Dunakanyarkult

2021. február 21. 18:23 - fabiane

A zebegényi művészkolónia Bernáth Aurél leirásában

bor_3.jpg

Szőnyi festményén így néztek ki a Börzsönybe kiránduló festők... A jobb oldali maga Szőnyi, a balfelőli Berény. A középső tag talán Czigány Dezső, akinek később tragikus sorsa lett - és ezt árnyékvetülésként jelezte a festőtársa? Posztunkban a zebegényi művésztársaság nyomába eredünk Bernáth Aurél irásai alapján...

 

muv.jpg

(Pesti Napló, 1938. augusztus 14.)

Szőnyi István így mesélt róluk:


Zebegényben
az évek folyamán lassanként egy egész kis művészkolónia alakult ki, teljesen a baráti kapcsolatok alapján, semmiféle bürokrácia sem nehezedett azokra, akik Zebegénybe jöttek. Sokan a barátaim közül meglátogattak, megtetszett nekik a szép és változatos vidék, kedvet kaptak a kinti munkára. Hosszabb-rövidebb időre kiruccantak dolgozni, voltak közöttük, akik azután állandóan letelepedtek Zebegényben. Kijött ide és telket is vett a váratlanul és korán elhunyt szegény Aba-Novák Vilmos, egy nyáron át itt dolgozott kitűnő barátom, Bernáth Aurél. Évekig kijárt nyaranta Szobotka Imre és kenyerespajtásom, Elekfy Jenő. A hosszabb időre letelepedettek közé tartozott Dombrovszky-Szatmári László, Medveczky Jenő és komám, Vass Elemér. De a leghűségesebben tartott ki Zebegény mellett, jóformán a haláláig, Berény Róbert barátom.
Most,
hogy némileg rezignáltan gondolok vissza életem útjára, az elmúlás kikerülhetetlensége adja meg emlékeim ízét, pedig közben, fiatal korunkban egyáltalán nem éltünk szomorú és reménytelen életet. Mikor előbb említett kollégáim és még többen, barátaink kint voltak, sokat dolgoztunk, nagy problémákat feszegettünk, közben lejártunk a Dunára úszni és evezni, nagy kirándulásokat csináltunk kerékpáron az Ipoly és Garam völgyébe, Esztergomba, s a jól eltöltött, derűs és több-kevesebb munkaeredménnyel eltöltött minden hét szombatján összegyűltünk a kis kocsmában s cigány mellett mulatoztunk, nem ritkán reggelig tartó, régi magyar nótákat idéző mulatságokon. Ezeken az estéken a társaság erőssége Elekfy barátom volt, valamennyiünk közt a zeneileg legképzettebb, aki kitűnően értett a cigányok betanításához.
Kis,
összeszokott társaságunk között, tudtommal sohasem volt félreértés, s nem emlékszem egyetlenegy incidensre sem, ami az együttlét harmóniáját megzavarta volna. Az első őszi, esős napon a kollégák nagyobb része felszedte sátorfáját, de tavasszal, szinte a fecskéket is megelőzve, egyenként és csoportosan megint visszatértek a barátok.

(Szőnyi önvallomása - Kortárs 1961/8.)

A festőtársaságról Bernáth Aurél irásait olvashatjuk:

bern.jpg

Bernáth Aurél: Önarckép ajtó elött

 

ber_2.jpg

Berény Róbert és Dombrovszky sakkozik Zebegényben, Szobotka kibicel, '30-as évek

Egy hír:

Berény Róbert festőiskolát nyitott
Budapestről jelentik: A Duna egyik legregényesebb partvidékén, Zebegényben dolgozik évek óta Berény Róbert, a nagytehetségü festőművész, a modern magyar festészet egyik vezéralakja. Berény most Zebegényben festő-szabadiskolát nyitott. Felvilágosítást: Berény Róbert festőművész, Zebegény, Hont-megye cimen lehet kérni.
(Prágai Magyar Hirlap, 1937. május)

bet.jpg

Berény Róbert: Csellózó nő I.

