Kántor Péter (1949-2021): AmerikaItt a Dunakanyarban próbáltam meg először elképzelni AmerikátKerouac Amerikáját, Denverjét, Friscóját, Nevada sivatagjátMark Twain Mississippijének mocsaras torkolatát, New Orleans sárgaréz trombita-napjátmiközben egy kis motoros hajó kapaszkodott felfelé a Dunánitt képzeltem el; az isten tudja, mit képzeltem el, hogy milyentalán mint ez a kivilágított céllövölde, a ringlispil, egy Yamaha motorhirtelen hulló sárga tigrisszőrszagot árasztott a Duna.
Egy vers születése (részlet)Legyen vers – bólintottak, és felálltunklegyen szerelmes – suttogta egy asszonylegyen hősi – kiabálták a térrőla homokozóból a gyerekeklegyen groteszk, legyen isteni – mondtákzúgva, hörögve, prüszkölve, szelídenlegyen kalandos, legyen bús, bolondos.Vagy legyen egy kép: csónak a vizenés legyen kezes a lapát nyeleés aki evez, az húzzon belesüssön a nap, de ne perzseljen épplegyen a nagyágban, szemben a jegenyékbaljósan bólogattak, és felálltunk.
Csónak-siratóApámnak
A csónakot, a csónakot nagyon szerettem.
Szeretném most is, holnap is – hiába.Új társra lelt. Új izmos karra, lábra.Ezután majd más teszi vízre nyáron.És én? Én csak egy üzenetre leltem:„Már voltam a tiéd! Már nem lehetsz a párom!”
Abban a kertbenNem a hazáért, nem is a szabadságért,egyszerűen csak be akarta fejezni, amit elkezdett,annak a fatönknek a kifűrészelését,tulajdonképpen én kezdtem el, de én belefáradtam,abban a hol volt-hol nem volt nagymarosi kertben,amit ő álmodott meg, az apám,csak egy pillanatra hagyta abba,amig nagyon vérzett az orra,de akkor se állt fel, csak hátra hajtotta a fejét,aztán folytatta, úgy guggolva,élete utolsó júliusán,én meg csak néztem,amíg be nem fejezte.
Egy házs elképzeled, hogy az ott a házad.Bemész a kertkapun, és hazamész.Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot.De előbb még leszaladsz a Dunához,megállsz a kis komptól nem messzire,Csillog a víz, szemetes a szegélye.Kora tavaszi víz, még fésületlen,a felszíne zavaros, pörsenéses,még nem nézik meg benne magukat a fák,még lombtalanok úgyis, csupaszok.Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá.A házad most a hátad mögül figyel.Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszlicsámpázik el melletted. Ismerős? Nem?És az a bajszos, kopaszodó férfi,aki sietve átvág a zöldön? Ő se?Talán az a kisgyerek, ő talán,az anyja megy mögötte, mint az árnyék,s feltartott két kezét kezébe fogja,hogy el ne essen. A gyerek nevet.Terád nevet? Felismert volna? Vagy csaknevet örömében, hogy megy előre?Ez egy család. Ott laknak bent a házban,ahová nem mentél be a kertkapun át,mert előbb látni akartad a partot, a vizet.Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra,mint aki tudni akarja, mi az igazság,ha fáj, akkor is. Nem, nem a te házad!Menj tovább! Menj hazáig! Na, menj már!
A folyami költő
45 éves folyami költő vagyok.
Bármit jelentsen is ez,
számolni kell vele,
ha másnak nem is,
legalább nekem.
Folyami költő, a Duna bal partján,
magyar, és ráadásul dohányos.
De mindenkinek megvan a maga baja.
Egyébként nem akarok panaszkodni,
eszem ágában sincs,
csak kinézek az ablakon
és nézem a Dunát.
Szakadatlan búcsú és megérkezés,
folyamatos jövés-menés a folyó.
Vízcseppek generációi hullámzanak,
torlódnak egymás hegyén-hátán,
a fiúk leöldösik az apákat,
kis csitrik bukdácsolnak vidáman
ösztövér öregek között,
de a partról nézve tükörsima,
és a megszólalásig hasonló
a tegnapi folyó és a mai folyó.
