„Lehet-e Szőnyit felfedezni, mikor mindenki tudja, micsoda nagyszerű művész? ... Ez az egész nagy témakör: ez a Zebegény és vidéke a messzi távolban, a földeken és folyóparton – ez az ő külön álomlátása és dicsősége. Ez mind inkább ő érte van, ez a Zebegény és vidéke, semmint ő Zebegényért. Ez mind úgy él és hat, hogy az ő lelkéből sarjadt s az ő palettáján született! Szőnyi István a Duna költője.” Szomory Dezső

Szőnyi István és Bartóky Melinda Aba-Novák Vilmos, Jeges Ernő és más barátaik társaságában (1925) 

A festő vallomása: "Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1924-ben megnősülve, kikerültem Zebegénybe, ahol azutánmegtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő és elválaszthatatlan egységét láttam itt meg olyan miliőben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak. Az én képeimnek témája ez a két dolog a világon, amihez a legerősebb szálakkal vagyok hozzáfűzve: Zebegény és a családom. Közvetlenül az emberekhez közelálló és legközvetlenebb dolgokat szerettem festeni, mindig azok érdekeltek engem. Minden témám nemhogy Zebegényben, de a Zebegényben levő nagy szabad műtermemben születik meg, ahol két hegy, két völgy, almáskert és fenyőerdő váltogatják egymást. Szinte ki sem kell mozdulnom onnan."

„. . . amikor megnősültem, jó barátaim nagy megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy vidékre költözöm. Egy alkalommal, szép tavaszi napon, Aba Novák Vilmos és még többen kijöttek, meglátogattak az én tusculánumomban. Felvittem őket oda, a dombtetőre, ahhoz a három padhoz. Onnan a legszebb a kilátás: látni a Dunát és a gyönyörű panorámát Aba Novák Vili akkor kijelentette: most már meg tudja érteni, hogy képes voltam Budapestet feláldozni Zebegényért. ."
Azután a festő barátok is kedvet kaptak a kinti munkára. Tavasztól őszig hosszabb-rövidebb időre kiruccantak dolgozni. Voltak közöttük, akik állandóan letelepedtek Zebegényben. Az évek folyamán lassanként egy egész kis művész-kolónia alakult ki, teljesen a baráti kapcsolatok alapján. Aba Novák Vilmos, Vass Elemér, Szobotka Imre, Bernáth Aurél, Elekfy Jenő és a leghűségesebb valamennyi között, Berény Róbert. Minden délután ott ült a kertben a két festő, Szőnyi és Berény, s együtt várták a naplementét .. . Azután a félhomályban leballagtak a kertből vacsorázni." (Látóhatár, 1964)

Szőnyi István levele Gyomára, Kner Imrének 1924-ben: "Pátzay Pál barátom mondotta, hogy önnek szüksége volna tőlem rézkarcokra, mégpedig könyvek ellenében. Én nagyon szeretem a könyveket, és arra kérem, ha még most is reflektál karcokra, úgy írná ezt meg nekem, én készséggel és örömmel cserélnék könyvekért. Eddig azért nem tudtam érintkezésbe lépni Önnel, mert kiállításom volt és nagyon el voltam foglalva, de most már kész örömmel állok rendelkezésére. Ha lehetne, talán elküldené címemre a könyvek katalógusát, mikből hajlandó volna cserébe küldeni. "
Kner Imre örömmel rááll a cserére s elküldi nevezetes könyveinek katalógusát. Szőnyi a könyvjegyzékből vagy negyven kötetet kiválaszt és azok árát úgy szabják meg, méltányossági alapon, hogy harminc rézkarcot kap érte a könyvkiadó (Szőnyi azután maga csinálja, nagy kedvvel, rézkarcairól a nyomatokat.) A könyvek között Apuleius és Doctor Faustus históriája, Goethe novellája és Thomas Mann Halál Velencében c. kisregénye, Boccaccio, Cervantes, Machiavelli, Milton, Montesquieu, Molière, Tolsztoj, a magyarok között a híres Monumenta Literarum kötetei, s Szabó Lőrinc: Föld, erdő, Isten c. verseskötete szerepel.
(Látóhatár, 1964)

Tavasz a Dunán

Szőnyi István levele Vámos Ferencnek - 1925. dec. 29. "... nagyon röghöz kötött ember vagyok, szeretem, ami körülöttem van, a földet, a mát és inkább a holnapot, mint a tegnapot. Vettem egy tehenet, nagyon boldog vagyok vele, és azt hiszem, jobb teheneket fogok róla festeni, mint az összes legendákról és babonákról, a mik a magyar népköltészetben szerepelnek. De: igazad van, ott, hogy kezdettől fogva az egyszerűségre törekszem, a póz nélküliségre és szeretnék nagyon fejeket festeni, az úgynevezett nép köréből, és itt látom én a nationalismust a művészetben. Ez nekem nagyon nehezen megy, majd minden képembe, bárhogy erőlködöm, póz csúszik be, de tán el fogom érni ezt az ideálomat. Tán azért tetszik nekem annyira, olyan elérhetetlenül Rembrandt, mert benne egy csöpp póz sincs, mindent a legtermészetesebben ad, és lévén bennem valami olasz vér, nehezen megy tán ezért keresztül vinnem heroizmus nélkül a dolgaimat. Az is meglehet, hogy nem is hiba ez, az is lehet, hogy nem az olasz rokonság a hibás a dologban, hanem nekem a tulajdon sajátságom, ami ellen nem lehet tenni. Mindenesetre egyik sarkalatos elvem, hogy soha nem fogok munkához az eszemen keresztül, így ha lehetséges tán megérted, hogy lehetetlenség ilyen elvek mellett, elhatározni, hogy most népies dolgokat fogok festeni. (Az elv szót csak azért használom, mert nem tudok hamarjában más jó szót, de talán sejted, hogy az embernek ilyen értelemben vett elvei nem lehetnek). Az is meglehet, hogy még fogok ilyen képeket festeni, de ha festek, nem tudatosan, hanem mert kedvem lesz hozzá."

Napsütötte zebegényi piac

"Különben, hogy mennyire beszámíthatatlan vagyok, tíz „János vitézt" oda adok az „Egy gondolat bánt engemet "-ért, mert nem tehetek róla, ha az irodalmilag tán nem is a legjobb Petőfi vers, de olyan hatással van rám, ha rá gondolok, lelkesülök, és fizikailag is mély benyomást, mintegy szorongást és megkötöttséget érzek, és szabadulni és ordítani szeretnék, ha olvasom. Csongor és Tündét ha mégegyszer el kellene olvasnom, beteg lennék biztosan. Tán a legunalmasabb könyv emlékével gondolok rá. Toldit, azt nem mondom, nagyon szeretem. Ezeket a megállapításokat azért teszem, hogy belásd, mennyire nem vagyok alkalmas objektív vitára." (Vámos Ferenc: Levelek Szőnyi Istvántól)

Zebegényi táj hajnali fényben

(Pesti Napló, 1929. január )

A festő ebben az évben római ösztöndíjat kapott: "Olaszország természetesen a legnagyobb benyomást tette rám, nem csak a múzeumok és műkincsek, hanem a változatos és meglepetéseket tartogató olasz táj, a határtalanul mélységes itáliai ég és az egész olasz miliő. Pár hét múlva eljött annak is az ideje, hogy minden féle előzetes rajzok és vázlatok készítése után, állvánnyal, kazettával és vászonnal felszerelve, kimentem a Via Aurelianara, hogy elkezdjek egy kiszemelt, előre kiválasztott témát festeni. Kínlódtam, szenvedtem, vesződtem, de nem sikerült. Reménytelenül és kétségbeesve hagytam abba. Ott és akkor jöttem rá, hogy bár nagyon élvezem az ottani látványt, sok minden gyönyörködtet, de munka szempontjából csak a hazai táj, az itthoni miliő, a magyar emberek érdekelnek, csak ezek keltenek bennem visszhangot és csak ezekből a hazai motívumokból tudok érdemleges munkát összehozni, mert ezekkel eszmélésem első pillanatától fogva összeforrtam, eggyé válva velük, önmagámon keresztül megtanultam megismerni legbensőbb lényegüket."

"Szőnyi István Zebegényben lakik falusi házában s nyáron ott is dolgozik. Okmánypapírnagyságban rajzokat készít, a színeket odaírja s erről aztán a műtermében akár 2X3 méter nagyságú olajfestményt is csinál (például »Dunai átkelés« cimű képét). Meséli, hogy egy alkalommal aquarellezett s  a vízfestmény a meginduló esőben megázott. Soha ilyen jól nem sikerült neki festmény. Sokszor dolgozik a Dunán csolnakban, munkaközben leviszi jó meszszire a víz sodra, akkor aztán vissza kell eveznie az eredeti helyre. Egyébként Zebegényben a legszebb kert áll rendelkezésére." (Színházi Élet - 1935)

A zebegényi művésztársaság

Szőnyit 1937-ben nevezték ki a Képzőművészeti Főiskola rendes tanárának, családjávan visszaköltözik Budapestre. Két évvel később írta a következő levelet Eugen Pascu barátjához: "Nekünk itt most lesz az évvége, s akkor azonnal szeretnék elmenni Zebegénybe, hogy nyugodtan dolgozhassak. Mert itt a városban mindig van valami zavaró dolog, s így nem tudok úgy belemerülni a munkába, mintha vidéken dolgozhatnék.
Az igaz, hogy kellemetlen híreket kaptam Zebegényből, most legutóbb. Mégpedig azt, hogy az egyik kút fertőződött, s több tífusz eset volt Zebegényben, de remélem, hogy ez alaptalan híresztelés lesz, mindenesetre a vakációig csak ki fog sülni, lehet-e odamenni vagy se. Engem mindenképpen kellemetlenül érintene ez az eset. Akkor nem tudom, hova tudnék menni, már annyira megszoktam Zebegényt, hogy nagyon hiányozna, sőt még a pályázaton való részvételemet is kétségessé tenné. No de remélem, hogy álhírnek fog bizonyulni ez a veszedelem, s nyugodtan fogok tudni dolgozni a megszokott helyemen." (Levelek egy művészbarátságról - Művészet, 1967)

...aztán rosszabb idők jönnek. Szőnyiről írják:
"A 44-es esztendőben nemcsak vigasztalja az üldözötteket, de bújtatja is őket. Az ostrom alatt életének legnagyobb csapását kell elszenvednie: büszkesége, élete virágjában levő tehetséges fia, Péter, meghal agyhártyagyulladásban. Mert sem gyógyszer, sem orvosi segítség nem volt akkor.
Az emlékezetes nehéz években megadott tematikájú freskókat kérnek tőle, a földalattihoz, traktoristákkal, hurrá-optimista parasztokkal, miközben a falu hallgat és szomorkodik. Sztálin arcmását akarják vele megfesttetni, de a művész önérzetesen ezt a választ adja: - Moszkvában, az eredetiről megfestem, de fényképről, reprodukcióról soha. Ilyet egy igazi művésztől nem kívánhat senki."

Szőnyi István Angelo képein

Lánya férjével, Triznya Mátyással Rómába távozott, ahol kulturális kocsmát alapítottak, amely sok írót fogadott. Szőnyiék pedig újra Zebegénybe költöztek.

Szőnyi felesége, Bartóky Melinda írta nekik 1950-ben:
"A Szilveszter estét a rádió mellett töltöttük kettecskén Apuval s az Új Esztendőt a római rádió hangjai mellett, egy-egy pohár borral üdvözöltük. Ennek megfelelően soká aludtunk reggel. Tegnap ebédre megettük az egyik kakasunknak a felét, hogy mint az ínyesmesterből kitanultam, elrepüljön minden baj az Ó-esztendővel. Reggelire azután kolbászt, és disznósajtot ettünk, hogy a szerencsét felénk túrja a coca az Új Évben. [...]"

Szőnyi István festőművész a zebegényi műtermében Fortepan: Bojár Sándor, 1950

Dunakanyar

Gink Károly fotóján a tehenével (mögötte a mai Szőnyi Múzeum épülete)

Szőnyi István lányánál Olaszországban

Kerti pad

Rákos Sándor: Szőnyinél, Zebegényben

Valóban azt kell hinnem már, a föld kerek
arcát ha ragyaverte folt csúfítja néhol,
kopár-üres táj, kifosztott vidék -
csak azért van, mert annak minden kincse
még a teremtés napján a te zebegényi
kerted köré gyűlt, Szőnyi István!
Emlékszel: a tölgy-üstökű Börzsönyben
barangolván, véletlenül vetődtem erre,
nem is tudom, hány éve annak?
Bekopogtattam hozzád, pihenni házad
fecskelátta hűs tornácára hívtál,
majd fáid árnyékába, keskeny
kerti utak kapaszkodóin.
Mekkora ég suhant fölöttünk, felhő-
vitorlák szárnyán! Ifjúságunk ege!
S lábunk előtt, lenn, az incselkedő
Duna tükrében fordítva mélyült,
fölsajduló-édesen, a magasság.
S a csöpp falu piros cseréptetői,
s lágy dombok, mint delelő tehénkék,
(szőrükön már a koraősz barnája)
s komolykodó hegyek, kormos bikák.
Égig érő béke csöndje
csöndült, később a harangszó folytatta
a csöndet. "Ide kellene" - gondoltam
egy pillantással eget-földet összefűzve -
"ide kellene a bölcseket és
bolondokat meghívni tanácskozásra
a világ dolgáról, mert a te kerted
méltó leginkább az emberhez és bölcs-bolond
emberi gondokhoz-örömökhöz.
S nekem is, a vándornak, ki otthonát
keresi, de nem találja száz meg ezer
idegen otthon közt, bár hűségre kapató
fészkem lehetne egykor ez a hely!