 

 

A Zebegénybe vándorolt cselló - Bernáth Aurél írja a Berény házaspárról:
Később nyári lakásuk is lett Zebegényben. Egy kis parasztházat béreltek. Az udvaron nagy diófa állt. Itt is mint Pesten, Eta örökös migréntől szenvedett. Alig talált olyan gyógyszert, amely szenvedését csökkentette volna. Szemét ezért örökös fáradtság ülte meg, homlokát és nyakszírtjét ezért simogatta oly gyakran. A gondtalan órákban biciklizett.
Etában művész természet lakott a javából. Mint csellista kezdte, nagy reményre jogosító növendéke volt egy híres berlini tanárnak. De ahogy a koncertezésre megérett, máról holnapra abbahagyta a zenélést, s csak Róbertnek élt. A sarokba kényszerült cselló azonban mint néma vádló nézett mindkettőjükre. Róbert a pszichoanalitikusoktól próbált segítséget kérni felesége számára. Mennyi bonyolult feltevés, mennyi tárgyalás és az elméleteknek milyen - látszólag - szakszerű kezelése surrogta körül Eta zenei rövidzárlatát! Akkoriban a pszichoanalízis honi érvényesülési szándékának klasszikus korában éltünk.
A cselló kikerült Zebegénybe. Lassanként elvesztette húrjait is, s csak állt a sarokban. Kértem Etát, szerelje fel csellóját, s legyen újra muzsikus. Milyen öröm volna ez Róbertnek. Tegye meg tehát már csak az ő kedvéért is, hogy újra játszani kezd. Meghozom a húrokat Pestről - ígértem - erre az alkalomra. ...
Térjünk vissza Zebegénybe. 1939-ben mi is ott töltöttük a nyarat. A Dőry villában laktunk, a Duna partján, messze Róberték házától.
Egy nap, Pestről érkezve, délidőben nyitottam rájuk. Ott tartottak ebédre. Összeszorult szívvel ültünk az asztal körül, tudtuk, hogy órákon belül kitör a háború. Augusztus 31-e volt.
Nem felejtettem el, gulyáslevest ettünk. Róbert újabb képei közül a legszebbet egy távolabb álló szék lábához támasztottam. Egy tájkép volt ez, igénytelen motívummal, de jó belső gazdagsággal, amely az egyszerűt, az üdét és a távolit egy ütésben csendítette össze. Hogy Etát valamiképpen földerítsem, arról kezdtem beszélni, hogy ha a leves fölött nézegetett kép kiállja a bírálatot, azzal már nagy baj nem történhet. Ennek a megfigyelésnek csak a fele volt tréfa. Sohse működött élesebben a szemem, mint amikor leves fölött nézegettem képeimet. - Nagyon félek - mondta Eta.
Kivettem egy kis dobozt a zsebemből, s eléje csúsztattam. A gordonkahúrok voltak benne. Eta piros lett és olyan izgatott, hogy alig tudta az evőeszközt a kezében tartani. - Nincs kiút, nincs mellébeszélés, Eta, mától kezdve újra csellóznod kell!
Nem mintha hittem volna gyógymódon sikerében. Hogy is lehetett volna megkövült gátlásokat ilyen rajtaütésszerűen feloldani? Ha már Róberthez való szerelme nem tudta megtenni ezt a csodát.
A hangszer Eta lába közé került. Összeállt így a kép, amelyet aztán Róbert oly hűen festett meg, inkább szerelmének hódolva mintsem az igazságnak. De azokban a percekben Eta szilajsága, szép formái, áradó fekete szeme most végre mégiscsak hangszerére koncentrálódott.
Nem emlékszem már a szerzőre, akinek művét Eta emlékezetből kezdte játszani.
Széles áradású andante rész volt, de átsütött rajta Eta izgalma. A kéz biztonsága, még tizenöt évi kihagyás után is tökéletes volt. így a tremolók is. Talán csak a dallam hangsúlya volt túlzott. Feszült minden idege... mennyi emléket, beidegzettséget őriz a test!... De látom, hogy túl nagy a megpróbáltatás!.., S már kiáltott is :
- Nem! Nem játszom tovább!... Nem bírom tovább! - s levágta a vonóját.
Bernáth Aurél: Berény Róbert (Látóhatár, 1966)

 

best.jpg

Berény Róbert: Éjszaka Zebegényben

bszom.jpg

Berény Róbert: Szomorkás zebegényi táj


Berény
Róbert új munkáit a Fraenkel-Szalon mutatta be. Berény az elit-művészek egyike. Tanulmányokban és kísérletekben hosszú és érdekes utat tett meg, amíg ideért, kezdve a háború előtti startolástól, Cezanne- nyomokon a testek súlyát, térbeliségét hangsúlyozó törekvéstől, a «konstruktivistákhoz» való tartozáson keresztül Zebegényig. Annyi bizonyos, képei előtt ma nem lehet sem Párizst, sem Berlint mondani. Akivel némi stílusbeli közösséget tart, az a magyar Bernáth Aurél. Ahogyan ma fest, az a természetnek deformálások nélkül, a szordinós hegedűjáték hatását keltő, finom színértékekre való áttétele. Zebegényben él s művészetének az utóbbi években végbement átalakulása nyilván ezzel függ össze : döntő önmagára találással a dunamenti föld levegőjében.

Dömötör István: Képzőművészet (Napkelet, 1937)

 

es.png

1938 - Zebegény mellett, a Dunában fürdőző művészek (Escher Károly)
1. kép: Szőnyi István, Berény Róbert, Kirchner Jenő, Szobotka Imre, Pohárnok Zoltán és Vass Elemér hűsöl a habokban.
2. kép: Szőnyi István és Berény Róbert.1938 nyarán.
3. kép: Escher Károly - 1928-tól Az Est-lapok fotóriportere, dolgozik a Pesti Napló képes mellékletének (igazolva a műfaj létjogosultságát)

 

vo.jpg

Vass Elemér: Őszi este a faluban (1934) 

Bernáth Aurél Zebegényről szóló novellisztikus cikkében Vass Elemér és felesége a főszereplők:

Bernáth Aurél - Kati bácsi kutyája 
Kezdtünk gyülekezni Kati bácsi kocsmájában. Esteledett. Ez a kocsma ugyan a cégtábla szerint "Kati néni" nevet viselte, de mivel a néni sose volt látható, a tények kemény ereje folytán a név a férjre ragadt. Elég magas termetű ember volt Kati és tevékeny.
Ö terített nekünk az udvarra néző verandán, ahonnan kilátás nyílt a telek végén hirtelen fölfelé szaladó erdőre és a disznóólra, melyből elvétve malacröffenés volt hallható, a jóllakottság, vagy az almon való elhelyezkedés szertartásának röffenései. Ezek a hangok a teljes béke érzetét keltették az emberben, márcsak azért is, mert mély tónusukban érezhető volt a jóllakottságból eredő megelégedettség.
Ez a malacröffenés mutatkozott egyébként Kati verandájának s talán kocsmájának is egyetlen említésre méltó színfoltjaként — ha a malacröffenés színként volna érzékelhető. Sőt, még eredetinek is nevezhetnénk ugyanezt, ha az ember nyitott szívvel ülne a verandán, és az ólból eredő hangokat először hallaná ilyképp ezek a röffenések legalább olyan érdekesen hatnának, mintha egy pesti vendéglő, minden előzetes beharangozás nélkül, valami távolkeleti zenekarral lepné meg szeretett törzsvendégeit. Nem szabad persze a sertés hangjait lokális és realista összefüggéseiben érzékelni. Különösen akkor nem, hogyha mint most Vass Elemérnek hallatszik a hangja.
Dzsin, édes angol nő volt fiatalon. Szőke, vöröses szépség, akit Vass Elemér a Riviéráról hozott haza, miután elválasztotta angol hajóskapitány férjétől. S mivel fiatalkori olvasmányainkból az angol hajóskapitányokról fölöttébb tiszteletre méltó emlékképet őriztünk meg, ez a tisztelet sokszoros erővel sugárzott Dzsinre. Titokban imponált nekünk hogy egy ilyen törékeny, szép nőnek volt ereje egy hajóskapitánytól elválni. Ezeket a kapitányokat mi kurtabeszédű embereknek képzeltük, akiknek sem jó, sem rossz házasságuk nincs, csak házasságuk van, ami azonban rendíthetetlen. Hogy tudott Dzsin egy ilyen sziklától elválni? Valószínűleg a zebegényiek is sokat töprengtek ezen.
A hajóskapitányról alkotott romantikus elképzelésünk belengte Dzsin szépségét is. Csodáltuk igyekezetét ahogy nyelvünket elsajátítja. Elemérrel franciául beszélt, akit Elmernek hívott. Mondatai néha két nyelven szóltak, olyan esetben, amikor magyarul is rátalált pár szóra. így például:
— Elmer, c’est tout á fait admirable mindig zebegényi este szép!
Egy-egy ilyen mondata mintha valóban emelte is volna az estét. Én legalább úgy éreztem, hogy követni tudom Dzsint ebbe az angol női atmoszférába, ahová Kati bácsi udvara, a francia nyelv és Dzsin szépsége, könnyedsége folytán emelkedett.
Szőnyi láthatólag nem volt hajlandó emelkedni a Dzsin- tárta magasságokba, mert így fogalmazott:
— Ide hallgasson naccsága, ilyen este bor kell a konyt alá!

 

 ve_2.jpg

 Vass Elemér és felesége Zebegényben


Pista
volt közitünk a nagy helyretevő. Ha a Greshamben egyesek néha elkalandoztak képzeletükkel, ő mindjárt lecsapott. Bizonyos helyzeteknek magyar szempontból történő megítélésében -tévedhetetlennek mutatkozott. Helyreigazításai kisebb revolverlövésekhez hasonlítottak.
Elmer, qu’est ce que cela veut dire: konty? riadt föl Dzsin, bár volt oly okos, hogy még a nyelvi nehézségek ellenére is átlásson Pista ugratásán, már mint azon, hogy amíg Pista ezzel a "naccságával" az ő elfinomult világát veszi célba, úgy álcázza magát, hogy provinciálisabb legyen Zebegénynél. Pista szerette ha a légies dolgoknál, ellentétként a magyar valóság is megjelenik.
Kétségtelen,
hogy a disznók röffenései és Kati piszkos abroszai mellett elképesztően hat az a mondat hogy: Elmer! qu’est ce que cela veut dire: konty? Főleg amikor ez a zömök magyar szó átalakul egy olyan légies teremtés száján mint Dzsin, kontj-já. Pista irtózott minden hangulat-egyenetlenségtől és talán föltehetem, hogy számára olyan lehetett az éteri francia nyelv a Kati bácsi környezetében, mint kanálnyi parfüm egy tányér halászlében.
Egyébként Elmer — most már nevezzük őt Dzsin kedve szerint — zebegényi éveiben élte át mélyreható nagy metamorfózisát. Úri allűrökkel kezdte életét, valamikor divatos portréfestő volt, de Berény barátsága révén a Gresham-körbe került, s így lassan a Saulus-Paulus legenda eleven példája lett. Modora, amely kezdetben még magán viselte a harmincas évek előkelőinek néhány sajátosságát: a magas fejtartást, a vontatott beszédet, pecsétgyűrűt és ilyen kifejezések használatát mint: "parancsolj", "kérlekalássan", "hogy méltóztatsz lenni?", "ne is említsd kérlek!", "hová gondolsz kérlek?" stb. A harmincas évek vége felé ez a vérré vált modor és magatartás kezdett már önmaga tükrébe nézni, s a tükörképet kissé időszerűtlennek látni, hogy a negyvenes években tökéletesen időszerűtlennek lássa. Az ötvenes években már komoly magyar festőként tiszteltük Elmert. Dzsin ekkor már Papinak hívta.
Ezt a metamorfózist a szóban forgó vacsora időszakában pontosan akként kell elképzelnünk. hogyha netán megkérdeztük: — Hogy vagy Elmer? — valószínűleg így válaszolt: — Méltóztatom valahogy lenni.

Már vacsora után voltunk és iszogattuk a savanyú bort, amikor Kati bácsi elősomfordált az ivóból, hasán egy özönvíz előtti harmonikával, s közel az asztalunkhoz leült, fronttal az udvarnak, erdőnek, malacnak. Azt már mondtam, hogy elég magas termete Volt. De testes is! Vajon ki kérte fel Katit, hogy váltson át zenésznek? Pista? Nem úgy ismertem őt. Elekfy? Azt talán el tudtam képzelni, hogy bor mellett eldalolgat, de nem harmonika társaságában! Elvetettem ezt is tehát. Elmer? Tőle is kitelne, ha Kati cigány lenne, és legalább egy kontrás ülne még mellette. De így?! Egy harmonikával, Elmer?! Ezt se hiszem. Róbert? Semmi esetre. Így hát csak Kati öntevékenységéről lehetett szó.

ele.jpg

Elekfy Jenőné: Tizennégy nyár Zebegényben

Elekfy Jenőről írták:

 


Elekfy
Jenő művészetére döntő hatásúnak bizonyult Zebegény. A táj hatására ettől kezdve hosszú ideig kizárólag a vízfestés válik kifejező eszközévé s noha 1940 után olajjal is foglalkozott, mint vízfestő emelkedett kortársai legnagyobbjai közé.

