom hölgy ül, Lord Kitchener keresztleánya, így kezdi a társalgást: „Volt már Egyiptomban?“ Nem, kérem. „Hát Itáliában?" Ott sem. Tányéromra meredek, melyből egy kecsege mered rám s ezt gondolom: Hiába, mégis más család ez, gazdag és nagy család, az övé az egész világ. Én így szoktam kezdeni a társalgást: „Volt már Zamárdiban? De Nógrádverőcét csak látta?“ No mindegy. Ahány ház, annyi szokás..."

Kosztolányi, Kosztolányiné, Hatvany és Hatvanyné, Rozsnyay Kálmán házában Nógrádverőcén (1936)

Hogyan került Kosztolányi és Karinthy Nógrádverőcére? A békéscsabai szál...

Tevan Andor bécsi tanulmányai elvégzése után - 1909-ben - átvette és korszerűsítette apja békéscsabai nyomdáját. Dapsy Gizella és férje, Rozsnyay Kálmán irodalmi szalont vezetett a közeli Szeghalmon. Tevan elsőként a költőnő kötetét adta ki. A képzőművész végzettségű Rozsnyay segített a kiadó arculatának kialakításában, majd ő volt az, aki felvitte Budapestre Tevan Andort, és számos íróval ismertette meg a New York karzatán. A kiadó kortárs műveket jelentetett meg, a Tevan Könyvtár szerzői sorában találjuk többek között Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula nevét is. Közülük volt olyan, akinek előbb jelent meg könyve Békéscsabán, mint Pesten.
Később a Rozsnyay-Dapsy házaspárt politikai tevékenységük miatt Nógrádverőcére internálták, ahol számos író barátjuk látogatta meg őket - többek között Kosztolányi és Karinthy is, akik két nyarat is eltöltöttek itt. 

Kosztolányi a Radákovich Máriával való visegrádi találkozásáról a következőket írta 1935 augusztusában. „Először is megpillantottam magát. Úgy ült a magányában, a csöndjében elzárva, mint a hősnő egy dán regény fejezetében, a legcsöndesebb lámpafénytől aranyozva. Aztán a kikötőhídon hevert, a verőfényben. Később zenét hallottam magam körött – Beethoven Sonata pathéique-ét és Schumann dalait –, akár gyermekkorom családi összejövetelein. Végül a Dunaparton egy este fehér, pirosbabos ruhában jött elém, a tűzfényben, fáradt, kék szemekkel, a vidék és a természet minden varázsát hozva. Feledhetetlen, örökkévaló.” - írta Kosztolányi a Radákovich Máriával, utolsó szerelmével való visegrádi találkozásáról, 1935 augusztusában. Az alkotóházban találkoztak. 

Kosztolányi Visegrádon Radákovich Máriával, utolsó szerelmével való megismerkedésekor (a fotót Mária készítette, és a fia szerepel még rajta) - 1935

Kosztolányi Dezső Máriához - 1935.augusztus 8.
"Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek.

Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom, életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. Írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség” a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk."

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona levele Radákovich Máriához, 1935. szeptember 30.

"Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.

Figyelmeztetem, hogy az én uram, aki - sajnos - súlyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magától. Ezt nekem - maga jól tudja, hogy én nem szoktam hazudni - többször hangoztatta, s csak tévesen értelmezett férfiúi büszkeségből s a maga aprócska méregadagjaitól és eltűnéseitől nem tudta a döntő lépést megtenni. Szégyellje magát, még szép emléket sem tud hagyni egy férfiban, még elmenni se tud szépen. Van arról magának sejtelme, hogy micsoda tragikomikus helyzetet idézett fel szenvelgő ostobaságával?
Egyébként, ha az uram erről a levélről tudomást szerez - én nem félek, csak őt szeretném megkímélni -, akkor ez annak a bizonyítéka lesz, hogy maguk holmi unokanővére vagy az uram egy állítólagos barátja révén mégis érintkeztek. Az én uram nem tud titkot tartani, ahhoz nem eléggé férfias. Én minden apró részletet tudok, még azt is, ami az erdőben történt.
Egyébként aziránt megnyugtathatom, az uram nem lesz öngyilkos, s ha lesz, csak miattam, mert ezek után bizonyára alaposan meg fogom gyötörni, joggal.

Még egyet. Az uram összes leveleit, valamennyit, 24 órán belül juttassa el Kiss tanársegéd úrhoz. Ha nem tudná véletlenül, az Ernánál vannak. Irodalmi romantikát nem csinálunk, kedvesem.
Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon, és próbálja megtudni, mi van a látszatok mögött. Ez talán még rendes embert csinálhat magából."

A Nyugatosok Esztergomban: A felső sorban többek között: Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső Ülnek: Babits Mihály (ő alszik is), Babitsné és Kosztolányiné  

Az esztergomi Balassa Társaság és a politikamentes irodalmat hírdető Vajda János Társaság találkozóján készülhetettt a kép, 1935-ben. "A két társaság kézfogását államalapító királyunk városában a közös cél értelmében természetesnek és jelképesnek tekintették."
A Balassa Társaság 1926-ban alakult meg, mint Esztergom irodalmi, művészeti, történelmi, helytörténeti, társadalmi életét ismertető, fejlesztő polgári társulás, tagja volt Babits is.
A Vajda János Társaság (1926-1952) magyar irodalmi társaság volt, melynek tagjai Vajda János magyar költőt tekintették példaképüknek, szellemi vezérüknek. Céljuk olyan költők, írók, művészek egybegyűjtése volt, akik a politikától mentes irodalmat képviselték és népszerűsítették.

Babits Mihályéknál Esztergomban, 1935-ben
(A felső sorban: Szabó Lőrinc és Babits Mihály, lent: Gellért Oszkár és Kosztolányi Dezső)

"Babits házának falait idézetek is díszítették, ez volt az egyik: „Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet". A házigazda szerette „vizsgáztatni" látogatóit, akiknek általában ez fejtörést okozott. Szerb Antal egyik látogatása alkalmával azonban megfejtette a feladványt: a részlet a Szigeti veszedelemből származik, ahol a török ifjú énekében, az évszakvers-betét nyárra vonatkozó, láttató leírásában olvasható. A többiek vélekedése szerint Szerb Antal csak azért tudta megmondani az idézet szerzőjét és helyét, mert éppen akkor írta a Magyar Irodalomtörténet Zrínyi-fejezetét." G. Tóth Franciska: Esztergomi falfirkák

