2021. január 10. 08:58 - fabiane

Karinthy Cini, Devecseri Gábor és barátaik Nógrádverőcén

Devecseri Gábor és Somlyó György, 1940-es évek

Az 1930-as években a Rozsnyay-Dapsy irodalomszervező házaspár hívására Verőcére érkezett a Karinthy és a Devecseri család. Az itt nyaraló gyerekek baráti kört alkottak, társaságukba tartozott még Vajna Hugó gyógyszerész két gyermeke, Jancsi és Márta, valamint Rényi Alfréd, a későbbi nagy matematikus. Ők együtt nőttek fel, később is tartották a kapcsolatot... Verőcei emlékeiket irásműveikben örökítették meg.

A verőcei nyaralók gyerekeiből alakult társaság egy része: Devecseri Gábor,

Karinthy Ferenc, Vajna János és Márta Tersánszky-Józsi Jenővel

Vajna Márta visszaemlékezése:

A Devecseri fiúkat kislánykorom óta ismertem, Nógrádverőcéről, Gábort és Pétert. A 30-as években minden nyáron Verőcén nyaraltunk. Az volt a szokás, hogy a polgári családok kivettek egy parasztházat, és leköltöztek. Egy stráfkocsira fölrakták a háztartást az utolsó vejdlingig, és levonultak. Június közepén véget ért az iskola, június vége felé leköltöztünk, és augusztus végén feljöttünk. Ott éltünk egész nyáron, az egész család, házvezetőnőnkkel, a tüneményes Erzsivel együtt. Voltak barátaim Verőcén, de nem nagy számban. Viszont a bátyám, Vajna János, aki 1921-ben született, ott hirtelen nagy barátságokra tett szert. Először is, 11 éves korában egy este azzal jött haza, hogy megismerkedett egy nagyon okos fiúval. Ez az okos fiú Rényi Alfréd volt, Buba, a matematikus, aki, mint a matematikusok általában, már gyerekkorában is feltűnően éles eszű volt. És szerencsére nemcsak a matematika iránt érdeklődött, hanem minden érdekelte. És a bátyám ugyan teljesen süket volt a matematikához, de rettentő jó barátok lettek mindjárt. Pár évvel később, már nagyobb kamaszok voltak ezek a fiúk, megjelentek Devecseriék és Karinthyék Verőcén, ugyancsak mint nyaralók. Cini már akkor is iszonyat vásott kölyök volt. A fiúknak lett ott egy nagy bandájuk. Én ebben nem voltam benne, de ők voltak a nagy élet.

A nyár hosszú időszak volt az életünkben. Egész délelőtt a strandon volt a banda, úszkáltunk a Dunában, mindenféle segítség nélkül megtanultunk úszni, már teljesen kékek-zöldek voltunk, de nem akartunk kijönni.

Verőcén minden augusztusban volt „olimpiász" ezeknek a fiúknak. Ezek a kamasz srácok különböző számokban versenyeztek. Petinek az úszás volt a száma, erre emlékszem. Cini mindenben nagyon jó volt, és általában ő volt a fő győztes. Élete végéig azt állította, hogy mindig ő nyerte az olimpiászt - de azért volt, hogy nem ő. Devecseri Gabi egyébként nem vett részt a sportokban. Délelőttönként, amíg mi fürödtünk, fel-alá sétált a strandon, komolyan elgondolkozva. Nagyon szép volt. Délutánonként összegyűltünk Saséknál, akikről már semmit nem tudok, ott főleg a Devecseri fiúk szerepeltek. Fantasztikus humorérzékkel és valóságos bohócképességekkel adtak műsorokat, legtöbbször persziflázsokat, rádióműsorok kigúnyolását. Szenzációs volt, gurulni kellett a nevetéstől, isteni volt. És aztán mentünk labdázni vagy kirándulni.