A Főiskolán Elekfy Jenő és - később feleségével, együtt kezdték tanulmányaikat Szőnyi Istvánnal, mindhárman mint rajztanárjelöltek. Szőnyi ugyan már az első félév végén átment Ferenczy Károlyhoz, az Epreskertbe, művészképzősnek. A barátság azonban nem szakadt meg köztük, annyira nem, hogy amikor 1923 karácsonyán Szőnyi meglátogatta Elekfyéket Falk Miksa (ma Néphadsereg) utca 26.sz. alatti lakásukon, azt javasolta nekik, hogy töltsék a nyarat Zebegényben. Szőnyi ugyanis ekkor már kint lakott családjával együtt, nem tudva még akkor, hogy egész életére foglya marad a zebegényi táj — a Dunakanyar - varázslatának.
Elekfyék a Falk Miksa utcai műtermes utcai lakásban, mintegy hét esztendőn keresztül együtt laktak Rudnay Gyuláékkal. Elekfyék Ákos fiának is Rudnay lett a keresztapja. Ekkoriban nyaralni is Nagybábonyba jártak, Rudnayné testvérbátyjához, a község református lelkészéhez. 1928-ban azonban fordulat következett be, mert a műteremlakás tulajdonosa, Kernstok Károly hazatért Berlinből s a lakást ki kellett űríteniök. Rudnayék elköltöztek a Bors utcába, Elekfyék pedig az újpesti Duna-part ún. Palatínus házába. Ekkor merült föl bennük, hogy el kellene fogadni Szőnyiék meghívását, nyárra Zebegénybe. Igaz, hogy többen Nógrádverőcét ajánlották, s ők is inkább erre hajlottak, de a verőcei állomáson egészen véletlenül Szőnyiékkel találkoztak, akik aztán vitték magukkal őket Zebegénybe. 1928-ban történt ez s ez volt Elekfyék első zebegényi nyara. Elekfyék, akik évközben tanítottak és csak nyáron mentek Zebegénybe, nem rendezkedtek ott be úgy, mint Szőnyiék. Nekik elég volt egy szoba is, nem úgy, mint Szőnyinek, aki egyrészt családja érdekében, másrészt hogy képeihez a tárgyi kellékek kéznél legyenek, még gazdálkodásra is berendezkedett. Nagy költséggel kutat fúratott az udvarban, lovat, kocsit vett, máskor kecskét vásárolt azzal a szándékkal, hogy legyen friss és tápláló tej a gyerekeknek, de a kecske már az első éjszaka fölakasztotta magát. Szőnyit nem zavarták a gazdasággal járó kellemetlenségek. Egyízben lova gazda nélkül és csak a kocsi elejével tért haza. Tehenet is tartott s természetesen a „gazdaságba” alkalmazottat is fogadott. De volt is miből, még ha látszólag ráfizetéssel járt is. Az ilyen és hasonló zökkenők arra is jók voltak, hogy ezeket Elekfy Jenő beleszője az évről-évre aug. 20-án megrendezett István-napi verses köszöntőjébe. Tizennégy nyáron keresztül, amint ezt Elekfy Jenőné Tizennégy nyár Zebegényben c. forrásértékű könyvében olvashatjuk. Az említett művészek és a társaság más tagjaiból alakult nyaraló közösség évről-évre megünnepelte Szőnyi nevenapját. Sőt, más alkalmakat is talált, hogy a napi alkotói munka után esténként vigadozzék. Szőnyi szeretett nótázni, dalolni s magával ragadta a társaságot. Vass Elemér ugyancsak kedvelte az emelkedett hangulatot. Berény sokmindenhez értett, gyakran hegedűlt, Elekfy pedig gitározott. Föl-föltűnt a körükben Aba-Novák Vilmosné is Jutka nevű lányával.