Füst Milán és felesége - 1936

Radákovich Mária Füst Milánhoz, a leveleik közvetítőjéhez, Kosztolányiról  - 1936.I.16.
"Ugye most róla is szeretne hallani? Nem szívesen bár (!) – de mesélek kicsikét. Hát gyönyörű és szép és egyetlen, és rajta kívül nem lehet más a világon. És egészségesnek kell lennie, mert nem nem és nem engedem őt át a betegségnek. Tegnap megcsókoltam őt olyan érzéssel és olyan akarattal, szeretettel, szerelemmel, hogy vagy el kell tűnni a betegségének a torkáról, nyakáról, vagy pedig én kell, hogy átvegyem tőle. Őrültség, amit itt össze-vissza írok, de így van. Neki meg kell gyógyulnia rövidesen, tökéletesen. Más most egyáltalán nem fontos. – Jól érzi magát, és jól néz ki. Néhány keserves nap és éjszaka után megnyugodott. Kell, hogy megérezze az én föltétlen bizalmamat és erős akaratomat az ő egészségében. Nagyokat járunk ebben a csípős, januári tavaszban, és szeretjük egymást igazán és mélyen.

Látja – Maga kedves jó Milán – lesz ami lesz! Ha januárban tavasz lehet, ha a Logody utcában és Attila utcában megindul a föld, meginognak a házak, megrepednek az úttestek, akkor egyszercsak még Kosztolányi Dezső is megindulhat az én nagy szerelmemtől és elindulhat ide hozzám.

Nem tudom, olvasta-e, hogy az Attila utca és Logody utcában 27 cm-re tolódott el a föld. A napokban történt. Azóta már semmit se tartok lehetetlennek. Szinte szimbólumnak tekintem ezt a két földindulást éppen ebben a két utcában."

1936.II.11. Stockholm
"Édes Máriám,
tengeren át, országokon át küldöm hozzád ezeket a sietős sorokat. Megérkezésem óta, az első kezelések hatása alatt ágybanfekvő, magammal tehetetlen beteg voltam, álmatlan, szenvedő, de most már javul az állapotom, kijárok, s reménykedem is. Breven tanár úr bízik a felgyógyulásomban. Jégszekrény ez a Skandinávia. Fagyos lepedők csapdossák arcomat, amint délután hatkor kezelésre bandukolok.
Visegrád és Stockholm.
Istenem, milyen rikoltó ellentét"

Kosztolányi Dezső 1936. november 3.-án hunyt el.

Móricz Virág, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső
(1929, Leányfalu) - Ekkoriban jártak Nógrádverőcére is...

Karinthy Ferenc: "Szellemidézés" című könyvében apja és Kosztolányi Dezső újra találkozott 1937-ben a Nógrádverőcével szembeni szigeten. "Úgy kezdődik, hogy az apa szólongatja halott barátját, Kosztolányit, aki meg is jelenik előtte, de mint a halál kissé már elfásult ügynöke, hogy tudtára adja, az ő ideje is lejárt, s hűvös értetlenséggel figyeli barátjának könyörgését még némi haladékért, kétségbeesett és kisszerű ragaszkodását a földi dolgokhoz. Ezek után az apa halála már csak olyan, mint egy haladvány végpontja, minden hősiesség és nagyszerűség nélküli bukás. Mindez akár szenvtelenségnek vagy kegyetlenségnek hathat, valójában azonban inkább egy formakérdés megoldása: fölülkerekedés a primer életanyagon, melynek során az apafigura tehetetlenül adja magát az irodalmi alakításnak."  - Karinthy Frigyes abban az évben halt meg...

Szeptemberi áhítat 

A csillagok ma, mond, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, miért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre véle,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje miért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki lette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem lobogj, lobogj,
tovább Cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
Röpüljetek az ünnepi magasban.

Elkésett vonat (Váczi Közlöny, 1893.12.10.)

"Múlt hétfőn hiába várták a 151-es számú Verőcze felől jövő személyvonatot, mert nem jött. Másfél óra múlva baktatott be lassan s a kalauzok azt adták okul késésüknek, hogy Nagy-Maroson kifogyott a viz a mozdonyból s igy nem volt gőzzük sem, amivel tovább mehettek volna. A munkások tehát csöbröt-vödröt összeszedve lementek a Dunára és onnan szedték a vonatnak szükséges vizet. Végre másfélórai késés után útnak indulhattak, de a nagy hátramaradást már Budapestig nem tudta behozni."

Amíg feltöltötték a gőzmozdonyt, pezsgőt kínáltak az utasoknak... (A nagymarosi pezsgőgyárat Dr. Ludwig Willibald építtette 1860-ban, de csak 1893-ben nyitott meg 12 alkalmazottal. Működésekor a 8 legnagyobb magyar gyártó közé tartozott.)

"A közelmúlt napokban átmentem Nagymarosra; nem a nagymarosi nyaralókat kívántam látni, hanem azt óhajtottam saját szemeimmel kitapasztalni, hogy a Budapest felé száguldó prágai gyorsvonatra, mely Nagymarost megállással tiszteli meg, hány utas fog Nagymaroson felszállni; mert hogy az ellenkező irányban száguldó prágai gyorsra Nagymaroson senki nem ül fel, azt már máshonnét tudtam. És láttam saját szemeimmel, hogy az este hét óra 19 perckor Nagymaroson megálló prágai gyorsvonatra Nagymaroson két, mond kettő szál utas szállt fel; ezek egyike szabadjegyes vasutas volt, a másika féljegyes tisztviselő. Az ott levő többi utas megvárta a 7 óra 55 perces személyvonatot és azzal ment Budapest felé. Kérdezem tehát, honnét Nagymarosnak ez a kiváltságos kedvezmény, hogy neki megáll a gyorsvonat, mely Vácnak nem áll meg? Ne értsenek félre tisztelt szomszédaink ; nem az a sérelmes, hogy Nagymaroson megáll; ez ellen mi kifogásunk sem lehet; ha a máv.-nak jó, ám legyen, bár mint állami közüzem e tekintetben is közbirálat alá vehető: de sérelmes az, a mi mondatott, hogy azért nem állhat meg Vácon, mert a közel Nagymaroson már megáll."