Én Devecseri Petibe voltam szerelmes, mert Peti magas és szőke volt, és nekem ez volt az ideálom. Gyönyörű novellákat írt. Emlékszem egy eposzára, egy humoros eposzra, amely főleg Somlyó Gyuri kigúnyolására készült, és nagyon jó volt. Ezt a kéziratot még láttam Szilágyi János Györgynél. Peti egy évvel idősebb volt, mint Buba, Cini és Vajna János, Vanyek.

A Vanyek név úgy keletkezett, hogy volt bátyámnak egy hülye tanára, aki nem tudta megjegyezni, hogy Vajna, valamikor volt egy Vanyek nevű növendéke, és Jancsit is Vanyeknak szólította. Vanyek ezt elfecsegte Cininek. Egy szép napon kiabált valaki az utcáról, mi a III.-on laktunk, hogy Vanyeeek!, ez Cini volt, aki Jancsinak kiabált, és attól kezdve lett Vanyek.

A társaság egyik gyökere ez volt, Verőce.

(Vajna Márta: Emlékezés Devecseri Gáborra és baráti társaságukra - Jelenkor 2018/2)

Devecseri Gábor naplója karikatúráját is tartalmazta:

... Már mikor anyánk először beszélt nekünk Verőcéről, és mi kezdtük az eljövő nyarat, a még ismeretlen tájat körül- és teleszőni terveinkkel, álmodozásainkkal, már akkor nagyon sokat szerepelt az én gondolataimban a Rozsnyay- lakás, amiben aztán nem is csalódtam. Rozsnyay bennem igen. S így utólag azt hiszem, igaza volt. Mert először, Karinthy Gabival együtt - még szüléink Kálmán bácsival és Gizi nénivel beszélgettek nagy örömmel bolyongtunk az otthonnak is, múzeumnak is mintaszerű Rozsnyay lakásban...
... Megcsodáltuk továbbá idilli életüket, mely teljes egészében Gizi néni örökös, ám szinte észrevétlen munkájának eredménye volt. Kálmán bácsi délelőtti és délutáni semmittevésének megszabottan más és más szertartása volt. Délelőtt séta, látogatások rövidnadrágban, saruban, kurta pipa szívásával egybekötve, ebéd után szigorú heverés a díványon, hosszabb és egy-egy nevezetes személyiséghez kötött történettel rendelkező hosszúságú pipa szívogatása, míg az angoldohány szagú lakásban kedvükre sétáltak a szép járású sziámi macskák, minden igaz nyugalom fő statisztái. Kávé forrt, Gizi néni süteményei illatoztak. A lakás kellemesen hűvös volt, igazi irodalmi kegyhely a nyár forróságában.
Mi az ördögnek kellett nekem - még ha meg is láttam irodalomrajongó fellengzősségeikben a komikumot - kigúnyolnom őket? Csak azért-e, mert a fiatal lélek csikóugrásai oldalt-szökellőek? Vagy csak a nyári életélvezet melletti nyári unalomból? Tény az, hogy megírtam és megrajzoltam a Verőcei Nyári Híradót. Csak összehajtogatott ívpapírra s egyetlen példányban, ceruzával. S ebben Kálmán bácsiék állandóan szerepeltek, lakásuk is. Egy nagy befőttesüveg is, közepe tájt kis ponttal, „Balzac pattanása spirituszban” felirattal és így tovább. Kálmán bácsit kiugró orrával, magas homlokával, millió ráncával, pipájával és pipaszár lábaival, hegyes állával, gyér, göndör hajával, szemüvegesen, irodalmi szalonhoz illően összecsücsörített ajkával - némi rutinra tévén szert - bármikor másodpercek alatt le tudtam rajzolni. A testes Gizi nénit inkább csak jelző, halvány vonalú rajz ábrázolta, az ő - Titusz vendéglőbeli, Frici bácsi által bevezetett - szerzői estje alkalmából, amint fejébe szúrt árbocon hullámzó vászon viszi őt, mert mint egy verse mondta: lelke, a fehér vitorlás álomhajó átsuhan a szigetre.