Szőnyi István 1960-ban hunyt el Zebegényben - nem sokkal azután, hogy elkészült az új műterme. Háború utáni életébe a következő könyv nyújt betekintést: Köpöczi Rózsa - Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960) Itt elérhető:

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Katalogus_06_Levelek/?query=k%C3%B6p%C3%B6czi%20sz%C5%91nyi%20levelei&pg=0&layout=s

A kezdeti éveket pedig Klemmné Németh Zsuzsa: Árkádiától Zebegényig. A zebegényi művészkolónia 1928–42 között kiadványa mutatja be:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Idszak_05_Arkadiatol/?query=klemmn%C3%A9%20%C3%A1rk%C3%A1dia&pg=0&layout=s

–

A költőt Szobon szállították le a vonatról 1950. június 14-én - éppen Karlovy Varyba indult, hogy tudósítson a filmfesztiválról a Népszavának. Az amerikaiak számára való kémkedéssel gyanúsították, hisz korábban az ő katonájuk volt. Budapestről való elindulásakor még találkozhatott egy barátjával, erről így ír a Pokolbeli napjaim után könyvében:

"Néhány perc hiányzott éjfélhez, mikor megérkeztünk a Keletibe. Búcsút vettem társaimtól, és kimentem a pályaudvar előtti telefonfülkéhez, hogy felhívjam Gáborit. Bár meleg volt, a fülkében trencskotos férfi beszélt és beszélt. Trencskotjáról eszembe jutott Pilinszky Jancsi esőkabátja, hasonlított hozzá. Három esztendővel ezelőtt hordta, a Korzón. Ő volt az utolsó ember, akivel letartóztatásom előtt beszélgettem. Beültünk egy eszpresszóba és a világ keserves dolgait tárgyaltuk. Egyebek közt megjegyeztem: ügyeljen egy kicsit jobban magára, nehogy az ÁVH gúnyolódó verseiért (a sírfeliratokért) letartóztassa. Boldogan ismételtem el az egyiket:

Magyar! E síron üdv, öröm és áldás,
Mert e helyen fekszik Rákosi....Jenő.

Nyolc órával később az ÁVH engem fogott el Szobon.
A fülke elé mentem, hogy megnézzem az embert és kikényszerítsem. Legnagyobb örömemre Pilinszky volt. Kihúztam a fülkéből, átöleltük egymást." 

Faludy felült a vonatra, de az országból már nem jutott ki. Szobról az ÁVH hírhedt központjába hurcolták, az Andrássy u. 60-ba. Az amerikaiak számára folytatott kémtevékenységgel és fegyveres összeesküvés szervezésével vádolták. A költőt többször megverték, megkínozták, kikényszerített „vallomásában” bevallotta, hogy Amerikában két titkos ügynök, nevezetesen Edgar Allan Poe százados és Walt Whitman őrnagy szervezték be. Először a kistarcsai táborba, majd októbertől a recski kényszermunkatáborba szállították, ahol három évet raboskodott. "A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhettem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunkra legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta…" - mesélte.

Az 1950-es években feleségével, Szegő Zsuzsával a Visegrádi Alkotóházban jártak többször is... Az Újságírók Nyugdíjalapjának visegrádi üdülőjét 1948-ban nyitották meg, az Írószövetség használta. 

Az itt töltött napjaikról írta Faludy: "Visegrád szép volt minden évszakban. Négyszer jártam kint, mióta az Írószövetség bocsánatot kért tőlem, háromszor Zsuzsával, ezúttal egyedül, mert feleségemnek Pesten volt dolga. A falu mindannyiunk számára zárt egységnek tűnt. A bejárati toronnyal kezdődött és a templommal meg a kocsmával végződött. Azon túl senki sem sétált és a Várhegyre sem mentünk fel. Nagymarosról szemközt minden svábot kitelepítettek, de a visegrádiak nagy részét meghagyták. Így napközben csak magyar szót lehetett hallani, míg sötétedés után svábul kiáltoztak az utcán. A falu népével sem érintkeztünk: az Írószövetség házai a nagy kert végében álltak, és senki közülünk nem tudta volna megmondani, ki lakik a szomszéd nagy villákban. Mint maga a falu, az írószövetségi szállás is különálló egység volt. Részint vasbeton, kis szobasorokból, részint különálló vagy kettős, egymástól csak a közös fürdőszobával elválasztott nagy szobákból állt, nagy, ósdi bútorzattal. Ezek úgy tűntek, mintha félig a földbe lennének süllyesztve. Ha az ember aludni feküdt, a pince hangtalan nyugalma vette körül. A kertben a Duna felőli szél fújta fél arcomat. Ha vízparton ültem, a fodrok mindig felém sodródtak. A természet itt diszkréten kedveskedett az embernek, de nem kényszerítette rá, hogy észrevegye."

Füst Milán Visegrádon 1955. januárjában

Róla pompás anekdotát közölt az író: "Magam is akkor, október közepén értem ki Visegrádra. Másnap Füst Milán jöttét jelentették be hosszabb üdülésre. A kocsiból parancsot adott: állítsanak fel egymástól egyenlő távolságra négy karszéket a mintegy száz méter hosszú előkertben. Ő maga bottal és görnyedten nagy nehezen elcsoszogott az első karosszékbe, ott kiegyenesedett és a körben állók részére pompás előadásba kezdett Tolsztojról. Az Iván Iljicset magasztalta, majd élesen bírálta túlságosan optimistának hangzó, hazug végét. Ezt folytatta másfél óráig, miközben végigülte a karosszékeket. Szobájában befeküdt az ágyba és hivatta Nemes Nagy Ágnest meg engemet. Feleségét, mint rendszerint, kiküldte a fürdőszobába, hogy ne zavarja beszélgetésünket. Ezután figyelmeztetett bennünket: nehogy le akarjuk fordítani a Faust második részét kettesben „Goethétől, ettől a nagy germán marhától”. Mellesleg: ilyesmi soha nem állt szándékunkban."

A két pár: Mészöly Miklós és Polcz Alaine valamint Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs 1955 nyarán

Mit fordított Nemes Nagy Ágnes, ha nem a Faust második részét? 

Naplójában írta: "... két napja befejeztem a Corneille Cinnáját, s azóta csöndes hülyeségben tenyészek itt, Visegrádon. Holnap megyek haza. Haza? Mindegy. - Milyen este van! Nyilván ezért lettem lírikus, mert ezek fontosak nekem. Ez az égbolt, ezek a napok, az az óriási egy szál nyárfa a kanyarban, a visegrádi kapu után; a lezúduló széna-szag-sár az erdőből; a két nagy, árvízi pocsolyában a két békakórus – strófa, antistrófa –, amint válaszolgatnak egymásnak. De ne írjunk lírai prózát. Ahhoz jobban fel kell kötni a fehérneműt, különben kutyafüle az egész. Elmélkedjünk. Az könnyebb." Nemes Nagy Ágnes hagyatékából (Holmi, 2008. május)

Zelk Zoltán és Déry Tibor

...és fordított Faludy György is: “1956. október 23-án az Írószövetség visegrádi üdülőjében dolgoztam klasszikus versfordításon. Déryt és Zelket, akik ugyancsak itt tartózkodtak, reggel megkérdeztem, ne jöjjek-e be velük Budapestre. Azt felelték, semmiképpen, a Bem-szobornál rendezendő felvonulást amúgy is betiltják, és ők csak azért mennek be, hogy a lázongó fiatalokat úgy, ahogy lehet, lecsillapítsák.

Maradtam. Vacsora után heten ültünk az ebédlőben, négyen bridzseltek, Madarász bácsi, az öreg kommunista a sarokban ült, és figyelt, míg én a kislámpa alatt Nemes Nagy Ágnesnek magyaráztam. Madarász bácsi vén kommunista volt, aki 26 évvel korábban menekült el a Szovjetunióból, és elmondta mindnyájunknak, hogy az éhhaláltól csak az mentette meg a háború alatt, hogy fátylas muzulmán nőnek öltözött, és piacon kapargatta össze a hulladékot. Ennek ellenére Sztálin iránti tiszteletét mindvégig megőrizte, és megbotránkozott, hogy a Szabad Európa Rádióját hallgatjuk ebédnél. Nemes Nagy Ágnessel nagyon kedveltük egymás írásait. Akkor azt remélte, hogy néhány hétre egyetemi meghívásra kiengedik Amerikába, de miután férjével nagyon szerették egymást, és mivel ő Magyarországon kívánt maradni, Ágnes sem disszidálhatott. Amerikai egyetemekről, demokráciáról és hasonlókról kérdezgetett.

11 felé a kártyázók befejezték a játszmát, Ágnes is elbúcsúzott, én még egy ideig ott maradtam Madarász bácsival, aki különös módon nagyon kedvelt engem, noha beszélgetni is alig tudtam vele. Később ő is eltűnt a kisajtón, mely az egyik modern épületbe vezetett, és ott maradtam egyedül a lámpa alatt. Behunytam a szememet és elgondolkoztam, hogy feleségemen és egyéves kisfiamon kívül nem nagyon volt minek örülnöm. A napok kétségbeejtő lassúsággal folytak, és miután sem a kormánytól, sem a Párttól nem várhattam semmit, életem majdnem céltalannak látszott. Ahogy elmerengtem ezen, hirtelen megszólalt a telefon. Az intézetnek egyetlen vonala volt csak, az ebédlőben. Váratlanul feleségem, Zsuzska hívott: „Gyurkám, kitört a forradalom. Én Wesselényiékkel beszélgettem vacsora után lakásukon (– Wesselényiék a Dózsa György utcán laktak, közvetlenül szemben Sztálin szobrával). A tömeg Bem szobrától a Szabadság tér felé vonult, mint ahogy megtudtuk, és aztán idejött a szoborhoz. Lementünk hozzájuk, és mi is részt vettünk a ledöntésben. Csak akkor sikerült, amikor villanyfűrészt szereztek. Sztálin szobra most a földön fekszik, fejét a belváros felé rúgják, mi pedig édesanyáddal együtt a rádióhoz megyünk, hogy az Ifjúság 12 pontját beolvassuk. Ha tudsz gyere be, mert ezt igazán kár elmulasztani.”

Aztán megtudtam, hogy az utolsó autóbusz már egy órája bement Budapestre, és miután senki autóst nem ösmertem Visegrádon, lefeküdtem. Egyszerre járt át a hideg borzongás és a leírhatatlan öröm. Szóval harmadszor is felkeltünk kínzóink ellen az időben, 1703 és 1848 után. De mi reményünk van most is a győzelemhez? Egy monolitikus, óriási hatalom áll velünk szemben, és az az egyetlen birodalom, amely megsegíthetne, Amerika, tétlenül nézi majd, ahogy levernek bennünket. Kerestem a módokat, hogy lehetne ezen segíteni, ahogy évek óta is ezen töprengtem, de megoldást nem találtam. Kezemmel hideg lábcsontomon siklottam végig, kiugrottam az ágyból, kinéztem az ablakon a végtelen vidéki setétbe, majd újra lefeküdtem, és próbáltam elaludni.

