A Barbaricum népei nem voltak negatív értelemben barbárok. A verőcei eseményeket római provokáció kényszerítette ki...

Vajon honnan érkeztek a Dunakanyarba a kvádok, és barátaik, a markomannok?

A római korban az Ipoly völgyében germán kvád csoportok telepedtek meg. A kvádok a Kr. u. 1. századtól a 4. század végéig népesítették be a mai Szlovákia nyugati részét, a Garamtól keletre, és Magyarország területére eddigi adataink alapján csak a markomann háborúk (Kr. u. 166–180) idejétől települtek 

A kvádok közeli rokonságban álltak a markomannokkal. Vannius a Morva és a Vág folyók között királyságba szervezte őket, de miután 50 körül megbuktatták, mint a rómaiak alattvalóit Pannoniában telepítették le őt és híveit. 

A kvádok egészen a nagy markomann háborúkig békében éltek a rómaiakkal. 

Áprily Lajos: Marcus Aurelius  

 

A parton állt, füves, fa-védte halmon, 

a szélben őszi lomb rezgett a fán. 

Tűnődött sorson, életen, hatalmon 

s nézett az illanó hullám után. 

 

De most, a két szárnyát ölesre tárva, 

halász-sas szállt az Ister-ár fölött. 

Megrezzent és bámult a vadmadárra, 

Gyönyörű vagy – szólt, és gyönyörködött. 

 

Figyelte, büszkén hogy ring lengve le s föl, 

lecsapni sodró hullámig mer-é? 

S egyszerre túlról, sűrű, vén füzesből 

kvád nyíl suhant a lengő sas felé. 

 

Billent s zuhant már. Elkísérte szemmel, 

amíg a loccsanó habokba hullt. 

Lelke megtelt szokatlan sejtelemmel, 

s a bölcs és büszke homlok elborult. 

Marcus Aurelius oszlopa Rómában (https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/marcus-aurelius-oszlopa/)

 A csata ábrázolása az oszlopon

A markomann háborúk (vagy germán és szarmata háborúk) a Római Birodalom északi határán élő germán (markomannok, kvádok) és szarmata (jazigok) népek Róma elleni nagy háborúja volt 166-180 között. A Birodalom határán élő barbár törzsek a népvándorlás első hullámai miatt szerettek volna római területen letelepedni, ám a rómaiak ezt hosszú háború során megakadályozták. A rómaiak megvédték a határaikat, ám a dunai provinciákban óriási pusztítást okoztak a harcok. A harcokat ábrázolja a római Marcus Aurelius-oszlop.

A Garam torkolat vidéke ebben a korban lép az írott történelembe. A római birodalom az 1. század első felében szállta meg a Dunántúlt (Pannoniát) és a Duna vonalát tette meg a birodalom határává. A határt védelmező erődrendszer a limes, mely a Duna jobb partján húzódott katonai táborokból és őrtornyokból állt. A táborok 10-15 kilomé­terenként épültek, köztük az őrtornyok - melyek látótávolságban voltak -biztosították az összeköttetést. Ebbe az erődrendszerbe épült bele a Garam torkolatával szemben emel­kedő magaslaton (a mai esztergomi Várhegy) a rómaiak Solva nevű erődít­ménye, ahonnan kitűnő rálátás nyílt a germánok földjére, a tárgyalt Duna-Garam-szög területére.

 A Duna bal oldalán, a mai Szlovákia területén, germán törzsek éltek. A szóban forgó területeken a kvádok, a velük szövet­ségben élő cotinusok, nyugatabbra pedig a markomannok. Mozgalmas élet folyt ekkor a Duna mindkét partvonalán. A barbaricumi törzsek többször mozgósították a légió táborok katonáit, mivel több ízben is megpróbáltak behatolni a birodalom területére. A Pax Romana szövetségi rendszerének összeomlása végül a történelemkönyvek­ből is ismert markomann háborúhoz vezetett. 170-180 között maga Marcus Aurelius, a császár jött Rómából ide, a Duna-Garam-menti tájra, hogy kezébe vegye légiói vezetését és leszámoljon a behatolókkal.

A Duna-menti táj, a Garam-torkolat a császár itteni hadjáratai kapcsán kaptak kiemelt figyelmet. Itt, a kvádok földjén, valahol a Garam mentén született meg a nagy filozófus császár legszebb vallomása, az elmélkedé­sek tizenkét könyvének az első könyve.

