Az oroszlánvadász Nagymaroson 1938-ban (Fortepan/Palotai Klára)

Kittenberger Kálmán (1881-1958) zoológus, Afrika-kutató, tanár, vadász és természettudományi író 1920-ban telepedett le Nagymaroson. De vajon hogyan került ide és mit csinált itt?

Az 1890-ben épült Sylvia-lak, amelyben később a vadász élt, nevét a tulajdonos Kovács-család tragikusan korán, tizenkilenc évesen elhunyt lánygyerekéről kapta.

A család másik gyermeke, Kovács Ödön vadászat közben eltűnt Abesszíniában, a mai Etiópia területén, és a család elkeseredésében megkérte vadásztársát, Kittenbergert, hogy számoljon be mindenről, amit egyetlen fiukról tud. A beszélgetés után ajánlották fel neki, hogy költözzön a birtokhoz tartozó szemközti házba, amit ő készséggel elfogadott. Végül egy Kovács-lányt, Líviát vette feleségül. 1920-ban telepedett le Nagymaroson, ahol aztán több könyvet is írt.

Egy napon aztán, amikor már nagyjából összekötözték a régi szálakat, Kittenberger levelet kapott Kovács Líviától Nagymarosról, hogy nem tud-e valamit bátyja halálának körülményeiről, hiszen ő is Afrikában volt. Kovács Ödön – Kittenberger barátja – híres entomológus, ornitológus kutatóról akkor még csak annyi hír érkezett, hogy meghalt, és valahol a Nílus forrásvidékén van eltemetve.

A család nem ismerte Kittenbergert, és talán valami csodát várt,

mert a jó barát húga kérte Kittenbergert, hogy írjon, de még jobb

lenne, ha Nagymarosra látogatna ki, amivel megnyugvást is hozna

és végleges bizonyságot a gyászba borult családnak.

– El kell menned, Kálmán! – mondta Tőry.

– Majd… kimegyek. Ilyen ruhában nem mehetek.

– Ne bolondozz, senki se kívánja, hogy frakkot húzz…

– Majd kimegyek…

És nem ment. Helyette Tőry Viktor ment ki, aki röstellte a dolgot,

és egyúttal különféle kegyes mesékkel mentegette barátját, aki „legközelebb kijön…” Hazaérve azonban keményen nekiment Kittynek, aki nehezen volt megmozdítható, minden ismerkedéstől irtózott, s általában kerülte a nőket.

„Arra semmiképpen nem tudtam rábeszélni, hogy vegye fel az én

ruhámat – mondja Tőry –, bár egyforma termetünk volt, de eszembe jutott, hogy van két-három régi ládája a múzeumban, Bárányos raktárában.

– Nincs azokban valami nyári ruhád?

Morgott valamit, előttem ismeretlen nyelven, azzal elment. Nemsokára egy csomaggal jött vissza, amelyben két keki kabát és két nadrág volt.

– Na – mondtam –, van már ruhád…

– Te kacsafejű – dühöngött –, ezek itt mind trópusi ruhák, a kabátoknak nincs ujjuk…

– Sebaj – mondtam –, az egyik nadrágból csináltatunk kabátujjakat…

Kittenberger Kálmán nagymarosi nyest-tenyészete (MAGYAR VILÁGHÍRADÓ, 1936)

Kittenberger Kálmán valószínűleg azért szerzett be nyesteket, hogy bebizonyítsa ezeknek az állatoknak a hosszú vemhességi idejét. A vitában, ami dr. Éhik Gyula cikke körül alakult ki, a tudós pártjára állt:

ÚJABB ADAT A NYEST IVARZÁSI IDEJÉNEK ISMERETÉHEZ - Irta dr. Éhik Gyula.

A régi irodalomban majdnem mindenütt azt olvashatjuk hogy a nyuszt januárban, februárban, a nyest februárban, márciusban párzik és körülbelül kilenc heti terhesség után kölykezik.