Másnap szerdán hajnalban elmentem az autóbusz végállomásához, és közölték velem, hogy nincs közlekedés. Ruckzsákba csomagoltam holmimat, és elindultam gyalog Budapest felé. Forgalom az úton egyáltalán nem volt. Az összekötő vasúti hídon mentem néhány óra múlva Újpestre, és a megállónál vártam a villamosra. Az emberek az utcán csoportokban álltak, és rendkívül izgatottan beszélgettek. Távolról ágyúszó hallatszott. Talán 15 percig tartott, míg kétkocsis villamos érkezett, amelyen nem volt utas, csak a vezető. Amikor föl akartam szállni, egy fiatalember a szemközti járdáról átkiáltott: „Ne szálljon fel, ha kedves az élete!” Ezt az őrültséget nem értettem, és fölszálltam a villamosra. Talán két megállót is elhagytunk, ahol a villamos nem állt meg, azután lövés dördült el, s én leszálltam a villamosról. A vezető átlőtt homlokkal, vérző fejével a lépcsőn feküdt már mozdulatlanul. „Verjétek agyon a sztrájktörő dögöt!” – kiáltották felém a csoportból, mely valószínűleg lelőtte a villamosvezetőt. Ekkor hirtelen egy volt recski rabtársam felkiáltott: „Ne nyúljatok hozzá, ez a Faludy Gyurka, mindnyájunk barátja!”" (Faludy György – Faludy Zsuzsa: A forradalom emlékezete)

...a forradalmat megelőzően írta ezt a gyönyörű verset (a benne szereplő Pálóczi-Horváth György, Faludy barátja és éveken keresztül szerkesztőtársa volt a Londonban megjelenő Irodalmi Újságnál):

Faludy György: Ötvenhat nyarán

Ezüstvértes leányok lovagolnak
a bárányfelhők zsúfolt ménesén.
A kertben lestük a bujkáló holdat
ma éjjel: Zsuzska, Pálóczi, meg én.
A Dunakanyar szebb most a Loire-nál.
Szavaink mögött folyton hallani
az erdő zúgását. Az ablakpárkány
szélén a fény apró gyöngyhalai.
Soha ilyen gyönyörű, ilyen áldott
nyarat! Lemegyünk reggeli után
a szérűskertek közt az ásatáshoz.
Ennél a kútnál ült Mátyás király,
és ott az árok, tele törmelékkel:
csupa vadrózsaszín tetőcserép.
Firenze házain nem tört el. Téged
öleltelek, Zsuzsa, vagy a reményt?
A nyaralók az utcán ránkköszönnek;
„írók”, súgják. Csupa baráti arc,
s elismerő szem. Kérhetünk-e többet?
Mindenki tudja, mért folyik a harc.
Renaissance! Hol volt, hol nem volt; és lesz-e?
Az ebédnél két vén komcsi. Alig
szólunk, de aztán kiülünk a gyepre
vagy húszan. Egy sincs közöttünk, akit
be nem rondítottak és meg nem téptek,
de a nagy fa alatt most mindegyik
elibénk önti a keserűséget,
míg rossz emléke szinte jólesik
már néki. Erre megnyugszunk mindnyájan,
Erzsi a fához áll és verseket
kezd mondani – éntőlem is néhányat –,
amitől a fiatalemberek
borzonganak kissé és elszégyenlik
magukat, hogy borzongnak. Ezután
Pálóczit kérik: adna történelmi
leckét; a végén azt mondja: talán
új helytartót remélhetünk Moszkvától,
és emberségesebbet, s így tovább.
Tízfelé hallgatok, míg vacsorázom,
s nem tudom, hogy eszem a vacsorát;
szobánkba Füsi Jóska jön be; éjjel
magyarra fordította az egész
Mains salles-t; most felolvassa nagyon szépen;
kár, hogy Sartre számunkra agypenész,
de nem Füsi: kezdjük tehát Herderrel,
és végezzük Dantéval; azután,
alighogy nekikezdtem e versemnek,
az ablakon két szentjánosbogár
s Moldova jön be, hogy megismerkedjék
velünk. Most meg itt fekszünk a setét
szobában s bár nagyon közel a reggel:
Zsuzsa nem akar aludni, sem én:
minek is? Nem vagyunk már többé árvák
e földön s mért mulasszam az ilyen
percet, mikor a boldogság nyúl-lábát
is megfoghatnám; bár még nem merem.
Huszonöt éve félek már: Világos;
a tört gerinc s az ismert részletek.
Magamba préselem, mint egy virágot
e nyár emlékét s nem reszketek
soha többé. Nyugodtan alhatom,
ha elalszom. Mint a török s az osztrák,
úgy az orosz. Övék a hatalom,
miénk az ország.

(Visegrád, 1956 nyarán)

  Ez a fotót 1894-ben készítette Weinwurm Antal!

Beszédes Sándor Alajos (Székesfehérvár, 1831 – Wönishafen, 1889) fotója - Esztergom fényképésze volt

Az országos hírű fotóművész eredetileg csak átutazóként érkezett Esztergomba 1868-ban, de haláláig a város fényképésze maradt. Fotósorozatot készített a Főszékesegyházi Kincstár műtárgyairól, a prímási palota építéséről, az érsekség birtokairól, a kisdedóvó építéséről és a jáki templomról. 1874-re már egy egész albumnyi képe gyűlt össze a városról, és kísérletezni kezdett egy új fotó sokszorozási technikával. Az általa „fényvésetnek” nevezett kőnyomatos sokszorosítási eljárásra az Osztrák–Magyar Monarchia területére szóló szabadalmat kapott, és találmányával elnyerte az 1873-as bécsi világkiállítás érmét. Kitüntetései közül legérdekesebb a belga királyné értékes gyémántgyűrűje. Az 1876. február 23-26 közötti árvízről albumot adott ki. Visegrádra is eljutott...

Beszédes Sándor Visegrádon készített felvétele

 Beszédes Sándor: Nagymaros (1871)

Klösz György - A darmstadti születés, eredeti nevén Johann Justus Georg Kloess (1844–1913) előbb Bécsben kezdett fényképészettel foglalkozni. A kiegyezés körül, 1866-ban két barátjával Pestre költözött, ahol fényképészeti műtermet (fényirdát) nyitottak. A hazai városfotózás egyik legelismertebb alakja lett, mert azon túl, hogy lefényképezte Pest, Buda, Óbuda legjelentősebb épületeit, végigkövette a főváros létrejöttét és annak fejlődésének szinte minden mozzanatát. Az épületfotók mellett fotografált tájképeket, panorámaképeket és műemlékeket is. Előfordult, hogy az érdekesebb látnivalókról sorozatfelvételt készített. Vidéken is fotózott.

A Pálffy-villát ábrázoló sztereofelvétele a Visegrád és környékének áttekintése sorozatának 4. darabja. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában szerepel egy fellegvárat ábrázoló felvétel, amelynek az alján a 15-ös sorszám és a következű felirat szerepel: Visegrádi romok délnek – Visegrád Ruine von Süden. A tájképek, a sorozatfelvételek, épület- és műemlék fotók stb. többnyire üzleti céllal készültek, mert sokszorosításuk után azokat el lehetett adni.

Klösz György: Visegrád (1873-74) 

A felvétel érdekessége: "Ha egy kis fotózási gyakorlattal rendelkező szemmel nézzük az itt közölt fényképet, feltűnik, hogy az nem egy a földön felállított állványra helyezett fényképezőgéppel készült. Az rögtön látszik, hogy a fénykézőgép magasabb helyen állt. Ennek a felvételmódnak technikatörténeti magyarázata van. Az 1870-es években a fotózás még úgynevezett nedves kollódiumos eljárással történt. A korabeli fotósnak kellett az üveglapot kollódiummal bevonni, majd a felvételt elkészíteni, és ezt követően előhívni. Minderre volt talán öt perc ideje, és csak úgy tudta megoldani, hogy a sötétkamrát magával vitte a felvétel helyszínére. Klösz a sötétkamrát egy szekéren rendezte be, amely így egy mai lakókocsihoz hasonlított. A szekéren lévő doboz belül sötétkamra és raktár céljára szolgált. S ha már ott volt, akkor a fotós, ha úgy jobb rálátása volt a felvétel tárgyára, felállt az állványával a sötétkamra tetejére."

Erdősy Rezső - az első váci fotográfus - aki magát előszeretettel nevezte „fényképész és váczi birtokos polgár"-nak, 1883-ban felhívást tett közzé a Váczi Közlönyben, melyben „a váczi múzeum részére meg óhajtja örökíteni Vácz városának jelen korban élő lakosait kor, nem, vallás és rang különbség nélkül". A fényképezés díjmentességét külön kiemelte. A terv szerint először 1000 arcképet készített volna el, de csak néhányig jutott... Városfotókat is készített, valamint vidéki kiszállást is vállalt.

Dabasi-Fromm Géza 1871-ben született Nagyváradon, ahol ügyvédnek tanult, időközben azonban elkezdett érdeklődni a fényképészet iránt is. 1894-ben nekiindult, hogy óriási országának különböző szegleteit megörökítse különleges fényképezőgépével, amivel sztereófotókat tudott készíteni. Ellátogatott több erdélyi faluba, majd Magyarország magja felé vette az irányt, ahol három gyönyörű városról maradtak fent képei (Budapestről és Szegedről, valamint Veszprémről).

Eljutott a Dunakanyarba is...

Nagymaros - Duna-part, kikötő, szemben Visegrád. A felvétel 1894-ben készült (Fortepan/Kiss László)

Divald Károly (1830-1897) Az 1848–49-es szabadságharc után gyógyszertárát vezette Bártfán. Első feleségével közösen később fényképészként dolgozott, második házassága után, 1863-ban megnyitotta saját műtermét Eperjesen. 1878-ban felállította az első magyar fényképnyomati (fototípiai) műintézetet, amelynek központját később Budapestre tette át. Felvételeit fénynyomás (fototípia) útján sokszorosította, ezen a téren Divald az első úttörők közé tartozik. 1885-ben már 18 alkalmazottat foglalkoztatott. 1897 novemberében Károly rövid betegség után meghalt. Fiai, ifjabb Károly és Lajos vitték tovább a fényirdát.

A Divald család a Dunakanyarban is készített képeslapokat, montázsoltakat is.

 Erdélyi Mór, született Grünwald (1866-1934) fényképész, fotóriporter.

A családja elszegényedése miatt Budapestre utazott fényképészetet tanulni. 1884-től 1891-ig tartottak tanonc- és segédévei, amiket Ellinger Edénél töltött, aki neves fényképész volt, és a Magyar Fényképészek Egyletének alapító tagja. Első önálló műtermét 1891-ben nyitotta meg az Erzsébet tér 18. szám alatt. Már a kezdetekkor sikere volt portréinak, így 1894-ben megkapta az udvari fényképész címet. Minden jelentős politikai és társadalmi eseményen jelen volt, képei megjelentek a lapokban.

Ez a fényképe 1897-ben a Vasárnapi újság cikkét illusztrálta. 

Ő kezdeményezte az Uránia Magyar Tudományos Egyesület (1897) megalapítását is. Sok diát az ő közvetítésével készítettek és forgalmaztak.

Komp Nagymaros és Visegrád között - Uránia vetített képes előadás diája 

Weinwurm Antal (1845-?) Külföldi tanulmányok után 1865-ben édesapja, Weinwurm Mátyás műtermében helyezkedett el. Károly utcai műtermüket fotócinkográfiai és kromoautotípiai műintézetté fejlesztették. 

1897-ben az Iparművészeti Múzeum harmadik emeletén akart létrehozni egy olyan nagyszabású (416,36 négyzetméteres) műtermet, ahol különböző sokszorosítási technikákkal is foglalkozhatott volna a fényképezés mellett. Érdekessége az építkezésnek, hogy a műterem vasból készült fedélszékének költségét elfelejtették beépíteni a kiadások közé. Végül nem neki adták ki a helységet, de sok fotót készített a múzeumról. Közben újságoknak is készített felvételeket.

1894 - A nagymarosi ideiglenes híd építése egy hadgyakorlat keretében, a király fogadásával (Ország Világ)

1895- Az esztergomi híd felavatása

A híres budapesti fotósok, vagy onnan idetelepülő szakemberek mellett már a helyiek is kitanulták a fényképészetet. Emléküket számos képeslap és fennmaradt fotó őrzi, sokszor alkotójuk megnevezése nélkül...

Nógrádverőcén Janák Vendel épp a századfordulón kezdte meg tevékenységét...

Svadló Ferenc budapesti gyáros 1890-ben a verőcei plébánia Historia Domusának tudósítása szerint: „Magyarkút-verőcei határban – gyönyörű ízléssel és több mint 100 forint költséggel” a forrást kiépítette „… hogy a nyaralóknak kedves szórakozási helyül lehessen…”. Valószínűleg egy "amatőr" fotózhatta a következő képet, amelynek érdekessége, hogy mindössze 3 évvel a forrás felavatása után készült, és mind őslakosok, mind kirándulók vagy betelepülők szerepelnek rajta. (A fotó Daróczi János tulajdona.)

A 106 éve született Bohumil Hrabal a Dunakanyarban is járt - Mészöly Miklósnál vendégeskedett a 80-as években. Két író barát leírása alapján követhetjük a történteket...

"Kimentem Hraballal Kisorosziba; az egy nagyon szép élmény, ahogy ők egymással beszélgettek. Tulajdonképpen ott kezdődött az intenzívebb kapcsolat kettőnk között." Szigeti László

"Hrabal volt még nagy hatással rám. Vele is megismerkedtem. Mészölyért rajongott, Az atléta halálát olvasta '70-ben, nem sokkal azután, hogy megjelent. Pesten együtt töltöttek egy délutánt és estét, aztán kimentek Kisorosziba." Grendel Lajos

"Azt mondja Miklós Hrabalnak: „Hogy irigylem tőled, hogy olyan humorosan, iróniával tudsz írni, hogy annyira meg tudod nevettetni az embereket, és ez irigylésre méltó.” Mire azt mondja neki Hrabal: „Ugyan, ez semmi. Ilyet könnyű írni. Én úgy irigylem tőled azt a tragikumot, amit megragadsz. Azt a melankóliát, azt a tragikus atmoszférát, amit te leírsz. Ezt én nem tudom.”