Ha fúj, ha esik,
vonul a maga medrében,
és nincs az az erő,
amely megállíthatná,
mert akkor a folyó
megszűnne folyó lenni,
a múló
megszűnne múlni,
és a folyami költő
becsukhatná a boltot.
Hiszen a folyami költő
az elmúlásból él, abból,
hogy semmi sem tart örökké,
csak a folyó vonulása,
már ha nem szárad ki belőle a víz.
De hát miért száradna ki?
Nem vagyunk Arizonában, Mexikóban,
azok a folyómedrek (arroyos)
nem is teremnek folyami költőket,
hanem más költőket,
meg nagy fehér és fekete kutyákat,
akik izgatottan rohangálnak a kihalt,
kiszáradt folyómedrekben,
valami élet után szimatolva,
ami volt és lesz,
de ami éppen rejtezkedik.
Szó se róla,
rokonai ők is a folyami költőnek,
ki nem rokona neki,
akit a mulandóság édessége
és keserűsége táplál,
aki születése pillanatától kezdve
emlékek foglya,
aki maga sem egyéb,
mint a jövőre vetülő emlék,
amit ha megérintesz, meggyógyulsz,
vagy csak sírsz, nevetsz felváltva,
és csak sír, nevet felváltva,
mert sietnie kell, mint a kakasnak
köszönteni a reggel-estét,
szeretnie és gyűlölnie,
építenie és rombolnia,
mert minden egyesülése a válás
csíráit szaporítja benne,
mutasd neki holnaputánját!
megállna, továbbmenne,
ködös víziója a másnap,
sodródik, kapaszkodik, szökdel,
vonul, ahogy a folyó vonul,
és csak a hordalék a parton,
csak az tornyozódik toronnyá,
az a szerelmes, csillogó por,
a mulandó iránti hűség,
a folyami költő versei
a konzervdobozok között.
Folyami költő,
magyar, és ráadásul dohányos,
felállok, kinyitom az ablakot,
egy autóriasztó sivít,
a téren óvodások
rohamozzák a mászókát,
egy kopasz, csenevész fán
helyet foglal egy madár,
azt hiszem, minden rendben,
bármit jelentsen is ez,
azt hiszem, számoltam vele
eleitől fogva.
Ma eltemettük Kántor Pétert.Pontosabban a Halászbástya nevű hajóról a vízbe engedték lassan a hamvait tartalmazó, szalaggal átkötött, párna formájú, fehér dobozt, és mi, akik ott lehettünk, egy-egy szál virágot dobtunk a vízbe, és ahogy a doboz lassan távolodott, hogy majd elmerüljön, a virágok egy darabig ott úsztak még a nyomában.Anna legszebb rózsáját vittem, vörös rózsát, nem teljesen az alkalomhoz illőt, a kertből vágtam le, a párja még most is ott a bokron. Ahogy a vízbe dobtam a virágot, persze az utolsó találkozásunk járt a fejemben, akkor a zsebemben jó tíz éven át kabalafiguraként hordott kis Svejk, a sok moncsolgatástól letörött műanyag szuronyát ajándékoztam Péternek, szabadkozva fogadta el, zakója mellső zsebébe tette, hogy ott majd jó helyen lesz.Mielőtt a rózsát a vízbe dobtam volna, letörtem róla a legnagyobb tüskét, a zakóm mellső zsebébe tettem, hogy ott majd jó helyen lesz.(Egyetlen képet készítettem, a Dunáról, a hajó másik oldaláról. Nem különösebben jó kép, de azt akartam, hogy legyen azért egy fotóm a folyóról abból a percből, amikor költője végleg eggyé vált vele.)Hallgassátok meg Péter hangján a A Margit hídtól az Árpád hídig című verset, képzeljétek azt, hogy ott voltatok velünk, vele. https://pim.hu/hu/media/margit-hidtol-az-arpad-hidig(A versben feltűnik édesapja lapátja is!)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.