Szabó Lőrinc feleségével és a Nyugatosokkal Babitsnál, Esztergomban

Szabó Lőrinc az általa nagyon szeretett Dunakanyarról „A magyar Dunán" címmel írt esszét (Új Idők, 1942): 

A nemzeti elemet a néző szem számára az ember és az ember jelei adják hozzá a tájakhoz, a természethez. A ma és a múlt látható jegyei. A falvak, a nép, a ruházkodás, az építkezés, a természetbe befektetett munka. Egy-egy gát, kikötő, egy hatalmas vashíd a nagy folyam fölött. Házsorok a parton, strandok és üdülők, templomtornyok és közeli vagy távoli gyárkémények. A nyelv, melyet a lakosság beszél, az arc, a csontok szerkezete; a lendület, mellyel a vadevezős az evezőt a vízbe, a paraszt az ekét a földbe mártja; az emberi szokások színei, ízei, összessége. Esztergomnál a Bazilika és az Árpád-kori ásatások és Babits Mihálynak, a költőnek kis háza az Előhegyen, és Dömösnél a kurjantás, amely a révészt áthívja a túlsó partról, a gyorsvonat, mely Pozsony és Bécs felé rohan, az autóút, melyet kitűnő töltés véd. Egy nyárfasor, melyet dédapáink ültettek, és a gyönyörű visegrádi Dunakanyarban - ez az a magyar Wachau - Nagy Lajos és Mátyás várkastélyának romjai és a romantikus hegycsúcs. A sok szépség, amit a szem lát és megőriz, az élmények, melyek Móricz Zsigmond leányfalusi házához, vagy ha ahhoz nem, akkor a regényeihez fűzik az utazót. A vérrel, ésszel és izzadtsággal szerzett, megtartott és fejlesztett múlt, jelen és jövő. 

Vajon mikor járhatott először a Dunakanyarban? Az 1924-ben Nógrádverőcére költöző Kodolányi János a következőt említette vele kapcsolatban visszaemlékezésében: „Új lakóhelyünket Szabó Lőrinc javasolta. Volt egy tisztviselő barátja, aki Verőcén szokott nyaralni. Az ő nyári lakását elfoglalhatnánk, mihelyt ősszel megürül. Látatlanban elfogadtuk javaslatát, amilyen látatlanban költöztünk ladányi lakásunkba is."

Később a költő többször járt náluk...

A Kodolányi család 1925-ben Nógrádverőcén

Képes Géza író mesélte Szabó Lőrincről: „Harmincnégy évig, tehát egy emberöltőn át voltunk barátok jóban-rosszban. Lehetetlenség ily szűk helyen, egy emlékezés korlátai közé szorítva, elmondanom valamennyi találkozásunkat, kezdve Püspökladánytól, ahol egy szűk vályogházban, petróleumlámpa homályánál, millió légy zúgása közben beszélgettünk reggelig, folytatva Nógrádverőcével, ahol a Duna meredek sziklapartja fölött néztük a téli estében ragyogó bécsi hajók tükörképét s hallgattuk a hullámverés zuhogását..." (Kortárs, 1964)

Kodolányi Júlia, az író lánya, pedig így emlékezett: „Egy ízben súlyos tüdőgyulladást kapott apám Nógrádverőcén, s gyógyszer akkoriban még nem volt rá. Mikes Lajos és Szabó Lőrinc Pestről vittek ki hozzá orvost. Íróbarátai sűrűn felkerestek bennünket Verőcén a dunaparti házban: Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Tersánszky Józsi Jenő és Illés Endre."  

Szabó Lőrinc egy Dunakanyarba tartó vonatútjához kötötte egyik versét, amelynek a története a következő:

Mikor 1926-ban Az Estnél nekem felmondtak, noha Mikesnek a veje voltam, amin sokan külön elbámultak, akkor körülbelül másfél évig rendszeres alkalmaztatásom nem volt. ... Ez az esemény volt a versnek ki nem mondott háttere. Klára akkor épp az újságírók visegrádi üdülőtelepén nyaralt a 2-3 éves Kisklárával. Oda mentem ki hozzá a rossz hírrel, hogy nincs biztos jövedelmünk többé. Ebből idézem vissza, hogy a vonat – amely Nagymarosra vitt – az innenső Duna-parton futott, és az út végét hajón vagy csónakon kellett megtennem. Emlékszem, senkinek nem vallottam be (gőgből) a megbántottságomat, azért volt olyan zsúfolódó a megérkezés előtti percek tartalma: tudtam, hogy Klárával szemben őszinte lehetek a fájdalmamban. A három szerkesztőségből akkor egyszerre mintegy 90-100 alkalmazottat raktak ki. Ennek az évnek karácsonyán küldte nekem, kissé expiálásul is, Miklós Andor azt a Rippl-Rónai-portrét rólam, amely most a Volkmann utcai lakásomban lóg. A képet különben a mester 1924-ben csinálta rólam Kaposvárott, ahová villájába, a Róma-villába meghívott. A kép engem boldoggá tett, ma is nagyon szeretem. 