Budapest, 1986. május 30. Bohumil Hrabal cseh író Mészöly Miklós íróval sörözik Budapesten, a Kaltenberg Bajor Királyi Sörözőben

Grendel Lajos: Találkozások Hraballal (visszaemlékezés): "A csehszlovák írószövetségben találkozgattunk, mármint a régiben, hellyel-közzel, úgy nyolcvanhétig. Egyszer már nem bírtam a sok abszurdisztáni szöveget, lementem a büfébe, hogy kiszellőztessem a fejemet. Kisvártatva jött Hrabal, mert ugyancsak elege volt a szövegelésből. Ittunk egy sört. Aztán még egyet. Nem volt kedvünk visszamenni. Kettesben ültünk a büfében, és nagyon jól megvoltunk egymással. Egyszer (immár Pozsonyban volt az írószövetségi ülés) elolvasta Mészöly Miklóstól Az atléta halálát, és zengedezett róla. „így kell írni” - mondta. Később (vagy korábban?) Pesten találkoztak is, a Csehszlovák Kulturális Intézet referense majd felrobbant dühében, mert Szigeti kiállítást szervezett az egyik egyetemi klubban. No nem ő, bocsánat, de jó összeköttetései voltak a féldisszidens egyetemistákkal, így hát meglett a kiállítás, éppen a könyvhét alkalmával. A Csehszlovák Kulturális Intézetet pedig kihagyta. Úgysem engedték volna. A csehszlovákok följelentették Hrabalt és Szigetit. Csakhogy Hrabal már szent volt, és a följelentésből diplomáciai ügy és bonyodalom lett. A magyar kommunista párt megvédte Hrabalt. Hát ez elég eszméletlen... Persze, ez már nyolcvanhétben volt. Itt találkozott Mészöllyel - Szigeti úgy ügyeskedte ki a dolgot, hogy találkozzanak, és Mészöly levitte Kisorosziba is. Hrabal és Mészöly jól tudtak németül. Meg egyébként is jól megértették egymást." 

Milyen volt Mészöly Kisorosziban? (Nádas Péter fotója és leírása kertszomszédjáról)

A szabadban éltek, de míg Mészöly a kertben, szinte a táj részeként meztelenül dolgozott (kiabálni kellett messziről, ha valaki jött hozzá, vegyen már fel egy gatyát legalább), addig Nádasnak el kellett takarnia a padlásszoba ablakát, hogy ne lássa a Dunát, a tájat, mert zavarta volna az írásban, elterelte volna a figyelmét: »ő meztelenül, én lefüggönyözve a padláson« – mondta mosolyogva. 

Mészöly Miklós a kertről és a vendégeiről - „Hogy-hogy kert? Paradicsom. Kis homoki vad szekfüs rét, néhány sor pusztuló szőlő, kiöregedett szilvafák, akác, ősfű, vadfű, fácánok, nyulak, őzek, szarvasok, a talaj állítólag olyan magas kvarc tartalmú homok, hogy már gyógyít, viszont ellen is áll a mezőgazdasági akaratoskodásnak, az úri virágoknak - meg rajta egy kisebb faház. Nagyjában meg is változott az életritmusom, amióta „birtokos" vagyok. A barátaim oda szoktak kijönni, sok fiatal. Amolyan peripatetikus keretet ad ez a táj a találkozásainknak, — amelyek egyébként teljesen spontánok, még azt se mondhatnám, hogy rendszeresek, csupán mindig megismétlődnek…” 

Szigeti László így emlékezik az íróra a (Privát Mészöly)-ben: "Lejött reggel a négy lépcsőfokról, és elkezdett beszélgetni a fákkal, a természettel; odavetette a pillantását, hogy itt vagyok. Tudom, hogy ez nem ráfogás volt: a Miklós elkezdett a környezetével kommunikálni. Ugyanis a környezetébe nem csak az ember meg az állat tartozott. Ennyiben volt különleges. Ahogy a tárgyaihoz, és ahogy a természethez viszonyult. Ő egyenértékű partnerként tekintett minden valamiféle földi teremtményre."

"(Mészöly) autonóm volt, mert nem volt benne félelem – mondja Szigeti, s felidézi Hrabal és Mészöly találkozását, amikor Hrabal feltette neki a kérdést „Te félsz?”, s ő tulajdonképpen mintha nem is értette volna, mit kérdeznek tőle. "Nem tudom feldolgozni a félelem érzését, amely valami testidegen anyagként bujkál bennem." - válaszolta." 

Polcz Alaine, Mészöly felesége Kisorosziban - Nádas Péter fotója, 1980

Mivel vendégelhették meg Hrabalt?

Radnóti Sándor esztéta írja a Sosem fogok memoárt írn könyvében: "Valahányszor Kisorosziban vagy a Városmajor utcában a beszélgetés elfelejtette az időt, s Miklós felesége, Polcz Alaine asztalhoz invitált, valami ürüggyel menekülőre fogtam. Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor láttam, hogy Alaine Miklós halála után többek között szakácskönyveket publikált."  - Saját vélemény: Én szívesen használom Alaine Főzzünk örömmel könyvét!. Szóval nálam ki lehet próbálni a hatását a merészebbeknek, és vallom azt is, hogy a társasági élmény sokszor negligálja a körülményeket! ...és mit lehet ebben elrontani? "Egyszerű paradicsomsaláta: Felszeleteled, és megeszed. Semmit nem teszel rá. (Ha nem bírod ki, kevés sót.)" Polcz Alaine: Főzzünk örömmel!

Hrabal jól érezte magát náluk, meg is hívta az írópárt Prágába. Állítólag felszabadultan, barátsággal fogadta őket...

Grendel így folytatta a cseh író magyarországi útjának leírását: "Hrabal szerette Pestet, és utólag megszerette Szegedet is, pedig de nem akart elmenni oda. „Oda már nem megyek. Fáradt vagyok” - stb. De Szigeti addig unszolta, hogy végül is elment. És végül is egy nap helyett három napig maradt ott. A kollégiumba, ahol az estje volt, tömérdek embert vonzott, még a folyosón is álltak. Természetesen hízelgett neki a dolog. Persze, nem mutatta, hogy hízeleg neki, de a három nap mégiscsak három nap. Hogy szerette a magyarokat? Erről sosem beszélt. Legalábbis előttem nem. Egyáltalán nem szeretett nyilatkozatokat tenni, csöndes volt és gyakran melankolikus."

Baka István: Hrabal Szegeden (Délmagyarország, 1991. október 28.)
"II. János Pál nem látogatott el Szegedre, de a hasonmása - Bohumil Hrabal cseh író - igen. ("Pan Hrabal, önnek ikertestvére született" - üzente neki a pápa, s az üzenet hitelességéhez csak azért férhet némi kétség, mert maga a nagy mesemondó adta tovább - én is tőle hallottam.) 1985-ben - a Móra Kollégium meghívására - járt városunkban a Bambini di Praga, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio és - hogy legutóbbi remeklését is említsem - az Őfelsége pincére voltam világhírű szerzője. A nagy sikerű kollégiumbeli est előtt fordítója és alkalmi tolmácsa, Varga György (jelenleg hazánk prágai nagykövete) kíséretében - egyenesen a vonattól - betért a Kincskereső szerkesztőségébe, ahol a szegedi írók kis csoportja és egy valamivel nagyobb csoport "Egger Bier" várta. (Azért osztrák sör, mert az egykori közös hazánkra, az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett, meg egyébként se volt a boltban Pilsner-Urquell.) Már jó két órája ültünk a szerkesztőségben; a sör jobban fogyott, mint Hrabalból a szó; lassan indulni kellett volna a kollégiumba, amikor valamelyikünk félénken feltette a kérdést: "Kedves Hrabal úr, nem óhajtja megnézni Szegedet? Később már aligha lesz rá idő..." Mire Közép-Európa legnagyobb, de legalábbis legnépszerűbb írója csak legyintett: "Minek? Itt barátok vannak, sör van, minek nézzem én a várost?"...

Drága Hrabal úr, ezekben az összeszorított szájú, gyanakvóan-komor tekintetű időkben ismét szükségünk van az Ön humorára, jóságos-békítő anekdotáira, s széthullásunk általánossá válása napjaiban szívesen meghallgatnánk újra az egykori szellemi-kulturális együttlétről szóló eszmefuttatásait.

Jöjjön vissza hozzánk!"

„Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ezalatt a harmincöt év alatt összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy-egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, amíg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nem csak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig.” (Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány)

Vaszary János a képzőművészeti főiskolai osztályát hozta Nagymarosra 1925-ben. A növendékek az állandó telepek mellett nyaranként az ún. vándortelepeken is megfordultak. Ezeket jobbára a városi értelmiség közadakozásból tartotta fenn, számuk évenként 5-10 között ingadozott, s az egyhavi gyakorlatot általában az anyag helyi bemutatása követte. 

"A nagymarosi művésztelep ünnepélye. A nagymarosi művésztelep e hónap 31.-én vasárnap este a Korona szálló helyiségeiben müvészestélyt rendez. A Vaszary János vezetése alatt álló festöiművésztelep estélye lampionos felvonulással kezdődik, azután világposta, szépségverseny, képtombola stb. következik, hogy végül a művésztelep magarendezte revűkabaréja zárja le a szórakozások gazdag sorát. Az egy pengőben megszabott részvételi dijakból befolyó összeget a művésztelep fejlesztésére fordítják. A nagymarosi művésztelep ugyanis eleddig sem állami, sem társadalmi támogatásban nem részesült és nagy küzdelmek árán a maga erejéből tartotta fenn magát."(Pesti Napló, 1927. július)

Vaszkó Ödön: Dunakanyar (Nagymaros), 1927 - A festő tagja volt a Vaszary-féle Új Művészek Egyesületének.

Pap Gyula - A fotós-festő Nagymaroson szervezett festőiskolát a Bauhaus szellemében

"A Bauhausler Pap Gyula tehetséges falusi és városi fiatalok számára kívánt tanulási lehetőséget biztosítani a Dunakanyarban, ahol 1946-ban egy parasztházat kapott a német nyelvű lakosság kitelepítését követően. A következő év tavaszán elkezdte nagyszabású tervének megvalósítását, nevezetesen a kollégium és festőiskola megszervezését a NÉKOSZ keretén belül. Pályázatot hirdetett, amelyre az ország minden részéből érkeztek pályamunkák.
Mazsaroff Miklós éppen családjával együtt visszatelepülni igyekezett szülőfalujába 1947-ben, amikor útközben, Budapesten beadta jelentkezését Pap Gyula Kmetty utcai műtermébe. 1947-ben a negyvennégy jelentkezőből tizenhat került be a Nagy Balogh János kollégiumba, akikkel a képzés elindult. Mazsaroff Miklós az elsők között kezdhette el tanulmányait Nagymaroson, ahol kiválóan érezte magát és rengeteg ismeretanyaggal gazdagodott az egy év alatt. Pap Gyula, a mester, a weimari Bauhaus egykori diákja, majd 1926-33 között a berlini IttenSchule tanára, kiváló művész-pedagógus volt. Módszerei a Bauhaus gyakorlatot követték, illetve Johannes Itten oktatási elvein alapultak. Nagy hangsúlyt fektetett az önálló alkotókészség és a kreativitás fejlesztésére, tanítványai megismerésére, a bennük szunnyadó képességek, hajlamok felszínre hozására, egyéniségük kibontakoztatására. Az egyéni ösztönös meglátás mellett hozzásegítette tanítványait, hogy a színdinamika, fényárnyékhatás, vonalritmus tudományosan is elemezhető módszerével a tartalom és forma egységét keressék és teremtsék meg. Fontos szerepet tulajdonított a természettanulmánynak, amely viszont nem a természet másolását foglalta magában.
Nagymaroson a tanítás egyszerű csendéletek beállításával, elemző feldolgozásával, szín- és formaviláguk felmérésével kezdődött. Először csak szénnel, szín nélkül rakták fel a nagy tónusokat. Elemezték a fényárnyék hatás problémáit, a vonal, a pont kifejezési lehetőségeit, az arányok szerepét a kompozícióban. Tónus-, ritmus-, színdinamikai tanulmányokat készítettek. A feladatot mindig egy probléma megoldására redukálta a mester. A stúdiumok kiegészültek a nagy mesterek műveinek ritmus-, vonal-, színkompozíciós elemzésével. Ugyanakkor a helybeli iskola tanítója nyelvtant, irodalmat, történelmet, földrajzot tanított, s ezen kívül a hallgatók megismerkedtek az orosz és francia nyelvvel is. Fontos volt az általános ismeretek bővítése, hiszen a fiatalok többsége 4-6 elemit végzett, sőt akadt, aki csak kettőt fejezett be. Művészettörténeti előadásokat tartott hetenként Rabinovszky Máriusz művészettörténész, valamint többször ellátogatott Nagymarosra Kállai Ernő és Pogány Ö. Gábor. Pap Gyula rendszeresen szervezett látogatásokat a budapesti nagy múzeumokba. " Vámosi Katalin: Mazsaroff Miklós 1929-1997 : A természet igézetében (Miskolc, 2010)

 Pap Gyula: Nagymaros

A (harmadik) Nagymarosi művésztelepet Diener-Dénes Rudolf, Vörös Géza, Hermann Lipót és Gadányi Jenő alapította 1956 májusában. Az alkotóház fennállása során sok híres művész pihent és alkotott a Duna-parti épületben...  

