Még nem vonult fel magas erdejébe,
itt fuvolázgat még a halk pirók,
szól az ökörszem cserregő zenéje,
rajban cincognak még az őszapók.

De szaggatott emelkedésre készen
pacsirta szól; küllők rikoltanak,
s rigó-torokból frissen és merészen
kibuggyan már s nő-nő a dal-patak.

A forrásnál pár fürge cinke perget
becéző szót: Kicsi ér! Kicsi ér!
Nagy tarkaharkály járja fenn a kertet
és néha kasztanyettával kisér.

(Áprily Lajos: Koncert)

Legszebb madaraink közé tartozik a már Csonkamagyarországon is annyira ritka fekete harkály. Nem szereti a lármát, a kultúrát,) magányos remeteként él az erdő mélyén. Fészkét a léghozzáférhetetlenebb helyeken, öreg bükkfák csúcsán vési ki. Nálunk egyedül a Börzsönyben fészkel, ott is a diósjenői vidéket kivéve pusztulóban van és lassan erdő tarolásával eltűnik ez is a soha vissza nem térő múltba, mint ímegannyi szép madarunk. Koromfekete ru­hája, vérvörös feje, hátborzongató hangja annyira hozzá tartozik az erdő romantikájához, hogy nélküle talán nem is lenne erdő az erdő.
A nagy fakopáncs, a fehérhátú fakopáncs s a közép fakopáncs, majd mindenütt fészkel erdőségeinkben. A kisfakopáncs (Dendro-copus minor) sokkal ritkább az előbbieknél. A háromújjú harkály és a szürke küllő csak elvétve kerül hozzánk, míg a zöld küllő szorgalmasan kopogtatja beteg fáinkat.

(Réz Endre: Nógrád és Hont vármegyék madárvilága,1934)

A fakopáncsok vagy tarkaharkályok is odulakók. A kis fakopáncs a Magas-Börzsönyre és környékére jellemző, a nagy fakopáncs megtelepszik a zárt erdőkben is. Az ország más részeiben az emberi települések közeléből a nálunk először 1937-ben megjelent balkáni fakopáncs szorítja ki. A fakopáncsok fiókáikat a lombon, növényeken talált ízeltlábuakkal, hernyóval, pókkal, bogárlárvával etetik, amúgy harkály módra csak a költési időszak után kezdenek kopogtatni. Önmagukban is nagyon értékesek, de tudni kell, hogy az általuk vájt odvak számos más madár (cinegék, csuszkák, nyaktekercs, stb.) és emlősfajnak (denevérek, pelék, stb.) teremtik meg a létfeltételeket. Ezt a pótolhatatlan szerepet elismerve szokás a harkályokat "kulcsfajoknak" nevezni.

(Vojnits András - Csóka György: Változatos állatvilág in: Börzsöny - vadregényes erdőtáj, 2014)

(Hegyi fakusz)

A fakusz szorgalmasan keresgéli a rovarokat, álcákat erdeinkben, kertjeinkben. Közönséges úgy rendes, mint a rövidhajú (Certhia fám, brach.) fakusz is. Ugyanígy a csuszka is. A cinegék népes családja szép számmal van képviselve vidékeinken. A széncinke a leggyakoribb, utána következik a közönséges barát cinke (Parus pal. communis) — a hegyi barát cinkét még nem tudtuk megtalálni, — majd a kék cinke, s mint legritkább valamennyi közt a fenyves cinke fejezi be a sort. Ezek a bájos apró madarak az őszapóval együtt. — melynek mind a két fajtája előkerül vidékünkön (Aegithalus caudatus és caud. europeus) — fáradhatatlanúl sürögnek, fo­rognak a fákon, szedegetik a hernyókat, rovarokat, mérhetetlen hasznot hajtva. Minden kiméletet és dédelgetést megérdemelnek. Há­lásak is érte, mert a téli etetést s a fészekoduk kirakását, gyümöl­csöseink kitisztogatásával fizetik meg. Az erdők pusztulásával ők is szenvednek, mert fészküket faodukban rakják. Ezért kell mester­séges fészekoduk kiakasztásával elősegítenünk szaporodásukat.

(Réz Endre: Nógrád és Hont vármegyék madárvilága,1934)

(Kék cinege)

(Barátcinege)

"Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok."

Áprily Lajos: Március - részlet

Egy kapcsolódó anekdota:

Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor és Áprily Lajos egyszer ezekről a daktilusokról vitatkoztak. Nagyon jó barátságban voltak, szerették is egymást, a költő éppen a tanár úr Szilágyi Erzsébet fasori otthonában vendégeskedett, amikor a házigazda nekibátorodott és megkérdezte: „Lajos bácsi, biztos, hogy daktilusokat mond a picinyke szénfejű cinke?” Áprily azt válaszolta: „Hát miért? Szerinted nem?” Lőrincze tanár úr ráfelelte, hogy: „Nem. Énszerintem anapesztusokat. Mert nem azt mondja, hogy tá-ti-ti, hanem azt fütyülgeti: ti-ti-tá. És Lajos bácsi is egy másik versében azt írja, hogy »ki-csi-csűr, ki-csi-csűr«, tehát nem tá-ti-ti, hanem ti-ti-tá.” Lőrincze professzor úr tovább érvelve felemlítette, hogy Szent György-napkor ők is azt hajtogatták mindig Szentgálon: mondja már a cinege, hogy „tu-tyi-kő, tu-tyi-kő, tehát most már posztóból való cipőt is fel lehet venni, mert jóra fordult az idő. Bájos volt a költő, mosolygott, és azt mondta: „Hát, tudod, attól függ, hol kezdi el, meg hol hagyja abba.”

