A nagymarosi gesztenyést Bél Mátyás 1735-ös írása szerint I. Károly király uralkodása idején telepítették - méghozzá olasz módra úgy, hogy a hegy lejtőjén árnyas és napos helyeken váltakozva sétautakat is létesítettek. Az 1800-as évek végén a Szépészeti Egylet padokat is kihelyezett ide. Az erdőbe többek közt Mikszáth Kálmán is ellátogatott...
A gesztenyés ma nincs túl jó állapotban - jó, hogy újra foglalkozni kezdenek vele...
Mikszáth Kálmán a nagymarosi gesztenyésbe való látogatását a következőképpen írja le 1885-ben:
Mikor Visegrádon voltunk Csiky Gergelynél, valakinek eszébe jutott délután, hogy jó volna megnézni a várat, tehát átmentünk Nagymarosra. Mert ahogy Somogy vármegyében legszebb Zala vármegye, Nagymaroson (noha különben is csinos község, szelíd gesztenyeerdővel fent a dombon) legszebb a visegrádi vár, amint nagy foltot vet csonka árnyéka a Duna vizén.
Ott fenn uzsonnáltunk a gesztenyeerdőben. Két izmos szolgáló hozta utánunk görnyedezve az ennivalót, s egy kis pesztonkaféle leány vitte egész könnyedén, ami megmaradt. Legtöbb maradt meg a málnából, melyet csinos kézikosarában hozott vissza.(A málna)
1911-ben a következő cikk született:
A híres nagymarosi gesztenyéseket (1. Enumeráció: Nagymaros) a múlt század hetvenes évei előtt meglehetősen elhanyagolták, a terület legeltetve lett s ennek dacára a kincstári gesztenyés évente mégis 400 pozsonyi mérőt termett. 1870. év őszén az egész terület (9'8 k. hold) szórványosan be lett ültetve gesztenyével. E gesztenyés a kincstárnak akkor 20 koronát jövedelmezett holdankint s egy p. mérő az idötájt 16—18 koronáért volt értékesíthető. A nagymarosiak a tulajdonukban lévő gesztenyéseket gondosabban ápolták s így ezek jobban jövedelmeztek, azonban a szőlők térfoglalása folytán évröl-évre kisebb térre szorultak.
A községbeliek gesztenyéseikben a felújítást a következőkép végzik. A kiveszni készülő fák tövén egy-egy erőteljes sarjat hagynak meg, melyet 3—6 éves korban sipolás útján nemesítenek. Ez szépen tenyészik az anyafa mellett s legfeljebb ennek törzse felé hajló ágai maradnak növésben vissza. Midőn az anyafát kivágják, az elmaradt hajtások csakhamar élénken növekednek és a fiatal fa szabályos, terebélyes külsőt kap.(Erdészeti kísérletek, 1911)
1929-ben szóba került a gesztenyeerdő kivágatása. Rapaics Raymund botanikus szép összefoglalót írt:
Németh László és leendő felesége, Démusz Ella 1925 júliusában
Az író beszámolója:
Tán épp a remény s nyomában járó tapasztalat volt az, ami E. visegrádi látogatását a régiektől olyan elütővé tette. Még a lakodalmon megbeszéltük, hogy ha a balatoni nászútjukról megjön, meglátogat kinn Visegrádon. Nagymaroson csomagokkal fölpakoltan vártam, s fölvittem őt a gesztenyés alá, a visegrádi hegyre néző lejtőn. S elmondtam neki, amit a lakodalom óta eltelt két-három hét alatt, mintegy a reményeink elnyomására, kieszeltem. Egy szép viszonyt a legjobb jókor befejezni. Most már kétfelől figyelnek bennünket. Akármilyen tiszta, árnyéktalan volt az a vásárhelyi évek alatt; az ellenőrzés, gyanú vagy bujkálássá tenné, vagy társasági érintkezéssé sekélyesítené. Ő a házasságával most egy más világba került, ahol énrólam egy torzképet forgatnak, s nekem nagyon fájna, ha ezt a torzképet az ő szemében is ott kellene látnom. Töltsük hát el minél szebben ezt a napot, mondjuk el, mit köszönhetünk egymásnak, aztán őrizzük mint emléket, ami mint valóság fenn nem tartható. Tulajdonképpen igazam volt, de keveset tudnék az emberi lélekről, ha utólag nem látnám, hogy nem voltam egészen őszinte. S az ajánlatra csakugyan váratlan könnyzápor volt a válasz. – De hiszen nem voltam én olyan fontos magának, elsőéves korában itt voltam, mint egy elhagyott forrás, sosem próbált a maga javára kimerni. De megvolt a lehetősége – nyomkodta orrát a zsebkendőjével. Természetesen meg kellett adnom magamat. A komp áthozott minket a visegrádi oldalra, s benn a Lepence-patak völgyén, egy tisztáson olvasgatva, beszélgetve töltöttük el a délutánt.
Megkönnyebbedett boldogsága a mohos kövek s öreg fák közt, a közel hozó csönd, jövendő sétáink terve az alkotóházi szoba magányában reménykedő nyugtalansággá alakultak. De mint ebben az időben mindent, ezt a kínálkozó szívet is a Megíratlan Mű javára akartam rögtön értékesíteni.
(Németh László: Magam helyett)
Kernstok Károly: A gesztenyefa
Történtek itt kevésbé jó dolgok is:
(Friss Ujság, 1947)
1951-ben gesztenyefa-telepítésről számolt be az Erdőművelés folyóirat:
Harmadik napon a nagymarosi gesztenyést nézték meg az erdőművelők. Tizennégy holdon ültettek itt sajátnevelésű gesztenye és tölgyfacsemetéiket az elmúlt év őszén. Éppen a tányérozás folyt. A csemeték 80—90 százaléka megeredt.
A Dunakanyar periodika 1993-as helyzetjelentése szerint magánosok bérbe vették a gesztenyés egy részét:
2013-ban a kéregrák ellen kezdtek harcolni a biológusok, ez is ma is élő probléma a gesztenyésben:
Hogyan juthatunk az erdőbe?
A Kálvária dombon felmenve a gesztenyésbe érkezünk. A Kálvária lépcsőit az 1920-as években nagymarosi családok építtették, sok lépcsőn még olvasható az építtető neve. A Kálvária-kápolna és a stációk 1773-ban épültek.
A gesztenyés tanösvény a következő térkép szerint turistaútként is bejárható:
Vezetett túrákat is meg szoktak hirdetni, figyeljétek a híreket!
"Zeller Zoltán szívügyének tekinti a gesztenyések további sorsát, a tanösvény kiépítése és kialakítása is – többek között – az ő nevéhez és egy sikeres pályázathoz kötődik.
S hogy mit hoz a jövő? A gesztenyésekkel kapcsolatban egy mondat hangzott el rengetegszer: egy halott gesztenyésből lehet újat létrehozni, de egy beépített terület már sosem lesz alkalmas arra, hogy abból újra egy élő gesztenyés lehessen."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.