Vörös Géza Gink Károly fotóján

Képkiállítás Nagymaroson (Magyar Nemzet, 1956. július)

"Néhány hónapja annak, hogy a Népművelési Minisztérium a nagymarosi dunapart legszebb és legnagyobb üdülőházát átengedte a Képzőművészeti Alapnak művésztelep céljaira. Hamarosan benépesült ez a telep; s tapasztalt, öreg művészék, heves fiatalok kutatják azóta a község és a környék festői szépségű tájait. Vasárnap, július 15-én lépett nyilvánosság elé a nagymarosi müvésztelep első kiállításával, amelyet a Képzőművészeti Alap és a Műcsarnok szervezett a nagymarosi művelődési otthonban.
Az előtérben, két állványon nagyszerű fotográfiák fogadják a vendégeket. Ezek a fényképek Gink Károly művei és megörökítik a művésztelep mozgalmas életének kedves, jellemző pillanatait. A művészek kis állványaikkal, mint békés hódítók járják a környéket és szépségeiből annyit hódítanak meg vásznaik számára, amennyi szenvedélyüktől és erejüktől telik. A fényképek tanúskodnak arról is, hogy a község népe nem közömbös a békés hódítókkal szemben, öregek és fiatalok állják körül a készülő vásznakat, a munkába sietők is meg-megpihennek, hogy összehasonlítsák a valóságot a művészettel.
Sok lenne fölsorolni, hány alkotóház és művésztelep szolgálja már művészeink szabad fejlődését. Ez a legújabb is az ország egyik legszebb helyén létesült, szemben Visegráddal, amelynek szépségét és varázsát már idősb Markó Károly is megfestette.
Tizenkilenc festőművész és grafikus műveit mutatja be ez az első kiállítás. Név szerint: Aszódi Weil Erzsébet, Diener Dénes Rudolf, Dombrovszky Szaniszló, Gálfy Lola, Göldner Tibor, Hermann Lipát, Hólba Tivadar, Istókovits Kálmán, Kántor Andor, Kőrösy Lajos, Mattioni Eszter, Mészáros Tamás, Nagy Gyula, Németh László, Piri Kálmán, Szilágyi Ilona, Ridovics Ferenc, Újvári Lajos és Vörös Géza összesen ötvenegy képe. Hermann Lipót a művészek nevében beszélt a megnyitón, s megjegyezte, hogy a nagymarosi művésztelep lakói rövid idő alatt tízszerannyit festettek és rajzoltak. mint amennyi a kiállítás két termében bemutásra került.
Amit a két kiállítási teremben láttunk, főként olaj kép és túlnyomóan a táj sok kisebb részlete. A művészek ismerkednek környezetükkel.
Sok közös jellemvonást lehet felfedezni az itt kiállított képek arculatán. Olyan vonásokat, amelyek abból adódnak, hogy Szolnok és Nagybánya ízes látásmódja, színkultúrája tudatosan vagy öntudatlanul, szándékosan vagy akaratlanul is megnyilatkozik mind idősebb, mind ifjabb művész nemzedékünk alkotó módjában. Mi inkább az eszközök és látásmódok közti különbséget vettük észre. Diener Dénes pasztelljein a könnyed s mégis erőteljes jedlemzőerőt, Hermann Lipót utcarészletén a megifjodott mester friss életkedvét, virtuozitását, Holba olajképeinek szinte pasztelles finomságait, Mattioni szenvedélyes törekvését, hogy sok bátor színét szelíden kordába fogja és Goldner Tibor meleg izzású, komoly, szép képeit.
A magyar földnek, a hazai tájnak az a változatossága, amely itt körülveszi a művészeket, elmélyültebb ábrázolásra ösztönzi őket. Az egyik művész mondta e sorok írójának, hogy a táj itt oly nagyvonalú és erőteljes, mint az a tervező és építő munka, amely hazánk népét ösztönzi. Innen úgy tér haza majd a művész, mint ahogy vasárnapi kirándulásról tér haza a dolgozó ember, kedvben, erőben gyarapodva;
A megnyitó ünnepségen szép számmal voltunk vendégek fővárosiak, de kevés volt a községbeli, a nagymarosi; szomszéd községből való meg alig akadt. Hiba ez, amit orvosolni kell."

Istókovits Kálmán: Fuvaros Nagymaroson

Őszi vázlat a nagymarosi alkotóházról (Magyar Nemzet, 1959. október)

"A Duna-kanyar szépsége ilyenkor bontakozik ki teljes pompájában. A hegyoldalon sárgák és vörösek ezernyi szín változata, más ilyenkor a napfény is, mely a párás víztükörrel kacérkodik.
A nyáron megnyitott, korszerűsített nagymarosi alkotóházat látogató művészek meglesik a hajnalt, s a déli napfény játékát a víz tükrén. Mások a zegzugos kis utcák poézisét rögzítik vásznaikra vagy Visegrádra jártnak át élményeket, színvázlatokat gyűjteni.
Néhányan a fiatalok közül szívesen látogatják Nagymarost. Egyszerre három Derkovits-díjast lát vendégül az alkotóház.
Eigel István Oroszlányból jött az alkotó otthonba. Több mint egy hónapot töltött a bányászok között, tanulmányozta életüket, munkájukat. Itt veti vászonra vázlatai alapján az oroszlányi hónap élményét. Néhány nagymarosi képet is festett közben és a Balatonföldvári Hajtóműgyár éttermének freskó vázlata is elkészült.
A másik Derkovits-díjas Bér Rudolf. Szobájának falát nagymarosi élményeivel tapétázta ki, s vázlatkönyve is tele van, őt érdekli a táj éppen úgy, mint a falu élete.
Konok Tamás, a harmadik Derkovits-díjas, párizsi útjára készül. Egy galériától kapott meghívást önálló kiállítás rendezésére.
Az idősebb korosztályból Gadányi Jenő, Kántor Andor, Mattioni Eszter, Medveczky Jenő, Göllner Miklós és Holba Tivadar a fiatalokkal vetélkedve vetik vászonra benyomásaikat. Kántor és Göllner ös-szentendreiek, de az idén Maros kedvéért hűtlenek lettek nyári pátriájukhoz. Nem bánták meg, az új táj varázsa üdén hatott palettájukra." 

Bér Rudolf: Nagymaros

Reich Károly - Nagymarosi emlék (1962)

Fenti cikk: Tükör, 1968

„Én festeni nem tudok

Csak szegény költő vagyok

Hát ilyen verset írok

(most jobbat azt sem tudok)

Csak azt, hogy mindég ragyog

a nagymarosi szép napok fénye,

ha rágondolok.”

Somlyó György szavai az alkotóház emlékkönyvében

 Benyák Ildikó: Benyák Ildikó: Piéta (Nagymaros, 1970)

1977-ben írták: "- Mi az igazság a nagymarosi alkotóház megszüntetésével kapcsolatos szóbeszédből?
— A közelmúltban műszaki vizsgálatokat végeztettünk az épületen. Az eredmény: alapvető rekonstrukciókra lenne szükség. Ez azonban sokkal többe kerülne, mint egy új alkotóház megépítése, miután nincs megfelelő alapja az épületnek. És még két ok szól az új alkotóház megépítése mellet. Az egyik: egyetlen műterem sincs az épületben. A másik: mivel a ház közvetlenül a Duna partján áll, a tervezett vízilépcső megépítése a jelenlegi gát megemelését teszt szükségessé, így viszont az épület földszinti szobáiból már csak a gátat láthatnák az alkotók. Gondjainkat, elképzeléseinket megbeszéltük a nagyközség vezetőivel, akik készséggel ajánlották fel segítségüket. Hogy ez miben nyilvánul meg? Nemcsak abban, hogy cseretelket ajánlottak fel. amely minden tekintetben megfelel az új alkotóház megépítésének. Abban is, hogy épületelemeket és vállalkozót is hajlandók biztosítani. Az elképzelések reálisak, így a már műtermes, új nagymarosi alkotóház tervezése még ebben az ötéves tervben elkezdődhet, míg a kivitelezésre a hatodik ötéves terv időszakában kerülne sor. Addig természetesen a jelenlegi alkotóház továbbra is a művészek rendelkezésére áll." 

Váli Dezső naplójából:

"1977.02.17. péntek

azt hiszem, a tökéletes pihenés. - regenerálódás életforma nekem:
- egyedüllét
- ideális munkafeltételek (teljes kiszolgálás, teljes szeparáltság, nyugalom, pesti ingermennyiségtől felmentve)
- totális monokultúra: egyhangú munka és tanulásperiódusokból áll az egész nap, és szigorú napirend
- mentálhigiénia: reggeli mise
- fizikum: séta + futás menetrend szerint

-----

és megint csak fölmerül: nincs vajon komoly szerepe ilyen fokú munkakedvemben ennek a kicsi szobának?
(hogy a Dunát is látom, az külön csoda, de ez most nem tartozik ide)" 

Váli Dezső rajza és fotója a nagymarosi alkotóház teraszáról (1978)

Hajnóczy Péter: A pad (1981)
A művészek nagymarosi alkotóházában -ha szerencséd van- Dunára néző szobát kapsz. Az ablakból a hó borította partsáv után szürke, lomhán hullámzó és mocskos vízszalag látszik: a Duna.
A part közelében látható egy piros, kopottas ülődeszkával és háttámlával rendelkező pad, amelyet az illetékes hatóságok elfeledtek leszereltetni, nehogy a helybeli parasztok hazavigyék tűzifának. Közelében levő társairól már eltűnt a faanyag: Isten tudja, hivatalos rendelkezésből, vagy egyszerűen ellopták.
Ha éppen írnál, és nem jutna eszedbe semmi, kinézel az ablakon. Megszemléled a padot, valamint egy ostorlámpát, amely esténként egy jégvirággal borított fát világít meg -akasztófára hasonlít, amelyen lóg és fulladozik a köd.
Ha valami leírásra érdemes dolog véletlenül eszedbe jutna, kopognak. Mocskos, fűtőolajtól bűzlő, munkaruhát viselő öregember lép szobádba, és művész úrnak szólít, míg az olajkályha beöntőnyílása mellé locsolja az olajat. Azt elfelejtette, hogy a tank tele van: fél órával ezelőtt épp ő volt az, aki művész úrnak szólított, és feltöltötte a tankot. (Mivel öreg már, és reszket a keze, csak úgy találomra céloz a kanna csövével, s így mindig a tankba is jut valami.) Büdös van. Szólni azonban restellnél az öregnek, aki a nagyapád lehetne, és igyekszik, hogy állását megtartsa, cselédként viselkedni. Fél tőled, mert "művész úr" vagy, aki, úgy véli, bármikor, akármilyen szeszélyes indítékból árthatsz neki. Te szégyelled magad. Azonban ez mit sem számít: az öreg érzéseit félelmei tükrözik. Ez pedig művész mivoltodból ered, s ha véletlenül afféle is volnál: nem tehetsz ellene semmit.
Tehát: kinézel az ablakon, nézed a padot, majd este az ostorlámpát, amely megvilágítja a fát, amelyre felakasztották a ködöt, s talán holnap felakasztják barátodat, a padot, amely -meglehet- visszanéz reád, visszanéz reád.

A művésztelep a Nagymaros-Bős vízierőmű építési munkáinak megkezdésekor zárta be kapuit. 

Kodály Zoltán és Móricz Zsigmond Leányfalun 1917-ben

Kodály Móricz színpadi művéhez készített néhány dalbetétet, de kettesben az Odüsszeia operaváltozatának megírásával is próbálkoztak. Vajon hogyan és miért került a Dunakanyarba Bartók Béla, Kurtág György és Szabados György? A következő válogatásban megtudhatjátok...

Bónis Ferenc: Kodály Zoltán és Móricz Zsigmond "Nem tudjuk pontosan, hogy személyesen mikor-hol találkoztak először. Kapcsolatuknak első ismert dokumentuma Móricz 1917. július 7-i, alkalmasint küldönccel küldött levele Kodályhoz. Feszes mondatai arról tanúskodnak, hogy korábban, ha egyáltalán, éppen csak ismerték egymást, a levél aznapi találkozóra hívja a zeneszerzőt:
"Igen tisztelt Uram: nagyon szeretnék Önnel találkozni. Nem tudom Reinitz Béla beszélt-e már Önnek arról, hogy nagyon meg akarom kérni, vállalja el egy darabom fő jelenetének zenei megcsinálását. Népjelenet, népdal s muzsika s mégis lehet talán valamit kezdeni vele. Ha készsége van erre, s nincs egyéb dolga, legyen oly jó, ma délután 3–4 óra közt a Szabadság kávéházban találkozzunk. Ha ez lehetetlen volna, tessék ugyanakkor telefonálni oda nekem.
Szíves és meleg üdvözlettel kész híve Móricz Zs"

Kodály egy jó hónap alatt elkészült a Pacsirtaszó színpadi zenéjével. Augusztusban Leányfalun járt, ahol két közös fénykép készült róluk.

...Barátságuknak legaktívabb időszaka a húszas-harmincas években volt, ekkor született legtöbb közös tervük, ekkor inspirálták egymást a legintenzívebben. Az író színésznő-lánya, Lili, három, Kodállyal kapcsolatos operatervről is beszámol Kedves Mária! című leveleskönyvében:
1924. április[?]: „Hány darab is fő bennem?… 4. Dózsa György (Kodály számára nagy operaszöveg, de alighanem tragédia lesz belőle zene nélkül).” 
1926. június 26: „3. Már nagyjából készen van három munkám, melyet a Maga lelkisugalmazásának és inspirátiójának köszönök, s melyek még nem jelentek meg: csak az Odysseus, mely dráma ugyan, de operai feldolgozásán most dolgozik Kodály.”
1929. június: „Radnai Miklós a jövő évről egy programot adott újságírók előtt, abban azt mondta, hogy megbízta M. Zs-t s Kodályt a Ludas Matyival.”

Ezek végül mégsem készültek el. A részletes történetet itt lehet elolvasni: 

http://www.hitelfolyoirat.hu/sites/default/files/pdf/3-29.pdf?fbclid=IwAR0sddh_AuPOURqgvj5S_e2795DNLOfrQs7QcPGMXHTpP6kUOdmdMW_qZFI

Kodály Zoltán édesapja is zenélt úgykülönben. Ő 1883-tól 1885-ig Szobon volt állomásfőnök, majd innen Galántára, utána pedig Nagyszombatra költözött családjával..

Nagyszombaton így történt: "A pozsonyi országút mentén álló régi állomásépületben lévő lakásuk falait klasszikus kamaramuzsika varázsolta igazi otthonná. Az apa jól hegedült, az anya szépen zongorázott, barátaik között több műkedvelő muzsikus is akadt. "Annyira szenvedélyes zenész volt - emlékezett vissza a komponista -, hogy állomásfőnök korában két vonat között is felszaladt a lakásba, ha volt kivel játszani, egy szonáta vagy trió idejére. Nem sokra vitte a technikában, de minden szabad idejében hegedült. Régi írások közt egy pár apró kompozícióját találtam." - tette hozzá."

Forrás: Kodály Zoltán és tanítványai

Bartók Béla és Pásztory Ditta a nógrádverőcei Duna-parton 1938-ban

(Pásztory Jenő felvétele)

A Dunakanyar népszerű forgatási helyszínnek számított az 1960-as években. Számunkra talán a legkedvesebb itt készült alkotás Jancsó Miklós Oldás és kötés című kultikus filmje...

"Amikor Jancsó Miklós 1963- ban megkapta Oldás és kötés című filmjéért a filmkritikusok díját, mindenki a „fiatal rendező” nagy sikeréről beszélt. Jancsó ekkor 42 éves, és mögötte olyan pálya áll, mely egész életútnak beillik: néprajzkutató és jogász, repülő-távírász és hadifogoly Karéliában, a Muharay-együttes táncosa és titkára, az ország utolsó főcserkésze, tanár és tanítvány egyszerre a Színművészeti Főiskolán, „a” hivatalos dokumentumrendező és a kezelhetetlen formalista, az 1958-as év egyik legrosszabb filmjének szerzője és így tovább... Mégis, igaz a fiatal jelző is, abban az értelemben bizonyosan, hogy Jancsó ekkor még egyáltalán nem tűnik kialakult egyéniségnek, filmjei nem mutatnak stílusegységet. Kísérletezik az expresszionizmussal, a hagyományos realizmussal, és ki tudja, mennyi a véletlen abban, hogy későbbi pályája úgy alakult, ahogy alakult." Kézdi-Kovács Zsolt

Latinovits Zoltán és Domján Edit jelenete Jancsó Miklós "Oldás és kötés" című, 1963-ban forgatott filmjében Verőcén (Operatőr: Somló Tamás) 48:30-tól 

Jancsó Miklós (Vác, 1921− Budapest, 2014) és a Dunakanyar
"Apám 1916-tól az erdélyi kormánybiztos titkáraként tevékenykedett. Az impériumváltáskor távollétében a románok halálra ítélték, ezért jött át a családjával Magyarországra. A 20-as években vissza akart apám menni Erdélybe, de a család közölte vele, hogy ez lehetetlen, mert halálra van ítélve. Apám akkor ezt kérte: "Intézzétek el!" A család pénzt adott össze, és az egyik nagybátyám - Fogaras polgármestere - elment Bukarestbe a parasztpárti tagtársához, az akkor belügyminiszterhez. Két értékes ház árát adták össze, azt tette Jenő bácsi egy borítékba, ahogy még a Monarchiában tanulta, és csúsztatva átadta. A belügyminiszter azt mondta: "Tedd csak nyugodtan az asztalra a pénzt!" Megnézte, megszámolta, és azt mondta: "Rendben van, jöhet". De akkor már apám nagyon ritkán ment vissza, mert már itt volt állása. Átmenetileg Vácon dolgozott, ahol megszülettem. Ezért teljesen véletlenül vagyok váci születésű. Rövidesen Székesfehérvárra kerültünk, ahol apám elnyerte a város főszámvevői állását."

A Még kér a nép (1972) forgatási helyszínei között is szerepel Nógrádverőce - Ezért a filmjéért Jancsó elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál rendezői díját.

Nem ez volt az első Nógrádverőcén forgatott film. 1932-ben Huszár Pufi, a némafilmek sztárja megvásárolta a Swadló-kastélyt, és beindította a filmes életet.

Ezen a 30-as években Nógrádverőcén készült fotón érdesmes megkeresni a filmes stábtagokat!

...és Pufinál állandosult a vendégjárás. Járt itt Székely István, a "Hyppolit, a lakáj" rendezője is. Sőt, ő forgatott is!

A forgatásról így számol be az újság: Segítség, örököltem! — Bemutatja a Csaba-mozgó — Békésmegyei közlöny, 1938.I.8. "Igazi vígjátéki fordulattal értek véget a Hunnia uj magyar filmjének, a „Segítség, örököltem!„ cimü bohozat felvételei. Székely István rendezővel együtt a szereplők kivonultak a még hiányzó külső felvételekre Nógrádverőcére, Huszár Puffi villájába és odavárták Rajnay Gábort is, aki az egyik délutáni gyorsvonattal érkezett. A vonat azonban nem állt meg Nógrádverőcén s a kivonult színészsereg harsogó nevetéssel üdvözölte az elámult Rajnay Gábort, akit elvitt a vonat. Rajnay azonban nem jött zavarba, meghúzta a vészféket — és mégis csak leszállt Verőczén, bár ez a szórakozása többe került, mintha bérautón jött volna a társaság után."

De készültek filmek a környező településeken is:

1960, Kismaros - Jak-18 Fürj típusú repülőgép a Zápor c. film forgatásán. (Fortepan, Kotnyek Antal)

"Kovács András a Kolozs megyei Kidén született, tanulmányait is éveken keresztül Erdélyben folytatta. A Bolyai Egyetemen pszichológiát, szociológiát, esztétikát tanult, mielőtt a budapesti Pázmány Péter Egyetemre került volna, hogy aztán 1946-ban felvételt nyerjen a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára. Amikor 1950-ben diplomázott, rögtön a Mafilmhez került, itt indult el a szakmai ranglétrán. A filmgyárban előbb dramaturg, majd évekig a dramaturgiai osztály vezetője volt. 1952–54 között már tanított is a filmművészetin, majd 1957-ben inkább lemondott az osztályvezetői tisztségéről, s dramaturgként, rendezőasszisztensként lépegetett tovább a rendezői pálya felé. Első játékfilmje a Zápor volt 1960-ban, egy keserédes melodráma, amelyben Bessenyei Ferenc és Páger Antal rivalizált Bara Margit kegyeiért, s a szerelmi háromszög tagjai egy zápor elől egy présházba visszahúzódva feszülnek nyíltan egymásnak." Kárpáti György: A magyar film aranykorának óriása ment el

Nagymaros, Sólyom-sziget - Pécsi Ildikó színművésznő az Aranyember című film forgatásán (1962)

Gertler Viktor alkotása Jókai Mór Az arany ember című regényének harmadik filmváltozata, operatőre Forgács Ottó volt. A címszerepet Csorba András, erdélyi színész játszotta. Béres Ilona a forgatás idején még a Színművészeti Főiskolára járt. Latinovits Zoltán két év kényszerszünet után Krisztyán Tódor szerepében tért vissza a filmvászonra. Az aranyember volt az első magyar szélesvásznú film, a forgatáshoz szükséges Agascope-kamerákat Svédországból kölcsönözték. A dunai felvételeknél a Magyar Hajózás működött közre.

A filmben szereplő sír még ma is megvan.

A film itt megnézhető: https://vimeo.com/398547383

Zebegény: Sztrogoff Mihály (1975)

Amikor Zebegény alakította Nyizsnyij Novgorodot egy filmben - Bodrossy Félix operatőr-trükkmester kamera elé szerelt festett üveglappal oldotta meg... - Willem József meséli: "Zebegényben 1975 ben a Sztrogoff Mihály című filmet forgatták, Raimund Harmstorf főszereplésével a Volga folyót imitálva a Dunával. Valóban nagyszerű látvány volt a felépített orosz falu, számtalan élményünk fűződik hozzá, többek között a csónakba ugrás is. Raimund annak rendje s módja szerint elkérte a hajót, csizmában, ölében bevitte a hajóba a francia lányt, Kb: másfél méterről Ő is beugrott, és veszettül elkezdett evezni, mint egy ladikban. Nem tudtuk hogy sírjunk e vagy röhögjünk. Tudniillik ez egy kielboot hajó volt, és nem igazán erre a fazonra szabták. Lényeg, hogy jól sült el a dolog, nagy kárunk nem lett, viszont bejáratosak lettünk a forgatás területére."

Szob - Valamit visz a víz (1943)

"Zilahy Lajos (1891-1974) nagysikerű regényének filmváltozata 1943-ban készült. A Magyar Királyi Operaház vezető főrendezője, Oláh Gusztáv rendezte, akinek ez az első próbálkozása a film területén. Az eredeti díszletterveivel, modern színpadtechnikai megoldásaival már jelentős sikereket elért sokoldalú művész, ezen a számára teljesen új területen is kiemelkedő alkotást produkált. A film természetes fényben fotografált gyönyörű vízparti jelenetei Makay Árpád (1911-2004) kiemelkedő operatőri munkáját dicsérik. Munkáját feltehetőleg Zilahy Lajos aktív közreműködése is segítette, aki nemcsak írója volt a filmnek, hanem forgatókönyvírója és producere is. Zilahy már a húszas években bekapcsolódott a filmgyártásba, a Rongyosok (1925) című film írójaként. 1937-ben az Egy lány elindul című színdarabját, 1938-ban a Két fogoly című regényét filmesítették meg.

1939-ben hozta létre filmvállalatát, a Pegazus Film-et, melynek első produkcióját Zilahy Süt a nap című színdarabjának filmváltozatát Bolváry Géza rendezte. Második filmje, a Halálos tavasz új korszakot nyitott a magyar filmtörténetben. A film sikere után megszűnt a komédia egyeduralma, egyre nagyobb teret hódított a melodráma, melyben a korábbinál nagyobb szerepet játszott az erotika. Zilahy filmjében jelent meg először a végzet asszonya, a Karády Katalin által megformált szenvedélyes, erotikus, független nőalak, akinek nem elég egy férfi, akinek mindig a másé kell, akiért önmagukat vagy egymást pusztítják a férfiak, s aki mellett anyagi és erkölcsi csődbe jutnak férjek, szeretők. Zilahy indította útjára, és a Valamit visz a víz-ben megalkotta ennek a nőalaknak mitikus szintre emelt változatát, Anadát. Zilahy filmjének hősnője az ókori görög mitológiában szereplő, gyilkos természetű tengeri nimfákhoz, szirénekhez hasonló vízi démon. Éppúgy, mint ókori elődei, a kísértés, a világi örömök és érzéki vágyak megtestesítője. Varázslatos hangjával csábítja el a férfiakat, majd tönkreteszi és elhagyja őket. A realitás talajától eltávolodó, meseszerű elemekből építkező, valahol az időtlen időben játszódó történet a mindent elsöprő, romba döntő szenvedélyről szól."
(Balogh Gyöngyi)

+1 film: 

Baktay Ervin (1890–1963) gyermekkori élményei (és a művészek között akkoriban divatos beöltözős összejövetelek) révén barátaival 1931-ben alapította meg az indián-játékot, melyet az észak-amerikai indián törzsi tanács is elismert. Táboruk előbb Zebegényben, majd a kismarosi szigeten, végül Verőcén, a római romokkal szemben volt. Életüket a Baktay által 1935-ben itt rendezett, eddig szinte teljesen ismeretlen némafilm („A sápadtarcú varázsló” is megjeleníti.
"A sápadtarcú varázsló"-ban maga Baktay volt a Sheriff (E. H. Bucktye) és a Főnök (Heverő Bölény). A szintén szereplő Vic Egan Amrita Sher-Gil férje.  