...és nem csak valóságban, de képzeletben is lehet utazni - Győrffy Ákos Hamvast olvasott a pályaudvaron

"Tizenkét évvel ezelőtt olvastam először Hamvast, és azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan. Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomás peronján egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan mindenki szétszéled, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a vasútállomáson. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Azt olvastam, ami körbevett. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok. Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, nem vitás. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta." (2008)
https://litera.hu/magazin/tudositas/hamvas-40.html

Weöres Sándor az 1930-as évek elejétől bizonyíthatóan többször is járt a Dunakanyarban. Nógrádverőcén Rozsnyay Kálmánt látogatta meg, akinek Ady-verset is írt a gyűjteményébe. Esztergomban az őt felfedező Babitsnál járt többször. A Kismarostól nem messze eső Szokolyán Hamvas Béla vendége volt, akire zsidó munkaszolgálatosokat bíztak ott. Élete egy szakaszában a Visegrádi Alkotóházban írhatott. Zebegénybe barátaival kirándult. Ebben a posztban az ide kapcsolódó levelezéséből, anekdotákból válogatunk.

Weöres Sándor levele - Nógrádverőce, 1933.V.19.

"Kedves Guszti Bátyám,
Nógrádverőcéről írok, Rozsnyay Kálmán bácsiéknál vagyok. Mesés vidék ez, nem is lehet megmondani hogy a vidék kedvesebb-e itt vagy az emberek. Pestről majd újra írok, valószínűleg Kálmán bátyámmal közösen.
Minden jót kíván ragaszkodással
Weöres Sanyi"

Május 2.-án az utazás célja is kiderült egy levélből: "...még írni akarok ma Rozsnyay Kálmán bácsinak, kit Pesten-jártomban meg fogok látogatni. Azt írta egy lapon, hogy gyűjti az Adyval vonatkozás lévő verseket és ki fogja adni őket az „Ady Koszorú” című antológiában."

Weöres Sándor a Rozsnyayéknál, Verőcén tett látogatásáról  - 1933.VI.20. 

"Rozsnyay bácsinál csak két napig voltam. Szívesen maradtam volna tovább is, de rövidesen beküldött Pestre Sztraka attasé fogadónapjára, ahol a cseh-magyar barátság nevében jön össze egy csomó író. ... Hanem visszatérek Kálmán bácsiék leírásához, ö is, felesége is nagyon kedves, művelt, széles-látókörű. Lakásuk valóságos múzeum. Az egyik szoba közepén Kálmán bátyánk Rodin-alkotta szoborportréja áll, a falon Isadora Duncan, Görgey, France, Jókai stb. dedikált fényképei és festmények tömege, az íróasztal Carlyleé és Wilde-é volt, az üvegszekrényben hatalmas kerámiai gyűjtemény, egy másik szekrényben Ady összes művei a szerző dedikációjával stb. Legalább egy napra való megszemlélendő dolog. És a vidék, ahol laknak, a visegrádi Duna-szoros, a legszebb, amit eddig Magyarországon láttam. Főként irodalmi és művészeti témákról beszélgettünk, ami külön élvezet volt, mert Kálmán bácsinak nagyon sajátos, egyéni, minden életmoráltól és művészet-moráltól mentes fölfogása van."

(S. Pável Judit: Weöres Sándor levelei Pável Ágostonhoz (II. rész) in: Vasi Szemle 1981)

Weöres utolsó látogatás Babitsnál, Esztergomban - a kép jobb szélén Weöres Sándor (Török Sophie, 1941) 

Weöres Babitscsal 1929-ben találkozott először: bemutatta neki néhány versét, mestere pedig négy kötetével ajándékozta meg. Innentől kezdődik levélváltásuk. Aztán többször járt nála Esztergomban is:

Weöres Sándor levele Babits Mihálynak (1933)

"Kedves Mester,
[…] Mostanában kevés verset írok, de annál több vázlatot és mindenféle törmeléket. Zenei műfajokat próbálok behozni a költészetbe, a »szvit«-et már meg is valósítottam gyakorlatilag. […] A »szimfónia« elméletével is kész vagyok: az első részben fölvetek egy téma-, képés ritmus-csoportot és ezt még két vagy három részen keresztül variálom, mindig más és más hangulatba mártva az első szakasz anyagát. Ez igen nehéz lesz.
„Ma sem tudom teljesen, hogy mi történt akkor velem: a bronz-csillogású anapaestusok, a költemény fáklyafüstben imbolygó relief-szerű alakjai szinte más lénnyé formáltak. Nem nyughattam addig, míg hozzá nem jutottam két verseskötetéhez; anyám […] megvette a Recitative-ot és a Nyugtalanság völgyé-t. […] én addig döcögő fűzfa-verseket írtam és egyszerre büszke madarak szálltak a kezem alól”  (Weöres - Magyar Csillag,1943)
Kapcsolatukról: http://www.irodalomismeret.hu/files/2013_3/sebok_melinda.pdf

Hamvas Béla levele Weöres Sándornak Szokolyáról (1944)

„Kedves Sándorom, vasárnap délután öt óra van, éppen megfürödtem a patakban, s ez az első nyugodt órám, amióta elmentél. Szerettem volna, ha csak néhány szót is írsz a sok függőben levő dolog miatt is, amelyek mind nyíltak voltak, mikor elbúcsúztunk. Különösen kettő érdekel: hogyan vagy bevonulásoddal? És: milyen volt feleségemmel való találkozásod? Táviratodat elég későn, a nagy légitámadás miatt csak kedden kaptam meg. (...) Régebben sem igen „gondolkoztam” lényeden. Azóta meg éppen semmit. Időnként megjelensz, de olyan közvetlenül, mintha belülről jönnél, és anélkül, hogy bármit is mondanál, a legtöbb a jelenléted. (...) Két igen meleg nap volt, de csodálatosképpen a rigók még szólnak, és este még a fülemüle is megszólal néhány percre. A szolgálat elég nehéz, teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok csak egy fél napra is Pestre menni. Eddig ilyesmiről szó sem lehetett. Még vasárnap is munkanap van – ma kivételesen vagyunk szabadok: délután. Leveledet várom és szeretettel ölellek. Béla. [Szokolya], 1944. VII. 9.”

Weöres Sándor (Visegrád - Magyar Írók Alapjának alkotóháza, 1956) - a képen Lakatos Istvánnal társaságában

„Végül, ami a »Csillag«-ban való megjelenést, vagy meg nem jelenést illeti: döntse el a Csillag, az ő dolga. Nekem elegendő, hogy ezeket a verseket megírhatom; hogy fordításaimat kellőképpen megfizetik és ezáltal módot nyujtanak a verseim megírására; én a tőlem telhető legjobban megcsinálom, és átveszik-e tőlem, bánom is én. Csoda, hogy nem kell napi 8–10 órát valamely hivatalban, gyárban dolgoznom és írhatok, ha írásom nem is lát napvilágot, pár évtized múlva a múzsafiak mit nem adnának ezért az állapotért, ki tudja, hány száz éven keresztül.” Weöres Sándor Fülep Lajosnak, 1956. III. 16.

A költőnek 1947 és 1957 márciusa között mindössze egy önálló kötete, a gyermekverseit tartalmazó Bóbita jelent meg. A mellőzésben többek között Jékely Zoltánnal, Szabó Magdával, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Kálnoky Lászlóval, Áprily Lajossal, Vas Istvánnal, továbbá feleségével, Károlyi Amyval osztozott. Az elhallgatás, elnémítás egyik előzménye az a kritikai össztűz volt, amely 1945 és 1947 közötti könyveit fogadta. Fordításain és versein előbb a szigligeti, később a visegrádi alkotóházban dolgozhatott.
LŐCSEI PÉTER: KÖLTŐ(K) A HALLGATÁS TORNYÁBAN
http://epa.oszk.hu/03300/03366/00104/locsei.htm

Polcz Alaine - Weöres Sándor szerelmes és Károlyi Amy visegrádi verse

"Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája." W.S.

Polcz Alaine így mesélt róla: "...és akkor Sanyika azt mondta a kis vékony hangján, amit olyan jól ismertem: „Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam.”
Elképedtem. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy ilyen vers születhessen egypár perc alatt. Amy közbeszólt: „De hát volt belőle már két sorod, mondtad.” „Igen – mondta Sanyika –, kettő volt készen bennem, de a verset akkor írtam.” És aztán folytatta: „Tudja, én féltem (Mészöly) Miklóstól, és mindenkit kértem, ne mondják meg, hogy szerelmes vagyok magába. Megmondták?” "Nem, soha!” Erre Sanyika nézett rám döbbenten: „Látja, milyenek az emberek, már abban se lehet hinni, hogy nem tartják meg a szavukat. Azért kértem, hogy ne mondják meg, mert reméltem, hogy megmondják.”"
"Sanyika hozzáfűzte: „Aztán írtam még egy verset, itt van, elő is kerestem.” Felolvasta, és nekem adta. (Nem tudom, hol van, nekem is elő kell keresnem.) „Fölnézek az égre, de a csillag vissza rám nem tekint” – valahogy így. Azt mondta: „Látja, sohase tekintett vissza rám. Nem értette meg, hogy szeretem.”
Mindez a kamerák előtt, és ott ül Amy. Kínosan érzem magam, de Amy rendkívül nagyvonalú. Hallgatja nyugodtan, és azt mondja, „Én is írtam egy verset rólad. Emlékszel, együtt nyaraltunk, együtt voltunk beutalva – hogy hívják azt a várost, itt a Duna túlsó partján, a hegy alatt? – Visegrádra, az Alkotóházba...”

Károlyi Amy
EGYSZER VOLT:

A visegrádi ablak keretének egyik sarkába belefértek a börzsönyi
hegyek, a közepébe a madarat-termő fa (azóta kivágták), az ablak
balsarkában Alaine ült. A fiatal, tejfehér Alaine, olasz nemeshölgy
urbinoi palazzo-ablakban. Háttal a világosságnak arca besötétült az
alkonyatba, de a párkányon a kezei fehér galambok.

Polcz Alaine Weöres adakozókedvéről: "Nagyon kedves történeteim is vannak. Például, mikor lenn voltunk a visegrádi Alkotóházban. Úgy laktunk, hogy egyik szobában mi, a másik szobában Sanyikáék, köztünk a fürdőszoba. Nem tudom, hányban volt ez – azt hiszem, akkor ez már tízéves barátság lehetett. Én Sanyikát zseninek tartottam, ő volt számunkra a legnagyobb költő. Pilinszky akkor még csak kezdett bontakozni. Nemes Nagy Ágnes a személyes, jó barátságot jelentette, de természetesen éreztük költészetének súlyát. Ám Sanyika volt az igazi, Sanyika volt a nagy, és akkor még nagyon szerettük a szépet... Akkor ott, Visegrádon még ivott. Illetőleg azt hiszem, hogy időszakos ivó lehetett. Amynak be kellett jönnie egy napra Pestre valamit elintézni. Megkérte (Mészöly) Miklóst, ő legyen Sanyikával, és vigyázzon, hogy ne igyon. Mennek a Duna-parton, majd jönnek visszafelé, és végül csak bekerülnek egy kocsmába. Miklós persze mindent elkövet, hogy Sanyika ne igyon sokat, de ezt aligha lehetett elkerülni. Hazaérkeznek. Miklós, mint mindig, most is tökéletesen józan. Ő akármennyit ihatott, nem csípett be, még spicces se lett, még soha nem láttam senkit, aki úgy bírta volna az alkoholt. Megérkeznek, nem tudom, ki volt még velünk, de Sanyika persze mindenképp, aki kérte, hogy menjünk be a szobájába, és ami ott volt, azt mind-mind meg akarta etetni velünk. Mindent nekünk akart adni. Volt valami száraz keksz, aztán talált egy doboz kockacukrot, abból is mindnyájunknak kellett enni. Aztán még a gyógyszereiből is kínált. Elővett egy nagykanalat, mindenkinek öntött a szájába, és le kellett nyelnünk. A cukrot az utolsó szemig. Hihetetlenül adakozó volt. Azt hiszem, nekünk akarta adni az ingét is, de ez valahogy elmaradt. Hogy miről beszélgettünk – arra már nem emlékszem." 

https://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra?fbclid=IwAR1EIYH1Vzr-6WML9K4GwlgSvEBIq1gXKEzBKm9AjMHDszP1DeM-_YFNm8I

Esztergom, 1966.VIII.20. Weöres az esztergomi Babits-villa Nyugat folyóiratot ábrázoló falrajza előtt.