1930 óta számtalan cikk foglalkozik a nyestek ivarzási időpontjának és a terhesség időtartamának kérdésével. Rengeteg pro és contra vélemény hangzott el, ez utóbbi főként a nem zoologus megfigyelők részéről, míg a zoologusok nagyobb része ma a meghosszabbodott terhességi időtartamot vallja igaznak. Ezek véleménye szerint az ivarzás, a párzás ideje júliusban és augusztusban van, a megtermékenyített pete — nem lehetetlen, hogy kezdetlegesen barázdálódott állapotban — nyugalmi állapotban marad az anyaállatban január-február végéig, amikor rendes fejlődésnek indul és az ellés a párzástól számítottan  8—9 hónap múlva (április-májusban) következik be.

A nyest-vita epilógusa a törvényszéken (Vadászat, 1936)

Nem újdonság, hogy a vitázó felek egyike-másika átlépi a jogos kritika határát s a személyeskedés útjára lép. Az epe, az indulat, a szenvedély legyűri a józanságot s a kritika jogosultságát esetlen gorombaságokkal igyekszik elnémítani. Ez a közismert ábra mutatkozott meg a nyest júliusi párzása és kilenchónapos pockossága körül keletkezett polémiában is. Zay Imre grófnak lapunkban közölt „Bizonyítani!“ című cikkéről, melyben bölcseleti okoskodások levezetésével is kimutatja a kilenc hónapos kihordási időtartam képtelenségét, a Nimród felelős szerkesztője, Kittenberger Kálmán, azt írta ki lapjában, hogy a gróf megállapításai úgy hatollak rá, mint egy „valósággá vált Arisztid vicc". A gróf nem ebben a tónusban, hanem sajtóperrel válaszolt s a törvényszék bűnösnek mondván ki a vádlottat sajtó utján elkövetett feltűnően durva becsületsértésben, őt 50 pengő pénzbírsággal sújtotta és kötelezte, hogy az Ítéletet lapjában tegye közzé.

...és Kittenberger még 1947-ben is újra nekikezdett a tenyésztésnek:

Kittenberger Kálmán, a Nimród Vadászlap főszerkesztőjének vezetése és irányítása mellett most épül Nagymaroson a Nyest és Nyuszt Kísérleti Telep. Kittenberger Kálmán a nyest- és nyuszttenyésztésnek régi szakembere. Neve biztosíték arra, hogy a telep rövid idő alatt a legeredményesebb munkát végzi majd. Ezzel a két állatfajjal kapcsolatban nem is olyan régen a szaksajtóban nagy vita folyt arról, hogy a nyest és a nyuszt mikor párzik és mennyi a vemhességi ideje. Ezt a vitát néhány esztendővel ezelőtt Kittenberger Kálmán megfigyelései eldöntötték már, de még nagyon sok kérdés vár megoldásra a nyest és a nyuszt életével kapcsolatban, amelyekre csak hosszas megfigyelések után lehet majd választ adni. (Nimród, 1947)

Kittenberger Kálmán, mint nagy nőcsábász és lóverseny-fogadó írótársa özvegyének emlékezésében:

Amikor az oroszlánvadászt lőtték le a helyi vonaton:

Megtalálták a szobi vonat merénylőjét (Esti Ujság, 1938. május) - A sebesült Kittenberger Kálmán mentőakciója a tettes érdekében
Néhány héttel ezelőtt, mint a lapok akkor megírták, merényletet követtek el a Budapestről induló szobi vonat ellen. A délutáni órákban ismeretlen tettes rálőtt a vonatra. A golyó átütötte a vonat ablakát és az egyik fülkében ülő híres Afrika- kutató és oroszlánvadász, Kittenberger Kálmán mellébe fúródott, aki Budapestről hazatérőben, nagymarosi villájába igyekezett. Szerencse a véletlen szerencsétlenségben, hogy a golyó másfél centiméterrel az ütőér alatt érte Kittenberger Kálmánt és így pillanatnyilag nem okozott súlyosabb következményeket. Nagymaroson az állomásfőnök jegyzőkönyvet akart felvenni az esetről, Kittenberger Kálmán azonban sietve elmenekült ez elől a hivatalos ténykedés elől. Futott haza, hogy megvacsorázzék, miután Budapesten egész nap a „Nimród“ vadászujság szerkesztőségében dolgozott és estére alaposan megéhezett. Tudniillik ugyanis Kittenberger Kálmánról, hogy ez a rettenthetetlen Afrika-kutató és félelmes oroszlánvadász talán a földkerekség legmelegebb szívű lénye, akiben az emberszeretet eleven valóságként működik. Alacsony, mokány termetű, ötven év körüli úr, akinek zordon külseje éppen nem mondható bizalomgerjesztőnek. Az ismeretlen, aki csupán híréből ismeri, külső megjelenése után joggal tarthatná elszánt és vérengző természetű vadölőnek, ha tömzsi, keménykötésű alakja, rideg és erős ábrázata fölött nem mosolyogna ott az a jóságot, gyengédséget és megértést sugárzó két kék szem.
Hiába menekült el azonban Kittenberger Kálmán a jegyzőkönyv fölvétele elől, a hatósági vizsgálat mégis megindult és a esendőrség bravúros munkával ki is nyomozta a tettest. Kittenberger Kálmán első föltevése bizonyult valónak: nem merénylet történt, hanem éretlen gyerekcsiny. Helyesebben, még az sem és ez a körülmény szolgáltatta éppen a váratlan meglepetést. Nem csibészek lettek a vonatra, hanem más valaki. Az egyik pestkörnyéki úricsalád jeles tanuló, példás magaviseletü gyermeke, egy gimnazista diák, aki célbalött levente fegyverével és gondatlanságában nem vette figyelembe, hogy célja mögött az éppen akkor elhaladó szobi vonatot is találhatja.
Amikor a csendőrség jelentést tett a nyomozás eredményéről, az anya futott Kittenberger Kálmánhoz és kétségbeesve kérte, legyen segítségükre, nehogy kellemetlenségük származzék az ügyből, miután a fiút a baleset előidézésében semmi «szándékosság nem vezette. ltt csattant el a történet második számú nagy meglepetése.
Kittenberger Kálmán a rettenthetetlen oroszlánvadász, aki több mint két évtizedet töltött az afrikai szavannákon és sztyeppéken, négy másik esztendőt Indiában, szóval a férfiú, aki huszonöt esztendeig járta magányosan a rengetegeket és vadonokat, a félelmet nem ismerő puskás, aki a merénylet pillanatában kijelentette, hogy nyomban összemorzolná a tettest, ha kézre- kaparinthatná, — fejébe csapta kalapját és rohant ismerőseihez és barátaihoz és csaknem térdenállva könyörgött az isten szerelmére, vessék latba tekintélyüket és befolyásukat, nehogy bántódása essék a szerinte ártatlan diákgyereknek. aki kis hijján halálra nem sebezte.
E pillanatban Kittenberger Kálmán puska nélkül és nem éppen bátor férfihoz illő szorongással a magyar közigazgatás ösvadonjait járja, hogy pardont szerezzen a meggondolatlan diáknak.

Egy nagymarosi anekdota Kálmán bácsi  nyomolvasó képességeiről, mely szerint azt állította, hogy azt is meg tudja állapítani, hogy állatorvos vagy köszörűs ment-e előtte a Fő téren:

 Nimród (1981)

Milyen állatokat ejtett el itt?