Az istenek adománya feleségem, ez az annyira engedelmes, odaadó, egyszerű asszony, az ő művük, hogy szinte válogathatok a gyermekeim számára alkalmas nevelőkben.

Még álmomban is megajándékoztak orvosságokkal, különösen vérköpés és szédülés ellen Caietában is, Chrésében is. Nekik köszönöm, hogy filozófiai hajlamom miatt nem botlottam bele valami szofistába, hogy nem pazaroltam az időt írók tanulmányozásával, szillogizmusok kibogozásával, és nem merültem el az ég csodáiba. Mert mindehhez az istenek segítsége és szerencse szükséges.

Írtam a quádok földjén a Garam mentén.

(Elmélkedések (részlet)

Teljes írás: https://mek.oszk.hu/00600/00606/00606.htm

Marcus Aurelius több ízben viselt hadjáratot a kvádok ellen, míg végül 172-ben saját területükön, a Duna bal partján az „esőcsoda" segítségével sikerült megtörnie őket. Az esőcsoda története a korabeli írásokból ismert, de a Marcus Aurelius Rómában lévő, a 2. században épült emlékoszlopának egyik jelenete is megörökíti ezt, mint a császár germánok elleni hadjáratának a Duna-Garam közti döntő ütközetét.

Az esőcsoda története a következő:

172. június 11-én került sor az ütközetre. A germán kvádok számbeli túlsúlyban voltak. A rómaiakat ügyes csellel olyan helyre csalogatták, ahol körülfoghatták őket. A légiók helyzetét az is nehezítette - a tikkasztó nyár derekán - hogy ez a terület teljesen víztelen volt. A kvádok tisztában voltak helyzeti előnyükkel. Ám a csata során egyszerre viharfelhők gyülekeztek az égen, s a zivatar egyszeriben vízhez juttatta a római katonákat, a kvádok közé pedig villámokat csapdosott. Tűz támadt, égett a tábor, fejükre pedig jégeső hullott. Ily módon győztek Marcus Aurelius katonái. A kvádok királya békét kért, az elfogott provinciálisokat (rómaiakat) szabadon kellett engednie, vissza kellett szolgáltatnia az elhajtott állatokat, katonái nem látogathatták a határmenti városokat és nem nyújthattak segítséget a rómaiakkal még harcban álló markomannoknak.

Az esőcsoda történetére mind a római államvallás, mind pedig az utókor keresztény mítosza igényt tartott. Szerintük, mivel a császár katonái zömmel keresztények voltak, az ő imájuk szakította fel az esőfelhőket. A győzelmet maga a császár is az égiek segítségének tulajdonította.

Az esemény pontos helyét nem ismerjük, de a történet nemcsak azért érdemel figyelmet mert a neves császárral ez épp a mi vidékünkön történt, hanem azért is, mert Muzsla határában a nyitrai régészek (Kuzma-Rajtár) két római katonai menettábor helyét is felfedezték. Természetesen, ezen táborok helyét régészeti feltárás és egyéb információk hiányában nem azonosíthatjuk az esőcsoda helyével, de ismertetése szükségszerű.

Hogyan éltek a kvádok? 

 
A kvádok és más germán törzsek-népek társadalma a földművelő, szabad paraszti közösségekre épült. Az árpából sört is készítettek. Élükön a választott király állt, mellette az előkelők, a nemzetségi arisztokrácia tagjaiból álló törzsi tanács kezében volt a politikai vezetés. E vezetőréteg fegyveres kíséretre támaszkodott. A legfontosabb kérdésekben (királyválasztás, háború és béke ügyei, bizonyos jogviták) azonban a szabad (fegyveres) férfiak gyűlése döntött. E gyűlés tekintélyét jelzi, hogy 192-ben  két előkelő és két közember tárgyalt Commodus császárral  
A korszak más népeihez hasonlóan a kvádok többnyire félig földbemélyített, kiscsaládi házakban laktak.  

A nők ujjas, ingszerú felsőruhát és hosszú szoknyát, vagy egybeszabott hosszú ruhát visel-tek, amit kendő, néha sapka egészített ki. Rövid ujjú felsőruhához hosszú karvédőt húztak. Férfiaknál az ingszerű, gyakran combközépig érő felsőruhához szűkszárú nadrág társult. A térden alul érő nadrághoz lábszárvédő tekercs, vagy szövetből, bőrből varrt lábszárvédő tartozott. Viseltek bokáig érő nadrágot és (bizonyára télen) a lábfejet burkoló, harisnyaszerű résszel megtoldott nadrágot is. A férfiviselet dísze a vállra vetve viselt, hosszú, négyszögletes, színes köpeny volt, amit a jobb vállon fibulával kapcsoltak össze. Mindkét nem lábbelije a bőrből készített, szíjakkal fűzött bocskor. Téli ruhaként bőrből varrott, prémes vállgallért, hosszabb köpenyt és prémes bőrsapkát viseltek. Az öltözék díszessége és kiegészítői (ékszerek, fibulák, öv és fegyver) jelezték viselőjének társadalmi rangját és vagyonosságát. 

A germán férfiak viseletének fontos eleme volt a frizura. A szvéb népek, köztük a kvádok férfiúi hosszú hajukat a fejtető jobb oldalához fésülték, s kontyba fonták-kötötték  
 
Vidékünk kvád lakóinak életében komoly szerepet játszott a kereskedelem. Pannonia közelségével magyarázható, hogy a közel 150 kvád lelőhely (néhány kivétellel település) mintegy harmadán megtalálható a római áru.  
Fontos szerepet játszottak a 4. századi kereskedelemben a Duna bal parti, erődített római kikötők (Szob, Verőce, s bizonyára volt Vácon is, továbbá a kvád-szarmata határvidéken Dunakeszi), mint azt a verőcei erődítményben talált mérlegsúly, és a Balti-tenger partjáról származó, megmunkálatlan borostyánrögök egyértelműen bizonyítják. 

A gödi fantomerőd lett Róma császárának végzet - Az előretolt helyőrség 

Erődök és átkelőhelyek

 Római Birodalom Duna-menti védvonala néhány helyen aggasztóan támadhatónak bizonyult a negyedik század utolsó harmadára. A mai Komárom és Buda közötti vonal túloldalán ugyan Rómával szövetséges népek, a kvádok és a szarmaták éltek, azonban nem kellett különösebben nagy stratégának lenni ahhoz, hogy az ember tudja: a határ itteni szakaszának néhány pontját könnyen áttörné egy komolyabb, keletről jövő támadás. 

A Pannonia provinciában született I. Valentinianus császár ráadásul nagy stratéga volt. A láncnak két különösen gyönge pontja akadt – az egyik a Dunakanyar beszögelése, a másik pedig a Szentendrei sziget, ahol gázló vezetett át a folyón. A császár az utóbbit kívánta megerősíteni azzal, hogy a védelmi vonalat előretolva erődöt épít ki a kvádok területén, mintegy három kilométerre a Dunától keletre. 

Ammianus Marcellinus történetíró részletesen beszámolt a vállalkozásról. Mint írja, 373-ban elsőként kisajátították a kvád királyság földjeit, elűzték a lakosokat, majd nekikezdtek az erőd falainak kijelöléséhez. 

Nem sikerült diplomáciai úton rendezni az ügyet 

A kvádok természetesen nem nézték jó szemmel jogaik megcsorbítását. Tiltakozásukat jogosnak tartotta a provincia katonai parancsnoka, ezért leállította az építkezést. Egy pannoniai származású, befolyásos előkelő azonban elérte, hogy leváltsák a katonai parancsnokot és a saját fiát neveztette ki helyére, aki újraindította az erőd építését. Meghívta magához a kvádok királyát, hogy szép szóval vagy fenyegetéssel rávegye: hagyjanak fel a tiltakozással. Ám a kvád király hajthatatlannak bizonyult, hiszen az erőd megépítésének eltűrése királyságának megcsonkítását jelentette volna. Róma új képviselője tudta azonban, hogy a császár parancsát csak teljesíteni lehet, vagyis az erődnek fel kell épülnie. Elvakultságában a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: megölette a tárgyalásról távozó kvád királyt. 

Az erőszakra erőszak volt a válasz. 374. nyarán a kvádok a szarmatákkal szövetkezve betörtek a birodalomba. Az első, amit elpusztítottak, természetesen a háborút kirobbantó erőd volt: megrohanták és lemészárolták az építkező katonákat. Ezután végigdúlták Pannoniát. A büntetőhadjáratot maga Valentinianus vezette a következő évben. A Szentendrei szigetnél átkelt a Dunán és kemény csapást mért a kvád királyság keleti részére.  

Ez az üldözés a verőcei erődnél történt, ennek a következő a története: 

"Azt, hogy a római sereg 375-ben itt kelt át, egy másik 1934-ben előkerült bizonyíték támaszthatja alá. Paulovics ugyanis az átkelő közelében cölöpmaradványokat talált a Duna medrében. ... Azt, hogy az átkelés Verőcénél történt meg Ammianus leírása is alátámasztja, mely tökéletesen megfelel a verőcei hídfő környezetének: „Azok (kvádok) a sziklás hegyekről figyelték jövetelét (I. Valentinianus), ahová nagyobb részük a jövőbeli események miatt nyugtalankodva és aggódva hozzátartozóival együtt elköltözött. Szinte megbénultak a rémülettől, amikor saját földjükön, minden várakozás ellenére megpillantották a császári hadijelvényeket.” A helyszínen végzett terepbejárás bizonyította, hogy az átkelés feltételezhető helyével szemben lévő hegyekről nemcsak a kvádok figyelhették a rómaiakat, de azok is láthatták őket, hiszen nem esnek olyan messze a Dunától (kb. 500 – 900m), hogy szabad szemmel ne lehetett volna látni a kvád felderítőket. Emellett a Szent László – hegy, Fenyves – hegy, Fehér – hegy, Csattogó – hegy, valamint a Lósi-, illetve Morgó – patakok által határolt 4x1 km-es Duna – mező alkalmas volt arra, hogy az átkelő római csapatok a magaslati pontok megszállásával biztonságban fel tudjanak fejlődni és rendezni tudják soraikat az átkelést követően. A kvádok az átkelést felderítve nagyon meglepődtek, mert nem erről várták a rómaiak támadását, de a rómaiak terve nem sikerült, mert az átkelés lelepleződött, hiszen a kvádok „sziklás hegyekről figyelték” azt. Ezért Valentinianusnak végül nem sikerült megütköznie a kvádokkal, csak a Börzsönyben menedéket keresőkön tudott bosszút állni." 

Valentinianus császár ezután visszatért a provinciába, majd Brigetioba (a mai Komárom melletti Szőnybe) vonult, hogy onnan északra, a kvád birodalom központi részébe vezesse katonáit. Az újabb katonai csapás előtt azonban még fogadta a kvádok követeit. A császár vitathatatlan győzelme ekkor néhány óra alatt végső vereségbe fordult. 

Ammianus Marcellinus beszámolója szerint a kvádok megbánást tanúsítottak, békéért könyörögtek, azonban egy dologban nem engedtek: továbbra is jogszerűtlennek tartották az erőd felépítését. Az egyébként is hirtelen haragú Valentinianus roppant mód megdühödött: szidalmazni kezdte a követeket, kiabált velük, majd néhány másodperc múlva gutaütést kapott. Hamarosan meg is halt a brigetioi katonai táborban. 

Vesztett tehát a császár, azonban a történetnek nincs győztese. Valentinianussal Rómának olyan utolsó erőskezű uralkodója szállt sírba, aki a limes megerősítésében látta a túlélés zálogát. A védvonalak kiterjesztéséről ezután senki még csak nem is álmodott, a birodalom pedig néhány év múlva már képtelen volt keleti határait megvédeni. A kvád királyságot pedig a népvándorlásnak az a hulláma söpörte el hamarosan, amelyet éppen a Római Birodalom erődített határa tartott vissza a nyugatra vonulástól. 

https://ng.24.hu/kultura/2007/08/24/a_godi_fantomerod_lett_roma_csaszaranak_vegzete/

Áprily Lajos: Az őrszem 

 

Hegyormon állt, kék őszi ég alatt 

s a völgyben vándorolt tekintetével. 

Feje felett magasan – ősi V-vel – 

rikoltozó vadlúdcsapat haladt. 

 

Ott lenn ringó fatörzsek úsztak el 

a fényesen hullámzó Ister-árban. 

Vadkan fetrengett egy apadt mocsárban 

a túlsó part bozótjához közel. 

 

Kedvvel figyelte. Ámde hirtelen 

kiugrott a mocsárból megriadtan 

s a sűrűség felé rohant a vadkan, 

hangot fogott fülével messze, lenn. 

 

Az őr felejtett vadludat, vadat, 

növekvő foltra nézett izgatottan: 

a nagy folyóra nyíló völgytorokban 

feltűnt az első hun lovascsapat. 

 

 

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)