Czigány György (itt Zebegényi apjának hívja magát) így mesélt a költő házaspár zebegényi túrájáról: 

"Weöresék talán már el is felejtették a kellemetlen autós epizódot. Esős nap volt, Szőnyi múzeumában, a műteremben várta Sándor és Amy felolvasására az érdeklődőket. Kevesen jöttek, szakadt a víz, dőlt az alacsony tetőkről. De a táj, a Dunakanyar gyönyörű, legalább azt nézzék meg Weöresék. Zebegényi apja felhajtott kocsijával a templom fölé emelkedő dombra. Kis lejtő következett, tisztás, ahonnan a folyó egy tenger méltóságával öblöt formált a hirtelen kanyarból. Nézték, s indultak volna vissza. De az agyagos talajon csak csúsztak, pörögtek a kerekek, ringott a kocsi előre-hátra. Sándor ezt nem tudta sokáig elviselni. Szokatlanul csengő hangon szólalt meg: Én most kiszállok a gépkocsiból, s többé nem is szállok oda vissza… A mondatban a nyersfordítások buzgó didaktikája sejlett. De a házaspár sálat tekerve el is indult lefelé a hegyről gyalog, sárban, vízben. A pórul járt sofőrnek holt édesapja által egykor az iskolai ellenőrző füzetbe írt, konok tehetetlenséggel ismételgetett sorai jutottak eszébe: Szomorúak vagyunk Gyuri fiunk újabb kudarca miatt… Végül mégis visszasétáltak Weöresék a traktorral kiszabadított kocsiba, s Budán békésen megvacsoráztak a Rózsadomb étteremben." (Czigány György: Költők, papok, lányok)
https://www.kortarsfolyoirat.hu/…/kortars%202020_02%20oszk.…

...és az író egyik művében is szerepel a Dunakanyar:

Weöres Sándor: Magyarok (Sennyey Tibor olvasta fel Nagymaroson)

Ezer évig a Duna partján ültem és sírtam. Ekkor egy iszapgöröngy a talpam alatt megmozdult síkosan, varangyos sár, fölém hajolt és szeliden köszöntött:

-Nézz rám! Megismered önmagad?

Tövises folyószegélyen az éles napsugár kegyetlen aratásában és a vacogtató ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva, habok holt terhe, vállról levetett zsák, és meg se pillantottam; mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi láttuk, s a parti homokból lángost sütött, amíg pásztorkutyám, fekete-hímes sárga lárvában, mint egy örök isten, a változó holdra kiáltozott, fölöttem Esztergom s Visegrád kő-melle dörgött, Szentendre tarka népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények, dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák apjának türbéje, acélhidakból szőtt Budapest, mind álmomban vonultak el, mert ébren se hittem a szememnek - de akit ezer évig meg se pillantottam, most íme fölém hajolt, arca helyén homály s a habok sarló-csapásai, semmi más, és méginkább sírtam, mert – úgy véltem – eleven vérből fakadtam, mint az állatok. Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstölgő révlámpák partrabukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk. A lerombolt híd tövén a kompot sötétben értük el.

A családalapító helyi mészárosmester volt - három gyermeke sorsáról tudunk, két fia teljesen különböző életpályát futott be. Ferenc pápai prelátus lett, nagyban támogatta a templom elkészülését - István helybeli vendéglős és földbirtokos maradt, tragikus halált lelt...

Koperniczky Ferenc Jeckel Ferenc festményén

KOPERNICZKY FERENC dr. teol. (1851.febr. 17. — 1941. márc. 22.)
Zebegényben, Hont megyében született. Teológiai tanulmányait Bécsben végezte pazmanitaként és ott szerzett doktori címet.  1874. júl. 26-án történő pappászentelése után káplán lesz Stomfán, 1878- ban Érsekújvárott, 1879-ben adminisztrátor Ürményben és egyúttal az esztergomi Szent Anna beneficiátusa. 1880-ban Esztergomban az érseki lyceumban tanári kinevezést kap. 1882-ben levéltáros és szertartó. 1883-ban Nagyölveden tevékenykedik mint plébános. 1901-ben előbb helyettes, majd kerületi esperes.  Az esztergomi főkáptalanban mesterkanonokságot nyer 1908. nov. 14-én, amelyről azonban 1915. nov. 15-én lemond, amikor a pozsonyi társaskáptalan prépostja lesz Komlóssy Ferenc helyett.  1910-től az esztergomi szeminárium rektora és a teológiai stúdiumok prodirektora. Pápai prelátusi címmel tüntették ki.
Szülőföldje iránt mindig nagy szeretettel viseltetett. Pozsonyban hunyt el 1941. márc. 22-én, életének 90., pappászentelésének 67. évében. Kívánságához híven, Zebegényben temették el.

(Beke Margit: Esztergomi kanonokok 1900-1985) 

 Gyűjtés a zebegényi templomra (Esztergom, 1904)

"A ftdő egyházi főhatóság már 1859-ben szólította fel Zebegény községét, hogy gondoskodjék megfelelő helyről, ha azt akarja, hogy abban a kegyben továbbra is részesüljön, hogy istentiszteletre ne legyen kénytelen az anyaegyházba, Nagymarosra átfáradni, hanem hogy a szent miséket is Zebegényben élvezhesse. E figyelmeztetésre megindult a gyűjtés ; készpénzt a legtöbben nem adtak, hanem csak kötelezőt egy bizonyos összegről, melynek kamatait, addig mig  a buzgóság tartott, a mindenkori zebegényi templomatyának fizették, aki is kezelte a befolyt pénzeket. A buzgóság lankadt, a tőkék kötelezőkben voltak, az elmulasztott kamatokat pedig hűségesen jegyezte a templomatya. 1891-ben boldogult elődöm, Thuránszky Ármin, dr. Koperniczky Ferenc jelenlegi nagyölvedi esperes szives támogatásával országos gyűjtést rendezett, melynek eredménye 1892. végén 2746 frt 55 kr. volt, a mely összeg azért szaporodott ennyire, mert Szakács Viktor, aki Thuránszky Ármin kanonokká történt kineveztetése után adminisztrátor lett, szorítani kezdte a hátralékosokat a fizetésre. Ezt a 2746 frt 55 krt és ennek időközi kamatait vettem át 1893-ban takarékpénztári könyvben, midőn a plébániát elfoglaltam; ehez járult 1296 frt 42 kr. hátralékos 6123 frt 96 kr. behajtandó adósság" és 42 frt 32 kr. készpénz. Ezzel a vagyoni állapottal nem foghattam templomépitéshez. Első dolgom volt rendezni a viszonyokat, a 20—30 év előtti tartozásokat és a, tömérdek hátralékot behajtani. Biztosithatom a »zebegényi nyaraló« urat, hogy ez volt életem legszomorúbb munkája, melyről inkább hallgatni szerettem volna. Tiz év után úgy áll a dolog, hogy (dr. Koperniczky Ferenc úr időközi gyűjtésével, mely 770 frt. tőkét és annak időközi %-át képviseli) 1902. év végén a takarékpénztárban volt 26.649 kr  ümölcsözőleg elhelyezve, magányosoknál 3050 kor. 36 fillér és készpénz 10 fillér; összesen: 29.699 kor. 85 fillér és tömérdek összehordott kőanyag." Dr. Robitsek Ferenc, esperes - Nagymaros