Rippl-Rónai József: Szabó Lőrinc (1923)

Szabó Lőrinc: Az utolsó perc a vigasz előtt

Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, szenny után, szégyen után,
nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, még most se, mikor a rohanás
már agyonkínzott, – óh,
még mindig egy negyedóra! Messze
kihajlok a gyorsvonatból,
hogy legalább a szem
vigyen közelebb
hozzád, legalább
szemem csókolja össze
messziről is
a házat, amelyben
tested s lelked vigasza vár.

Még egy negyedóra. Mennyi
megalázás van mögöttem, és
még mindig nem te vagy! Messze
kihajlok az ablakon: jaj, most valami
rettenetes karambol is
jöhet még, élet és halál
hidján rohanunk,
s hiába nyílnak a lélek
ujjongó szárnyai,
a magakínzó
türelmetlenség
égig halmozza előttük
a fogyó akadályokat.

Óh, várni! Ez az utolsó
perc a legfájdalmasabb,
az utolsó perc a vigasz előtt,
az utolsó perc az öröm előtt,
az utolsó perc, amely
messziről híd volt s most szakadék.
Óh, várni! várni! most is! ugy
vágyom, kedves, a sok
út után, szenny után, szégyen után,
úgy vágyom a tulsó
partra, úgy
várom égő homlokomra,
kedves, a te
távoli, tiszta kezed vigaszát,
mint baráti lelket a megtiport
érdem, akinek a büszkeség
magányában már hullanak
a könnyei, láthatatlan,
de dacos
torkából még egyre késik
feltörni
az életmentő zokogás.

Azt sem tudjuk, hogy Szabó Lőrinc hányszor járt Babitséknál Esztergomban, mindenesetre legalább két ott készült képen szerepel, és az aláírása is ott van a híres autogram-falon. Valószínűleg nem volt gyakori vendég náluk, hiszen egy furcsa eset kapcsán ő "ajándékozta" menyasszonyát, a később Török Sophie nevet viselő Tanner Ilonkát a főnökének, Babits Mihálynak. Emlékezésében írja, hogy szerinte Babits idősebb korában már szélsőségesen viselkedett: „Sőt később egyszer Esztergomban a hajóhídon M. valami hajózási ember buta megjegyzésére úgy kétségbeesett és megdühödött, hogy ruhástúl a Dunába ugrott."

...és így számol be dunai hajóútjáról a már említett esszéjében:

A minap épp erről a vidékről hajóztam haza, Budapestre. A háború most egész évre téli raktáraikba zárta a motorcsónakokat, a partokról eltűntek az autósok, és sok egyéb is hiányzik; a forgalom azonban így is nagy. Vasárnap volt, kora reggel. Ez ma a Dunának az a része, ahová leggyakrabban jár ki a pesti nép. A napfelkeltét néztem a fehér hajóról, s az elmúlt nap járt eszemben és mindaz, amit első dunai utazásom óta itt láttam, mindaz, ami itt velem történt. A hegyek csodálatos hullámvonala jutott eszembe, amint fent az égre, lent a Duna tükrére rajzolódik. Aztán egy régi, nagy kirándulás, amikor először vittük magunkkal a lányomat: a négyéves gyermek kitűnően bírta a gyaloglást; most már tizennyolc éves. A parti füzesek ma is gyönyörűek. A nádasok is. És két-három nő jutott eszembe. Kertek, villák, egy egész hónapi nyaralás részletei. Halottak. Még egyszer a Salamon-tornya és a hegyi romok Visegrádon. Egy virágzó galagonyaág, és ami hozzá fűződik. Egy nyúlfarm. Lupa-sziget cementes, modern cölöpépítményei. A falu, ahol most voltam, a lemenő Nap, majd holdfényes éjszaka varázsa, fürdés a Dunában. A víz halk csobbanása a csónakház oldalán, és a némán táncoló halak; a láthatatlan szekérzörgés a túlsó partról, a keskenyebb szentendrei ágon át nehéz hajókürtök búgása a másik ágból, a váciból; a tücsökzene; az utolsó kutyaugatás, amit elalvás előtt még hallottam, és az első kakasszó, amely felébresztett. Ezek jutottak eszembe látszólag összefüggéstelenül és millió egyéb apróság. S egyszerre úgy éreztem, hogy a sok jelentős és jelentéktelen emlék, amely bennem kavarog, valahogy elválaszthatatlanul hozzánőtt, belenőtt számomra a Duna fogalmába. Együtt és külön mind a Dunát idézik, a Duna pedig őket. így halmozódnak az élmények? Íme, alig telt el huszonöt év, és tele vagyok egyéni hagyománnyal. Így születik meg az egység az ember és a táj között, így születik, így konkretizálódik a hazaszeretet? Csöndesen, eltűnődve néztem a folyamot. Egy pillanat alatt a Fekete-erdőtől egész idáig végigéltem a futását, egy pillanat alatt az én huszonöt évemet. Ez a Duna már az én Dunám. Annyi emlék fűz hozzá, hogy az enyém. Bármilyenek is az élményeink, egybeolvasztják a lelket a fizikai valósággal. Öröm és fájdalom egyaránt kötőanyaguk. Tudnunk sem kell a működésükről, mégis hatnak. S bizonyára így van ezzel más is. A sok-sok egyéni Dunából megszületik a mi Dunánk. A magyar Duna.