(Devecseri Gábor: A hasfelmetszés előnyei. A múlandóság cáfolatául. Magvető, 1974)

Karinthy Frigyes és fia, a Cininek becézett Ferenc Budapesten (1933)

Karinthy Frigyes is írt a gyerekhadról:

Diadalmenetben hazafelé, az alkonyodó erdőkön át. A távoli országúton, túl a töltésen, gyerekcsapat bukkan elő, derékhoz szorított karokkal futnak. Távcsövemmel felismerem Devecseri Pétert, Karinthy Cinit és Kondor Jánost. Mindent értek. A verőcei olimpiászra készülő sportifjúság tart tréninget. Magyarkútról futnak haza, öt kilométert, egy szuszra. Az a gyanúm, otthon kissé elnadrágolom a bajnokjelöltet, mondanom sem kell, ki az, ki lehetne más? Fut úgy, mint fentemlített primadonnatársa, a Színházi Élet jóvoltából.

(Karinthy Frigyes: Rákászok - Szinházi élet 1933/33.)

Kinszki Imre: Játék a patakban

Devecseri Gábor

EGY NÓGRÁDVERŐCEI PATAKHOZ

Forrás, Bandusiát szégyenitő, kecses

hűs víz, locska patak, gyermeki éveink

búvó-társa, te kedves,

hányszor visszaidéz szivem!

Járjuk medred a zöld összeborult sűrű

indák sátra alatt, víz fölibé növő

bokrok szép alagútján.

Nap vet bőven elénk arany

foltot, s visz vizedet-felkavaró csupasz

lábunk, visz befelé, mígnem a szűk kanyar

sűrűbb-bokrú sötétjén

végkép mélybeosonsz s nekünk

„megfordulni! – kiáltsz – vissza!” – ezüst szavad

tüskéken felakad; visszamegyünk napos

porban, búzamezőn, csöpp

kertig, melyben anyánk s apánk

vár ránk. Lent a folyó, kertek alatt, vonul,

habjával hivogat. S már rohanunk felé,

úszunk kedvvel ölében

s véled benne találkozunk.

...és a fiatalok moziztak is együtt. Egy 1935-ös nógrádverőcei mozivetítésre így emlékezik Devecseri:

Több mint tíz éve egy nyaralóhelyen a községi vendéglő nagytermében levetített filmet néztem meg. A darabot előzőleg mind láttuk Pesten, csak azért mentünk be az előadásra, mert annyira ráértünk. Elkészültünk arra, hogy a kopott film majd gyakran megszakad, a hang eltorzul, a vásznon állandóan esik az eső és így tovább. De egészen más történt. Rosszabb is, jobb is: a régi film kép- és hangfelvételét külön-külön pergették, a vidéki gépész nem jól értette mesterségét és a kettő között bizonyos eltolódás állt be, a hang néhány másodpercnyi állandó késéssel szaladt a kép után. A film a Titanic óceánjáró katasztrófájáról készült, vékony meséje is volt, de törekvése csak az, hogy megrendítő riport legyen s hamar elérkezzék a legizgalmasabb részhez, melyben a kint dúló vihart és a hajó termeiben még gyanútlanul szórakozó utasok mulatozását gyors képekben sűrűn váltogatva mutatja be. A milliomos fölemeli poharát, koccint, s a következő másodpercben a fedélzeten végigsöprő vízáradatot látjuk, azután a táncteremben libegő nőket és utána a zátonyrafutott hajóóriás matrózainak kétségbeesett küzdelmét az elemekkel. Az említett üzemhiba következtében azonban a vihar kivétel nélkül, mindig a táncteremben süvöltött és a női kacagás a kietlen és vészes fedélzeten hangzott fel. Mindenki nevetett, a nyaralóifjúság a hibás előadást szellemes megjegyzésekkel fűszerezte. A ferde játék engem sem hagyott érintetlenül. De számomra ez a dolog más is volt, nemcsak képtelen mulatság. Az. hogy az orkán bömbölése a mitsemsejtők vacsoraasztala felett tombol, mégelőbbre segítette a filmíró törekvését, mégjobban egybekeverte a derűt és a veszedelmet, mint a gyors egymásutániság. Az pedig, hogy az összeütődő poharak hangjával a pusztuló fedélzeten találkoztam, talán még ennél is inkább. Milyen gyámoltalan volt a pohárcsengés a formátlan, a gyilkos, fagyos éjszakában, a fenyegető sötétben, milyen segélykérő. Vészharangnál sokkal erősebben közölte, hogy a világűrben rohanó föld vakmerő és elbizakodott utasával, az emberrel történik valami, ami aránytalanul nagyobb annál, amit elhatározott és amely ellen, íme nem tehet semmit. így lett számomra a nógrádverőcei mozi sikerületlen előadásából sorsjelkép, az üzemhibából végzetdráma.