A szülőföld iránti hála. (Esztergom, 1913) "Szülőfaluja iránti ragaszkodásának ismételten megható tanújelét adta már dr. Koperniczky Ferenc praelátus kanonok, ki sok évvel ezelőtt gyűjtést indított az iránt, hogy szülőfalujában, a hontmegyei Zebegény községben templom épüljön. A lelkes fáradozásnak eredménye, a szép templom már két év óta szolgálja Isten dicsőségét s lassan-lassan a hivek adományaiból felszerelve a vidék legszebb templomának mondható, legutóbb a bőkezű főpap egy stílszerű öröklámpát s hat szépmivű gyertyatartót ajándékozott a templomnak. Zebegény azonban Nagymaros filiája lévén, templomában csak minden második ünnepen mutatott be szt. misét a nagymarosi segédlelkész. Most aztán dr. Koperniczky Ferenc praelátus kanonok lehetővé tette, hogy község népe minden ünnepen szt misét halgathasson. Felkérte ugyanis a községben üdülés céljából tartósan letepedett Búzna János plébánost, a jónevü festőművészt, hogy a község híveinek a közbeeső ünnepnapokon is szt. misét mondjon s egyéb lelki pásztori teendőket is végezzen. A lelkészkedö plébános tiszteletdiját Dr. Koperniczky Ferenc praelátus magán pénztárából födözi."

Orgonaszentelés Zebegényben. (Esztergom, 1916) "Dr. Koperniczky Ferenc pozsonyi prépost ismét nagylelkű adománnyal mutatta ki szülőfaluja, Zebegény iránt való ragaszkodását és szeretetét. Ugyanis a már országos hírűvé vált zebegényi templom részére egy 15 változatú Rieger orgonát csináltatott, amelyet január 30.-án személyesen szentelt meg. A beszentelés után prédikált és nagymisét mondott a híveknek. Szentmise után Zebegényben fenntartott lakásán fogadta az iskolaszék -és a községi képviselő-testület tagjait, melynek 
szónoka Fischer Sándor ny. min. főigazgató lendületes beszéddel üdvözölte préposti kinevezése alkalmából, majd tolmácsolta a hitközség háláját és köszönetét ez újabb adományért, mely a hivek áhítatát és vallásosságát emeli és erősiti. Koperniczky prépost meghatva köszönte meg az üdvözlést, örömének adott kifejezést, hogy szülőfalujához való ragaszkodását ekkép kifejezhette, mert mindenkor szivén viseli a zebegényiek hitéletének előmozdítását. — Az orgona a Rieger-cég 2042 opusa. 9 valódi és 6 mechanikai változattal, a temlom architektúrájához illő szekrényben, kellemes lágy hanggal, Büchner karnagy bírálata szerint kifogástalan mű, a változatok teljesen megfelelnek a hangszinnek. Büchner karnagy máris megígérte, hogy ezen kellemes, finom hangú orgona kedvéért a nyár folyamán jótékony célra Zebegényben orgona-hangversenyt fog rendezni."

Havas Boldogasszony nagyharang, Zebegény

(http://www.magyarharangok.hu/zebegeny.html)

Felirata készítése évéből, 1924-ből:

Koperniczky Ferenc pozsonyi prépost, a templomépítés fő támogatójának nyughelye Zebegényben.

(forrás: http://egyelettajairol.blogspot.com/2014/02/zebegenyben-jartunk-2.html)

A lélekharang húga nevéhez fűzödik:

Szent István lélekharang, Zebegény

Felirata:

Kopoerniczky Júliáról a következő cikkben hallunk: (ESZTERGOM,1913)

"Halálozás. Súlyos csapás érte dr. Prenoszil Ivánt, Pállfy Miklós herceg jószágkormányzóját és nejét Koperniczky Juliskát, Koperniczky Ferenc dr. prelátus-kanonok húgát. Szeretett fiuk: Prenoszil István f. hó 23-án rövid betegeskedés után elhunyt. A bánatos szülök ez alkalommal a következő gyászjelentést bocsátották ki:
Fájdalomtól megtört szívvel, de Isten akaratában való megnyugvással tudatjuk, hogy forrón szeretett fiunk Prenoszil István f. évi május hó 23-án reggeli fél 5 órakor a haldoklók szentségeinek ájtatos felvétele után, életének 26-ik évében az Istenben elhunyt. Drága halottunk földi maradványai f. évi május hó 25-én d. u. 4 órakor lesznek a malackai róm. kath. sírkertbe elhelyezve. A szentmise-áldozat f. hó 26-áo reggel 8 órakor a plébánia templomban lesz a Mindenhatónak bemutatva. Malacka, 1913, május hó 23-án. Áldás poraira! Dr. Prenoszil Béla ügy védj., mint testvére. Dr. Prenoszil Iván kir. tanácsos, herceg Pálffy Miklós jószágkormányzója. Dr. Prenoszil Ivánné szül. Koperniczky Juliska, mint szülői. Koperniczky Ferenc prelátus tegnap utazott fel Malackára, hogy ott a ma végbemenő temetésen részt vegyen."

Janák Vendel, a Dunakanyar fényképésze (1881, Nógrádverőce - 1947, Visegrád)

 Körülbelül az 1920-as évekig alkotott Verőcén, aztán továbbköltözött családjával Visegrádra...

 Fényképészműtermet működtetett. Nagyon sok szép helytörténeti értékű felvételt készített.

Most érdekességként a montázsolt képeit közlöm. Ezek azért keletkezhettek ebben a formában, mert egyszerre jelentkeztek a budapesti és helyi vállalkozók a képeslapok kiadásának igényével - és az azonos negatívból készített, de módosított képet már több személynek el lehetett adni.

Az első képeken időtlenségbe meredt vasutasok fogadják a beérkező vonatot (amit ebben a szögben nehéz lehetett ráilleszteni a fotóra...).

Sorozatban készített negatívok is felhasználásra kerültek. A képen szereplő férfi alig mozdul be, de a bolt felirata megváltozik egy pillanat alatt (itt két különböző boltos-kiadó lehetett a megrendelő).

...és megjelenik a harmadik felirat is, de ez a megrendelő már autómobilt is igényelt a képeslapra :)

 1900 környékén Janák Vendel fényképészmesterünk még olló és ragasztó segítségével alakította át a strandot...

A fakabinok vándorlását érdemes követni!

Mint kiderült, Janák Vendel egyben a verőcei strand csónakosa is volt. Amikor átevezett Visegrád-Nagymarosra, ott is furcsa dolgok kezdetek történni a fotókkal... Az előző fotón feltűnik a már Verőczén is látható társaság, a nagymarosin pedig mintha nem sikerült volna a méretarányok betartása...

