Arra a kérdésre, hogy miért járt a Dunakanyarba feltűnően sok zsidó nyaraló az 1920-as, 30-as években, Bächer Iván a következő választ adja Verőce példáján: 

Verőce a tizenkilencedik század végétől lett nyaralófalu.

Két tényező találkozott szerencsésen itt: egyrészt a verőcei parasztok – részben a filoxéra szőlőpusztítása nyomán – felhagytak a gazdálkodással, másrészt a jómódra jutó pesti polgárok megunták a pesti koszt.

Kirajzottak a pestiek, és a verőceiek örömest fogadták be őket.

A városi nyaralók jó része még a legszebb békeidőkben is ódzkodott az ingatlanvásárlástól; úgy vélekedvén, hogy errefelé túl gyakran veszik el az ember házát, birtokát, javát. A huszadik századi események azt bizonyították, hogy ez az aggodalom nem volt épp indokolatlan.

Így aztán a verőcei nyaralókolóniának csak néhány tagja bírt saját lakkal: például a mi házunk egykori tulajdonosa, a bankigazgató Makai Ernőék, vagy Huszár Pufi, a legendás színész, vagy éppen Eichelék.

A többség azonban a helyi gazdáknál bérelt szobákat.

A jómódú verőceiek szívesen adták ki házaik egy részét. (Egy szegény faluban erre kevésbé lett volna mód.) Az épületeket célszerűen át is alakították, általában a ház első, tágasabb, polgáribb fertályát adva át a városiaknak, és a múlt század fordulójára kiépült az a Duna-parti strand, amely nyaranta paradicsomi hely ma is.

A nyaralók egymást csábították, hólabdaeffektusként alakult ki az a verőcei társaság, amely Pesten is gyakorta összeverődött, és legismertebb tagjai voltak a Karinthyak, Devecseriék, Vajna Hugó gyógyszerész és két gyermeke, Jancsi és Márta, Rényi Alfréd, a nagy matematikus, a Dorogi család, vagy Weinberg Gyula, Benedek Elek mesekönyveinek legendás kiadója, és sorolom majd őket tovább is.

Feltűnő lehet, különösen manapság, sajnos manapság is, hogy Verőcére sok zsidó származású nyaraló vetődött.

Ennek nem voltak azonban semmiféle vallási vagy származási okai.

A gyönyörű fekvésű Verőce – ellentétben a szintén kies Leányfaluval – vonattal is megközelíthető volt. Ez lehetővé tette, hogy autótlan középosztálybeliek is könnyen eljussanak ide, és megoldotta a dolgozó családfő napi ingázását is.

(Bächer Iván: Zónázó 21. - Eichel-ház)

(Nagymaros, 1929)

A sváb nyaraltatókról így mesél Hámos Imréné, aki családjával Nagymaroson töltötte a nyarakat:

Apám imádott kirándulni, amikor csak tehettük mindig kirándultunk. Ez persze főként nyáron, a nyaralás alatt volt jellemző. Nagymarosra jártunk nyaralni rendszeresen. Úgy jártunk, hogy egész nyarakat töltöttünk lent. Sváboktól vettük ki a házat, nagy barátságban voltunk velük. Általában egy-két hónapra vettük ki. Lementünk teljes háztartással, és akkor volt háztartási alkalmazottunk, ő is jött velünk. A papa vitte addig itt Pesten egyedül a kocsmát. De apám mindig lelkesen le is jött, és akkor mindig mentünk valahova kirándulni. Nagy turista volt. Egész társaságok mentek vele ilyenkor, Zebegénybe, Nagymarosra, Visegrádra. Ezek általában zsidó családok voltak, akkoriban nem nagyon barátkoztunk nem zsidókkal.

A nagymarosi svábokkal nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azokat később kitelepítették. Nekik is volt egy lányuk Marika, és nagyon sokszor jött hozzánk. Tőlük béreltük a házat. Ez a Trip család, egy nagyon nagy család volt.  Ott lakott a nagymama és az egész generáció. Nagy gyümölcsösük is volt, emlékszem. Parasztok voltak, gazdálkodtak, de iparos is volt köztük. Az egyik családtag asztalos volt.  Minden évben tőlük vettük ki a házat, egészen 1939-ig.

Sok zsidó család nyaralt velünk Nagymaroson, akik nagyrészt kereskedők, iparosok voltak. A Fuksékra és a Weiszékre emlékszem, a későbbi férjem szüleire. Volt ott egy isteni strand, és gyönyörű nyaralóhelyek.  Bandi a bátyám, mindennap átúszta a Dunát. Én ott tanultam meg úszni. Volt egy csodálatos strand, és esténként bálok voltak. Bandi a bátyám, szavalt ott gyakran Adyt, Petőfit. Vegyes társaság volt, nem csak zsidók.

