Tomaji Attila

Damil 

Zebegénybe ért az ősz hideg titka.
Pár tétova horgász a folyó partján,
Nézik a vizet. A botok damilja
Megfeszül a szélcsiszolta éjszakán.

Alig sodródó lassúság. Fölázott
Földön a férfiak, kora hajnali
Maradékok, mind halra várva áll ott.
Suttog egyik, miért. Épp csak hallani.

Pedig édes volt az álldogálás itt,
Csörgő fák alatt, hogy nincs külön az ég
A földtől, s mint mikor ha mély száj ásít,
Csak roppanások, gyulladt gyökereké.

Jó ez a hideg, sötét búcsúzkodás.
Halak merülnek le a vágyott mélybe,
Üzen néhány buborék, nincs kapkodás,
Csak kapaszkodás iszapos reménybe.

Éj hág napra, nap emlékezik éjre.
Valahol virrad. Talán felkel a nap.
Hosszú hajú ősz hullt le Zebegényre,
S egy damil feszül, majd halkan elszakad.

Tomaji Attila

Duna

Ültem megint a parton, ismered, ez a legjobb hely,
ahol a magunkfajta lélekmaradék üldögélhet,
ahol nincs miért felmutatni arcod a magas égnek,

mert itt fut előtted a folyó, itt szalad az élet,
ezért minek bámulni egyre, ahogy suhan a felhő,
hogy közeledik feléd a nap, s lassú halálod felnő,

mártsd inkább kezed a sötét vízbe, messziről jövő,
nem kér, nem ad, nem ígér, nem hoz semmit és nem visz semmit,
már igazán tudhatnád, legalább ezt az egyet, ennyit,

hogy egy távolodó, messze inaló sorsba ömlik,
s hiába van újra itt, ha egyszer nem tért vissza soha,
tévedsz, ha azt gondolnád, szívtelen vagy mocsok mostoha,

mert folyik csendesen, szenvtelen, sose izgatottan,
s nem ismeri a bűneid, nem ismeri a szerelmet,
a túlzsúfolt kéjt, a testek alá gyűrt színes selymeket,

vízre írt nevedet, öngyulladásba fúlt versedet,
nem ismeri a port, a fákat, a sírást, az életed,
s nem nézi a benned áramló, kifullasztott képeket,

nem érdekli a szerencsétlen, ki partján lépeget,
s hullámain a csónakos se, kezében az obulusz,
hogy mi marad itt, ha végre te is vízre szállsz, posztumusz,

de elárulni mégse fog, hisz sose hitt semmiben,
önmagába árad, hajtja az ég képeit, s őrjítő
emlékeit medrében görgeti –, ó tempó, ó idő.

Tomaji Attila

Zebegényi elégiák

(...)

Súly alatt, tövig hasadt körmökkel
sem hódol az élet, színed előtt, hasas halál!
Örökharmatban fürdik, halk neszek közt
siklik az élet a hajnali kert magas fái alatt,
elfut a parti füvek üde zöldje mögé,
zöldárnyék remegő, kicsi sávjaiba,
s mielőtt a hullámokba hullna, hogy nevét
a lágy iszapból kiemelje,
mielőtt a hullámokba halna, hogy nemét
a nyíltvíz kifakassza,
még egyszer, utolszor, az égő napba néz –

Mi nem követjük őt. Nem nyílik út már felfelé.
Megvakulunk, ha szemünk mégis arra néz.
Mezőnyi vadvirág lehajtja szép, kecses fejét:
kiszívva belőlük a por, a sárga méz.

(...)

Ott állsz megint a parton,
előtted, mit a tekintet befoghat:
a víz, a fák, mind az ütött-kopott,
áramlásgyötörte tárgyak,
ős arcvonásai egy mára összerakhatatlan tájnak –
Az erdők, hegyek idomuló idejére,
állatok s csillagok örökidejére gondolsz,
majd, mert van, arra a másikra is,
a személyesre, a csak-tiédre:
sorsodra, ami teljes, és a szíved felől árad,
s hatalmas lélegzetként
jár át, fog össze téged s ezt a tájat.

Mi emeli a madárszárnyat,
ha úgyis megdől, és vízre fárad,
miért zokog ott minden fiúban a férfi,
hisz úgyis megnő, hiába csonkolja bánat -
Miért pusztul gyorsabban, ki ezt megérti?
Mi, akik tudjuk a végtelent is,
hisz szavunk van rá,
miért, hogy rettegjük azt a néma vonzást,
mi megállíthatatlan húz maga felé, vissza?
Hogyan lehet, hogy mi, onnan jövők,
kik annyit bolyongtunk itt, s már-már otthonosan
járunk-kelünk a világ peremén,
bár alig halljuk a hívó szavakat,
most mégis hazamennénk,
ha találnánk átjárót, bárcsak szalagnyi utat?
Mi más vigasztalhatna, mint hogy voltunk,
végeláthatatlan vonultunk itt a földön,
emberek, majdani arctalan árnyak közt
jártunk itt a földön, ha csak egyszer is,
ha csak véletlen ide hullva,
ha csak azért, hogy írva legyen minden,
mi eddig írva volt, újra –

Meddig állsz még a parton,
szíved belakott tájaira meddig mutatsz?
Ne habozz! indulj! ne várd ki,
míg szemedbe kap,
s tébolyult állatként felüvölt,
majd lebukik benned a nap! –