Szokás volt a helyi megrendelőket is megjeleníteni a képen, így valószínűleg eredeti nagymarosi vállalkozókat láthatunk a képekre ragasztva...

...és néha furcsa, nem ott lévő dolgokra is akadhatunk. Úszóstrandnak például nem találtam nyomát.

Itt megint fényképészünkl trollkodott? Avagy hogyan kerül képbe egy árnyéktalan villanyoszlop - biztos épp akkor vezették be az áramot. Visegrád, Gizella-telep

Janák a zebegényi országutat is benépesítette...

...és az ő feldolgozásában láthatjuk a régi zebegényi templomot is.

 ...és egy kis színes hír: Janák Vendel megmenekülésével a hírekbe került! :) - Magyarország, 1905

 Folytatás itt: https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/03/12/montazsolt_dunakanyar_ii

Az intézmény bejárati kapujának felirata: "A váci püspökök lelkének a hely szépsége által való megpihenése, valamint testük ércegészséggel való felüdítése végett az épületet alapította és saját családja nevéről Migazzi kastélynak nevezte el Kristóf kardinális, bécsi érsek az Úr 1768. évében.”

Gróf Migazzi Kristóf Antal  - eredetileg: Christoph Anton von Migazzi  (Trident, 1714 - Bécs, 1803)  T

Római tanulmányai után hamar papi pályára lépett. 1756-ban Althann M. Károly püspök kérte segédpüspökül, ezért visszatért Bécsbe. Althann halála után 1756-ban váci püspökké nevezték ki, majd 1757. március 18-án bécsi érsek (1761-ben pedig kardinális) lett, de a váci püspökséget 1785-ig megtartotta. Migazzi főleg a váci püspökségért tett sokat; húsz évi püspöksége alatt 600 000 forintot ruházott be egyházmegyéjébe. A püspöki templom, a papnevelő intézet, árvaház, stb. örökítették meg nevét, ezért Migazzit Vác újjáalkotójának nevezték. 

 https://hu.wikipedia.org/wiki/Migazzi_Krist%C3%B3f_Antal

A Migazzi-kastély építészének sok forrás Isidore Canevale-t említi, akinek első fontosabb magyarországi munkái a váci székesegyház (1762–72) felépítése, illetve az 1764-ben, a császári család látogatásának emlékére elkészült váci diadalív voltak. Az újabb kutatások szerint azonban a kastélyt munkatársa tervezte...

"Az iskolás építészeti mintakönyvek gyakorlati felhasználása a rendjük, vagy ritkábban főúri megbízójuk részére
dolgozó „frater operariusok" működésében érvényesül. Munkájuk sokszor csak kész tervek kivitelezését jelenti, de tervező mester is akad közöttük. Mint a céheken kívül álló, rendesen önállóan dolgozó mesterek műveikkel sem tartoznak szorosabb mesterkörhöz. Migazzi nógrádverőcei nyaralójának tervezője Oswald Gáspár lehetett. Kisebb, emeletes nyaraló tervéért Migazzi aligha fordul Bécsbe. Meleghangú dicsérete kedves építészéről a nyaralót is említi és valószínűnek látszik, hogy vele is terveztette azt. A váci Theresianum egy 1779-ből származó felvételi rajza emeletes manzárdtetős, klasszicizáló egy kapuzati tengely után háromablakos, ötárkádos s ismét három ablaktengelyes nyaraló homlokzatát ábrázolja. A hazai nyaralókastélyok sorában tán az első olyan megoldás, amely ezt a vidéki kastélytípust bizonyos villaszerűséggel építi meg."  Művészettörténeti értesítő (1957)

Oswald Gáspár, Ozvald (Iglau, Morvao., 1727 – Vác, 1781. okt. 24.): piarista építész. Migazzi Kristóf bíborosnak (váci püspök is volt) 25 éven át volt építésze, a váci székesegyházat kivitelezte. Művei: a kecskeméti Nagytemplom, a kalocsai érseki palota, a berkenyei plébániatemplom. A késői klasszicizáló barokk, részben Isidorus Canevale stílusában tervezett. Az utóbbi mo.-i épületeit nagyrészt kivitelezte.

(Ezt a kápolnát sajnos már nem találtuk, helyette új funkcionál... Időközben rájöttem, hogy a kerek bástyában kellene keresni.)

A verőcei római katolikus plébánia házassági anyakönyve szerint az 1770.május 31-én tartott esküvőn a vőlegény tanúja Hadik András tábornok, budai katonai kormányzó volt. Mind a vőlegény, (Burján Sámuel), mind a menyasszony (Salbeck Johanna, - ő az édesapja testvérén keresztül) a váci püspökséghez kapcsolható. Az esküvő másik különlegessége, hogy az ifjú pár esketését Migazzi Kristóf váci püspök, bécsi érsek végezte, és az esküvőt a Migazzi kastélyban tartották.

Migazzi bíboros rendszeresen használta kastélyát, az újságok nagy vendégeskedésekről számoltak be. Állítólag még Mária Terézia is járt nála...

"Valamelyik leveletekből kisült, hogy Milanóban elolvadt a hó, s hogy krétaporral hintettétek fel a felvétel helyszínét, hogy folytatni lehessen a forgatást s ez nem vált be. Erről eszembe jutott, hogy egy Migazzi nevű püspök, itt Nógrádverőcén, mikor Mária Terézia szánon lerándult Bécsből hozzá, s közben elolvadt a hó, sóval hintette fel az utakat s a szán remekül siklott a són. Azt hiszem só jobb lett volna, mint a márványpor, de valószínűleg lényegesen drágább is." Köpöczi Rózsa szerk.: Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960)

A kastélyt 1824-ben klasszicista stílusban építették át, a középső része előtt álló oszlopos vasrácsos erkély oszlopait árkádívekkel körbefalazták. A szobákba falfestmények kerültek. De a Migazzi utáni püspökök már kevesebbet használták a nyaralót, így történhetett, hogy annak a kertjét a verőceiek tették magukévá, akik élénk kapcsolatot építettek ki a pesti értelmiségi réteggel...

