Tegnap jó hangulatú este keretében tartottuk meg költészeti versenyünk eredményhirdetését. A zsűri tagjai Győrffy Ákos, Végh Attila és Makáry Sebestyén voltak. Fődíjasunk Pócsmegyerről érkezett, tanárként dolgozik. Nem feltétlen érzi magát biztonságban a tőlünk kapott babérkoszorú alatt, mert volt rá precedens, hogy annak viselőjét kirabolták a rómaiak :)

"Farkas Arnold Levente vagyok. Ezerkilencszázhetvenkilenc január harmincadikán születtem Nagyváradon. Gyermekeimmel és feleségemmel a Szentendrei-szigeten élek. Gyermeket még szeretnék, feleséget már nem. 

Nem tudok sem írni, sem olvasni, de szoktam. Tollforgatónak rossz vagyok, ám szerfölött tehetséges. Álmomban többször jártam a Hóvirágok terén, a valóságban csak háromszor.

Szeretek eljutni a mondatkezdő nagy betűtől a mondatzáró írásjelig. Néha sikerül, máskor azonban másra gondolok. Most elviselhető."

szavak nélkül

 

időnként megváltoznak

a dolgok, a változás

neve az idő, mintha

kezed egy elsuhanó

járműből intene, de

az is elképzelhető,

hogy nem gondolhat másra

a mozdulat, abjatár

valamelyik szombaton

kenyérrel lakatja jól

a királyt, az oltárnak

nem fáj a törvényszegés,

mert nem érez fájdalmat

a kő, el nem érhető

Dunakanyarkult Díjban részesültek:

Horváth Fanni - 1985-ben született. Grafikusként végzett, a szép plakátunkat is neki köszönhetjük. Filozófiát is hallgatott. Vácon él kislányával. A verőcei Feslett Nők varrószalon vezetője. Gyakran sétál mezítláb...

Mennyi fény

 

Mióta közelről nézem, a folyón minden lényeges felfelé halad -

ágak, levelek és hínárok hagynak el,

és úszva még egy helyben maradni is hamar

lihegő siker.

 

A sodródó sirályok legalább hátat fordítanak -

velük tartok, ahányszor feladom,

hogy ne felejtsem el, milyen érzés legyőzve lenni.

Amíg mást nem tudok, így kezdem újra mindig.

 

Tüskékből építesz várat bennem,

de így is ki nem csorbuló válasz vagy

bármilyen kérdésre, pedig nem kíméllek.

 

Mennyi fény kell és honnan, hogy az úton maradj -

a fehéren izzó, vak akarat nyomában

kiszáradt szárnyak gyűlnek a lámpák alatt.

A vízben tudom hinni, hogy kegyelemből kaptam millió életet.

 

Molnár József költő, újságíró, nyugdíjazásáig mozdonyvezetőként teljesített szolgálatot. Évek óta a 12 éve újraindult Nyugat, ma Nyugat Plusz szerzőjeként, ősztől munkatársaként is tevékenykedik. Harmadik kötete A denevér ráncai címmel jelent meg. Alapító tagja a Váci Költők Baráti Társaságának, amely idén ünnepli ötéves jubileumát.

Lepketánc

 

A boldogság, mint

madár  a végtelenben,

mindig szomorú.

Tudja, mulandó

a perc, mit átél, kérész

napjai múlnak.

Gyémánt röpte van

az elmúlásnak, sajgón

gyönyörteli kéj

a bebábozás

utáni őrült halál:

táncba sietők

számolatlanul

a vérző vízre néző

napba (le)hullnak.

Tomity Angéla - 1972-ben született Szigetváron, de Szentendrén nőtt fel, így kötődik a Dunakanyarhoz. Jelenleg Budapesten él és a rendezvények világában dolgozik.

A versíráshoz gimnazista korában kapott komoly lökést, ez a hobbija mégis szunnyadt vagy 30 évig. Pár éve kezdett el újra foglalkozni az irodalommal, autodidakta módon képezni magát, ismerkedni a kortársak műveivel, figyelni a pályázatokat.