Devecseri Gábor: A mű születése (Új Idők, 1945)

Később az írásra terelődött a hangsúly... - Devecseri Gábor levele Somlyó Györgynek, Nógrádverőce (1938)

Drága Gyuri, délelőtt süt a nap, a tűző fényben erősebb a Duna csábítása, semhogy levelet írhatnék. Utolsó száraz tevékenységem az olvasás, ha átforrósodom, úszni kell s aztán totyogni föl a part mentén, vagy ha csendőrtelen a láthatár, feljebb az országúton fürdőruhában, vissza a strandra. Egy hete élek itt s csak egy verstöredékem lett nagyobb töredék és a Dionysos-himnuszból fordítottam tizenöt sort. A fiatal Dionysos állt „benyúló meredélyen a meddő – tenger partja fölött: dús fürtjei körbelebegték – szép kékesfeketén és bíbor köntöse omlott – izmos válla fölé”. Tengert még nem láttam, de a Duna mellett fordítok s a vízen játszódó történés elmondásában segít elragadó síkja.

Délutánonként – most is – a strand feltöltött részén ülök fiatal diófák szomszédságában a Duna folyásával szemben és nézem a látható csendet: a folyó tükrét, olyan szelíd, mintha állna, de azért vonul, csakhogy minden fontoskodás nélkül, méltóságteljesen nagy passzivitásában is. Megnyugtató kékezüstjéről, mely a szigeti oldalon burjánzó zöld árnyékától elsötétül, minek is írnék? Ez a legszebb Duna-kép Magyarországon. Szentendrének szebb a partja lent, megejtőek a dombjai, de ilyen csodálatos vízi tájat csak itt láthatsz. A kis sziget mögött a szentendrei éles vékony ezüst pengét tart előre a kettőt elválasztó kis [olvashatatlan szó]. Hátul a nem túl magas hegyek már kékbe játszón, de még kivehető fákkal adják a keretet, közelebb dombok a túlparton, az egész táj meghitt, de tág: otthonos és szabad.

S mindehhez: a strandépületet ugyanaz a keménybogyós kúszónövény borítja, amely hatévelőtti csatáinkhoz a muníciót adta, ugyanazok a szálfák kerítik a sekély vizet, amelyek akkor, a Karinthy Gabi versében szereplő kerítésekhez erősítve. S ezeknek már csak az édessége tart fogva; a kényelmetlen érzést („Barátaimhoz” s Hérakleitos: „ugyanabba a folyóba lépsz s nem ugyanabba”) megszüntette a helyreállt folytonosság. A mythos oszlóban; nem kell hátrafordított, múltbaragadt szemmel járkálni, s a bezárt és elhagyott világ nyugtalanító képzsarnoksága helyett a mythos szerepe csak annyi, hogy ha csobban a csónak orra a csendes vízben: öt nyár édességét nyújtja át egyetlen pillanatban – szorongás nélkül.

Víztől frissülünk, napon éledünk, éljük növényi életünket.

Petivel és Cinivel lakom egy szobában. Lefekvés után egy félóra alatt megbeszéljük a nap izgalomtalan eseményeit, jelentőségtelen jóakarattal és ártalmatlan rosszmájúsággal szólunk a többiekről.

