Bölöni Györgyöt (1882–1959) 1950-ben a hollandiai nagyköveti posztról rendeltek vissza az Irodalmi Alap vezetői pozíciójáért. A ma leginkább „Ady barátjaként” emlegetett egykori újságíró, irodalomtörténész és politikus valóban rendelkezett olyan kapcsolatokkal és tekintéllyel, amely a legmagasabb vezetői székekig ért. A művészek nyugdíjazási, segélyezési problémáival foglalkozó művészeti alapok létrehozása szovjet mintára történt: olyan, viszonylag független intézmények ezek, amelyek egy komoly problémát, ezzel együtt a megoldás felelősségét is átveszik az államtól. A Népművelési Minisztérium 1950-ben három alapot hozott létre, a képzőművészek, a zeneművészek és az irodalmárok számára. Elsőként az Irodalmi Alap létesült az év októberében, nyolc feladatkörrel: előlegek, ösztöndíjak, tanulmányi segélyek, alkotóházak fenntartása, üdülési lehetőség biztosítása, baleset vagy betegség esetén a család segítése, nyugdíjak folyósítása és a szerzői jogok védelme. A vezetőséget a minisztérium az Írószövetség részvételével jelölte ki, az igazgatót pedig maga a miniszter – vagyis igazából minden Darvas Józsefen múlt, aki az ötvenes években egyszerre töltötte be az Írószövetség és a minisztérium vezetői pozícióját. Az írók ekkor saját alkotó- vagy üdülőházzal nem rendelkeztek, az újságíró-szövetség tizenkét szobás visegrádi üdülőjében béreltek számukra szobákat, majd a szomszédos Nagy Bódog-féle nyolcszobás villát adta át a Népgazdasági Tanács az Irodalmi Alapnak, kifejezetten alkotóház céljából. (Nagy Bódog egykori huszárezredes 1948-ban még kisgazdapárti országgyűlési képviselője volt Visegrádnak, 1950-ben államosították minden birtokát, őt magát kitelepítették, 1960-ban bekövetkezett haláláig segédmunkásként dolgozott.)
(MúzeumCafé, 2021)
— Első ízben a visegrádi alkotóházban töltöttem nem is tudom már, hány hónapot. Akkoriban alapították ezeket az intézményeket. Egyik legszórakoztatóbb emlékem ott-tartózkodásomról: a gépíró madár. Időnkint a legváratlanabb helyekről szabályos gépírás zaja hallatszott. Mint utóbb kiderült, egy mátyásmadarat megihletett az írógép sajátságos csattogása s megtanult gépírni szöveg nélkül. Ezzel túltett azokon az írókon, akik szöveget írnak értelem nélkül.
— Egy ilyen madárról én is hallottam. Bella István szerint Szigligeten van egy gépíró szajkó, méghozzá verset gépel, a gépelés ritmusából tudni lehet pontosan, hogy ez vers . .. Úgy látszik, vannak író mátyásmadarak, és költő szajkók.
— Gondolom, Bella István története a visegrádi gépelő madár legendája, némileg földúsítva. Mi magyarok erősen hajlunk a mitizálásra, nemcsak a szajkókról híreszteljük el, hogy verset írnak, hanem egyikmásik pályatársunkról is, holott amit ír, gyakran egy öntudatos szajkó sem vállalná.(Uj Tükör, 1984)
Eszembe jut egy emlék a zöld posztóra meredve. A visegrádi Alkotóházból Kassák mestert és feleségét, valamint Füst Milánnét hoztam haza Budapestre. Visegrádtól Budapestig Füstné férjének huszonegyféle betegségét sorolta el. Amikor kitettük a Füst-villa előtt, Kassák a maga palócos nyelvén megszólalt: „Mondja meg a Milánkának, hogy vigyázzon arra a huszonegy betegségére, mert ha abból egyet elveszít, abba belehal”.
