Bartók Béla bájos, ifjú felesége a nyarat Nógrádverőcén töltötte (Nyaraló hölgyek is humorizálnak) - Ujság, 1936. 
"Mikor a kedves, dunaparti községben híre terjedt annak, hogy az ünnepelt nagy zeneköltö bájos hitvese megérkezett és néhány hetet tölt a községben, a villák előkelő hölgyei nagyon megörültek az uj vendégnek. Halkan lépdeltek a kertben, hogy ne zavarják. De hát semmi sem tart örökké. Az egyik uriasszony reáunt a monotón csendre és kissé, fortébb hangon hívta a szobalányt. A másik uriasszony rosszalló pillantást vetett feléje. De a hangosabb beszédű hölgy nem hagyta magát dirigálni, hanem erélyesen visszavágott:
- Ugyan kérem, ne féltsük mi annyira Bartók Bélánét. Egy kevés zaj nem árt meg a fiatal méltóságos asszonynak. Elég lármához lehet ő szokva. Hiszen naponkint hallgatja a férje kompozícióit.
Derüs hangulat követte e kedves evődést. Másnap a strandon mindenki erről a bon-motról beszélt.
Bartók Béláné közeli szomszédságában nyaraltam és abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Bartók Bélánétól több kérdésre választ kaptam. A méltóságos asszony, a ki kitűnő zongoraművésznő, maga is növendéke volt Bartók Bélának a Zeneművészeti Főiskolán és szavait idézve; — „ma is az vagyok és remélhetőleg az. is leszek életem fogytáig” áhítattal és nagy lelkesedéssel beszél férjéről."
Bartók Béla 1938-ban, a kép elkészülésekor a következő zenét komponálta:

ifj. Bartók Béla (Budapest, 1910. augusztus 22. – Budapest, 1994. június 17.) - a képen édesapja New York-i sírjánál
Bartók Béla zeneszerző elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot Budapesten. A Műegyetemen szerzett diplomát. Ezt követően, mint tanársegéd évente négy-öt héten keresztül dolgozott Nógrádverőcén, mint külsős geodéta oktató és gyakorlatvezető. Lehet, hogy a zeneszerző és felesége őt látogatta meg nálunk?

A Kurtág-házaspár Verőcén - a Makai ház lakói (Reismann Marian fotói )
"A verőcei ház, ahol a felvételek készültek, a közös munka műhelye. Az emeleten, féltékenyen őrzött csendben és magányban, önmarcangoló gyötrelemben, minden leírt hangot kíméletlenül megkérdőjelezve, jóváhagyva, majd ismét kitörölve, a váratlan ihletet csodálatos ajándékként fogadva dolgozik a zeneszerző, majd egyszerre megjelenik a lépcsőn, kezében a vázlattal, s megmutatja Mártának. Nem tudom, hogy ilyenkor milyen beszélgetés folyik köztük, de sokat elárulnak a képek.
A szinte emberfeletti koncentráció, az együtt-lélegzés, együtt-gondolkodás pillanatai; Márta megjegyzést tesz, s Gyuri a partitúrát nézve mérlegeli a hallottakat; a zeneszerző magyaráz, Reismann Mariannák címezve szavait, s Márta még a partitúrát nézi, talán a maga gondolatmenetét követve, talán a magyarázó szavak illusztrációját keresve a kottában. De megjelenik az elengedettség mosolya is, ahogy ketten egyszerre a fotográfus felé fordulnak s az egyik képen Márta munkatársból hallgatóvá válik: a kályha padkáján ülve hallgat - talán Kurtág zongorajátékát figyeli?
Fontos pillanatban került sor Reismann Marian verőcei látogatására: elkészült a ...quasi una fantasia... Op 27, hosszú évek óta az első nagyszabású, pusztán instrumentális darab (a nyolcvanas években a vokális művek játszották a vezető szerepet Kurtág oeuvre-jében) — s ebben a mondatban különös hangsúly esik az elkészült szóra, hiszen szinte az utolsó pillanatig úgy látszott, befejezetlenül marad ez a berlini megrendelésre született, zongorát és hangszeres csoportokat foglalkoztató kompozíció. Új vonása, hogy a csoportok a terem különböző pontjain és más-más magasságban helyezkednek el (ideális környezetet nyújtott ehhez a Nyugat-Berlini Filharmónia újonnan megnyílt kamaraterme, ahol egy „Kurtág Porträt” keretében 1988. október 16-án elhangzott az ősbemutató). A hang ily módon körülveszi a közönséget, s egészen újfajta hangzásélményt nyújt. Kurtág tehát egy számára igen fontos, s jövőbe mutató mű elkészültéről adhatott számot a régi barátnak, Reismann Mariannak (azóta további két darab készült el, amely hasonló módon térhatásra épül). Feszültségére a jellegzetesen felhúzott váll utal, meg a két összekapcsolódó kéz — a zeneszerzőhöz közel álló szinte hallja a bizonytalanság jól ismert kifejezéseit, intonációját, a gyorsan, kapkodva kiejtett „Nem tudom”-ot, a „Ta!án”-t. A csupasz fal háttere előtt, a sarokban egymagában álló szikár szemüveges alak ezen a képen borzasztóan egyedül van, hiszen az alkotó valójában magányosan küzd önmaga igazságának kimondásáért, szembenézve az örökkévalóság kifürkészhetetlen pillantásával. Reismann Marian igazi művészi tette volt ennek a magányosságnak a megörökítése, hiszen ráébreszti a nézőt arra a szomorú tényre, hogy a legszorosabb emberi közösségben élve is igazából magunkra maradunk, a végső kérdésekre magunknak kell megtalálnunk a választ.
A fotózás csendes művészet. Kívülállóként úgy érzem, nem idegen tőle (talán a lényeghez tartozik) a meditáció, az elmerengés, a szemlélődés. Ebben (is) találkozik a zenével. E képek — ki tudja —hozzásegítik a lap néhány olvasóját, hogy megkeresse magának Kurtág zenéjében az érintkezési pontokat. A művészet végül is-az emberi érzékenységből táplálkozik, tehát egységes egész. Zene és kép unokatestvérek.'
(Fotó, 1990.10.01.)