...és ezekkel az indiánokkal találkozott Péger Antal is a Kettesben című film forgatásakor.

"Nagyon menő társaság volt itt Nógrádverőcén: Karinthyék jártak ide, Devecseriék. A laza apukám is úgy választotta ezt a helyet, hogy a Centrál kávéházban hallotta talán, hogy ez egy nagyon jó hely. Hegy és víz együtt, neki ez volt a nagyon fontos. Így kerültünk Nógrádverőcére. Beleszerettünk a helybe, hosszú évekig jártunk aztán minden nyáron ide." Kinszki Judit

Kinszki Imre (Budapest, 1901.III.10.-1945) az egyik legkiválóbb magyar fotóművész volt. Nevét André Kertésszel, Brassaival egy lapon jegyzik a világban. Alkotásai a tökéletes kompozíció és markáns fény-árnyék játék mellett a szeretetteli lélekdússágáról is tanúskodnak. Büszkék vagyunk rá, hogy a családjával a 30-as években itt töltött nyaralásai során nálunk is készültek boldogságtól sugárzó felvételei. Kinszki Imre és fia szomorú sorsát megismerve ezek még élesebben ragyognak egy jobb világ reményében.

A Kinszki család nyaralásait Kinszki Judit, valamint az egy ideig itt élő Bächer Iván irásain keresztül követhetjük.

Bächer Iván: "Kinszki Imre kimagasló eredménnyel végezte el a piaristák gimnáziumát, orvos szeretett volna lenni, de egyetemre nem mehetett az úgynevezett numerus clausus miatt. ...Kinszki tehát nem egyetemre ment, hanem hivatalba; a Gyáriparosok Országos Szövetségének irattárában helyezkedett el, ahol az általa tökéletesen elsajátított öt idegen nyelven intézte a hivatal levelezését. Itt ismerkedett meg gyors- és gépírónő asszonyával is. Két szép gyermekük lett, azokkal kezdtek aztán Verőcén nyaralni."

Kinszki Judit meséli: "Mindig Nógrádverőcén nyaraltunk. Amikor vége lett az iskolának, oda lementünk. Jött egy stráfkocsi, arra rápakoltak kosarakba ágyneműt, mindent levittünk, és lenn voltunk egészen addig, míg nem kezdődött a tanítás. Apámnak volt szabadsága – három hét biztos volt –, és lejött. Amikor nem volt, akkor jött minden nap vonattal. És amikor én már nagyobb kislány voltam, minden nap kimentem a vonathoz eléje. Nógrádverőcén óriási kirándulások voltak, föl a hegyekbe kisvasúttal. Nagyon sokáig jártunk oda. Már egy évvel azután, hogy megszülettem, van rólam fénykép ott lenn. És egészen addig, ameddig már a nagyon nehéz, háborús idők nem jöttek." 

"Kinszki Imre mindennap munka után és persze minden hétvégeken és minden verőfényes verőcei nyaralónapon fényképezett. A képeket maga hívta elő, és maga nagyította és válogatta és rendezgette ma is meglévő csinos albumokba." B.I.

 "Mindig ugyanarra a helyre jártunk. Nagyon jóban voltunk azokkal, akiktől béreltük a házacskát, egy tanító volt, a Szilágyiék, és ezt 500 pengőért egész évre kibérelték a szüleim, a házikó állt összesen egy szobából, tehát ilyen kis pavilonszerű volt. A háznak volt egy verandája. Egy szoba és egy veranda. Nem volt konyha, a verandán főzött anyukám, vagy ha jó idő volt, kinn a kertben. Nem volt fürdőszoba sem a nógrádverőcei házunkban. Volt egy ilyen fürdőház, egy ilyen kis bódészerű, amiben volt egy ilyen nagy bádog teknő, és egy kanna, volt egy ilyen üst, ahol lehetett vizet melegíteni, ha begyújtottak fával. De ezt szinte sohasem kellett használni, mert a Duna tiszta volt, gyönyörű, inni lehetett volna belőle. Tehát lehetett benne fürdeni." K.J.

Egy nógrádverőcére küldött levelezőlapon a világ legaranyosabb szerelmi története - az alsó képen Kinszki Judit anyukája (sz.:1899) és apukája (sz.: 1901) - Kinszki Gábornak, Judit testvérének írta a barátja 1938-ban

"Évi nevében írok, most már elhatározta, hogy Gabinak lesz a felesége. Megis kérdezte anyukát, hogy tudja-e, hogy a Kinszki néni öregebb, mint a Kinszki bácsi. Azt mondta, hogy nem. De igen, mert a Kinszki néni mondta. Anyuka azt mondja: nem baj. Évi azt mondta akkor, hogy akkor már miköztünk sem baj az a kis korkülönbség."
Hátoldalon: "Kinszki bácsi készítsen sok fényképet N.Verőcéről! Na most szerbusz sógor, sietek a levél írásával, hogy játékra is maradjon idő. Kezeit csókolja T.szüleidnek és téged csókol: Palika"
(Judit néni szülei állítólag nem valós dátumot diktáltak be esküvőjükön, hogy ne tünjön fel, hogy Imre 'múltszázadi' nőt vett feleségül.

"Anyukám főzött mindennap. Vásárolni is lehetett ott helyben jól. Volt, a Wawrik nevezetű román férfi, ő volt a boltos, nagyon jóban voltunk vele, egy nagyon értelmes ember volt. Anyukámnak volt egy petróleumfőzője, volt benne két kanóc, lehetett csavarni, és akkor fölötte pedig volt egy olyan lap, amit ki lehetett hajtani, tehát két edényben egyszerre lehetett rajta főzni. Ezen főzött anyukám. Két fogást is meg tudott egyszerre csinálni, de bármit, még kirántott ételeket is tudott, azt nagyon szerettük mindannyian. Volt mindig nagy vendégség, rengetegen jöttek mindig a rokonok, imádott odajönni anyukám több testvére is, az Aranka, a Gyöngyi. Soha nem aludtak ott, jöttek-mentek. Óránként volt vonat Pestre és Pestről is." K.J.

A családtagokon kívül barátok is körülvették őket. Itt élt akkoriban például Görög Etelka (a képen), aki férje, Kandó Gyula festőművész rokonsága által került Verőcére. Kinszki Imrétől tanult fotózni, később Ata Kandó néven vált világhíres fotóművésszé. (Ata Etelkából lett, nem tudta kimondani a nevét kisgyerekkorában - a Kandó vezetéknevet férjétől vette fel.)

Ata Kandó így mesélt erről a Nógrádverőcén készített képéről: „Egyike életem legelső felvételeinek 1932-ből, mielőtt kitanultam a fényképészetet…” 

Ezeken a képeken Reismann Marian fotós szerepel. Az első képet Kinszki Imre készítette Nógrádverőcén, a második a fortepanról való. Ő élete végéig visszajárt - az 1980-as években a Kurtág házaspárt fényképezte itt.

Kálmán Kata, aki az emlékezetes képeket készítette Móriczról Leányfalun, szintén Kinszki Imre közvetlen baráti körébe tartozott férjével, Hevesy Ivánnal együtt.

Ez a fotó is a közelben készülhetett, és szintén köze van Kinszki társaságához. A "Munkakör" diákcsoportja kirándul  1930-ban - A Pilisbe és a Börzsönybe jártak, mert Gödön volt a találkahelyük... A fotó jobb oldalán Robert Capa (itt még Friedman Endre) mellett Bálint Endre festőművész áll. A balszélső sapkás nő Horna Kati, aki Endrénk első szerelme volt, vele távozott az országból, majd aztán Spanyolországban és Mexikóban lett híres fotós. Bálint Endre később Kandó Gyula papírjaival menekült meg. Ata Kandó viszont férjével Franciaországba ment, és ott Capa segítette őket...

De térjünk vissza a Dunakanyarba és hallgassuk tovább Judit nénit!

„Nagyon jó volt ott lenni. A Duna, hát az zseniális dolog volt. Mi általában reggel lementünk és akkor egész nap ott voltunk. Én amilyen régre vissza tudok emlékezni, én már tudtam úszni. Ott nőttem föl a vízpart mellett. ...Néhány képen épp labdázik Gábor. Apukám nagyon szeretett ilyen képeket csinálni, ahol mozgásban van valami."

"A családfő a két-három heti szabadságot leszámítva természetesen mindennap bevonatozott a városba. De vasárnaponként és a szabadság napjaiban mentek a Dunára és fel a Börzsönybe, mint minden verőcei nyaraló.

Aztán máshova történt a vonatozás; Kinszki Imrét és a még diák Gábor fiút behívták munkaszolgálatra. Az apáról pontos hír nem jött, csak az volt a biztos, hogy nem tért vissza többé; viszont került túlélő tanúja annak, hogy a kamasz fiút Buchenwaldban úgy ölték meg, mint Szabó István filmjében az olimpikont: addig locsolták vízzel, míg az élet belé nem fagyott." B.I.

"Anya és lánya a pesti gettóban élték túl az ostromot.

Háború után a Liszt Ferenc tér 2.-ben laktak, a Vidor Emil tervezte házban, amelyben az építész irodája, Jaschik Álmos műterme vagy a Vázsonyi család lakása volt, amely háznak tehát több regényt is rejtenek, őriznek vaskos falai – de hát a legtöbb pesti ház falaira ez igaz.

A Liszt téren – lévén a nagyszerű drámapedagógussá lett Judit lánygyermeke, Eszter, egyetemista társam, barátom – gyakorta megfordultam magam is. Kinszki Imre özvegye – nekem nagymama – 1983-ban bekövetkezett halála után magam is részt vettem a lomolásban; a hihetetlen mennyiségű papír, emlék, régi iskolásfüzet, háború előtt lejárt szavatosságú gyógyszeres fiola mellett az én kezemben is megfordultak a fényképek, amelyekről akkor még nem tudtam, hogy mára a magyar fotográfia történetének megbecsült darabjai lesznek.

Juditnál megvannak a Verőcén készült fotók is.

Hallom, nemsokára kiállítása nyílik Kinszki Imrének, és valami albuma is megjelenik majd.

Egy kis Kinszki-verniszázst rendezhetne egyszer Verőce is..." B.I.

 A kiállítást tavaly nyáron rendeztük meg Verőcén - nagy örömünkre Kinszki Judit néni is eljött, aki azóta is velünk van történeteivel. Nagyon köszönjük éltető szeretetét!

Kinszki Imre verőcei képei - amelyekből a legelső montázson egy válogatást láthattok - sajnos nem maradtak egyben. Nagyon szeretnénk összegyűjteni őket! 

Hamvas Béla egy gyermekkori fotóján (Eperjesen született, Pozsonyban nőtt fel)

Az író 1948 és 51 között önkéntes elvonulásban élt, barátainak kertjét gondozta Szentendrén.

„Akkoriban Szentendrén sokat beszélt a kertről, s mondott olyat is, amit sose fogok elfelejteni. Ezt mondta:
    - Úgy kell bánnom a növényekkel, a fákkal, amiket most gondozok, hogy tudnom kell: ezek rám vannak bízva. Így kell velük bánni. Azt a területet - kertet -, ahol én most dolgozom, nekem meg kell váltanom. Másképpen hozzá sem szabad fogni. Aki a reá bízott földet nem váltja meg, az kizsákmányolja. Harmadik lehetőség nincs.
S ezt így is gondolta és így is csinálta. Szeretettel. Mindent szeretett, ami él, a legkisebb növényt is.”
Deák Károly: Emlékezés Hamvas Bélára

„(…) bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.”

„Mikor kitavaszodott, a kerti munkához fogtam. Esténként a ház lépcsőjére ültem, és az érdes alkonyatban szemlét tartottam az elvégzettek fölött. Úgy éreztem, hogy ez a csendes, mély, szótlan tél, az életem legmagányosabb fél esztendeje, amikor néha két hét is múlt, hogy Tariménessel szót váltottam, megértette velem daimónomat.”
Magyar Hüperión. Nyolcadik levél. 107. o.