Magam is akkor, október közepén értem ki Visegrádra. Másnap Füst Milán jöttét jelentették be hosszabb üdülésre. A kocsiból parancsot adott: állítsanak fel egymástól egyenlő távolságra négy karszéket a mintegy száz méter hosszú előkertben. Ő maga bottal és görnyedten nagy nehezen elcsoszogott az első karosszékbe, ott kiegyenesedett és a körben állók részére pompás előadásba kezdett Tolsztojról. Az Iván Iljicset magasztalta, majd élesen bírálta túlságosan optimistának hangzó, hazug végét. Ezt folytatta másfél óráig, miközben végigülte a karosszékeket. Szobájában befeküdt az ágyba és hivatta Nemes Nagy Ágnest meg engemet. Feleségét, mint rendszerint, kiküldte a fürdőszobába, hogy ne zavarja beszélgetésünket. Ezután figyelmeztetett bennünket: nehogy le akarjuk fordítani a Faust második részét kettesben „Goethétől, ettől a nagy germán marhától”. Mellesleg: ilyesmi soha nem állt szándékunkban.
Faludy György aztán innen indult résztvenni a pesti forradalmi eseményekben.
Erről itt olvashatsz:
https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/04/01/faludy_gyorgy_a_dunakanyarban
Alkotószabadság VisegrádonWEÖRES SÁNDOR Szergej Jeszenyin verseit fordítja magyarra, egy részét a 7—8 ezer sorból álló válogatott verseknek. (A kötet többi verseit Illyés Gyula, Gáspár Endre, Szabó Lőrinc, Képes Géza és mások fordítják.) — Ezen kívül — mondja Weöres — rendezgetem a Szépirodalmi Kiadó számára készült versgyűjteményemet, amely az ősvilággal, a mítoszokkal foglalkozik, a lét és a nemlét kérdésével. Emberi problémákat igyekeztem benne megvillantani. A Jeszenyin fordítás előtt általában ókori írásokat fordítottam s ezeknek hatása alatt írtam mitikus verseket.(Irodalmi Ujság, 1955)
„Végül, ami a »Csillag«-ban való megjelenést, vagy meg nem jelenést illeti: döntse el a Csillag, az ő dolga. Nekem elegendő, hogy ezeket a verseket megírhatom; hogy fordításaimat kellőképpen megfizetik és ezáltal módot nyujtanak a verseim megírására; én a tőlem telhető legjobban megcsinálom, és átveszik-e tőlem, bánom is én. Csoda, hogy nem kell napi 8–10 órát valamely hivatalban, gyárban dolgoznom és írhatok, ha írásom nem is lát napvilágot, pár évtized múlva a múzsafiak mit nem adnának ezért az állapotért, ki tudja, hány száz éven keresztül.” Weöres Sándor Fülep Lajosnak, 1956. III. 16.
A költőnek 1947 és 1957 márciusa között mindössze egy önálló kötete, a gyermekverseit tartalmazó Bóbita jelent meg. A mellőzésben többek között Jékely Zoltánnal, Szabó Magdával, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Kálnoky Lászlóval, Áprily Lajossal, Vas Istvánnal, továbbá feleségével, Károlyi Amyval osztozott. Az elhallgatás, elnémítás egyik előzménye az a kritikai össztűz volt, amely 1945 és 1947 közötti könyveit fogadta. Fordításain és versein előbb a szigligeti, később a visegrádi alkotóházban dolgozhatott.
Lakatos István vezetésével egy lap megindítását is tervezték itt:
A házaspár leginkább Nemes Nagy Ágnessel töltötte az időt itt.
A költőnő írta:
Este folytatom. Igaz: a dátum. 1958. július 14-e van, ... két napja befejeztem a Corneille Cinnáját, s azóta csöndes hülyeségben tenyészek itt, Visegrádon. Holnap megyek haza. Haza? Mindegy. - Milyen este van! Nyilván ezért lettem lírikus, mert ezek fontosak nekem. Ez az égbolt, ezek a napok, az az óriási egy szál nyárfa a kanyarban, a visegrádi kapu után; a lezúduló széna-szag-sár az erdőből; a két nagy, árvízi pocsolyában a két békakórus – strófa, antistrófa –, amint válaszolgatnak egymásnak. De ne írjunk lírai prózát. Ahhoz jobban fel kell kötni a fehérneműt, különben kutyafüle az egész. Elmélkedjünk. Az könnyebb.
Kedves Olvasó!
Köszönöm, hogy érdeklődsz a Dunakanyar kultúrtörténete iránt!
Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...
A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatod:
Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812
Kérlek, kövesd a "Dunakanyar a művészetekben" facebook oldalt is, amelynek célja, hogy együttes erővel elérjük az alkotóházak újranyitását: https://www.facebook.com/profile.php?id=100091327450156
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.