Dömös - 1923. július Kosztolányi Dezső, Kosztolányi Ádám, Babits Mihály, Bodor Aladár
A költő betegségéből kigyógyulni érkezett ide, majd haláláig maradt már esztergomi kis házában.
Nagy varázsló a Duna. Kölcsönösen hat mindnyájunkra. Titkon és nyilvánosan vele élünk, mint egy életosztó szeretővel. Szeretjük mi a Dunát nagyon. Mindnyájan emlékszünk arra a percre, amikor először pillantottuk meg a folyót. Az élet döntő látomásai ilyenek. A nagyság és erő, élet és álom, biztonság és hagyomány érzelmei fogták meg szívünket. Vizének tükrén felcsillant egyéni sorsunk s nemzetünk sorsa is erősen. A táj néha világnézet. Egy életre döntő hatással van a gyermekkori táj. Az első természeti kép alakítja ki alapszemléletünket, képzeletünk állandó színpadát. Akkor jő létre a tájszemlélet, amikor kialakul az emberben az egyéniség.
Babits Mihály (szerk.): A Duna költői (Hungária, 1944)
Babits 1923 májusában, az Osvát-jubileum megünneplésekor újra beteg lett, ekkor gyógyulni utazott Gizellatelepre - így ír az elözménykről:
BABITS és BABITS Mihályné TANNER Ilona – JÁSZAI Marinak [Gizellatelep, 1923. jún.]
Kedves Mária!
Azon az Osvát-délutánon nekem valóságos idegrohamom volt a fellépésem előtt – (teljesen ki vagyok merűlve idegzetileg) – s azért kértem Ilonkát hogy maradjon mellettem, mert nélküle igazán nem tudom, nem tört volna-e ki ez az idegroham sokkal sulyosabban mintahogy tényleg kitört. Mondják hogy mikor még a szinpadra léptem is, halálsápadt voltam, teljességgel ijesztő arcszinű. Végtelenül sajnálom hogy Mária oly korán elment s igy nem bucsuzhattunk már el mielőtt kijöttünk ide Gizellatelepre az utolsó pár nap izgatottan telt el; szegény Ilonkának mindenféle ügyeket sebtiben kellett elintézni, én pedig rosszul voltam. Idegzetileg nagyon leromlott állapotban vagyok, epefájásom is kiujult, s minden reményem az hogy itt, hegy és víz között, s távol az emberektől, pihenve, összeszedem magam. Ha van valaki akitől fáj távol lenni, Mária az. Gizellatelepen nincs posta, ez a levél sem tudom, mikor jut postás kezébe (amikor valakinek tetszik innen Visegrádra áthajózni) – de akármikor ér is a kezébe, kérem, [!] el, nem ez az első gondolat, amely tőlünk jön és Mária felé megy. Egyébként nagyon szép itt, csak már melegebb volna. Igazi magány és nyugalom: Ilonka is kezd egy kicsit hizni. De sietve pontot teszek: ő is akar még irni néhány sort.
Kérem, gondoljon ránk szivesen. Igaz hódolattal és kézcsókkal üdvözli
Babits Mihály
Én is bocsánatot kérek neveletlenségemért, hogy nem kisérhettem fel Máriát a páholyba, de Mihály olyan állapotban volt, hogy nem mertem egyedül hagyni. Nagyon sajnálom, hogy Máriának oly hamar el kellett mennie s hogy ezt nem mondhattam el még akkor személyesen. Mi egy hónapig maradunk itt, nem tudom, mire megjövünk, Máriát Pesten találjuk-e? Mindenesetre telefonon fogok jelentkezni. A viszontlátásig nagy szeretettel csókolja kezeit
Babitsné Tanner Ilonka
Osvát-jubileum
Felesége így számol be az eseményekről:
Török Sophie – GELLÉRT Oszkárnak a fotókról [Gizellatelep, 1923. jún. közepén]Kedves Gellérték!Nem tudom, megkapták-e rendben az Osvát-jubileumi képeket a fényképésztől, s szeretném tudni, tetszettek-e? Az első felvétel a nőkkel sajnos elromlott, vagy a film volt rossz, vagy a fényképésznél nyitogatta valaki a kazettát – igazolásomra mellékelek egyet belőle. Ha a többi három filmre már nem volna szükségük, nagyon kérem kedves Gellért, küldesse vissza nekem, vagy ha Osváték a saját képüket meg akarják tartani, akkor csak a csoportkép filmjét kérném.A nyaralásunk nagyon jól kezdődik: lesültünk, 1-1 kilót már hiztunk, sokat csónakázunk – azt hiszem Mihálynak is jót fog tenni ez a csönd.Kérem, irjanak pár sort, mi ujság Pesten?Gizit szeretettel csókolom,Magát szivélyesen üdvözliB. Tanner IlonkaMelegen köszöntiMihály
Mikes Lajosné visszaemlékezése szerint Mikes Lajos nem tölthetvén hosszú időt a gizellatelepi újságíróüdülőt megnyitó első csoporttal, feleségét és két gyermekét Babitsék gondjaira bízta, akik akkor heteken át ott nyaraltak.
