Az Örley Kör kétségtelenül legnagyobb „dobása” azonban a tiltások–tűrések–támogatások korában az a bizonyos hajó volt. Az ötlet, hogy béreljenek hajót, Hekerle Lászlótól származott – mesélte Rácz Péter –, és az volt benne szenzációs, hogy kijátszhatták általa a cenzúrát. A nyolcvanas években ugyanis – folytatta a magyarázatot Györe – mind a lap-, mind a kiadóalapítás, vagyis minden, írásos publikációt feltételező tevékenység tilos volt. Felolvasni előzetes engedélyeztetéssel lehetett művelődési házakban. „A hajó egy kiskapu volt – magyarázta Györe –, ahhoz csak pénz kellett.” Az örleysek négy órára bérelték ki a négyszáz főt befogadó dunai sétahajót, amely zsúfolásig meg is telt érdeklődőkkel. „Azért mentünk a Dunára, mert ott voltunk szabadok” – summázta a hajózások jelentőségét Szkárosi Endre. Az Örley-hajóból négy is kifutott a vízre az évek során, Tábor Ádám felsorolta az esteket és azok központi témáját. Az 1985-ös első hajón többek között Kornis Mihály olvasta fel máig emlékezetes és felkavaró Dunasirató című novelláját. 1986-ban indult a Vitahajó – itt Mészöly Miklós tartott vitaindító beszédet a hagyományok megőrzése és a világirodalmi kitekintés párhuzamáról. 1987-ben a Jövő-hajón gyűltek össze a résztvevők, itt Varga János környezetvédő is felszólalt. Végül az 1988-as Duna-hajón már kimondottan a bős–nagymarosi vízlépcső volt a téma, ahol számos Duna-körös is jelen volt. Ebben az évben a már jelentősen lazuló cenzúra közepette épp a Duna-kör adta ki a felolvasásokból összeálló Duna-antológiát.

("Azért mentünk a Dunára, mert ott voltunk szabadok!" (Irodalmi jelen))

Visegrád büszke várának magasából évszázadokon át kedvtelve figyelték a magyar királyok, ahogy a Duna éppen bekanyarodik. Ez a szép kanyarodás lett most elkúrva a vízlépcső által. Az írók bánatukat egy Duna-antológiába fojtották. Amelyet azután az idők zúdulásos szellemében nyilvánosan dedikáltak.

(Esterházy Péter – Szebeni András: A vajszínű árnyalat)

...és Esterházy megírta a maga Duna-könyvét is:

P. s. Ha a Duna, mint nagy integrátor nincs, hol vannak akkor a Habsburgok? Sehol. De azt már nem merem mondani, hogy Európa sincs sehol. És nem fogadom el, hogy a történelemnek vége volna. Vagy halott volna.

Ne feledje: víz és folyó közt az a különbség, hogy utóbbinak van emlékezete, múltja, történelme. Nincs fejlődés. Nincs történet. De van sors.

Írjon Hessnek. A különlenyomatot Campe elküldi. Ne legyen türelmetlen. Öregedjen meg egy kicsit. Lassacskán olyan leszek, mint egy nőíró. Ismeri?! Egyik szemük a papírra függesztve, a másik mindig egy férfiúra. Kivétel Hahn-Hahn grófnő, aki félszemű.

Híve. H. Heine

 

Teljes könyv: 

https://konyvtar.dia.hu/xhtml/esterhazy_peter/Esterhazy_Peter-Hahn-Hahn_grofno_pillantasa.xhtml

„Duna-regény” — akárcsak a Termelési-regény (a „futball-regény”) vagy a Harmonia Caelestis (az „apa-regény”) címéhez, így a Hahn-Hahn...-éhoz is könynyedén hozzátapadt egy jól csengő, talán túlságosan gyakran használt szószerkezet. A földrajzi név és a műfajelnevezés összekapcsolása azonban beleillik a könyv teremtette kontextusba: arról árulkodik, hogy a Duna a regényben szövegek helyeként tárul fel. Az anekdotafüzérekből, elbeszélés-töredékekből, fiktív levelekből úgy bomlik ki két (vagy inkább számtalan) Duna-kaland története, hogy az útleírás szövegek, beszédmódok, történelmi korok közti barangolássá válik.
Az efféle, „szövegek közti barangolásról” beszámoló mondatok is arról tanúskodnak, nehéz szabadulni az utazás és szövegformálás folyamatát egymásra vonatkoztató, az utazás képzetköréhez tartozó kifejezéseket a metafiktív alakzatok játékterébe bevonó regénynyelv hatása alól. írás/olvasás és utazás metaforikus azonosíthatósága az európai (nyomtatott könyvön nyugvó) kultúrában minden bizonnyal a lineráris, előrehaladó mozgás képzetén alapszik, melyhez hozzájárul az is, hogy mindkét tevékenység esetében kitüntetett szereppel bír a vizuális érzékelés. Az analógiára irányuló reflexió régtől fogva visszaíródott magukba az irodalmi művekbe is: az Esterházy regénye előtt egy jó évtizeddel megjelenő Calvino-regény, a Ha egy téli éjszakán egy utazó különösen emlékezetes módon aknázta ki az olvasás/utazás analógiában rejlő poétikai potenciált. Azt, hogy a közép-kelet-európai térség kultúráját meghatározó Duna-toposz bevonásával különösen gazdag és kiterjedt hagyományrendszer mozgósítására vállalkozik, a szöveg maga is bejelenti: „Ekkor megértettem, hogy én mindent meg fogok ettől a folyótól kapni, hegy- s vízrajzot, történelmet, néprajzot, idegenforgalmat, anekdotákkal, reményekkel, halottakkal együtt, lesz minden, múlt, jelen, jövendő, árvíz és aszály, lesz buzgár és halászlé, és lesznek emberek”.