Nyomdászok kirándulása, 1860 "Délután négy és öt óra között a hajó Verőcze alatt kikötvén, a társaság az innen egy negyedórányira eső Migazzi-féle kastélyba indult. E kastély bár még egészen ép, mégis a földszint egyes szobáit kivéve, üresen áll. Az épület körül gyep terül el, s a közel erdő terebélyes lombjai árnyékkal kinálkoznak. A szomszéd verőcziek ekkor már nagy számmal gyültek itt egybe. Hihetőleg azelőtt is jól mulattak, de csak most kezdődött az igazi vigalom, a midőn a pestiek hatalmas muzsikát hoztak magukkal. A meglehetősen letapodott gyep tehát rögtön tánczteremmé alakittatott, s mint szokás, egyremásra következének a csárdások, mikben a verőczei csinos menyecskék és leányok is résztvettek. Valóban ugy látszott, e napra Pest Verőczével szoros barátságot kötött; mikor elbucsuztunktőlök, elkisérének minket a hajóig, s mig a gyors gőzös messze el nem ragadott minket, folyvást üdvkiáltásokat hangoztatánk egymás felé, a mit végre a kendők lobogtatása s kalappali integetések fejezének be.Az ünnepély apróbb részletei mind egyenkint sikerültek. A hajón, Guttenberg, Széchenyi és Kazinczy koszorus keretbe foglalt arczképei előtt Kovács, Rothberger és Solymosy betűszedők szónoklottak. Verőczén a Guttenberg nevű léghajó, csinosan felszökkent a magasba, s csak akkor égett el, a midőn ugyis közel volt hozzá, hogy elrejtezzék a láthatárt képező hegygerincz háta mögé."
Vasárnapi Újság: http://epa.oszk.hu/…/003…/datum09143/cim109150/cim209151.htm

1890-ben írták: "A Migazzi kert nem emberemlékezet óta, hanem csak 1848 óta lön nyitott kertté. 1848. évig, mint teljesen körülkerített vadaskert, a vadak tenyészete végett, a közönség elől el volt zárva. Ezen évben lett a kerítés a félrevezetett nép által széthordva és a vadak a szabadba eresztve. Az ezen év után következett főpap az egyházmegye rendezésével igen el lévén foglalva, ezen helyre csekély gond fordittatott, s a kert a veröczei lakosok mulató helyévé lett, kik a vasár és ünnepnapok délutánjait az akkori erdész által felállított tekepálya mellett töltötték, mígnem Peitler bold, emlékű volt váczi püspök e helyre figyelmét fordítva, azt lakható állapotba
helyezte és használván, Verőcze népsége e kedves hely látogatásától elszokott. 
A legelső zajos mulatság 1848. nyarán a váczi nemzeti őrsereg tiszteletére lett rendezve és azontúl, majd a váczi növendékpapság, majd a Budapestről kiránduló vigalmi társaságok által, úgyszólván évenként látogattatott. Ennyit a történelem részéről a Migazzi liget érdekében. A Migazzi kastély és liget a váczi püspökség tulajdona lévén, azt az idő szerinti tulajdonos tetszése szerint használhatja, és ha a közönség elől, illetve csak is a nagy tömegben mulatni jövő kirándulók elől, mert ezek valóban károkat tesznek, — elzárja, ez ellen igazsággal senki fel nem
szólalhat. Az azonban püspökünk ő nagyméltósága nemes érzékéről fel nem tehető, hogy a Migazzi liget éltető, gyógyító levegőjét élvezni óhajtó és sétáló közönség elől elzárná. Ő, ki székhelyén nagy költséggel fentartott kertjét a közönség előtt nyitva tartja és annak élvezését nemcsak megengedi, sőt örvend a látogató közönségnek, azzal beszélget és szórakozik; ő ki ezt egy helyen gyakorolja és megengedi, ugyanazt ligetjénél is bizonyára szívesen engedélyezi, mert megvan benne a szépnek, a nemességnek, az igazságnak érzéke."

"Zubovics Fedorról tegnap az a hir volt elterjedve, hogy párbajban agyonlövetett. E hir minden alapot nélkülöz. Zubovics szombaton délután a gyorsvonattal a legjobb egészségben Bécsbe utazott. Verőczén is hitelt adtak a hírnek, mely onnan eredhetett, hogy Zubovicsot és Balázs rétsági főbírót egy vonaton látták Budapestre utazni, hol a párbaj megtörtént volna, de párbajozni ezúttal eszük ágában se volt." (Váczi Közlöny, 1893)
Zubovics Fedor 1890-ben bérelte ki a verőcei Migazzi-kastélyt Schuster Konstantin váci püspöktől évi 1340 forintért istállókkal, szántókkal, erdővel együtt, de ezt a díjat sohasem fizette meg - a behajtók ellen felbérelte Sisa Pistát, az utolsó börzsönyi betyárt. A kastélyban kis múzeumot is berendezett műtárgyaiból és trófeáiból. Folyamatosan meghökkentő tettekkel borzolta a környékbeliek idegeit. Kertjét brazíliai vérebeivel, majmaival, aligátoraival és persze újságírókkal népesítette be. Az idejét robbanószerek kikísérletezésével és afrikai vadászatokkal múlatta, vagy ha egyikhez sem volt épp affinitása, párbajozni járt Hontba és Nógrádba, pedig állítólag nem éppen a kard volt az erőssége. 1900-ban kellett mennie Verőcéről, Visegrádra települt. A Migazzi kertjét nem kapták vissza a verőceiek.

Szabó Antal épületszobrász, aki többek között Puskin mozi épületének díszitését készítette (1895) - 1890-től nyaralt nálunk, 1905-től a Migazzit bérelte és díszitette fel szfinxekkel, 1919-től költözött az Árpád utcai házába szobraival, ahol 1939-es haláláig élt.

"A váci püspök úr az egyházmegyei papság bevonásával a Nógrádverőce közelében fekvő Migazzi-kastélyt nagy költséggel papi otthonná alakíttatja át. A munkálatok folyamatban vannak s az intézet október elején előreláthatólag készen lesz. Elhelyezést nyerhetnek benne nyugdíjas vagy üdülésre, illetőleg nyári pihenésre szoruló papok. Az otthon vezetését az Isteni Szeretet Leányai vállalták s az intézet lakói ellátásukért csak önköltségi árat fognak fizetni." (1927)

A kastély új funkciójában a vendéglátás is szerepelt, több kép is fennmaradt itt üdülő társaságokról.

Az államosítás után a kastély a Ganz üdülőjeként funkcionált.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1951. június 5-én létrehozta a Római Katolikus Egyházi Kegydíjasok és Betegek Szeretetszolgálatát (EKBESZ), amely 1957-től nyugdíjasotthonként működteti a kastélyt. Szántó Katalin apáca sokat tett azért, hogy az épület visszakapja régi fényét. Az itt dolgzók jó kapcsolatot ápoltak a falu lakóival.

A mostani funkciója szerint ez egy elzárt terület. Köszönjük, hogy egy helytörténeti séta erejéig bejuthattunk...

Fotók: Zirig Árpád