A pesti hölgyekről tehát nem írhatok semmit. Itt a hölgyek többsége tizennégy éves. Társaság: Petiék korosztálya: pár kedves és üdítően hülye fiú és a könyvek: Ortega, Dante, Németh László, Bartók Béla, Homéros, Szabolcsi Bence, Alföldi András, Hésiodos. Vágyaim: ami van. Határozott parancsom: ide kell jönnötök: neked, Vilinek, Csaláéknak, K. Gabinak s a vasárnap eltávozott Kertész Tominak, Szilágyi Jancsinak és sok szép lánynak, hogy őt kísértsék, és innen nem elmenni, levelet pedig nem írni (nekem), csak kapni (tőled).

Írj Pestre (sajnos már hétfőn ottvagyok, fuj) részletesen.

Ölellek

Gabi

Somlyó a következőket fűzte hozzá: A levélen nem szerepel hely és dátum. De bizonyosan Nógrádverőcén kelt 1938 nyarán. A Devecseri és Karinthy család ez idő tájt rendszeresen ott nyaralt. Az egész levelet az utolsó háború előtti év viszonylagos „békéje” és Devecseri élete egész folyamán tartó, az idillhez idomuló lelkialkata lengi be. Szinte hihetetlen, hogy a csendőrtől akkor még azért kellett tartani, mert a fürdőhelyeken is tilos volt az országúton fürdőruhában (férfiaknak is) megjelenni! Ez a korra jellemző – kettősen is. De éppoly hihetetlen a húszéves fiatalember lakonikus bejelentése is: „Vágyaim: ami van.” Igen, ez a szinte az egész emberi kondíciót meghazudtoló, mindent kiszorító (mozarti?) közelség mindahhoz, ami az életben szép, Devecseri életének és költészetének egyedülálló hozadéka – és egyben legfőbb csapdája is volt. Egyvalami azonban mégis mindig hiányzott neki; s ez ugyancsak kiderül a levélből. Másik szenvedélye a barátság volt. Szinte zsarnokian azt szerette volna, ha barátai mindig teljes számmal a közelében vannak. A felsoroltak szűk baráti körünk tagjai. Akkor pályakezdő reményteljes fiatalok; később egyikük-másikuk jelentős író vagy tudós; ma már – Szilágyi „Jancsi” (János György), „Cini” (Karinthy Ferenc) és a levél címzettje kivételével – valóban az ő „közelében” vannak.

A levél Boglárra érkezett, ahol én nyaraltam. Peti Devecseri néhány évvel fiatalabb öccse, aki már egy év múlva halott volt; vérmérgezésben pusztult el. Az idézett Homéroszi himnusz-fordítás egy évvel később, 1939-ben jelent meg először az Officina Kétnyelvű Klasszikusok sorozatában (Homérosi Himnuszok Herméshez, Pánhoz, Dionysoshoz. Kerényi Károly bevezető tanulmányával. Budapest, 1939). Ugyanebben az évben látott napvilágot második (pontosabban, és Fellini címhasználatával, kettő és feledik) verseskönyve, amelynek címadó verse az említett Barátaimhoz (Officina, 1939).Ha szabad még megjegyeznem: a dunakanyari táj leírása hevenyészett levéljellegében is a legszebbek közé tartozik, amik a magyar tájak ez egyik fő – és az utóbbi időben oly veszélyeztetett – kincséről olvashatók. Egymagában és szándéktalanul is: tiltakozás.

(Somlyó György: Szálak egy levélkazalból - Holmi 1990/11.)

Devecseri Gábor a következő verset fordította Verőcén:

Homérosz - HIMNUSZ DIONŰSZOSZHOZ

ΕΙΣ ∆ΙΟΝΥΣΟΝ

Szólni fogok Dionűszoszról: a dicső Szemelének

gyermeke mint tűnt föl benyuló meredélyen, a meddő

tenger partja fölött: fölserdült termetü ifjú

férfi alakjában: dús fürtjei körbelebegték

szép kékesfeketén és bíbor köntöse omlott

izmos válla fölé. Hamar ott termettek, a borszín

tengeren át iramodva erősevezőjü hajóval

etruszk tengeri rablók. Rossz sors volt vezetőjük.