„Használati utasítás: ha a tenger mellett nyaralsz, reggel hatkor kelj fel, menj a sziklához, ahol jó mély és a víz ragyog, ugorj fejest, ússzál húsz percig. Száradj meg a napon, gyújts rá, olvass verseket és menj reggelizni. Nyolckor indulj az erdőn át a fürdőbe, lassan, ott napozz, fürödj, féltizenkettõig, szedj csigát, kagylót, úszkálj, ugrálj, lapos kaviccsal kacsázz a vízen, építs homokvárat, közben meditálj a világ nagy tételén: Jobb verőfényes nyáron a tengerben fürödni, mint hideg télen a sötét hivatalban dolgozni.” (A babérligetkönyv)

„A tengert a háborús idők elvették tőlem. Számomra a nyár semmi esetre sem a gyűjtögetés és rendezés ideje, hanem a „nagy élmény”, a kitágulás és továbbnövés. Megesett, hogy nem hoztam haza többet, mint tíz összefirkált jegyzetlapocskát, és könyveim is félig kiolvasatlanok voltak. Mégis alig győztem télen megérteni azt, amit nyáron átéltem. Istenem, a tenger! Mostanában hetekig csaknem beteg voltam a honvágytól, és megkíséreltem, hogy elmehessek. De konzulátusi engedélyek, pénz, egyéb lehetetlenné tették. Azért voltam kénytelen azonnal Szentendrére szökni, hogy legalább „valami” legyen, ha már a tenger nem lehet.”

„Szentendre szép, és a fenyők tövében júliusban kabócák szólnak, ha behunyom a szemem, azt hihetem, közel van a tenger.”
Hamvas Béla: Levél Gulyás Pálnak 1941. VI. 28.

Pirk Jánosné Remsey Ágnes Emlékezés Hamvas Bélára
"Ő akkoriban már nem dolgozott a könyvtárban. Az év melegebb felében beteg sógora gyümölcsöskertjét gondozta Bubánban, a Kőhegy oldalában. Ez a gyümölcsös határos volt Veress Jóska szőlőskertjével. Jóska meg az én sógorom volt, aki Erdélyből származott és az unokahúgomat vette feleségül. Úgy került Szentendrére, hogy tagja lett a két világháború közt itt alakult vegetárius kolóniának, amit a város akkori polgármestere, Antolik Arnold patronált. A kolónia tagjai gyümölcstermesztésből éltek. Veress Jóska és Hamvas Béla között szoros barátság szövődött, a közösen végzett kerti munkák, életszemléletük hasonlósága és a közös szellemi feladat, a Bibliában való búvárkodás révén.
Veresséknek is, nekünk is bérelt lakásunk volt a Pismányban, közel egymáshoz, és így alkalom nyílt arra, hogy néha nálunk, néha Veresséknél vitaesteket rendezzünk, Hamvas Béla közreműködésével. Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin is több ízben meglátogatott. Ezek az esték voltak azokban a sötét években életünk oázisai.
Egy ilyen este különösen emlékezetes számomra. Azon az estén nálunk voltak. Sok minden szóba került. Például Hock János művei, aki katolikus pap volt, és az ezerkilencszázhúszas években jelentkezett misztikus ihletettségű írásaival. Hozzánk ezek Antolik polgármester úr könyvtárából jutottak el, aki nagy tiszteletben tartotta őket. A szokásos esti beszélgetések után, elkísértük Hamvas Bélát Veressék háza felé.
Az este koranyári lehetett. A csillagok ragyogva sziporkáztak a fekete égbolton. Ilyen estéken minden csillag egy-egy kulcs lehet, megrozsdásodott lakatok kipattintására. Ilyenkor nyílnak a tűzliliomok a Veressék kertjében. A rövid kis utca is végtelen hosszú lehet, ha ilyenkor vallomásra nyílik, egy szorosan zárkózott szív. Hamvas Béla a gyermekkorát idézte. Akkori hitét, hogyan várta Jézus újraeljövetelét a világba.
De essen szó a kőhegyi Tusculanumról is, a kis vincellérházról, ahol akkoriban Hamvas Béla lakott és dolgozott. Itt írta élete epekeserű művét, a Karnevált. Itt dolgozta át újra az Az öt géniusz földje című munkáját, amelynek egy gépelt példánya nálam vészelte át a háborús éveket. Úgy hiszem, ez a környezet, és ezeknek az éveknek elvonult magánya nagyon gazdag időszak lehetett a számára, és sok mindenért kárpótolta, amit a közelmúltban elvesztett, elszenvedett.
Ebben az Ovidiust idéző, aranykori, idilli tájban meghúzódó tanyában, több ízben a vendégei lehettünk. A kis présházban az egyik szobát berendezte magának, és úgy élt ott, mint az indiai remeték. Illatos falevelekből készült fekhelye felett kis könyvespolc. Rajta, mindennapos olvasmányként, Keresztes Szent János misztikája. Egy asztal, egy szék, egy szekrény az egész bútorzata. És kényes tisztaság.
A ház mögött fiatal tölgyerdő, a fák alján lángszínű lampionvirágok piroslottak. S egy kanyargós út vezetett a hegyi forráshoz, melyből napfénycsókolta, kristály- tiszta, jóízű víz bugyogott, bőségesen. Mögötte nyílegyenes jegenye mutatott az égre, amit annyi év után még most is fölismerek, ha a HÉV ablakából a Kőhegy lejtőit kutatom, a mi Badacsonyunkét.
A ház előtt jól termő szőlő, lejjebb terebélyes almafák, s egy hatalmas szelídgesztenye-sátor. A kert természetes határa csaknem járhatatlan mély patakmeder és sűrű bozót. Az út is, ami oda vezetett, mélyen húzódott a telek alatt. E bűbájos fennsík teljesen elrejtezett a kíváncsi szemek elől. De nem úgy a kilátás! A Kőhegy tövében elterülő nagy síkság fölötti messzeséget a ház oszlopos tornáca tárta a szem elé, egészen a távolban kanyargó ezüstös Dunáig. A partján épült városka tornyai odalátszottak..."

Kemény Katalin, Hamvas felesége így beszélt róla: "Valóban, Szentendre időben, jelentőségben életünk szerves részévé vált. Budapesten sohasem tudtunk igazán meggyökeresedni, és Szentendre, bár sem Pozsonyra, sem a Mezőségre nem hasonlított, mégis valami kárpótlást nyújtott az elhagyott szülőföldért. Házasságunk évétől, 1937-től kezdve a nyarak jó részét – kivéve a Dalmáciában töltött heteket, tehát azt az időt, amikor még a remete-hegyi lakásunk ép volt – a Kő-hegy alatti parasztházban töltöttük. Parasztház mivoltában éppen nem volt, amint azt Darabos Pál állítja, nyomorúságosnak mondható. Két elég nagy szoba, tágas konyha, kamra a jellegzetes, hosszú falusi tornáccal, a kertet övező patakkal. A ház mögötti erdőcske, megszakítva apró tisztásokkal, szép sétát kínált az ivóvizet adó forráshoz. Mi sem lehetett természetesebb, mint az, hogy mihelyt a háborús rombolást némileg helyrehoztuk, ha az idő engedte, igyekezzünk a régi helyre. A történethez hozzátartozik, hogy bár a kis birtok Béla sógoráé volt (mellesleg nem Koós Iváné, hanem Istváné), de annak idején, a ház építésekor Béla a kétkezi munkából derekasan kivette a részét. Tekintve, hogy a Koós család inkább csak kirándulásszerűen, alkalmi tartózkodásra jött ki, Béla már ismeretségünk előtt hónapokat töltött ott. Sőt, mivel 1936-ban ott írta meg A magyar Hüperion első változatát, el is neveztük hüperioni háznak." 

„Nézz körül.
E szelíd lankák, a keskeny folyók és kicsiny tavak, alacsony dombok és széles völgyek földjén: liget az egész ország. Kertben élünk. Minden olyan világos nálunk, mint borunk íze, és olyan sima és langyos. Nagy királyaink tudták ezt, és hogy a népnek kert-életet kell hozni.
Csak elkeseredésből hős, nem akar ez harcolni.
Azért jött ide, és telepedett meg itt. Azért az övé ez a föld. A magyar nem vitéz, csak amikor keserű, és nem dühös, csak amikor kétségbeesett. De csak akkor keserű és dühös, csak akkor nyomorult és kétségbeesett, csak akkor elveszett és lázad és forr és robban benne a méreg, ha nem élheti szelíd kert-életét.”
Magyar Hüperión. Kilencedik levél. 

„Akkoriban Szentendrén sokat beszélt a kertről, s mondott olyat is, amit sose fogok elfelejteni. Ezt mondta:
    - Úgy kell bánnom a növényekkel, a fákkal, amiket most gondozok, hogy tudnom kell: ezek rám vannak bízva. Így kell velük bánni. Azt a területet - kertet -, ahol én most dolgozom, nekem meg kell váltanom. Másképpen hozzá sem szabad fogni. Aki a reá bízott földet nem váltja meg, az kizsákmányolja. Harmadik lehetőség nincs.
S ezt így is gondolta és így is csinálta. Szeretettel. Mindent szeretett, ami él, a legkisebb növényt is.”
Deák Károly: Emlékezés Hamvas Bélára

„A kiadások csökkentése a minimumra (lehetőleg abból élni, ami a kertben van): a dohányzás mérséklése, kávé mérséklése, kevesebb vaj - takarékosság. Október 1-re: 1800,- (gyümölcs jövedelem nélkül).”
Naplók

Czóbel Béla: A szentendrei kert

„Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára két, eddig publikálatlan, Modok Mária által apró betűkkel sűrűn teleírt levelezőlapot őriz. Mindkettőt Ilosvai Varga Istvánéknak küldte Párizsból, 1951-ben. A tavaszi keltezésűben arról is ír, hogy ismét Hamvas Bélát kérték meg az almafák megmetszésére, mert eddig is nagyon lelkiismeretes munkát végzett." Modok Mária férje, Czóbel Béla festő pedig így írt barátjának: „Rengeteg almánk van még, úgy tápláléknak, mint csendéletnek. Cézanne is dúskálhatna.” 

„ÖTVENEGY TAVASZÁN a szentendrei almáskert irodalmi egzisztenciája nem azért vált tarthatatlanná, mert pénzzel nem lehetett fenntartani. Morális alapja nem volt többé. Spirituális tartalékaimat feléltem, de túlságosan alkímizálva voltam ahhoz, hogy meg tudtam volna állni. A források kimerültek, még soha ennyire. Közérzetem azzal a lehetőséggel is számolt, hogy a mű lezárult. Mindegy.
Ascende superius, amice!
A lépést felfelé minden esetben alul kell kezdeni. Egyszerre harminc úton kell menni. Akkor erről semmit se tudtam, csak a puszta életig leszegényedve belefogtam valamibe, amiről sejtelmem se volt, hová visz. Csak szimatom súgta, hogy jó. A Hadith azt mondja, aki a tanítást meg akarja ismerni, annak műveket kell készíteni.
A magányos életrend kiváltsága megszűnt, és külsőségekben ahhoz a kényszermunkatáborhoz kellett asszimilálódnom, amelyben a túlnyomó többség élt. Tábor Béla nyelvén: az érintkezést a történeti ellenállásokkal fel kellett vennem. Meglepetés nem ért. Minden pontosan úgy volt, ahogy a szentendrei kertből láttam. Az ellenállásokat se vettem szívemre, de azáltal, hogy a dolgokat napról napra minden tiszta órában le kellett mérnem, mélyebb alapokon új folyamatosság keletkezett. Nem voltam ellenségek között, fogságban és szüntelen életveszélyben, mint Szabó Lajos, de tapasztalatot szereztem arról, milyen ha valaki számára megnyílt infernó (…)”

"„(…) A szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl keveset akartam. Aki képességei alatt választ, válságba kerül"  Hamvas Béla: Szarepta

"...amikor nyugdíjba ment a hatvanas években, ismét visszatért Szentendrére, és vásároltak a szomszédos dombon, a pismányi Cseresznyés utcában egy kis faházat és kertet. Az egyik tanítványa, Molnár Sándor festőművész elkísérte, amikor a művésztelepi kiállítások megnyitóira vitte eladni almáit, s hallotta, amikor azt mondták mesterének, hogy nem kell absztrakt alma, majd elzavarták. Hamvast a legtöbben ebben az utolsó időszakában ismerték meg tanítványai közül, így számos visszaemlékezésben megjelenik Szentendre és a pismányi kert is.
    Ennek a kései kertnek előképe volt az az intenzív időszak, az a kicsit több is, mint három esztendő, amit Hamvas Béla a bubáni kertben töltött, földművesként, s amikor megértette és ezáltal megértette velünk is, hogy kertészként lelkiismeretünk suttogására hallgatva a kertünket nem csupán megművelni, hanem megváltanunk is kell."  Deák Károly: Emlékezés Hamvas Bélára