Párhuzamosan érdekli továbbá az akvarisztika, a népzene és a festészet. Mostanában azonban a legjobban mégis az érdekli, miként tudná élete szerteágazó szálait összefűzni és rájönni a számára fontos dolgok közös eredőjére.

Bál a Dunán

 

Kék órán bársonybrokát

a víz, az ég sűrű kord.

A parti nyár a gardedám.

Ezüst konfettis táncporond

világítatlan színpadán

vonagló elsőbálozók.

Élettusában ráng a test,

a hátrahagyott nimfalét

holt nyelven írt pergamen;

és indulnak a fény felé

puhán a hamvas szilfidek;

tüllszoknyájuk tejfehér.

Járják tobzódó táncukat:

kavargó pernye, füstgomoly.

Minden szem jó partit kutat,

az öröklétbe kiutat,

szándékuk sürgető s komoly.

A körből egy-egy pár kilép,

és gyűrűt zár a lenge nép.

Egy könnyű hullám partot ér.

Könnyű hullák. Semmi vér.

Szél sodor így szirmokat.

Karmos emlék simogat.

Madár riad, mint jég rian.

Borzongva nézem s boldogan.

Várok, amíg vége lesz.

Nagy fekete fólián

ázott végű csikkeket

söpröget a fűzfarojt.

Törzs a törzsnek dőlve áll,

az uszadékfa felsikolt.

A hajnal mindent elsikál.

A nyár, a parti ennyi volt.

Deák-Sárosi László költő, filmesztéta, a Magyarságkutató Intézet és az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa, 1969-ben született a sóvidéki Parajdon. Zenei tanulmányait Székelyudvarhelyen, Budapesten és Luxemburgban végezte. 2016-ban az ELTE BTK-n szerzett bölcsészdoktori fokozatot, értekezését képi retorikából, filmelméletből írta. Több önálló könyv és verses CD szerzője. Főbb költészeti művei: Keresztút – passió szonettkoszorúban; Libás Matyi; Nyolcágú csillag – Székely Mózes és a brassói csata, eposzok. Ezek a művek, illetve más, lírai verseit tartalmazó darabok alkotótársak által megzenésítve CD-lemezeken is megjelentek 2012 és 2019 között. Verstani monográfiája, A háromszólamú vers hangzó példatárral együtt megjelenés előtt áll. Munkásságát idén, 2022-ben Herczeg Ferenc-díjjal ismerték el.

Szerelemerdő

 

Dunavirágzás:

Repül a kérész,

Sebesen illan,

Suhan a vízen

Kimerülésig,

S zuhan a fényre.

Ez a halála.

Csoda e rajzás.

Egyedi, röpke

Ez a tünékeny 

Picike szépség.

Szerelemerdő

Szövete libben,

Zizeg előtted,

Kavarog egyben,

Pepitazölden.

Neve hiába

Duna virága,

Gyökere nincsen.

Repül egy órát,

S közel a végzet,

Csak a petékben

Marad az élet.

Sugara, íve,

Az az időtlen

Szirom örökre

Ragyog a szemben,

Elevenen száll

Arany-ezüst-zöld

Jele örökre,

S e puha képnek

Jele beég a

Poeta doctus

Elevenébe. 

Szabolcsi Viktória

1984-ben született Kisvárdán, Debrecenben végzett általános orvosként. A svájci Fribourgban él családjával. Évekig neurobiológiai kutatással foglalkozott az ottani egyetemen, öt éve pedig pszichiáter és pszichoterapeuta szakképzésben vesz részt. Tizenéves kora óta ír, másfél éve publikál folyóiratokban. A természet és a természettudományok fontos szerepet töltenek be az életében, ahogy az írásaiban is. A Dunakanyarhoz gyerekkora óta ezer szál fűzi.

Fénycsapda

 

Az iszap csöndje fújt beléd

buborékot, abban emelkedsz

a vízfelszín felé, még folyó

vagy, és bár repülni készülsz,

folyó is maradsz, hiába töröd

föl a kitin csomagolópapírt,

és bontogatod újszülött

szárnyaidat. Folyó maradsz,

csak még nem tudod.

 

Az iszap csöndje üvölt benned,

ahogy a többi szárnyhoz csapódsz,

követed a folyó vízszintesen

poláros jelét, keresed azt az egyet,

akiért jöttél, keresed, és megtalálod,

repülni, és visszacsapódni a

csöndbe, ennyi a dolgod.