Mikes néhány napra szintén odautazott, majd fiával együtt indult vissza Budapestre. Babitsék elkísérték őket egy útszakaszon, és Babits ekkor fejezte be azt a hosszú mesét, melyet napokkal korábban kezdett elmondani az akkor négyesztendős Mikes Györgynek. Feltételezzük, hogy a kép ezen az úton készült.(Babits Mihály. „…Külön tér…külön idő…”. Babits Mihály fényképei)
Nyáron Babits Mihállyal találkoztam a dömösi papkertben, hol a magas fűben, szilvafák alatt már hajnalban kopogott szorgalmas írógépe. Feltűnően nagy volt a haja, s azt tanácsoltam, kissé nyírassa le. Ő rázta fejét. Nem szabad, panaszolta, nem lehet, megtiltotta valaki. Az orvos? Nem. A költő? Az sem. Kicsoda? A mester, ki pingálni kezdte. Két hónapig láttam aztán, amint viseli, rendeletre, meleg és zilált, természetes parókáját, melyet ősz elején el is vitt a művésznek. Becsületesen sáfárkodott. Egyetlen hajaszála sem hiányzott. Mégis valami baj történt. Ő, ki betegen ült le a képhez, közben a vidéki nyugalomban megedződött, lesült. Orvosa nagyon meg volt vele elégedve. De a festő nem. Az kétségbeesetten látta, hogy arcáról eltűnt a gyönyörű naspolyaszín, szemgödreiből az érdekes rozsdazöld árnyék, s meggyógyult, ami egy modelltől legalábbis tapintatlanság. Sokáig kellett dolgoznia a piktornak, míg a képet is valahogy kigyógyította.(Élet, 1923)
BABITS és BABITS Mihályné TANNER Ilona – BABITS Mihályné KELEMEN Aurórának
[Dömös, 1923. júl. 15. előtt]Kedves Anyika!
Gizellatelepről, ahol a múlt hónapban nyaraltunk, félórányira itt Dömösön vettünk lakást a plébánosnál, nagyon szép békés hely, már 2-2 kilót hiztunk is. Igy szekszárdi utazásunk valószinüleg őszre marad. Anyikáék hogy
vannak? Angyust és Pistát csókolom Anyikának és Nennének kezeit csókolja
IlonkaDolgoznom kell s itt jól tudok, azért maradunk még itt. (De lehet hogy csak aug. 1-ig.)
Kezeidet csókolja szerető fiad
MihályEz a ház; nagy kertje van a Dunára. Sokat evezünk. A hely nagyon szép; sokkal szebb mint a levelezőlapból gondolni lehetne.
(Babits levelezése 1921-1923)
Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőlőlugas alatt,ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap –mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,és rózsa, rózsa! – A reggelnek még a zöld gyep örül,a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szelidenahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakácsárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.(Babits Mihály: A régi kert, részlet)
De álltam épp így Babits mellett az esztergomi hegyen is. Magyarázat nélkül nézhettem a lenti tájat, lent lapály volt itt is, a messzi csillogó Duna és a prímási város szinte szünet nélkül küldte a harangszót, ez a táj majdnem olyan volt, mint Szekszárdon. Ezt kereste Babits és ezt teremtette meg ott, mondom igen apró kiadásokkal, illetőleg hát apró építkezésekkel. Amikor először tölthettem időt az esztergomi előhegyen, naponta leereszkedtünk a városba, úsztunk egyet, egy egész kis csendes uszoda volt ottan, bevásároltunk, cipeltük fel a friss főzeléket a duzzadó irattáskákban. Ez az idő biz’ gyorsan elmúlt. A betegség, amelyet kezdetben asztmaként emlegettek, egyre többször kifullasztotta fele úton már a költőt, végül teljesen odarögzítette fönn a hegyre. Afféle toronyba zártan. A város is, de aztán az ország is úgy tekintett föl rá, az igényes és magányos költőre, mint aki kedvére él a maga elefántcsont-tornyában. Kevés művészi magányt látott közelről az, aki Babits hegyi házára az elefántcsont-torony szót kimondta. Az elefántcsont drága anyag, ára az ókorban az aranyéval vetekedett. Tornyot abból legfeljebb asztali díszül csináltatott, akinek volt módja még olyannal is ékeskedni. Babits elefántcsont-tornyában alulról beszivárgott, felülről becsöpögött a víz, a vakolat megpúposodott és lehullt a falról, a költő házaspár maga kente rá az aranyfestéket. A szél meghasaltatta a gyertyalángot, éjjelente megemelgette a függönyöket, a könnyebb takarót. Az esztergomi elefántcsont-torony olyan volt, mint általában a nem érvényesülésre, hanem a mesterségükre adó művészeké, akik dacolnak akár a szegénységgel is. Babits igényes volt, de nem szerette a magányt. A félreértést az szülte, hogy aki szenvedéllyel szavalja a horátiusi procul negotiist, az vallja is azt. Valóban Babitsnak van ilyen verse: „nyájas magasságban csüng dombtetőn a ház, de én zordon ülök benne mint Jeremiás.” De ő nem elvonuló próféta volt. Nemcsak a siránkozó nézője a lenti világnak. Őrszem inkább. A műveltség, az emberi világ magas figyelő posztján, ahogy szintén leírta: „egy írógéppel, mint tört vitéz egy rozzant gépfegyverrel”. A lenti közösség szívós tagjaként így ült ő, így feküdt aztán míg csak le nem vitték innen hordágyon, néhány nappal azelőtt, hogy sírba eresztették azt az elgyötört testet, melyben a végsőkig lobogott a lélek, az olthatatlan remény, hogy érdemes a küzdelem a társakért is.