Anyámék már nem voltak kóserek. Holzer bácsira emlékszem, ő egy sváb kereskedő volt, mi tőle vásároltunk. De volt Nagymaroson kóser bolt is, lehetett ott mindent kapni, mert volt, aki kóserül főzött ott is. Ezek a nyarak nagyon jót tettek anyáméknak. Vonattal mentünk mindig le, borzalmas, nagy utazókosarakkal. Anyám ott, nagy befőzéseket rendezett. Tettünk el baracklekvárt, szilvalekvárt, mert a ház végében nagyon nagy gyümölcsösök voltak. Rendszeresen ott főztünk be, és hoztuk föl a befőttet Budapestre. Volt olyan is, hogy föl is adtunk a vonattal. Később autóval szállítottuk, mert apám kocsit vett. Ezt az autót még a háború előtt vette, 1935 körül. Vezetni nem tudott, de volt egy söfőrje a Tokaji bácsi, aki nem a mi sofőrünk volt, csak elszerződött időnként apámhoz. Akkor apám kocsival jött le. Később a Bandi vezette ezt az autót. Fiat 1500-as volt, emlékszem. Ez akkor nagy szó volt, autót venni.

 

https://www.szombat.org/tortenelem/a-bikavonat

 

(Dorogi János két barátjával a verőcei Duna-parton)

Dorogiék történetét Bächer Iván egyik Zónázó írásából ismerhetjük meg:

Ha kigördül a vonat a verőcei állomásról, és átmegy a Rákóczi út felett, pár száz méter után, a nagy fenyőfáknál két egymásnak támaszkodó szép, százéves épület tűnik föl. 

Az avatott szem rögtön látja: nyaralóként is szolgált mindkettő egykoron.

A jobboldali volt a Hénap-ház. Ebben kezdte a verőcézést 1924-ben a Dorogi család.

Dorogiék tipikus verőcei nyaralók voltak, nem bírtak saját lakkal, nem is vágytak arra, remekül és otthonosan elaludtak a verőcei gazdák házaiban.

A papa, Dorogi László a Hungária Gumigyár cégvezetője volt. A nagytétényi gyártelep a húszas években alig több mint egy tucat, a negyvenes évek elején 1200 munkást foglalkoztatott. Gyártottak bicikligumit, gumikesztyűt, óvszert, fürdősapkát, gumimatracot, kalucsnit, és elegáns női gumicsizmát - majd mindent, amit gumiból lehetett.

Dorogiék az Izabella utca 87.-ben éltek Pesten, meglehetősen urbanizált vidéken tehát, amiből igencsak jóleső volt a verőcei Duna-partra kiszabadulni.

Verőcén eleinte Kettleréknél vettek ki szobát a vasútpálya melletti Honi - később Kossuth - utcában. Kettler néni hadiözvegy volt, két gyerekkel. Dorogi - tekintélyét latba vetve - kijárta, hogy vezessék be hozzájuk a villanyt. Erre a következő évben Kettler néni száz pengővel megemelte a bérleti díjat, mondván, hogy emelkedett a ház komfortfokozata.

A Kettler-házra, melynek további neves lakói voltak, mi még visszatérünk, de a Dorogi família nem tért oda vissza; annak tagjai tizenöt éven át a Hénap család vendégszeretetét élvezték nyaranta.

A Hénap ősi verőcei jobbágyfamília, melynek eredeti portáját a vasútépítéskor, 1845-ben az állam vásárolta ki. A papa, Hénap Mátyás földekkel, lovakkal, marhákkal bíró módos gazda volt. A Vasút utcában laktak, a mai Alpári - azelőtt Oroszi - ház mellett. Házuk parasztház volt, amit átalakítottak nyaralóvá. A helyi szokás szerint az utca felöli fronton éltek a vendégek, hátul a háziak.

Dorogiék tehát eleinte itt vettek ki szobát. Májusban a gumigyár teherautója hozta le a pakkot, utazókosarakat, ládákat, az egész háztartást cselédestül. A kiskamasz Dorogi Jánost alig várták már a verőcei gyerekek: ő ugyanis külön neki legyártott, osztályon felüli csúzligumikkal érkezett, amit hasonló minőségű, orgonából kitermelt csúzliágasokért cserélt el.

A családfő természetesen naponta fölvonatozott dolgozni Pestre.

(A család egy verőcei kertben)

A szomszédos házban Oroszi Pál adott ki szobákat Ormos Gusztávnak. Oroszi népet tanított Gödöllőn, és arról volt nevezetes, hogy óráját egyszer megvizitálta Erzsébet királynő, Ormos bácsi viszont győri gyökerű grafikus volt, a pesti Rózsák terén lévő Első Magyar Játékbabagyár tulajdonosa. Egyébként Zuglóban lakott, az Ida utca 2. szám alatti villában, amely a verőcei társaság egyik fővárosi találkozóhelye volt, ma pedig orvosi rendelő. Ormos bácsi majd minden nap kora reggel indult a Dunára horgászni, saját horgászcsónakjával és a kis Dorogi gyerekkel. Ha nem volt kapás, a kismarosi halásztól vettek halat.

(Gyerekelőadás egy kertben, a képen szerepel Kinszki Imre fotóművész felesége is)

A Dorogi család legtöbb nyara azonban nem itt, hanem a közeli Vág utcában, a Klárika-lakban telt el. Klárika Hénap Mátyás unokája volt, akinek apja korán meghalt, anyja Pesten dolgozott házvezetőnőként és ott is lakott kislányával, így saját házát átadta a pestieknek egészen.