Meglátták, jeleket váltván sebesen kirohantak

s bárkájukra ragadták őt, örvendve szivükben.

Mert úgy gondolták, hogy Zeusztáplálta királyok

sarja; kemény kötelekkel akarták összekötözni.

Nem fonhatta be szíj, a bilincsek messzerepültek

karja, bokája felől, ő meg mosolyogva pihent ott,

mélykék szemmel; a kormányos jól látta, mi történt,

és odahíva azonnal a társait, ezt mondotta:

„Balgatagok, milyen istent hoztatok összekötözve?

Szörnyü erős, hisz a jólépített bárka se tudja

hordani. Vagy Zeusz ő, vagy ezüstíjas nagy Apollón,

s hátha Poszeidáón. Mivel épp nem földi halandó

népre üt, ám az Olümposzon élő isteneinkre.

Rajta, csak engedjük szabadon most rögtön a barna

partra, ne bántsátok kezetekkel: megharagudva

rettenetes szeleket ne kavarjon szörnyü viharral.”

Így szólt: ám a vezér korholta goromba beszéddel:

„Ó, te bolond, csak a szélre vigyázz, igazítsd meg a vásznat,

nézz a kötélzet után, ezzel majd férfi törődik.

Úgy hiszem, eljut Egyiptomig is, vagy a küproszi földre

tán a hüperboreusz tájékra s akár azon is túl:

végül szólani fog testvéreiről, vagyonáról

s társairól, ha az isten már idedobta utunkba.”

Elhangzott a beszéd, fölvonta tehát a vitorlát,

azt fölfújta a szél; kifeszítették a kötélzet

két szárnyát: de hamar csoda-dolgok tűntek elébük.

Mert legelőször csörgedező bor folyt le a barna,

gyors bárkán, jó illatu, ízű s ambrosziás szag

támadt; látták mind, s elfogta a félelem őket.

És a vitorlatetőn szétterjedt nyomban a szőlő,

itt meg amott, mindenhol dúsan csüngtek a fürtök,

s árbocukon feketén kígyózva szaladt a borostyán,

ifju virágaival, bűbájos drága gyümölccsel:

és minden cöveken koszorú nyílt: most a hajósok

szóltak a kormányosnak már, hogy tartson a partra:

csakhogy oroszlánná változva a csúcson az isten

szörnyű volt, nagyot ordított s a hajó közepére

medvét állított, borzasnyakut, így mutatott jelt:

az bőgött; az oroszlán meg dühödötten alulról

fölfele szétnézett a hajó orrán; megijedtek

és az okosszivü kormányoshoz inaltak a tatra,

álltak rémülten; hanem az sebesen nekilendült,

ráugrott a vezérre, a többi, hogy elmeneküljön

gyászos vége elől, ugrott ki az isteni vízbe

s delphin lett. De a kormányost megszánta az isten

és nagyonis boldoggá tette, ilyen szavakat szólt:

„Bátorság, te szivemnek kedves, hogy ki vagyok, halld:

messzehatóhangú Dionűszosz, kit Szemelé szült,

Kadmosz lánya, mivel Zeusszal szerelembe vegyült el.”

Széparcú Szemelé fia, üdvözlégy, aki téged

elfeled, édes dalt alkotni nem is tud azontúl.

Somlyó György költő (aki szintén sokat nyaralt itt, így emlékezik): "Ennek a társaságnak – amelynek kis része még ma is létezik, és ma is összetart –, Rényi igazán fontos tagja volt. Ha csak matematikus lett volna, akkor talán kevésbé lett volna, mert ez inkább irodalmi érdeklődésű társaság volt, ellenben ő minden iránt nemcsak érdeklődött, hanem például nagyszerű zenész is volt, remekül zongorázott. Szombat esténként gyűltünk össze, és majdnem minden szombat esti találkozónkhoz hozzá tartozott, hogy Rényi zongorázik, és tudom, hogy a matematikai munkái közben is állandóan zongorázott. Imádta a zenét és nagyszerű, képzett zenész is volt, de az irodalomban is nagyon művelt volt és egyáltalában nem tudott róla kevesebbet mint mi. "