Kő András: A cinke éneke (Magyar Hírlap, 2019)

Egy kakukktojás: 

A zápor sűrű cseppekben szakadt,
fácán futott az odvas bükk alatt.

A mókus nézte félig álmosan
s szólt: Boldog itt, akinek odva van.

(Áprily Lajos - Erdei jelenet)

(Vörösbegy)

Szajkó, rigó, vörösbegy nem hagy el, nem mond búcsút a nyár felhőivel. Ha hóviharral ránkszakad telünk, a völgyben itt borzonganak velünk.

(Áprily Lajos: A hűségesek)

Örvös rigót mindössze egyszer figyeltek meg, akkor is átvonulóban a börzsönyi Nagymánán 1927-ben. Fekete rigó mindenütt kö­zönséges, épp így az énekes is. A léprigót már fészkelve is találtam, míg a fenyves rigó és a szőlő rigó csak őszi-téli vendégünk. Ök az erdő énekművészei, s nálunk talán csak a fülemüle dalol szebben. Nálunk csak a kis fülemüle közönséges, a nagy fülemüle fészkeléséről biztos tudomásunk nincsen. Kőbányáinkban, — néha az országúti kőrakásokban — fészkel a hantmadár, de nem nagyon gyakori itt. A házi rozsdafarkú igen közönséges, ennél valamivel ritkább a kerti rozsdafarkú, míg a vörösbegyet megtaláljuk mindenhol.
Lapályaink, domb és hegyvidékeink hála Istennek sűrűn vannak benépesítve madárral s úgyszólván csonka Magyarország leggazda­gabb megyéi ebből a szempontból. Vizeinkre, ha nem is nagy mérték­ben, de ugyanazt mondhatjuk.

(Réz Endre: Nógrád és Hont vármegyék madárvilága,1934)

(Őszapók)

Áprily Lajos: Madarak

„Pascua qui volucrum vivus
Walthere, fuisti…”

Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.

Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett…
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kísértetem.

Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát…
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.

Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.

(Egerészölyv)

Vajon él-e sólyom a Börzsönyben?

A ragadozómadarak a Börzsönyben megtalálják fészkelésükhöz a háborítatlan erdőket, zavartalan völgyeket, meredek sziklákat és faóriásokat is. Féltett ritkaságunk, a kerecsen a többi sólyomféléhez hasonlóan nem épít fészket. Több évig költött az Inóci kőbánya kőerkélyén, de a fészekrablók miatt állandóan őrizni kellett. Fő tápláléka az ürge, értük a hegyvidék belsejében költő pároktávoli legelőkre is elrepülnek. A vándorsólyom előbb csak ritka vendég volt, majd a múlt század végén megtelepedett. Főként galambféléket zsákmányol. Kisebb a kerecsennél, de erőteljes, acélos madár. A feleakkora kis sólyom téli vendég, kisebb madarakat eszik. Az alig galamb nagyságú, elég gyakori kabasólyom elkapja a szitakötőt, és más repülő rovarokat, de a fecske sem menekülhet előle. Az ártéri erdőkben és hegyvidékeken is megtelepszik, elfoglalva a dolmányos varjak facsúcsra épített fészkét.

Az egerészölyv a Börzsöny, de egész Európa leggyakoribb ragadozó madara. Sok mindenre vadászik, télen szinte csak mezei pockokra, ezért le is húzódik a hegyekből. Nagy szerencsével két sajátos étrendű, és ritka fajjal, a darázsölyvvel és a kígyászölyvvel is találkozhatunk.

(Vojnits András - Csóka György: Változatos állatvilág in: Börzsöny - vadregényes erdőtáj, 2014)

...és mit teszünk a helyi élővilág érdekében?

Az Országgyűlés 1991. áprilisában hozta létre a Duna-Ipoly Nemzeti Parkot a Pilis, a Visegrádi- és a Börzsöny hegységek, az Ipoly-völgy és a Szentendrei-sziget egyes területein.

A Dunakanyar Budapest és környéke lakosságának napi kiránduló, hétvégi pihenő-, és tartós üdülőterülete, ahol az alapvető gazdálkodási célokon kívül az erdőknek ki kell elégíteniük a lakosság pihenési, természetjárási és sportolási igényeit is. Az üdülőnépességet vonzó Dunakanyarban a beépítési törekvések a védett területeket is elérhetik. A jelenlegi jogi szabályozás, az önkormányzatok kritikus anyagi helyzete az ütközések fokozódásához vezethet. Mindezek a helyi állatvilágot is veszélyeztethetik, amellyel reméljük, hogy nem szakad meg a kapcsolatunk...

(Dunakanyar, 1991)

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy érdeklődött a Dunakanyar kultúr- és helytörténete iránt!

Küldetésemnek tartom, hogy bemutassam ezt a szívemhez közel álló helyet...

A blogposzt önkéntes munkával jött létre, aminek folytatását itt támogathatja:

Fábián Erika OTP Bank 11773119-15463812 (Adomány megjegyzéssel)

Szeretettel várom sétáimon is: https://seta.dunakanyarkult.hu/