(Dunakanyar tájékoztató, 1977)

el.png

Elekfy Jenő: Zebegényi domboldal

Bernáth így folytatta:

Gondoltam, késleltetem zenéjét, amennyire tudom. Pistához forduljam: — Hány óra lehet, István?
— Tíz.
— Csak azért kérdezem — folytattam —, mert 6—8 órán belül kitör a háború.
Semmi hatás. De láttam, Istvánnak humorra áll a szeme:
— Ha úgy mondanád — felelt —, hogy az angolok holnap megtámadják Amerikát, elhinnem.
Pistának egészen sajátságos világpolitikai észjárása volt. Néha
 oly meglepő kombinációkat tudott felállítani és oly szerényen tudta azokat közölni, mint egy született diplomata, akinek nincs szüksége a felfokozott hang nyomatéseregek állnak. Dzsinnek mondta egyszer, egy más alkalommal: — Figyeljen csak rám! Maguk angolok előbb-utóbb kivándorolnak Kanadába! — A Greshamben hallottam tőle azt a mély emberismeretre valló mondást, hogy ha Hitlernek idejében kiállításokat rendeznek, nem jutottunk volna idáig... A pedagógia köréből: — Mért gondolod, hogy abból a gyerekből festő lesz? Az anyja háromszor elvált, az apja cukorgyáros! ... — Ugyancsak a Greshamben egy festőnek mondta: — Vigyázz! a festészet visszarúg!... S a legédesebb ez volt: — Lennék én modern, de nem tudok.
Nem volt mentség, Kati indított. És nem is akárhogyan! Először csak futamok szaladtak ki hangszeréből, mintha ízületeinek rozsdáit akarná kihajtani ujjaiból. Majd dalfoszlányok jöttek ... No, nézd csak, ez a Kati!... csak az a hatalmas tengeri kígyó ne volna a hasán!
— Boy kell a konty alá! — erősködött Pista újra.
Dzsint nem kellett nagyon biztatni. Pista ellenőrizte.
— Bárónő, maga is igyon! — ez Elekfynének szólt, akit a bennfentes zebegényiek “bárónőnek" kereszteltek át, ki tudja miért. Ez a kedélyes tanárnő jól viselte rangját, ivott.
Eta! Duci! — folytatta Pista. s tele pohárral intett a két asszony felé.
— Doktornő! — ez Alicenak szólt, de ő nem sok kárt tett a borban.
A derű eközben némileg emelkedett. Kati már egy dalt fürdetett olajban a harmonikája mélyén. Mindenkinek pohár volt a kezében, kivéve Róbertét, aki belebetegedett volna, ha iszik.
De Elekfyn fogott Kati kezdeményezése. — Hogy is van az? — kérdezte, mintha nem tudta volna.
S a dal mégiscsak megszületett, dacára a sok szerteágazó egyéni indulatnak — előre tudta ezt Kati. Elekfyhez Szőnyi is társult az éneklésben. Magyarázó dal következett, melyben egy leányzó elsorolja az okokat, melyek miatt nem hajlandó a szép szóra hajlani. Nem a legény csúnyasága miatt volt az idegenkedés. A mostoha akarja a házasságot, s nem önzetlen okból.
A dalok egymásnak adták ötleteiket. Egyik folyt a másikból. Az ellentétek is inspiráltak. Majd Elmernek pattant ki egy az emlékei közül:
Azért hogy kend olyan ragyás,