Rényi Alfréd (1921-1970)

A matematikában a kombinatorika, a gráfelmélet, és főleg a valószínűségszámítás területén ért el eredményeket. 1947-ben továbbfejlesztette a Linnyiktől származó nagy szitát, és ennek felhasználásával világraszóló eredményt ért el a Goldbach-sejtéssel kapcsolatban: igazolta, hogy minden elég nagy páros szám egy prímszám és egy olyan szám összege, amelynek legfeljebb K prímosztója van, ahol K egy konkrét, megadható szám.

Vajna Júlia a következőket mesélte még:

A [társaság] másik [gyökere], és itt jön be Szilágyi János György, a Református Gimnázium (a Lónyay). Ott Szilágyi bátyja, Szilágyi Endre osztálytársa volt Devecseri Gabinak. Nagyszerű tanáraik voltak. Máthé Elek tanár úr volt az egyik fontos tanár, vele Gabi haláláig tartotta a kapcsolatot. Akkor kezdett Gabi is, meg Szilágyi is az antikvitással foglalkozni, a görög-latin irodalommal. Volt ennek a diákságnak egy újságja, Hangszóró volt a címe, és számos későbbi híresség írt bele.

(Vajna Márta: Emlékezés Devecseri Gáborra és baráti társaságukra - Jelenkor 2018/2)

Szilágyi János György (Budapest, 1918 – 1926) Magyar ókorkutató, művészettörténész, főmuzeológus, a történettudomány akadémiai doktora, címzetes egyetemi tanár.

Felsőfokú tanulmányokat a budapesti tudományegyetemen végzett, Kerényi Károly tanítványa és Devecseri Gábor évfolyamtársa volt. Munkahelye a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteménye lett, amelynek 1951-től 1992-ig vezetője, majd pedig főmuzeológusa.

Szilágyi János György így mesélt gimnáziumi éveikről:

Másodikos koromban Devecseri beiratkozott a Lónyay utcai Református Gimnáziumba, és osztálytársa lett a bátyámnak. Na, ettől kezdve fölpezsdült az élet; a harmadik részese ennek a fölpezsdült életnek Karinthy Gábor volt, aki szintén a Református Gimnáziumba járt, csak egy osztállyal fölöttük. Eggyel alattuk járt viszont Kertész Tamás, aki Karinthy második feleségének első házasságából való gyereke volt, és még eggyel alatta jöttem aztán én.
Karinthy Gábor akkor még nem volt elborult agyú, hanem friss, isteni humorú, finom költő volt (nem akarok most őróla történeteket mesélni). A Református Gimnáziumban történtek ezek, de tulajdonképpen a gimnázium ennek a baráti társaságnak csak a háttere volt, mert ennek nem sok köze volt a gimnáziumhoz. Talán akkor lett valami kapcsolat a gimnázium és a baráti kör között, amikor Áprily Lajos jött a gimnáziumba, és ő lett az önképzőkör elnöke. Akkor ő értékelte azt, amit ezek csináltak, és kapcsolatban állt velük.
Nagyszerű tanár volt Áprily, és bölcs önképzőkör-vezető, akitől én is nagyon sokat tanultam. Jól emlékszem egy önképzőköri ülésre, amikor Kertész Tamás egy novelláját olvasta föl, amely lesújtó bírálatot kapott a résztvevőktől, és aztán egy másik novella következett, amelyik után Kertész Tamás felállt, és belekezdett egy ugyancsak lesújtó bírálatba, de akkor Áprily tanár úr azt mondta, hogy „Kertész, maga most ne szóljon hozzá, mert úgysem hiszi el senki, hogy nem sértődött indulatból beszél”. Ilyeneket lehetett Áprily tanár úrtól tanulni, aki a bátyáméknak tanára volt, nekem nem, és aki nagy derültségünkre a magyar irodalomtörténeti tankönyvben is benne volt.