Rossz föld, de megterem itt legalább a csendvirága, nyugtató lótuszom, s odalentkertem az egész táj, hol óriás csigakétszarvú dómjával e bölcs bazilika.(Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról)
1941. jún. 14. Esztergom. Babitséknál. Gyulával és Pistával.Társaskocsin megyünk, délben indul, megérkezünk, rögtön nekivágunk a hegynek. Fenn a ház elhagyottnak látszik, a verandáról kinyílik a táj. Szétnézünk és kilihegjük magunkat. Aztán Gyula benyit a hallgató házba. Kis idő múlva kijön, bevisz. Mihály az oldalsó szobában fekszik, fájdalmasan sovány és barna. Két kézzel fogja meg a kezünket. Leülünk az ágy körül, én Ildikó kis székére. Szájáról olvassuk a szót, néha nem sikerül, ilyenkor ír. Egymás között beszélgetünk. Ilonka jön be, nem vártak, Gellért elfelejtett bejelenteni. Sört hoz, cigarettát tölt. Könnyebben megy a beszélgetés, Ilonka jobban érti Mihályt, tolmácsol. Irodalomról (a Csizma az asztalon-t olvassa) és a háborúról beszélgetünk. Mihály néha fájdalmas, gyötrődő szájpattintgatással mozdul az ágyban. Gyomrán táplálják, beszélni nem tud és még új fájdalmai is vannak, a veseköve megmozdult, vesemedence gyulladás, zsába, irtózatos. Hamar elfárad, búcsúzunk, jövünk, gyakran kijövünk… gyógyulj meg Mihály!. … Gyula új angol detektívregényeket ígér… Ilonka kikísér. Nincs kedve már élni, – panaszolja elgyötörten. Még megnézzük Tündért, a kutyát, (köhög, aszpirint kapott) és a két kölykét, gyönyörű komondorfarkas keverékek. Felírom a nevem a falra, Ilonka virágzó olajágat vág nekünk búcsúzóul, a ‘béke olaj ágát’, s lemegyünk.
Radnóti Miklós naplója, 1941. augusztus 5.Tegnap éjjel meghalt Babits. A Nyugat új számáért megyek fel a szerkesztőségbe, s ifjabb [Gellért] Oszkár mondja. Sokáig álltam ott. Hisz tudtam, tudtam, de annyiszor volt már „nagyon rosszul”. Tegnap a Ny[ugat]. összejövetelén Nagy Zoltán mesélte, hogy szombaton járt nála, már nem beszélt, megállt a bélműködés… s mégsem gondoltam arra, hogy… Szombaton éjjel hozták be a Sziesztába. A 8 Órai Újságban: B. M., az országos hírű költő hosszas szenvedés után ma reggel fél 6 órakor Bpesten a Siesta-szanatóriumban meghalt. Ennyi. Az országos hírű költő. A „nagy magyar költő” sok lett volna még gyászhírben is? Nagyon magánosnak érzem magam. Nem voltam „bizalmas barátja”, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él… ki védi most már azt (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!), azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobb kezünkön? Egyetértve vele s ellentmondva Neki, ő volt mindig a mérték és a példa. „Túl szigorú voltál” – mondogatta néha egy-egy Nyugat-beli bírálatunk után, „X jobbat érdemelne, voltak érdemei…”, vagy „nagyon elnéző voltál…” „A másodban még egészen jól tanult…”, vagy „újabban nagyon hanyag…”, gondolom hirtelen, s valóban: tanár volt, a Nagy Tanár is ő volt, a versek „nagy tanárja”. „Még mindig olyan tanáros?” – kérdezte egyszer családi ebéd közben a sógorom, osztályfőnöke volt az első gimnáziumban. Tanáros? – tűnődtem akkor, s úgy emlékszem, nem válaszoltam. Igen – válaszolom elkésve most. Volt, akire „pikkelt”, volt, akit szeretett, volt, akinek megbocsátott, s szerette, ha óra után kérdeztek tőle. Egyest adott, kettest, hármast és – buktatott. Intett és rótt. Ez már a tanársággal jár. Elzüllik nélküle az osztály…
Kedves Olvasó!
Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!
Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...
A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:
Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)
Szeretettel várom sétáimon is! :)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.