Hát repülsz.

 

Felgyúlnak a hídon a halogének,

vonz a fény, a vizet elfelejted,

az aszfalt vízszintesen poláros

jele villan, követed, és becsapódsz.

Az iszap csöndje kipukkan benned.

Álmodban hazaértél, folyó vagy

valahol a hídlámpák alatt, és most

már tudod, az is maradsz.

Rusvay Balázs 1977-ben született Vácon. Azóta is ebben a városban él, itt neveli a gyermekeit. A kismarosi általános iskolában tanít magyar nyelvet és irodalmat. Gyerekkora óta szereti a verseket, a magyar líra nemcsak a munkája része, hanem rajongója is ennek a hatalmas örökségnek. Versei irodalmi folyóiratokban, antológiákban jelennek meg. Önálló kötettel még nem rendelkezik. Kezdetektől tagja a Váci Költők Baráti Társaságának.

Az utolsó vágta

 

Észak felől hörögve gyűlt a felleg,

s még üszkös volt a fészekben fa,

a lőrésen át fullasztón derengett

az áradt Iszter poshadt szájszaga.

Nyolc éve már, hogy hátra hagyták őket,

nyolc évnyi ártér, pergő téglafal,

hátuk mögött a szerte hulló földek:

a gyáva Róma rongy békét akar…

Aquincumban, augusztus havában

egy tábor lesz Ripa Pannonica:

indulni kell, itt már csak pusztulás van,

a parancs szólt: indulni kell haza.

A pókos lovak felnyergelve várták,

hogy búcsúzzon a négy szakadt legény,

hogy elhagyják a talpalatnyi strázsát

az éji fűzfák óvó rejtekén.

 

De ők csak álltak csontig babonázva,

hogy bomlik el a valóság fala:

ezer lidércet szült a folyó háta,

millió szárnynak lett szülőanya.

A vézna hold hátukra ülve nyargalt

észak felé az örvénylő Dunán,

hol harcra hívó, trombitás haraggal

egy angyal járt a hadsereg után.

Ezüstös vértben Róma légiója

támadt ma fel a görnyedt fák alatt,

s a négy legény igézve ült a lóra,

követni ezt a színezüst hadat.

Sok apró kérész eggyé lényegülve

- lidércvilág a sárga víz felett -

dacolva árral, zúgó szembeszélbe'...

Csak őket várták mind az istenek.

 

S a harcosok, kik nyolc nyikorgó éve

vigyázták ott a vénülő Ripát,

bevágtattak a légió szívébe,

és éjbe döftek vasfejű pikák.

Észak felől már villámok cikáztak

Hogy üvöltsön a megvakított ég,

s a négy lovas a nagy császár havában

elhitte Rómát utoljára még.

A szűzi vér dübörgött vad szívükben,

s a lápi barbár csodájára járt,

Nem volt királyuk, nem volt istenük sem,

a vén viharral vívtak ők csatát.

Újra éltek, és újra élt a Város,

mely fél világra tűzte zászlaját:

Kelet, nyugat négy megkopott, magányos

legény szívében új otthont talált.

 

De jött a perc, és néma ősparancsra

Dunába hullt a színezüst sereg,

hogy életével adóját megadja,

s ezer fiát halála szülje meg.

A lovak sírva, sarkantyúzva, félve,

bolondokat halálba hordani

vágtattak még a viharnak szemébe:

hátukon négy szent, igaz római.

A hun nyilak szaggatták szét a testük,

rombolva májat, csontot és tüdőt.

Négy holt lovas, ki tartotta az esküt

a sárba hullt az ördögök előtt.

S míg hajnalban a nagy folyamnak testén

barbár keletről híddá lett a Nap,

a kérészeket domolykók temették,

s az örök Róma, jaj, ketté hasadt...

Ifjúsági elismerésben Bolla Dorina, Fábián-Nagy Fruzsina és Tatár Botond részesült.

 Mindenkinek köszönjük a beküldött alkotásait! Jó volt veletek ünnepelni - jövőre újra találkozunk...