Bert Noglik - Elfelejtett énekek - Szabados György portréja - Alföld, 2010/10
"Irány Nagymaros. A budapesti Nyugati pályaudvartól ez már csak rövid vonatozást jelent. Az utazás összhangban van a vidékkel, amely egyike a legszebb magyar tájaknak: a Dunakanyar. A turistáknak ezt az utat hajóval ajánlják megtenni. A vonat azonban gyorsabb. Már korán reggel sok utas utazik; helybeli lakosok és kirándulók, asszonyok kosarakkal és fejkendőben, mindez Magyarország.
Szabados Nagymaroson. Egy júliusi napon voltam ott; sohasem felejtem el. A Duna partján fekszik Nagymaros, ez a kis község, elragadó tájban. Kevésbé zsúfolt, mint a túloldalon lévő, s minden valamire való útikönyv által jelzett Visegrád. Még érezni a reggel frissességét, amikor Szabados György fogad engem az állomáson. Rövid séta után elérjük a házat, amelybe feleségével és három gyermekével a nyolcvanas évek elején költözött. Még mindig építik, alakítják, a vidékre jellemző építészeti jellegét azonban továbbra is megtartják. A belső berendezés egyszerű és stílusos. Az egyik helyiségben dolgozik Judit, Szabados felesége, aki könyvrestaurátor. Régi magyar bibliát mutat nekem, melynek megtört lapjait oldalról-oldalra viszi fel japán papírra. Egy pillantás a szobára, ahol Szabados gyakorol, komponál, elmélkedik és ír. Mindez sejtetni engedi, hogy ez az ember milyen visszavonultságban dolgozik. Szabados ismeri érdeklődésemet zenéje iránt. Nem első alkalommal kerül sor találkozásunkra. Szívélyességet sugároz, ami bizalmat ad. A távolság eltűnik, a tisztelet megmarad.
Szabados a mai magyar zenei és intellektuális élet egyik kívülálló és egyben központi személyisége is. Ez paradoxonnak hangzik, de mindjárt kiderül, ha műveit és jellemvonásait eltérő perspektívákból vizsgáljuk. Bármely gondolati megközelítést választjuk is azonban, zenéjének érzékelhető meggyőzőerejéről nem feledkezhetünk meg. A problémák iránti érzékenység, tartalmi súlyosság és az örömök érzékletessége jellemzik a muzsikáló Szabados Györgyöt, aki bár a nagyváros magasan művelt atmoszférájában nőtt fel, nagyon is otthonosnak tűnik ott, nagymarosi környezetében. Zeneszerzőként és improvizáló muzsikusként Szabados érezhetően ennek a vidéknek és tájnak a légköréből is merít.
A ház előtti asztalnál folytatott beszélgetésünk gondolatai szó szerint Isten és a Világ dolgai körül forognak. Késő délelőtt felmegyünk a kert hátsó részében található dombra, s lenézünk a Dunára, Visegrád magaslataira s a várromokra. Déli tizenkét órakor aztán megszólalnak a környék kicsinyke templomainak harangjai.
Ezentúl Szabados zenéje nekem közvetlenül a magyar tájat is jelenti. Zene és táj; szép a fülnek és szép a szemnek, mint ahogy az más összefüggésben Bartóknál is megjelenik.
Az improvizált zene aurája. A pianista Szabados, szólóban."

Szabados György a Forrásban – háttérben Öri-Kiss Botond

+1 zene Kismaros-Börzsönyligetről: