Az édesapja, Szőnyi István mellett Zebegényben felnövő, később híres irodalomszervezővé váló Szőnyi Zsuzsára Németh Péter Mikolával Rómában folytatott dialógusának részleteivel emlékezünk, amelyben a családja irodalmi kapcsolatairól is mesélt.
Szőnyi István és felesége, Bartóky Melinda az újszülött Zsuzsával a zebegényi házban, 1924-ben
(Forrás: Szőnyi István Emlékmúzeum)
Szőnyi István, Melinda, Zsuzsa és a nagyszülők, Bartóky József és felesége a zebegényi ház verandája előtt.
(Forrás: Szőnyi István Emlékmúzeum)
Szőnyi Zsuzsa:
(::::::::::::::::::::::::)
Bartóky nagypapa első könyve 1921-ben jelent meg Magyar fabulák címen, kétszázegynéhány oldalnyi ezopuszi mese, köztük az egyik nagyon rövid, s legalább annyira népszerű állatmese is: Az egér és az ásó című. Ilyen és ehhez hasonló állatmeséken keresztül gúnyolta ki kora társadalmát. Azután meg közreadott legalább nyolc elbeszéléskötetet. Köztük a Mécsvilág, a Forgács és Egyedül címűeket. Érdekes olvasmányoknak számíthatnának szerintem ma is, például Sas János című regénye, vagy a gyerekeknek írt Finom fickók című képeskönyve, Zsuzsi című színműve, amit a Nemzeti Színház is bemutatott annak idején. Ezeket a műveit, manapság már csak antikváriumokban lehet megtalálni, mert újabb kiadásuk azóta se volt. Őneki egyébként igazi, rendes foglalkozása, amiből ugye megélhetett, nem az írói munkája volt, hanem először is szolgabíróként működött, azt hiszem Békéscsabán. Vagy Orosházán? És azután meg kinevezték Földművelésügyi Államtitkárnak, akkor, amikor Darányi Ignác volt a miniszter, aki egy mélyreható földreform bevezetését tervezte Magyarországon. Ez még a múlt század elején, úgy 1908 táján lehetett. Sajnos, a földreformot akkor meghiúsították az ellenzői. Nagyapám, mint politikus, egy valóban igazságszerető, ma azt mondhatnánk, hogy szociálisan érzékeny gondolkodású ember volt. Aki a szegény magyar parasztságot, akiknek még valódi szavazati joguk sem volt Magyarországon, szóval ezeket az embereket szerette volna méltányos élethely-zetetbe juttatni, felemelni. És mindemellett a magánéletében egy nagyon kedves, aranyos, bajuszos, köpcös kis öregúr volt, én így gondolok vissza alakjára. Négy éves koromból már tisztán emlékszem rá. Viszont nagyon is emlékszem, arra a mozzanatra, amikor ott Zebegényben a verandán ült és reggelizett, épp tojásrántottát evett, amit én is szerettem volna megkóstolni, és mint kisgyerek kíváncsiskodva többször is körüljártam az ő asztalát, mint macska a forró kását, azon méltatlankodva, hogy a nekem miért nem sütöttek valami hasonló jót. Mikor aztán nagyapám is nagy nehezen megszánt és megkínált, adott nekem is egy-két falatot is a reggelijéből. A fényképét a gyerekszobámban őriztem sokáig, egy g- üzenettel. „A Zsuzska az majd tudja, ha feltekint az égre, az ő szeme, az én szememmel találkozik" - ez volt az arcképe fotójára írva. Ezt ő maga írta rá még annak idején, a halála utáni örök időkre gondolva,
Szőnyi István: Anyaság (A család második gyermeke, Péter 1926-ban született)
SZ.ZS.:
(::::::::::::::::::::::::)
Apám nagyon sokat olvasott, főként este. Zebegényben ugye, akkoriban nem volt még villanyfény, és esténként petróleumlámpánál üldögélt az egész család és mindenki csinált valamit, vagy olvasott, vagy némán gondolkodott, vagy egész egyszerűen csak csendben volt, de az is előfordult, hogy verseket dúdoltunk. Az első költemény, amit négy éves koromban kívülről megtanultam, Arany János Családi köre volt. „Este van, este van, ki-ki nyugalomba! / Feketén bólingat az eperfa lombja, /Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, / Nagyot koppan akkor, azután elhallgat." Ez volt az a vers, amit, gyermekkoromban előszeretettel mondogattam, ha kellett, ha nem. Sőt estéről-estére követelőztem, hogy addig nem megyek el a másik szobába aludni, amíg meg nem hallgatják a Családi körömet. Hát persze meglehetősen unták már a felnőttek, de azért hagyták, hogy a gyerek hadd szerepeljen, ez volt az esti televíziózás akkoriban, hogy a gyerekek kiálltak a szoba közepére, s el is mondhatták mindennapi élményeiket. Ebből is érzékelni, hogy milyen légkör volt otthon. Apám keze ügyében mindig ott volt a Biblia, abból is az Ószövetség, amit időnként fellapozott. Azon kívül nagyon sok szép verset és rengeteg minden mást is olvasott. Nagyon szerette a történelmi könyveket. Sok-sok barátja volt az írók és költők között, akik közül a család persze nem ismert mindenkit. Nem is ismerhetett, hiszen Zebegénybe nem mindenki tudott kiutazni, mert a vonat is sokba került, és hát, akkor a művészek többsége nagyon szegény volt. De, amikor beköltöztünk Pestre, '30-ban, akkor a műterembe nagyon, sok költő és író járt már hozzánk. Többen voltak ugye, akkoriban nagyon rossz anyagi helyzetben, de apám, amennyire csak tudott segített mindenkin. Őneki se volt nagyon pénze, de ami volt, azt megosztotta másokkal. Hát, ilyen szegény sorsú költő volt Berda József például, aki állandó vendégnek számított nálunk. Ő Zebegénybe is kijárt. Berdára kislánykoromból emlékszem. Arra például, hogy Jóska bácsi előszeretettel már Dömösnél a vasútállomáson, a Remete barlangoknál leszállt, s az erdőn keresztül, a kert felől érkezett meg hozzánk. Térdnadrágban, kalapban, hátizsákkal a vállán, bottal a kezében, mint egy igazi gombászó turista, úgy jelent meg, óriási hahózással, mert boldog volt, hogy már onnan fentről, a kert magasából köszöntheti a családot. Mi többnyire a verandán ültünk, s volt, amikor tízóraiztunk, vagy épp ebédeltünk. És ő váratlanul megjelent ilyenkor a festő házában boldogan, kiizzadtan, és hát természetesen apám nagy örömmel fogadta, és mindjárt asztalhoz ültette, és megebédeltette a vándort. Igazán jóban voltak ők, talán azért is, mert mindketten újpestiek voltak, írt is hozzá egy vagy két verset a költő.
(::::::::::::::::::::::::)
Németh Péter Mikola:
- Az elmúlás gondolata egyre többet foglalkoztatta mindkettőjüket, főként ötven- és hatvanéves koruk között. Sorsmintaszerűen talán, hiszen mindketten 60 éves koruk után nem sokkal távoztak az élők sorából. Berda Józsefről a kortársai azt is följegyezték, hogy utolsó éveiben gyakran járta a temetőket, köztük a zebegényi temetőt is – az szarkazmusával legyen mondva: a Dunakanyar legszebb panorámájú stiglic-kertjét –, barátkozott földi létünk, mulandóságunk titokzatos rejtelmeivel, s valahogy, valamikor így születhetett meg az Égni! Elégni! Berda-ciklus 60 ÉV című négysorosa is:
„Hatvan felé – hazafelé.”
Ki tesz csodát veled?
Egyedül emberséget adó
lelkiismereted.
Berda József és Szőnyi István
SZ.ZS.:Apám szinte mindenkit ismert az akkori szellemi életből. Mi 1930-ban költöztünk Budapestre, a Baross utca 21. alá, illetve fölé, az ötödik emeletre, ahol egy műtermes lakás volt, amit Pogány Móricz építész építtetett magának nagy üvegablakokkal a legfelső szinten. Apám ezt a műteremlakást bérelte, ahol volt egy magániskolája is, amiből úgy gondolta, hogy meg lehet majd élni. Nehezen ugyan, de akkoriban nagyon sok művész járt hozzánk, nemcsak az iskolába, hanem egyáltalán. Ebben a műteremben szobrászok, festők és mások is gyakran megfordultak. Ő mindenkit befogadott. S ismeretségi körében nemcsak képzőművészek, de irodalmárok, írók és költők is voltak, így ismerhette meg József Attilát is. Ezen kívül minden héten a Gresham Kávéházban volt egy asztaltársaságuk, ahová akkoriban ezek az értelmiségiek, művészek eljártak. Lehet, hogy József Attilát ott ismerte meg. Nem tudom pontosan, hol találkozhattak életükben először, ám, azt tudom, hogy a Baross utcában többször is járt nálunk a költő. És anyámnak nem tetszett. Az nem tetszett, hogy Attila mindig más és más nőkkel jelent meg, akik, mondjuk úgy finoman, hát nem voltak a legtökéletesebb úri lányok. Ezért egy kissé neheztelt Attilára, s azt mondta apámnak, hogy ezt azért mégse. Ugyanakkor azt nem mondhatta, hogy ezeket a nőket ne hozza többé mihozzánk Attila. Gondolom, hogy apám ezek után máshol találkozott vele.Németh Péter Mikola:– Emlékszel-e arra, hogy 1932 táján mit festett édesapád? Ezt azért kérdezem, mert József Attila kötete, a Külvárosi éj, a proletársorsról, a kétségbeejtő, kilátástalan emberi sorsokról beszél. Arról, hogy„Mint az omladék, úgy állnak a gyárak
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.”
Meg arról, hogy
„Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn’ fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga”.Vajon miről gondolkozik, miről beszél ebben az időszakban festészetében Szőnyi István?Sz.Zs.:
– Gondolom, ugyanerről. Van neki ebből az időből egy nagyon szép képe, amelyen fel lehet ismerni, hogy anyám és én vagyunk rajta. Én olyan hat- vagy hétéves kislányként, majdnem rongyos ruhában állok, anyám ül a széken nagy gondba borultan, mint egy szegény proletárasszony. Szóval
egy ilyen képet festett meg apánk, ami József Attila hatására utal, vagy hát inkább a vele való barátságára emlékeztet.
Köpöczi Rózsa: A Szőnyi Zsuzsa által említett Anya és kislánya című kép valóban kifejezi a József Attila-versek által sugallt életérzést, de valamivel később született, 1944-re datálható. A kompozíció először az 1941-ben festett győri Nádorvárosi templom freskóin tűnt fel az apszis jobb oldalán, a szegényeket segítő egyházat megtestesítő jelenetben. Az anya és gyermek figurája mellett barna barátcsuhában a festő maga is jelen van. Akkor már nem közvetlen benyomásai alapján fogalmazta meg a család szereplőit, de minden anya-, gyermekfigurában feleségének és gyermekeinek vonásaira lehet ismerni. Még akkor is a saját apasága élményéből merített, amikor már a felnőttek gyermekei, és eljutott a téma ábrázolásában a madonna-képek egyetemességéig. A győri freskó legszebb és leghitelesebb része a szegényeket ábrázoló jelenet.
SZ.ZS.:(::::::::::::::::::::::::)Apám annak emlékére festette meg a kerti padot, hogy jövendő férjemmel Triznya Matyival, amikor még csak ismeretségünk elején jártunk, akkor Zebegényben, mindig ezen a padon beszélgettünk. Ide vonultunk el, mert ez a pad eléggé fönt volt a kertben, a háztól meglehetősen távol. Ez egy óriási nagy, árnyékos platánfa alatti, gyönyörű szép fehér pad volt. És amikor aztán, arra került a sor, ugye, hogy én férjhez mentem Matyihoz, akkor apám, ezt a képet szánta titkosan nászajándékba nekünk. Tehát ennek a festménynek múltja is van, olyan értelemben, hogy ez a mi padunk volt és maradt mindörökre. Amikor azonban arra került a sor, hogy néhány művet örökségül megkaphatok, ezt sajnos nem hozták ki Rómába, mert ez a festmény akkorra már védettnek számított, és nem lehetett elajándékozni egyes személyeknek, így nekem se. S főként nem lehetett kihozni az országból, hiszen az állam tulajdonába ment át. De akkor is, nekem örökre megmaradt a szívemben, mint, ahogy mondod, hogy ez a pad valóban egy központi érték volt és maradt számomra is. Mondjuk a szerelmünket, a jövőnket ott terveztük el, azon a padon, Zebegényben. Hiszen '38-'39-ben az ember még nem sejthette, hogy olyan borzasztó földrengés és világháború következhet be, mint amilyen. Tragikus, de bekövetkezett. Bár már az árnya akkor ránk vetődött, de mi azt gondoltuk, hogy megesküszünk, és hát gyönyörű szép életünk lesz. Mindezt, ezen a padon gondoltuk ki. És továbbra is ez a pad maradt a szimbóluma annak a jövendő szép életnek, ami nem úgy következett be ugyan, ahogy megálmodtuk, de azért mégis, azt lehet mondani, hogy egyáltalán nem volt az rossz élet.
Sőt, mi magunk építettük azt az életet, amit aztán itt Rómában képesek voltunk végigélni.
Este a zebegényi házban a háború alatt 1943.k. Balról, jobbra Triznya Mátyás, Szőnyi István, Szőnyiné, háttal Szőnyi Zsuzsa. Szőnyi Péter fotója
Szőnyi Zsuzsa 1944-ben ment feleségül Triznya Mátyáshoz, az akkor ifjú festőhöz, akivel a Szőnyi család Zebegényben töltött vadregényes nyarai alkalmával szerettek egymásba. Zebegény sokáig a festők Kánaánja volt, ám a háború véget vetett az itteni idillnek is. Péter betegségben elhunyt. A Szőnyi–Triznya házaspárnak 1949-ben, második próbálkozásra sikerült átjutnia a magyar határon, amikor is Olaszországba menekültek. Róma fogadta be őket, ők pedig cserébe az odalátogató magyarságot fogadták be otthonukba – képletesen és szó szerint is. Egyik állandó vendégük nevezte el a szüntelenül nyüzsgő, fenséges házi ételek illatával csalogató – a magyar és olasz konyha remekeit egyaránt felvonultató – családias kis művésztanyát Triznya-kocsmának.
Szőnyi Zsuzsa Triznya Mátyással Rómában
SZ.ZS.:(::::::::::::::::::::::::)Persze sokan mondják, hogy azokon a szombat estéken, melyeket a „Kocsmában" negyven éven át rendszeresen tartottunk, a szombat esti vacsorákon, beszélgetéseken, ott mindenféle emberek megfordultak, akik Rómában jártak, s a magyar kultúrkörből érkeztek, azokat szívesen vendégül láttuk. Persze nem egészen mindenkit. De azt azért nem lehetett mondani, hogy te jöhetsz, te meg nem. És azok között biztosan voltak olyanok is, akik az otthoni kommunista hatóságoknak jelentették azt, hogy itt mi történik, hogy itt miről folyik a diskurzus. Erre nekem az volt a válaszom, hát csak jelentsék, legalább valami hírük lesz az otthoniaknak arról, hogy becsületes magyar emberek is vannak a világban, és olyan dolgokról beszélgetnek, amiről érdemes minden embernek elgondolkoznia. Na és az a rengeteg levél, ami valóban felgyűlt itt nálam, azt mind azért tettem el, és mindet azért 88 őriztem meg, mert valahogy nekem az volt az érzésem, hogy olyan emberek leveleiről van itt szó, akiknek még a legkisebb megnyilvánulásai, szavai is arra érdemesek, hogy valaki megőrizze, becsületben tartsa azokat. A Cs. Szabóval vagy a Máraival való levelezést például. Márai maga annyira nem állt emberekkel szóba, és nem is levelezett, a családjával persze, az otthoniakkal azért kivételt tett - hogy kár lett volna, azokat a ritka számba menő leveleit meg nem jelentetni. Csak nagyon kevesekkel tartott kapcsolatot, csak azokkal, akiket méltónak tartott arra, mint, ahogy említetted is, a Simonyi Imre féle igazságkereső költőkkel. Simonyi például valahogy hozzájutott Márai egyik könyvéhez, és akkor valakiken keresztül hozzám fordult, hogy adjam meg neki a Sándor címét, és én megadtam. És akkor kezdődött közöttük egy hosszabb ideig tartó levelezés, amit, ha jól tudom, Gyulán levelezőkönyv formájában adtak ki, nem is oly régen. Tehát, mindezeket az emlékeinket szerintem, valahogy meg kell tudnunk őrizni. A leveleinket, mint kordokumentumokat, meg kell mentenünk a jövő számára. Ezért is sajnálom nagyon, hogy a mai emberek nem leveleznek egymással, hanem minden közlésük az e-mailben kimerül azzal, hogy két-három mondatot csak úgy odapöttyentenek a számítógépen a képernyőre. Ez nem levelezés, nem igazi levelezés.
Szőnyi István lányánál Olaszországban
Szőnyi Zsuzsa meséli könyvében:
Márai Sándorért én egyszerűen rajongtam, mint nagyon sok budapesti és magyarországi fiatal akkoriban, a háború előtti években, '37–38-ban, mert ő volt akkor az, aki kimondta az igazságot. A német időkben olyan könyvek és olyan újságcikkek jelentek meg, hogy mind hazugság volt. Viszont Márai nem hagyta magát. Ő mindig azt írta meg, amit gondolt, és ez olyan hatással volt az akkori fiatalságra, hogy egyszerűen kerestük a könyveit és a színdarabokat. Amikor bemutató volt, lélegzetvisszafojtva vártuk, mit fog mondani. Csodálatos színházi esték voltak, valami olyan élmény, amire azóta sem emlékszem, hogy ilyenben részem lett volna. Természetesen nem ismertem személyesen, de minden könyvét, ami akkor megjelent, elolvastam, és '47-ben volt az első alkalom, hogy egy pillanatra személyesen is láthattam, amikor édesapám, Szőnyi István festőművész másokkal együtt Svájcba utazott. Hubay Miklós rendezte ezt a művész-utazást egy svájci hölgy meghívására, aki a kiéhezett és lesoványodott művészeket fel akarta táplálni egy kicsit Svájcban. Szőnyi Istvánt, Ferenczy Bénit, Illyés Gyulát, Márai Sándort hívta meg. A Nyugati pályaudvaron álldogáltak, amíg a vonatra föl nem szállhattak. És hát én csak Márait néztem, aki kinézésre nem volt nagyon elbűvölő egy fiatal lány számára, mert sápadt volt, beesett arcú és hideg, valahogy nagyon hidegnek tűnt számomra, de ennek ellenére a szemében egy nagy mélységet lehetett látni. Nekem borzasztóan tetszett, és próbáltam pár szót váltani vele. Jóságosan rám nézett – amennyi jóság tőle telt –, és azt mondta: reméli, hogy majd máskor is találkozunk. Ez a máskor-találkozás be is következett teljesen váratlanul, mert '49 februárjában mi kimenekültünk Magyarországról szögesdróton és mindenen át, és Rómában kötöttünk ki. Ők is Olaszországba jöttek. Amikor meghalt édesapám, ő írt egy nagyon szép levelet nekem, amire én válaszoltam, s ezután egy hatalmas levelezés kezdődött meg. Haláláig tartotta velem a kapcsolatot.
1967 elején Zebegényben meghalt édesanyám. Mi nem mehettünk haza, mert még nem volt meg az olasz állampolgárságunk, s anélkül persze nem mertünk hazamenni. Erre ő (Márai) írt egy gyönyörű szép levelet, amely még a halál gondolatával is foglalkozik. Így fogalmazott “Amit a zebegényi temetőről ír, ahol a nagyszülőktől le és fel szépen együtt van mindenki, körülbelül a legjobb, ami egy családdal történhet. A mi halottainkat kissé szétszórta az idő. Már bajos is lenne összeszedni őket."
1982. Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás a római lakás teraszán
Triznya Mátyás 1991-ben hunyt el, utána özvegye egyedül tartotta fent a kocsmát.
Szőnyi Zsuzsa és Esterházy Péter, Róma, Triznya kocsma, 1993 (Kertész Csaba gyűjeménye)
Németh Péter Mikola:
- Szíves örömest térsz haza?
Szőnyi Zsuzsa:
- Természetesen.
N.P.M.:
- És akkor, ettől a pillanattól kezdve a római kapcsolatokat miként fogod ápolni, ha nem lesz egy hely, a „Triznya-kocsma" terasza mondjuk, ahol vendégül láthatod a barátaitokat.SZ.ZS.:
- Természetesen, akik itt vannak, azok mind nagyon sajnálják, hogy én hazamegyek és mondják is, hogy még ne menjek. De meg kell mondanunk azt is, hogy legtöbben, akik ezt a kocsmát látogatták, a törzstagok, azok már mind hazamentek, otthon élnek. Mert az ösztöndíjasok az akadémián két-három hónapig voltak csak itt, akiket azért többnyire Matyival mind megismertünk. De megismertük a kiküldetésben, Rómában járó írókat, költőket, művészeket, tudósokat, egyházi személyiségeket, politikusokat is, így például Juhász Ferencet, a költőt, aki háromszor-négyszer járt itt nálunk, mindig jót beszélgettünk, és megszerettük egymást, de hát ő is otthon él. Mindenki, akit mi itt megismerhettünk, annak idején Weöres Sándortól Pilinszky Jánoson Huszárik Zoltánon át Rónay Györgyig, vagy Hubay Miklóstól, Karinthy Ferencen, Mészöly Miklóson át Szörényi Lászlóig és mindenki másig, ők mind otthoniak. Tehát az igazi magyar szellemi élet és a magyar műveltség az otthon létezik számomra. De mindig is otthon volt. Még abban az életben, abban a lakásban, a falon függő Szőnyi képekben, a könyvtárban, amit most még magunk körül láthatunk.
Igen, látod, hogy külön polcokon vannak a magyar költők, a magyar nyelvű könyvek. Mindig pontosan tudtuk Matyival, hogy Magyarországon mi történik, naprakészek voltunk, mert szinte mindent elolvastunk, ami megjelent, ami a nemzetünkkel, az otthonunkkal kapcsolatban állt, ami Magyarországon igazán fontos volt. És amikor már lehetett, '89 után, bizony nagyon gyakran hazautaztunk, egyre több időt töltöttünk otthon, Budapesten és Zebegényben.
Szőnyi Zsuzsa 2007 májusában hazahozta Rómából édesapja összes festményét, és a képekkel együtt ő is visszatért szülővárosába
Németh Péter Mikola:
- Most épp arra készültök Köpöczi Rózsa művészettörténésszel, és hogy édesanyáddal Bartóky Melindával és édesapáddal Szőnyi Istvánnal való 50-es évek béli levelezéseiteket kiadjátok. Érzésed szerint ez a levelezés hozzá adhat még valami nagyon lényegeset a Szőnyi életmű egészéhez?
Szőnyi Zsuzsa:
- Nagyon is, mert ez a levelezés megmutatja azt, hogy Szőnyi István, aki mondjuk valóban az egyik legnagyobb magyar festő volt, ezt elfogultság nélkül állíthatom, mennyit szenvedett élete során. S hogy milyen kis pitiáner ügyekkel akadályozták őt ellenei sokszor a munkájában, az életműve kiteljesítésében. Főiskolai tanárként tanításból kereste meg a kenyerét, és abból eltartotta nemcsak a saját családját, hanem a Zebegénybe befogadott, kitelepített rokonokat is, felesége testvérét, Bartóky Magdát és annak fiát, Jékey Gedeont családjával együtt. Nekik is szükségük volt élelemre, és szükségük volt arra, hogy valamiből megélhessenek. Tehát az ő minden napra valójukat is mind Szőnyi István teremtette elő. Neki felelőssége volt mások irányába is, ezért el kellett viselnie a különféle megaláztatásokat, amik a főiskolán, minden tanárt elértek, azokat, akik ott maradtak tanítani. Minthogyha ötéves gyerekek lettek volna az óvodában, úgy viselkedtek velük szemben az „elöljárók". Berendelték őket szemináriumokra, és kikérdezték őket, hogy miért nem lépnek be a pártba. Ő persze nem volt hajlandó belépni.
De volt egy nő, akit oda rendeltek mellé, hogy figyelje, és folyton kihallgassa, és állandóan duruzsolja neki, hogy a pártba, oda be kell lépnie, aminek természetesen, mind megmaradt a nyoma az iratok között. A tanítványok '89-ben, ezeket az iratokat eljuttatták hozzám. Szóval ebből látja az ember, hogy min mentek keresztül. A levelezésben természetesen nem merték nyíltan megírni ezeket a dolgokat. De azért a jó mama jelezte, mikor például Pestről távirat érkezett, és Szőnyinek azonnal be kellett utaznia, milyen rettegve tanakodtak, vajon miért rendelték be. Tehát a levelekből kiderül, hogy annak ellenére, hogy ilyen minősíthetetlen körülmények között élt valaki, mégis képes volt arra, hogy olyan képeket fessen, amiből sugárzik a remény és az élet. Persze ő festett olyan képeket is, ahol egy kerítés rávetődik a pocsolyára, s a pocsolya az akkori élet szimbóluma volt. Az ég azért reményt adón mégis ott tükröződött a pocsolya vizében. Ezt a képet küldte be Szőnyi István az '50-es években a nagy műcsarnoki reprezentatív kiállításra, amikor mindenki nagy lelkes szocialista realista művekkel, nem tudom én, hogy miféle Lenin- és Marx-portrékkal jelent meg. És ugye mi történt!? Megdorgálták a művészt, mert nem nagyon örültek a pocsolyáinak, meg a kerítéseinek, de azért, azt hiszem, hogy ennek ellenére kiállították a képeit.
Mit szólna most mindezek után Szőnyi István, hogy a leveleit kiadjátok? Nem azt mondaná, hogy gyerekek, ne! Az ember méltósága mindennél többet ér. Semmi köze a mi családi, legbensőségesebb viszonylatainkhoz a világnak. Tessék, itt vannak a műveim, önmagukért beszélnek. Ha valódi értékek, akkor úgy is alkotójuktól függetlenül tovább „festik" majd önnön magukat a történelem vásznán.
Ha pedig nem azok, akkor meg úgy is mindegy, elvesznek az idő süllyesztőjében.
Lehet, hogy valaki ezt mondhatja. De ugyanakkor én meg azt mondom, hogy az emberek biztosan kíváncsiak rá, hogy milyen ember volt Szőnyi István, és hogyan élte hétköznapjait. Ezekből a levelekből szerintem ez kiderül. Máskülönben csak a művei alapján lehet megismerni az alkotót, ami valóban üdvözítő, méltó dolog, de hát miért jó az, ha nem tudja az utókor, hogy mit gondolt mondjuk Tiziano a saját idejében a saját életéről, a saját kortársairól, a saját koráról?
Szőnyi Zsuzsa 2014-ben hunyt el. Férjével együtt a Szőnyi-család közös sírjában együtt pihen Zebegényben.
Szőnyi István, Bartóky Melinda, Szőnyi Péter, Szőnyi Zsuzsa, Triznya Mátyás sírja, a háttérben a Bartóky család síremléke a zebegényi temetőben
"A múlt a jelen elé tartott tükör": Németh Péter Mikola római dialógusa Szőnyi Zsuzsával
Megjelent a NAPÚT XV.Évf. 3. Újpest tematikájú számában, a KÁVA TÉKA sorozatban, mellékletként, a Napút-füzetek 73.-ben
Teljes szöveg: https://mek.oszk.hu/21000/21099/21099.pdf
2. megjelenés: Németh Péter Mikola: SZEMÉLYESSÉG A SZEMÉLYTELENSÉGBEN - Párbeszélgetéseim könyve (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2018, 393-431 p.)
---
Köpöczi Rózsa: Levelek otthonról . Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949-1960) (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 29. (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)
Teljes szöveg:
https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Katalogus_06_Levelek/?query=K%C3%B6p%C3%B6czi%20r%C3%B3zsa%20levelek%20otthonr%C3%B3l&pg=0&layout=s
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.