Persze egy pesti nyaralónak nem sokat számított a ház.

Abban csak aludt az ember és annak gyereke főleg.

(Apjával a strandon)

Megkezdődött a nyári élet. Ennek központja, a szépen kiépített strand Karácsonyi helyettes államtitkár birtoka volt. A méltóságos úr ott is lakott mellette, a ma is megtekinthető csudás parti házban. Karácsonyi kecskeszakállat viselt és trópusi sisakot, és néha nagy kegyesen lesétált a fürdőzők közé.

A strand a paradicsom volt maga, aminthogy az volt egész Verőce.

A verőcei part más volt, mint a többi, kiépítettebb, szebb, szelídebb, ugyanakkor teli vadregénnyel. A nyaralóközönség éveken, évtizedeken át visszajárt, mindenki mindenkit ismert, teljes volt a belterj, a szokottság, a biztonság. A verőcei nyarak felhőtlenek voltak.

(Bächer Iván - Zónázó 22.)

A Dorogi és a Kinszki család fotóin sokszor ugyanazok a gyerekek szerepelnek a közös baráti társaságból...

A Kinszki család verőcei nyaralásairól külön posztban írtunk:

https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/03/19/kinszki_imre_verocei_fotoi

...és Zebegénybe is eljutottak a zsidó nyaralók:

Minden évben Zebegényben nyaraltunk. Balatonon nem voltunk, és külföldön sem voltunk soha. Kétszer voltam valami távoli rokonnál nyaralni Marcaliban. Azoknak volt egy nagyon kedves lányuk, aki jól zongorázott, és megvolt neki az összes korabeli sláger kottája. Az az egész család odaveszett Auschwitzban. Zebegényben mindig ugyanarra a helyre mentünk, egy parasztházba. Ez nem bent a faluban volt, hanem egy kilométerrel arrébb Vác felé, egy gyönyörű szép erdő közepén, egy tanya. Az egész házat béreltük, a tulajdonosok nem ott laktak. Nem csak mi voltunk ott, a szűk család. Sokszor volt ott Rózsi, anyám testvére,  Berger Józsi is egy párszor, a Róna család. Meg jöttek látogatók minden hétvégén. Általában két hónapot, június-júliusban voltunk ott, de amikor Péter tébécés volt, akkor egész nyáron. Péter négy-öt éves korában tüdő tébécét kapott egy Müller nevű marcali rokontól, és az orvos azt mondta, hogy maximum hat hónapja van még. Akkor anyám levitte Zebegénybe, egész nap zöldséggel meg mindenféle egészséges dolgokkal etette. Rengeteget pihent, anyám állandóan mesélt neki, és valahogy itt kikúrálódott.

https://www.centropa.org/hu/biography/thomas-molnar

...és hogy mi lett ennek a jól kialakult nyaraltatási rendszernek, amelyből barátságok is születtek, a vége?

A zsidótörvények megszületése után már elmaradtak a nyaralások.

Volksbund szervezetet csak Nagymaroson alapítottak, de az sem tartozott a hangosabbak közé.

A verőcei helyzetről Barsi Ödön rendező a következőképpen számolt be Naplójában:

(A helyi szóbeszéd szerint a vezér titkárnője verőcei volt, azért járt itt...)

Verőcéről 38-40 zsidót szállítottak a váci gettóba (közülük 8 tért vissza), de - szintén Barsi ír róla - "a nógrádverőcei körorvos lakásán idönként humanisták üléseztek, akik mindent elkövettek, hogy az üldözöttek szenvedéseit enyhítsék".

...és még találtam egy szép bejegyzést az interneten egy verőceitől:

"Volt még egy "tiszteletbeli" zsidó lakója Verőcének, Dr. Nákó György. A nevét sokan ismerik, pályafutása alatt talán a legnevesebb orr-fül-gége szakorvos volt. Nyaralót vett Verőcén, ahol Várady Hédivel, társával töltötte a szabadidejét.
Nádor Gyuri bácsi (aki helyi születésű zsidó orvos volt) és Nákó Gyuri bácsi a háború alatt megszöktek a deportálás elől. Mindkettőjüket a faluban bújtatták sok helyen az ismerősök, míg 1944 decemberében kérésükre Vácig csempészték őket egy vöröskeresztes lepedővel letakart szekéren barátaik, mivel Budapestre akartak jutni. Bújkálásuk nem volt a faluban nagy titok, ha szükség volt rá, a körorvosnak segítettek ellátni a sérülteket. Amikor rokonomnak a bombázás alatt egy repesz kivitte a szemét, a fiúk segítettek a műtétet elvégezni, mert kórházba nem lehetett menni a harcok miatt.
Nádor Gyuri bácsi húga, amikor visszajött a háború után, a miért kérdésre azt válaszolta: tudod, a szívem visszahúzott.
A két orvos pályafutása alatt a verőceiek háziorvos-féléje lett, akit a falubéliek felkerestek, ha megbetegedtek. 
Büszkék lehetünk, hogy nem volt besúgó a faluban, aki feljelentette volna őket."