"A vidra (Lutra lutra) kedves vadásztárgya szerkesztőnknek, Kittenberger barátomnak is. Mióta a Duna mellé költözött, majdnem minden évben meglövi vidráját. A koponyát hűségesen régi szerelmének, a Nemzeti Múzeumnak adja évről évre, a bőrökből bunda lesz, ha jó szíve azt is el nem ajándékozza." (Nimród, 1940)

Kik voltak a vadásztársai?

Malomvölgy (1944) - a képen balról jobbra: Holtság Endréné, Melts Róbert, Bényi János, Holtság Endre, egy lengyel kocsis, Holtság Marianna (Baba néni), Melts Emil

 "Kittenberger Kálmán ismeretsége Nagymarossal, illetve a későbbi feleségével, közvetlenül az első világháború
vége után kezdődött, meséli Baba néni (Dévényi Ádámné Holtság Marianna), mikor is Kálmán üzenetet hozott a frontról, későbbi felesége öccsétől, miszerint épségben van és jön haza. Hát így kezdődött a szerelem az asszonnyal és Nagymarossal. Aztán később beiratkozott az itteni vadásztársaságba, ahol az én édesapám is vadásztag volt. Innen az ismeretség, később pedig a családi barátság a nagy vadásszal. Nagyon nehezen barátkozott, de akiket közel engedett magához, azokkal mély barátságot kötött, így az én apámmal, Holtság Endrével is. Sokat mehettem velük az itteni hegyekbe vadászatokra, kislányként én lehettem az egyik fegyverhordozójuk. "

(Nagymaros, 2012. VIII. 10.)

Arról, hogy a jó italt sem vetette meg:

1950-ben már nem vették be az új vadásztársaságba:

...és egy cikk, amelyből megtudjuk, hogy Kittenberger Kálmán kedvenc verse "A sírásó dala" volt a Hamletből.

Fekete István így őrizte meg emlékezetében (A Kilimandzsárótól Nagymarosig - Tükördarabkák Kittenberger Kálmán életéből):

"Az állatokkal egyébként is csodálatosan tudott bánni, és meleg kék szemei – amelyek alkalomadtán dermesztően hidegen tudtak szikrázni – szinte megbűvölték a négylábú barátait is.

Kertjében nyusztokat, nyesteket tenyésztett, és amikor egyszer odamentem, éppen az egyik nyuszt búvárkodott a zsebében kockacukor után. Majd a fejére ugrott, mert a cukrot néha a kalapja tetejére dugta.
S ez az állat éppen egy nyuszt volt, a legérzékenyebb, legkiszámíthatatlanabb csodálatos ragadozó!
Kutyái szinte emberi értelemmel engedelmeskedtek, messze túl a kutyaképességek határán. Szikra, a legkedvesebb vizslája hajnalban lekísérte a nagymarosi állomásra, és a délutáni vonatnál pontosan ott várta. Szikra nem csak vadászott, de alkalomadtán gombázott is, sőt postás is volt. Szikra hozta a gombáskosarat, ha megtelt, hazavitte, és loholt vissza az üres kosárral. De a postát is ő látta el. Nyakában kis erszény lógott, és ha kellett valami, ebbe tettük a levelet az erdőn, a lakástól néha 8-10 kilométer távolságban.
- Posta! Vidd!
És Szikra – ez a legkiválóbb magyar vizsla – rohant, vitte a levelet, és hozta a választ embernél pontosabban és autógyorsasággal.
Ilyenkor Kálmán megsimogatta négylábú barátja fejét:
- Kutya…, kutya, te Szikra kutya… - beszélt hozzá, és Szikra üvöltött a boldogságtól.
Szikra aztán megbetegedett, és nem lehetett rajta segíteni. Hűséges kutyaszemei lezárultak, és a gazdája úgy gyászolta, mint a legjobb barátját. Nagy kertjében a domboldalon, nagy kockakő alatt alszik Szikra, és a kövön bemohásodott már a felírás: „Leghűségesebb barátom, Szikra.” (Tábortűz (1958)

(Érdekes Újság, 1958)