(Szilágyi János György interjúja - Enigma 2016/87.)

Karinthy Cini és Gábor a lefátyolozott édesanyjuk mellett apjuk temetésén 1938-ban. Karinthy Frigyes nem sokkal halála előtt még ellátogatott Verőcére...

KARINTHY GÁBOR levele FÜST MILÁNNAK, 1938. október 5.

Kedves jó Uram,

megtisztelő és kedves érdeklődésére: hogyan töltöm időmet, megpróbálok kielégítő választ adni. Napjaim alaptónusa, mióta apám meghalt: fájdalom és fájdalom. Ezen túl és ezen belül azonban vannak bizonyos az előtt is jórészt ismert elfoglaltságaim: így versírás, olvasás, társadalmi élet. Utóbbi alatt ne értsen különlegesebb szórakozásokat (erre most kedvem s idegerőm sincsen), mulatós baráti összejöveteleket, víg beszélgetéseket, színházat és estélyeket, arról van szó, hogy egy bizonyos baráti körrel állandóan fönntartom az érintkezést. E kör néhány tagját Ön is ismeri, legalább hallomásból: öcsémet, Karinthy Ferencet, Devecseri Gábort, Kertész Tamást, Somlyó Györgyöt (Somlyó Zoltán édes fia), Devecseri Pétert. (Ezekkel összejövök olykor, teázunk, verseket és prózákat olvasunk fel, beszélgetünk, stb.)

Karinthy Cini és Gábor

...és akkor megtörtént a tragédia, amit Vajna Júlia így mesél el:

Gabi testvére, Peti, 19 évesen meghalt. Egy egész egyszerű mandulagyulladás, és két perccel az előtt, hogy behozták az antibiotikumokat, belehalt egy mandulagyulladásba. Gabi ezt soha nem heverte ki, élete végéig fekete nyakkendőt hordott.

Karinthy Cini Szellemidézés című könyvében írta meg a társaság történetét. A mű utolsó jelenetében újra megidéződik Verőce:

Peti temetésére meglepően nagy számban jöttek el barátok ismerősök. Rég elfelejtett arcok, soha nem látott rokonok gyűltek össze a farkasréti temető bejáratánál. Feltűnő volt, hogy mennyi fiatal nő jelent meg, sorra felismertük őket. Már a kapunál észrevettük Magdát, kissé beljebb Jolánkát, Erzsébetet és még sok más szép fiatal lányt.

- Ez ki? - kérdezte Jancsi, s egy szőke nőre mutatott.

- Ha jól emlékszem, Editnek hívják - mondtam.

- Ki ez?

- Peti valamikor szerelmes volt belé.

- Itt van Judit is.

- Láttam.

Mind eljöttek. Vajon honnan értesültek ilyen pontosan? Egy nógrádverőcei lány, ki régen elfelejtett emlékeket ébresztett, váratlanul feltűnt az utolsó pillanatban.

(...)

- Megnőttünk - szólt Jancsi.

- Most már csupa rossz jön? - kérdeztem.

- Rossz - mondta Vili, és megborzongtunk. Snocek újra töltött, s újra ittunk. Végül is megint csak Jancsi szólt:

- Nem élt, nem élt igazán. Látszatvilágban járt, két dimenzióban, mint a mozivásznon létező s mégsem létező látszathősei. Ifjú volt, gyerek volt, ő nem nőtt meg velünk.

- Most már nem is fog - mondta Vili.

- Cimborák - szólt újra Jancsi -, Peti szűz volt.

- Állítólag viszonya volt egy szalamanderrel - vetettem közbe.

- Nem igaz - válaszolt Jancsi. - Szégyellte talán, de gondoljátok meg: szűz volt. Kár vizsgálni, hogy akarva vagy akaratlan, örömére vagy bánatára. Akárhogy is, de szűz volt.

Mi csak bólogatni tudtunk.

A társaság tagjai Devecseri Gábor esküvőjén

Címkék: Verőce

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://dunakanyarkult.blog.hu/api/trackback/id/tr5016378706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.