Weöres Sándor az 1930-as évek elejétől bizonyíthatóan többször is járt a Dunakanyarban. Nógrádverőcén Rozsnyay Kálmánt látogatta meg, akinek Ady-verset is írt a gyűjteményébe. Esztergomban az őt felfedező Babitsnál járt többször. A Kismarostól nem messze eső Szokolyán Hamvas Béla vendége volt, akire zsidó munkaszolgálatosokat bíztak ott. Élete egy szakaszában a Visegrádi Alkotóházban írhatott. Zebegénybe barátaival kirándult. Ebben a posztban az ide kapcsolódó levelezéséből, anekdotákból válogatunk.

Weöres Sándor levele - Nógrádverőce, 1933.V.19.

"Kedves Guszti Bátyám,
Nógrádverőcéről írok, Rozsnyay Kálmán bácsiéknál vagyok. Mesés vidék ez, nem is lehet megmondani hogy a vidék kedvesebb-e itt vagy az emberek. Pestről majd újra írok, valószínűleg Kálmán bátyámmal közösen.
Minden jót kíván ragaszkodással
Weöres Sanyi"

Május 2.-án az utazás célja is kiderült egy levélből: "...még írni akarok ma Rozsnyay Kálmán bácsinak, kit Pesten-jártomban meg fogok látogatni. Azt írta egy lapon, hogy gyűjti az Adyval vonatkozás lévő verseket és ki fogja adni őket az „Ady Koszorú” című antológiában."

Weöres Sándor a Rozsnyayéknál, Verőcén tett látogatásáról  - 1933.VI.20. 

"Rozsnyay bácsinál csak két napig voltam. Szívesen maradtam volna tovább is, de rövidesen beküldött Pestre Sztraka attasé fogadónapjára, ahol a cseh-magyar barátság nevében jön össze egy csomó író. ... Hanem visszatérek Kálmán bácsiék leírásához, ö is, felesége is nagyon kedves, művelt, széles-látókörű. Lakásuk valóságos múzeum. Az egyik szoba közepén Kálmán bátyánk Rodin-alkotta szoborportréja áll, a falon Isadora Duncan, Görgey, France, Jókai stb. dedikált fényképei és festmények tömege, az íróasztal Carlyleé és Wilde-é volt, az üvegszekrényben hatalmas kerámiai gyűjtemény, egy másik szekrényben Ady összes művei a szerző dedikációjával stb. Legalább egy napra való megszemlélendő dolog. És a vidék, ahol laknak, a visegrádi Duna-szoros, a legszebb, amit eddig Magyarországon láttam. Főként irodalmi és művészeti témákról beszélgettünk, ami külön élvezet volt, mert Kálmán bácsinak nagyon sajátos, egyéni, minden életmoráltól és művészet-moráltól mentes fölfogása van."

(S. Pável Judit: Weöres Sándor levelei Pável Ágostonhoz (II. rész) in: Vasi Szemle 1981)

Weöres utolsó látogatás Babitsnál, Esztergomban - a kép jobb szélén Weöres Sándor (Török Sophie, 1941) 

Weöres Babitscsal 1929-ben találkozott először: bemutatta neki néhány versét, mestere pedig négy kötetével ajándékozta meg. Innentől kezdődik levélváltásuk. Aztán többször járt nála Esztergomban is:

Weöres Sándor levele Babits Mihálynak (1933)

"Kedves Mester,
[…] Mostanában kevés verset írok, de annál több vázlatot és mindenféle törmeléket. Zenei műfajokat próbálok behozni a költészetbe, a »szvit«-et már meg is valósítottam gyakorlatilag. […] A »szimfónia« elméletével is kész vagyok: az első részben fölvetek egy téma-, képés ritmus-csoportot és ezt még két vagy három részen keresztül variálom, mindig más és más hangulatba mártva az első szakasz anyagát. Ez igen nehéz lesz.
„Ma sem tudom teljesen, hogy mi történt akkor velem: a bronz-csillogású anapaestusok, a költemény fáklyafüstben imbolygó relief-szerű alakjai szinte más lénnyé formáltak. Nem nyughattam addig, míg hozzá nem jutottam két verseskötetéhez; anyám […] megvette a Recitative-ot és a Nyugtalanság völgyé-t. […] én addig döcögő fűzfa-verseket írtam és egyszerre büszke madarak szálltak a kezem alól”  (Weöres - Magyar Csillag,1943)
Kapcsolatukról: http://www.irodalomismeret.hu/files/2013_3/sebok_melinda.pdf

Hamvas Béla levele Weöres Sándornak Szokolyáról (1944)

„Kedves Sándorom, vasárnap délután öt óra van, éppen megfürödtem a patakban, s ez az első nyugodt órám, amióta elmentél. Szerettem volna, ha csak néhány szót is írsz a sok függőben levő dolog miatt is, amelyek mind nyíltak voltak, mikor elbúcsúztunk. Különösen kettő érdekel: hogyan vagy bevonulásoddal? És: milyen volt feleségemmel való találkozásod? Táviratodat elég későn, a nagy légitámadás miatt csak kedden kaptam meg. (...) Régebben sem igen „gondolkoztam” lényeden. Azóta meg éppen semmit. Időnként megjelensz, de olyan közvetlenül, mintha belülről jönnél, és anélkül, hogy bármit is mondanál, a legtöbb a jelenléted. (...) Két igen meleg nap volt, de csodálatosképpen a rigók még szólnak, és este még a fülemüle is megszólal néhány percre. A szolgálat elég nehéz, teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok csak egy fél napra is Pestre menni. Eddig ilyesmiről szó sem lehetett. Még vasárnap is munkanap van – ma kivételesen vagyunk szabadok: délután. Leveledet várom és szeretettel ölellek. Béla. [Szokolya], 1944. VII. 9.”

Weöres Sándor (Visegrád - Magyar Írók Alapjának alkotóháza, 1956) - a képen Lakatos Istvánnal társaságában

„Végül, ami a »Csillag«-ban való megjelenést, vagy meg nem jelenést illeti: döntse el a Csillag, az ő dolga. Nekem elegendő, hogy ezeket a verseket megírhatom; hogy fordításaimat kellőképpen megfizetik és ezáltal módot nyujtanak a verseim megírására; én a tőlem telhető legjobban megcsinálom, és átveszik-e tőlem, bánom is én. Csoda, hogy nem kell napi 8–10 órát valamely hivatalban, gyárban dolgoznom és írhatok, ha írásom nem is lát napvilágot, pár évtized múlva a múzsafiak mit nem adnának ezért az állapotért, ki tudja, hány száz éven keresztül.” Weöres Sándor Fülep Lajosnak, 1956. III. 16.

A költőnek 1947 és 1957 márciusa között mindössze egy önálló kötete, a gyermekverseit tartalmazó Bóbita jelent meg. A mellőzésben többek között Jékely Zoltánnal, Szabó Magdával, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Kálnoky Lászlóval, Áprily Lajossal, Vas Istvánnal, továbbá feleségével, Károlyi Amyval osztozott. Az elhallgatás, elnémítás egyik előzménye az a kritikai össztűz volt, amely 1945 és 1947 közötti könyveit fogadta. Fordításain és versein előbb a szigligeti, később a visegrádi alkotóházban dolgozhatott.
LŐCSEI PÉTER: KÖLTŐ(K) A HALLGATÁS TORNYÁBAN
http://epa.oszk.hu/03300/03366/00104/locsei.htm

Polcz Alaine - Weöres Sándor szerelmes és Károlyi Amy visegrádi verse

"Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája." W.S.

Polcz Alaine így mesélt róla: "...és akkor Sanyika azt mondta a kis vékony hangján, amit olyan jól ismertem: „Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam.”
Elképedtem. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy ilyen vers születhessen egypár perc alatt. Amy közbeszólt: „De hát volt belőle már két sorod, mondtad.” „Igen – mondta Sanyika –, kettő volt készen bennem, de a verset akkor írtam.” És aztán folytatta: „Tudja, én féltem (Mészöly) Miklóstól, és mindenkit kértem, ne mondják meg, hogy szerelmes vagyok magába. Megmondták?” "Nem, soha!” Erre Sanyika nézett rám döbbenten: „Látja, milyenek az emberek, már abban se lehet hinni, hogy nem tartják meg a szavukat. Azért kértem, hogy ne mondják meg, mert reméltem, hogy megmondják.”"
"Sanyika hozzáfűzte: „Aztán írtam még egy verset, itt van, elő is kerestem.” Felolvasta, és nekem adta. (Nem tudom, hol van, nekem is elő kell keresnem.) „Fölnézek az égre, de a csillag vissza rám nem tekint” – valahogy így. Azt mondta: „Látja, sohase tekintett vissza rám. Nem értette meg, hogy szeretem.”
Mindez a kamerák előtt, és ott ül Amy. Kínosan érzem magam, de Amy rendkívül nagyvonalú. Hallgatja nyugodtan, és azt mondja, „Én is írtam egy verset rólad. Emlékszel, együtt nyaraltunk, együtt voltunk beutalva – hogy hívják azt a várost, itt a Duna túlsó partján, a hegy alatt? – Visegrádra, az Alkotóházba...”

Károlyi Amy
EGYSZER VOLT:

A visegrádi ablak keretének egyik sarkába belefértek a börzsönyi
hegyek, a közepébe a madarat-termő fa (azóta kivágták), az ablak
balsarkában Alaine ült. A fiatal, tejfehér Alaine, olasz nemeshölgy
urbinoi palazzo-ablakban. Háttal a világosságnak arca besötétült az
alkonyatba, de a párkányon a kezei fehér galambok.

Polcz Alaine Weöres adakozókedvéről: "Nagyon kedves történeteim is vannak. Például, mikor lenn voltunk a visegrádi Alkotóházban. Úgy laktunk, hogy egyik szobában mi, a másik szobában Sanyikáék, köztünk a fürdőszoba. Nem tudom, hányban volt ez – azt hiszem, akkor ez már tízéves barátság lehetett. Én Sanyikát zseninek tartottam, ő volt számunkra a legnagyobb költő. Pilinszky akkor még csak kezdett bontakozni. Nemes Nagy Ágnes a személyes, jó barátságot jelentette, de természetesen éreztük költészetének súlyát. Ám Sanyika volt az igazi, Sanyika volt a nagy, és akkor még nagyon szerettük a szépet... Akkor ott, Visegrádon még ivott. Illetőleg azt hiszem, hogy időszakos ivó lehetett. Amynak be kellett jönnie egy napra Pestre valamit elintézni. Megkérte (Mészöly) Miklóst, ő legyen Sanyikával, és vigyázzon, hogy ne igyon. Mennek a Duna-parton, majd jönnek visszafelé, és végül csak bekerülnek egy kocsmába. Miklós persze mindent elkövet, hogy Sanyika ne igyon sokat, de ezt aligha lehetett elkerülni. Hazaérkeznek. Miklós, mint mindig, most is tökéletesen józan. Ő akármennyit ihatott, nem csípett be, még spicces se lett, még soha nem láttam senkit, aki úgy bírta volna az alkoholt. Megérkeznek, nem tudom, ki volt még velünk, de Sanyika persze mindenképp, aki kérte, hogy menjünk be a szobájába, és ami ott volt, azt mind-mind meg akarta etetni velünk. Mindent nekünk akart adni. Volt valami száraz keksz, aztán talált egy doboz kockacukrot, abból is mindnyájunknak kellett enni. Aztán még a gyógyszereiből is kínált. Elővett egy nagykanalat, mindenkinek öntött a szájába, és le kellett nyelnünk. A cukrot az utolsó szemig. Hihetetlenül adakozó volt. Azt hiszem, nekünk akarta adni az ingét is, de ez valahogy elmaradt. Hogy miről beszélgettünk – arra már nem emlékszem." 

https://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra?fbclid=IwAR1EIYH1Vzr-6WML9K4GwlgSvEBIq1gXKEzBKm9AjMHDszP1DeM-_YFNm8I

Esztergom, 1966.VIII.20. Weöres az esztergomi Babits-villa Nyugat folyóiratot ábrázoló falrajza előtt.

Czigány György (itt Zebegényi apjának hívja magát) így mesélt a költő házaspár zebegényi túrájáról: 

"Weöresék talán már el is felejtették a kellemetlen autós epizódot. Esős nap volt, Szőnyi múzeumában, a műteremben várta Sándor és Amy felolvasására az érdeklődőket. Kevesen jöttek, szakadt a víz, dőlt az alacsony tetőkről. De a táj, a Dunakanyar gyönyörű, legalább azt nézzék meg Weöresék. Zebegényi apja felhajtott kocsijával a templom fölé emelkedő dombra. Kis lejtő következett, tisztás, ahonnan a folyó egy tenger méltóságával öblöt formált a hirtelen kanyarból. Nézték, s indultak volna vissza. De az agyagos talajon csak csúsztak, pörögtek a kerekek, ringott a kocsi előre-hátra. Sándor ezt nem tudta sokáig elviselni. Szokatlanul csengő hangon szólalt meg: Én most kiszállok a gépkocsiból, s többé nem is szállok oda vissza… A mondatban a nyersfordítások buzgó didaktikája sejlett. De a házaspár sálat tekerve el is indult lefelé a hegyről gyalog, sárban, vízben. A pórul járt sofőrnek holt édesapja által egykor az iskolai ellenőrző füzetbe írt, konok tehetetlenséggel ismételgetett sorai jutottak eszébe: Szomorúak vagyunk Gyuri fiunk újabb kudarca miatt… Végül mégis visszasétáltak Weöresék a traktorral kiszabadított kocsiba, s Budán békésen megvacsoráztak a Rózsadomb étteremben." (Czigány György: Költők, papok, lányok)
https://www.kortarsfolyoirat.hu/…/kortars%202020_02%20oszk.…

...és az író egyik művében is szerepel a Dunakanyar:

Weöres Sándor: Magyarok (Sennyey Tibor olvasta fel Nagymaroson)

Ezer évig a Duna partján ültem és sírtam. Ekkor egy iszapgöröngy a talpam alatt megmozdult síkosan, varangyos sár, fölém hajolt és szeliden köszöntött:

-Nézz rám! Megismered önmagad?

Tövises folyószegélyen az éles napsugár kegyetlen aratásában és a vacogtató ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva, habok holt terhe, vállról levetett zsák, és meg se pillantottam; mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi láttuk, s a parti homokból lángost sütött, amíg pásztorkutyám, fekete-hímes sárga lárvában, mint egy örök isten, a változó holdra kiáltozott, fölöttem Esztergom s Visegrád kő-melle dörgött, Szentendre tarka népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények, dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák apjának türbéje, acélhidakból szőtt Budapest, mind álmomban vonultak el, mert ébren se hittem a szememnek - de akit ezer évig meg se pillantottam, most íme fölém hajolt, arca helyén homály s a habok sarló-csapásai, semmi más, és méginkább sírtam, mert – úgy véltem – eleven vérből fakadtam, mint az állatok. Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstölgő révlámpák partrabukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk. A lerombolt híd tövén a kompot sötétben értük el.