Kend a szeretőm és nem más,

Illik kendnek rettenetes

Hogy egy kicsit hímlőhelyes


— Elmer! — sikított Dzsin — qu’est-ce que cela veut dire: ragyás?
Hát igy mulatoztak ők, mármint Szőnyi, Vass, Elekfy, és Dzsin szeme. Róberttel együtt csak néztük őket. Nem fűlt a fogunk a borhoz. Így látszik meg aztán, hogy kétfajta ember él a földön: aki tud a kocsmában mulatni és aki nem tud. Mindig is szerettem volna az előbbiek közé tartozni. de nem ment soha. Ügy ítéltem, hogy a melegszívű emberek az italosok között találhatók. Pista bírta az italt. Már kedvesen bökögetett a magasba, Elmernek pedig jó hangja volt. Róbert pislogva nézte őket. Ismertem e nézését. Legalább olyan idegen volt e mulatozás neki, mintha egy csapat dervis táncát kellett volna Kati verandáján elbírálni. Mellettem ült, fülembe súgott: — Te. azt a harmonikát... — a tétel lényegét elnyelte a zaj, de tudtam jól, hogy mit akar mondani.
Így vigadtunk 1939. augusztus 31-én este 10 óra felé, a második világháború kitörése előtt pár órával, amikoris a Kati udvara végén felszaladó erdőből egy hatalmas farkaskutya tört elő, és elképesztő vonítással rohant felénk, majd rávetette magát Katira. Kati székkel, harmonikával együtt hanyatt vágódott. A kutya a harmonikát próbálta széttépni, és Kati védekezett. Már- már azt hittük, hogy az élete forog kockán. Elmer kapcsolt a leghamarabb. Székkel ment a kutya felé és csak Pista és Elekfy harsány nevetése tartotta vissza, hogy agyon ne üsse, mert bizony e vadállat Kati kutyája volt, aki nem tudta elviselni gazdája har
monikázását. — Hát nincs igaza? — szólt Róbert.
*
E viharos történet után szívesen használt szólásmondás lett körünkben, hogy aki nem szereti a zenét, az olyan mint a Kati kutyája.
S miért ne terjedhetne el ez a szólásmondás? Egy kis mosolyt mindig előcsalna, még a megbélyegzett arcára.

 

szi.jpg

A társasághoz tartozott még Szobotka Imre, akinek a festészete szintén megváltozott itt: 


A
naturalizmus ellenforradalmának sik csoportja a kubizmus felé fordult. így Szobotka Imre is, akinek gazdag gyűjteményét a Frankéi Szalonban láthatjuk. Szobotka, Kmetty Jánossal együtt a kubista elvek első lerögzitőjéhez, Cézanne-hoz ment vissza. A térábrázolás és térproblémák hosszú tanulmányozása után Szobotka enged szigorú kubista elveiből s mint ő maga írja szép előszavában, »a főtéma mindig a tér, de már megindul benne a szerves élete.
Szobotka
Zebegényben fest, s ma természetesen a tájkép érdekli elsősorban. Az elvontságból a természet bontotta ki az új Szobotkát. Meleg, bensőséges tájképeinek határozott egyszerű lírai akkordjai néha Szőnyi Istvánra emlékeztetnek. Szobotka azonban a térösszefüggéseket markánsabban érezteti és az esetleges illúziók mögött mindig utal az örök változatlan törvényekre.

(Magyarország, 1938. március)

szd_1.jpg

Szobotka Imre: Délután Zebegényben

 

A zebegényi művészkolóniáról Klemmné Németh Zsuzsa szerk.: Árkádiától Zebegényig. A zebegényi művészkolónia 1928–42 között kiadványában olvashattok bővebben:

 

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_PEST_Idszak_05_Arkadiatol/?pg=4&layout=s&fbclid=IwAR0KNF-UpawtZ5Z03mf1usmy9MJlXE2UAAm--6GYkO92zi7WG_3L4j5MAk8
A társaság nemcsak műalkotásaikat hagyta ránk, de szellemi örökségükhöz is érdemes csatlakozni!
Elekfy Jenő a következő levelet írta a Dunakanyar Intéző Bizottsághoz írt 1966 augusztusában:

 

 


...ahhoz, hogy a Dunakanyar igazán élvezetes hely lehessen a belföldi és külföldi kirándulók vagy üdülni vágyók számára még sok tennivaló lesz. Itt nem szeretnék elébe vágni a különböző szakemberek ideáinak, terveinek szakszerűtlen tanácsokkal. Mint művész a magam részéről csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy ezen a területen a természetvédelmi szempontokat kell elsősorban előtérbe helyezni. Tehát a már megtervezett vagy tervezendő létesítmények (szállodák, camping táborok, parcellázási tervek, útépítés, folyamszabályozás, fásítás, parkosítás, esetleges ipari létesítmények) olyan módon legyenek megvalósítva, hogy a szépséges táj jellegét meg ne rontsák, hanem annak érvényesülését elősegítsék.”

Elekfy Jenő emlékkiállítása (Zebegény, Szőnyi István Emlékmúzeum, 1993)

 

 

  

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://dunakanyarkult.blog.hu/api/trackback/id/tr1216433804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Dunakanyarkult
süti beállítások módosítása